Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2014. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     Kerek tíz év napló, úristen!!!

     Mondjuk, ha onnan nézem, hogy amikor elkezdtem, már akkor sem voltam fiatal, viszont még mindig nem érzem magam öregnek, akkor nem is olyan sok.

     Fájó szívvel búcsúztam a nyártól és a falusi élettől (Dunaszéplak), most meg már Nyíregyházán vagyok. Brékó, brékó, itt Nyíregyháza – akartam írni. Ez a cébérádiós beköszönés volt, a brékó, a nyolcvanas évek elején. (Filmes feldolgozását, Grunwalsky Ferenc Egy teljes napját 1988-ból – nemrég láttam, része volt a filmes kurzusomnak, alig fért el a monitoron Nemcsák Károly feje – már kissé megkésettnek is mondanám.) A cébérádió nagy közösséget teremtett, tulajdonképpen a chat előfutárának tekinthető: ismeretlen emberek nickname-mel kezdtek kommunikálni és barátkozni egymással. A bátyám művelte, így néha én is részese voltam. Emlékszem például egy tömeges moziba menésre, a Konvojt láttuk konvojban autózva Budára az Olimpia moziba. (Nincs már meg a mozi, illetve egy vallási közösség használja.) Amikor Moszkvából könnyelműen jelentkeztem a Magyar Televízió Riporter kerestetik című vetélkedőjére, és aztán többször haza kellett repülnöm tanév közben, mert újabb és újabb fordulókba jutottam, az egyik alkalommal cébérádión csináltam anyagot a cébérádiózókkal. Egy másik rostán meg az történt, hogy felvittek bennünket a Várnegyedbe, szélnek eresztettek egy-egy technikussal, és volt egy óránk riportot vagy interjút készíteni. Én fogtam magam, bementem a Várszínházba, amely akkor Népszínházként működött. Épp jött le a lépcsőn Malonyai Dezső igazgató. Megállítottam, rendes volt, rajta ne múljon egy riporteri karrier, mondta, visszafordult, felmentünk az irodájába és megcsináltuk a beszélgetést. (Mindezt internet nélkül! Nahát!)

     Jaj, de hát a VIDOR fesztiválról akartam írni ma, hiszen közel három előadást láttam tegnap Nyíregyen. Na jó, akkor majd holnap. (Végső soron pedig majd a fidelio.hu-n.)

vissza a lap tetejére

2. kedd

     A Vidor mint színházi fesztivál azért különösen jó (különösen nekem), mert az már nemigen fér bele, hogy szórakoztató előadásokért vidéki városokba utazzam, pedig hát látni kell(ene) ilyeneket is. Nyíregyházára megbízható minőségben összeválogatják nekem az elejét a mezőnynek. Például a miskolci Kézről kézre, amit helyenként gyönyörűséggel néztem. Keszég László rendező mintha oldószerrel kezelt volna olyan színészeket, akiket korábban nem láttam teljesen felszabadultnak, most viszont egészségesen gátlástalannak mutatkoztak. Rusznák András például, vagy Zayzon Zsolt, aki teljességgel elragadó a részegszerepben. Aztán láttam Jordán Tamást és Molnár Piroskát a Tisztelt hazudozó!-ban, végtelenül helyesek. (Ez a Rózsavölgyi Szalon bemutatója, és ne gondoljuk, hogy otthon könnyebben megnézhettem volna, mint itt.) Dunaújvárosi Mezítláb a parkban – kicsit göcsörtös, azt a benyomást kelti, hogy a darab nagyon lejárt, de kedves előadás. Majd Csizmadiáéktól a Bányavíz, amely megvolt már, de simán újrázható. Néztem utcai bábszínházat és kávéházi beszélgetést, ahol kéttucat érdeklődő előtt Mohácsi Jánost kérdezgette Karádi Zsolt, a helyi színházi szakíró (ezt megbecsüléssel fogalmaztam így).

     De a Vidor nem csak színházi fesztivál (sőt), úgyhogy a négyszáz program egyik zártkörűje keretében elmentem a Piros Orr Alapítvány helyi (Móricz Zsigmond színházi) bohócdoktorainak esedékes vizitjére is a Jósa András Kórház gyermekrehabilitációs osztályára, ami impresszív élmény volt.

     Nem így akartam írni ezt ma, mintha hivatalos beszámoló lenne, de így sikerült, vannak napok, mikor minden nehezebb (hogy is van tovább? ez egy reklámdal volt régen, de a szöveg fele kiesett).  

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Az emberek többsége soha életében nem jut börtönbe. Másoknak meg sok munkája van abban, hogy többször is bekerülnek. Én most egyszeri rövid látogatást tettem és ültem is kicsit. A nyíregyházi börtön egy börtönnek látszó épület a belvárosban, a könyvtár mögött. Az előzetes letartóztatásban lévőket tartják itt, úgy 350 embert a 145 férőhelyen. A Vidor ide már hagyományosan beteszi a lábát. 45-50 tetriszmintás ingű fogvatartott (köztük két nő) és 10-15 őr nézte, ahogy Magyar Attila, Hajdu Steve és Borbély Sándor a Kocsonya Mihály házassága címén magabiztosan ökörködik.

     Volt egy három órás lyuk a tegnapi programomban, kiszaladtam az állatkertbe. A jegesmedve direkt örült nekem. Célirányosan lelátogattam a barátokat, elefántékat, fehér tigriséket, meg akik még útba estek. Összenéztem az egyik fehér tigrissel. Egészen világoskék a szeme. A barna medve pedig három kézzel eszik, jelentem. Ült a vizes medencéjében, és egy nagyobb darab hal feldolgozásával foglalkozott. Egy mancsával hozzászorította az egyik lábához, másikkal marcangolta.

     Este a szombathelyiek Zűrzavaros éjszakája Mohácsi János rendezésében. Azt éreztem, hogy én már ehhez fáradt vagyok. Úgy vidorilag, mint mohácsiilag. Ahányszor én már láttam azt, hogy egy szereplő mindahányszor nekimegy egy ajtónak… Ha egy színészt ki kellene emelnem, aki magasabb tetszésindexet ért el nálam, jó, kettőt, akkor Sodró Elizát és Bajomi Nagy Györgyöt mondanám.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Tegnapra még annyi maradt nekem Nyíregyházán, felvettem egy rádióműsort Tasnádi Csabával. Nem volt biztos, hogy összejön, azt is kétesnek éreztem, hogy miről lehet most beszélni és miről nem, de végül is le tudtunk ülni, ő beszélt perfektül, én pedig hagytam, hallgattam, és evvel szereztem egy értékes órát az Ahol hely vannak.

