Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. május

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Mivel emlékezhetnék meg méltóbban a munka ünnepéről, mint hogy felveszem a félretett naplófonalat? Ugye. Egyben előrejelzem: holnap elrepülök Marosvásárhelyre, ahol színházi előadásokat nézek néhány napig. A cikket rendelő szerkesztő iránti kíméletből nem fogok beszámolni itt az ott látott produkciókról, hanem megragadom az alkalmat, hogy a naplószünet alatt megtekintett bemutatókról referáljak.

     Pariopi-hét van egyébként, vagyis Parasztopera-fesztivál zajlik az Átriumban. Végre valami, aminél célközönségnek tudhatom magamat! Én ugyanis imádom a darabot, egyik kedvenc Pintér Bélám, és ahányszor megnézem, gyakorlatilag azonnal kedvem támad megnézni újra. Két produkcióra tudtam elmenni, a Rusznyák Gábor rendezte miskolcira és a Földes Tamás rendezte operettszínházi stúdiósra. (A temesváriakét már láttam Kisvárdán, Pintér Béláékat meg pláne.) Mindkettő szépen, jól működött, megtette hatását. A miskolciból Györgyi Anna nyűgözött le, aki hajszálpontosan és tűélesen játssza el az anya minden fedett kis reakcióját, rezdülését. Sötét kosztümben, ridiküllel, zoknival fokozott harisnyában ott állt előttünk egy teljes női sors, sok néma keservvel. Az operettszínház (volt) musicalstúdiósai egy szál zongorával, ugyanakkor énekileg kompletten adták elő. Szerettem például, ahogy Kabai Alex tisztelettel ráordít dalban a szüleire: Apuka!!

     Más. A georgiai sasocskák úgy megnőttek, már bármikor kirepülhetnek. Hiányozni fognak – mondta kedves férjem, aki munka közben elég rendszeres követőjük. Kocséri gólyákkal vigasztalódhat majd. Jut eszembe, csupa aggodalom vagyok a fügefánk miatt (ami nem fánk, hanem növény). Alig valahol rügyezik, és úgy néznek ki az ágvégei, mintha elfagytak volna. Be kellene kamerázni, ahogyan a madárfészkeket, akkor itthonról drukkolhatnék, bújj, bújj, zöld ág.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     Bábszínházi napom volt tegnap. Délelőtt a Hoppá-hoppá! című produkció, Kuthy Ágnes rendezésében. Pallai Mara és Hannus Zoltán kedves előadása az együttélés nehézségeibe avatja be az óvodás közönséget. Egyszerre találtam túlmozgásosnak (túlpakolósnak) és túlpedagogizáltnak, de ne adjunk sokat a véleményemre, mert nagyon túlkoros vagyok. Az tetszett, hogy a két báb – egy vaddisznó és egy macska – meregetni és hunyorgatni tudta a szemeit. Egyébiránt kifejtem a tőlem várható verbális ellenállást: nem szívesen hallom a „seggen csúszni” kifejezést egy kisgyerek-előadásban. Elképzelem rögtön, hogy hazajön az óvodás gyerekem/unokám segg! segg! segg! rikoltásokkal. Felteszem az adekvát kérdést: hol tanulsz te ilyeneket? Mire azt válaszolja: a Budapest Bábszínházban. Hát köszönöm szépen.

     Este mint 18 évesnél idősebb néző, nagyobb dózist kaptam vulgaritásból a Kabaré előadásán. Két sikertelen kísérlete nálam már volt Alföldi Róbertnek evvel a musicallel. Ez a mostani rendezése a darabhoz fekete és vörös, durva, közönséges világot teremt, két árva (iker) zongorával*. Kicsit zavart engem, hogy nevezetten 2015 Magyarországán játszódik a szétzilált történet. Valamint kicsit zavartak a bábok is. Úgy értem, nem látom be, hogy például a Mein liebe herrt miért egy báb-Sally adja elő, akit két bábszínész ügyesen mozgat ritmusra, mialatt a Sallyt játszó Mórocz Adrienn a függöny mögött énekel. Miért nem nézhetem inkább őt, aki sokkal energikusabban, szebben és táncosabban mozogna zenére, mint egy báb?! A Sally-Cliff kapcsolat nemlétét is nagyrészt annak tudom be, hogy Mórocz Adrienn és Szatory Dávid alig kerültek közvetlen kapcsolatba egymással, mert rendre báb ékelődött közéjük. Nem éreztem szükségszerűnek és létjogosultnak a báb mint tárgy jelenlétét. De később némiképp rám cáfolt az előadás. Mert a Schultz úrSchneider kisasszony kettőst élőben aligha lehetett volna ilyen szépen, költőien és drámaian megcsinálni, mint ahogy Pallai Mara és Ács Norbert a két öregbáb által elővezették. És még a Konferansziét bravúrosan játszó Bercsényi Pétert könyveltem el nyereségként.

* Megnéztem a színlapot most. Úristen, Varró Dániel írt (fordított) le ilyen dalszövegsort, hogy „és a célom most kacéran rám kacsintott, no lám”?!

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Ha csak három szót mondhatnék a Katona Faust I.-II. bemutatójáról, az lenne: heroikus, izgalmas, kudarc. Személyes nézői gondjaim a rendezői és a dramaturgiai munkából adódtak. Egyebek közt az, hogy úgy éreztem: Schilling Árpád érdeklődése a dráma iránt túlságosan szelektív, és a kiragadványai nem nőttek össze. Talán ebből is eredt, hogy nem a nehezen kirakható történetszerű részek fogtak meg engem, hanem a Faust I. első felvonása, avval a sötét, csömörös, kusza gomolygással, amelyben a címszerepet játszó Máté Gábor erős színészi koncentrációja tökéletesen megfelelt vezérfonalnak.

     De mesélhetnék az előadásról annyi mindent. Például a második rész lelakott, rendetlen értelmiségilakás-díszletét, amely emlékeztetett Fejes Endréék azóta már összedőlt vagy lebontott szabadság-hegyi házára, főleg a koszlott üvegfal miatt. (A kiemelt helyen ágy helyett biliárdasztal volt náluk.) Vagy hogy Kulka János megint bevetette a pécsi táncoskomikusként tanult forgását, amelyet az Egyszer élünkben is megcsodálhattunk.

     Mindenekelőtt mégis Haumann Pétert szeretném említeni. Úgy képzelem el, hogy nem boldogság számára ez a bemutató, a benne való részvétel. De valamennyi jelenetében előáll kisebb-nagyobb mesterségbeli mutatvánnyal, amiben bizonyára örömét leli. Mondjuk egy részegszám. Vagy egy poén, amint nekidől a kályhának, és az csak neki forró. Egy tüsszentés, amely már előre csavarja az orrát és a szavait. Engedte neki ezeket a kis játékokat Schilling Árpád, talán bátorította is rá. Az alternatív címkézhetetlen rendező és a klasszikus színész közös munkájának ez az eredménye énnekem majdhogynem többet mondott el Schillingnek a Goethe-mű ébresztette gondolatairól – korosságról, nemzedékekről, találkozásokról, figyelemről, tiszteletről, tudás- és tapasztalatátadásról –, mint az egész produkció.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Voltam Székesfehérváron Hamletet nézni. Szikora János rendezte az előadást, leginkább néhány szép és erőteljes kép megkomponálására összpontosítva a figyelmét és alkotóerejét. Azt akarom a produkcióról klaviatúrába vésni, hogy Krisztik Csaba Horatióját annyira felzaklatta és megijesztette a páncélos szellem látványa, minden haja szála reszketett tőle. Krisztik Csaba a leghamletebb színész ma, akit én el tudok képzelni. Most játszott másodszor Hamlet-bemutatóban, most kerülte meg őt másodszor a címszerep. Ugyanitt László Zsolt másodszor birkózik Hamlettel, méghozzá másodszor úgy, hogy a szerepére vonatkozó markáns rendezői elképzelés nem látszik támogatni a munkáját. Fennakadtam kicsit az életkori tényezőn is. Az előadás semmiféle opciót nem kínál annak értelmezésére, hogy miért egy ötvenéves, őszülő férfi játssza a dán királyfit. Nem tudom. Lehet, ha bejönne a színházba Haley Joel Osment a Hatodik érzékből, akkor ő azonnal rájönne, hogy Hamlet rég halott már, és ő is szellemalakban mutatkozik a színen, a többi kísértetek társaságában.

