|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2015. április
Ha egy becsben tartom színházi alkotó meghív valamelyik produkciójára, mert számára különösen fontos vagy maga a produkció, vagy az, hogy én lássam, akkor – ha tehetem –, megyek, legyen bár a láthatás a szomszédban, vagy 60 kilométerre, vagy 160-ra, vagy 260-ra. Így céloztam meg tegnap Tatabányán az Auguszta kisasszony különös tavasza című gyerekelőadást, amelyet Kolozsi Angéla írt, rendezett, játszott. (Telekocsim akció keretében vittem magammal kolléganőket, sőt egy kiváló gyermekcélszemélyt is.) A darab lényege, mondandója (amit konkrétan már Molnár Ferenctől is elfogadtam: „nem szabad a legjobbat akarni, elég a jó is”): ne várjuk el egyetlen kisgyerektől se, hogy a világ legjobb gyereke legyen, már csak azért se, mert ennek definíciója nagyon is képlékeny. A darabban az történt, hogy egy fiatal nő, vagy egy vénkisasszony, vagy egy bakfislány – én ez utóbbira hajlok, mert kinek kellene dolgozatot írnia a világ legjobb gyerekéről, ha nem egy iskolásnak? – összeakad egy kedves, csupaorr gyerekkel (báb) és kettejük kialakuló viszonya vezet a fenti konklúzióhoz. Kicsit sok a beszéd és kevés a cselekmény, de ennél nagyobb gondnak érzem, hogy a 45 perces előadás fő sodra és alapélménye az lett, hogy a színpadon a főhős folyamatosan egzecíroztatott egy gyereket (bábot). Mi felnőttek az elején néha nevettünk kicsit – amikor még azt hittük, több báj és humor ízesíti ezt a neveléstörténetet –, és ilyenkor mindig hátrafordult néhány óvodás nézőcske, megszemlélni, ki nevet itt és miért. Még a gyanakvást is látni véltem a tekintetükben: nem a gyerek ellen nevetünk-e? Ez érdekes volt. Este a kassaiak Liliomja a Nemzetiben. Azt sem találtam különösebben jól sikerültnek. Pedig a főszereplőket, Lax Juditot és Nádasdi Pétert elképzelhetőnek, reménykeltőnek, sőt ígéretesnek véltem, azért is mentem. Ľubomír Vajdička rendezte a darabot, és halkan megjegyzem, még sosem láttam igazán eredményesnek azt, ha hozzányúltak Molnár Ferenc szövegéhez: megváltoztatták, beletoldottak, ilyesmi. Lapos, fénytelen előadásnak találtam ezt. Dunaújváros: Kulcskeresők. Örkény Istvánnak ezt a darabját én sosem éreztem különösebben jelentősnek vagy élvezetesnek. Meg is szenvedtem eléggé a Király Attila rendezte dunaújvárosi előadás első részét. Ahogy ottan szaladgáltak a szereplők és próbálták érdekesnek mutatni a dolgot. Szimbolikusnak éreztem, hogy a Fórisnét játszó Lapis Erikáról szakadt a víz. (Problematikusnak pedig azt, hogy Jászberényi Gábor Bolyongójában semmi titokzatosat, sejtelmeset, izgalmasat nem láttam.) Jelmezileg-látványilag finoman és hozzávetőlegesen volt korban tartva a produkció, hetvenes évek első fele: konty, bútorkárpit, tévéreklám. (Mondjuk az elfütyült, Presser-féle MALÉV-reklám, az bizonyosan későbbi, de ne legyek kákacsomó.) A második rész aztán váratlanul sajátos fénytörésbe került. Amikor is hőseink elkezdték alaposan vizsgálni, mintegy rekonstruálni, hogy mit csinált Fóris repülőgép-kapitány, amikor hibázott a prágai járaton. A légiközlekedés helyzetének jelen pillanatában még nézni is nehéz ezt a szcénát, ahol elemezgetik egy pilóta tettét, aki jó pilóta, csak talán nem való pilótának. (Mellékszál: Örkény a darab dokumentációjában ezt írta Fórisról: „Ő egy repülő Latinovits Zoltán. Az is már négyszer-ötször elérte pályája csúcsát, mindenki elismerte, hogy zseni. Mit csinált ilyenkor? Berúgott, és pont egy rendőrt kellett neki megpofozni. Ez se ’pech’, hanem egy nem tudatos önpusztító, saját sorsunkat romboló, valójában öngyilkos szándék. Ezt akarom megírni.”) Az előadás végére orrba vágás jelleggel ért, hogy hát persze, hogy ez mi vagyunk. A kudarcot kineveztük diadalnak, bezárkóztunk, kint (nyugatabbra) mindenki sajnálkozik vagy dühöng felettünk, mi meg győzedelmesen ordítjuk odabent, hogy szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. Stimmt. Nyílt próbán jártam tegnap a Maladype Színházban. Azért sertepertélek most körülöttük, mert rádióműsorra készülök Szilágyi Ágotával. Ő a leginternacionálisabb magyar színésznő hét határban. Először erdélyi színház tagjaként láttam, azután a Vajdaságban játszott, most pedig a Maladypében van. Hajdu Szabolccsal próbálnak, szerzői színházat, Ernelláék Farkaséknál címmel. Lehettünk negyvenen befért érdeklődők, az utolsó érkezőnek már csak a díszletül szolgáló fotelben maradt hely, így ő mobil néző lett, mindig oda ült át, ahol a szék épp nem játszott. Bevezető koncentrációs gyakorlatok után feszült családi helyzetbe pottyantunk Farkasékhoz (Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya): náluk van épp az asszony nővére a férjével és a 10 éves lányukkal (Tankó Erika, Szabó Domokos és Szilágyi Ágota), és konfliktusoknak néznek elébe. Most kicsit szüneteltetem a színdarabolvasást – érdekes, milyen sok a női szerző –, és belefogtam Gyarmati Fanni naplójába. Ó, jaj napló lesz ez, úgy érzem az első 30 oldal után. Magánnaplóírói tapasztalatom szerint az ember hajlamos sokkal többet írni a nemjóról, mint a jóról. De ő milyen szépen tudja ostorozni magát… Közben sajnos már most folyton eszembe jut párhuzamosan az Ortutay Gyula naplója, amit utáltam a tapló nőügyei miatt. Más. Azt mondja a duolingo.com, a 92 napos szériámnál, hogy már 46% a folyékony angoltudásom. A többi, felteszem, szilárd. Még sosem voltam nagypénteki-húsvéti Parsifalon, amiről a 7 óra 7 úgy tudja*, hogy Polgár László énekli benne Gurnemanzot. Vérző szívvel jelentem, hogy nem, már öt éve meghalt, róla van elnevezve a tegnapi bérlet. Elég sok üres hely akadt az Operaház földszinti nézőterén, a karzat viszont megtelt. (Fokozottan érvényes lehet itt, hogy akiknek erős és rendszeres igényük az operalátogatás, azoknak nem igazán telik rá). Nem volt könnyű a többieket elviselnem, kábé ötpercenként lezuhogtattak egy-egy üres ülést a nézők. És azért is mindig drukkolok, hogy a zenekar hangosabban játsszon, mint ahogy a közönség köhög és krákog. A Parsifalt én az unalmasabb Wagnerek közé sorolom, félórákig éneklik, mi minden volt korábban, addig sem történik semmi. Maga a rendezés, Mikó Andrásé, több mint harmincéves, és éppen olyan is. Tulajdonképpen hozzá is tagadhat a korához még 10 évet, mert hasonlít a gyerekkoromban látott opera-előadásokhoz, a díszleteket, a hatásokat, a technikát, a színpadi akciókat és a szereplők alkatát, korát, megjelenését és színészi eszközeit tekintve is. (Mindezek kapcsán inkább lenyelek most egy sor pikírt, éles megjegyzést – kicsit köhögök tőle, de lecsúszott.) Tételezzük fel vagy szögezzük le, hogy szépen, kifogástalanul éneklik el a művet. Engem az érdekel, hogy mi van azon túl vagy mellett. Hát színházi értelemben semmi. (A varázskert palotája a második felvonásban, édes istenem! Az úgy fest, mintha Klingsor az amerikai fehérfejű rétisasok fészkében ülne, ahol a gondos szülők már szétmarcangoltak egy közepes medvét.) Nem, ne mondjuk, hogy zeneileg teljesítik, és egyebet nem lehet/kell kihozni belőle! Az Amfortasként most debütáló Molnár Levente a példa rá, hogy ez nem igaz. Az ő figurája színészileg is megvolt. Egy csapzott hajú, görnyedt, beteg vezér. Átjött a nagysága, a felelősségtelje, a kínja, a testi fájdalma, a halál felé hanyatlása. * Kiigazították máris a színlapjukat. Időközben cikkírási céltárggyá lépett elő A Bernhardi-ügy, úgyhogy elmentem tegnap megnézni még egyszer. Nem fedeztem fel az előadásban új titkokat, inkább csak elgyönyörködtem a flottságában és megalapozottságában. (Miközben a sminkek fehérsége megint foglalkoztatott. Mert nem elég, hogy az arcok fehérek, de szájak meg pirosak. Nem úgy, mintha rúzs lenne rajtuk, hanem mintha Mácsai Pál, Polgár Csaba elszopogattak volna egy-egy zacskó málnás cukrot, vagy mondjuk ittak volna a Solymosi Eszter véréből.) Jut eszembe, amikor Pok. Zoltán nézi ezt a produkciót (tegnap), akkor vajon azt gondolja Gálffi László miniszterének eszmefuttatásai hallatán, hogy „mennyire így van!”