     A taxisokról akartam még megemlékezni. Én egyáltalán nem szoktam taxizni. (Ez anyukám vére bennem. Ahol autó is van meg villamosbérlet is, ott igazán felesleges fényűzés taxit venni igénybe.) De most messzebb laktam, kellett jönnöm-mennem, és ehhez taxicsekkeket adott a színház. Némelyik sofőrrel többször is összehozott a sors, kedvesek voltak, és általában véve is érdekesnek találtam a kommunikációs technikájukat. Hogy mik a taxisok módszerei, vagy ha nincsenek módszereik, akkor egyszerűen melyikükkel miről kellett vagy lehetett beszélgetni. (Mert törekszenek a beszélgetésre.) A vidéki város igazi szépségeire akkor éreztem rá, amikor megálltunk egy közlekedési lámpánál, és a mellettünk álló autóból átkérdeztek hozzánk: hol van a Síp utca. A sofőröm magyarázni kezdte, merre menjenek, illetve pontosítást kért, melyik házba igyekeznek, nem az ügyvédi irodába-e a Szabó Zsoltihoz. (A nevet megváltoztattam.) De igen, oda igyekeznek. Lehet, ha kicsit tovább tart a pirosunk, a sofőröm esetleg a peres ügyüket is elintézi ott helyben. 

     Azt is akartam mondani, elolvasván Egressy Zoltán Százezer eperfa című regényét, hogy mi volt a legmarkánsabb gondolatom a műről. Az, hogy a szerző kiválóan el tudná látni az Orb. Viktor beszédírójának szakmai feladatát.

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Mentem át villamossal a Kossuth téren. Nagyon lebetonozottnak hat. Néztem a lehajtott fejű, fehér Kossuthot. (Biztos Kossuth. Ezt azért mondom, mert szobri ábrázolás alapján hajlamos összekeverni Kossuthot Széchenyivel.) Tudok olyan 180-200 éves embereket, akik nem örülnének, hogy az 1944-es állapotába visszahelyezett Kossuth téren újra ez a szobor áll. Eredetileg 1927-ben állították ugyanis, és olvastam az 1927-es újságban – a november 10-iben, nem tudom idézni, nincs nálam, de jól emlékszem –, hogy néhány nagyon öreg veterán elment megnézni, és csalódottságáról számolt be az újság tudósítójának. Ők még 1848 környékéről ismerték Kossuthot. Egyáltalán nem ilyen volt a mi Kossuth apánk – mondták elégedetlenül csóválva a fejüket.

     Így van ez. Soha semmi nem olyan.

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Lehet már némi színházhiánya a szervezetemnek. Abból gondolom, hogy jövő hétre minden estére kértem színházjegyet. De az évadot tegnap kezdtem a Nemzetiben, az Operett bemutatóján. Tekergettem a nyakamat a nézőtéren, hogy melyik lehet a két új páholy, ám nem könnyű megállapítani, mert egyforma kék félkoporsó mind, amit beleépítettek a falba. A balkon falát elkapó páholyokra tippelek, de nem teljesen biztos, hogy azok az újak.

     Láttam én már Gombrowicz Operettet, amelyiket jobban értettem, mint a mostanit, a lengyel Andrzej Bubień rendezésében. Ennek nemigen éreztem rá az ízére – csak a felvonásvégi finélék ereje suhintott meg enyhén –, és a humorát sem értettem, pedig gyanítom, hogy az azért volt neki. Mindösszesen tehát elég idegenül ültem ott a nézőtéren negyed 11-ig. De volt egy szalmaszálam, Szűcs Nelli. Az elején, ahogy bejött zöldben, megkáprázott a szemem, azt hittem, Bánsági Ildikó. (Ő jássza Himaláj hercegnét. Básti Juli tavaly ilyenkor még úgy tudta, hogy ez lesz az ő második feladata a múlt évadban, a Zűrzavaros éjszaka után.)  Szűcs Nelli eljátszott az előadásban egy olyan színésznőt, aki minden pillanatban minden porcikájával fel akarja hívni magára a nézők figyelmét. Teljes intenzitással, még akkor is, amikor a második felvonásban szürke zsákruhában, az arcát eltakaró maszkban volt. Nagy erővel azon fáradozott egyfolytában, hogy őt kelljen néznünk. Csodálatosan csinálta. Nekem nem is sikerült semmi más ezen az estén, csak ez, őt nézni.

     Jöttem haza a villamossal, és arra gondoltam, meg kellene tudnia egyszer a békávénak (bármi is most a neve), hogy emberek tömegeit csalja meg a kettes vili a Boráros téren. Általában egy csomóan leszállnak ott, mert a női géphang bemondja, hogy Boráros tér, HÉV-állomás, és azt mindenki végállomásnak hallja.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     A Tháliában vidéki színházak fesztiválja indult, amelyet én idén is szemlézek a fidelio.hu-nak. A fehérvári Pillangóval kezdődött. Szívesen megnéztem volna újra, de egybeesett a kecskeméti Hosszú út az éjszakábával, amit eddig még nem láttam. Az Arizona Stúdió alkalmatlannak bizonyult: a hosszú felvonások alatt hamar elfogyott a levegő, és az akusztikai viszonyok + a színészek artikulációja nem kedvezett nekünk. Eleinte alig lehetett hallani a szereplőket. Náluk sokkal jobban lehetett hallani a mellettem ülő idős hölgyeket, akik többször közölték egymással suttogva, hogy nem hallani a szereplőket.

     Az előadás látványvilága üdítően színes. Úgy festett, mintha Zsótér rendezésében a darab egy hatvanas években épült (összefusizott) víkendházban játszódna Verőcén a hegyoldalban. Még szemközt a Szúnyog-szigetet is látni véltem a tájképben. Egyébként belekeveredett a játékba több kor és helyszín, a hatvanas évektől máig, Amerikától Magyarországig. A fiúgyerekeket pedig pont úgy hívták, mint A kőszívű ember fiai fiait: Edmund-Ödön, Eugene-Jenő.

     Mary Tyrone (Mari) szerepét Zsótér a szép és tehetséges Trokán Nórának adta. Az alakítás finom, reflektált, ironikus, de bennem mégis hiányérzetet keltett. Talán mert nem telítheti az adekvát élettudás szélessége és mélysége. (Ööö... ezt az előző mondatot tényleg én fogalmaztam? Ide a naplómba?!) Hogy mondjam: ha Trokán Nóra 30 év múlva eljátszaná ugyanebben a rendezésben, ugyanebben a díszletben-jelmezben ugyanezt a szerepet, biztosan más lenne. Tartalmazhatná Mary Tyrone családos három évtizedét. Abból sejtem, hogy ez nem mindegy, hogy én személy szerint sosem értettem, mit nyavalyognak O’Neill hősei. Ma már jobban el tudom képzelni azt, hogy négy felnőtt ember együttélésében ki-ki küzd a maga bajával, hánykolódik keresztbe-kasul a többiekkel való kapcsolataiban, és az általános szeretés ellenére is előfordulhat, hogy időnként drámaian reménytelenül lyukasnak látja az egész családi hálót.

vissza a lap tetejére

8. hétfő

     Miután megjártam a Szabadság teret, megerősíteni kívánom György Péter észrevételét, miszerint a Gábriel arkangyal szobra Molnár Csilla Andreára hasonlít. A lányos frizurája miatt is. További megállapításom: határozottan előnyös, hogy erre a szedett-vedettnek ható emlékműre nincs teljes rálátás a szökőkút miatt.