     Amint ígértem, Marosvásárhelyen vagyok, ahol örömmel láttam viszont a színház melletti kéztörésbarát hotelt is. (Kád van ugyanis a fürdőszobában, nem zuhanyozó. Az félkézzel nagy különbség volt.) Az ablakom alatt galambok tanyáznak. Betévedt az egyik hozzám tegnap délelőtt. Ám madárkedvelő létemre nem tudtam örülni a látogatásának. Annak inkább, hogy harmadik kísérletre sikerült kirepülnie tőlem.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Hatan jöttünk kritikusok Budapestről, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának kedves meghívására. Ez egy igen erős társulat, amely ráadásul rendezőkkel dolgoztat. Hat előadást láttunk. Négyet a Tompa Miklós társulattól (Nyugalom, Karamazovok, Tartuffe, Az Ördög próbája), további kettőt pedig öntevékenyen az Ariel Bábszínházban (Hamupipőke, Momo). A nézőtéri közérzetem annak rendje és módja szerint bejárta a skála minden pontját, a szenvedéstől az élvezetig. Nem a Tartuffe volt a legjobb, ez biztos, de most az foglalkoztat, hogy lehet-e egyáltalán úgy játszani a Tartuffe-öt, ahogy Keresztes Attila megrendezte. Illetve az előadás azt bizonyítja, hogy lehet így is (hozzávetőleg fordítva, vagyis pozitív Tartuffe-fel és negatív közeggel), bár az vitatható, hogy van-e értelme. Engem mindenesetre felvillanyozott ennek szükségszerű végiggondolása.

     Most így a hazatérés napján letargikusan megjegyzem, hogy a hat előadás közül egyikben sem volt szünet. Pedig akadt olyan produkció is, amelyik kis híján három órán át tartott. Azt hiszem, lassan eljön az ideje annak, hogy megalapítsam a színházi nézők szakszervezetét. Azután a küldöttségünk tárgyalni kezdjen a színházakkal és nekik szegezze a követeléseinket.

     Azt már a múltkor mosollyal konstatáltam Sepsiszentgyörgyön, hogy teljesen életszerű, vagyis realista az a köszönési mód, amit Bodolai Balázs a kolozsvári Csipke-előadásban alkalmazott. Szer’ussz – mondta mindig. (Tessék, itt a helyi nyelvjárás Bodolai Balázstól. Ez meg a sepsi Váta Lorándtól.)

vissza a lap tetejére

6. szerda

     1941-ben tartok Gyarmati Fanni naplójában, de most visszalapoztam 1939-re ide. 1939. március 15. vagyis három nappal az Anschluss után.

     „Mindenütt politika, mindenütt ugyanaz visszhangzik. A villamosban este jövet a ’kéretik az ajtót elöl betenni’ felírásra az ’elöl’ szó elé oda van írva: ’a zsidók elől’. Nincs bátorságom rábeszélni Miket, hogy szóljon a kalauznak, radírozza le, a kötelessége. Félek a jelenettől, ezért csak elég feltűnően felírjuk a kalauz számát, de semmit nem törődik vele, nagyon valószínű, hogy ő írta oda valamelyik végállomáson, és az utasok közül senki nem indignálódik hangosan. Ilyen a mi világunk.”

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     A tegnapi Lúzerre a jegyet, hát azt nem is tudom, talán négy vagy öt hónappal ezelőtt kaptam, annyira sokára lehetett csak jegyhez jutni. De nem bántam, hogy így alakult, hogy megelőzte a Faust. Azt ráfutásnak érezhettem, amennyiben a Faust-előadás némelyik pillanata felidézte bennem, hogy tudok én idegenkedni is Schilling Árpád színházától. (Emlékszem, a W – Munkáscirkusztól kifejezetten viszolyogtam.) Tehát tartottam kicsit a Lúzer, a remény színházától, hogy nehezemre esik majd nézni. De nem esett nehezemre. Könnyű volt. Talán mert meg lehetett érteni, miből készült: sok tehetetlenség, düh és felelősségérzet van benne. Hogy az előadás könnyűsége a produkció kudarca vagy a közönségé, hogy melyik nem vett magára eleget a buliból, az persze kérdés. Én minden szempontból olcsón megúsztam.

     Színházba menet eszembe jutott a Faust nyílt próbája, amikor is a kedvenc lépcsőmre estem be a nézőtérre. A 1. széken ülő nő át akarta adni a helyét, de evvel eszem ágában sem volt élni. Mondta a nő, hogy egyszer régen, itt a Katona előtt, a Szent György és a sárkány bemutatóján adtam neki egy színházjegyet. Egyáltalán nem emlékszem erre, de miután mondta, meginogtam, hogy helyesen cselekedtem-e akkor. Nem az lett volna-e a korrekt eljárás, ha a fölös jegyemet leadom a pénztárban vagy a titkárságnak? Aztán folytatta, hogy neki akkor haldoklott a szülője, és milyen megváltás volt számára azon az estén az az előadás. Erre aztán visszainogtam. Mégis jól tettem tehát. Magam is tudom, micsoda áldás kétségbeejtő szülőápolásból kiszakadni egy csodálatos színházi este erejéig. 

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Mészáros Máté jött rádiózni. Ez úgy szokott zajlani, hogy bejön a kedves vendég, és megkérdezi, levegye-e a cipőjét. Mondom, nem kell, úgyse megyünk beljebb, csak ide. Mert a konyhaasztal már rögtön ott is van. Utólag kicsit szorongtam, hogy nem tettem-e fel bántó kérdést, de a beszélgetés hangulatán nem érződött, hogy feltettem volna.

     Este a Maladypében az Ernelláék Farkaséknál. Ó, igen! Erre való a lakásszínház, azt hiszem. Már az első jelenet, amikor a Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya házaspár veszekedett a gyerek fölött, az annyira valós volt, annyira ismerős, hogy ellenállhatatlanul mulatságosnak találtam. És ez így is ment tovább, rendkívül pontos, jó írói és rendezői érzékkel létrehozott családi jelenetek követték egymást, két kisgyerekes házaspár között, ahol az asszonyok testvérek. Tankó Erika és Szabó Domokos volt a másik házaspár, Szilágyi Ágota és Gelányi Imre az egy-egy gyerek, a legegyszerűbb, legtermészetesebb színészi modorban.

     Nagyon élveztük mi nézők. Volt ugyan egy-két jelenet, illetve dialógus, amin egyedül én nevettem – nem hivalkodóan, hanem ellenkezőleg, lefojtva, kuncogva, de hát ilyen szűk körben, lakásszínházban nem lehet észrevétlenül nevetgélni –, és akkor körülnéztem, és láttam, hogy a kábé negyven néző közül kétségkívül én vagyok a legidősebb*. Talán ezért.

     Kicsit meg volt bolondítva a játék, furcsa hangokkal-zenékkel, ruhával kárpitozott bútorokkal. Egy tikkadt pillanatban három borospohár állt az asztalon, egyikben kék folyadék, másikban zöld, harmadikban sárga. Jaj, de bírtam az egészet.