? Vajon. Tudják a kedves olvasók, hogy Madách Imre akadémiai székfoglalója miről szólt? Azt a címet viselte: A nőről, különösen esztétikai szempontból. („– Az Istenért! – kiált fel tán valaki – minek a nőről?” – írta benne.) De nem ám a női szépségről értekezett munkájában, hanem a két nem közti különbségről, a nő alárendelt testi és lelki erejéről. „A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte.” Meglehet, alapvetően az volt a baj a nőkkel, hogy Madách Imre kirívóan rosszul nősült. Amikor ide értem Gyarmati Fanni naplójában, nevettem egyet, majd felolvastam ezt a részt kedves férjemnek, aki éppen biciklizett. „Este Tiborék itt, és valahogy az az érzésem, hogy kár, hogy Mik nem olyan szép, mint a Tibor. Ezt meg is mondom. Azután már fáj, hogy szóltam, mert nagyon bántotta Miket.” Szóval a Mertz Tibor járt náluk… – fűzte hozzá kedves férjem, sokatmondó három ponttal a végén. Arra célzott evvel, hogy amikor 27 évvel ezelőtt a szolnoki Caligula helytartóját láttuk, amelyben az árulónak vélt Probus-Lucius párost a végén félmeztelenül keresztre feszítették, akkor a zárókép nyomán azt találtam mondani az előadás után, hogy Mertz Tibornak szép a teste. Ennyit a férfimemóriáról. Most megint becsempészek ide egy kis unalmasat: ismét rekordlátogatottságot hozott az előző hónap a honlapomon. Vagyis folyamatos a növekedés. Látok a statisztikában sok mindent: hány egyéni látogató, hány látogatás, hány országból, hány oldalt és hány megát töltenek le, melyik cikket nyitják ki, melyik rádióműsort hallgatják meg, ilyesmi. Egy különös és elborzasztó újság van, nevezetesen abban, hogy milyen linkekről érkeznek látogatók. Hagyományosan jönnek a facebook felől, a régi nevű oldalamról, keresőkből és egyéb, ismert helyekről a Katona honlapjától kezdve a szinhaz.hu különböző topikjain át némely blogokig. Hanem az a legújabb, hogy márciusban tucatjával tűntek fel ebben az összegzésben .ru végű, vagyis orosz erotikus, netán pornó oldalak. Egyáltalán nem értem, hogy ezeknek mi közük hozzám, de rájuk kattintani sem merek, nemhogy keresni az összefüggésüket a honlapommal. Ez egy rejtély, de maradjon is az. A múlt hónap legjobb keresőkifejezéseiből (az adekvátak nem érdekesek). A „színésznők meztelenül” erősen tartja magát. Aztán: „celeb bepisil”, „eszenyi enikő nagymama lett”, „műanyagsziklák”, és a kedvencem a „vigyázz magadra, helyes?” Eszenyi Enikőről és a nagymamaságról pedig az jutott eszembe: én nagyon, nagyon szeretem, hogy a Vígszínházban nem cserélték le a jegyszedőket fiatalokra. Ott máig ősz hajú nénik állnak szolgálatban a nézőtéri bejáratoknál. Amikor beindultunk a nézőtérre, és már majdnem fél 11 volt (éjjel), és rengeteg fiatal türemkedett körülöttem, akkor éreztem, hogy meglesz ennek a böjtje, pontosabban hogy én leszek a böjtje ennek az előadásnak, ifj. Vidnyánszky Attila Athéni Timon-rendezésének az Ódry Színpadon. És valóban: nem ragadott magával engem a produkció, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok róla számos jót mondani, mert tudok. Energiától, hévtől, mondani- és játszaniakarástól duzzadt a játék, nem is csak a játék, hanem már annál előbb is, a fordítás, a szöveg (Vecsei Miklós munkája), a zene (Mátyássy Szabolcs, Kovács Adrián, Lányi Kristóf) és mindenféle más, ami bőkezűen belekerült Shakespeare örvén és ürügyén. (Festékek pl. Szeret pacsmagolni ez a fiú, úgy látszik.) Lerohanási technikát alkalmaztak, a rendező és a játszótársak, de megállni is tudtak egy-egy szép kép vagy pillanat kedvéért. Feltűnően tehetséges dolog. Az külön nagyon jó benne, hogy Hegedűs D. Géza játssza a címszerepet, méghozzá úgy, hogy minden színét, hangját és motiváltságát képes mozgósítani