     Elhelyeztem a többiek fájdalma mellett a földön a verőcei Duna-part legmagyarországalakúbb kavicsát, a nagyapámnak adresszálva.

     Különben meg eljöttünk Verőcére másfél napra. Teraszon reggelizni, hintaágyban végzetfaillatot szívni, elbiciklizni ebédelni a kismarosi Patak vendéglőbe, nézegetni a kavicsösvényre hullott diófalevél-szőnyeget, valamint szomorkodni a fügefa rengeteg pici zöld gyümölcse láttán, ami már nem fog megérni.

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Tegnapra három vidéki előadást tartogatott egyidőben a Thália, és én magamat nem kímélve a szolnokiakat választottam. Ez volt a megfelelő lépés, mert a dunaújvárosi Májust láttam, a veszprémi Veszedelmes viszonyok pedig elmaradt. Kiss József A boldog (Utolsóból első) című művét adták a szolnokiak, az ÁVH börtönében játszódik, főhőse Sándor István szalézi szerzetes, akit 1952-ben halálra ítéltek és kivégeztek, tavaly pedig boldoggá avattak. No, hát az ú.n. 50-es évek feldolgozásának első hulláma a magyar filmben a 80-es évek elején zajlott, a második hullám a rendszerváltozás után, a kortárs magyar drámába meg most hozza Kiss József. (Ha nem emlékszünk pl. Eörsi István Kihallgatására.) Példázat, alkalmi, emlék-mű: az erős hitű, karizmatikus, ártatlan szerzetes a börtönben is jó ember, segíti zárkatársait, megtéríti őket. Miután kivégzik a darab végén, a többiek  imádkoznak érte. A komor, ünnepélyes dráma derűsebb pillanataiban a rabok megtudják az 1952-es olimpia eredményeit és felsorolják a győztes magyar labdarúgó-válogatott összeállítását.*

     Hosszan vártunk valaki bizonyára illusztris vendégre, akinek az első sor közepén volt foglalva két hely, de nem jött meg. Karczag Ferenc rendezte a produkciót, egyben játszik is, ami soha nem ígér sok jót. Az idősebb szereplőket némiképp üres rutiniénak láttam, a fiatalok zömét színpadképtelen amatőrnek. A főszerepet adó Vándor Attila szerényen kimagaslott – most visszanéztem, amikor a szolnoki Sárga liliomot láttam tavaly szeptemberben, ő volt az, akit pozitíve kiszúrtam. Nem azt mondom, hogy könnyed vagy lehengerlő, de pontosan és makacsul dolgozik: tiszta, méretes szakmai ambíció fűti az alakítását.

     * Gondolkodtam ezen a szerzetesen, továbbmenve, az egyházon, a keresztény értékeken és mindazon, ami ma kormánypolitikailag és ideológiailag eköré épül. Én tisztelem mások vallását, hitét, példamutatását. De még sok minden mást is tisztelek, aminek ezekhez nincs köze, sőt. Úgyhogy azt például egyáltalán nem értem, hogy a minap a debreceni egyetem tanévnyitóját miért templomban tartották, istentisztelettel és hittudományi egyetemmel összekötve.

vissza a lap tetejére

10. szerda

    Móricz Zsigmond Rokonokja nem is aktuális ma – gondoltam tegnap este a Thália Színházban a tatabányaiak előadásán. Annál a jelenetnél gondoltam ezt, amikor a polgármester a programjáról kérdezi Kopjásst, mielőtt a frissen kinevezett főügyész újságírókat fogadna. Kopjáss belekezd, hogy mit gondol mondani: Nagyon el vagyunk maradva az európai színvonaltól. Erre rögtön lecsap a polgármester: ez jó!

     Na ugye, hogy nem aktuális.

     Vannak előadások, amelyeket a kitalált keret, a forma, a rendezőileg-tervezőileg elgondolt adottságok – díszlet, zene – eleve meghatároz, félig-meddig készre is csinál. Hát ez nem ilyen előadás. Valahogy mindentől intakt maradt. Hargitai Iván jegyzi, Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Major Melinda, Mihályfi Balázs és Végh Péter fő(bb)szerepli.

     Koltai Tamás ír az e havi Színház folyóiratban a kisvárdai fesztiválról. Azt mondja:

     Minden előadásnak örülök, amit – zsűritagként – a versenyprogramban láthattam, mindegyik hozzátett a világértelmezésemhez legalább annyit, amennyit elvett a létidőből, néha többet is, és ez önmagában a színház igazolása.

     Milyen jó mondás! (A mindegyik…-től.)

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Lang Györgyivel csináltam rádióműsort, és arra jutottam utána, hogy ideje összeszednem magam: ráhangoltabbnak és ambiciózusabbnak kellene lennem az Ahol hely van-beszélgetésekben. Ebben biztosan segíteni fog az elhatározáson túl az is, ha visszatérek a stúdiókörülmények közé és Zsolt hangmérnök kollégához. Mert az utóbbi két műsort kihelyezve készítettem, egyedül, a kismagnómmal, miközben eleve frusztrál, ha technikával van dolgom.

     Este Régimódi történet a Tháliában a debreceniektől, Csikos Sándor rendezésében, telt ház előtt. Formás, működő, régimódi előadás. Oly büszkének hallottam a mellettem ülő nézőnő hangját, amikor a sötétben bemondta előre Mercs-Majthényi következő szavát, miszerint ő Jablonczay Gizellát szereti! Hanem ami Jablonczay Gizellát illeti, a nézőtérnek a színpadtól legtávolabb eső székére kellett ülnöm, hogy megpróbáljam elhinni a szerintem exkluzív szépségű Szalma Noémiről a csúf vénlányságot.

     Jól áll egy kis lágyság Kubik Annának és Rickl Máriának – gondoltam. És még ezt: ma már szinte hihetetlen, hogy ilyen emberek voltak, jártak közöttünk, mint Szabó Magda, evvel a családi felmenésével. És milyen jó nekem, hogy többször is találkozhattam vele, megfürödhettem a lényének fényében.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Nekem Az üvegcipő nagyon kedves színdarabom. Ezért ha nem jó előadásban látom – nem pontos, nem jó érzékű rendezésben, nem jó ritmusú játékban, nem megfelelő szereplőkkel –, nagyon tudok szenvedni. Nehéz estém volt tegnap a Tháliában, a soproniaknál.