*Ja, nem. Hanem Bóta kolléga.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     Van a Tünet együttes Voyager 3. előadásának valami bávatag szépsége. Ám összességében az volt a benyomásom, hogy láttam már ennél jobbat, átütőbbet Szabó Rékáéktól. De egyáltalán nem akarom leszólni az előadást. Lényegében egy réthez hasonlít: ki-ki találhat rajta olyan virágot, amelyik tetszik, és jólesik beszippantani az illatát. A virágok itt etűdök, természettudományos információk, irodalmi alkotások vagy azok részletei. Számomra messze az volt a legmegragadóbb, amikor Bánki Gergő (aki, ugye, eleve, ráadásul alapjáraton egy nagy vörös rákot játszott, vagyis valami földönkívüli lényt) és Stork Natasa csúcsra járattak egy jelenetet férfi és nő közötti totális kommunikációs csődről.

     Az egyik táncos színész (talán Valcz Péter) bizarr jógapózban összecsomagolódva Versinyin-szöveget mondott a harmadik felvonásból. A mögöttem ülő néző egészen halkan odasúgta a szomszédjának: ez a Három nővérből van. Az semmi – mondtam rá magamban –, de az én fordításomban.

     Mai:

     Ezt a napokban találtam Jónás Tamásnál, Jónás Tamástól.

negyven felett*

negyven felett az ember

feledkezni sem mer

nem mer már semmit olyan bátor

túl van szeretőn jó baráton

nem merít semmit

józansága kengyel

negyven felett az ember

vágyik valami háborúra

a hazugságot a békét unja

elbukna szívesen bármi harcban

zsoldosként vagy csak úgy unottan

babrálgat még a kézzel és a szemmel

negyven felett az ember

ha másnak kedve támad

vele hazudik valami vágyat

piacon mosolyog repülőn komor

el-elgondolkodik a szobrokon

még elbeszélget néhány tervvel

negyven felett az ember

*Ezt most felolvastam kedves férjemnek. Azt mondja, ő nem gondolná, biztos a magányos emberek vannak így.

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Verőcére érve első dolgom volt hátraszaladni a ház mögé, megnézni, mit csinál a fügefa. Lesújtva láttam, hogy kopasz. Alig itt-ott némi levélkezdemény. Attól tartok, ha még össze is szedi talán magát valamelyest, akkor sem lesz már a tavalyi bőség és nagyüzemi fügetermelés. Lehet, semmi se lesz már. Ez nekem fájdalom és szomorúság. Kicsit úgy érzem, mintha még egy halott állt volna a házhoz.

     Este a Shure-ba mentem. Örömmel, mert nagyon támogatom, hogy a hozzám közel eső színházak éljenek és virágozzanak. A Diggerdrájver bemutatója volt, a hasonló című blog alapján, amelyet egy Londonba kivándorolt markológépes szakmunkás ír. Bagossy László rendezte, Epres Attila játssza egyedül, illetve egy asztalnál ülve, amelynél ott ül még a darabbeli felesége és a kisfia.

     Én erősen Epres-kedvelő vagyok, nekem az, hogy ő ott ül és beszél, az már jó. (Bár lehetne úgy 10 perccel rövidebb az anyag szerintem.) Van egy pillanat, amikor a még az első házassága alatt épített házról mesél. Hogy azt hogyan húzta fel a saját kezével. Aztán anyagilag kicsit elragadtatta magát, és az ajtóra Tiffanyból ólomüveg ablakot csináltatott. Ha sütött a nap, az ablak az egész színes mintát  odavetítette a nappali kövére. Ezt mondta, és akkor elhallgatott kicsit, merengve pár pillanatra. És látszott az arcán, hogy ott van hirtelen, abban a nappaliban, ahová odavetíti az ablak az üveg színeit.

     És még a vége… Nem mesélem el, mi a vége. Csak annyit, hogy nagyon együtt éreztem ott Epres Attilával, illetve diggerdriverrel, illetve avval a kicsit ködösen bambuló férfival az utolsó jelenetben.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     19 óra 5-kor még mindig a Jurányi folyosóján tömörülve arra gondoltam, el kellene kezdenünk tapsolni és kiabálni, hogy kez-dőd-jön! (erdélyi változatban: kez-dőd-jék), de nem mertem kezdeményezni. Végül azért bejutottunk a nézőtérre és megtekintettük A férfiak szexuális világa című Füge–Dumaszínház kabarét, a Bánki Gergő, Janklovics Péter, Vinnai András trió előadásában. Úgy olvastam, hogy ennek gyengébben sikerült folytatása bizonyos értelemben a 40! Véges élet, de nem tudom megerősíteni, hogy az utóbbi a gyengébb. Lehetséges, hogy számít a sorrendiség a tetszésben, de énnekem a 40! minden vonatkozásban sokkal jobb volt.

     Szoktam májusban már úgy lenni, hogy nem fűlik a fogam meleg estéken sötét színháztermekbe menni be, de most nincs így, ellenkezőleg, habzsolok. Még ezt is meg akarom nézni, meg ezt is, azt is (főleg a kritikusdíj miatt). Teljesen betábláztam az egész májust, belezsúfoltam minden színházi programot, amit csak lehet.

     Gyarmati Fanni írja folyton – huszonévesen –, hogy jaj, ráncosodik, petyhüdik, fonnyad, öregszik. Érdekes, még a végén belém beszéli, hogy én is! Reggel, amikor felkelek és fáj lábra állni, elindulni, akkor eszembe jut, hogy na, tán csak nem ezt hívják reumának?

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Meg vannak már veszekedve a színházak – gondoltam, ránézve a Nemzeti Színház honlapjára, látva, hogy a Bárka Színház Nehéz című előadása 150 perc, vagyis két és fél óra egyben. Kedves férjemnek akartam megmutatni, de aztán máshogyan lett, mármint úgy, hogy ő nem volt ott tegnap este, én meg igen. Nem emlékeztem, hogy szünet nélkül játszották volna ezt a Háy János-darabot a Bárkán*, és még néhány egyéb dologra is másképp emlékeztem – például hogy a szereplők bebóklásztak volna váltásokkor, arra nem, viszont mintha lett volna valami díszletmozgás, közelítés –, de nem esküszöm meg semmire, régen volt már, öt éve. (Varga Anikó helyére Moldvai Kiss Andrea lépett most be feleségnek.) Arra esküszöm csak, hogy a monologizáló Mucsi Zoltán és a hallgatag Lázár Kati kettőse csodálatos. (Mindketten kritikusdíjat kaptak érte.) Mucsi főleg a leépülési folyamat haladó szakaszában döbbenetes. Elnéztem a szétcsúszott, elmállott, vénemberi arcát az alakításban, és az jutott eszembe, már tulajdonképpen nem is kell várni arra, hogy Mucsi Bogusławski lehessen. Illetve persze várni kell, talán hiába is, ha nem rendezi meg senki vele Az imposztort, de ő már minden szempontból készen áll rá, úgy hiszem.

     A végén véres fejjel kijött a nézőtérre, körülnézett, belefürkészett egy-egy néző arcába. Vajon hányan állták tisztán a tekintetét. A legvégén, a tapsnál pedig olyan összeszedetten, frissen és acélosan hajlongott és mosolygott, mint akinek most éles váltással jeleznie kell, hogy ő nem ám egy alkoholista állat, ne higgyük :-)

     Akinek van ereje, nézze meg ősszel ezt az előadást, ha még nem látta. Akinek nincs, az meg azért.

*Szünettel játszották. Vannak olyan színházi esetek, amikor azért nem tartanak szünetet, mert félnek, hogy a nézők megragadnák az alkalmat a távozásra. Ez azért elég szűklátókörű megoldás. Mert lehet, hogy kegközelebb viszont el sem jön már a megkínzott néző.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Amikor mentem a Thália Színházba – határon túli színházak szemléje –, épp vonultak az Andrássy úton a tüntető egészségügyi dolgozók. Félpályán mentek, jó hosszan, se az elejét, se a végét nem lehetett látni az oszlopnak. Sokan a járdákon integettek nekik, megtapsolták őket.