az alakításhoz. Kendőzetlen megöregedettsége szánalomra is jó, együttérzésre is, emberileg-színészileg pedig pedagógusi alázat és készségesség, valamint fogékonyság, érintettség érződik a jelenlétéből. Az ember megnézi ezt az előadást és hajlamos úgy érezni, hogy semmi nem reménytelen. Kaptam ott az Ódry színpadán két (különálló) mosolyt és egy kacsintást, ami jólesett. Erről jut eszembe, Mészáros Béla-rajongó létemre elmulasztottam említeni itt, hogy a minap szembejött az utcán Mészáros Béla (akivel nem ismerjük egymást), rám mosolygott hirtelen, én vissza, és így! A Katona mellett jó lakni. (Ellentétben az erdő melletttel.) Évente vagy két évente egyszer jutok el a Fészek Színházba, amely a maga nemében csoda. Elképzelhetetlen, miből tartják fent Cziczó Attiláék. (Állami támogatásuk nincs, a közönségükből aligha élnek meg, még ha én magam súlyos anyagi ráfordításnak éreztem is a 1500 forintos szakmai jegyet.) A Tájbrék című előadást láttam, amelyet úgy hirdettek tegnapra, mint megemlékezést az éppen 25 évvel ezelőtti első szabad választásokról. Ebből arra következtettem, hogy a produkció valamiféle történelmi-közéleti-politikai színház talán. De nem. Álmokba kuszulódó családi történet. Úgy érzem, mindene kevés: az írói alapanyag, a színpadi megformáltság, a színészi alakítások ereje. Többet erről nem írok, tapintatból (és lustaságból). Azt azonban feljegyzem, milyen gyönyörűség volt a főhős feleségét, a kékhajú, bordó estélyiruhás Pestiné Hovár Magdolnát nézni. Kikutattam: az őt játszó Károlyi Katalin Franciaországban élő opera-énekesnő. Nem utolsósorban a külseje miatt élmény. Ritka, hogy egy középkorú nő ennyire csinos, gusztusos, formás, hibátlanul nőies legyen. Nem jövök az előzményekkel, a körlevelekben zajló vitákkal, csak a végeredménnyel: a Színházi Kritikusok Céhe kilépett a Magyar Színházi Társaságból. Nem örülök, hogy épp ez az ügy vezetett a szakításhoz. Részint mert korábban is voltak konfrontációink, ennél kevésbé rólunk szóló, közszínházibb ügyekben. Részint mert máskor is megkerült már bennünket az MSZT. (Most csak betelt a pohár.) Legfőképpen pedig mert ez évek múlva talán fontos pontnak látszik majd egy szakmai közösség – a miénk – felmorzsol(ód)ásában, semmibe veszésében. De elvi és szolidaritási alapon megszavaztam, közösséget vállalok a döntéssel. A kissé elsietett POSZT-bojkottról redukálhatatlanabb a véleményem. A legerősebb ellenérzésemet az táplálja, hogy nem ezt kívánná-e maga Vidny. Attila? Miszerint a kritikusok hallgassanak és tűnjenek el onnan, ahol ő van?! Én ezt önként nem szívesen teljesíteném. Úgyhogy ez ügyben még nincs végső szavam. Mostanában minden reggel-délelőtt van valami, amitől lekésem a naplózártámat. Ma szaladok rádióműsort felvenni, nincs még meg az e heti Ahol hely van. Arról akartam írni, hogy miért nem írok a Gyarmati Fanni naplójáról. (Egyelőre, 1937-nél.) Mert, noha a legnagyobb zavarban, de oly sok rosszat tudnék írni róla. Ám még csak 26 éves itt, nyilván kinövi majd például azt, hogy mennyire erős benne az irigység. Szinte minden emberi kontaktusban mindenkiben talál valami keserves irigyelnivalót. És még gondolok ennél rémesebbeket is, de mondom, úgy készültem, hogy erről egyelőre nem írok. Pap Vera. Sajnálom. Pár éve, amikor Kossuth-díjat kapott, az autóban hallgattam, ahogy szépen, bölcsen vall a pályájáról. Rögtön eszembe jutott, hogy én is, én is akarok beszélgetni vele. (Korábban két papírosinterjút csináltunk.) Fel is hívtam, de nem jött össze. Most már ez elmaradt. Angi Vera. Az óriás, Bubikkal. Leonce és Léna, Kaszás Attilával. Ahogy tetszik Eszenyivel. Ezek a rögtön beugrók. Ezek viszont nem maradnak el. Azt tudtam, hogy Sáfár Mónika repertoárjának része a Tehetséggel Sáfárkodó című talkshow, amelynek keretében színészekkel szokott nyilvánosan beszélgetni. A reá való készülésem során olvastam egy interjúban, hogy ehhez ő órákat vett évtizedek óta rádiózó riporterektől. Itt megdermedtem: tessék, ő ezt sem bízza a véletlenre, én meg megyek hozzá mint hályogkovács rádiós. (Hályogkovács Rádió, Belváros – legyen ez a műsorom alcíme.) De azért nem sikerült rosszul a beszélgetés. Kedves hívásokra, ha tehetem, szívesen mondok igent. Arra meg nem gondolok, miközben megyek a kedves hívásra színházba, hogy utána majd talán nem kedveset fogok írni az előadásról. Ez jutott eszembe tegnap, amíg baktattam az Aranytíz felé. Továbbá az, hogy Camus Caligulája olvasva is hidegen hagyott, aztán láttam kábé háromszor színházban, és akkor háromszorosan hagyott hidegen. (Az már fagy.) Mindehhez képest az Aranytíz Caligula-produkciója, Kedvek Richárd rendezése messze meghaladta a várakozásomat. Egy csomó minden tetszett benne, a tangóharmonika-zenétől kezdve a zöldes fekete öltönyökön át Horváth Virgil hangjáig. Amikor a címszereplő bejött és ráült a tévékészülék tetejére, az éles mosolyával profilból Cassavettes-re emlékeztetett. Nem ismerem ezt a vékony, robbanékony fiatalembert, Seres Dánielt. (Most rákerestem, kijött, hogy összeházasodott szíve hölgyével, aztán hogy elvált, mindez azért érdekes némely újságok vagy olvasóik számára, mert szappanopera-színész.) Mindenesetre szakmai jártasságot és meggyőzőképességet mutatott. Az egész előadásban, úgy tűnt, hisznek az alkotók, ettől lett belső ereje. Szóval nem volt rossz este. (Azt a kóbor érzésemet leszámítva, hogy Orb. Viktor talán olvasta a darabot – nem, ezt nem mondom komolyan – és kicsit profitálhatott is belőle.) Elindulva a Pesti Színházba A testőrre, tudtam, annyi jó már biztosan vár rám, hogy látom a tüneményes Vári Évát, mert őt hívták meg a Mama szerepére. Felment a függöny, szólt a Chopin Nocturne Op. 9. No. 2. (esküdni mernék rá, hogy Rubinstein-felvétel), ott feküdt Eszenyi Enikő kínaiboltszerű sztreccs álfarmerben, ült Stohl András Kern András-fejjel a nyakán, és megtévesztően mai közegben elkezdődött a darab. Ekkor tulajdonképpen azt vártam, hogy Stohl amolyan Kevin Costner-féle napszemüveges, sötét öltönyös, zsinórfülű testőrként fogja ostromolni a feleségét. A testőr nem tartozik a kedvenc Molnár Ferenceim közé, de ez a Valló Péter rendezte előadás megmutatta a szerkezet szépségeit: ahogyan a szerző építkezik, váltakozva rakja a téglákat a férfi meg a női főszereplő talapzata alá. Az első felvonás Stohlé (de a kritikust játszó Kern András is helyes). A szünetben az jutott eszembe, nem azért gond, hogy Eszenyi 50+ éves, mintha korosnak látszana a szerephez. Fiatalos, csinos, izgalmas, vonzó nő – evvel semmi hiba. Hanem ő magában is felmerülhetett a (túl)kora, talán ezért nem engedi el magát olyan felszabadultan, gátlástalanul, csitrisen mórikálva komédiázni, mint ahogy fiatalabban tette. Lehetséges, hogy az visszatetszene, de akkor talán nem tűnne a Színésznő ilyen lepányvázottnak, s mégis utána indulhatna a jó érzékű és eleven humorú Stohlnak. De aztán a harmadik felvonásban Eszenyi bepótol mindent, és biztosít engem arról, hogy most is meri a komikus hatásokat a végletekig kiélvezni. A vége az (a feleség részéről), hogy vagy elfogadod, amit kínálok, vagy vége. Énszerintem egy év múlva a válásukkal lesznek a Story címlapján. A második felvonás a kulcs. Ott egy bensőségesebb kismonológból és egy kitettebb nagyobból megtudjuk, hogy miért van erre a játékra szüksége nőnek, színésznőnek (és igazgatónőnek.) Nem állítom, hogy kiemelkedő produkció, de én határozottan élveztem. Miskolcra menet a táj bizsergetően tavaszias: hars vetés, virító gyümölcsfák, pamacsfelhők, bírom az ilyet. Útközben összeszámoltam, hány Boldogtalanokat láttam már. Hetet, nyolcat? (Normális néző az ilyen? Dehogy.) Csoda, hogy még boldog vagyok. Nem mondom, hogy szeretem ezt a Füst Milán-darabot, de tiszteletteljes vonzalommal vagyok iránta. Miskolcon Szabó Máté rendezésében üres, fekete térben játsszák, két oszlopot állítva díszletül. Első jelenet, Róza üres kézzel vasal, özvegy Húberné érkezik, Róza hellyel kínálja. Mire Húberné, vagyis Nádasy Erika leül egy nemlétező székre. Ekkor elragadtatva úgy érzem, hogy én itt ma este csodákat fogok látni. (Mint a Sicc-könyvben, beírnám fejjel lefelé a megfejtést: a kabátja alatt egylábú vadászszéket hord a színésznő a fenekén.) Később ez az érzésem múlik, múladozik. A feketeség, üresség, a láthatatlan kellékekkel játszás markáns, szikár formát ad a produkciónak. De a tevékenységek nem elég pontosak. Kitaláltabbaknak és élesebbnek kellene lenniük. (Pl. a vasalás. Vagy pláne amiket a nyomdában csinálnak. El nem tudom képzelni, milyen munkát végeznek ott a nők ezekkel a mozdulatokkal. Attól tartok, a szereplők sem tudják elképzelni.) Azért lenne jó, ha ezek a játékok precízen valósak lennének, mert az nemcsak a színész koncentráltságát erősíthetné, hanem segítené a miliő megteremtését a néző képzeletében. Ami innen hiányozni látszik, alighanem az hiányzik az egész előadásból: a szívós, végigvitt alaposság. Szépen dolgoznak a szereplők, bár itt-ott fennakadtam szerepívek buktatóin. Ullmann Mónika Rózájának nagyon korai, féktelen kiborulásán. Harsányi Attila jókiállású, erőteljes Húberének titoktalanságán. Csökkent vonzerejűnek találom őt attól, hogy látszik minden érzelme, sőt szorongása. De talán nincs igazam. Talán csupa olyan nyomorult ember ez itt, akinek magány ellen bárki jó. Egyébként se csak a hiányérzeteimmel jöjjek! Az előadás sűrű, zömök, vannak igen szép pillanatai (például az utolsó kép), Fandl Ferenc Sirmájával és Dénes Viktor Beckjével tökéletesen elégedett vagyok, Simkó Katalin Vilmájával pedig kicsit elfogult. 40! Avagy Véges élet, Dumaszínház + Füge produkciója, október végén mutatták be a Jurányiban. Nem az a csoda, hogy eddig még nem láttam (most kaptam rá jegyet), hanem hogy nem ülök ott minden előadáson. Stefanovics Angéla, Bánki Gergely, Mészáros Béla és Keszég László írták-rendezték-játsszák, ez nekem szüret. Ritkán tudnak színházban alaposan megnevettetni engem, nekik sikerült. Azt nem állítom, hogy minden jelenetet egyformán szellemesnek/színvonalasnak találtam, de nem panaszkodom. A tárgy a 40. születésnap parája és további kilátásai. (Na várjatok csak, papuskáim, mit szóltok majd az ötvenhez?!) Stefanovics Angéla, Bánki Gergely és Mészáros Béla mindhárman örökifjú alkatok és típusok. Lefogadom, hogy 60 évesen is ilyenek lesznek, mint most (csak kérdés, hogy azt én még meg fogom-e látni), Keszég László meg kicsit úgy hat, mintha a felelősségteljes mentoruk lenne. Számomra az volt a csúcsjelenet, amikor Bánki Gergely mint mísz pasas egyedül volt otthon, mindent a földre dobált, a megnyert lottófőnyereménye épp úgy hidegen hagyta, mint az élet a Marson, és megpróbálta eltalálni annak a nőnek a nevét, akit esetleg behívhat a konyhából. No és persze az is nagyon kedvemre való, amikor dr. Mészáros Béla negyvenéves orvos nehezen tudja megállni a röhögést egy kliense panasza fölött. Volt egy jelenet, amikor Keszég László és Stefanovics Angéla szülők a Bánki Gergő gyerek matek házifeladata fölött ültek, és egy szöveges példa megoldásán tanakodtak. Ez volt az a rész, amikor a közönségben – amely egyébként is jól mulatott – átszakadt a gát, és az egész nézőtér fuldoklott a röhögéstől. Azt hiszem, úgy lehet ez, hogy nézők is küzdöttek már a gyerekük matek házijával. És senkinek halvány fogalma sincs, hogy hány deciméterre mászik a nádszálon az egyik csiga a másiktól. Elkezdődött tegnap a Nemzeti Színház nemzetközi színházi fesztiválja, a MITEM. Amikor bementem a nézőtérre, az jutott eszembe, lám csak, mégis jók valamire a Nemzetinek a színikritikusok, most például körülbelül ők tornászták félház fölé az előadás nézőszámát. (Nevezhetjük úgy: a Watta-féle kritikusfelkelés a Nemzetiben.) Lausanne-ból a Théâtre Vidy szerepelt tegnap este az Apolló mozi című előadással, rangos alkotója Matthias Langhoff. Nem kirobbanó indítás a fesztiválhoz, ennyi biztos. De én most nem számolok be, milyen az előadás, mert íráskötelezettségem van az eseményről, és a leendő cikké az első közlés joga, már ami a gondolataimat és a véleményemet illeti. Annyit kívánok a cikken kívül megjegyezni, vicces, hogy franciául Szirszének ejtik Kirké nevét (logikusan persze, a c utáni magánhangzó-kiejtés szabálya miatt: az i és az e pont sz-sít). Valamint hogy volt egy pillanata a produkciónak, amikor súlyos értelmezési válságba estem. Hogy ugyanis egybejátszottak filmet és színházat – a cselekmény, vagy amit annak kell neveznünk, nagyrészt egy mozi előterében zajlott –, és egyszer a főszereplőnk visszament a mozi nézőterére, ahonnan korábban kijött hozzánk a színpadra, a díszletbe. A nézőtérre való visszatérését mintegy jelenidejűen, mintegy egyenesben közvetítették, a falra vetítve. És a fali képen a mi férfi főszereplőnknek nem volt szakálla, miközben a szemünk előtt meg igen. Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez a momentum valami rafinált és sokatmondó, titkos csavar-e, vagy pedig a legbosszantóbb gondatlanság és nemtörődömség. Hajlok az Occam borotvája elvre. De talán ezt sem értettem, mint ahogy oly sok mindent nem, szertenézve a hazában. „Halottjaink egy idő multán képzeletünkben is elpihennek, a nyugalom örökkévaló lárváját öltik magukra. Vannak halottjaink, akik mindig egy ablakból hajolnak ki, akik mindig egy hintaágyon ringanak, akik mindig egy vánkosra könyökölnek. Miután végkép eltüntek közülünk, az a sok-sok millió, váltakozó kép, mely a filmszalagok kockáihoz hasonlóan pörgött, hirtelen megállt s a képzelet, mely kívülről többé nem kapott tápot, a gazdag gyüjteményből – látszólag önkényesen, valójában azonban belső kényszernek, lelki törvényszerűségnek engedelmeskedve – kiválasztott egy képet a sok közül s ezt jelképes erőre emelte, bebalzsamozta, hogy megóvja a romlástól. Az ilyen kép élesebb, mint a többi. Sokszor a valóságnál is élesebb, de meredtebb. Ilyenkor az élet mozgását az emlékekben is a halál dermedete váltja föl.” Kosztolányi Dezső: Osvát Ernő (emlékbeszéd) Apukám a fotelben ül, és ültében szorosabbra húzza magán a sötétkék köpenye övét. Anyukám a konyhaasztal mellett áll egy tál fölött, pucol vagy kever, babrál az alapanyaggal, közben úgy tesz, mintha fütyörészne, de csak valami sziszegő hangot hallat. Az anyósom a konyhazugban zizergeti a radiátorra akasztott zacskót, amibe a csikkeket szórja a hamutartóból. Az apósom drapp ballonkabátban áll a Duna-parton és harsányan, felfokozottan nevet a kiskutyára. A kiskutya hozzám bújik (vagy inkább én hozzá), a háta a hasamat melengeti, közben nagyon elégedetten szuszog. Tegnap volt a heti rendes ülés a dramikkal. Lassan kialakul az idei Nyílt fórum mezőnye, színdarabok a kötetbe, színdarabok felolvasószínháznak és munkabemutatók. MITEM fesztivál, Arlequin, a szerelem által pallérozva, Compagnie La Piccola Familia, Franciaország. (Ha jól értem, Rouenból.) Thomas Jolly rendezte, "a francia színház új fenegyereke" – írja a színlap, ezt hogy utálom, hogy "fenegyereke"… –, stíljáték, helyenként az egyszerű eszközök ellenére is igen látványos. Ha szól valamiről egyáltalán, akkor talán arról, hogy aki hülye, az hülye is marad. Nagyon szépen beszéltek franciául, messze érthetőbben, mint egy normál francia normál beszédében, így aztán sok mindent értettem is. Legalább nem kellett kitörnöm a nyakamat, hogy a magasan felettünk lévő magyar feliratokat skubizzam. Viccesnek találtam, hogy a Tündér pálcáját baguette-nek hívták. Nyilván nem pék nevezte el a varázspálcát (amely itt piros színű volt és csúzliszerű ágacska) a kenyérről, hanem fordítva, a kenyér kapta a pálca nevet, mindenesetre annyi bagettet emlegettek a színen, hogy