     Belátom persze, hogy pokoli a feladat, jönni Sopronból, benyitni a Thália színpadára gyerekkel a karon és nekiállni a terítéses nyitójelenetnek: hosszú percekig beszélgetni az eszcájggal, egy kisgyerek (plusz az összes többi néző) szeme láttára. De olyan is ez a darabindítás, mint egy törésteszt. Vagy kibírja, vagy nem. Az ember 5 perc után tudhatja, hogy az adott Irma nézhető-e egész este, vagy köszönöm, elég, tegyünk le erről. Hát én Molnár Anikó Irmáját hamar elvetettem. Édelgőnek és mesterkéltnek találtam. Később valamelyest belemelegedett, és amikor a Sipost szakmailag potensen alakító Horányi Lászlóval került partnerségbe, akkor helyenként csaknem biztatónak is mutatkozott. Különben az Adélt játszó Szőcs Erikát sem fogadtam el: rendre középre játszotta magát a rivaldához, lecövekelt a publikummal szemben és szavalt a képünkbe, ahelyett, hogy a színpadon lévőkkel akart volna kezdeni valamit.

     Akadt néhány szereplő, aki a Molnár-féle számrendszerben megtalálta és ki is fejezte a figurája helyi értékét. Például Horváth Andor Császárként, vagy az önerőből jelentősek: Kovács Frigyes (Tanácsos) és Horváth Zsuzsa (Roticsné).

     Gondoltam már arra, milyen Irma lehetett Darvas Lili, akinek Molnár Ferenc ezt a szerepet írta, és biztosan tudta, mit csinál. Nem könnyű elképzelnem, mivel nekem Darvas Lili Öregasszonyként vésődött be a Szerelem című Makk Károly-filmből. Láttam fiatalkori fényképeit, nem volt igazán szép. Hosszúfejű, nagyfogú lány. De hogy volt benne valami – sok valami –, arra tanú Molnár Ferenc, az Ég, s minden seregi.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Elblicceltem tegnap a vidékieket, amikor a miskolci A tanítónő ment, amit már láttam. Bár egyáltalán nem lett volna ellenemre újranézni, de azért kikapcsolódásként inkább a Trafóba mentem a Proton Színház Utolsó című előadására. Olvastam erről a Rába Roland rendezte produkcióról, hogy Ionesco Rinocéroszokjából indult ki, de úgy láttam, ez elhalványult, csak nagyon áttételes a kapcsolat. A darab egy hipermarketben játszódik a nemzeti együttműködés rendszere győzelmének végső szakaszában, vagy kicsivel utána. De valójában a hol-mikornak színházi vagy műfaji értelemben nincs különösebb jelentősége azon túl, hogy rámondhatjuk a dologra: jelen idejű utópia. (Mint Egressy Ezer eperfája.) Voltaképp azonban egy kicsit vicces, közepesen szellemes zombifilmmel van dolgunk színházban.

     Ha valamiről, hát arról akarok beszélni, hogy Bánki Gergely színészete folytonos revelatív élmény számomra. Van ebben az előadásban egy kettőse Herczeg Tamással a hipermarket büfépultjánál. Zömmel Herczeg Tamás beszél, Bánki reagál, replikázik. Herczeg Tamás igazán nem rossz színész, de mintha különböző pályán játszanának. Herczeg Bánki mellett azonnal kicsináltnak hat, mert Bánki úgy tud megnyilvánulni a legegyszerűebb módon – faarccal, mondhatni, hiszen szinte soha nem emlékszem egynél több arckifejezésére –, szóval úgy tud csinálni, mintha minden szava spontán módon születne, helyben, azonnalisággal, játszástalanul. Azt hiszem, nem ismerek egyetlen színészt sem, aki ennyire valós idejűnek hatna a színpadon, mint ő. Lenyűgöző figura.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Nyilván anyagi okai vannak, de manapság ritkán látni olyan nagyvonalú díszletet, mint amilyen a pécsi Bolha a fülbe*-előadásé. Annyi sok szép ajtó-ablak van benne, először azt is hittem, hogy Horesnyi Balázs. De nem, Rózsa István. (Bár azt nem értettem, hogy a második felvonásban, a Gavallér Gúnár nevű garniszállóban – lánykori nevén: Tüzes Kandúr –, ebben az elegáns, bordó bársony beltérben minek van királyi páholy.) Méhes László rutinja és kétségtelen rendezői szaktudása a műfajban, szeretemszínészek: Köles Ferenc a kettős főszerepben, Darabont Mikold, Lipics Zsolt, Györfi Anna – nekem ez szerencsés együttállás. (Wunderlich József is meggyőzött Camille-ként, érzékkel és energiával.)

     Csodálatos nézőnők ültek mellettem. A második felvonás alatt, amikor már legalább öt perce néztük Köles Ferencet Poche-ként, de még senki nem tévesztette őt össze, egyszercsak azt mondta tűnődve a szomszédom a szomszédjának: Hasonlít a férjre. Ez persze Köles Ferencet is dicséri. Dicsérem én is. Egy bájos, kedélyes, virgonc, borízű hangú Poche, az jeles színészi szakmunka. Hanem a Chandebise-e, az kész gyönyörűség és valóságos tanulmány. Ahogy bejön az első jelenetre. Elegáns, szeppent, szerelmes, aggodalmas, elbizonytalanodott, kétségbeesett, magabiztos, összetört, plusz tartózkodó, mert mindezt igyekszik leplezni is. Egy teljes férj, zavarban és bajban. Köles pompás színész, leszögezem.

* Vajon ki fordította először így ennek a Feydeau-darabnak a címét? Megszoktuk, de amúgy semmi értelme. Hiszen magyarul nem bolhát teszünk a fülbe, hanem bogarat.  (Lehet azért bolha is fülben.)

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Látom ám, most, hogy esténként színház van, a nappalokról nem írok. De jól is van ez így. Most azért annyit rögzítek, hogy hurrá, a barátnőm állást kapott, profiljába vágót. Minthogy másfél évig volt munkanélküli (benne öt hónap közmunka a választások előtt), mondhatatlan megkönnyebbülés ez, már nem bírtuk volna sokáig, erőink végén jártunk. Ne tudja meg senki, mit jelent munkanélkülinek lenni ma egy 54 éves, egyedülálló nőnek (vagy bárki másnak), amikor az egyedüli jövedelem, az álláskeresési támogatás nevű, 22800 forintos munkanélküli segély sem jár, hanem az önkormányzat ítéli meg vagy nem. Tovább megyek: mivel kijártam az egyetemet, nekem is állásra volna szükségem. Ha esetleg tud valaki valamit.