     Nagyváradi Szigliget Színház: A mi osztályunk, csaknem háromnegyed 10-ig, egy részben – mondom lakonikusan. Zenével és tánccal dúsították a történetet. De ezt nem cikizésből írom, mert semmi helyénvalótlan nem volt a zenében és a táncban. Sőt inkább hatásosan érzékeltette, hogy eredetileg milyen természetesen éltek együtt a gyerekek, az osztálytársak, lengyel zsidók és lengyel keresztények. Anca Bradu rendezése, szép előadás.

     Utána még Ahol hely van, ekkorra sikerült összeszervezni Egri Mártával. Amikor leültünk az egyik környékbeli kocsmában – ahol hely volt –, már éreztem, hogy sem az időpont, sem a helyszín nem alkalmas, nem sok értelmeset kérdeztem, de legalább úgysem lehetett hallani a háttérzajtól. Még nem mertem megnyitni a felvételt, hogy egyáltalán leadható-e.

     MITEM-beszámoló. Azt szeretném hozzáfűzni, hogy mire gondoltam a címnél. Je suis une mouette – ezek Nyina szavai a Sirály negyedik felvonásából. Az a zavaros szövege, hogy „Én sirály vagyok”. A konkrét Sirály-est kapcsán azt is írhattam volna, hogy Je suis Masha. Azért franciául, mert a mouette csak egyetlen betűben és hangban különbözik a muette szótól, ami némát jelent. Arra is utalok, hogy néma vagyok. Mit lehet itt mondani. Egy évi 200 millió forintba kerülő, erősen Nemzeti Színház érdekű nemzetközi színházi fesztiválról van szó. Az összeg mondjuk a Pintér Béla és Társulata öt évi működését biztosíthatná. De minden az övék. És simán el tudom képzelni, hogy semmi nem lesz elég nekik.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Nagyot néztem tegnap Kecskeméten. 5-től A talizmánt, 7-től a Hol szoknya, hol nadrág című Tirso de Molina-vígjátékot. Közben kicsit elbizonytalanodtam a színház szándékait illetően. Hogy vajon miért gondolták most érdemesnek mikrobusznyi kritikust hozni-vinni. Egyik produkciót sem találtam nagyon mutogatnivalónak. Mondjuk fáradt is voltam, és a fáradtság + nem elég jó előadás kombinációja halálos, álmonhalásos. Küzdöttem is a zsöllyében. A talizmánt Keszég László rendezte. Méltányolom a színészek munkálódását, hogy például Téby Zita mozgásból szerkesztett karaktert, Csapó Virág meg tónusból. Vagy hogy Trokán Nóra és Porogi Ádám milyen szépek, vörös hajjal vagy bármilyen más színűvel. Ám élvezetemre jószerével semmi nem szolgált az egészben, Nagy Viktor öt percén kívül. Ő röviden, de velősen csinált egy figurát, aki elragadóan énekelt ingó-bingó fejjel. Ilyenkor úgy hatott Nagy Viktor, mintha kínai mandarin lenne pszeudórokokó álruhában.

     A Hol szoknya, hol nadrág még sikertelenebbül igyekezett bevenni engem. Itt magával a szöveggel, Vecsei Miklós fordításával- átiratával is gondom volt. Talán ha megkapnám papíron, olvasva tudnék mosolyogni rajta. Hősiesen igyekvő színészek forgolódtak a színen Réczei Tamás ritmustalan rendezésében. Mindkét előadás rövid volt, egy szünettel. Arra gondoltam, hogy szünet nélkül másfél órában, max. 100 percben túllehettünk volna egyiken, majd másikon. Nekem persze semmi se jó, lehet mondani: ha nincs szünet, ha van, ha sapka, ha nem.

     Úgy képzelem egyébként a szakszervezetünk antréját – vannak tagnak jelentkezők –, hogy az "egy részben" előadás 115. vagy 120. percében flashmob jelleggel felállnánk, nézőnők a helyünkről (természetesen mobiltelefon csörgése jelezné az idejét a lépésnek), kijönnénk és sorba állnánk kicsit a női, illetve férfivécéknél. Azután visszamennénk a nézőtérre, ha tart még az előadás.

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Persze sokkal jobban tisztelem a színészeket annál, semhogy megtenném a fentieket velük, a színpadon lévőkkel. Vagy talán mégis…? Legyen csak ez élő fenyegetés a rendezőknek, a színigazgatóknak!

     Délután Kolibri Fészek: A medve, akit Vasárnapnak hívtak, óvodás közönségnek. Elég jó történet, elég jól megcsinálva, Kuthy Ágnes rendezésében. Sőt néhány kifejezetten felvillanyozó vagy szép pillanat is akad, például a variábilis játék a színes dobozokkal, vagy Vasárnap a mosógépben, és még ahogy Ruszina Szabolcs leül a bábjával a kiteregetett mackó alá. További három kedves, teljes életnagyságú alak: Alexics Rita, Czupi Dániel, Fehér Dániel.

     Este Szóvirágok a Jurányiban, Vinnai András és Kálmán Eszter színrevitelében. Ígéretes az alaphelyzet: az Úristen el akarja pusztítani az összes, eldurvult nyelvet. A magyart csak úgy mentheti meg nyelvédesanyánk, ha egy verbálisan alulfejlett emberpárt gyorsan megtanít tökéletesen beszélni. A kifejtés már inkább átabotában történt, nálam legalábbis csak elvétve érte el a szellemesség vagy a mulatságosság szintjét. (A közönség más része azonban jól szórakozott.) Hárman játsszák, Sipos Vera, Bánki Gergő és Elek Ferenc. Itt most nekem Elek Ferenc a bónusz. Van valami ősanyai bája az alakításának, amivel nosztalgikus érzéseket kelt az általános iskola alsó tagozatos tanítónői vagy az emlékük iránt.

     Nincs szószaporító napom, az már látszik. Ki tudja, micsinál ilyenkor a személyes nyelvédesanyám.

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Mivel az Egri Márta-műsor felvétele körülbelül hasznavehetetlen, így megbeszéltük Mártival, hogy a találkozás és beszélgetés élményét ezúttal megtartjuk magunknak. Megismételjük, de nem most, mert béna lenne ugyanazokat kérdezni és ugyanazokat válaszolni. Elhalasztjuk őszre, addigra lesznek további érdekes színészi munkái. Például játsszák majd a testvérével, Katival A kripli öregasszonyait Tatabányán, amire én akár már most szívesen befizetnék.

     Az e heti Ahol hely van ki nem maradása érdekében a négy évvel ezelőtt már jól bevált beugrómhoz, Máté Gáborhoz fordultam. Átkóricáltam hozzá a Katonába egy műsornyi beszélgetésre. A következő évadukról, Faustról, Szabadkáról, Terápiáról, 60. születésnapról esett szó. Otthonosnak találtam az irodáját, amennyiben recseg a széke a felvételen. Ahogy nálam a konyhában is recsegett volna.

     Este a Jurányiban Zs-kategória – önfeledt zsidózás revüvel. Kabarénak mondanám, több író által szerezve, Borgula András rendezésében. Szeretem, amije a Gólem Színháznak van: öniróniája. Ebben az estben szerintem benne van a minimálisan szükséges humormennyiség, még ha eleinte nem is látszott így, mert nehezen indult be a dolog. Bírtam ezt a színészcsapatot: Huzella Júlia, Kerekes Viktória, Gergely Katalin, Janklovics Péter, Kálid Artúr és Bán Bálint, főleg az utóbbi kettőt. Nekik a külsejükből adódóan eleve van némi diszkriminatórikus specifikumuk, plusz még a kiemelkedő színészi képességek. Az előadás csúcspontja az volt, amikor Kálid Artúr gyújtó hangú, véresszájú, uszító gyűlöletbeszéddel állt elő a delfinek, a pandák, a zöld-foki-szigetekiek, az eszkimók, az avarok és az óvodások ellen. Szerencséjük a rohadékoknak, hogy egy sem volt közülük karnyújtásnyi közelségben.