egészen beleéheztem. Simán lehet, hogy beiktatok egy hét vagy tíz nap naplószünetet. Elég régen volt már szünet szerintem, és ha a fesztivál előadásait nem akarom itt elírni magam elől, akkor színház nélkül miről írjak nap mint nap, de nem? Bánki Gergő volt tegnap a vendégem – szívesen Gergő, úgyhogy legyen Gergő szerintem –, elbiciklizett majdnem a konyhánkig. Jó, az előszobáig. Mivel még mindig nem tanultam eleget magamtól, nem volt jó az első kérdésem, evvel kicsit megnehezítettem a beszéltetését, de aztán idővel szépen kialakult. Helyes volt, egy ponton azt mondta, „kurvára teperek”. Nem állt szándékomban erre reflektálni, ha kurvára, hát kurvára, gondoltam magamban, de lehet, hogy a szemem megrebbent, vagy átsuhant a képemen valami, mert megállt, és megismételte: „nagyon teperek”, erre muszáj volt szélesen rámosolyogni. (De különben enélkül is.) Este a hamburgi Thália Színház Karamazov testvérekje a Nemzetiben, Luk Perceval rendezésében. Más adaptáció persze, mint amik nálunk szoktak menni, más hangsúlyokkal is. A markáns alap a díszlet volt, sok-sok lelógó fémrúd a magasból. Lengve, összeütközve hangot adtak, mint megannyi harangnyelv. Amikor az előadás elején megjelent az összes szereplő, nem tudtam megállapítani, melyikük lesz kicsoda. (És ezt nem tekintettem biztató előjelnek.) Voltaképp egyedül Szmergyakovot szúrtam ki tévedhetetlenül, ő látszott nyominak. A többieket mind időseknek találtam a címszerephez. (Úgy gondolom, az fontos, sőt nélkülözhetetlen, hogy a Karamazov fiúk fiatalok legyenek.) Negyvenes-ötvenes színészek játszották őket. Hát nem tudom, talán flashbacknek kell tekinteni az egészet. Ivan Karamazov nagymonológjánál (az inkvizítorosnál) sajnos pont összezavarodott a magyar feliratok kezelője, úgyhogy kapkodta csak előlünk a szöveget. A szó elszáll, és ilyenkor az írás is. Vicces, királykisasszony?!? – ez a címe, négy színház (MANNA, Váci Dunapart Színház, Tatabányai Jászai Mari, Dumaszínház) koprodukciójában készült gyerekelőadás, Szabó Borbála írta, Bereczki Csilla rendezte. Megnéztem tegnap délelőtt a premiert a Dumaszínházban, ahol még soha nem jártam. Az a szitu, hogy a kezéért és a fele királyságért meg kell nevettetni a királykisasszonyt. Felvonulnak a humor nagyágyúi, sztendápostól fingó sztáron át parodistáig, régivágású komikusokig. Elbuknak, kalodába zárják őket, végül a nem mondom meg ki nyer, majd a győztesek – ez elég meglepő fordulat a befejezés helyén –- színházi produkciót hoznak létre és haknizni indulnak vele ország-világba. Megpróbáltam néha nevetgélni kicsit, de kudarcot vallottam. Mérhetetlenül távol áll a humorérzékemtől és az ízlésemtől az egész. Nem is mondok többet, mert vettem a darab üzenetét, miszerint nem szabad szidalmazni azokat, akik a lelküket kiteszik a színpadon. Ámbár a lelkükkel nem találkoztam. Sőt, hajlamos lennék némiképp önironikusnak vagy egyenesen önkritikusnak is tekinteni azt, ahogy és amennyire a szereplők létrehozzák ott a színen hőseink hakniját és fel is lépnek vele. De a színészeket nem hibáztatom, számos igen jóravaló színész van a sok szereplő között. Enyedi Éva tetszett a huncutságával. És Kardos Róbertnek akadt egy nagyszerű nézése, miközben az agyát pörgette, hogy értelmezzen egy tévesen felfogott információt a Hacsek és Sajó típusú kettősben. Horváth Virgil a partnere, aki kabarétörténeti kínos vigyorokat mutatott be. Érdekes, évekig nem láttam Horváth Virgilt, mostanában pedig Dunaújvárosban is, az Aranytízben is meg itt. Szívesen látom. Hazasiettem és haladéktalanul fáradozni kezdtem, hogy mire az ebédet feltálalom, el is felejtsem a matinét. De én már szombaton elhatároztam, hogy hétfőtől tavaszi naplószünetet tartok. Úgyhogy hiába a tegnap esti bécsi Sirály a Nemzetiben a maga utójátékával, részemről most átmeneti pá! (Még hogy MITEM… Őtem.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