     Tegnap Vígszínház, Ha majd egyszer mindenki visszajön... címmel, a magyar dal napja alkalmából (is). Mondhatjuk úgy: színházi klipek első világháborús dalokra, Eszenyi Enikő rendezésében. Mint zenés emlékműsor, rendben van. Néhány szép kép. Néhány markáns hangulat. Néhány erős színészi pillanat. Lajos András, amint táncol-énekel Kodály Zoltánnak és Bartók Bélának. Telekes Péter levélírásának nyelvi ízei. Tahi Tóth László bájos táncos beilleszkedése a fiatal katonák közé. És mindenekelőtt ahogy Harkányi Endre egy lövészárok tetején ülve elénekli a Hajmási Pétert. (A Csárdáskirálynő zeneileg amúgy is vezérfonalnak bizonyul.) Az igen. A helyzet meg van teremtve, fel van kínálva, és Harkányi – jelentős idős színészhez méltón – oda is teszi, ahogy kell.

vissza a lap tetejére

16. kedd

     A Tháliában a vidéki színházak fesztiválja nagyszínpadi előadásain mindig jobb oldalra szólt a jegyem. Leszámítva egyetlen, esős estét, amikor balra. Persze nem észleltem ezt, úgyhogy a szokott oldalon ültem le. Akkor derült ki, hogy eltévedtem, amikor jöttek a székem jogos tulajdonosai. Felálltam, és nem kifelé indultam a sorból, hanem azt gondoltam, középen megyek át, ez egyszerűbbnek látszott, így kevesebb nézőt kellett felállítanom. Mintegy 5-6 emberen kellett áthaladnom. Mindegyik, de mindegyik barátságtalanul fogadott, amikor megálltam mellette a „szabálytalan” irányból, mindegyik pofát vágott a legyen szívesemre, és egyikük sem válaszolt semmit, semmi megbocsátót a magyarázkodásomra. Megrázott, hogy milyen undokok az emberek. A következő drámai felismerésem az volt, könnyen lehet, hogy magam is ugyanilyen lennék a helyükben.

     De akkor sem normális ez, hogy ilyenek vagyunk mi ebben az országban.

     A múlt héten a legjobb keresőkifejezés, amivel a naplómba talált valaki, ez volt: miert nem szeretsz nagyanyám mit tetem én neked?

vissza a lap tetejére

17. szerda

     Vlahovics Edit szombathelyi színésznő volt a beszélgetőtársam a rádióban tegnap. Először/legutóbb 27 éve találkoztunk, amikor ő pályakezdő szolnoki színésznőként címlapra került a Film Színház Muzsikában. (Bár nem az első címlapra, hanem a hátsóra, de az sem volt kis dolog.) Ez alkalomból csináltam akkor egy kis anyagot vele. Elő is bányásztam most azt az 1987. augusztusi újságot, és végiglapoztam. Itt megejtek egy közbevetést Film Színház Muzsika témában. Hogy ugyanis épp a minap, amikor a színházi intézetben nézegettem a Katona Az imposztor-bemutatójának anyagát*, akkor persze találkoztam FSZM-cikkekkel, például Sándor Iván taglalta Major Tamás és a Sinkó László alakítását, 1983 decemberében. Megfordítottam a cikket, és a lap túloldalán Selmeci Andrea szerző interjúját találtam Szabó Ervinnel, a József Attila Színház akkori igazgatójával. Hát ez volt az első megjelent cikkem abban az újságban!

     Visszatérve az 1987-es, vlahovicsos számhoz, abban Apáti Miklós kritikája (de a kritika szó talán túlzás) olvasható Csáki Judit Szilágyi Tiborról írt könyvéről. Elégedettségének adott hangot a kritikus, bár úgy találta, hogy a könyvben aránytalanul sok szó esik a pénzről. És ezt írja: „úgy látszik, Szilágyi Tibor feltöltődéséhez, munkaerejének újratermeléséhez szüksége van olykor az átlagosnál költségesebb életmódra. Egy igazán demokratikus közéletben mindez nem jelenthet gondot, hiszen a művész nemcsak a színpadon, a filmvásznon, a tv képernyőjén képvisel minket, többieket, hanem, bármilyen furcsán hangzik, de jól el tudom képzelni, hogy helyettem nyaral Málta szigetén. (Fogalmam sincs, hol nyaral Szilágyi Tibor.)”

* Keresem a diplomamunkámat. Nincs meg még. De Spiró drámáihoz lesz köze, azt már érzem.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     Tavaly párszor hiába kértem jegyet a Rózsavölgyi Szalonba, ennek kapcsán aztán kiderült, hogy valamely írásom miatt nemkívánatos személy lettem. Kicsit mindig össze is rezzenek, amikor belépek a házba, nehogy kiutasítsanak. Csak olyan előadáson járok tehát a Rózsavölgyiben, amelynek alkotója szeretné, hogy lássam, és meghív. Így volt szerencsém tavaly a Szorul a hurokhoz, tegnap pedig az Elsötétítéshez. Együttérzés támadt ott bennem egyébként, mert Rózsavölgyiék számára éppúgy előnytelen látvány a templomunk bebugyolálása – renoválják –, mint nekünk.

    Spiró Györgynek ez a darabja, az Elsötétítés mindig megvisel. Már csak azért is, mert rettenetesen el tudom képzelni ezt a dialógust kedves férjem és köztem. Legalábbis részben, felében. Konkrétan zsidótörvényileg persze nem lenne ránk húzható így, hiszen nálunk pont fordított volna a kiosztás. De annyiban stimmelne, hogy én is szerelmes-emocionálisan reagálnék akkor, amikor ő szerelmes-racionálisan igyekszik megoldani egy súlyos problémát. Hasonló végletes-végzetes meg nem értés és veszekedés lehetne belőle. (Az is jó az Elsötétítésben, hogy rákényszeríti átgondolni a nézőt, ő mit tett volna ebben a helyzetben.)

     De nem, én megállnék, váltanék. Nem volnék képes komolyan megkérdőjelezni a férjem érzelmeit. Söptei Andrea (hajaszín ruhában) sem igazán tudta elhitetni velem, hogy nem hagyja abba. Volt pedig megrendült-megrendítő pillanata, a Hirtlinggel való párbeszédben egy megbicsaklásnyi, amikor fél mondat erejéig megroppant, elhagyta hősnőjét a lelkierő és a póz. Azt is gondolom, hogy a Szervét Tibor játszotta férj nem elég kemény és elszánt (Lipics Zsolt anno Pécsen más volt!). Túl hamar beletörődik abba, hogy nemcsak a házasságuk megy rá a zsidótörvényekre, hanem a szerelmük is. (Itt jegyzem meg, ehhez a szereposztáshoz Spirónak szerintem legalább egy tízessel idősebb hősöket kellett volna írnia, hosszabb házassággal vagy gazdagabb előélettel.)

     Szenvedélyes, lebilincselő előadás. Marton László rendezte. Szervét legfontosabb, a történelmi időben legelőremutatóbb monológjába belecsengett egy mobil. Én a revolveremhez kaptam. Szervét elhallgatott, megvárta. (Hogy lövök-e.)

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Rosencrantz és Guildenstern halott-bemutató a Szkénében a Vádli Alkalmi Színházi Társaságtól Szikszai Rémusz rendezésében, ez volt tegnap este. Olyan rendes kis előadás. Azt hiszem, talán a személyes felelősségről szól. Kaszás Gergő és Nagypál Gábor játsszák Rosencrantzot Guildensternt és Rosencrantzot. Jó páros, mindazonáltal eléggé különbözőképpen láttam őket. Kaszásnak annyira ismerősek a gesztusai, mimikája, arra gondoltam, nagyon lehetne parodizálni őt. Nagypál meglepetésesebbnek és lefegyverzőbbnek hatott. Kifényesedett mostanra a színészete. Nem úgy, mint egy nadrág, hanem mint a csillagos ég. Ragyog.

