Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2015. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     Mint említettem, dolgozom. Csecsemőszínház. Radnóti színházi pályázatok.

     Tegnap Dunaújvárosban Top dogs. Sebestyén Aba vitte színre. Más a látásmódja, mint Bagossy Lászlóé, akinek a rendezésében sok éve fut a darab a Kamrában. Amaz ironikus-játékos, ez a dunaújvárosi meg misztikusabb-drámaibb. Mármint sokkal drámaibban fogja fel és érzékelteti a szereplők helyzetét, miszerint elvesztették az állásukat. És ez persze jogos is – az idő (a magyar idők is) aládolgozott/tak a színdarabnak. (Eszembe jutott, hogy amikor Urs Widmer írta ezt 1997-ben, biztos nem gondolt arra, hogy a német autógyártók meg beépítik majd a csalást a VW-ba.)

     Lassan lejár Dobák Líviáék színházvezetői mandátuma Dunaújvárosban, a társulat- és színházépítés időszaka. Láthatóak az eredmények minden szinten: indultak annak idején például egy Táborosi Margaréta-féle Don Juannal, amitől kettéállt a közönség füle, tavaly viszont egy nehéz, mozgásos Amphitryonnal*, amit szintén fizikai színházi rendező csinált, Hegymegi Máté, avval már egészen jól elboldogultak. A színészcsapat is szépen alakult, fejlődött, bár még mindig vannak egyenetlenségek. Tegnap Gulyás Hermann Sándort jegyeztem a legjobban (aki egyébként Walter Matthaura hasonlít) és Polgár Lillát (aki meg a fiatalabb Bordán Irénre emlékeztet.)

     Tűnődtem hazafelé, hogy ilyen trauma engem sosem ért, mint a hősöket. Számolgattam és meg is döbbentem: ahogy múlik az idő, nekem egyre nagyobb arányban nem is volt munkahelyem. A leghosszabban, hat évig a Film Színház Muzsikánál dolgoztam, de onnan magam jöttem el. Előfordult utána párszor, hogy kirúgtak, lapátra tettek stb., de nemegyszer ez megkönnyebbülést jelentett számomra.

* Az Amphitryonnal úgy vagyok, mint a Hyppolittal. Elsőre sosem találom el, hol van benne az y.

vissza a lap tetejére

2. péntek

     A Színház- és Filmművészeti Egyetem 150 éves (ha nem is pont ezen a néven). A zene világnapja nem tudom hány éves, de biztosan fiatalabb. Ez a két ünnep lett egybeapplikálva tegnap, amikor Bagó Gizi tanárnő hívására 150 volt diák lépett fel egy-egy énekszámmal az Ódry Színpadon, délután 3-tól nem tudom midáig.

     Bagó Gizi tanárnőt nem ismerem, ám sokat hallottam róla, amikor színészeket interjúvoltam, általában olyan formában, hogy „és akkor hirtelen meg kellett tanulnom énekelni, és Bagó Gizinél megtanultam”. Jó magasan indult a műsor: a jelenlegi elsősök karéjában bejött a színpadra Törőcsik Mari a nemzeti színházi Körhinta-előadás Mari-Máté párosával, Kiss Andreával és ifj. Vidnyánszky Attilával, és előadták búsongó szerelmes dalukat. Azután erősen is folytatódott, Hegedűs D. Gézával, Molnár Piroskával, Voith Ági-Bodrogi Gyula Jamaicai trombitásával és így tovább. Egy élmény volt. Pontosabban sok élmény. Pl. Tompos Kátya román népdala vagy Hernádi Judit és Kern András impresszív kettőse, amely számot én nem is ismertem. De sok nagyszerű fiatal is szerepelt, különösen szerettem pl. a Balla Eszter-Nagy Dániel Viktor-Trokán-lányok négyest. Még annyit jegyeznék meg mint önkéntes sztájliszt, hogy nem egyszerű, mit vegyen fel a színész egy ilyen délutáni alkalmi fellépésre – már ha egyáltalán foglalkoztatja ez a gondolat, és nem mindegy neki –, lányoknak nyilván egyszerűbb, előttük miriádnyi a lehetőség, de a férfiaknak markánsabb döntést kell hozniuk, és véleményem szerint Lukács Sándor volt ebben tévedhetetlenül nyerő.

     Azért nem tudtam végignézni az ünnepi ad hoc koncertet, mert 6-ra mentem premierre a Bábszínházba. Nyúl Péter, ezt adták. Felment a függöny, és valami naftalinszag csapta meg az orromat. Ez volt a becsapás. A díszlet rögtön mutatta, hogy klasszikus bábelőadás ez, sok színpad alatti járással és lyukakkal, ahol a nyúlcsalád tagjait kesztyűbábbal felmutathatják. Amióta felnőttként gyerekszínházba járok, elszoktam ettől a kiskoromat idéző bábműfajtól teljesen. Itt ódon bája van, és az benne a rafinéria, hogy közben a tartalma modern. Amit játszanak ezekben a keretekben, az hibátlanul mai. Ezek a nyúlbábgyerekek nem úgy beszélnek, nevetnek, játszanak, rosszalkodnak, viselkednek, mint ahogy a gyerekkorombeli nyúlbábgyerekek (és igaziak) beszéltek, nevettek, játszottak, rosszalkodtak, viselkedtek, hanem úgy, mint a mostaniak. (Különben énnekem van nyúletalonom: Márkus László a Rémusz bácsiban.) Arról nem is beszélve, hogy például a János és Tamás nevű szentjánosbogár-páros, az majdnem olyan, mintha Mucsi Zoltán és Scherer Péter játszaná, vagy legalábbis játszhatná. Egyszóval üdítő produkció Ellinger Edina rendezése.

     Fú, meg kéne húznom kicsit ezt a posztot, de nincs idő, mennem kell.

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Engem azonnali hatállyal odavonzott a Pinceszínházba a Tasnádi Csaba rendezte Finito, Bajomi Nagy Györggyel és Györgyi Annával a Blondin házaspár szerepében. Így hát már a délelőtti főpróbán megnéztem tegnap. Előre örültem Bajomi Nagy Györgynek, hogy folytathatja a Vitéz Mihály után a jó szériáját ebben a figurában, amely nemcsak alkatilag passzol hozzá, de azt is gondoltam, hogy izgi diszkordanciát ad ki az ő flaszterízű természetes beszéde és a verses szöveg. Ehhez aztán még nagy súllyal megjelent az alakításában a pasas drámája is. A viseltes arcában. A világos szemével történő nézésében. Györgyi Anna a másik, aki tökéletesen tudja érzékeltetni minden pillanatban ennek az asszonynak a jóvátehetetlen szenvedéseit. Plusz még Felhőfi-Kiss László, aki gondosan megcsinálta polgármester Feri figuráját, meg Molnár Csaba derűs, elegáns hányavetisége doktor Juhos Budaként.

     Tasnádi Csaba rendezte már a tesójának ezt a darabját, láttam is a szatmárnémetiektől. Ahogy akkor, úgy most is beküldött a jelenetek váltásakor egy balettozó kislányt a színre. Bár arra nem emlékszem, hogy ott is olyan ütős lett volna vele a produkció befejezése, mint itt.

     A közelemben ült egy asszony, tudtam ki, kerületi potentát. Nem tapsolt a tapsnál. A nemtapsolásnak is mindig lehet annyiféle oka, de én azt remélem, hogy ő most itt azért nem tapsolt, mert éppen úgy értette az előadás végét, ahogyan én.