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     A sonkástészta eleve jó dolog. Ráadásul amikor sátoros ünnepeken sonkástésztát sütök, akkor legalább láthatom élőben a bátyámat, ez a jó tulajdonsága is megvan neki.

     Kedves kolléganőm, Proics Lilla hazatért Ausztráliából, és hozott egy csinos kis fémdoboznyi Keen’s curryt. Rögtön elhatároztuk, hogy 2016. augusztus 12-én ebédre fogjuk elfogyasztani, mert az van ráírva, hogy aznap 19 óra 1 percig tart a zamatossága.

     Este a Trafóban a N mint Nosferatu című előadás, Kálmán Eszter látványrendező produkciója Bercsényi Péterrel a címszerepben. (Hát az kicsit félrevezető, hogy a színlap szerint nyolc tagú kar is van, a soraiban pl. Friedenthal Zoltánnal, Kiss Diána Magdolnával, Andrássy Mátéval, mert ők nem jelennek meg). Olvastam a héten valahol egy interjút Kálmán Eszterrel. Abból megértettem, hogy én itt mint néző próbára leszek téve és el fogok bukni. Le tudnám írni, mi történt az előadás egy órájában a Trafóban, de nem tudnám elmondani, hogy miért. Többfrontos érzéki támadás indult a bevételünkre: képek, hangok, effektek. Időnként valóban expresszív látványt teremtődött a színen. Csak hát néha olyan lehangolóan tárgyiasnak bizonyult. Például bevonult lassan zsinóron zenére egy sor fekete lebernyeg. De tisztán láttam, hogy ezek konkrétan felaggatott vállfák, rajtuk áttetsző köpenyek, azokban fehér luftballonok. Rögtön gondoltam, hogy a lufikkal mindösszesen háromféle dolog történhet: felszállnak a magasba, vagy kidurrantja őket a főhősünk, vagy héliumot szív belőlük, ami elváltoztatja a hangját. Ezt mindhármat meg is tette Bercsényi Péter. Szerintem egy ilyen szuggesztív színész, mint ő, ennél sokkal többet is tudna nyújtani.

     Igyekeztem rokonszenvezni az előadással, de nem jártam sikerrel. 

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     A Stúdió K-ba menet láttam, hogy az Egyetem térre újabb szökőkutakat telepítettek. Nem volt elég a könyváztatás, hanem még kellett oda olyan szökőkút is, aminek valamilyen madár van a közepén. Talán hattyú akar lenni, nem tudom, de inkább úgy fest, mintha növendékgólya lenne Kocsérről. Egyáltalán nem értem, miért gondolja ez a városvezetői garnitúra, hogy egyszer s mindenkorra tele kell pöttyöznie Budapestet kétes értékű műtárgyakkal. Nyilván el sem tudják képzelni, hogy a távoli jővőben azért lesz még itt élet nélkülük is.

     A Stúdió K-ban a Maya hajóját láttam, Picasso festményei alapján. Fodor Tamás rendezésében. Szeretem a Stúdió K gyerekelőadásaiban, hogy abszolút megbízható minőség. Az igényességük mindenre kiterjed: a szöveg – esetünkben legkésőbb ott rájött az ember a szerzőre, amikor a tengeren hányódó bábhősök a parti nagy őrséget emlegették –, a zene (Spilák Lajos), a képi világ, a bábok stílusa és kidolgozottsága (Németh Ilona) és a társulat színészei. Ezúttal volt egy plusz nyereség: a Mayát játszó Pallagi Melitta, ragyogó gyerekhanggal. 

     Este a Kamra földalatti mozgalomban Cukor Kreml. Realista disztópia a keleti nyitás jegyében, Kovács D. Dániel rendezésében. Kicsit ráismertem benne az oroszokra (Szovjetunió) és arra az idegenkedésre, amit kortárs orosz írók olvasásakor szoktam érezni. Drabális, energikus produkció, rideg, mérsékelten nyomasztó, humortól nem mentes. Engem speciel meg lehet venni az olyasmivel, hogy Lengyel Ferencet derekasan és alaposan kitömik egyetlen poén kedvéért. Mindazonáltal ezt az előadást inkább csak méltányolom, mint szeretem. 

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Fogalmam sincs, hogy a kisiskolás nézők, akik A trollgyerek előadásán ültek tegnap délután a Kolibri Színházban, miképpen fogták fel/meg a mesét, amit láttunk. Nagyon kíváncsi lennék rá egyébként. A rendező Novák Jánossal összefutva kint, említette, hogy az előadást követően foglalkozást szoktak tartani, azután pedig rajzolnak a gyerekek meg továbbmeséket költenek, és ennek kapcsán megnyugtató, felemelő rajzokkal és továbbmesékkel találkoznak az alkotók.

     Ideírom, hogyan értettem a varázsmesévé stilizált történetet. Arra gondoltam egy idő után, hogy a főszereplő házaspár – Megyes Melinda és Mészáros Tamás – elcserélt trollgyereke valójában egy betegnek született kisfiú. Talán erősen fogyatékos vagy valamilyen súlyos kórban szenved, mindenesetre olyan gyerek, akinek magának nem könnyű, a szüleinek pedig nagyon nehéz. Felnőtt hőseink belerokkannak ebbe, a házasságuk megromlik, az anya magányossá válik, az apa alkoholistává. Ekkor nekem már rég össze volt szorulva a gyomrom, dacára a sok kellemes, élvezetes zenélésnek-éneklésnek. Hiszen tudtam, hogy ebben a mesében nem érkezhet csodatévő tündér, aki a pálcájával (bagettjével) rábök a fiúra, és minden jóra fordul.

     Amikor a trollgyereket játszó Fehér Dániel fehér kapucnis pulcsiban jött be az utolsó jelenetbe, akkor ezt úgy vettem, hogy meghalt. Így hozta el a békét, a megnyugvást, és talán a gyászban való újra egymásra találást a szüleinek.

     Mondom, fogalmam sincs, mit gondolhatott az egészről például az ismeretlen copfos kislány mellettem. De nyeltem néhány nagyot a taps alatt, nehogy lásson valami fátyolosat rajtam, ha távozás közben netán rám néz véletlenül.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Ránéztem a naptárra, május 18. –  és 24 előadást láttam ebben a hónapban eddig. Úgyhogy tegnap gyorsan nem mentem színházba. (18 meccs alatt 24 gólt még a Ronaldo sem rúg.)

     Hosszan elnyúlt a sor a pénztárnál a SPAR-ban. Kettővel előttem egy hatvanas olasz pár állt. Nem sok mindent vásároltak, ezerhatszáz valamennyi volt a végösszegük. A férfi elővett a zsebéből egy halom aprót, kitette és elkezdték nézegetni, válogatni. Ez nem ment gyorsan, ismeretlen érméknél indokolt az alapos szemrevételezés. A pénztárosnő nem nyúlt vagy szólt bele, nem is mozdult, faarccal várt. A sorban türelmetlen szuszogások hallatszottak. Nekem eszembe jutott, milyen nem jó érzés külföldön, ha a hazaiak undokok veled és utálják a külföldieket. Úgyhogy amikor végeztek az olaszok a fizetéssel, direkt megkerestem az asszony tekintetét, és előre megfontolt szándékkal szélesen rámosolyogtam. Visszamosolygott, még intett is, amikor megfordultak és távoztak.

     A lifelong learning híve vagyok ugyanis, és nem adtam fel egészen a reményt, hogy egyszer még kedves és figyelmes ember lesz belőlem.     

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Szociopoly a Jurányiban – a Szputnyik Mentőcsónak Egysége és a GYERE Gyerekesély Egyesület produkciója, Fábián Gábor rendezése. Ez nagyszerű kitalálás. Úgy is mint társasjáték és úgy is mint színházi „valóságshow”. Mindenkinek csak ajánlani tudom. (Például szívesen befizetném rá a miniszterelnök saját lábán álló lányát.)

     Mi nézők a leülésünk szerint négy csapatot alkottunk, egy-egy kétgyerekes családot egy leszakadt borsodi kistelepülésen. Megkaptuk hó elején a segélyt és a családi pótlékot, aztán hajrá, jussunk el a hónap végéig. Itt-ott a szerencse döntötte el, kit mi ér: felveszi-e közmunkára a polgármester a családfőt, adódik-e alkalmi munka, legálisan vagy feketén, történik-e baj, és így tovább. Beékelődtek a játékba idevágó jelenetek, ezeket három színész játszotta (Fábián Gábor, Jaskó Bálint és Hay Anna, ő remekelt), és folyton döntenünk kellett: kiadjuk-e azt a pénzt, fordulunk-e falu uzsorásához, és így tovább. Minden lépés után röviden összegezte a játékot vezető szociológus, Bass László, hogy az életben általában mi a szegénységben élők gyakorlata és mik a következmények. Például elmondta, hogy az uzsorát pár éve bünteti a törvény, azóta 7-800 feljelentés történt, 300-400 ügyben indult vizsgálat, és 30 ügy jutott bírósági szakaszba.

     Én a Zöld nevű családomban nagyon erőteljesen képviseltem a becsületességet minden előtt, a jogkövető és törvénytisztelő magatartást. Mi jutottunk legelőször mínuszba, már a második hét végére. Befizettük azonnal a közüzemi csekkeket, nem intéztük el „okosba” felével a rendőr kamu büntetését, és a polgármesterrel való együttműködést is megtagadtuk egy gyanús ügyben. Úgyhogy 141 ezer forint adóssággal zártunk, ráadásul a házunkat elvitte a kiáradt Hernád. Nem tudtam rávenni a családot, hogy kilátástalan anyagi helyzetünkben is fizessük be a lakásbiztosítást. Így végül Miskolcra kerültünk hajléktalanszállóra. Adományokat elfogadok.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     Simányi Zsuzsanna járt nálam, aki tavaly végzett Horváth Csaba és Lukáts Andor fizikai rendező-koreográfus osztályában (fiz-kor, így hívják, mint megtudtam tőle). Láttam munkáit, meg is ragadt, például ez. Érdekes alanynak bizonyult, jó fogás az Ahol hely vannak.

     Nem mondtam, de az elmúlt évszakban, mielőtt beszökött az ősz, kimentünk az állatkertbe szerdán. Direkt megelőzve az iskolai tanév végét, kerülve a nagyobb nyári tömeget. Az utóbbi nem teljesen sikerült, hemzsegtek a csoportok. Az óvónők és tanítónők láthatólag hordják oda a gyerekeket, nagyon helyesen egyébként. De eltűnődtünk azon, hogy az emberkölyök tulajdonképpen valamiféle evolúciós elhajlás. Prédaállat létére ahelyett hogy csendben lenne, egyfolytában hangoskodik.

     A koaláknál kis szomorúsággal állapítottuk meg, hogy azért ez nem olyan látogatói kánaán, mint a San Diegó-i koalakert (jé, valamiért lefeküdtek az állóképek). Nemcsak mert ott jóval több egyed él, hanem mert a szabadban vannak, cserje méretű fákon, vagyis körbejárhatóak, szemügyre vehetőek. Itt a két állat bent volt, üveg mögött, és ha úgy alszik a fán, hogy alig látszik belőle valami, akkor ez ennyi. Nem izgága fajta, órákig is állhatnánk ott, akkor sem biztos, hogy elmozdul. Azt helyesnek találtam, hogy a súlya méréséhez is fa van. A mérőfánk.

     Hosszan időztünk a hangyászsünnél, mert eleinte nem is lehetett tudni a sarokban gubbasztó állatról, hogy az elejét vagy a hátulját látjuk. Később egyértelműsödtek az irányok. Ilyen a gorilla, amikor azt akarja mondani, hogy ne nézzem ki a szájából a lucernaebédet. Makiszállító maki-anyavállalat. Mint mondtam, meleg volt, hát beachélet folyt a prérikutyáknál. És nem ébresztettem fel az alvó oroszlánt.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Gimesi Dóra Szemenszedett meséje már olvasva is igen jó kis darab, és Markó Róbert rendezése az Ódry Színpadon a hozzáillő játékossággal és komolysággal interpretálja. Három szereplő – Csiby Gergely, Valentyik Anna és Pájer Alma (neki különösen kedves gyerekarca van) – ritmusérzékeny, kreatív összmunkája. Hozzávetőleg egy konyhában zajlik a „spontán” tárgyjáték: bögrék, csészealj (nem világegyetemi, hanem színiegyetemi értelemben), Pista kecske pedig a frigóból egy liter zacskós tej. Amikor Pista kecskét a gonoszok agyonverik, Csiby Gergely pazar haláltusát vív, hosszan fetreng és nyög mint sérült zacskós tej, mígnem kileheli az utolsó cseppjét is, azután ott fekszik holtan, tejbe fagyva. (Az ilyet én imádom.)

     A végefelé váratlanul becsengett nekünk az egész történet. Az Orb. Viktor-i idegenellenes szólamot az Agóniát és Begóniát játszó Valentyik Anna adta elő, differenciáltan. (Mert csak a koldusnak látszó bevándorlóval van baja, a vagyonos külföldit megsüvegeli.) Befejezésül főhősnőnk, a kétszemű Erzsike kétszemű külföldi férjével együtt elhagyta a szép kicsi országot. A szép kicsi országban pedig mindenki éhen halt, itt a vége, fusson el véle ki hová tud.

     Este a Bakfitty a Stúdió K-ban. Szemmel láthatólag érdemes együttműködés ez a k2 és a Stúdió K között. (Stúdió Kk2 Színház). Lényegében Dürrenmatt A nagy Romulusát játsszák, mai fejjel mai szájra átírva, Benkó Bence és Fábián Péter rendezésében. Alapjában véve rosszul éreztem magam, annyira zsúfolt volt a nézőtér. Hiába ültem le szélen, körbeépítettek dugig. Ilyenkor engem enyhe, de szabályos rosszullét fog el, hogy ha rosszul lennék, akkor nincs menekülési lehetőség semerre, és ettől máris elfog egy enyhe, de szabályos rosszullét, hogy ha erősebben lennék rosszul, akkor… (ecet erre, ecet arra. Ez melyik előadásban is volt?) Különben a produkció jó. Leginkább a komornyikok és a császár jeleneteket élveztem. Ott Domokos Zsolt, Borsányi Dániel és Nagypál Gábor megütötték a játék normál zenei A hangját. Plusz még a több mint figyelemreméltó Piti Emőke.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     A Budaörsi Latinovits Színház Figaro házassága-bemutatóján úgy éreztem magam, mintha vizsgarendezésen ülnék. Olyan rendezőnövendékén, akiről még nem tudjuk, tehetséges-e, de az biztos, hogy vannak ötletei, és azokat egytől egyig belehalmozta a produkcióba. Mindent kipróbált, működik-e, és ami nem, azt is benne hagyta. Ám a formai megoldások bőségétől az előadás nem gazdag lett, hanem kilátástalan. Forgács Péter a Mozart-opera zenéjét kívánta ötvözni a Beaumarchais-darabbal és a prózai színészek játékával. Vagyis zömmel az operát halljuk olaszul, a színészek meg tátognak hozzá. Amikor épp nem szól Mozart, akkor a színpad előtt ülő Márkos Albert csellón hozzápöntyög a szereplők szövegéhez, ami különösen idegesítő rátét. A színészeket egészben ritkán látjuk, mivel a díszlet egy nagy fekete fal, amin itt-ott ablak-ajtócska méretű kivágatok nyílnak, és azokban mutatkoznak. Máskor viszont elöl ügyködnek, sőt a nézőtéri részeket is bejátsszák.

     Nem sorolom fel az összes ötletből eredő összes problémát, onnantól kezdve, hogy a Mozart-opera és a Beaumarchais-komédia nem egészen kompatibilisek egymással, odáig, hogy szétszóródik a figyelmünk a fal réseiben látható akciók és az operaáriák magyar szövegének vetítése között. Az biztos, hogy a színészcsapat tiszteletreméltóan nagy munkát végez. Egyrészt megtanulták az áriákat olaszul. (Ha nem is mindenki. Úgyhogy súgó helyett előtátogót volna praktikus alkalmazni.) Másrészt futkosnak folyton, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő ablakban bukkanjanak fel.

     A szünetben arra gondoltam, hogy nyugodtan hazamehetnék. Ez a produkció már semmi újat vagy vonzót nem ígér a második részben. De ebben nem lett egészen igazam. Mert egy Figaro-Marcellina kettősben, amikor Klem Viktor és Spolarics Andrea kiültek elénk a lépcsőre, Spolarics Andrea csodálatos kiselőadást tartott arról, hogy a nők hogyan is vannak a megcsalással. Ekkor felsejlett, hogy ezek a színészek remekül el tudnák játszani a darabot, simán.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     Leadtam a marosvásárhelyi cikket a Színháznak, és az mindig jó érzés, leadás után, hogy az ember nem tartozik anyaggal sehová. Másrészt ránéztem a naptárra, és megállapítottam, hogy a legközelebbi tuti megbízatásom a Dömötör Andrásra szól, amely bemutató több mint két hónap múlva lesz. Hát az meg nem jó érzés, hogy ennyire nincs munka, felkérés, írnivaló. (Mi lenne velem napló nélkül? Már rég megfulladtam volna. „Halál oka: véleménybeszorulás. Dr. X. s.k.”)

     Például a nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról című kérdőívről és a mellé csatolt (a helyes válaszokat tartalmazó) miniszterelnöki levélről egészen lesújtó a véleményem. Visszaküldés helyett hajót hajtogattunk belőle és vízre bocsátottuk tegnap délután a Dunán, kisebb társaságban, bérúsztatást is vállalva. Így nézett ki a prapírarmada a parton, aztán a vízben. Szerencsére a konzultációs küldemény erős papírból készült, így nemcsak a rá nyomtatott szöveget bírta el, hanem a vizet is. Amikor hazafelé sétáltunk, még akkor is láttuk őket a távolban, tehát dicsőségesen megtették a majdnem Margitszigettől a Lánchídig terjedő távot.

vissza a lap tetejére

26. kedd

     Némiképp ad hoc jelleggel a Kamrában lyukadtam ki tegnap este, ahol a Dob és tánc – hommage ŕ Weöres Sándor sorozat összegző zárókoncertje ment. Ahhoz képest, hogy októberben indult, és ez már a nyolcadik est, még épp időben ragadtam meg az alkalmat, hogy ne maradjak le róla végleg és egészen. Sáry László ült a zongoránál – milyen elegáns a belépést jelző karmozdulata –, a kottatartóknál pedig Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Pálos Hanna, Tasnádi Bence, Rezes Judit, Mészáros Béla, Pálmai Anna és Jordán Adél. Helyesek voltak. Nyilván bármikor, álmukból felébresztve is előre-hátra kicsavarják-facsarják Weöres Téma és variációkját. Mindenük megvan ehhez a sajátos műfajhoz, muzikalitás, humor- és ritmusérzék. Egyébként Rezes Judit tudott a legszebben nézni a zenére, és Elek Ferenc basszusáriája volt a legmulatságosabb.

     Míg ott zsongtam magamban a hangoktól, az jutott eszembe, hogy alighanem pont ezt igényelte a szervezetem a háromnapos ünnep záróakkordjaként. Különös tekintettel arra a döntésünkre, hogy csak egyet főzünk erre a hosszú hétvégére, de akkora vedérben, hogy kitartson. Zöldségleves volt és paprikáscsirke nokedlivel, ezt toltuk szo-vas-hétfőn, és jólesett utána a szép nóta, csupa árokszél, kutyák remekelése.

     Ma elutazom pár napra Temesvárra, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozóra. Néha el kell menni azoktól a színházaktól, amiket nézek, hogy lássak olyanokat is, amiket nem. 

vissza a lap tetejére

27. szerda

     Jelentem, Temesvár fölött piszokszürke az ég, zúg a szél és vigasztalanul esik az eső. De nem volt ez mindig így, tegnap például nem. Meg az is igaz, hogy a színházi nézőtéren úgyis sötét van, kis túlzással tehát mindegy, mi van odakint. Tegnap délután Az elvesztegetett idő enciklopédiája című előadással szerepelt a cetinjei Zetski Dom Királyi Színház Montenegróból. Danilo Kiš által inspirált kortárs színpadi szöveg a darab, és olvasom a műsorfüzetben, hogy „bámulatos jelenetekkel teli fekete komédia”. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Nem tudok mit mondani. Annyit állítok, hogy a végefelé bejött egy idősebb, jókiállású színész ördögfrizurával, és rögtön látszott, hogy vagy a személyisége erős, vagy jó színész, vagy a kettő együtt, de abban az öt-tíz percben, az övében kétségkívül hatékony színpadi jelenlétnek lehettünk tanúi.

     9-től John Gay Koldusoperája ment a temesvári Csiky Gergely Színház előadásában, Kokan Mladenović rendezésében. Kicsit olyan volt, mintha a rendező ott folytatná, ahol az újvidéki Opera ultimát befejezte elkezdte, csak most egy másik ország másik pénztelen színházában. Mladenović nagyon tud kollektív színészi energiákat összesűríteni a színpadon, azután erőteljesen kisütni. Most is nem egy nagyszerű tömegjelenetet kaptunk a képünkbe, koldusoktól és kurváktól például. Ha egyszer majd társadalmi forradalom kirobbanása lenne napirenden, és az Auróra ágyúi helyett színházi előadásnak kell megadnia a kezdőjelet, akkor Kokan Mladenović lesz a megfelelő személy a nyitóelőadás megrendezésére.

     Szépen, szenvedélyesen dolgozott a temesvári társulat. Balázs Attila és Tokai Andrea könnyed szakmai profizmussal vitték a Peachum házaspárt. És még Simó Emesét kell kiemelnem, akit láttam már színpadon, de most figyeltem fel rá. Nem rögtön, hanem ahogy fokozatosan fel- és megdolgozta az előadásban Polly szerepét.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Tegnap délután a horvát HKD Színház szerepelt az Aleksandra Zec című stúdió-előadással. Oliver Frljić írta-rendezte, aki arról híres, hogy éles, politikus, kortársi produkciókat csinál. Ez a darabja történelmi, az 1990-es évek első feléből: a horvát függetlenségért vívott háború egyik szerb gyerekáldozata a címszereplő. Aleksandra Zec és a családja megölése, részint dokumentarista módon, részint melodramatikusan, részint szürreálisan ábrázolva. (Egy jelenet: a szülők és négy gyerekük a vacsoraasztalnál arról beszélgetnek, hogy ma éjjel rájuk fognak támadni, és melyikük éli túl, melyikük nem.)

     Az előadás értelemszerűen döbbenetes, nyomasztó, a közönség emocionális tűrőképességét feszegeti. Egyfelől onnan, hogy mi történt ezekkel az egyáltalán nem fiktív drámahősökkel, másfelől onnan, hogy a játék a színészektől mit követel. A legnehezebb azt volt néznem, amikor az Aleksandrát játszó gyereklányforma színésznőt, Jelena Lopatićot behozták már holttestként, összekötözve, és földet lapátoltak rá. Beborították teljesen, sírdombbá vált az alakja, majd hó hullott rá fentről, az is betemette. Később bejött négy lánygyerek, exhumálták a színésznőt, aki aztán kérdezgette őket, korukról, nemzetiségükről, tapasztalataikról, és hogy mit gondolnak erről a meggyilkolt, 12 éves kislányról.

     Erős produkció, lapáttal veri ki a nézőt a blazírtságból. Érdekes próbahelyzetet idézett elő, hogy a temesvári zsöllyéből nem lehet diszkréten távozni. Csak úgy vehető célba a kijárat, ha az ember leklaffog a tribünről, majd végigtrappol az első sor és a játszók orra előtt. Néhányan így is vállalták a menet közbeni lelépést.

     Este Nézőművészeti Kft., a Rába Roland rendezte Don Quijote Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel. Ezt én láttam Pesten a bemutatón (naplószünetre esett, jobban jártunk így mindannyian), nem vágytam újranézni. Az előadás végére mentem be a színházba, a szakmai beszélgetésre, amelyet itt mindig Upor László vezet. Ültem a váróban érdeklődőn, találkoztam a nézőtérről érkezők arcával és első szavaival. A szakmai beszélgetésen Upor kérdésein túl mindenki jobbnak látta nem firtatni semmit.

vissza a lap tetejére

29. péntek

     A színházi szféra szegénységét mi sem jelzi jobban, mint hogy három délután-este megnézhettünk hat előadást ugyanabban a színházteremben. Vagyis nemigen volt mit építeni a színpadon egyik produkcióhoz sem. Díszlettervezői díjat elég nehéz lenne kiadni itt, de hát nem is kell, ez nem olyan fesztivál.

     Az Újvidéki Színház Bánk bánjának elején, Ottó belépőjekor majdnem felnevettem. Eszembe jutott ugyanis, hogy mit fognak szólni ehhez az antréhoz a POSZT-on. Ez még néhányszor eszembe jutott aztán Urbán András 100 perces Bánk bán-verziója alatt. Maga a Katona-dráma, annak ez az egyéni értelmezése vitatható és vitatkoztató, vérző sebei is vannak alighanem, de partiképes ajánlat. Számomra oda futott ki – túljutva az Aranybullán (remélem, nem tévedek a forrást illetően) –, hogy annyiszor és annyiféleképpen lett elrontva ez a Magyarország-projekt, valószínűleg István királytól kellene újrainstallálni az egészet. (Csínom Palkó, Csínom Jankó… szép selymes loadingom.) A legkevésbé sem vonható kétségbe az újvidékiek olvasata, főleg amikor arra hegyezik ki, hogy kinek mit jelent a hazaszeretet, hogyan is vannak evvel ők, Szerbiában élő magyarok. Az előadás vége különösen ütős – szándékosan nem leíró a mai bejegyzésem, kerülöm a spoilert –, és érdekes élmény lesz nézni majd a pécsi előadás végén a nézőtérről kijövő embereket. Eddig is úgy gondoltam, hogy Perényi Balázs válogató tiszteletreméltón végezte a munkáját, most pedig értékelem, hogy bedobja ezt a sziklát a POSZT állóvizébe.

     Este még szerbeket láttunk, a Zombori Nemzeti Színház A varázsló című produkcióját, amely Thomas Mann életét pertraktálta, egy markáns fejű ősz színésszel a középpontban. De szó szerint: egész este a színpad közepén állt, felénk fordulva, és úgy volt rendezve, hogy szinte soha ne nézzen se a családjára, se Goethére (ugyanis ő is ott volt). Én nem feltétlenül értettem az elmúlt három napban, hogy egyik-másik előadás mely érdemeinél fogva szerepel a fesztiválon.

vissza a lap tetejére

30. szombat

     A bűvös vadász operát nem ismerem – a slágerszámán kívül –, épp ideje volt megnéznem, ha már Zsótér Sándor rendezte. (Szeretek zsótérilag képben lenni.) Ráadásul áttelepítették az előadást az Erkelből az Operába, és abban biztos vagyok, hogy ennél közelebb már nem hozzák hozzám. Szóval megnéztem tegnap, és amikor a nyitány után – amelyben a kóristák nagyon vidékinek látszó lakosságként (ó, istenem, mennyi fájdalmat hordtak azok a Benedek Mari tervezte ruhák… gyerekelőadásokon szoktam látni és szívszorítóan érezni ezt, nem a jobb környékekről hozott iskoláscsoportok láttán) tehát a kóristák diszkótáncoltak és rokiztak Weber zenéjére /ma különösen csapongó a mondatszerkesztésem/ – szóval a nyitány után egyszercsak prózában kezdtek beszélni a szereplők (ez nem bizonyult különösebben előnyösnek némelyikük, vagyishogy inkább a közönség számára), akkor arra gondoltam, hogy vagy belesültek, elfelejtették hirtelen a dallamot, vagy Zsótér kivonta a muzsikát az operából, de nem, ebben a műben ez így van. Az is eszembe jutott, hogy ha már németül énekelnek, lehetne a magaslati feliratozás helyett fülhallgatós fordítás, és akkor a szinkrontolmács dalolná az áriákat magyarul a fülembe. A szünetben az épület elé kimenve, a lépcsőn ott láttunk egy hajléktalanszerű férfit. Nem tudom, nem Zsótér rendezte-e oda.

    No de félre a tréfát. Az előadás egészében nem hatott rám, a részletek hol tetszettek, hol nem. Örömömre szolgált a régi antikvárok cégéreként ismert neonbagoly, vagy az űrállomásszerű díszletkonstrukció színei. Viszont bántott kicsit a biodíszlet: a Zsótér által már korábban is alkalmazott civil statiszták az elhasznált korpuszukkal. (Áruba bocsátották a testüket, az Operaház pedig megvásárolta. Mi is ennek a neve?) A fekete vadászt és különböző madarakat játszó Ladányi Andreát a legnagyobb elragadtatással néztem. Fenséges – ez a megfelelő szó rá –, fenséges az alakítása, a színpadi jelenléte.

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

     A fügefánk küzd, erőlködik. Hogy lesz-e rajta hány érett gyümölcs, az kérdés, de nem csontkopasz, mostanra nőtt már némi zöld haja.

     1938-as Színházi Életben olvasom, hogy volt abban az évben egy Madách-emlékmű pályázat, amelyet Kisfaludi Stróbl Zsigmond terve nyert meg. Némi elégedetlenség követte az eredményhirdetést, sokan nehezményezték, hogy a főművet idéző szobor csak Ádámot és Lucifert ábrázolja. Éva, az örök nő nem került be a csapatba. (Mintegy kárpótlásul készült egy fotó, amelyen a tervezett emlékmű gipszelőzményét hat színésznővel, egykori Évákkal fényképezték le a műhelyben.) A Színházi Élet meg is kérdezte Kisfaludi Stróbl Zsigmondot, hogy ezt most így hogy. A válasza:

     Mindenekelőtt szögezzük le, hogy egy szobor annál szuggesztívebb erővel fejezi ki a kívánt gondolatot, minél kevesebb figurája van. Természetes, hogy ez az elv nem mehet a lényeg rovására és nem szabad miatta erőszakkal elválasztani szorosan összetartozó figurákat, melyek csak együtt fejezik ki a gondolatot. Madách műve azonban nem Ádámnak és Évának, hanem az Embernek a tragédiája.

     Na. Férfidolog, a vak is látja. Engem egyébként kicsit meglep az ábrázolás, mert sosem gondoltam arra, hogy Lucifer és Ádám anyaszült meztelenül indulnak el a jövőbe*. Bár az anyaszült jelző eleve kétségesnek mondható, pontosabb lenne az „egy szál miben”. (Zichynél még van kicsi rucija mindenkinek.)

     Eleve az emlékmű talpazata is csak 1942-re készült el, azután pedig elvitte az egész projektet a háború. Így nem lett belőle semmi.

* De most veszem észre, hogy ezeken a fotókon már szolidan odalibbent egy textília Lucifer kényes része elé. A korábbi tervképen, amit láttam, még másfelé hullott a lepel.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra