|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2013. március
Jó, jó, szabin vagyok, de ezt akkor is megosztom: Az emberek nem ismerik egymást (a drámákban) soha; hogy ezer meg ezer körülmény és ok jön közbe, aminél fogva soha az egyik nem mondhatja el a másiknak, amit akkor igazán érez, és sok-sok ok van arra, hogy a másik embert egészen másnak képzeljük el, mint amilyen a valóságban. Ennek melankolikus átélése… a darab legfőbb szépsége és drámaisága. (Lukács György: A modern dráma fejlődésének története) Voltaképp nem igazán jellemző a műre ez a lírainak ható idézet. De nagy élménykönyvem ez nekem. Szívderítő találkozás a gondolkodás szépségével. Egy rendszerező elme mindent összerak – világos, kristálytiszta és gyönyörű az egész. Kiss Judit Ágnes: Téli sanzonett
Míg egy fa marad, talán Vadgesztenye vagy platán, Amíg a borostyán felkúszik Egy régi templom falán, Addig maradok, igen, Addig még lesz hozzá hitem, Mint a gyökerek, kapaszkodom, Ha nincs is már semmiben. Éltet a föld is, ha tán Nem adnál semmit már, hazám, Étlen és szomjan kikötöznél, Aztán itt hagynál lazán. Úgy hiszem, ez a nap ma van. Mostantól fa leszek magam. Állok egy betonrésbe nőve Februárban, lombtalan.
Gyerekkoromban beleszerettem Fodor Tamásba, a hangjába. Látni nem lehetett, tévében nem mutatták, de sokat szinkronizált, ez elég volt hozzá. Valami sorozatban ő volt a magyarhangja egy bongyor fiúnak, aki világos szőrmés mellényt viselt – többre nem emlékszem a dologból –, meg ő volt Janek a Négy páncélos…-ban és még ki mindenki. (Ez most a Színházcsinálók sorozat tegnapi estje kapcsán jut eszembe, amikor is Schilling Árpád Fodor Tamással beszélgetett.) Amikor a Film Színház Muzsika fiatal újságírójaként interjút készítettem vele, tudtam már a színházi és ellenzéki múltjáról-jelenéről, és olyan tiszteletteljes félelemmel mentem találkozni vele az Angelika presszóba, hogy rémületemben letegeztem – jóllehet, mint tudjuk, nem vagyok tegeződős –, hátha úgy bátrabb leszek. 1992-ben aztán beleszerettem teljes életnagyságában is, amikor Angelót játszotta Szolnokon a Szeget szeggelben. (Egy /színházi/estés kaland.) Amikor SZDSZ-es parlamenti politikus volt, jártam nála interjún a Fehér házban – így nevezték még az MSZMP KB székházaként a mai képviselői irodaházat, tudatom az ifjabb olvasókkal –, de ennek nincs lenyomata a munkásságomban. Nem tudom ma már, hogy melyik orgánum bízott meg a cikkel, és miért nem írtam meg, vagy megírtam-e és miért nem jelent meg. Nagy, lendületes beszélgetés volt, emlékszem belőle például arra, hogy mondta: ha engem bántanak vagy meg akarnak semmisíteni, akkor ő a védelmemre fog kelni. Mármint úgy értve, hogy a kritikust, a kritikusokat, a kritikát nem hagyja. Közben pedig megszerettem Fodor Tamás otthonát, otthonait, a Stúdió K-t, legyen bár a IX. kerület tetszőleges pontján. Egyszer ültünk hosszasan egy pécsi padon, akkor rájöttem, hogy tanítania kellene. De hát tanít is, így, úgy, mindenhogyan.