     Quintus Konráddal rádióztam. Ő az az eset, akivel tízévente egyszer leülünk és jól kibeszélgetjük magunkat. Meg sem hallottam közben, hogy valaki nagyon fúr. Mármint fúrógéppel, a házban valahol. A felvételen erősen átüt.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Engem mint színházi élményre készülő nézőt minimum meglepett tegnap a József Attila Színházban, hogy 7 há 5-kor az Othello címszereplője, Nemcsák Károly kijött a színpadra igazgatói minőségében és öltönyben, örömmel jelentette, hogy immár ötödik évada alkalmából köszönt minket. Közös imánk, a Himnusz eléneklésére buzdított, majd Szép Ernőt szavalt. Azután kezdődhetett a velencei mór tragédiája. Telihay Péter rendezte, akitől láttam már ezt a darabot úgy tíz éve Szolnokon, és akkor az volt a benyomásom, hogy gondol róla egy s mást. Most nem. Különös a szereposztás. Nemcsák Károly korosodó tábornoknak hagyján, ám Othellója eleinte öntelt, felfuvalkodott hólyag, utóbb pedig komplett elmebeteg. Szalma Tamás energikus, jó színész, de nem értem, hogyan lehet ősz hajjal Jago. Mit csinált az elmúlt évtizedekben Othello mellett, ha eddig nem jutott eszébe, hogy mégiscsak előbbre kellene már lépnie a zászlósi pozícióból? Velük ellentétben Fekete Réka Thália meg túl fiatalnak látszik Desdemonának, nem küllemileg – kecses, szép lány, már Nyíregyen is tetszett nekem –, de több színészi tapasztalatra és nagyobb hangi magabiztosságra volna szüksége a szerephez.

     Amúgy vastraverzek és kékes fények között színpadias álszaladgálások. Érthetetlen, hogy Jago minek dumál nekünk annyit. Pláne hogy amit mond, az nem okos és nem mentes ellentmondásoktól. (Pl.: Othellót nyílt, tiszta szívű, tisztességes embernek ismeri. Mégis feltételezi róla, hogy megcsalta őt Emíliával.)

     A második részre az emeletre ültem be, mert onnan észrevétlenül lehet kiosonni. Nem várhattam meg a legvégét, siettem a Tháliába Molnár Piroska 70. születésnapjának ünnepi estjére. Jordán Tamás születésnap-rendező rendezte, és kicsit úgy indult két kolibris színész, Török Ágnes és Tisza Bea, valamint hangról a Lázár Kati-Sodró Eliza páros performanszával, mintha itt egy AlkalMáté-produkció készülne Molnár Piroska címmel. Volt aztán még sok minden utána, sok mindenki felléptével, és jótékonyan eluralkodott az egészen Molnár Piroska felvételről. (A végén meg élőben is.)

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     Megnéztem tegnap reggel a celldömölki Soltis Lajos Színház Az Üvegtemplom című előadását az Eötvös10-ben, de ezt nem mesélem el, mert írom a Spirinek. Aztán délutánig ott dekkoltam a kultúrházban, mivel otthon nem volt villany. Ehhez, ugye, szinte szokva vagyok Verőcéről. De azt érdekesnek találtam, hogy nálunk Pesten vasárnapra teszik az áramszünetet, amikor leginkább tudni lehet, hogy a lakosok otthon vannak. Talán a házunkban székelő intézményeknek nagy a lobbiereje. Vagy nem tudom, hogy van ez.

     Este a Radnótiban a Lear király bemutatója, de azt sem mesélem el, mert írom a Revizornak. Volt bennem némi előzetes kétely, mivel 10 nappal ezelőtt tartották a legutóbbi Alföldi-rendezés premierjét (a Makbettét, amit még nem láttam), és van nézői rossz tapasztalatom arról, amikor Alföldi Róbert egyszerre két helyen dolgozik. Ám ezt a munkáját most megdolgozottnak éreztem. (László Zsolt játssza a címszerepet, jókor, jó időben, jó helyen. Csomós Mari Kent. Nagyon örültem őt egész este látni, hogy bírja még a nagy szerepet.)

     Megneveztem tehát, miről nem írok. Lássuk, miről igen. A dunakanyari növényeink jobban teljesítenek. A virággyerekek még mindig lelkesen futkosnak. A fügefa pedig kiválasztott egy tucat egyedet a terméséből, amelyet megérlelt. Kedves férjem szobáját berendeztük atyámi-nagyatyámi bútorokkal. Kicsit talán zsúfolt lett, de én szívesen gubbasztok majd ott, és ezt ő mindenképpen nyereségnek tekinti.

vissza a lap tetejére

6. kedd

     Megint kénytelen voltam olyan veszélyes vállalkozásba fogni, hogy nyilvános helyen készítettem rádióműsort, ezúttal Lengyel Annával. Még nem mertem belehallgatni a felvételbe, de határozottan emlékszem például egy olyan részre, amikor mögöttünk valaki kibontott egy zacskó aprópénzt és csörgette.

     Este a Trafóban a STEREO Akt Felülről az ibolyát című előadása. Egyrészt mert Perényi Balázs beválogatta a POSZT-ra, én meg nem is láttam. Másrészt mert a kritikusdíj-átadó gálát Boross Martin rendezte, és az a műsor arra utalt, hogy lehet egy rendezői világa ennek a fiatalembernek. Ez a produkció azonban csalódás volt számomra. Természetesen nem kérdőjelezem meg ezt a színházat, amelynek nyilván nem én vagyok a célközönsége. (Hanem fiatalok.) De az este két szereplője, egy férfi és egy nő, akik sem színésznek, sem énekesnek, sem táncosnak nem nagyon látszottak, nos az ő színpadi személyiségük, az előadóművészetük, mindaz, amit mondtak és csináltak a színpadon, egyszerűen nem keltette fel és tartotta fent az érdeklődésemet. Úgyhogy mintegy tizenöt-húsz perc kezdeti várakozás után masszív unatkozásban találtam magamat. Egy sellő küzdelme a padlón, az valami. És szépnek találtam a keringőt a végefelé. Ennyi volt. Ennyi voltam.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Felvettem a Katonában egy méternyi jegyet a Katonába. Szeretem, ha méteres programjaim vannak a Katonában. A Sufniban a Vakságot láttam tegnap, ami a Nézőművészeti Kft. egyszemélyes produkciója, hárman írták (Gyulai Eszter, Scherer Péter és Sárosdi Lilla), és Sárosdi Lilla játssza egyedül. Ó, remek! A szöveg sem rossz, amit pedig a színésznő csinál, az a lehető legizgalmasabb elegye színháznak és életszerűségnek. A nézőt szinte meg is téveszti, könnyen azt hiheti, hogy egy az egyben a valóságot látja: egy vak lányt a maga élettörténetével, humorával, természetesnek vett drámájával. Mondjuk Sárosdi Lilla ebben mindig nagyon jó volt, a nevetése például egészen szemérmetlenül civilnek hatott krétakörös korában is. Eléggé az előadás elején van egy olyan része a szövegének, miszerint hirtelen rosszul lett, pillanat, segítségre van szüksége. Ekkor egy nő az első sorban habozás nélkül felállt és elindult felé, bár a mellette ülő partnere finoman húzta vissza. Evvel azt akarom mondani, hogy nemcsak az előadás volt jó, hanem a közönség is csodálatos tud lenni. Szinte irigyeltem ezt a nőt, hogy ennyire gyanútlanul, odaadóan és spontán segítőkészen képes ülni a színházi nézőtéren. Én erre, attól tartok, nem lennék képes. Azt is kifigyeltem aztán, hogy ez a hölgy az előadás végén a könnyeit törölgette.

