Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Most nem mondok meglepőt: megnézem a Száraz Dénest a Jurányiban, aztán írok róla a
Criticai Lapoknak. Rákészülés gyanánt elolvastam az eddigi AlkalMáté
Trupp-produkciókról publikált kritikáimat. (Mivel már hagyományosan írok ezekről
az augusztusi munkáikról, sok éve.) És eközben felfedeztem, hogy az interjúikban
– az idei premiernek rendkívül erős az előzetes sajtója – hol, mikor Mindenesetre ez is unikális mellékszála az ő vállalkozásuknak, hogy kritikusként az ember maga is hozzákötöződik az AlkalMáté Trupphoz kicsit, amennyiben minden alkalommal nézi és dokumentálja. Ha az lesz a vége, amit néhányan prognosztizáltak – én nem hiszem egyébként –, hogy utoljára az egyedül maradt Máthé Zsolt monodrámában dolgozza fel a hátralévő osztálytársat Máté Gábor rendezésében, akkor tulajdonképpen az lenne a természetes számomra, ha egyedül én ülnék Máthé Zsolttal szemben a nézőtéren. (A nagyszobánkban, mert akkor Jurányi már talán nem is lesz. Jó, tudom, ezrek vernék kint az ajtót, hogy ők is akarják látni. Még keresem a megoldást számukra :-) Nem szedem most össze szabatosan, azt majd a kritikai műfajban. Hanem csak úgy, azokból, amiket gondoltam. Hogy nem álltam öt percet a Jurányi folyosóján a tömegben és melegben, beengedésre várva, máris visszasírtam Zsámbékot, mert ott legalább levegőt lehetett kapni. Hogy ahányszor a tárgyalási jelenetben azt mondták: az AlkalMáté Trupp, én mindig Zalka Máté Truppnak hallottam. Hogy valami lezárult, az osztály zsámbéki korszaka, máshogyan lesz tovább, és ez volt most az átmenet hozzá. A kötelességteljesítés estjét láttam. Hogy akkor lettem igazán érzékeny Száraz Dénesre és empatikus iránta, amikor Czukor Balázs játszotta el őt lángoló-perzselő szemekkel. Ha Száraz Dénes ilyen, akkor valóban rendkívüli drámai hős ő. (De hát lehet, hogy épp ez az: hogy Száraz Dénes nem olyan, mint Czukor Balázs. Mert ha olyan volna, akkor evvel a Száraz Dénes-esttel is egészen más lenne ab ovo a helyzet.) Nem gondoltam korábban azt, hogy Száraz Dénesnek okvetlenül meg kellett volna csinálnia ezt a produkciót, a Száraz Dénes címűt. De most, hogy láttam, most erősen ezt gondolom. Férfiasan, bátran, áldozatosan, teljes életnagyságban részt venni ebben, talán ez lett volna a módja annak, hogy egyszer és mindenkorra elvégezze az egyetemet, kijárja az osztályt és a maga részéről befejezze ezt az előadás-sorozatot. Lehet, hogy még mindig nem lenne késő beszállnia. Az már semmit meg nem oldana persze, de a gesztusnak is van ereje és értéke. Én úgy érzem, még mindig odamehetne a Jurányiba, beszaladhatna a színpadra, együtt futni a többiekkel az utolsó jelenetben. Vagy a legvégén felmászni a boulder falra. Limonádépróbákat tartottam a napokban a városban, eddig a Szomory téri mianeve hely vezet. Lett volna tegnap színház, de este hat tájban megvilágosodtam, hogy momentán több dolog szól a menés ellen, mint mellette, úgyhogy lemondtam. Kicsit olyan volt, mintha lógnék az iskolából, ennek bizsergető jó és nyugtalanító rossz érzésével együtt, aztán végül győzedelmeskedett a vízilabda-válogatott. Megragadván az alkalmat, hogy nem kell nagyot kirándulni érte, megnéztem tegnap is a Vele, de nélküle című Száraz Dénest. Cikkírásilag már csak azért is kívánatos az újranézés, mert abból a szempontból kritikusbarát ugyan a sorozat, hogy nem kell óvakodni a spoilerezéstől, annyiból meg nem, hogy sok a jelenet és a szereplők össze-vissza bújnak egymás bőrébe. Az már csak a kritikát írva derül ki, hogy melyik részletet szeretné felemlegetni az ember, és akkor pontosan kell tudni felidézni. Úgyhogy bevallom – csak Fáy Miklós meg ne tudja! –, szoktam privát mailes segítséget igénybe venni. Pl. elkérem Máté Gábortól a darab szövegét, illetve amit lejegyeztek belőle egyáltalán. Vagy írok valamelyik lánynak, akivel volt már dolg(ozás)om, és kérdést teszek fel: Mondd csak, amikor Mészáros Máté még kicsi volt és félt, akkor ki is játszotta Mészáros Sárát? – ilyesmit. Az idei produkciónak számomra Mészáros Béla az orma (csúcsa). Nemcsak azért, mert neki áll legjobban az edzés – a bemelegítő sportoló mozdulatai –, hanem mert az előadás legszebb jelenete az volt, amikor ő (vagyis Száraz Dénes) visszaadta a babakocsit Kovács Patríciának. Zsúfolt ház, forró hangulat eleve mint adottság. Jókedvű, szerető közönség, drukkere a sorshúzásnak, amelyen teljes testi valójában részt vett Száraz Dénes és Fenyő Iván is. Jordán Adél esett ki elsőnek, innentől kezdve lehetett sejteni, hogy fiút látunk jövőre is. Amikor Czukor Balázs került ki, azt csalódott moraj kísérte. Utolsó kettőnek Vajda Milán és Gál Kristóf maradtak a kalapban. Gál Kristóf lesz a jövő évi címszereplő, amit mindenki nagy, diadalmas örömmel fogadott. Dramaturgiailag is tökéletes szerintem. A sorozat közepén megnézünk egy egészen más életet. Ellen(nyárs)polgári életet élek, amennyiben hétközben víkendezem nyaralóhelyen, és hétvégén megyek a fővárosba – vagy még tovább – színházazni. Egy hónapja ilyenkor maréknyi málnát szedtem kistányérra a reggelihez, most meg fügét. Így megy ez a mediterrán vidéken. (A múlt héten itt volt a barátnőm, és amikor a reggelihez terítve kitettem az asztalra a kis vékony, hosszúkás, egydecis poharainkat, amit a narancsléhez használunk, ő nagyon megijedt, mert azt hitte, pálinkát kell inni.) De a legirigylésreméltóbb, tudom, most mégis azért vagyok, mert ha az jut eszembe – és eszembe jut –, felveszem az úszódresszt és a Duna-cipőt (amely nem Tisza cipő, hanem egy műanyag szandi, nem kell levenni, sziszegni a kavicsokon vagy otthagyni a parton, hogy vissza kelljen menni érte, hanem maga is tud úszni), és öt perc múlva nyakig a folyóban vagyok. Most az van soron, hogy kezdjek valamit mindavval, amit a szüleim házából dobozokban ideszállítottunk. Mai (lelet): Fekete János első elnökhelyettesnek Magyar Nemzeti Bank Tisztelt Fekete Elvtárs! Alulírott, dr. Stuber Ervin budapesti lakos, a Budapesti Műszaki Egyetem docense azzal a kéréssel fordulok első elnökhelyettes Elvtárshoz, hogy számomra és feleségem számára – aki az Orvostudományi Egyetem docense – látogató útlevéllel történő izraeli utazásunkhoz többlet devizát biztosítani szíveskedjék. Kérésem alátámasztására felhozom, hogy epeműtét után krónikus hasnyálmirigy gyulladásom van, feleségem pedig gyomorműtött. Emiatt mindketten szigorú diétás étkezésre szorulunk, ami különösen költséges külföldön. Ennek költségeit nem szívesen hárítanánk vendéglátóinkra. Kérésem megismétlése mellett elvtársi üdvözlettel: dr. Stuber Ervin Budapest, 1986. IV.1. Annak nem találtam nyomát, hogy mi lett az eredmény. Kapott-e többletdevizát az apukám, avagy kapott-e epeömlést az első elnökhelyettes elvtárs, minek következtében esetleg ő szorult szigorú diétás étkezésre a továbbiakban. Mai (lelet): Az Inturiszt által szervezett autóutak térképe (1976) Mit kell tudni a Szovjetunióban járó külföldi autós turistának 1. A külföldi autós turisták a Szovjetunióban csak az Inturiszt által szervezett, vagy az általa jóváhagyott útvonalon közlekedhetnek. Az út térképét a Szovjetunióba való belépéskor kapják kézhez a külföldi autós turisták. 2. Ahhoz, hogy a külföldi turisták igénybe vehessék a Szovjetunió útjait, a következőkkel kell rendelkezniük. - útlevél és olyan szovjet kiutazási vízum, amelyen az első megállóhely szállodájának, moteljének vagy kempingjének kötelező bejegyzése megtalálható - nemzetközi jogosítvány - nemzetközi igazolás arról, hogy a gépkocsi szerepel a kiutazási ország nyilvántartásában - benzinjegy, vagy az Inturiszt szolgáltatása útján benzinjegyre váltható utalványok - „Autós turisták emlékeztetője” (a Szovjetunióba való beutazáskor kapják.) Nem folytatom, van még tíz pont, alpontokkal, pl. „Arra kell törekedni, hogy csak nappal használják a gépkocsit, kerülve az éjszakai vezetést”. Nem ismerek senkit, aki autóval járt volna a Szovjetunióban. Mai (tegnap kapott mail): „Joseph Conrad Emlékképek című esszéjéből: …rajongok a betűvetésért. Féltékenyen őrködöm a szavak becsülete felett, óvom méltóságukat, ügyelek arra, hogy mindig csinosan jelentkezzenek szolgálatra. Mintha neked írta volna. A fordító egyébként Bojtár Péter.” Azt nem mondtam például, hogy vasárnap kint voltam Liszt Ferihegyen, amikor jött haza a repülőgép Barcelonából, és ott milyen apukák (Benedek), nagypapák (Szívós) és húgok (Stuber) várták a vízivébéről érkezőket, sokan mások mellett. Hogy sportújságírói fordulattal éljek: zúgott a Szép volt fiúk! És azt sem, hogy nemhiába teszteltem a limonádékat a metropoliszban a hétvégén. Most a frigóban a kovászosuborka-főző nagyüvegben nem koviubi áll, hanem limonádénak készült dolog, sok citrom-, narancs-, grépfrút-, lájmdarabkával és mentalevelekkel. Tulajdonképpen gyümölcssalátához lett hasonló, este pedig váratlan fordulattal koktélnak adta ki magát, amikor egy megfelelő pohárba helyezve Camparival öntöztem meg. És még ezt: Ma kilencven éve, 1923. augusztus 9-én házasodtak össze apukám szülei. Templom, 12 ˝, az esketési szertartást végezte Főt. Dr. Grossmann Zsigmond rabbi – ez olvasható a dokumentum hátulján. Az első oldalon pedig maga a tanúsítvány, csak nem tudom sajnos, hogy így kell-e vagy fejjel lefelé. Két színházi estével jövök. Az egyik az Ilja próféta volt Temerinben, az iskola udvarán. Tavaly már néztünk Tanyaszínházat Zentán, és az kedvet csinált. Szerintem a stadionépítőknek is kellene látniuk életükben legalább egyszer a kultúra és a művészet másik ágának képviseletében azt, amikor a 35 éves Tanyaszínház nyaranta vándorszínházal a Vajdaságban. Ahogy jönnek a nézők, baktatnak, hónuk alatt az erre a célra rendszeresített kempingszékkel, hokedlivel vagy sámlival. Benépesítik, körbeülik-körbeállják a színpadnak kijelölt helyet, és nézik komoly örömmel az előadást. A produkció pedig – fiatalok, zömmel újvidéki főiskolások adják, ezúttal Nagypál Gábor rendezésében –, csupa lendület, energia, felszabadult játékkedv. Az ember öt perc alatt ráérez arra, hogy a színház közösségteremtő, -építő, -tartó erő. Nem folytatom, remélem, megírom kritikának. (Most egyébként volt mukink, úgyhogy mi is helyi pénzt dobtunk a játszók kalapjába.) Itt jegyzem meg ⃰, hogy ha az ember Temerinbe megy színházat nézni, ahol életében nem járt még, akkor a faluhatárhoz elé jönnek, hogy el ne tévedjen. Előadás előtt egy színésznél időz (az ember, aki történetesen kritikus), előadás után egy másik színésznél, és nem hogy nem korrumpálódik ettől, hanem ellenkezőleg, maga korrumpálja kedves vendéglátóit, apró ajándékkal, mint pl. csokoládé vagy saját termésű füge. Tegnap a Városmajorban Szerencsés flótás, az ideire váltott szereposztásban. Molnár Gusztáv a főszerepben helyes, van egy idevágó bamba-boldog mosolya a figurához, és itt-ott fellelhető az előadásban a TÁP Színház egészséges pofátlansága, de összességében véve nem elég jó ez, semmi nem eléggé jó benne. Sem a vékonyka alapanyag, sem Vajdai Vilmos rendezésének átfogósága, sem az operettség, sem a paródia, sem a színészi felfegyverzettség komplexitása. (Az előbbi zavaros mondatomban igyekeztem halomba hordani az összes hiányt.) Amikor Tasnádi Bence belépett egy dallal, akkor megérkeztünk. Ez lenne a műfaj maga, gondoltam, de ez az érzés pont addig a pár percig tartott, amíg Tasnádi Bence száma. ⃰ Fáy Miklós szíves figyelmébe Odafelé falvakon keresztül közelítettük meg Temerint, és kedvesnek találtuk, hogy a legtöbb ház homlokzatára odahímzik kőből, mikor épült. Virítanak az 1997-ek és 2004-ek. Visszafelé, szombat reggel autópályán terveztünk gyorsan hazatérni, így aztán a röszkei határállomás csapdájába estünk. Jöttünk egy néptelen sztrádán, Horgosnál elköszöntünk a szerb határőrtől és egyszer csak egy elejeláthatatlan sor végén találtuk magunkat. Senki Alfonz rengeteg hektárt nyerhetett a földpályázaton, mert száz kilométernyit araszolgattunk a földjén (a benzinfogyasztásból kiszámítva), és órákba telt, míg elértünk a magyar határőrig. Ez idő alatt arcról jól megismertünk minden környékbeli autóst, bár barátságok nem szövődtek. Elhagyván a határsávot – Magyar Köztársaság, ez van még kiírva –, újra néptelen sztrádán folytattuk utunkat. (Elgondolkodtam ezen, valószínűleg a hivatalos szerv mentalitásán is múlik, hogy ez itt így van és nem másképp. A tájékoztatás hiányzik és a szervezettség. Miért nem írják ki, mint a külföldi múzeumbejáratoknál, hogy ha itt állsz a sorban, akkor innen még ennyi meg ennyi idő a várakozás? Ahol még vissza lehet fordulni és más határátlépőt választani? És miért nem csatornázzák be sávokba a versenyzőket, mint az uszodában? Hogy amikor a hőségben az emberek már elvesztik a türelmüket, ne kezdhessenek el sávokat változtatgatni, keresztbe állni, tovább fokozva a káoszt? Aligha lenne ez drágább, mint a stadionokba a beléptetőkapu, nem?) Ja, a Szerencsés flótásról is akartam még valamit mondani. Hogy régen előfordult művek végén úgynevezett vörös farok. Valami váratlan, vonalas, politikus motívum befejezésül. Ami ennek körülbelül az ellenkezője, azt minek nevezzük? Antivörös, antinarancssárga vagy milyen faroknak? Itt nálunk falun a CBA oldalában nyílt nemzeti dohánybolt. Szép nagy ablaka van a helyiségnek, de felhúztak egy téglafalat az üveg mögé, ne lehessen belátni. Még sosem jártam ilyen titokzatos üzletben, borzongva néztem eddig kívülről, de most elhatároztam, hogy bemegyek. Meglepve láttam, hogy nagy zacskókban, mintegy utántöltő jelleggel állnak a polcokon symphoniák, sopianae-k – ilyeneket az én cigarettázós korszakomban még nem árultak. Sötétben van itt egész nap? – kérdeztem együttérzőn az eladónőt, a befalazott ablak felé intve. Van itt lámpa! – felelte önérzetesen. Mai: Az 1921-es kiadású Eszperantó nemzetközi nyelv teljes tankönyvének 15. beszédgyakorlatából: Ha ön vidéki, csatlakozzék az ottani csoporthoz, vagy igyekezzék maga alapítani csoportot. Elszigetelt eszperantista úgyszólván elvész a mozgalom számára. (Se vi estes provincano, aliĝu al la tiea grupo, aŭ klopodu mem fondi grupon. Izolia Esperantisto kvazaŭ perdiĝas por la movado.) Mai (lelet 1.): Igazolás, 1953, anyukám kézírásával Igazolom, hogy alulírott Süli Irén soha nem fogom beleegyezésemet adni ahhoz, hogy Stuber Ervin anyakönyvvezető előtt bejegyzett hites felesége legyek. Bp., 1953. december 7-én Süli Irén (Lelet 2.): 5 éves terv direktívák, 1955 vagy 1956, apukám kézírásával Anyu-Manyu: 1 ballonkabát 700.-, 1 télikabát 1500.-, 1 kosztüm (téli) 1200.-, 1 kiskosztüm 600.-, 6 kombiné 500.-, 6 hálóing 1000.-, 6 melltartó 200.-, 3 nylon harisnya 300.-, 2 szandál 500.-, 1 cipő 400.-, 1 szoknya 200.-, 1 (olvashatatlan) 400.-, blúzok (4-5) 400.-, 1 pongyola 400.-, 2 nyári ruha 400.- Összesen: 8700.- Apu-Mapu: 1 db. személygk. 50000.-, 1 televíziós készülék 5500.-, 1 fényképezőgép 2000.-, 1 lemezjátszó 1100.-, 1 ballonkabát 700.-, 1 bőrkabát 1500.-, 2 öltöny ruha 3000.-, 3 pár cipő 1200.-, 1 pár szandál 300.-, fehérnemű 2000.- Összesen: 67300.- Mai (lelet): Szatmáriné, Fővárosi Garázsipari Vállalat, Budapest Most kaptam meg 1988. III.31-én kelt, 59241/87. sz. fizetési felszólításukat (mellesleg rossz irányítószámot írtak a borítékra!), melyet először nem is értettem. Nem tudom, miről van szó, hacsak nem Rubin nevű alkalmazottjuk jelentett fel jogtalanul. Az elmúlt év nyarának végén ugyanis valóban vitába keveredtem Rubin nevű alkalmazottukkal. Ma is az a véleményem, hogy nem volt igaza, mivel 5 percen belüli tartózkodás – ráadásul a kocsiban! – nem minősül parkírozásnak, hanem csak megállásnak, így parkolási díjat sem kell fizetni. Elég udvariatlanul, mondhatnám gorombán szólított fel és beszélt velem. Láttam a rajta lévő névkártyán, hogy Rubin a neve, de nem tettem bejelentést, mivel nem vagyok híve a feljelentgetésnek. Ha tehát ő tett feljelentést ellenem, akkor se a parkolási díjat, se a büntetést nem tartom jogosnak. Mellesleg valóban megfenyegetett a vita végén, amikor elhajtottam, hogy „Ezt még megbánja!” Kérem, hogy mindezek alapján vizsgálják felül felszólításukat, továbbá Rubin nevű alkalmazottjuk viselkedését és értesítsenek a vizsgálat eredményéről. Budapest, 1988. április 8. Dr. Stuber Ervin 1119 Budapest, Fogócska u. 1.
T. Ügyfelünk! Bejelentése alapján megvizsgáltuk a 59241/87 fizetési felszólítás előzményeit. Megállapítottuk, hogy valóban Rubint nevű parkolóőrünk írta fel gépkocsiját a Nagydiófa utcában. Parkolóőrünket rendreutasítottuk, a kiszabott pótdíjat pedig töröltettük. A kellemetlenségért szíves elnézését kérjük. Budapest, 1988. május 11. Szabady Béla parkolási oszt. vez. Nem tudom, ma hogy megy. De befejezem az idézést, leletezést. Nem is nagyon olvasom már tovább. Szülők megőrzött papírjaiban elmerülni, ez egyfelől érdekes, másfelől viszont folyamatos masszív szomorúság. Közben retrospektíve látom az életüket. Nehéz gyerek- és ifjúkor. Történelmileg úgy alakult, hogy apukámnak a holokauszt jutott, anyukámnak a szegénység a gödöllői kastély cselédsorán. Majd a felszabadulás után a társadalmi mobilitás, a tanulás lehetősége. Tisztes, szolid egyetemi pálya, megbecsülés és biztonság. Aztán nehéz öregkor. A betegségeken túl, történelmileg úgy alakult, hogy a szüleim nemzedékének munkáját, céljait, értékeit lényegében lenullázta a rendszerváltás. (Becsületes kommunista voltam világéletemben – mondta apukám az utolsó segéderők egyikének. Haláláig hitt a marxi modellben, miszerint a társadalmi-gazdasági rendszerek változása, fejlődése a kommunizmushoz kell hogy vezessen. Nézem az első párttagkönyvét, 1945-ből. Nem volt még tizenhat éves, amikor belépett az MKP-ba. Portréfotó helyett egy kiskamasz arca a családi képből kivágva, mellette bélyegen Rákosi nagyobb arca, az utolsó oldalon autogram jelleggel Gerő Ernő aláírása.) Nekem nem volt részem sem üldöztetésben, sem nincstelenségben. De még lehet. Voltunk tegnap a balatoni moszkovita fészekben, diplomaták, hr-szakemberek (ez Kristóf) és herendi porcelánt, illetve magánrepülőknek külföldi szervizelést áruló szakemberek között, ahol sok érdekeset hallottam, de nem vagyok felhatalmazva a publikálásra, hanem sőt. Közben persze megírtam már a Száraz Dénest, utána körülnéztem a megjelent kritikák között, láttam, hogy senki nem adta a Tréning atya címet, hát jó, akkor én sem. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy a legjobb női mellékszereplő kategória egyik jelöltjét, Törőcsik Marit meghívjam a szeptember 22-i kritikusdíj-átadó gálaestre a Trafóba. Nagyon helyes volt, mondta egyebek közt, hogy elkényeztetjük őt, mondtam, hogy ellenkezőleg, ő kényeztet el bennünket. Lányos zavaromban tiszteletjegy helyett tiszteletdíjat emlegettem neki a telefonban, úgyhogy ezúton jelzem a kritikuscéh elnökségének, kezdjék meg a gyűjtést. Azt már anno, a Shopping and fucking-előadás láttán módom volt megállapítani, hogy Mark Ravenhill nem kifejezetten az én szerzőm. Mindazonáltal érdekelt Tengely Gábor rendezésében az Állampolgári ismeretek című (pontosabban erre átcímezett) darabja Zsámbékon. A valósághűség iránti minden igényt kielégítő osztályteremben ültem, és néztem enyhén borzadva a produkciót. Szerény öröm töltött el közben arra a gondolatra, hogy az én diákkorom egyáltalán nem ilyen volt. Zömmel pesti és kaposvári fiatalok, báb szakosok és bábatlanok, igen rendesen dolgoztak. Egy jelenetben eljött az isten, vagy legalábbis benézett az ablakon. Amikor a főszereplő fiú (Ivanics Tamás alakításában), aki a darab során egyetlen koncentrált tevékenysége gyanánt, kizárásos alapon megpróbálta megtudni és eldönteni, hogy meleg-e vagy sem, szóval amikor egy állampolgári ismeretek röpdolgozat kapcsán kettesben maradt a tanárával, akit Pál András játszott. Sejtelem, izgalom, tétovaság, vágybonyodalom, érzéskavalkád, intuíciók karambolja, határozottsági vetélkedés – ez mind ott rezgett a levegőben. Az előadás végén csinos Barackfa-dalos finálé kötött oda, ahová köll. (Ha kritikát írnék, méltányolnám.) Mai: A Mark Ravenhillre vonatkozó fanyalgásom közben jutott eszembe ez a két sor Tóth Erzsébet A lisszaboni járat című verséből: Ne jöjjön nekem senki a tényekkel. Mikor én az idővel társalkodom.
Mi itt egy erősen jobbos falu vagyunk (vö. Magyar sziget), erdélyi grófi
család leszármazottja
polgármesterrel. Mondhatnánk, hogy indifferens a polgármester származása, de hát
meglátszik rajtunk. Például köztéri Wass Albert-szobrunk van. Nem Karinthy
Frigyes-szobrunk vagy Kosztolányi-szobrunk vagy Ady-szobrunk, pedig mind
irodalom-, mind helytörténetileg indokoltabbnak találnám az utóbbiak bármelyikét
– mindegyikük többször nyaralt itt, a Huszár Pufi villájában vendégeskedve
–,
hanem pont Wass Albert-szobrunk. Az is feltűnő itt nálunk, hogy a polgármester
erősen vonzódik az ősi magyarsághoz, még az államalapítás előttihez.
Szoborban-emlékműben fel tudunk mutatni hátrafelé nyilazó magyart,
csodaszarvas fát, Géza
fejedelmet lovon, Hét vezér haranglábat, a pogány motívumokban gazdag Kárpát
haza templomról nem is beszélve. Ezek után nem meglepő, hogy augusztus 20-ra
ünnepi ajándékként Honfoglalás-rockoperát kaptunk tegnap este a
Duna-parton. A Sziget Színházat volt szerencsém Kisvárda után most viszontlátni.
Kicsit hasonlított is a dolog az ottani Rákóczihoz – amennyiben mindkét mű, hogy
úgy mondjam, a végtelenségig egyszerű, zenéjét és dalszövegét tekintve –, csak
most szőke volt Pintér Tibor. Lehangolónak lehangoló az élmény, de ebben a
műben véletlenül mégiscsak van valami. Az, hogy a magyarok vezérei folyton arról
Azt így hirtelen nem tudnám eldönteni, hogy a mélypont Árpád nagyon csámpás felesége, vagy a pösze fia volt-e. Mindenesetre sajnáltam, hogy egyetlen ló sem lépett fel. Nem lehetetlen, hogy van lovas verziója is az előadásnak, csak az biztos drágább. Az István a király-előadás fotóit nézve az volt a benyomásom, mintha egy elhízott, szétfolyt yuppie állna szemben egy macsó valutázóval. Kíváncsi vagyok az előadásra, úgyhogy felvétettem a bátyámmal, ha hazamegyek, majd megnézem és referálok. Addig is küldök szép búcsúszavakat az 1921-es eszperantó nyelvkönyvből. (Haladok.) Adiaŭ, amato, revenu sana! Kiam ajn vi venos, ĉiam vi trovos min fidela kaj sopire vin atendanta. Isten veled, szerelmem, jöjj vissza egészségesen. Bármikor jössz, engem mindig hűnek és epedve rád várakozónak találsz. Annyira tanulatlan ez a nyár, hogy elfelejtettem a belépő jelszavamat az ELTE Neptun tanulmányi rendszerbe. (Talán azt kellett volna jelszónak adnom, hogy kívül tágasabb. Bár akkor most az nem jutna eszembe.) Amikor itt volt a barátnőm, egy délután elindultunk, hogy felmegyünk Nagymaros fölött a Hegyes-tető kilátójába, a Julianus toronyba. De nagyon hamar kiderült, hogy ez nem papucsos séta, hanem cipős túra, tehát visszafordultunk. Hanem akkor most, tegnap, kedves férjem meg én. Eléggé lent a faluban letettük az autót, aztán nekivágtunk. Az erdőben azonban eltévedtünk. Amikor sms jött, miszerint a szlovákoknál így meg így kell telefonálni, akkor úgy éreztük, más irányba kell fordulnunk. Egész idő alatt összesen kétszer láttunk embert, de az is ugyanaz a férfi volt. Ő még a márciusi havazásban tévedhetett el, mert síbotjai voltak, és már annyira lejárta lábát és a nadrágját, hogy rövid lett (az utóbbi). Végül is felértünk a kilátóhoz, de a hegyi befutónál már tízméterenként meg kellett állnom (kapaszkodnom) pihenni. Igen szép a panoráma odafentről, mindenfelé Duna, mintha körbefolyna bennünket ott a kanyarban. Mindazonáltal le kell szögeznem, ha csak sejtettem volna, hogy a Julianus torony ennyire messze, ennyire magasan és ennyire meredeken van, akkor soha el nem indultam volna oda. Pláne hogy még ugyanannyit meg kellett tenni lefelé, csúszva a lejtőn. Megcsináltuk, megcsináltuk! – mondtam magamnak rogyadozó lábakkal és ajakkal, mint ki nemhiába látott már egy csomó amerikai filmet. Julianus próféta: iszonyatos tagfájás következik. Mai, örömhír: az emberek háborúban sem vesztik el a humorérzéküket. George Orwell harcolt a spanyol polgárháborúban. Hódolat Katalóniának című kötetéből idézek (Bethlen János és Tóth László fordításában): A fasiszták ekkoriban mérhetetlenül silány lövedékeket használtak, (…) négyből egy, ha nem több, fel sem robbant. (…) Az igazság az, hogy bizony, öregecske lövedékek voltak ezek; valaki egyszer megtalálta egy elsütőszerkezet réz fedőlapját, s el tudta olvasni rajta a dátumot; 1917 volt ráírva. A fasiszta ágyúk űrmérete ugyanolyan volt, mint a mieinké, a fel nem robbant lövedékeket gyakran kijavították, és visszalőtték. Állítólag volt olyan lövedék, ami saját becenevet viselt, és rendszeresen ide-oda repkedett anélkül, hogy felrobbant volna. Gödi „szomszédok” jöttek látogatóba, Csuri barátnőm és a kisfia, akinek most hordja el a szájából a fogakat a cica. Csuri egyben a fügefánk anyukája is – tőle származik, ő hozta. Sőt, a túrakenunké is – amennyiben az övé volt valaha, tőle vettük. Vízre szálltunk vele, velük tegnap. Amikor az erdőben kikötés után a fiúk egyedül mentek evezni, megfigyelhető volt némi aránytalanság a súlyelosztásban. Addig, lányok, a parton bámészkodtunk. Arra gondoltam, milyen érdekes sors azé a Duna-kavicsé, amelyik eredetileg tégla volt, aztán a folyó addig görgette, mosogatta, míg olyan kicsi, formás, gömbölyű lett, mint a többiek, a nem vörösek. De ezt lehet, hogy nem is ide akartam írni, hanem a másik naplómba. Előfordul, hogy összekeverem. Elképzelem a nemzeti színházi színészt, amint áll reggel a ruhásszekrény előtt. Maga elé mered. Arra gondol, hogy ő szakmailag ambiciózus, kíváncsi alkotó. Persze, hogy érdekli Vidny. Attila rendezőművészete. Mindenki tudja, hogy az új igazgató formátumos, szép színházat is tud csinálni. No és Rizsakov meg a többiek, pláne Purcărete, akik jönnek majd. Hogyne akarna velük dolgozni. Ő azért maradt ennél a színháznál, hogy eljátssza a jövő évadban azt a hány szerepet, amivel megkínálták a szerződtetési tárgyaláson. Ennyit vállalt. Áll a szekrény előtt, legelteti szemét a ruháin. Mert kapott egy mailt, vagy egy sms-t. Vagy talán inkább telefonhívást. Torokköszörülések közepette elmondott üzenetet, miszerint fehéret kell felvenni az évadnyitóra. Ez az igazgató úr… khm… kérése. Kint van a próbatáblán. Vajon miért? Talán ez a kedvenc színe. Vagy az ártatlanságot, a tisztaságot jelképezendő. Vagy mert kontrasztos az előző igazgató által kedvelt feketével. Vagy talán mert a mennyország, az angyalok színe. Meg a megadásé. Vagy mert az egységes fehér, az egyen-szín az egységüket hivatott kifejezni. Vagy mert már az iskolában is ez volt a kötelező viselet a tanévnyitókon. Áll a szekrény előtt, a fehér színű holmikra fókuszál, van itt valahol egy éppencsak fehér, egy aligfehér is… Leszögezi magában még egyszer, hogy szerződése a hány szerep eljátszásáról szól, ennyit vállalt. De már sejti, baljósan, hogy nem csupán erről lesz szó. Ááááá… inkább nem képzelem tovább. Borzalmas érzés. Hazaköltöztünk a székesfővárosba. Hosszú, szép, szerelmes nyár volt. (Egy hónap falun. Másfél.) Máris reggeli fügehiányom van. Itthon rossz hír fogadott a kerületi önkormányzati pártlapban: terveik vannak a lakóhelyemmel. „Közösségi térként újulhat meg” – így a cím – az a belvárosi tér, amelyiken lakunk. „Élettel telik meg a tér, ahol kulturális rendezvények megtartására is lehetőség nyílik” – írják fenyegetően. Ez az ismereteink mai szintjén azt jelenti, hogy bódék lesznek, bazár, pálinkafesztivál, valamint elektromos gitáron és idegeinken játszó zenekarok, sok deciliterrel és -bellel. Tárt karokkal visszavár majd engem a Wass Albert-szobor. Tóth Berta Balázs Péter-interjújából, 2011-ből (szinhaz.hu) „Balázs Péter: Én szeretem a játékosságot. Nekem az sem tetszett, amikor Major Tamás a Brecht-darabokat elidegenedve játszotta. Emlékszem, hogy Makláry János megkérdezte Majort, mi az az elidegenítés, majd megállapította: 'szóval szarul kell játszani'. Ha elfogadtam volna éltem során azokat az instrukciókat, amiket rendezőktől kaptam, akkor nem sikerült volna az egyéniségemet megőrizni, azt, hogy valami balázspéteres. - Mit jelent az, hogy balázspéteres? - Ha a Poirot-sorozatban meghallja a hangomat, odafigyel rá. - Vagy ha a Vígszínházban, a Padlásban énekeli, 'Enyém a, enyém a, enyém a pálya'... - Lehettem volna másmilyen, ha visszafogom magam, de nem tettem. Tudja, volt egy görbe lábú futballista, akit arról kérdeztek, hogy tud-e hátraollót csinálni, és azt felelte, 'spilázni tudni kő'." De nem, nem tréfa ez. Ha Balázs Péter igazgató lesz a Szent István körúton, avval a Vígszínháznak az elmúlt minimum ötven évét nullázzák le (akárhányszor emlegetné is Balázs Péter Várkonyi Zoltánt.) Mert ha Balázs Péterből soha semmi mást nem láttam volna, csak a fellépését az Éjszakai Színház születésnapi estjén, akkor már tudnám, hogy rossz ízlésű ember. Márpedig ez a lehető legelrettentőbb tulajdonságok egyike, amivel egy színigazgató rendelkezhet. (Most nem sorolom a többit.) De nem, az nem lehet, hogy kinevezzék. Ez képtelenség. Már csak azért sem lehet, hogy kinevezzék, mert van a fővárosban egy olyan szabály, hogy hetven év fölötti jelentkezőnek már nem adnak színházat. Dolgozás zajlik, Ahol hely van-felvétel (Bartsch Kata), színikritikusdíj-várományos interjúk a Revizornak (Básti Juli, Csákányi Eszter) – ez a mostani napok programja. Szavakat használok, szóban is, írásban is, és ez telis tele van kockázatokkal és mellékhatásokkal. Majdnem szerzett nekem valaki jegyet az István tegnapi főpróbájára, de aztán nem sikerült. Így hát megnéztük a tévéfelvételt. Két leszögezéssel kell kezdenem. Az egyik az, hogy nekem István a királyból a Nemzeti Színház 1985-ös, Kerényi Imre rendezte bemutatója az etalon. Ott látszott először, hogy a mű zenedráma, és színházra ad lehetőséget, amennyiben nem pusztán egymásutánja Szörényi-Bródy számoknak. István szólamát az én lelki fülembe Bubik István énekli mindörökké, ámen. A másik pedig, hogy egy színházi előadásnak sem a teljes minőségét, sem a hatóképességét nem tudja átadni a televíziós közvetítés. Úgyhogy csak óvatosan alkottam véleményt, azt is fenntartással kell kezelni. (Még ha nem is csak 10 percet láttam, hanem az egészet.) Semmi felháborítót nem találtam Alföldi Róbert színházi megközelítésében. Különösebben mélyen átgondolt koncepciót sem. Ahogy a János vitézzel, úgy itt is adott mindenkiknek rágnivalót, aztán ki mire, hogyan harap, tetszőleges. Erőteljesen működtette ezt a minden bizonnyal látványos előadást. Feke Pál – hát elengedte magát a teste, mióta nem láttam. Kicsit sajnáltam, hogy főleg színészi ambíciók fűtötték, a hangját meg ki sem eresztette rendesen. Miközben nyilván lefogta a koncepció. Bírtam volna, ha néha mutathat egyenes kiállást, nem folyton görnyedező és mindig gyomorgörcsös a vívódása. Stohl András énnekem tetszett, ami elég meglepő számomra. Egy 30 éves Hegedűs D. Gézát láttam benne, aki erőből akar átvinni mindent, és sikerül neki. Elámultam, hogy Novák Péternek mennyire nincs hangja. Viszont Blaskó Péter rulez. De vajon ki mérgezte meg Gézát? 1988-ban jelent meg a Hallgass kicsit című nagylemez, írta Dés-Bereményi, énekli Básti Juli és Cserhalmi György. Ez volt a mi nehéz, zűrös induló évünk, amikor újratalálkoztunk kedves férjemmel. Hallgattam az Egy lépés című számot hallgatagon azon az őszön. Azt gondoltam, pont így lesz, nem másként. Meg is vettem neki akkor ezt a lemezt, hallgassa csak ő is hallgatagon. Így aztán két példányunk lett a Hallgass kicsitből, mihelyst egyesült a háztartásunk. Mivel az Egy lépésnek mégsem sikerült döntően beleszólnia az életünkbe. Meséltem ezt Básti Julinak anno, amikor 2009-ben jártam a Centrál színházi öltözőjében ezért az interjúért. Most, amikor megint oda készültem, kedves férjem elkezdett matatni a polcokon, mondta, vigyem el magammal a lemezt, mert szeretné, ha Básti Juli ráírná a nevét. A tiédre vagy az enyémre? – kérdeztem. Mind a kettőre – felelte. Így aztán van most két, idejétmúlt bakelitlemezünk, autogrammal, egyformák, mint két tojás.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|