     Az egyik jelenetben a nemlétről diskuráltak a főszereplők, a nem levésről egy hajón. (Központi témájuk a halál voltaképp.) Eszembe jutott erről Csehov. Németországban halt meg, viszonylag váratlanul, egy Badenweiler nevű városban, ahol gyógykezelésen tartózkodott. Holtában még végigutazta Európát. Hazatért. Moszkvában temették. Megnéztem most a gugli-térképen, 2630 km a távolság. Mennyi ideig tarthatott ezt megtenni 1904-ben? Hetekbe? Júliusban. Voltak problémák, úgy hallottam. Osztrigás kocsiban vitték, azt lehetett hűteni. Akadtak nehézségek a vasútnál, nem szívesen fogadták a szállítmányt. Könnyű is elképzelni meg nehéz is. Hogy zakatol az osztrigás Csehov Németországtól Oroszországig, a nem levésben.

Apróbetűsen még ide akarom írni, hogy Csehov, Stuber dédapám és Netti dédanyám ugyanabban az évben születtek.

vissza a lap tetejére

20. szombat

    

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

    

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     Elromlott Várja tápegység-csatlakozója, így nem lehet tölteni, tehát nem lehet használni, márpedig a naplószerverhez csak ott férek hozzá. De most partizán módjára megpróbálom feldobni, amit tegnap írtam. Így lettem már eleve eredeti témafelhalmozó. Nem említettem például, hogy láttam a múlt héten az Utóélet című filmet. Nem akarom leszólni, elsőfilmes rendezőtől elég szép munka, de a sajtóban tapasztalt lelkesedést nem osztom. Egészen földközeli gondjaim voltak, pl. hogy sokáig nem értettem, ebben a család ki kinek kicsodája. (Voltaképp az is csak a temetésen derült ki számomra, hogy Gálffi lelkész.) Vagy hogy nemigen  tűnnek összeereszthetőnek a szereplők. Csákányi Eszter gazdag játékát miként lehet egyáltalán egy vászonra hozni a sógornőjét játszó asszony faarcával. Ilyesmi.

     Bemutatkozó látogatást tettem a főiskolán a negyedéves Bagossy-Pelsőczy-Rába osztály Nincstelenek-vizsgáján. Nem nagyon nyilatkoznék, ahhoz ez még kevés. Van érdekes karakter, van markáns orgánum, van finom-lágy lány és van, akit össze fogok téveszteni. A legerősebb hatást az tette rám, hogy úgy fest, erős hatást tett rám a regény. Legalábbis meglepett, hogy mindenre, ami az előadásban elhangzik, szó szerint emlékeztem Borbély Szilárd könyvéből.

     Jártam a Jurányiban A csemegpultos naplóján. Le a kalappal Ötvös András előtt, parádés színészi tűzijátékot produkál. De ahogy telt az előadás, egyre zavaróbban úgy éreztem, aránytalan ez. A színész energiabefektetése messze meghaladja az írói alapanyag kvalitásait.

     Aztán volt még színházak éjszakája, amikor én sztrájkolni szoktam. Épp eleget időzöm színházban, ilyenkor menjenek inkább a többiek. De most, mert olyan kedvesen hívtak, elmentem a dramaturgok díjátadó estjére. Szép Ernő-jutalmat kaptak: Görgey Gábor (laudációt mondott Szakonyi Károly), Kocsis István (laudáció: Pozsgai Zsolt) és a Mohácsi fivérek (lau.: Forgách András.) A dramaturgok díját Pintér Béla vehette a Titkainkért. Azért dokumentálom ezt, mert egészen különös este volt. Világok találkoztak, érintették, súrolták (súrlódtak) vagy kerülték el egymást széles ívben. Görgey Gábor*, amint felemelkedik a székről, kicsit nehezen, ám felállva már délceg, a bal keze egyetlen könnyed, elegáns mozdulatával, oda sem nézve begombolja a zakója középső gombját, majd kilép a díjért. Kettővel mellette Mohácsi István ül rövidnadrágban, kinyújtott lábakkal. Szakonyi elsőtalálkozás-emlegetése 1961-ből, aztán Pozsgai Zsolt védekezően provokatív mondatai, Kocsis István békés más világból jöttsége, majd Forgách irodalmi értékű laudációja. Végezetül pedig a Pintér Béla ajándékának szánt Bárdos Deák Ági, akit én legutóbb a Titkainkban a Madách gimiben láttam. Mondjuk akkor is így nézett ki, csak iskolaköpenyt viselt. Az ő bizarr dala, aztán a sebtében lekonferáló és színházak éjszakájára siető dramaturgok. (Lesz ez még átgondoltabb is, majd belejönnek dramaturg barátaink is a díjátadásba, nekünk is évtizedekbe telt, hogy a díjátadó ünnepünk kikupálódjon, gondoltam.) Amikor legközelebb hozzáférésem lesz, elmesélem a kritikusdíj-átadó gálaestet, addig is küldöm szívélyes üdvözletem.

* Megnéztem most, hány éves Görgey Gábor, nem is hogy 85, de napra pontosan ugyanakkor született, mint az én apukám. (Anyukám meg épp ma három éve halt meg. Gondoljunk rá az olvasók azon részhalmazával, amely ismerte.)

vissza a lap tetejére

23. kedd

     Várja tehát kórházba került, szájátültetést kell rajta végrehajtani és egy időre kiesik a munkából.

     Ha nem is volt egyenletes színvonalú, de jól sikerült a kritikusdíj-kiosztó, tehetséges, élvezetes műsor, felfokozott este. (Néder Panni rendezte, Lang Györgyi és Kulka János konferálták. Az milyen helyes volt, hogy a díjátadó Venczel Verát mindenki, aki megölelte, olyan óvatos gyengédséggel érintette, mintha attól félne, hogy összetörheti!)

     Közben a két nap alatti két díjkiosztó bizonyos érzékenységet és fájdalmat érintett bennem. Amiatt, hogy talán végleg szét vagyunk szakítva táborilag, országilag, és már nemigen él bennünk empátia és tapintat a másik oldalra kerültek iránt. (Ebben az ősbűnöket igenis Orb. Viktor követte el: kokárdázás, „a haza nem lehet ellenzékben” és hasonlók. Az ország pedig végül is vevő lett rá sajnos.)