     Végül is a színház olyan hely, ahol minden kiderülhet. Néha nemcsak a hősökről meg a játszókról, hanem a nézőkről is.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     A Belvárosi Színházban a nézőtér fölött a mennyezet úgy néz ki, mint az Orion űrhajó. Ezt tegnap fedeztem fel, a Száll a kakukk fészkére bemutatóján. Ami az előadást illeti, ha fanyalgok kicsit, abba kalkuláljuk be, hogy kislánykorom egyik legnagyobb olvasmányélménye volt Ken Kesey regénye. Azután jött a film, amit annyiszor láttam, hogy kívülről tudtam. Persze hogy ebben nehéz nekem megfelelni színházban, sosem is sikerült. Nyilván láttam a darabot Bujtor István Bromdenével, illetve az általa körberendezett verziót néhány helyen, és emlékszem Kőszegi Ákos McMurphyjére, ennyi. A mostani produkcióval két problémám van. Az egyik, hogy Znamenák István rendező mintha nem nagyon talált volna fogást. Nehézkes és lapos az előadásnak főleg az elejefele. (Később azért megmozgatja már Szabó Kimmel Tamás.) Másrészt mivel végig az elmeosztályon játszódik a történet, fontos, hogy a betegek nagyon emlékezetes vagy különösen jól megcsinált karakterek legyenek. (Ezt Milos Forman pontosan tudta, gondoljunk csak a filmbeli alakokra!) Nem találtam elég erősnek a mezőnyt.

     A főszereplők rendben vannak. Péterfy Bori tökéletes Miss Ratched. Olyan itt a feje, mint egy hiúzé. Szabó Kimmel Tamásban is ott van minden, ami McMurphyhez kell: vagányság, erő, tűz. Kocsis Pál indiánját a mozgásáért: a járásáért, az oldalgásáért és a csiszatolásáért szerettem.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     Elkeserítő, hogy itt tartunk. Ha nem vagy tagja a pártnak szakmai civil szervezetnek, nem vezethetsz színházat. Az önkormányzat pedig érezze magát megfenyegetve: a tagság kötelezően ajánlott, ki kell pengetni a védelmi pénzt tagdíjat.

     Délután a Budapest Bábszínházban jártam, ahol épp nekifeküsznek a színházi nevelésnek, s bemutatták pedagógusoknak, hogy milyen feldolgozó foglalkozást tartanak A Hétfejű Tündér-előadások után. Mivel én is rászorulok gyerekszínházi nevelésre, megnéztem. A három színész, Hoffer Károly, Tatai Zsolt és Teszárek Csaba három csoportban taglalt-értelmezett a tanítónőkkel, majd a rendező Kuthy Ágnessel és a dramaturg Gimesi Dórával is lehetett beszélgetni. Az ilyesmi mindig jó alkalom arra, hogy rájöjjek, milyen hevenyészett befogadó voltam. (Jut eszembe, Az Üvegtemplom. Ahol talán szintén. Legalábbis nem sok minden jutott eszembe az előadásról.)

     Lett volna tegnap végre interjútalálkozásom Szabó Kimmel Tamással, több hét sms-es egyeztetés után, de nem jött össze, el kellett engedni ezt a projektet. Így még várnom kell arra, hogy a Kisalföld szerzője lehessek. (De már nem sokáig.)

     Este a Harper Regan bemutatója a Kamrában. Kortárs brit szerző műve Székely Kriszta rendezésében. Kicsit filmszerű, sok jó színésszel, színészettel. Díszletileg ilyen szép mélységet-hosszúságot utoljára a Ledarálnaknál mutatott a Kamra. (Vagy megtágította a falakat az árvíz.) A színészek hangja biztosan lesz majd biztosabb. Fullajtár Andreát a kocsmajelenetben éreztem először igazán jónak. Aztán amikor ült Bodnár Erika mellett, arra gondoltam: simán kinézni belőlük, hogy anya-lánya. Hasonlítottak. Vajdai Vilmostól elaléltam, beleszerettem. (Harminc év után, egyszercsak.) Üde jelenségnek találtam a fiú szerepében Helvaci Ersan Dávid e.h.-t, és a tapsnál legszívesebben lerángattam volna Tóth Anita lábáról a koalamacis papucsot, hogy az enyém legyen.

vissza a lap tetejére

10. szombat

     Kellett reggel menni szedni diót, fügét, így maradt estére a mai napló. Beszámolandó vagyok Az Olaszliszkai tegnapi premierjéről. Én nem ismertem Borbély Szilárd darabját, és úgy voltam vele, tudván, hogy a Katona bemutatja, most már ne is ismerjem meg addig. Bizonyos csalódást okozott. Elsősorban azért, mert úgy éreztem, a szálak nem igazodtak össze. Főleg a zsidó ősöket kereső Idegent éreztem kiszálkásodni, az valahogy nem simult hozzá semmihez. Viszont a Borbély Szilárd-szálat szépen bele lehetett szőni. (Nem tudom, mit jövök ilyen szövés-fonás dologgal, sokkal inkább helyénvaló lenne valamilyen ásatásmetaforát használni. Maga a díszlet is kicsit olyan, akárha régészek tárnának fel valamit a múltból.)

     A mű olyan benyomást tett rám, mint ami nem igazán képes drámaként (mint műnem) működni. Alighanem ettől hatott úgy az előadás, mintha emlékest lenne. Annak szép. Fontos tételmondatok hangoznak el, de nem mint konklúziók, hanem mint kijelentések. A rendezői megoldások finomak, árnyaltak, helyenként költőiek  – a halálok például –, de ritkán bizonyulnak erőteljesen és hatásosan színházinak. Pillanatokra csak. Azok aztán sűrű és emlékezetes pillanatok. Ahogyan Fekete Ernő az elején mintegy magának, halkan (mikroportba) elmondja a szülei elleni rablótámadást. Az egy sorozat gyomorra a nézőnek. Vagy Pálos Hanna szenvedélyes játékmódja. Vagy az a büszke mosoly, ami Tasnádi Bence vádlott arcán átfut, amikor Pelsőczy Réka védőügyvéd megállapítja a tárgyaláson, hogy a cigányok csoportosan bátrak.

     Ez volt a primer élmény. De átgondolva tudom, hogy a rendező Máté Gábor vállalása bizonyosan jelentősebb, mint ahogy én ezt tegnap felszínesen átfuttattam magamon.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Uristen! Tegnap felhívott Vass Éva. Felkért, hogy legyek a Gábor Miklós-díj kuratóriumának tagja. Ennek a grémiumnak Koltai Tamás volt eddig az elnöke. A tagjai: Ascher Tamás, Meczner János és Spiró György. Igent mondtam. (Szerzőnk most madarat fog.)

     Elmesélem azt is, hogy Annamarink már egy hete dolgozik Chicagóban. Egy pénzügyi szolgáltató vállalatnál training specialist. Annyit mesélek el erről, hogy amikor vele találkoztak az illetékes vezetők, akkor utána már le is mondták azt a hátralévő hét jelentkezőt, akit még azon héten fogadtak volna állásinterjúra. Első munkanapján Annamarit az íróasztalán várta egy képeslap, amire a kollégák csupa kedveset írtak. Még arra is gondoltak, hogy olyan vonalzót rendeljenek neki, amin centiméterek vannak. Hátha hüvelykekkel és lábakkal nehezebben boldogul. Nyugodt, boldog, ígéretes munkanő egy belvárosi irodaház 32. emeletén.