Kifejezetten gazdaságtalan volt épp akkor szüneteltetnem a naplószolgáltatást, amikor minden este színházba mentem. Erről jut eszembe, az idei POSZT válogatói 143, illetve 131 előadást láttak az elmúlt egy évben. Lehet, hogy ez kimondva soknak hangzik, de én igen szerény nézőteljesítménynek tartom. Egy kritikus ennél többet néz válogatói megbízatás nélkül is, válogatóként* pedig valószínűleg úgy érezné, hogy ha nem látja ennek az előadás-mennyiségnek a dupláját, akkor kötelességszegést követ el. Most éppen lanyhul kicsit a járásom (színházba), így aztán traktálhatom a visszatérő kedves olvasókat tanulmányi olvasmányokkal, már csak azért is, mert a héten két szemináriumi előadást is tartok az egyetemen. Lesz egy produkcióm a Tartuffe-fordításokról és Az imposztorról, valamint a Nyugat első évfolyamának kritikai rovatáról. (Megvan ez az évfolyam itthon épp. Arra jöttem rá egyébként, hogy amiket most el kell olvasnom, annak zömét olvastam a nyolcvanas években. Legfeljebb elfelejtettem. A legviccesebb az volt, hogy Lessing Hamburgi dramaturgiáját nehezen, diadalmasan szereztem meg könyvtárból, aztán a múltkor egyszer csak a szemembe ugrott a polcról a saját példányom. Sőt, találtam benne a kézírásommal egy emlékeztetőt-összefoglalót arról, hogy melyik levélfejezetnek mi a tárgya. Na, hát lehet, hogy 25-30 évenként mindenképpen egyetemre kell menni.) A színházakban látottakra majd visszatérek még. Elsőre Törőcsik Mari jut eszembe az Átutazók vígszínházi premierjéből. Minden alkalommal, ahányszor keresztülinalt a színen, sírhatnékom támadt. Mivel annyira emlékeztetett az utolsó, összement, madárka anyukámra. Hazafelé kedves férjem azt mondta, hogy nem, nem, Törőcsik Mari itt tisztára az ő anyukája volt. Szóval nem kizárt, hogy Törőcsik Mari az Átutazókban mindenki meghalt anyukájára hasonlít. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy rosszul néz ki, hanem sőt.) * Most kikerestem: Zappe kolléga az ő tavalyi válogatói évében 341 előadáson járt. Merítés és merítés. A Dohány utcai seriffről nehéz mesélnem. Megrázó este. Amikor véget ért az előadás, és 70 perc sötétség után kíméletesen lassan derengették fel a fényt, akkor ott ült megütve a közönség, bámult bele a gyertyalángba, nem mozdult senki. Éreztem, hogy taps és meghajlás nem lesz, úgyhogy én voltam az első, aki felállt és kijött a teremből. De nekem bizonyos értelemben könnyű volt, mert gondoltam, hogy Mohácsi János kint fog állni a folyosón, ahogy az előadás előtt is ott állt – helyesen nézegettük egymást, nézők és játszók, tudva, hogy odabent majd úgysem látunk senkit –, és akkor én gyors távozásomat pár pillanatra megakasztva odalépek és röviden, de erősen megölelem őt. Úgy is lett. Mai: A kárpit lefordul – írja Kisfaludy Károly a felvonásvégeken. (Azt akarja mondani vele, hogy „Függöny”.) Felvonás közben, dialógusban meg ilyet: Asszony vagy, legyen tiéd az utolsó szó. De ne ez legyen az utolsó szó, mert talán nem is Kisfaludyt kellett volna hoznom most, hanem Adyt. A Nyugat első négy számában olyan Ady A magyar Pimodannal, mint egy nehézsúlyú bokszoló. És üt. (Mindig úgy gondoltam, hogy ha benne lennék a korban – mármint az övékben, fiatal nőként –, akkor Kosztolányiba szeretnék bele. De most így 1908-ba beleolvasódva nem tartom kizártnak, hogy már őelőtte elsodort volna engemet az Ady. Megcsókolt volna, oszt elsáppadok :-) Húztam volna a rövidebbet, annyi biztos, azután írhattam volna tele szenvedő szerelmes versekkel* az íróasztalfiókot meg a padlást.) * Rossz versek lennének természetesen, így képzelem. Nem erről akartam írni, hóhelyzet kapcsán március idusán, de minden arra utal, hogy megdöbbentő és kétségbeejtő állapotban van az ország. Egyfelől az emberek, akik – meglehet – már nem hiszik el, ha a rádió vagy a tévé mond valamit, most pl. azt, hogy ne induljanak útnak (bár nem tudom, mondták-e), másrészt az állam, amely mintha csak a kommunikációval törődne. Autópályákon 15 órája elakadva sokan azt hallgatják a rádióból, hogy folyik a mentés, már szabad is az út épp ott, ahol ők vesztegelnek, de mindebből nem látnak semmit. Ugyanakkor azt is lehet tudni a Facebookról, hogy rengeteg ember ajánl fel segítséget, megy és teszi, amit lehet. Azt akartam mesélni, hogy a Színház folyóirat márciusi, nő-számának bemutatóján jártam tegnap (címlapon: Eszenyi Enikő, odabent az interjúnk), ennek kapcsán beszélgetés zajlott szerzőkkel-szakértőkkel. Ültem a nézőtéren kukaként (hímnemű törpe). Erre a női tematikára egyáltalán nem vagyok fogékony, észrevettem ezt már az iskolában a gender tárgyú órákon is. Este Kottavettő-premier az Átriumban. Hát ez egy Hoppart-Szputnyik közös koncert. Kicsit hasonlít a Katona Musikjához, kicsit a Bodó Viktor nyíregyi rendezéseihez, összességében zenés kavalkád, Bach, Bee Gees, és akkor még épp csak elkezdtem a b betűt. Halkan megjegyzem, ha már ilyen sokan összegyűltünk, színpadon és nézőtéren, adhatnánk egymásnak ennél többet – ezt éreztem. Most meg kell írnom A hetvenkedő katona kritikáját. A premier előtti estén körbenéztem a tévén, valahol épp kezdődött a Liliomfi 1983-as, szabadtéri előadása Marton László rendezésében. Néztem egy kicsit, főiskolások játszották, minden szót tréfásan illusztrálva, poéndömpingölve, giccsparádésan. Másnap a Pesti Színházban pontosan ugyanebben a stílben folyt a vígjátéki színjátszás. Nahát – gondoltam –, hogy elrepült 30 év és észre sem lehet venni. Néztem a kitüntetett művészek listáját, itt-ott akadnak rajta szeretteim, tiszteltjeim, becsültjeim, úgyhogy latolgattam néhány sms küldését. De hát írhat-e az ember olyat, hogy fogadd gratulációmat és együttérzésemet?! Mert az sem lehet könnyű ma, átvenni egy ismeretlen módon megítélt, megérdemelt díjat, kikkel együtt. Ami a Jászai Mari-díjasokat illeti, 2007-től tavalyig vettem részt a Jászai Mari-díj bizottság munkájában, de messzebb is vissza tudok nézni a múltba: emberemlékezet óta nem volt olyan, hogy a kritikuscéh által Jászai Mari-díjra felterjesztett színházművészek közül egyetlenegy sem kapta meg a kitüntetést. Talán azért nem volt olyan, mert mégis mi színikritikusok vagyunk azok – meg a többi nézők, de nekik nincs hivatalos beleszólásuk –, akik a legtöbbet látunk/tudunk a lehetséges díjazottak művészeti teljesítményéből/potenciáljáról. Úgy terjesztünk fel díjakra, hogy a céh tagjai javasolnak személyeket, majd szavazunk a listánkról. Nálunk a díjra jelölés – értékpreferálás. Nem prédaosztás és nem színházi önérdekérvényesítés. (Utóbbi a bizottságtól sem volt egészen idegen. Megfigyelhető, hogy Balázs Péter igazgató tevékenysége nyomán milyen látványosan megerősödött szakmailag a szolnoki színház társulata az utóbbi időben. Legalábbis olyan értelemben, hogy minden évben jut oda Jászai Mari-díj.) Fogom javasolni, hogy jövőre a céhünk váltson át valami Piszkos Fred-féle jelölési szisztémára. Mai: Hát rácuppantam Adyra, na. Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket (nem jut eszembe hirtelen, hogyan mondják ezt magyarosabban). Színházcsinálók 3. rész: Mohácsi János, Zsótér Sándor, Kovalik Balázs. (Kis tévedés az összeállításban: Mohácsi-Zsótér-Pintér Béla lenne az a csapat, amelyik – tendenciózusan, szerintem – nem kapott meghívást az idei POSZT-programba. Igaz, Zsótér nem csinált most olyat, amiért én tüntetnék, de Mohácsi Liliomfija és Pintér Béla 42. hétje minden szempontból ott lehetne, a teátrumista alkotmány sem tiltaná.) No, Mohácsit és Zsótért ismerem, nekem Kovalik volt új és érdekes. Volt is pillanat, amikor úgy éreztem, hogy azonnal lecserélném a szereposztást: ne Schilling Árpád, hanem Kovalik Balázs irányítsa a beszélgetést. Amikor Schilling feltette első kérdését a vendégek szakmai mesterére vonatkozóan, rögtön gondoltam, hogy ma sem fogunk a jövőig eljutni. És amikor Kovalik egy téma kapcsán a jelenhez kötött, Schilling gyorsan lekeverte őt. Viszont a hamar kérdezési lehetőséghez jutó közönség egy tagja szerencsére azonnal előhozakodott a jövőkép firtatásával. Amit akkor is üdvözlök, ha nem jutottunk vele sehová. Az est végén Schilling menetrendszerűen megkérdezi, van-e értelme a Nemzeti Színháznak mint olyannak (intézménynek), és ha igen, mi. A kiemelt dotáció áldásosságát leszámítva nemleges válaszokat szokott kapni. De már kicsit zavar engem, hogy az a szempont eddig még nem merült fel: hátha a közönségnek van szüksége, igénye arra, hogy Nemzeti nevű színházba (is) járjon. Ui.: Talán Zsótér maga sem gondolta volna, hogy eljön ez a pillanat: ült négy színházi férfi civilben a színpadon és ő volt közülük a legjólöltözöttebb :-) Vonzónak találtam a tegnapi tüntetés programját, érdekelt volna a beszélők mondandója, de sajnos már rég elígérkeztem színházba délutánra. Oda tartva a Deák Ferenc utcában váratlanul utamat állta a Szent Patrik-napi felvonuló menet, lufikkal, magas cilinderekkel, zöldekkel, ahogy kell. És pontosan, hajszálra ugyanúgy szlalomoztam-sompolyogtam keresztül rajtuk, mint Harrison Ford A szökevényben. A Macska voltam Londonban című előadásra mentem a Kolibribe. Már az első pillanatban is erősen macskásnak látszott (ez alatt most a Madách színházi Macskákat értem), ahogy a fiatalok szépen összeszőrözött macskacsapata énekelve lejött a lépcsőn. Regényből készült (Horváth Péter által) és afféle gyerekeknek való musicalszerűség lett belőle Novák János zenéjével és rendezésében. Formai megvalósításában, színészi megjelenítésében én kevesebb macskássággal is beértem volna, de hát Novák meg így képzelte el, és nyilván működni fog. A szünetre lett egy sms a telefonomban, ami miatt el kellett jönnöm. Kicsit sajnáltam, mert a finálé épp felfutott: Czupi Dániel dögösen elénekelt egy tvisztbe oltott bluest. Abban a meggyőződésben távoztam, hogy a főszereplő Péter minden bizonnyal felépül súlyos balesetéből, egyúttal megszűnik a lázálmos macskasága is. (Remélem, az előadás végére előkerül egy Jenny nevű, Megyes Melinda külsejű kislány.) Kollégai hozzászólások a tegnapiakhoz, a POSZT-hoz: Zsótér színészként ott lesz, a Szégyenben. Mohácsitól pedig főként a kecskeméti Buborékok hiányzik. Csakugyan. Talán még azt is mondhatnánk, hogy ez az a POSZT, amelyikre nem hívták meg a legjobb pesti színházat, a legjobb vidékit és a legjobb függetlent. Meg kell kezdeni a rugalmas elszakadást A Gondnokságtól, mert jövő hónapban az utolsót adják a sorozatból. Amikor megosztottam ezt a hírt tegnap este a Kamrában három kritikuskollégával (szintén törzsgondnokisták), rögtön úgy reagált az egyikük, hogy írjunk alá petíciót a folytatásért. Petíciós időket élünk, nem vakációst. Jut eszembe, az utolsó résznél a nézők nyugodtan mondhatnák kórusban a Fekete Ernő felvezetőjét vagy Kocsis Gergő standard utolsó szavait, hiszen a közönség kis közösséggé vált: 7 órai csapat és 9 órai csapat. Akit nem ismer az ember, azt is ismerte már arcról. A tegnapi rész szellős volt, itt-ott leülős, de akadtak pazar részei, ráadásul okosabbak lettünk tőle. Például megtudtuk, mi az értelme annak a teljesen értelmetlennek látszó sms-nek, amit a behavazott belügyminisztérium küldött szét minden magyar mobiltelefon-tulajdonosnak, tartózkodjon bár a napfényes Malmöben vagy a ködös Albionban. Meg arra is rájöttem idővel, hogy miért pont Adorjáni Bálint a special guest (szívesen látom őt) – nyilván Ád. János köztársasági elnök bajuszára castingoltak. Jó, hát petíció talán nem lesz, de azért kicsit reménykedem, hátha szeptemberig majd erős hiányérzete támad a gondnokoknak, és ősszel esetleg mégis nekilátnak újra, hogy a föld alatt elősegítsék a világmentő tisztavérű magyar király birodalmának megteremtését. Más. Akkreditációt kértem a Budapesti Tavaszi Fesztiválra, meg is kaptam a jegyet a Peter Brook Varázsfuvolájára, csak hát nem vagyok egyeztetve: jövő hétvégén vidéken leszek. Most tehát lemondtam a jegyet. Tessék ezt a lehető legbiztosabb előrejelzésnek tekinteni arra nézvést, hogy az előadás – Amin Nem Vagyok Ott – egészen biztosan csodálatos lesz. Nem szoktam pénzt adni koldusoknak. A némán kéregetőkre rá sem nézek, kerülöm a szemkontaktust, a beszélőknek megmondom rögtön, hogy nem. De apránként amortizálódik az ember ellenállása. Elkezd alkalmilag megszánni. Kedves férjem racionális és célirányos, neki személyes hajléktalanja van a Petőfi hídnál. Megveszi tőle a Fedél nélküli újságját, rendszeresen támogatja, meg is hallgatja, hogy mi van vele. (Én ennél egyszerűbb szereposztásokban sem egykönnyen beszélgetek.) Aki nekem jutott, egy idős, fejkendős asszony a közért előtt. Régebben virágot árult ott, néhány maga szedett, újságpapírba csomagolt csokrot. Olykor vettem tőle, és nem kértem vissza a pénzből. Aztán egyszer csak elmaradt a virág, nem volt nála semmi, csak állt, nyújtogatta a kezét. Akkor elkezdtem gyakrabban adni. Mostanában már nem tud állni. Ül a közért bejárata melletti lépcsőn, magában siránkozik. Neki tartogatom az aprómat, amikor ott vásárolok. Nem vagyok jó ettől egy kicsit sem. Korábban dühöt is éreztem, miért kell ennek így lenni. Ma már inkább csak félek. Rosszul indult a Catullus a Magyar Színházban. Azonnal és feltűnően nem volt eltalálva a szereplők zaklatottságának és intenzitásának stúdióra méretezett foka. Szembe és fülbe vágott a színpadiasság, túlharsogás, rájátszás. De aztán lassan belerázódtunk valamelyest mindannyian – ritka komoly, tökéletes magaviseletű középiskolás közönség ült a nézőtéren –, és az előadás eljutott az egész jól viselhetőségig. Hargitai Iván rendezte szűkített formában a Füst Milán-drámát, és érezni véltem, hogy Székely Gábor a szellemi közvetítő Hargitai és a dráma között. A világítás is, a díszlet oszlopai-csövei is behozták a fejembe Székelyt, aki 26 éve rendezett Catullust a Katonában. (Ezt itt a töredelem helye: én nem bírtam azt az előadást anno.) Nem azt akarom mondani egyáltalán, hogy Hargitaié hasonlít, szó sincs róla, a kor és a helyszín is különbözik. Ezúttal a ma semmijében járunk – címszereplőnk bánatában Víg Mihályt énekel –, és nagyobbrészt mintha egy diszkó előtt játszódna a darab. Bár lehet, hogy már az is egy letűnt kor, a diszkós. Mindenesetre egy zenés helyre látszott vezetni a Kállai-ajtó. No, hát a produkció becsületes, szép szándékú kísérlet a komoly, érvényes színészi munkára, nem minden eredmény nélkül. Holecskó Orsolya például teljesen elfogadható Clodia- vagy Lulu-féle bestiának. Szép is, érdekes is, kezek közül kicsúszós is. Nyomot hagy. Nyers a hangja, szemérmetlen a nevetése. Csíkokat karcolt a dobhártyámra. Eszembe jutott az a tavaly novemberi este, amikor meghalt az apukám. Hozzá tartottam, színházból jöttem, ültem a buszon és éhes voltam. Tudtam, hogy 1. ott nemigen van kaja, 2. bőven az éjszakába nyúlhat, mire hazaérünk, 3. az ember nem hív a halottkém és a halottszállítók mellé pizzafutárt is. Úgyhogy leszálltam a Felszab téren, hogy gyorsan vegyek egy gyrost. Nyilván látta az eladólány, hogy könnyes a szemem, megkérdezte: Valami baj van? Meghalt az apukám – feleltem. Ó, részvétem… – mondta. Majd a csomagolásnál hozzátette nagyon kedvesen: Engedje meg, hogy adjak egy limonádét is, amire én hívom meg. Nem akartam a nemzeti színházi Bányavirágról írni itt tegnap, a bemutató előtt két nappal, és most is csak óvatosan és szubjektíven, hiszen főpróbát láttam, és hátha azóta szárnyakat kapott a produkció. Nagy várakozással mentem, fájó csalódással jöttem. A marosvásárhelyiek interpretálásában Székely Csaba szövegének zenéje volt (Bozó Andrea is nagyon tudta ezt a pinceszínházi bemutatóban), az előadásnak pedig világa. Itt egyiket sem érzékeltem. Sokat nevetett a közönség. Mintha mást nem is akartunk volna a darabtól, mint nevetni. Alig éreztem az alakításokban őszinteséget, bensőségességet. A pompás színészi felfegyverzettséget mutató László Zsoltban itt-ott. Vagy Tompos Kátya gyöngédségében. De például Stohl Andrást olyannak láttam, mint egy kifújt, festett húsvéti tojást. Kívül cifra, belül üres. Tegnap az Anna Karenina bemutatója a Bárkán, Vlad Troickij rendezésében. Heroikus artisztikus vállalkozás. Belehal a szépségbe. Lassan hal bele: három és fél órán át agonizál. Elegáns jelmezekben orosz arisztokrata hősök. Herceg lapogat közemberi hátat, gróf piszkál a lábával asztallapot. Sok szomorú, pőre női felkar. Illyés Róbert, a robusztus Karenin-tömb a várakozó férji mosolyával. Száraz Dénes snájdigsága (snajdigitása). Szorcsik Kriszta, eltévedve a világban és Anna Karenina lelkében. Parti Nóra, akinek – erre jöttem rá most – imádom a hangját. Mindezen túl, mondjuk megértem, ha a közönség egy aktív munkahét (vagy tanítási hét) végén nem ilyen előadást akar nézni este 7-től fél 11-ig. Magam is megküzdöttem az ébren maradásért. Nem mondtam, miket műveltem az elmúlt hetekben a Rádió Q-ban, amely ismét inog (létében). Szamosi Zsófival beszélgettem a PanoDráma aktuális előadásairól, azután Debreczeny Csaba járt nálam, a mai adásban pedig kritikusklub címen Gabnai Katalinnal és Urbán Balázzsal trafikálunk színházi ügyekről és bemutatókról. Nincsenek, nincsenek most jól a dolgok körülöttem. „Kávéházi Esték rendezvénysorozat a Jászai Mari Színház, Népházban. Schmidt Csaba polgármester Kassai Viktor nemzetközi labdarúgó-játékvezetővel beszélget egy csésze kávé mellett, a Jászai Mari Színház, Népház Kávézójában.” Mehettünk volna Tatabányára úgy is, hogy erre, de hát nem úgy mentünk, nem azon a napon. Hanem az Acélmagnóliák premierjét néztük, Bálint András rendezésében, pozitívan előrejelző Szabó Emília, Egri Kati, Vándor Éva, Pápai Erika, Molnár Mariann, Major Melinda szereposztással. Tatabányán, amennyire tudom, mindig is avval küszködött a színház, hogy ebben a városban nincs hagyománya a színházba járásnak. Egyrészt nehéz megtalálni a közönséget, másrészt a közönség nehezen talál rá a színházra. Érdekes este volt a tegnapi. A nézők érdeklődő értetlenséggel, udvarias várakozással figyelték az előadást. Igen göcsörtösen indult, a hat színésznő a megszólalások pontos helyét sem mindig találta, nemhogy felütést, markáns hangot, kapcsolatot egymással vagy a jelenetek ritmusát. Eltelt ˝-3/4 súlyosan lapos óra, ez idő alatt a nézők megértették, hogy nem kell többet várakozniuk, nem lesz más cselekmény: ez maga a darab. Egy fodrászüzletben hat nő dumálja az életét. Közben a szereplők is belejöttek a játékba – lehet, ha Cziegler Balázs díszletében nem kellene sűrűn lépcsőzniük magassarkú cipőben, könnyebb lenne nekik –, úgyhogy a váltásokban taps támadt, a legvégére pedig kinőtt a szeretet a nézőtéren. (Van a második részben egy gyászeset, ott Bálint András nagyon elengedte Pápai Erikát könnyeket fakasztani, papírzsebkendőt fogyasztatni.) Úgy gondolom egyébként, hogy a darabban ábrázolt fodrászüzleteknek mára lőttek. Győztek az olcsóbb, gyorsabb, személytelenebb és adhokabb hajvágó szalonok. Nemcsak nálunk, hanem máshol is. (Mondta szomorúan a mi New York-i Zsuzsink.) Forte Társulat: A nagy füzet. Erőteljes, produktív előadás. Sok benne a produkt. A színpadon annyi az energia, erőművet lehetne csatlakoztatni. A nézőtéren ülve: megterhelő, nagy utazás jellegű este. Horváth Csaba rendezése. Krisztik Csaba, Simkó Katalin – nevezek meg szeretettel. A hortyogó sün annyira jól érezte magamat a torkomban, hogy visszatért. Mindenem tele van mindennel. Mai: Ne bohózzatok! (Ezt a Rigó nevű szereplő mondja Vörösmarty Mihály A fátyol titkai című gyér darabjában.) Mai: Gyakran előfordul Európában, hogy maguk a kormányon lévők sajnálkoznak a községi szellem hiánya felett; mindenki egyetért abban, hogy a községi szellem és rend és a közbiztonság fontos eleme, de senki nem tudja, hogyan idézheti elő. Ha a községet erősítik és függetlenné teszik, attól tartanak, ezzel gyengítik a társadalmi hatalmat és anarchiával fenyegetik az államot. Ha viszont megfosztják a községet függetlenségétől, nem találnak állampolgárokat, csak igazgatottakat. (Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában) Mai: Megértjük, hogy a kormányzás centralizációja hatalmas erőre tesz szert, ha egyesül a közigazgatás centralizációjával. Ily módon hozzászoktatja az embereket, hogy állandóan és teljes mértékben eltekintsenek akaratuktól; hogy engedelmeskedjenek, nemcsak egyszer és egy kérdésben, hanem mindenben és mindenkor. Nemcsak erejével szelídíti meg, hanem szokásaik által is kézben tartja őket; elkülöníti, majd egyenként hat rájuk a közös tömegben.(…)* De úgy gondolom, hogy a közigazgatás centralizációja megfosztja erejétől a népet, amely azt elfogadja, mert szüntelenül gyengíti benne a közösségi szellemet. Igaz, hogy a közigazgatási centralizáció adott korban és adott helyen egyesíti a nemzet összes rendelkezésre álló erejét, de nem segíti elő ennek az erőnek az újratermelését. Győzelemre viszi a csata napján, de csökkenti hatalmát az idő előrehaladtával. Csodálatosan elősegíti tehát egy ember múló nagyságát. De nem egy nép tartós felvirágoztatását. (Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában) * Miközben ezt írtam, csengetett a postás, visszahozott 4200 forintot az éves História folyóirat-előfizetésünkből, mivel megszűnt a História. Amikor januárban Jordán Tamás járt nálam a rádióban, és már a műsoron túl beszélgettünk, említette, hogy szerinte a szombathelyi Kabaré-előadás jól sikerült, megnézhetném. Mondtam, jó, igen, Fekete Lindára mint Sally Bowles-ra eleve szívesen benevezek. Hozzátettem aztán, nagyra értékelném, ha egyúttal – egy úttal – A félkegyelműt is láthatnám, egymás utáni estéken, ott alvásosan, ajánlhatna hozzá valami kellemes szálláshelyet is. No és lám, mondom hálás szívvel, lett a szombathelyi színházműsorban húsvét elé egy hétvége, amikor pénteken A félkegyelmű, szombaton pedig a Kabaré megy. Mivel elölről megtoldottam még egy nappal a programot, lehetséges, hogy már a ma esti Mesterdetektív-előadásra odaérünk. Délután vasmarokkal kiragadom igen lestrapált kedves férjemet a munkából, és viszem szombathelyi színházi velneszvíkendre. Nem állítom ugyan, hogy egészséges vagyok, de nem volt szívem ezt a hétvégét lemondani, és végül is oly mindegy, hogy Magyarország mely pontján köhög és trombitál az ember. Napos, havas tájas szép ideutunk volt. Csiszre értünk a színházba a Mesterdetektívre, amely mint cím, ismerősen csengett, de nem emlékeztem, mi ez, hol láttam, mikor. Úgy is néztem, mint aki még soha, de ez nem akadálya annak, hogy az ember hamar kiszámítsa a cselekményt. Aztán a második rész elején egyszer csak beugrott Mácsai Pál. Mármint nekem. Igen, igazol a szinhaziadattar, ő játszotta ezt Jordán Tamással a Merlinben 2000-ben. Most egy kicsit még különösebb, hogy előadják, nagyszínpadon, ezt a mérsékelten szellemes, kétszereplős bűnügyi társalgási darabot, amelyben a szerző (Anthony Shaffer) oly kínos igyekezettel küszködik, hogy újabb és újabb, egyre műanyagabb csavarokkal tekerjen a sztorin. Békés türelemmel nézte a szombathelyi publikum. Főként mintha ahhoz az élvezethez juttatták volna a játszók a közönséget, hogy minden fordulatot előre kitalálhasson, hátha annak örül. (Pl. majd kiszúrták a szemünket az akvárium titkával.) Jordán Tamás játssza ezúttal is a krimiírót, elbűvölő színészi élvezettel, a felesége csábítóját pedig Kálmánchelyi Zoltán. (Felmerül bennem, a nevében a c+h talán nem is c+h, hanem cs-nek ejtendő?) A kettejük közti (túl) nagy korkülönség tanulmányi aktussá tette az estét. Egy fiatal színész épp tanul az időstől. Kálmánchelyi ügyesnek és magabiztosnak bizonyult. A lehetséges maximumig eljutott például abban, hogy másnak mutassa magát, mint aki. (Vigyázat, spoiler!) A második rész elején ugyanis rendőrnek adja ki magát. Az a cél, hogy senki ne ismerje fel, se a másik szereplő, se a nézők. Olyan fejjel jelenik meg, mintha Kern Andrást maszkírozták volna el, és Columbo hadnagy hangjával és gesztusaival dolgozik igen szépen. Mi már a vacsoránkkal birkóztunk* a színház Krúdyról elnevezett éttermében, amikor A félkegyelmű-nézők kijöttek (bejöttek) a második szünetükre. Ma hosszú estére tréningezünk tehát. * A vidéki vendéglők még nem követik a „kisebb adagokat magasabb áron” fővárosi trendet. Az ilyen esték, mint a szombathelyi A félkegyelmű, megerősítik az ember hitét abban, hogy a színház él. Nem pusztán azért, mert az előadás jó (erről majd az írandó kritikában). Hanem mert a helyi nézők is fogékonyak rá. Épp egy hete jegyeztem ide a Bárka Anna Kareninája kapcsán: megértem, ha a közönség nem ilyesmit akar nézni péntek este hosszan. Most meg azt mondom: és ha Dosztojevszkij? (Illetve „nyomán”, többregényesen?) És ha négyórás? De ha szép és erős!?
Az első szünetünk egybeesett a nagyszínpadi Mesterdetektív szünetével. Álltunk
fent a korlátnál (a Márkus Emília kamaraterem van feljebb), és néztük, ahogy a
ruhatárnál kábé tucatnyi ember kiveszi a kabátját és elmegy. Na, ez világos
teszthelyzet – gondoltam –, lássuk, miből nem kell nekik több ma. És aztán
láttuk is, hogy nem a mi termünk soraiból hiányoztak A rendező Jeles András olyat tudott (olyat is), amiért Zsótér szerintem nemritkán odaadná az összes mindenét: a sallangtalan, érzékletes gondolatkifejtést. Vegyük például Kiss Marit. Amilyen egyszerűen, letisztultan beavatja Jepancsina érzéseibe Miskint. Az egész társulat – rengeteg a szereplő – imponáló hatást tesz. Mindenki minden ponton értelmezetten és telítetten van jelen a játékban. Czukor Balázs a címszereplő. Bennem ő leginkább úgy él, mint ideges, keserű, hűvös szelet hozó színpadi alak. Itt most lágy és áttetsző. Olyan, mint a napsütés egy havas, hideg, téli orosz tájon. Alakítása nagyfokú gyengédséget ébreszt az emberben.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