     Megnéztem Richard Linklater Sráckor című filmjét. Csodálatos gondolat tényleg befogni 12 évet egy filmben, végignézni, ahogy a 6 éves kisfiúból 18 éves fiatalember lesz! Az is érthető, hogy hosszú mozi, végtére is az időnek telnie-múlnia kell közben. Mégis azt gondolom, hogy azért a forgatókönyv lehetne tömörebb és koncentráltabb. 3-tól 6-ig ültem a Puksinban, közben egyszer kimentem pisilni, és miután visszatértem a helyemre, megnyugtatóan úgy találtam, bátran kimehetek még többször is, ha kell, nemigen veszítek semmit.

vissza a lap tetejére

24. szerda

     Kritikusklub rég nem volt az Ahol hely vanban, de kivártam, hogy legyen végre. Számos kollégámat meghívtam már előadásokról beszélgetni, mindegyikükkel elégedett voltam, vissza is hívtam őket. (Vagy legalábbis akartam.) De a kedvencem a Gabnai Kati – Urbán Balázs összeállítás. Velük olyan a műsor felvétele, mint a papírsárkány-eregetés egy virágos réten. Gabnai Kati időről időre költői magasságokba emelkedik és ott repked gyönyörűn, Balázs a zsinór, amelyik összeköti a földdel, én meg vagyok a kötél végén a fogót fogó gyerek, aki vigyorogva futkos ide-oda. Beszélgettünk a kritikusdíjról, a Nemzeti Operettjéről, a miskolci A tanítónőről és még pár produkcióról.

     Este a Belvárosi Színházban a Happy ending premierjén egyszer csak eljött a pillanat, amikor elfogyott a türelmem és jóindulatom a szórakoztató színházzal szemben. Nem is a téma miatt – bár a rákbetegség gyakoriságát tekintve feltételezem, hogy a nézők többségének megvan a maga kellemetlen/fájó, közvetlen vagy közvetett tapasztalata a dologról. (Magam is ismerem a terepet, jártam anyukámmal a kemoterápia helyszínén). Hanem mert én (a magam nevében és nemében) nem tudtam felfedezni, hogy ebben lenne bármiféle érték írói, drámai, komédiai, zenei, színházi vagy bármilyen. Aggodalom fogott el: nem fog ez megártani mondjuk Fekete Ernőnek vagy Bánfalvi Eszternek? Mármint nem egészségileg, hanem szakmailag.

     Rendben, akkor is kibányászok valami pozitívumot. Hegyi Barbarának jól ment, könnyedén, hogy kedéllyel és kellemmel elevickéljen a színpadon, a felszínen. (A vígszínházi rutin is teszi, gondolom.) És Bánfalvi Eszternek remekül áll ez a paróka. Szép benne és kicsit hasonlít így Jane Fondára.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

     Sajtósétáltam délelőtt: az Omnia és a Hosszúlépés kávékóstolásba torkolló ingyenes városisétákat tart a következő hónapokban (tudom ajánlani), ezt próbáltuk ki előzetesen, újságírók. Megnéztük egykori kávéházak helyét, a Zrínyitől az Orczyn át a Japánig. A Fészek klubba be is mentünk – egyetemista koromban egyszer jártam ott, Fejes Endre udvarlás jelleggel elvitt vacsorázni –, de zömmel az utcán bámészkodtunk, hallgattuk mesélő vezetőnket. A társaságunkhoz tartozó egyik fiatal lányon elefánt-kismintás szoknya volt. Egy másikon kutya-kismintás föli. Én pedig pont a ló-kismintás kendőmet akartam felvenni reggel, de elsőre nem találtam a szekrényben, és megbocsáthatatlannak érzem, hogy rögtön feladtam, nem kerestem tovább, így nem volt rajtam ló-kismintás. Még azt is elmesélem, hogy a sajtós kollégák kisebb része jegyzetelt papírra tollal, a zöm a telefonjába gépelt bele. Erről jut eszembe, A csemegepultos naplójában Ötvös András becsöngetett a szomszédjához, és feltűnt nekem, hogy a középső ujjával nyomta meg a csengőt. Rögtön arra gondoltam, amit nemrégiben olvastam vagy hallottam valahol: kardinális különbséget jelez a generációk között az, hogy ki melyik ujjával nyomja a csengőt. Az idősek mutatóujjal. A mobiltelefonon felnőtt nemzedékek hüvelykujjal. (Ezek szerint Ötvös – híd. Esetleg különc.)

     Este a Trafóban alternatív bábosokat láttam, az Idegen elemeket a HUPS! Crew-tól. (Ezt a nevet az életben nem fogom megjegyezni.) Négyen zenélnek (Czupi Dániel hiányzott), bábetűdöket adnak elő. Lenyűgözően finom és formátumos produkció, abszolút exportképes. Volt ugyan, amit hosszalltam, de volt olyan is – amikor a fémpálcikákkal mozgatott rongyfigurának gyereke lett, és lassan az összes fémpálcikát átruházta a felnövekvő rongyfigura-csemetére –, aminek szépségétől a hangom is elakadt. (Nem mintha beszéltem volna az előadás alatt. Egyébként a szereplők sem beszéltek, mármint szó szerint nem.) Bravó – csak ezt lehet mondani.

vissza a lap tetejére

26. péntek

     Idegen rádióban jártam tegnap, a Kossuth nevűben. Az esti Belépő című műsorban kérdezgettek bennünket a kritikusdíjról, Lovas Rozit, Fodor Tamást és engem. Gondoltam, majd mennybe menesztjük a díjazottakat (benne leszek), de aztán nem álltunk távol attól, hogy magát a kritikusdíjat menesszük mennybe mint a legrangosabb, független szakmai kitüntetést. Beszélgetés közben jutott eszembe (rögtön ki is mondtam, mint egy nő), hogy nahát, mindkét legjobb főszereplő díjat I. Erzsébet megformálásával nyerték el! Különböző nemben, darabban és szerepben, de akkor is. (Fodor Tamás Foster I. Erzsébetében, Szandtner Anna pedig a Stuart Máriában.) Megállapítottam, hogy a műsorvezetőnő sokkal szebben és gondosabban beszél (artikulál), mint én szoktam a rádióműsoromban, és ezt helyeslem is, a királyi rádióról lévén szó. Ennyit tudok mesélni erről.

     Olvasom a Csirkefejben, ahogy a Vénasszony gyászolja a macskáját:

     Odamászott az ágyba – oda a lábamhoz – befészkelte magát – és aludt – és olyan, olyan – bizalom volt benne – igen, bizalom – ha mélyen aludt, a hátára feküdt – az egyik kezével eltakarta a szemét – mint egy gyerek – ott feküdt védtelenül, mert tudta, hogy bennem meg lehet bízni

     Ebből én azt a következtetést vonom le Spiró Györgyről, hogy nem olyan ember, akinek se kutyája, se macskája.

vissza a lap tetejére

27. szombat

     A rádiómba menve, egy kis boltban – amely nyilván trafik volt régebben, most meg árul mindent, ami eszébe jut –, ahol az utcára kitett dobozban használt könyvek öregednek, megvettem 199 forintért (nem tudtam kifizetni, úgy értem, a pont 199-et) gyerekkorom egyik csíkoskönyvét, A lowoodi árvát. (Jane Eyre), „az ifjúság számára átdolgozta Szász Imre”. Fogalmam sincs, hová lett ez a könyvem, megvolt pedig, de gyerekkorom óta nem láttam, hát most megvan megint. Olvasom, és érzem, ahogy rezonáltam erre 11-12 évesen:

     Az első fiatalságon már túl lehetett, de még nem volt középkorú, úgy harmincötnek néztem. Egy csöppet sem féltem tőle, még csak zavarban sem voltam. Ha szép, előkelő, ifjú hős lett volna, bizonyára nem merem ilyen fesztelenül kérdezgetni, és nem merem neki kéretlenül felajánlani szolgálataimat. Talán még sohasem láttam szép, fiatal férfit, és egészen biztos, hogy egyetlenegyszer sem beszéltem eddigi életemben. Elméletben nagy tisztelettel viseltettem a szépség, az elegancia, a gavallérosság, a vonzó megjelenés iránt. De ha ezekkel a tulajdonságokkal egy férfi képében találkozom, ösztönösem megéreztem volna, hogy aki ilyen, annak én úgysem tetszem, és ezért messze elkerültem volna az illetőt, mint ahogyan a tüzet, a villámot: mindent, ami szép, de veszedelmes, elkerül az ember.

     A hét legjobb keresőkifejezése rovatunkból:   

     vajon a mán laci felesége le vetkőzne előttem

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Azt nem mondtam, hogy Várja hazajött. Úgy bánok most vele, gyengéden, mint egy lábadozóval. És az is kimaradt, hogy megtekintettem a Kolibriben a gyerekelőadás kategóriában kritikusdíjas-dobogós Doktor Proktor és a Holdkaméleonokat. De ebbe most már nem megyek bele, majd ideteszem Spiritusz-cikkként, ha megjelentettem az oldalon.

     Ami tegnap este történt, arra még soha nem volt példa a családunk életében. Én otthon ültem egyedül, míg mások színházban voltak. (A nagy füzetet látta Annamari az apukájával a Szkénében, jól fogadták az előadást.) Eközben én Terápiát néztem, mert most abszolválom, fokozatos terheléssel az első évadot. Jelenleg olyan 21-22 ülésen vagyok túl, úgyhogy álmomban is Mácsai Pált látom. Elég jók a sztorik és elsőrangú munkát végeznek a színészek, mind. Ami az én személyes nézői reakciómat illeti, abban az egésszel kapcsolatos erős averzióm a meghatározó. Péntek esténként Mácsai pszichológus elmegy Csákányi pszichológushoz, és beszámol a gondjairól. És amilyen szkeptikusan, ellenségesen, a szakmaiságot gúnyosan és ingerülten megkérdőjelezve szokott reagálni a Csákányi pszichológus kérdéseire és magyarázataira, na én pont ugyanilyen érzésekkel szoktam nézni Mácsai pszichológus egész heti munkálódását.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

     Egyetlen pillanat alatt felismertem tegnap a Nemzetiben a két új páholyt és rémes következményeit. A két új páholy a királyi páhollyal került egy sorba – lehet, szaporodnak a protokollvendégek –, és a balkon régi bejáratainak helyén alakították ki, besorozva a lépcsőket. A korábban háromrészes balkonnézőtér egy tömb lett, vagyis hosszú, egybefüggő, 34-35 ülőhelyes sorokból áll. Bemenni, kijönni kényelmetlen, pláne ha baj van és sietni kell, képtelenség. (Nem is tudom elképzelni, hogy felelhet meg tűzvédelmi szempontból.) Ennél nézőellenesebb átépítést kívánni sem lehet. Bent ülni a szűk sorok közepén, nekem maga a pokol.

     A Fekete ég – A fehér felhő című előadást láttam, Vidnyánszky Attila rendezésében. Az első rész voltaképp elsővilágháborús emlékműsor, hasonlít a Vígszínház Ha majd egyszer mindenki visszajön…-jére. Jószerével ugyanazok a dalok, hírek, tábori lap, vetítés, Hajmási Péter, gázálarc, haláltánc. Itt pluszban Jászai Mari és Fedák Sári (Nagy-Kálózy Eszter), Ferenc József (Mécs Károly) és Tisza István (Rubold Ödön). Azután rákapcsolódik a második rész, Molnár Ferenc egyfelvonásosa. Nem tűnik egészen véletlennek, hogy ezt a művet egyszer sem játszották az 1916-os ősbemutató óta, amikor nyilván poétikus-gyászos Zeitstückként működött. Vidnyánszky expresszív-patetikus stílben vitte színre, teátrálisan felmutatva azokat a katonákat, akik nem tudtak hazajönni Vitéz léleknek a háborúból.

     Nagy-Kálózy Esztert szerettem angyalként. Sok volt benne a gyöngédség. (Bajor Gizit modorosnak képzelem ebben a szerepben.)

     A végén a játszók privátim elmondják, hogy a felmenőiknek volt-e közük az első világháborúhoz, vannak-e családi emlékeik erről. Beszállok: anyai nagyapám résztvevő volt, és vöröskatonának állt. Van valahol egy egyenruhás fénykép róla.

vissza a lap tetejére

30. kedd

     Szúnyogok a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban. Nem úgy, hogy ilyen című darab ment, hanem egy csomó szúnyog tartózkodott az épületben tegnap este. Nem tudom, mit kerestek ott így szeptember végén, talán csak művelődtek, de csíptek közben rendesen. Az Amphitryon szerepelt műsoron Hegymegi Máté rendezésében, Nagy Zsolttal a címszerepben, aki itt eljátszhatta azt is, amit tavalyelőtt a Nemzetiben nem. (Mármint hogy az akkori magáé mellett Alföldié Róbertét is, aki Jupitert adta annak idején.) Ugyanis itt az eredeti és a hasonmás is ugyanaz a színész (nagyjából). Ez valószínűleg nem könnyíti meg az ismeretlen néző dolgát. Ugyanakkor a szembetalálkozás nagyjelenetére szellemes megoldást találtak.

     Szálinger Balázs átirataként jegyzik a produkciót, és mivel nem olvastam el a hazaérkezésem óta sem az eredeti Moličre-t, sem Szálinger verzióját, így csak az első blikkes és fülhallási tapasztalat alapján mondom, hogy nem győzött meg engem. Például a trágárságok szükségességéről, vagy Kiss Attila Sosiasának ilyesmi szavairól: csak az van kint, akinek hat anyja van. Másodpercekig gondolkodtam, mi a csoda az a „hatannya”. (Négy anyja könnyebben csúszna, és az is elég sok.) Problematikusnak érzem az előadást is, roppant nehéz díszletben dolgoznak a színészek a talpon maradásért (szó szerint). Kulcsjelenetben gyerekszereplő, akinek a szövegét nemcsak értelmezni nehéz, hanem egyáltalán, hallani és érteni is. Jót mondásilag: Gera Marina fuvolázó Éjszaka képében meghatott a finom, törékeny szépségével.

     Egyebekben: Annamari színházi gyorskurzusa tegnap a Vádli Caligula helytartójáját foglalta magában. Én meg jelentkeztem januári záróvizsgára és hozzáfogtam a diplomamunkám megírásához. Az első oldal kész van.

vissza a lap tetejére

31. szerda

Nincs ilyen nap.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*