     Máténk pedig kitüntetést kapott a GE-nél, bekeretezett oklevelet (plusz jutalmat). Én kábé annyit értek a szövegből, hogy award, de nekem már az is elég jól hangzik.

     Legyen ez a családi büszkeség napja.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Amikor Fejes Endre hamvait a Dunába szórták egy hónappal ezelőtt, mi épp Bochumban voltunk. Mondjuk ha itthon lettünk volna, akkor sem lettünk volna jelen, mivel nem tudtunk az eseményről, csak utólag olvastam a hírt. De ha itthon lettünk volna és tudtunk volna róla, valószínűleg akkor sem mentünk volna el, így tartva a nekünk megfelelő távolságot az ott fellépő, beszédet mondó kulturális minisztertől. No mindegy, csak azt akarom mondani, hogy tegnap elmentünk a helyszínre, és utánadobtunk Bandinak egy-egy szál rózsát. Mécsest is gyújtottunk a Duna-parton, és ahogy szélvédett helyet kerestünk ehhez, találtunk is egy gyertyát, amelynek valaki előttünk már megtalálta a szélvédett helyet. Aztán hazasétáltunk a rózsák vízi útja mentén.

     Este a Nemzetiben a szatmárnémetiek Az elveszett levéllel. Esős, szeles időben a Nemzetibe menni különösen utálatos, átvágni ott a vad, Duna-menti pampákon. Azt sem bírom, hogy a Nemzeti balkonján beépítették a régi lejáratokat, így 34 üléses a sor, amikor én egyébként is rosszul viselem a beszorultságot. Igaz, itt legalább zsúfoltság nem forgott fenn, elég levegős volt a sorom. Mindig szívesen nézek Caragialét erdélyiektől. Egyrészt mert nem partinagyos szöveget játszanak, másrészt mert jobban ismerik-értik a román drámaíró világát és nyelvét, mint mi. Ezt a produkciót ráadásul román rendező rendezte, Sorin Militaru, akiről vannak jó nézői tapasztalataim. Ez most nem sorolt be közéjük. Mindenekelőtt úgy találtam, hogy kicsi az előadás (a Nemzetibe), díszletileg, hangilag, hatósugarilag, játékilag, színészileg. A balkon negyedik soráig nem jutott fel belőle semmi megfogható, ébrentartó, élvezhető. Pontosabban egy dolgot bírtam: ahogy idős, régivágású, szakavatott színészek avíttas színészi fogásokkal operáltak. De azért evvel elég hamar beteltem. A választási kampányos második részt pirosfehérzölddel öntötték nyakon, ironikusan, felteszem, de ezt csak a fotókon láttam, mert akkor már itthon dolgoztam.

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Lear király

     A hétre tervezett rádióműsorom dugába dőlt, úgyhogy tegnap kezdtem el gondolkodni, kit vadászhatnék le. Nézzük a praktikum felől – javasoltam magamnak –, hadd lássam, ki jár ma felénk, a Rózsavölgyi Szalonban. Felcsapom az internetet, ezt látom: A Színházi Dramaturgok Céhe az évad legjobb magyar drámájának Spiró György Helló, dr. Mengele! című drámáját ítélte. A díjat hétfőn a Rózsavölgyi Szalonban adják át a szerzőnek, ahol Marton László rendező köszönti, majd beszélgetés hangzik el Hegedűs D. Géza, Radnóti Zsuzsa és Spiró György részvételével. Közreműködik: Takács Katalin. MINDEGYIKÜK volt már az Ahol hely vanban! Most akkor vagy be kellene fejeznem, vagy újraindítani a vendégek sorát. (Eddig hárman voltak kétszer.) Tréfálok persze, mert mindig akadnak új (és régi) ötleteim, hogy kivel szeretnék beszélgetni. Már le is szerveztem az e heti és a jövő heti partnert.

     Este a Trafóban az Otthon a Dollár papa gyermekeitől. Strindberg A pelikánja mentén. Mivel a trilógiájuk első darabját, a Szerelemet láttam, így már túlvoltam a revelációján ennek a fajta színháznak. Azért is éreztem az elsőt jobbnak, mert az főként Kiss-Végh Emőkére alapozott. Ez inkább Urbanovits Krisztinára, aki mutat ugyan nagyon jó arcokat és isteni megszólalásokat, Emőkének viszont a vérében van ez a megtévesztően természetes stílus és hangvétel.

     Gyanítom egyébként, hogy az esték milyenségébe belejátszik a közönség milyensége. Végtére is ott ülünk velük együtt, előttük, mellettük, része vagyunk az egésznek. Tegnap olyan huszonöten lehettünk, egyharmadnyi férfi, kétharmadnyi nő. Öltönyös urak, egy család is, felnőtt gyerekkel. Kicsit feszélyezettnek érződtek a nézők. Én voltam az első, aki nyíltan elkezdett nevetgélni. Akkor, amikor Urbanovits Krisztina anyuka megkérdezte a fiát, hogy miért nincsen barátnője.

vissza a lap tetejére

14. szerda

     Úgy kezdődött a Terrorizmus előadása tegnap este a székesfehérvári színházban, hogy mentünk fel a harmadik emeletre, a Kozák András Stúdióba, és bent ragadtunk a liftben. Hatan: négy kritikusnő és két helyi civil néző, markos férfiak. (Bár ez utóbbinak nem lett semmi jelentősége, de legalább lehetett arra gondolni, hogy megnyugtató érzés /nem színházi/ életre való férfiakkal kerülni szorult helyzetbe.) A lift nyomógombos felületének monitorján Hagyja el a liftet! felirat kezdett futni, csak hát nem volt merre elhagyni. Gondoltam, talán már a mű előjátékában vagyunk. Na jó, nem ragozom, kijutottunk aztán, elfoglalhattuk a helyünket a nézőtéren. Illetve éppen hogy nem lehetett tartósan berendezkedni, mert a Bagó Bertalan rendezte előadás két helyszínen játszódik, jelenetenként váltakozva, úgyhogy oda és vissza terelgettek bennünket egész este. Ez nem élvezet, de meg lehet szokni.

     A Presznyakov fivéreknek nem vagyok nagy rajongója, ezt a drámájukat már láttam az Ódryn. Igen mérsékelten találtam sikeresnek a fehérvári előadást, bár kétségkívül bír kalandossággal és érdekességgel. Úgy éreztem, Bagó Bertalan elég hamar elvesztette a darabot, és körülbelül a játszótéri „öregasszonyok” (Varga Marika és Ecsedi Erzsébet) szcénájától világos volt, hogy itt most már pusztán jeleneteket játszanak a színészek, azokat azonban minden szaktudásuk, jóérzésük és lelkiismeretességük bevetésével. Még így is jártak úgy, hogy dolgoztak, építgettek szépen, aztán bejött Kuna Károly mint tűzoltóparancsnok, és modorossággal, kulisszahasogatással és tévesen értelmezett színészi erőteljjel tönkre vágott mindent.

     Lábodi Ádám szürke öltönyének mandzsettáján – jók voltak az öltönyök mind – gombok sorakoztak, és az utolsónak élénkpiros volt a színe. Szerettem azt a kis piros gombot.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Nagyon régi barátnőm van és hosszú az emlékezete. Ő mondta, hogy láttam az Aranytó című darabot a Madách Kamarában annak idején (negyedszázada), Tolnay Klárival és Mensáros Lászlóval. És azt mondtam utána, hogy két fillért nem ért az egész, leszámítva a gyerekszereplőt, aki kiváló volt, Haumann Máténak hívták. Felteszem, főleg a darab nem tetszett nekem akkor. Hát és most is felszínesnek és nyálasnak találtam, amikor pedig lehetnék már megértőbb, mert korban közelebb jutottam a főszereplőkhöz. Egy idős párról van szó, szeretik egymást és alapjában véve harmonikusan élnek. Úgyhogy kicsit csodálkoztam is azon tegnap este, hogy egyszer sem csókolták meg egymást. Bár nyilván úgy lett volna csak igazán nyálas az előadás. Mindenesetre számomra furcsa. Mivel tutira veszem, hogy ha mi kedves férjemmel megérjük ezt a kort – röpke húsz év már csak –, akkor is fognak köztünk úton-útfélen csókok csattanni.

     Orlai Tibor kínálja a darabot a Belvárosi Színházban, Gálffi László rendezésében, Vári Évával és Benedek Miklóssal a főszerepekben. Vári Évát eleve élvezet látnom, és Benedek Miklós is tetszett olyankor, amikor szárazon, pattogva replikázott. Vasvári Csaba is játszik az előadásban, ami kicsit meglepett. Talán kasztingoltak magasságra Bertalan Ági mellé.

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Karalyos Gábort járt nálam rádióműsorilag, elégedett volt a fügénkkel, én pedig nem voltam elégedett magammal.

     Ezt tartogattam erre a színházi szünnapra:

     Tolnai Ottó: Hudolin

     (esterházy péternek)

     Sok fiatal költőbarátom van

     errefele

     s szerte a világban

     például a fiatal szlovén költő

     HUDOLIN

     utoljára podgoricában találkoztunk

     szép napokat töltöttünk

     a ribnica patak hídja alatti

     török fürdőből átalakított

     könyvkereskedés

     a KARVER fesztiválján

     búcsúzáskor megölelt

     hosszan nézett a szemembe

     még senki ilyen hosszan

     és azt mondta

     ha beteg leszel

     gondolj arra hogy szeretlek.

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Szeretem, ahogyan Gothár Péter beledolgozta magát a Kamra terébe. Hogy mindig újabb arculatát és módozatát keresi meg a teremnek. Szeretem a díszletei precizitását, ahogy különös, odaszületett tárgyakkal telelakatja a helyszínt. (Ó, gondoltam, mit küzdhettek itt a hatvanas évekbeliségért, miközben nekünk Verőcén tornyokban állnak raktározva az idevágó bútorok.) Szerettem tegnap este, hogy a régivágású lemezjátszó elé a szünetben odaállítottak egy lemezborítót, amiről egy ember – nem tudom ki,  Ceauşescura emlékeztet – az egész második rész alatt engem nézett. Szerettem Mészáros Béla séróját. Kocsis Gergő megrendült bizonyosságát. Rezes Judit frizuráját és messzerévedő pillantását, amitől hasonlított a legszebb Priscilla Presleyre a Csupasz pisztolyból. Szirtes Ági Vinczénéjének elemi gonoszságát. Pálos Hannát – főleg az első jelenetében –, akiben elragadóan és izgalmasan ötvöződött a fél évszázaddal ezelőtti és a mai.

     Mindazonáltal az előadás egyáltalán nem győzött meg arról, hogy a darab, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja még létezőnek és működőnek tekinthető. (Picit nyilván elrajzolták. A festmény legalábbis gyanús. Nem olvastam ugyan újra a drámát az éjjel, de felütöttem a kötetet, és látom, hogy a vége nem egészen olyan, mint ahogy játsszák.) Látszik persze, hogy miért lehetett ez a mű érdekes, sőt bátor a maga idejében, de abból már nem él meg. Legfőképpen pedig semmi kisjánosit nem találok Ötvös Andrásban. Vonzereje, az van – kölyökkutyás bája –, de a köldöknéző hajlamot nem nézem ki belőle. Ebben a fiúban olyan erők lakoznak, nem hiszem el neki ezt a fickót, aki fő a saját, keserű levében és csak a száját tépi folyton. Már rég megdöntötte a rendszert vagy felgyújtotta a házat vagy kiugrott az ablakon szerintem.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     Gombatámadás érte a kertet. Én nem tudom, mi ez, de nagy. A fügefa is észvesztő hajrába fogott, akkora gyümölcsöket terem, mintha nem is fügék lennének, hanem körték.

     Különben ágyban gubbasztok most torokkaparás, takony, fejfeszülés és hőemelkedés tünetekkel. Úgyhogy el sem megyek délután színházba – bár készültem –, majd csak este.

     Még megcáfolom itt az álhírt a Gábor Miklós-díj kuratóriumi tagságomról. Felhívott Vass Éva és nagy sajnálattal tudatta, hogy ő rosszul gondolta ezt, az ügyvéd felvilágosította, hogy a bizottság taglétszáma meghatározott és változatlan, és az alapító okirat nem engedi a bővítést, így storno a felkérésem.

     Akkor ezt most nem mesélnénk el az anyukámnak – ebben maradtunk kedves férjemmel.

     Az egy héttel ezelőtti többi családi jó hír tartja magát.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     A Titkos Társulat Két nő című előadására menve a Trafóba alighanem két nőre számítottam, de ez a két nő akár Három nővér is lehetne, amiből elvettek egyet meg egy szótagot. Ember embernek reménytelen. Aztán azon tűnődtem hazafelé – ugyanazon, amin kicsit a Dollár papáék után is –, hogy ez a fajta színház nehéz dolog. A teljes természetességet, hétköznapiságot, életszerűséget célozza meg, akár olyan módon is, hogy a helyzeteken belül a szövegek improvizatívan alakulnak. Miközben a színészek értelemszerűen mégiscsak játsszák ezt. Ha ez nem előadás lenne, hanem maga az élet, akkor némiképp más lenne a helyzet. Például ha Hegedűs Barbara tőlem négy méterre úgy beszélne, hogy nem értem – mert rosszul artikulál, ráadásul monotonon éneklősen felkapja minden mondat végét –, akkor biztosan közbevetném néhányszor, hogy: Tessék? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az „azonosuláson” vagy a „személyességen” túl ehhez is kellenek színészi eszközök, amire a legjobb példa a lengyel színésznő, Julia Jakubowska, aki magyarul alig beszél, viszont pontosan, hitelesen és elsőrangú ritmusérzékkel játszik el egy karon ülő gyereket. Nem ül karra persze, egy játéknyuszi helyettesíti őt ilyen helyzetekben, amikor az anyja (Székely Rozi) vagy az apja (Gyombolai Gábor) felveszi. Az ehhez hasonló váltások könnyedsége egészen imponáló Kárpáti Péter rendezésében. Úgyhogy összességében bírtam a dolgot.

    Hát nem vagyok ma sokkal jobban. Illetve annyival igen, hogy leadtam tegnap egy munkát, tehát éppen nem tartozom senkinek semmivel. Ez egyébként érdekes feladat volt a Színháznak: egy kolléga kritikáját kellett kommentelnem, a radnótis Lear királyról. Ez egy új műfaj lesz a lapban.

vissza a lap tetejére

20. kedd

     Jaj, hát mit tudósíthatnék a tegnapi ágyi napomról? – kérdezte bennem tőlem a lelkiismeretes naplóíró. Ugye. Akkor nézzük a harminc évvel ezelőttit. Felütöttem.

     1985. október 21. hétfő

     Jött egy olvasói levél az USA-ból, kikéri magának a néptáncfesztiválos riportomat. Vicc. Fábián szokatlanul megdicsért az Orvosnők kritikámért. Alig várom a jövő heti Új Tükört. Elöl: Békéscsaba, 27. oldal: Bubik, 28. oldal: Tabakov – Veszprém. Remélem, egy hétre rá becsúszik az Optimista tragédia, a jelenlegi formájában. Megnéztem a Csak egy mozit. Lehúzta a kritika. Jó, hát nincs sehol az igazi Sándor Páltól, de azért kicsit tetszett. Nekem ez színészfilm. Ahogy Major eltűnt, aztán beállított a cigányokkal, tökéletes. Igen, ilyenek ezek, színészek. (És jólesik, hogy ezt én így meg tudom állapítani.) Este meg a Találkozás a Pestiben. Hiába igyekeztem, hogy tetsszen*. Csak két pufogó monológnak találtam. Kíváncsi leszek a Coriolanusra, ha azt sem bírom, tartok tőle, hogy tényleg konzervatív az ízlésem.

     Este a Vén Diák előtt jöttem el, és be se mentem. Ha ott lenne is, mit mondhatnék neki.

* A Találkozáshoz meg kell korosodni, azt már régóta tudom. Így harminc év múltán most megint megnézem majd a Pestiben.

vissza a lap tetejére

21. szerda

     Lábadozó feleségét elvitte este kedves férjem a Puksinba, megnézni a felújított Volt egyszer egy vadnyugatot. Mivel a filmet kívülről tudjuk, így módunkban állt megállapítani, hogy ez a rendezői változat tartalmaz néhány ismeretlen jelenetet, valamint némelyik ismert jelenet hosszabb, bőbeszédűbb, mint amilyen a mi régi, tévés alapverziónkban. Például Mr. Morton egyszer elbénázik Frankhoz, hogy tárgyaljon vele, így látjuk, hol lakik a Hendri Fondra (Annamarink így hívta kiskorában. A Puksin is tőle való). Egy kőhegy oldalába vájt pueblószerű helyen tanyázik. Itt látogatja meg Jill is, és az ágyjelenetben Frank leleplezi őt, hogy kurtizán volt New Orleansban. Ami teljességgel szükségtelen nyomozati eredményhirdetés. Sejtettük ezt, minek kimondani.

     Mindenesetre most is élveztem a filmet, nagyban, és mindig találok egy-egy új részletet, amit korábban nem fedeztem fel. Vagy például most lett elegem Cheyenne* atyáskodásából Jill felett. Ráadásul udvarlás közben többször említi a nőnek a saját anyját, miszerint rá emlékezteti. Ami azért nem a legmegejtőbb bókok egyike. Hendri Fondra egyébként pont úgy lovagol, mint ahogy én autót vezetek: a jobb keze mindig a sebességváltón.

     A felújítás kapcsán olvastam, hogy Sergio Leone eredetileg a film elejére a vasútnál a Bronzit váró három banditának Lee van Cleefet, Clint Eastwoodot és Eli Wallachot akarta. Ami egyszerűen zseniális lett volna. Hogy egyikük sem éli túl az első negyedórát. Pláne a snitt előtt Bronzi is elesik, úgyhogy gúvadt volna ki a szemünk a moziban: meghaltak a vadnyugati szupersztárok, mehetünk haza, fizessék vissza a mozijegy árát. No persze enélkül is épp elég zsenialitás maradt a filmben.

* Érdekes, hogy Jason Robards hangja, tónusa, az intonációja elnagyoltsága emlékeztet a Humphrey Bogartéra. Lehet, nem véletlenül voltak ők ketten egymás utáni férjei Lauren Bacallnak.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

     A Radnóti Színházban volt taszajtó találkozásom Edward Albee szilviás darabjával 2003-ban. Durván félrement társalgási darabként emlékszem rá Gothár Péter rendezésében. Kíváncsi voltam, mit kezdenek evvel a bizarr művel – vagy az „alapján” megoldással – fiatal függetlenek. Így kerültem tegnap a Holdongolf Projekt De ki az a Szilvia? című előadására az RS9 Színházba. Váratlanul jó élmény volt. Kezdés előtt a díszletet gusztáltam és nem tudtam mire vélni. Úgy festett, mintha múzeumi környezetbe helyeztek volna egy ravatalozót, jelzésszerűen, kevés tárggyal. Aztán bejöttek a szereplők, és elővezettek egy fokozatosan egyre életképesebbnek tűnő abszurd komédiát. Ebben meghatározónak mutatkozott a férfi főszereplő, Kathy Zsolt. Olyan Woody Allen-es neurotikus figurát hozott, aki Kern Andrásra is emlékeztetett kicsit, úgyhogy tökéletesen egybeillett. A barátját alakító Pál Tamást túl soknak találtam ugyan, ámde a feleségként fellépő, színészileg igen pontosan és határozottan fogalmazó Illésy Éva kiegyenlítette a viszonyokat. Amikor a férjével ketten maradtak, tisztázni a történteket, akkor az abszurd komédia elkezdett abszurd drámává nőni. A főhős nadrágjának térdén mindvégig koszfolt látszott, amiről a darab szereplői nem vettek tudomást, de ott volt, és nyugtalanítóan sugallta, hogy az egész mögött van egy rémes realitás.

     Meglepően magabiztos ízléssel viszi az előadást Molnár Kristóf rendezése – erre gondoltam a szünetben. Hanem a rövidke második részben kicsit csalódottan konstatáltam, hogy abszurd tragédiánál kötöttünk ki, de az nem tűnik létező és működő műfajnak.

     Rémlik, hogy Albee beleírta a darabba a kecskét teljes életnagyságban. Szerintem nem jól tette. Én a helyében soha nem engedtem volna meg a kecskebehozatalt a színrevivőknek. Se élőkecskét, se műkecskét vagy részkecskét, semmilyet. Mindennemű kecskét tiltottam volna: a ~körömmel, a ~tejjel, a ~dudával bezárólag.

vissza a lap tetejére   

23. péntek

     Szirtes Ági járt nálam tegnap rádióműsort készíteni. Jó lett. (Azt hiszem, az Ahol hely van szokta élvezni annak előnyét, hogy én különben nemigen beszélgetek színészekkel.) Bírom, hogy amikor egy színész egy rendezőről kezd mesélni, rögtön felveszi a modorát, hanghordozását, sőt az illető arckifejezését is mellékeli hozzá. Bár ez utóbbit a rádióhallgatók sajnos nem látják. Színesen beszélt Ági. Ahogy meghallgattam aztán, olykor törőcsikmaris hangjai is vannak.

     Este a Sufniban a PanoDráma bemutatójában Csalog Zsolt: Keserű boldogság, Ördög Tamás rendezésében. Kari Györgyi jött be piros dzsekiben, leült egy kisasztalhoz – szép volt a vizeskancsó és a pohár –, és a maga lágy, nőies módján elmondta Jancsó Lívia 1956-ját. Verbatimszínház; eredeti dokumentum, valós visszaemlékezés. A nő az amerikai nagykövetségen dolgozott fordítóként az ötvenes években. Érdekes volt, olyan információkat is adott, amikről nem tudtam – például, hogy miért és hogyan nem volt amerikai nagykövet abban az időszakban, miért csak ügyvezető szolgált éppen. Amúgy viszont némi távolságtartással hallgattam és fogadtam az egészet. Mivel ahonnan én jövök, ott némiképp másképp látták a dolgokat. Mindszenty bíborost például. Különös tekintettel a november 3-i rádióbeszédére. De anélkül is.

vissza a lap tetejére

24. szombat

     Direkt megnéztem, hány éves volt Ruttkai Éva a Találkozás bemutatásakor és hány éves most Börcsök Enikő. Mert ha a magamhoz viszonyított érzéseimre hagyatkoznék, biztosan azt mondanám, hogy Ruttkai Éva sokkal idősebb volt, Börcsi meg sokkal fiatalabb. (És tényleg van 11 év különbség köztük ebben a szerepben.) Keresgélés közben eszembe jutott ez a Találkozás Párizsban, még a szagát is érzem, ahogy olvasom.

     Hanem aztán a Pestiben szomorú lettem tegnap a premieren vagy -től. Lehet persze Nádas Péter tragédiája láttán jófélén is szomorúnak lenni, de ez nem jófélén volt, mert az okozta, hogy minden ízében tévedésnek éreztem a dolgot. Vagy magam voltam a legnagyobb tévedés benne. Mert amilyen nagy várakozással és izgalommal tekintettem Börcsök Enikő játéka elé, az ötödik percben váratlanul rájöttem, hogy erről az oroszlánerejű színésznőről, erről a csodálatos keljfeljancsiról* képtelen vagyok elhinni, hogy most mérget kever egy pohár borba és mindjárt megöli magát. Király Dánielt pedig markáns, zömök, szögletes férfinak látom, nem tétova, halvány fiúnak. Legfőképpen meg nem pusztán idegenkedem az előadásban használt filmes technikától, hanem ingerülten nem értem, minek agyonvetíteni a darabot. Mindent, amit a szereplők elbeszélnek, képekkel illusztrálnak. Azt kell hinnem, hogy itt nem hisznek a szavak erejében, a színészek tehetségében, a nézők fantáziájában.

     Lehetséges, hogy Eszenyi Enikőnek igaza van, és a Találkozást 2015-ben csak így lehet adni és eladni. De legalább hadd legyek végtelenül szomorú emiatt. Erről kell majd gondolkodnom a megírandó kritikában.

* Remélem, hogy ebben a szóban itt semmi bántó vagy sértő nincs. Börcsök Enikő olyan bámulatos színésznő, aki bármilyen nehézséget leküzd, fölébe kerekedik. (Molnár Piroska is ilyen: legyűrhetetlen.) Talán ezért nehéz elfogadnom tőle ezt a figurát, aki épp leszámol az élettel. **

 ** Ezt most alighanem azért fűztem hozzá, mert Szirtes Ágival*** pont volt szó arról, hogy színészek a róluk írt kritikusi szavakat hogyan értik, értelmezik, és főleg miként emlékeznek később vissza rájuk.

*** Szirtes Ági is keljfeljancsi.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

     Tegnap zajlott le az idei Pintér Béla-bemutató, és nem voltam ott. Nem emlékszem, mikor volt ilyenre példa, de most munkailag így alakult, úgyhogy várhatnak rám várhatok rá várhatunk egymásra a Fácántánccal egy hónapot. Addig majd csukott szemmel-füllel járok a (színházi) világban.

     A Belvárosi Színházba mentem Kulka János Ez a hely! című estjére, ahol mindenféle számokat énekel és közöttük felolvas mindenfélét. Szerette a telt háznyi közönség, siker volt.

     Itt látható Szusi kutya, amint Chicagóból szkájpol a „nagyszüleivel” – ahogy Annamari írta –, akik minden bizonnyal mi vagyunk. Bár arra nem emlékszem, hogy a felvétel pillanatában mit mondott. Elmesélem róla, hogy utál vízzel érintkezni, legyen az fürdőszoba vagy Michigan tó. Valamelyik este a kajájából egy finom falatot véletlenül beleejtett a vizes táljába. Nem szívesen mondott volna le róla, tehát töprengett egy darabig, mit tegyen, hogyan siessen a segítségére. Végül úgy mentette ki, hogy kiitta a szárazföldre. Fellefetyelte körülötte az összes vizet. Ennek következményeként egész éjjel pisilni kellett hordani. Megoszlanak a vélemények a családban, hogy akkor ez a kutya nagyon okos vagy nagyon buta.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

     Azután a vasárnap délután egy pontján Kulka szinte ugyanott folytatta, ahol szombaton abbahagyta, csak A két Korea újraegyesítésében, amely családi színházlátogatás tárgyát képezte. A Katona egyik sikerprodukciója ez, nem könnyű rá jegyet szerezni (tartani). Egy éve mutatták be, és láthatólag nem csökkent benne a színészek játékkedve azóta. Voltak a nézőtéren még páran, akik nem először nézték, ezt onnan lehetett tudni, hogy amikor Nagy Ervin jobbról felbukkant a zenélő felszerelésével – én is vártam már –, rögtön kuncogások kezdtek bugyborogni a zsöllyében. (Nagy Ervinnek erről a magánszámáról Gabnai kollegina írt szépet. Ha jól emlékszem, a Criticai Lapokban. Megtaláltam.)

     Az történt egy év alatt, hogy Kulka férj szeretete talán elfáradt kicsit a beteg Szirtes Ági feleség iránt. (Hát nem is csoda, ha hiszen minden nap meglátogatja.) Keresztes Tamás tanár igaza pedig megerősödött és döntő fölénnyé vált a tanári szobában a tetemrehívásnál, amikor Kulka és Ónodi szülők számon kérik rajta, mit tett a fiukkal az erdei iskolában. (De ebbe talán az is belejátszik, hogy Kulka férj durván bánik itt Ónodi feleséggel, és erre a momentumra nem emlékszem tavalyról.)

     A szerző, Joël Pommerat avval játszik legszívesebben, hogy mi minél többször ne tudjuk, ki mond igazat. Arra nyilván nem számított, hogy talán a leghátborzongatóbban igaznak Pesten majd Sáry Laci bácsi hat, aki nagyon is evilágian nyomorultnak látszó vak koldus képében harmonikázva és nem is magyarul énekelve átsétál két jelenet között.

vissza a lap tetejére

27. kedd

     Színház helyett Orlai Tibornál jártam tegnap interjún, a Kisalföldnek. (Ő egy jó ember, ez a benyomásom.) Hozom is egyből az örömhírt – külön engedéllyel –, hogy Bodó Viktor Egy őrült naplóját fog nála csinálni Keresztes Tamással.

     A munkára készülődés keretében meghallgattam az Orlai Tiborral készült Ahol hely vant. Azután ahogy pásztáztam a rádióműsoros oldalamon, megakadt a szemem a kétrészes László Zsolt-adáson. Nem bírtam ellenállni, meghallgattam a második részt. Ó, de szerettem azt a délutánt vele a régi stúdióban! Ő aztán nem fontolgatta, mit mondjon, mit ne. (Szokták a színész interjúalanyok fontolgatni. Egyre inkább szokják, az is lehet. Az általam nagyon tisztelt és szeretett egyik színész, akit hívtam a műsoromba, azt mondta, hogy csaknem minden szombaton meghallgatja az Ahol hely vant. És szomorú lesz olyankor, amikor pontosan tudja, hogy a színész, akit épp kérdezek, miért nem válaszol egészen őszintén vagy mit hallgat el. És hogy nem szeretne szintén így tenni, ezért inkább nem jön el hozzám.) Aznap este, a felvétel után éjjel – most László Zsoltról van szó megint – váltottunk néhány sms-t, azóta évek teltek el és egyáltalán nem beszéltünk, nemtom miért. (Mintha valami homályos folt lenne a lelkiismeretemen. Talán írtam valamit, ami bántotta? Ez mindig benne van a pakliban.)

     Még azt szeretném tudatni, hogy hétvégén sütöttem kakaós karfiolt. Nem rossz!

vissza a lap tetejére

28. szerda

     Ültünk Puskás Panni kolleginával a fehérvári színház nézőterén előadáskezdet előtt, szemben a Tizenkét dühös ember nyílt díszletével, és azon tanakodtunk, hogy. A bírósági különterem készen várta a szereplőket. Balra a falon két mosdó egymás mellett, egyforma kagylóval, egyforma csapteleppel. Hanem alul a szifonjuk különbözött, formában is, színben is. Ezen tanakodtunk Pannival, hogy ez mit jelent vajon. Azt-e, hogy Vereckei Rita díszlettervező arra gondolt: a bíróságon slampos a gondokság, teszik a mosdó alá, ami van. Vagy nem koncepcióról van szó, hanem a színházban teszik a díszletmosdó alá, ami van. Nem tudhatjuk a választ.

     Szóval Tizenkét dühös ember Cserhalmi György rendezésében. Megvolt a tizenkettő, a dühös (ordítottak mind), az ember. Hat férfi és hat nő, ami előzetes információként még rendben volt a fejemben, de a helyszínen akadtak vele gondjaim. Talán mert a nővé tett szereplők nőségével oda- és vissza lett élve. Vihognak, butuskodnak és ribancozzák őket, avagy férfiasba fordulnak. Nincs egyetlen olyan női szereplő sem, akinek másodlagos lenne az elsődleges nemi jellege. (Talán egy, Varga Lili 11. esküdtje.) Ugyanakkor azt, hogy itt a férfiak durván leugatják a nőket, nem lehet ellensúlyozni avval, hogy a nők is durván leugatják a férfiakat.

     Zavarodottnak láttam az életkori elosztást is, Egyed Attila játssza az öreg 9. esküdtet – egyébként szépen, munkásan –, miközben Kuna Károly láthatólag idősebb nála. Kuna a főhős, a 8. Koros, ódivatúan bajuszos, aszott, savanyúképű figura, nem látom benne az ártatlan kíváncsiságot, ami ezt az embert mozgatja. Úgyhogy elég bénának találtam az egészet. Bár megértettem, miről akar szólni. Hiszen Juhász Illés 10. esküdtjének kirohanása a vádlott fajtája ellen úgy hatott, mintha migránsellenes posztokból-kommentekből ollózták volna össze.

     Amikor ilyen, engem semmiről meg nem győző Tizenkét dühös ember-előadást látok, arra gondolok: ha az esküdtek között lennék, azzal a rossz érzéssel mennék haza, hogy alighanem futni hagytunk egy gyilkost.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

     Ahogy az utóbbi évek Zsótér rendezte vizsgaelőadásai, úgy ez a mostani Sirály is szerepcserélős (ha fiú, ha lány – mindegy), friss, és eredeti helyszínt használó. (Lassan bejárjuk-beüljük a főiskola minden zegét és zugát.) Az Ódry Színpad előterében játszódik, azt üljük körbe, és amikor az üvegajtókon túl történik ez-az, akkor alkalomidegen melegség támad a szívemben, mert eszembe jut a Krétakör Sirája.  

     Szóval Sirály, kicsit rá van bolondítva a Fame musical, ennyivel is többet mutathatnak a növendékek magukból. Ez a cél, az ő jó munkájuk. (A darabról nem tudtam meg újat, a szöveget, a fordítást picit slamposnak találtam. De mondjuk önmagában egy olyan kellék, mint Nora Roberts könyve Trigorin kezében, amikor kikeresi Nyina üzenetsorait a Nappalok és éjszakák kötetből, az elég sokat elmond elég szellemesen.)

     Ezt a Máté Gábor-Dömötör András osztályt egyszer láttam eddig, a nagyszínpadi Brémai muzsikosokkal, úgyhogy kifejezetten jól jött, hogy most közelebbről és alaposabban is szemügyre vehettem őket. (Akikre emlékeztem tavalyról, őket be is azonosítottam.) Fenntartom a mondottakat a lányokról, pompás triász. Rujder Vivienről néhány fontos jelenet láttán máris elmondható, hogy készen (vagy félkészen) áll benne egy igen figyelemreméltó, életes Nyina Zarecsnaja.

     A Polinát alapjáraton játszó fiú [Blahó Gergely] szemöldökén és homlokán az aggodalom, a legjobban az fogott meg. És még az a magas fiú [Bodoky Márk], aki fehér csipkeruhában Nyinaként jelent meg először. Éreztem benne valami csendes, titokzatos, poétikus belső erőt. (Most muszáj itthagynom a naplót, de később majd kikutatom, hogy hívják a két fiatalembert és töredelmesen idepótlom.)

vissza a lap tetejére

30. péntek

     Volt egy ilyen, jelzem.

     Három napot feküdtem múltkor, majd egészségesnek nyilvánítottam magamat, az egy dolog. Csak aztán nem igazodott az instrukciómhoz. Most is (még mindig) meg vagyok fázva, és olyanféle hörghurutot mondhatok magaménak, amitől a hangom reggel, ha van, repedt fazék. Drukkoltam tegnap, hogy délre kinőjön, mire jött a rádióműsorba beszélgetni Pál András.

     Megnéztem aztán a Puksinban a Veszetteket. Eleinte olyan értetlenül, hogy majdnem kérdéseket kezdtem felkiabálni a vászonra a szereplőknek. Minek elmenekülni az érkező rendőrök elől egy köztéri szoborlopás helyszínén, ha nincs nálunk egyetlen deka szobor sem? Minek kell elégetni egy zacskó füvet, ha a könyvtárban el is lehetne dugni bármelyik könyv mögé, senki nem keresné? Minek égő könyveket megfogdosni és kidobálni az ablakon?

     Na jó, aztán elültem a kérdéseimmel – illetve azon tűnődtem, milyen műfaj ez mint bűnfilm, művész-e vagy kommersz-e, kik fogják ezt megnézni? –, vitt magával Goda Krisztina filmje, kétségkívül profi munka. (Bár van pont, ahol mehetne másfelé a történet, hogy kevésbé legyen egyszerű és didaktikus.) Szerintem nem jut túl az „elmegy” kategórián – Márkus László bizonyára megkérdezné, mi került ezen egymilliárdba –, de amiről szól, azt utánamondhatjuk, nem árt leszögezni: nincs olyan, hogy jó cél érdekében alkalmazott, korlátozott vagy korlátozható erőszak. Nincs.

vissza a lap tetejére

31. szombat

     Nem nagyon akarom elmesélni az Örkény Színház Mese az igazságtételről avagy A hét szamuráj című Polgár Csaba rendezte előadását, mert a bemutatója volt tegnap, és nem szeretnék lelőni senkit semmit. Amit én sem tudtam előre, hadd ne tudja más se, aki elmegy megnézni.

     Csak körülírom az érzeteimet: jól elvoltam-vagyogattam az első rész alatt, ám egy idő után elkezdett formálódni bennem a kérdés, hogy de hát mire van ez itten. Aztán a szünet után ért egy átmeneti aha-élmény, szóval erre van ez itten, de nem bizonyult tartósnak és véglegesnek.

     Annyimondó vagyok: Znamenák Istvánnak meglepően jól állt a vezető szamuráj szerepe. Noha amúgy nem látszik rajta sok köz a japános dologhoz, ellentétben Nagy Zsolttal, aki minden megmozdulásában autentikusnak hatott, kedves férjem szerint még hasonlított is az idevágó japán színészre, akinek én nem vagyok képes ideismételni a nevét. Znamenák nem alkatilag, hanem színészi tartalomból és minőségből tudott valamit, amitől tökéletesen alakhelyesnek bizonyult az előadásban.

     Mindösszesen enyhén tanácstalan kétfős zümmögő kórusként jöttünk haza.

     Ja, most látom, Találkozás.

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra