Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2016. június

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     Tudom, hogy május végén nem szabad független színházba menni. Meleg van, fojtogató, és például a MU Színház annyit tud nyújtani ilyenkor, hogy a nézőtér szélén áll egy ventilátor, amely semmit nem segít ugyan, viszont búg-zúg. Kellett azonban menni, mert elvállaltam egy írást három előadásról, akkora honoráriumért, amennyiért egy előadást sem szabadna megnézni és megírni, nem hogy hármat, de hát határon túli folyóirattól jött a felkérés, és tudom, hogy határon túl mindenért kevesebbet fizetnek (a Fidesz-szavazatot leszámítva), ilyenképpen ez az én támogatásom formája. (Ha jobban belegondolok, a támogatásomnak igen gyakori formája ez.)

     A Káva 3050 gramm című előadása szerepelt műsoron, felnőtt témában részvételi színházi előadás. Amikor színházi nevelési programot látok*, elfog a kétség, hogy jól csinálom-e én a dolgomat, a színháznézést. Annyira szkeptikussá tesznek az ilyen produkciók. Még mindig várom, hogy érjen valami átütő és meggyőző élmény ebben a műfajban. A színházi részével az a gondom, hogy a darab az információkra és a problematikára koncentrál, és nem hogy drámairodalmi, de színpadi szövegi értéket is alig fedezek fel benne. (Talán az egyetlen dúsabb, több összetevőjű, motiváltabb, bonyolultabb jelenetnek azt találtam, amikor három pasas, a főhős, a barátja és a főnöke ültek a pálinkásüveg körül.) Ehhez mérten a szereplők sem nyújtanak komolyan vehető alakítást, csak igyekeznek pontosan mozogni a helyzetek felszínén. (Patonay Anita szemöldökének szép, aggódó állása – az egyetlen színészi jegy, amit érzékeltem.) És ott van még a helyzetek megtárgyalása a közönséggel. Aktív, értelmes és kommunikatív publikum volt tegnap, sok fiatal nézővel. De ilyenkor mégis úgy érzem, hogy ez túlságosan időigényes találmány, evidenciák tömkelege hangzik el, és mint afféle rigorózus szerkesztő, folyton húznék, vágnék: ez is felesleges, az se kell, haladjunk. Nem fog rajtam a színházi nevelés, na.

* Ez ugye, mint írom az előző mondatban, nem színházi nevelési előadás, hanem felnőtteknek szóló részvételi színházi előadás.  Műfaji értelemben tehát önkényesen jutott eszembe róla a színházi nevelés.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Amikor két jegyem van színházba, akkor több kedves kuncsaft közül kerül ki az esedékes partnerem. Tegnap doktor Kingát vittem magammal, aki a tavaly óta fellendült szakmai-közéleti munkásságom egyetlen kétségbevonhatatlan eredménye-nyereménye. Ugyanis ő a Gábor Miklós-díj kuratórium ügyvédje, így ismertem meg, és aztán a kritikuscéh jogi ügyeinek intézésében is segít. De nem is az intézés az érdekes, hanem hogy minden értelemben igen klassz nő. (Színháznézőnek pedig klasszikus, áhítatos, elragadtatásra termett.)

     Az Emilia Galotti premierjét láttuk a Kamrában. Lessinggel még a nyolcvanas években futottam egy nagy kört, részint mint szakíróval, részint mint drámaíróval. Szerettem a darabjai szenvedélyét, bár kicsit kajánul, amiatt, hogy Lessing mesterkéltebb, összeszorítottabb szájú, mint amilyen Schiller (lesz mindjárt, mármint kronologikusan). Leülvén a nézőtéren, szemben a színpad csupa rózsaszín műszőrme, középen egy nagy kék ülőlabda. Rögtön úgy tűnt, hogy Fehér Balázs Benő rendező vagy lila (rózsaszín) művészetben utazik, vagy bizarrba helyezi a nagy érzelmi kilengésű, véres tragédiát. Az utóbbi történt, és ezt én a magam részéről jó döntésnek találom. Benne volt a játékban az a fajta egyszerűsítés, lefaragottság, pontosság, amit a fiatalok új színháza jellegzetességének érzek. Ugyanakkor néha reflektáltság és elrajzolás is mutatkozott, amit nem igényeltem volna, mivel maga a színpadi környezet enélkül is megteremtette a distanciát a nagyívű dráma és köztünk.

     Ha hat, akkor aktuális a darab – ilyesmit nyilatkozott a rendező a sajtóban. Mondjuk azt be kell vallanom, hogy rám nem hatott az előadás. Dacára a kitűnő színészeknek – Keresztes Tamás Hercegének gyávaságba olvadó egzaltáltsága, Takátsy Péter tájképöltönyös főudvaroncának eleganciája és így tovább. Egyetlen pillanat ragadott meg: Dér Zsolt álomszerű bejövetele.

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Ivanov.

     Pálos Máté interjúja Kántor Péterrel az e heti Magyar Narancsban:

     Van valamilyen speciális módszere az indulatai kifejezésére?

     – Nekem nem módszerem az önhergelés. Inkább hűtöm magam, és keresem azt a megfelelő távolságot, ahol már nem remeg a hangom, ha megszólalok, de még nem is vagyok közömbös. Ennek a távolságnak a megtalálása időnként elég nehéz, és nem is mindig sikerül egyformán. Általában szeretnék toleráns lenni, már csak azért is, hogy velem is azok legyenek. De tudom, hogy megvannak a toleranciának a határai, és akkor azt jelezni kell. Megemlítek itt most valamit, ami nem biztos, hogy ide tartozik, de hát ki tudja pontosan, mi tartozik ide és mi nem? Nemrég olvastam egy interjút Oravecz Imrével a Népszabadságban, amiben felmerült, hogy ő a Szépírók Társaságának és a Magyar Művészeti Akadémiának is tagja. Azt mondta Oravecz, hogy ha a Szépírók Társasága kerülne hasonló pozícióba, mint most az MMA, ugyanúgy osztaná el a pénzeket, mint amaz. Csakhogy erre semmilyen bizonyíték nincs, ennek nincs semmilyen előzménye! A Szépírók Társasága soha nem rendelkezett ilyen vagyonokkal, soha nem ült semmilyen kormány ölében, és a csekély forrásait sosem politikai szempontok szerint osztotta el. Akkor tehát ez rágalom, függetlenül attól, hogy ki mondja. Ráadásul Oravecz véleménye szerint az is mindegy, honnan jön a pénz, ameddig nem szólnak bele abba, miről írjon az író. Ezzel kapcsolatban azért bennem felmerülnek komoly morális ellenvetések. Mert lehetnek – és vannak is – olyan fórumok, amiket az ember semmiképpen nem akarhat legitimálni a nevével. Még akkor se, ha csak az öregségről ír megrendítő verseket.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Én emlékszem erre, hogy volt ilyen, Itt élned, halnod kell!, a Hősök terén, 1985-ben, Koltay Gábor rendezésében, felszabadulásunk 40. évfordulójának tiszteletére. Hogy ő ezt most újra megrendezheti ugyanott, az ellenforradalom 60. évfordulója alkalmából, ez annyira szép és perspektivikus, hogy szinte kedvem támadt előkeresni az MSZMP-tagkönyvemet.

     Tegnap óvatosan felhívtak a szombathelyi színháztól: nem lehetne-e, hogy Bajomi Nagy György végre megkapja a Gábor Miklós-díjjal járó szerény összeget… Legutóbb egy hónapja reklamáltuk meg a minisztériumi illetékesnél, és elképesztő, hogy azóta még mindig nem utalta el azt a pénzt az EMMI! Lehet, hogy véletlenül belefolyt valamelyik stadionépítésbe-szépítésbe, gyeptéglába, szotyolapirítóba.

     Este Az ügynök halála premierje az Örkény Színházban. Meg fogom írni kritikának, az nem lesz számomra méznyalás. Én tulajdonképpen nem értem ezt a darabot, sosem is értettem azt, hogy mi a jó benne, és Mácsai Pál keresett rendezése láttán a helyzetem fokozódott. Gálffi Lászlót ezúttal idegesítőnek találtam, Molnár Áront méltányoltam, és Kerekes Éva játéka volt kedvemre való egyedül.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     A Minden jó, ha vége jó erősen véleményes Shakespeare-vígjáték, kicsit drabális és triviális, és tartalmazza a szerző nem egy kedves fogását. A mű Heléna nevű főhősnője messze nem pepecsel annyit a szerelme elcsábításával, mint mondjuk Rosalinda az Ahogy tetszikben, hanem sokkal célirányosabb és radikálisabb. Én kicsit többet vártam Zsámbéki Gábor rendezésének minden elemétől, mint amennyit kaptam, de lehetséges, hogy nem vagyok elég kifinomult az előadás finomságaihoz. Mert amúgy volt benne költészet (árnyalatnyi dekadencia), festészet (impresszív Picasso-világ), cirkuszművészet (mennyi meló!), életbölcsesség és melankólia (mire végre igen, addigra már rég nem).

     Egy következtetést levontam a látottakból: Szacsvay László nagyobb szerepekkel is meggyőzően elbírna, mint amilyeneket játszani szokott. És volt egy legjobb pillanat számomra – szinte minden előadásnak van egy legjobb pillanata számomra –: amikor Rujder Vivien a Kovács Lehel udvarolása közben a puszta földön ment végig kötélen egyensúlyozva. Minden mozdulata és rebbenése a tökéletes szépség és kecsesség érzetét keltette bennem.

     Miután hazajöttem, megnéztük a tévében a Men in Black hármat, amit még sosem láttunk. Volt benne egy valaki, kötöttsapkás, világosszemű, manómosolyú földönkívüli, aki magában mindenről tudott mindent. Ez Zsótér Sándor szerepe! – ismertem fel heurékisztikusan.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Balázs Péter igazgató elment romantikus klasszikus drámát nézni a Nemzeti Színházba tegnap este. A balkon első sorában ült, és úgy láttam, nem örült, hogy rögtön a Cyrano elején vegzatúra áldozatává vált. A színházi jelenet során* megszállták a játszók a nézőteret, pont a balkon előtti falon is mászkáltak, le kellett kapnia onnan Balázs Péternek a lábuk elől, amit oda tett.

     David Doiasvili rendezte az előadást, amelyben helyenként nem egészen úgy történnek a dolgok, ahogy Rostand megírta**. A koncepció itt-ott épp úgy sebekből vérzik, mint Cyrano, de a produkció dinamikus és nagy vivőerejű. Öt színésznő játssza Roxane-t, ami szerintem leértékeli a hősnőt, mintegy lánykarrá teszi. Ráadásul nemigen van közük egymáshoz, pl. az utolsó felvonás Roxane-ja, Udvaros Dorottya nem vesz tudomást arról, hogy elődje, a csatatéri Roxane, Nagy-Kálózy Eszter már rég tudta, hogy Cyrano írja a leveleket, sőt odaadta magát neki azonhelyt, amivel öngyilkosságba is taszajtotta férjét, Christiant. Persze mondhatjuk, hogy Udvaros idős Roxane-je agysérült, akinek még a kerekes széke lábtartóját is elfuserálták, de ez akkor sincs egészen rendjén.

     Doiasvili rendezése az én fogalmaim és ízlésvilágom szerint penetráns hatásvadász kulisszahasogatás. De működik. Élő, eleven színház, ez kétségtelen. Jól jön a Nemzetinek. Részint mert a közönség – főleg a fiatalok – láthatóan élvezik. Részint mert a színészek végre kiélhetik magukat. Nem biodíszletek, hanem teli tüdőből drámázhatnak. A címszereplő Fehér Tiborról elismerően mondom: bírja erővel és energiával ezt a nem mindennapi igénybevételt.

     Egy ponton megvilágosodásom támadt: a Nemzeti egészen kiváló lenne musicalszínháznak. Doiasvili fantasztikus bombasiker musical-előadásokat tudna rendezni itt, óriási konkurenciát teremtve Kerényi Miklós Gábornak.

* Nem tudom, ki játszotta Montfleuryt, és ez helytelen. Úgy értem, hiába volt kis jelenet, akkor is olyan színésznek kellene játszania Montfleuryt a Nemzetiben, akit a közönség is ismer és én is.

** Pl. Guiche gróf – akit itt Dögisnek mondanak – megerőszakolja Roxane-t. A drámai jelenet végén már távozna, de visszafordul és a biztonság kedvéért megerőszakolja még egyszer. Olt Tamás játssza a grófot. Formás alakítás, szellemes privát betéttel.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Jut még eszembe a Cyranóról: az elején, a színházi jelenet forgatagában mindenki beszélt össze-vissza, és az egyik szereplő megkérdezte: Ostermeier itt van már?

     Nagyon beakadhatott a Nemzetiben a MITEM-nek az az epizódja, amikor Ostermeier Sirályában a hivatalos magyar migránspolitikát rótták fel nekünk. Abból gondolom ezt, hogy a Nemzeti Színház szép, drága, hiánytalanul támogatott színházi folyóiratának nyári számában három cikk is említi indignálódottan ezt az esetet.

     Na de tegnap az Operettszínházban jártam, A chicagói hercegnő című előadáson. Elfeledett Kálmán Imre-operett felturbózva, Béres Attila rendezésében. Pont olyan, amilyennek egy operettnek lennie kell. Két és háromnegyed óra múltán, amikor a primadonna-bonviván páros között drámai konfliktust támadt, kicsit megijedtem, hogy a sémák szerint ez most itt még csak a második felvonás vége, és akkor még igen hosszan itt kell ülni, de aztán az átlagidőn belül rendeződtek az anyagi és szívügyek. A szereplők a helyzet magaslatán álltak, Bordás Barbara magabiztos mosolya imponálóan kitartott mindvégig. Azt külön értékeltem, hogy Kalocsai Zsuzsának az anyanagyhercegnő szerepében mintha kifejezetten nehezére esett volna azt mondani, hogy ..sszátok meg! Volt egyébként egy színikritikus szereplő is, kis szerepben, megvetették ugyan, de mégiscsak ő bírt egyedül kommunikálni az amerikaiakkal.

     Még egyet: Homonnai Zsolt díszhímje pezsgőt ivott Mary cipőjéből, pontosabban úgy csinált, mintha. Ezt a problematikát azonban egyszer én már végigtanácskoztam magamban. Szerintem nem lehet a cipő lábfej részéből pezsgőt inni, mert ott kiömlik közben. Hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy a sarokrészbe kell önteni, onnan talán kiszürcsölhető néhány korty. Úgyhogy megkérdőjelezem Homonnai Zsolt alakításának ezen elemének hitelességét.

vissza a lap tetejére

8. szerda

     Elmentem a József nádor tér, Frédike egykori sétatere mellett. Akárha atomcsapás érte volna. Körbekerítették persze, és a paravánon hirdetik, hogy több lesz a zöldfelület. Ó igen, alighanem zöldre festik majd a mélygarázs plafonját. Ha valamit rosszul viselek (nem egyvalamit), akkor az az arcátlan, hazug, cinikus kommunikáció.

     Tegnap este láttam öt vizsgafilmet, a Színház- és Filmművészeti Egyetem mester szakos rendezőhallgatóitól, Gothár Péter növendékeitől. Az aratta a legnagyobb sikert a Toldi moziban, amelyikben Stork Natasáról kiderült, hogy istenáldotta futballtehetség, és Julcsi néven a Barcelona sztárjátékosa lett.

     Ma itt két dolgot is elkezdtem írni, és lám, egyikkel sem jutottam pár sornál tovább. Most elképzeltem, hogy kifogy a tinta a klaviatúrából, akár egy golyóstollból, halványodni kezd a szöveg, aztán már csak a betűk üres árka látszik, ha az ember megfelelően mozgatja a monitort a nézéshez.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

      A tegnapi vígszínházi estéről (kolozsváriak a Michal Dočekal rendezte Amerika című előadásukkal) jó szívvel csak annyit tudnék mondani, hogy Bodolai Balázs, ezt viszont nagyon jó szívvel és nagyon tudnám mondani, hosszan és elméletbe foglalva is tudnám mondani (mert nyilván évek óta gyűlik benne a színészi jóság), de nem lehet, mert indulok Pécsre.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Hoztam a POSZT-ra két zsűrinőt, és aztán becsekkolván örültem, ha egyáltalán ismerős arcot láttam – itt mindenki lecserélődött. Minek következtében vannak is gyermekbetegségek a szervezésben. Gondolkodtam különben, hogy nekem milyen fontos élményeim-emlékeim vannak a POSZT-ról. (Annak kapcsán gondolkodtam, hogy a szinhaz.hu-n rendre jelennek meg interjúk a POSZT szakmai tanács tagjaival. Már egyszer elhárítottam, de előbb-utóbb majd biztos nekem is mondanom kell valamit.) Nos, semmilyenek. Úgy értem, én a POSZT-on pont ugyanazt csinálom, mint máshol és máskor, megyek és előadást nézek. A sok éves gyakorlat szerint általában van egy olyan pécsi estém-éjszakám, amikor kicsit kimaradok és beszélgetek pohár rozé mellett színházi emberekkel, ami privátim nem nagyon jellemző rám, ennyi és kész.

     De tegnap délután, amikor a Psyché előadását néztem a Zsolnay Negyedben a JESZ termében, ültem 2 óra 20 perc, szünet nélkül  a melegben, sötétben, levegőtlenségben, akkor úgy éreztem, ez valójában az igazi, örök, hamisítatlan POSZT- és nyári fesztiválfílingem.

     Vidnyánszky Attila rendezte az osztályával ezt az előadást a Nemzetiben, most megnéztem az osztályt egészében, nyolc fiú, hét lány, némelyiküket már láttam a Nemzetiben. Egy barna típusú, élettel teli, szomorúszemű lány, és egy másik, nagyon fiatalnak látszó, akinek az orgánuma.

     Este Az Olaszliszkai a Katonától, Máté Gábor rendezésében. Így is, most is, egy torokszorulás az egész. Balladisztikusan szép hangú, erős kézzel formált, míves előadás. Fekete Ernő a teljes egyszerűségre szorítkozó színészi pompájában. Pálos Hanna gyerekhangja. Haumann Péter pulóver-zakó-sál kombinációja. Jordán Adél éneke a végén (felvételről).

     Kedves régi nyíregyiekkel ittam meg éjfélig a rozét.

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Az első két nap alapján úgy tűnik, nem a szakmai találkozó jellegnek kedveznek a dolgok. A nyitó estén a nyíregyháziak előadásán a fölszinti nézőtér sem volt tele, nem hogy feljebb (ami egyébként érthető is, mivel egységáron adják a jegyeket, hát én sem vennék ugyanannyiért a karzatra), és csak a jegyes nézőket engedték be, a szakmai karszalagosokat nem. A Zsolnayban a nagyon gazdag, színes színházi off-programoknál ugyanez a helyzet: elvileg a karszalag elég, a gyakorlatban azonban kis bilétát kell szerezni. Aki nem kapcsol időben vagy nem jut neki, az kint marad. Így nem nézhetett meg tegnap pl. egy zsűritag egy kaposvári vizsgaelőadást. (Az egy dolog, hogy én nem ismerem a helyi szolgálatosokat, ennél nagyobb gond, hogy ők nem ismernek senkit.) Vagy például nem sikerült első este 11-kor fogadást adni a versenyprogram résztvevőinek.

     Remélhetőleg napról napra épülnek be a tapasztalatok és a korrekciók. Tegnap már bejutottak karkötősök a nagyszínház nézőterére. De minden egyes eset komoly veszteség, amikor szakmabeli színházat akart nézni, és nem tehette, és üres szék ült a helyén. (Hm. Az üres szék ülésébe mélyebben most nem gondolok bele.) 

     A megújult formájú szakmai beszélgetés úgy indult, hogy Az Olaszliszkai kapcsán két dramaturg kvázi drámafoglalkozás keretében kikérdezgette a nézőket. Ezt elég rémisztőnek találtam, de aztán menetrend szerint megérkeztek a katonás alkotók, onnantól meredeken felívelt a program.

     Délután megnéztem a nyíregyiek versenyelőadását, az Ivo Krobot rendezte Hrabalt, a Túl zajos magányt. Alapjában véve ezért jöttem. Nem az a fajta előadás, amit az ember könnyen elfogyaszt egy fesztiválnap közepén, sokkal inkább való rákészülős téli színházi estére, de idővel belejöttem, és a második részben már szépen kialakult, összeállt, felnőtt bennem. Horváth László Attila román stílusú*, nagyszabású épülete a produkció, amihez a társulat jó kedéllyel és szakmai alázattal hordja a téglákat.

     Később még 40! avagy Véges élet a Zsolnayban. Úgy érzem, nem tett igazán jót neki, hogy a közönség – talán már előre alapozva – az első perctől kezdve szétnevette, amikor az előadás még nem is szolgált rá. Igaz, a kedvenc jelenetemet, a házifeladat-csinálósat maguk a színészek röhögték el. Számomra ritka szerencsésen válogatódtak össze ide kedvenc színészeim, de még közülük is kiemelkedik Stefanovics Angéla, akire ezennel ráaggatom ritkán használt jelzőmet, a zseniálist.

*vagyis cseh persze, de az építészet jutott eszembe; egyszerű, vastag falak, erős alapok

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     Fehérvári 12 dühös embert és tébányai Tartuffe-öt nem néztem, mert már láttam. (Sőt a Tartuffe-ről írtam is, ez most meg is lepett kicsit, mert nem emlékeztem erre.) De a Tartuffe szakmai beszélgetéséből megtudtam és megértettem, hogy jól ment Pécsen az előadás és nagyon tetszett a közönségnek. Én meg aztán főiskolásokat néztem énekelve (mármint ők énekeltek, nem én), hozta néhány tanítványát fellépni Bagó Gizella énektanárnő, aki egyébként színészeket megszégyenítően szépen és pontosan beszél, mint azt megállapítottam a konferáló tevékenysége alapján. Derekasan szerepeltek a növendékek. Az egyikük láttán valahogy azt is rögtön tudtam, hogy Jacques Brel részét képezi majd a műsornak.

     Bár a S.Ö.R. című előadást évtizedek óta játssza Kálid Artúr, Kálloy Molnár Péter és Gáspár András (utóbbi a POSZT fesztivál egyik szervezője), én még sosem láttam. Most megragadtam az alkalmat. Nem állítom, hogy különösebben élveztem, de körülbelül megértettem, hogy mitől lehetett ez nagy sikerű újdonság huszonkét évvel ezelőtt, és hogy milyen eredők tartják életben azóta is.

     Később még Guppi az Újvidéki Színháztól, Hernyák György rendezésében. Volt benne némi művészi ihlet és szakmai szufla. Az a fajta figurateremtő precizitás, amivel a Pását játszó Pongó Gábor más fazonú kopaszodásra nyíratta a sajátját. Aztán ott volt az első részben szerintem túlfokozott, „ezerrel” játszó Crnkovity Gabriella Tamarájának drámai megcsendesedése és magába zuhanása a második részben. Vagy az, ahogy Balázs Áron kompletten átizzadta az ingét a végére. Komoly színház komoly munkáját láttuk.

     Ma reggel, mielőtt elhagytam Pécset, még elmentem a Bóbita Bábszínházba a Bagolykisasszony meséjére. És elég jó is volt ahhoz, hogy megírjam a Spirire. Gyerekelőadást már végképp csak olyat szeretek írni, ami jó. Hátha lehúznék valamit, aztán a négy-ötéves nézők hevesen megcáfolnának.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Sétálva a Zsolnay felé az egyik zsűritaggal, színházi alkotóval, váratlanul azt mondta: Kitaláltam, hogy lenne jó! Szerintem a POSZT-programot kritikusok válogassák!

     Egyszer felszálltam a kisvasútra, amely a színház és a Zsolnay között közlekedik. Valójában nem vasút, hanem több pótkocsis cabrio autóbusz. A sofőrje annyira élvezte, hogy a körforgalomban két kört is megtett.

     A Széchenyi tér tetejében, a dzsámi mögött áll egy harangláb, eddig észre sem vettem. Mentem haza éjjel negyed 12-kor, éppen harangozott, és közben – azt hittem, a szemem káprázik – mozgott is, megnőtt, összement. Meg is álltam, jobban megnéztem míg el nem hallgatott, és tényleg megnőtt, összement.

     Ültem a Király utcában egy kőgömbön, odajött egy színész, leguggolt hozzám és azt kérdezte: Mi történt a férjeddel? Meglepett a kérdés, uristen, mi történhetett vele, mióta eljöttem Pestről. Lehet, hogy vasalatlan inget vett fel? Az ezt követő elég béna, folytatólagos dialógus során kiderült, hogy a színész tragikus pletykát hallott. Uristen, gondoltam, mi lehet az, elhagyott a férjem vagy meghalt? Mint bevallotta végül, ilyesmiről volt szó, de lehet, hogy félreértette. Mindenesetre az ismert konklúzió szerint a férjem 100 évig fog élni. Ez esetben nagyon remélem, hogy én csak 99 évig és 11 hónapig.

vissza a lap tetejére

14. kedd

     Híve vagyok annak, ha jó színészek felelevenítenek-művelnek olyan, nagymúltú, megritkult műfajt, mint a kabaré. Mert szerintem a Nézőművészeti Kft EztRád című előadása kabaré, annak számos ismérvével. Még elegáns konferanszié is van Scherer Péter személyében. (Nem esti konferanszié, hanem délutáni, a világos öltönye alapján.) A jelenetek eléggé különbözőek, vannak jobbak és rosszabbak, de mindegyik aktuális életvalóságból indul ki, illetve annak alapján tipizál/parodizál. (Dragomán György, Háy János, Tasnádi István és Vinnai András dolgoztak be az alkotó színészcsapatnak.) A gyengébb részek azért is kellenek, hogy kiugorjanak az igazán jók.

     Parti Nóra, Katona László, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Mucsi Zoltán és Scherer Péter játsszák. Néha szolidan el van vetve a sulyok (vagy sulyk?), de elképzelhető az is, hogy ha a közönség Mucsira jön, akkor mindenképpen látni akarja ordítani.

     Szellemes a magyarságverseny is, de az est csúcspontja szerintem az a jelenet, amikor egy papíron háromgyerekes házaspár CSOK-ért jelentkezik a hivatalnál, s a kétéves Fannika lányuk szemmel láthatólag egy ötvenes kalapos férfi, Mucsi Zoltán. Ez a jelenet úgy abszurd, hogy közben gyomoridegesen valós. Mint amikor az ember meglát egy hajmeresztő sajtóhírt a Facebookon és nem tudja eldönteni, hogy Hírcsárda vagy MTI.

     És volt még néhány perc, amikor eljött az isten: Parti Nóra a boldogságról énekelt Katona László balalajka jellegű zenei kíséretével.

vissza a lap tetejére  

15. szerda

     Olvastam Marek Modzelewski* Koronázás című darabját, benne van a Fiatal lengyel dráma kötetben. Most levettem a polcról ezt a 2010-es kiadású könyvet, tíz színdarabot tartalmaz, Pászt Patrícia fordításait, ötöt már láttam közülük, nem rossz. (Mármint nem tőlem nem rossz, hanem a magyar színházaktól.) A Koronázás egy negyvenéves mentőorvos midlife crisis helyzete, a családi kapcsolatainak kiürülése. Kb., mondjuk.

     A Lengyel Intézetben mutatta be az Utolsó Vonal Alapítvány, rendezte Erdélyi Dániel, aki, ha jól értem, filmrendező. Többféle bája volt az előadásnak, az egyik a kedves alkalmi jellege, ennek jegyében egy fotókiállítás termébe lett beállítva szerény függönyök és paravánok elé, amitől némiképp iskolai ünnepség jelleget öltött. A másik a szereplők sokfelőlisége. Én például kedves barátunkat, Cserje Zsuzsa dramaturgot és színházi nőt sosem láttam még színpadon, színészi minőségben. A főszerepben fellépő, George Clooney-fejű férfira külön rácsodálkoztam. Nem tudtam, ki ő, pedig jól érzékelhető, hogy nem ma kezdte a pályát. (Utóbb kiolvastam: Csizmadia Gergely ő, akit pedig láttam győri és fehérvári előadásban is.) Róbert Gábor játszotta csillámló fejjel a főhős jobb/rosszabb másik énjét, belső vitapartnerét, őrangyalát. Nem voltak ezek nagy alakítások, de tették a dolgukat mind: Fejes Rita, Szabó Erika, Buza Tímea, Szemán Béla, Tóth Máté és Stubnya Béla. Utóbbi fejkendős, rúzsos szájú öregasszonyt adott jó érzékkel és rokonszenves mértéktartással. A mellettem ülő idős nézőhölgy csak a tapsnál ismerte fel váratlan örömmel, hogy a figurát nem színésznő, hanem színész játszotta. Derűvel fogadta az estét a publikum.

     A behallatszó ordítozásokból ítélve emelkedett hangulat lehetett odakinn is, az utcán, de nekem jobb volt a meleg szobában.

*Tanult szakmáját tekintve orvos a szerző, ezért engem meg is lepett, hogy főhőse tartózkodott az édesapja újraélesztésétől, mivel nem volt gusztusa a mesterséges lélegeztetéshez. Én meg mint laikus, úgy tudom Csuja doktortól, hogy elég a szívmasszázsra koncentrálni.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Volt ez, meg ez.

     Nincs semmi.

     Mai:

     A múlt heti ÉS-ben, Szív Ernő: Radákovich Mária. Ő volt Kosztolányi utolsó nője szerelme. Nagyon szép írás. (Persze hogy nem nevezi nevén sehogy.)

     „Egyszer azt mondta egy parkban, két lomb borult össze fölöttünk, szorította a kezemet, a homlokáról jeges verejtékcsöppek szórták a félelem fényét, azt mondta, hogy a halál tehetségesebb, mint az élet. Nem az, uram. Nem lehet tehetségesebb, miket gondol. A halál csak halál tud lenni, még ha az nagyon is. Ő különben kishúgomnak nevezett, és egyszer, miközben óvatosan besimított a lábam közé, azt mondta, vagy inkább suttogta, hogy ne higgyem el. Ne higgyem el, ami éppen történik. Ne higgyem el, csak emlékezzek rá mindég. Ne mindégezzen, drága uram, suttogtam a gyáva, gyönyörű, holdfestette arcába, mondja azt, hogy mindig. És majdnem lehunytam a szememet, hogy tényleg mindég legyen. Én aztán tudom, mit csinál egy női ölben a szél.

     Magas férfi, nem tudott elhízni, bagó, kávé, örök kurzívval fogalmazva és idegi alapon élni. Hajolnia kellett hozzám. Szeretnek a férfiak lehajolni?

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Elkezdődött a Városmajori Színházi Szemle, örömmel jelentem, mert ez mindig jó sansz megnéznem olyan vidéki előadásokat, amiket egyébként nem látnék. Tegnap a kaposváriak léptek fel a Bozsik Yvette rendezte egyéni látásmódú, dinamikus Jézus Krisztus Szupersztárral. (Pontosabban: Szúpersztárral. Ahogy éneklik. Miklós Tibor sokat javítgatott a dalszövegfordításain, de nem eleget, most meg már nincs szegénynek módja rá. Így aztán a dalszövegek gyakran érthetetlenek a prozódiai bénaságok miatt. Itt élő zenekari kíséret volt, amit nagyra értékelek. Bár a hangosítását mintha túlságosan rátolták volna az énekesekére.)

     A történet két fiatal hím dominanciaharcát mutatta egy romkocsma közösségében. Hm. Amikor felbukkant Pilátus, enyelgő nők társaságában, akkor azt hittem, anyagtakarékosságból összevonták Pilátus és Heródes jelenetét. De nem. Heródes nagyon is megjelent azután, női ruhában, szivárványszoknyás transzvesztiták körében, akik kis amerikai zászlócskákat lobogtattak. Nemtom, lehet, Sor. György is ott volt valahol. Esetleg a zsidó üzleti körökben, Kajafás and Co.-nál. Az előadás végén a szerelem mindent legyőzött. Festményangyalok levették Jézust a keresztről, és éppen csak nem tapsoltak (mint a Titanic fináléjában), amikor Jézus és Mária Magdolna egymást átkarolva távoztak. Csudálkoztam. Még aztán visszajött a kicsit hamis Péter keresztelni.

     Vendég főszereplők: György-Rózsa Sándor, Bakos-Kiss Gábor, Tompos Kátya, teljesen megfelelőek és szépen dolgozók. (Mondjuk, nem szoktam érteni, miért kell Júdásnak az azonosításhoz megcsókolnia Jézust. Most is elég lett volna annyit mondania az illetékeseknek, hogy ő az egyetlen, aki fehér ruhában van. Júdást aztán elvitte az ördög. Szó szerint.) Legjobban a Pilátust adó Hüse Csaba imponált nekem. Minden szempontból jól kondicionált színésznek mutatkozott.

     Hazajövet azért muszáj volt megnéznem ezt, kikeresve innen. (Tovább olvastam.)

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Érdekes ez, hogy amikor reggel nincs idő naplót írni, akkor később már nehezen megy. Nem mintha elfelejtettem volna a tegnap esti színházat, csak valahogy lejárva érzem a mai szavatosságomat.

     Egyébiránt a tegnapi estével is jelentős csúszásban voltam. Egész évadban szerettem volna járni a Kamrába a Cosí fan tutte operabeavató előadásának előkészületeire, havi rendszerességű próbáira, ám sajnos egyszer sem jött össze. De legalább a végét elcsíptem, amikorra már összeállt az egész. Dinyés Dániel az ötletgazda, a zenei vezető és a zenekar (zongorista, pianínón), és mivel olvastam interjúját, ő külön vonzó elem. Göttinger Pál pedig a rendező, aki a jelenetek között kijött a színpadra és összefoglalta a tudnivalóinkat a következőkre, valamit praktikus feladatokat adott, hogy mire figyeljünk. Ráadásul feltűnt, hogy ez a mackós fiatalember, aki kicsit sem látszik színésznek, rutinos és magabiztos előadó(művész) is, ha kell.

     Nagyon nekem való ez az egész dolog. Nemcsak mert valóban beavat egy csomó mindenbe, amit nem tudok, hanem mert a szó minden értelmében közel is hozza az operát, az operaénekeseket. Ritkán látni ilyen kis távolságból a műfajt és képviselőit. Mind Kolonits Klárát, mind Szolnoki Apollóniát láttam már operaszínpadon, de nem biztos, hogy megismertem volna őket az életben. Így azonban mindjárt más, testközelből nézni, ahogy a fiatal lányokénál sokkal nagyobb életbölcsességgel játsszák-éneklik a csajok szólamát. Három sötétszemű és három világosszemű szereplő állt a színen. Kálid Artúr korrekten, ám egészen máshogy énekel, mint Varga Donát vagy Cseh Antal, de nem adnám őt egyetlen klasszis operistáért sem, mert az ő színészete, kis komikus pillanatai, vagy Pálmai Anna pofavágásai  – az  a hab a tortán.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     Véget ért a POSZT, nyilván számba kell majd venni a történteket és nemtörténteket. (A fájdalmas és érthetetlen bakik egyike, hogy bár a Színház szerkesztői egyeztették a szervezőkkel, hogy önkénteseik árusíthatják a folyóirat utolsó, gazdag, vaskos júniusi számát /amelynek kötegeit egyébként én szállítmányoztam Pécsre/, mégsem engedték be az eladólányokat a POSZT helyszíneire.)

     A verseny végeredménye ez lett. A szakmai zsűri vitán felül szakmai döntéseket hozott, méghozzá progresszív szakmai döntéseket. Ami alatt főleg azt értem, hogy nem olyan konzervatívak, mint én. Természetesen ha én lennék a legfelsőbb bíróság, akkor a fődíj kategóriában határozott mozdulattal kicserélném a Macskát A Bernhardi-ügyre (Isten és Zsótér Sándor bocsássa meg nekem). Az is valószínű, hogy nálam Péter Kata a legjobb női mellékszereplő az Istenítéletből. És egészen biztos, hogy A Bernhardi-ügy dramaturgiai munkáját díjaztam volna. Felteszem, hogy Szikszai Rémusz Tartuffe-jének dramaturgdíja a rendezés elismerését jelenti elsősorban, és nincs is ez ellen semmi kifogásom. Épp csak fájlalom, hogy a jelentősebb jeles dramaturgi teljesítmény (Ari-Nagy Barbaráé és Gáspár Ildikóé A Bernhardi-ügy kapcsán) nem lett honorálva.

     Külön örömömre szolgál Horváth László Attila színészi díja, valamint Csombor Terézé, akinek egyébként is jövök majd egy kritikusdíj-vokssal, mivel ő éppen hogy csak maradt le a színészi díjról a tatabányai MOST Fesztiválon.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     A verőcei Duna magas vízállása sajnos nem teszi lehetővé sem a fürdőzést, sem a kenuzást. Csak szép.

     Forgách András Élő kötet nem marad című könyvét olvasom. Hát milyen szomorú ez, hogy magyar írók a szüleik ügynöki jelentéseiből írnak regényeket…

     De az a múlt. A jövő ígéretesebb. A Verőcei Tükör Anyakönyvi hírek rovata szerint ez elmúlt időszakban Zsóka Rita, Zselyke, Botond, Soma, Réka és Szilas nevű gyerekek születtek a községben.

     Felhívtak a Klubrádiótól, beszéljek kicsit a most végződött POSZT-ról. Beszéltem. Reméltem, hogy a riporter annyira nem felkészült, hogy tudja, hogy tagja vagyok a szakmai tanácsnak, (hogy) és arról is megkérdezzen. Mert tegnap megint valami olyat olvastam, hogy „csillagos ötösre vizsgázott” (mármint a szakmai tanács), és már az én bögyömben alig fér el, amit erről gondolok. De a reményem nem csalt meg, mármint ami a riportert illeti.

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Amikor a Szupersztárt néztem a Városmajorban, eléggé meghökkentem azon, hogy mennyien fényképezgetnek a telefonjukkal az előadás alatt. A mellettem ülő férfi felváltva fotózott és vette fel a hangot a mobiljával. Az előttem ülő asszony rendszeresen belógatta nekem a képbe a felemelt készülékét. Amikor vége lett az első résznek, udvariasan megkérdeztem a szomszédomat, tudja-e, hogy színházi előadás alatt nem szabad kép- és hangfelvételt készíteni. Erre azt válaszolta, hogy nézzek körül, mindenki ezt csinálja, szóljak mindenkinek, és hogy neki különben is szabad, mert ő sajtós. És melyik orgánumnak dolgozik? – kérdeztem. Az hadd maradjon az én titkom – felelte.

     Mondjuk, nem meglepő, hogy aki ilyen gátlástalan, az arrogáns is. Utóbb a szünet végén a helyére visszatérő, előttem ülő hölgyet is megkérdeztem. Ő az felelte, annyira tetszik neki, hogy meg szeretné őrizni magának az előadást. De kicsit elszégyellhette magát, mert még hozzátette, hogy elnézést, és most már abbahagyja.

     Én is fényképeztem: egyéves széria a duolingón, mindennapos angol lecke.

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Nem az elejére jöttem a kisvárdai fesztiválnak. Legalább mentesülök a nyitóünnepség politikusai beszédeitől – gondoltam –, amelyeket kiszámíthatatlanul, olykor viharosan szoktam fogadni. De ami jár, az jár. Épp tegnap, a bukaresti Nottara Színház Az új bérlő című előadása előtt ünnepelték a színpadon az előadás rendezőjét, Tompa Gábort abból az alkalomból, hogy 25 éve igazgatja a kolozsvári színházat (Idézet az egyik laudációból: "Hadd köszöntshetem Tompa Gábornak alkalmával".) A produkció első félórája alatt erősen senyvedtem. Aha, mondtam magamnak, komédia csupa hosszadalmas és unalmas poénnal. De idővel, ahogy az üres lakás megtelt berendezési tárgyakkal, úgy maga az előadás is feltöltődött izgalmasabb tartalmakkal, mindenekelőtt poézissel. A főszereplőt, Francisco Alfonsínt igen komoly színésznek láttam, az ő tartása döntőnek bizonyult, megemelte a játékot.

     Ezután a Hair következett a Várban, a temesváriaktól, a vajdasági Puskás Zoltán rendezésében. Ehhez a produkcióhoz mozgósítanom kellett a jóindulatom minden tartalékát, mert a szereplők zöme nem nagyon tud énekelni. Bergert Balázs Attila játssza, amit eleve bizarr ötletnek találtam – ő a színházigazgató, bizonyos értelemben tehát a társulati konszolidáció csúcsa –, és hiába igyekeztem, nem sikerült őt mint Bergert komolyan vennem. (Olyan, mint egy pumukli – mondta a mellettem nem véletlenül ülő néző találóan, bármit értett is ez alatt.) Ugyanakkor az előadás vége váratlanul ütött: kijöttek a fiatalok a háborúból a bergeri veszteségükkel (nem egészen úgy zajlott le Berger tragédiája, ahogy szokott), és hirtelen kihúztak eléjük a rivaldánál egy drótakadályt, határkerítést, ami kiváltotta a megfelelő érzelmi hatást, miközben a szereplők ébresztőnek énekelték  a Let the sunshine int.

     Már majdnem éjfél volt, amikor elkezdődött Mezei Kinga Piaf-marche / Piaf-menet című előadása. A cím nem véletlenül francia – egyetlen magyar szó sem hangzik el. Áll egy kis Piaf-báb a színen, a kerekedő szemöldökű, éneklő arcával. Aztán bejön Mezei Kinga, szőkén, világos szeműen, az obligát kis feketében, kereszttel a nyakában, és énekli-játssza-rendezi egy és negyedórán át a Piaf életén átívelő dalokat. Minden hang és pillanat tökéletesen a helyén van, arányosan, stílusosan, magabiztosan. Lenyűgöző teljesítmény. Azt hiszem, egyáltalán nem pislogtam, hogy egyetlen tizedmásodpercet se mulasszak el Mezei Kinga Edith Piafjából.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Szaladtam volna fel a MűHá emeletére, a titkárságra, de nem tudtam felszaladni, mert lift van a lépcső helyén. Felújították az épületet. A nézőtéri székek szürkék lettek, sajnos magára a színpadra, a színpadtechnikára nemigen jutott. Különben anyagilag nyilván erősödött a kisvárdai fesztivál, abból gondolom, hogy öttagú a zsűri, amire már elég régen nem volt példa. (Hámori Gabi, Gáspár Tibor, Kovács Dezső, Török Ákos és Kántor Melinda televíziós szerkesztő alkotják.) A szakmai beszélgetést egy egyetemista lány vitte tegnap (nem értettem pontosan, ki ő és mit tanul), Árkosi Árpád a felkért állandó hozzászóló (vö: tavalyról). Puskás Zoltánnak, aki a Hairt rendezte, ki volt lakkozva pirosra a lábkörme, ami még poénnak is jó.

     Hattól a szabadkaiak léptek fel a Bolondok táncával, ami most nem ment olyan jól, mint a Tháliában, a közönség sem kapcsolódott úgy rá, mint akkor, és ez a kettő nyilván már az első érzéketlenebb pillanattól kezdve összefüggött. A szünetre kijövő nézők rátapadtak a televízióra az előcsarnokban, a helyzet még ígéretlenebbnek mutatkozott, de aztán a második részben a színészek hősiesen vissza- és felhozták az előadást.

     9-től a Rákóczi teremben fulladoztunk a kassaiak Mizantrópján. Czajlik József rendezte steril, fehér, gumiszoba jellegű térben, amely önkéntelenül kihangsúlyozta, mennyire alkalmatlan ennek az iskolának az aulája arra, hogy itt verses szöveget mondjanak színészek, színházi előadás jelleggel. Úszott el a levegőbe szanaszét minden. Amit leginkább innovációnak érzékeltem, az Petrik Szilárd  Alceste-jének száraz dühe.

     Szünetben eljöttem, mert cikket kellett írnom a Kisvárdai Lapokba. Bármennyire nem szeretem is a rapidkritika műfaját, ha már Kisvárdára jövök, muszáj bértollnoki munkát vállalnom.

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Fent vagyok egy ideje, aztán most nézem, mi ez itt a gyomromban. Hát nem jó nap az olyan, amikor az ember arra ébred, hogy az angolok kilépnek az Európai Unióból.

     Tegnap a Kisvárdai Lapok immár légkondicionált szerkesztőségi szobájában ülve nosztalgiával gondoltam arra, amikor itt főttünk, csinálva a lapot. Kikerestem, épp tíz éve, a 2006-os fesztiválon készítettem interjút B. Fülöp Erzsébettel, akivel most is, a marosvásárhelyi A nyugalom kapcsán. Ez igen erős produkció, nagy előadás-utazás. Ahogy néztem, egyebek között az jutott eszembe, hogy amikor Bartis Attila-művet nézek vagy olvasok, az szokott eszembe jutni, hogy nem szeretem ezt az embert, aki ezeket írta. Nem tudom, miért van ez így, de így van. (Most akkor eltűnődtem, hogy tényleg, miért. Az például belejátszhat, hogy Bányai Kelemen Barna figurája mennyire ki van szolgáltatva a szexualitásának. Voltaképp egyik aktustól a másikig adja magát vergődve az előadásban.) De Radu Afrim rendezésében nemcsak a főszereplőkre alapozva teremtődik meg a markáns színházi vízió, hanem jó színészek sora tesz hozzá színt, ízt, epizódot, kart.

     Mielőtt bevonultam interjút írni, még felmentem a Várszínházba, hogy nézzek kicsit a Madách Színház Csoportterápia című produkciójából. „Hat vadidegen, három férfi és három nő érkezik egy csoportterápiára. Kezdetét venné az analízis annak rendje és módja szerint, azonban egy apró hiányosság hátráltatja a dolgok szokásos menetét. Hol lehet az orvos?” – írja a színlap. És tényleg, ez adja a Madách Színház első musicalpályázatán győztes Bolba Tamás – Szente Vajk – Galambos Attila mű témáját. Szerény díszletigény, profi szereplők, csilláron is lógnának, ha lenne zsúfoltságú nézőtér. Kicsit elszomorított, mennyire boldoggá teszik a közönséget a sztereotip meleg figura poénjai, a buta szőke nő mondásai vagy önmagában az, hogy bejön a színpadra Szente Vajk. 

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Tegnap délelőtt A nyugalom szakmai beszélgetésén megtudtam, hogy nem mindenkinek ünnep az előadás, mármint azok közül, akik játsszák. Aztán lejárt a kisvárdai mandátumom, a három éjszaka négy nap, amire a meghívó szólt, és eljöttem.

     Még egy kisvárdai benyomásomat megosztanám. Hogy elmentem egy óvoda mellett, amelynek utcai homlokzatán az a felirat volt kikövezve (jószándékkal), hogy „Engedjétek hozzám a gyermekeket!” Megrémültem, mert nem a mennybe menésről van-e itt szó? Mindenesetre alaposan megfontolnám a dolgot, kisvárdai kisgyerekesként, ha.

     Ha csak este 11-kor is, de landoltunk Verőcén. Itt tévé sincs, ami külön vonzó. Itt most én megülök kicsit.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Hajnalban olyan viharra ébredtem, hogy azt hittem, háború van, ágyúk dörögnek. Erős, szelektív eső verte a Mackóalsó palota (a kenunk kerti lakja) tetejét. Eléggé valószínűtlen látványt nyújtott, mintha színpadi effekt lenne. Reggelre tűző nap, csak a fügefa megtépázott ágai utaltak a történtekre. (Lesz idén füge, ha nem is akkora tékozló mennyiségben, mint két évvel ezelőtt.)

     Ünnepélyesen lezárom a 2015/16-os színházi évadomat. Most számolom. 248 előadás. 239 belőle a magyar. Kevés a külföldi előadások száma, tagadhatatlan. De saját finanszírozásban nem tudom növelni, az biztos.

     Nem mind a 239 volt idei premier, és húsz közülük másodszori nézés. Így is bőven 200-nál több bemutató kínálja a választékot a kritikusdíj-szavazáshoz, olyan 90 körüli színháztól-társulattól (ezt még átnézem pontosabban). Háromszor annyi pesti, mint vidéki. Kétszer annyi vidéki, mint határon túli. Harmadnyi független. Talán nem optimális arányok, de ennél többet én ebből már nem tudok kihozni. (Most nézem, tavaly is ezt mondtam. A belső arányok egyébként nagyjából azonosak.) 45 gyerekelőadás. Mindössze húsz színházi este kedves férjemmel, bár ennek nincs kategóriája a voksolásban. Szóval ő jóval kevesebbet járt színházba, mint az előző szezonban. Ő az évad vesztese/nyertese tehát.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     Elolvastam együttérzéssel ezt a végtelenül szomorú könyvet, Forgách András Élő kötet nem maradt címűjét. Megjegyzem, az én apukám is volt munkásőr, a pisztolyát a töltényekkel szintén az íróasztalában tartotta egy dobozban, és én is néha titokban megnézegettem. Apukám egyébként egyszer csak kilépett, leszerelt, mert valami nem tetszett neki. Megtaláltam a prapírjai között a levele másolatát – mindent eltett, a születése előtti atyai számláktól kezdve az kisgyerekkori rajzain át midáig –, amit a parancsnoknak írt e tárgyban, bár a tartalmára már nem emlékszem.

     Most belefogtam egy másik ismerősöm anyukájának történetébe, Sándor Erzsi Anyavalya című könyvébe.

     Mai, Forgách Andrástól:

     Minden döntés rossz

     Jó – eleve hogy dönteni kell az rossz

     És valóban vannak helyzetek amelyekben nem

     lehet jó döntéseket hozni

     Mint ez amikor írom ezt

     Mint ahogyan írom ezt

vissza a lap tetejére

28. kedd

     Néztem (volna) tegnap a neten a Nemzetiből az Armel Operafesztivál Eötvös Péter-ősbemutatóját és a Kékszakállút, ami mellé írta a zeneszerző az új művet, néztem is, csak szakadozott-akadozott. A Kékszakállún, amihez jobban van csatlakozásom, azt láttam, hogy mintha Nadine Duffaut rendezésében a Kékszakállú beteg lenne, vagy talán inkább sebesült. Lehet, hogy a köpenye alatt egy kard vágta sebet rejteget, és sebláz gyötri, elég rosszul néz ki, talán attól ilyen mogorva.

     Akartam mesélni, hogy amikor tavaly októberben teljesen kiürítettük a szüleim házát, akkor került ide apukám szobájának bútora, berendeztük vele kedves férjem szobáját, és jól is esik nekem őt látni az apukám íróasztalánál. (Már amikor. Mert tegnap bement a városba – így mondom: bement a városba – dolgozni.) Szóval az íróasztal, a szék, és a hozzájuk tartozó üveges-kazettás nagyszekrény, ezek még nagyapai bútorok. (Ez 1941-es kép.) De nem találtam meg a garnitúra számláját, ezért felmerült bennem a lehetőség, hogy talán régebbiek, dédapaiak. Végtére is az asztaloscégnél is lehetett szükség egy ilyen szép nagy íróasztalra, talán még a Bleier Ármin vette*, talán a Netti vitte ott a könyveket, szép betűkkel. Ez esetben azonban fel kellett hozni a nehéz holmit Mohácsról, amikor a XIX. század végén a fővárosba költöztek. Itt jön be a képbe kedves férjem Varga dédapja, az uszályos ember, aki szállítmányozott a Dunán. Nem-e lehet-e, hogy éppen ő úsztatta el Mohácstól Pestig a Stuberék szobabútorát?? Azt mondja – mármint kedves férjem –, nem valószínű, hogy így csinálták, mert sokáig tart, és a faárunak nem tesz jót a vízközel.

     Milyen kár.

* Vagy talán nem is vette, hanem csinálta? Lehet, hogy egy asztalos be sem fogadná a más munkáját, mert úgyis kritikusan nézné?

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Azt írtam volna, hogy befejeztem a színházi évadot? Ja, mégsem. Észrevettem, hogy a Dunakanyar Színházban Pozsgai Zsolt A királytalálkozó című művének ősbemutatóját tartják tegnap. Át is mentem rá Vácra. Arra nem számítottam, hogy a V4 fesztivál és színházi találkozó nyitóeseményébe futok bele, amikor is az első két sorban politikusok ülnek, sőt fel is mennek a színpadra és kis beszédeket mondanak. Az emberminiszter nem ért rá, az ő üzenetét felolvasták („az erősek összefognak, a gyengék széthullanak”), de volt ott államtitkár, képviselő, polgármester, vasárnapi zárvatartási élharcos, és jelen volt a váci püspök is, aki nem mondott beszédet, viszont minden fellépő első helyen neki címezte a szavait. (Főtiszteletű püspök úr! Excellenciás püspök úr!)

     A darabot mintha ide írták volna (de nem), Károly Róbert magyar, Luxemburgi János cseh és Nagy Kázmér lengyel király találkozója és szövetségkötése 1335-ben Visegrádon. (Valós történelmi tények alapján.) Az előadást Ruzsicska Sándor rendezte, akit nem ismerek, és így voltam a színészek felével is. Utánuknéztem azóta, a rendező debütáns lehet, a szereplők egy része pedig szinkron-, illetve musicalszínész. Komoly (kicsit poros) történelmi dráma stílben játszanak igyekvőn, és Pilinyi Márta úgy öltöztette őket, mintha a civil ruhájukra vettek volna fel jelzésszerűen egy-egy archív királyi holmit, ilyenformán utalva a kortársi jellegre. A mű természetesen csupa-csupa áthallás. Azt példázza, hogy a nyugati hatalmaktól óvakodni kell, mert elveszejtik a kis nemzeteket, nekünk itt középen össze kell fogni. Keletre kereskedjünk és terjeszkedjünk, és sikeresek leszünk. Ezt magyar király nem tudná véghez vinni minálunk, csakis idegen király – ez többször is elhangzott az előadásban, ami engem kicsit zavarba ejtett, mert nem tudom, hogy akkor nem Putyinra várunk-e, vagy kire.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     „A ’főtiszteletű’ formula protestáns lelkészeknek van rezerválva, katolikus kontextusban kizárólag a ’főtisztelendő’ a használatos, ami egyébként kijár minden felszentelt papnak, nem csak a püspöknek. Őt az ’excellenciás’ különbözteti meg, ill. Erdélyben a ’nagyméltóságú’” – írta tegnap egy szakértő kedves olvasóm. Úgy tehát maradjunk annyiban, hogy a helyi politikus a korrekt megszólítást alkalmazta, és a többiek sem tévedtek nagyot, ha jóhiszeműen feltételezzük, hogy ők jót mondtak (főtisztelendőt), csak én hallottam félre (főtiszteletűnek), háromszor is.

     Volt ez, most meg egy nagyobb cikken dolgozom, nőügyekről. A nő, a nőiség, a női princípium a színpadon – valami ilyesmi.

     Elolvastam Sándor Erzsi könyvét, megelégedésemre szolgált. Nem tudom, hogy vajon minden emléke ennyire pontosan megvan-e, vagy pedig írói fantázia (is) működik, de az biztos, hogy jól van megírva a könyv. Sándor Erzsi nagy adag humorral rendelkezik (otthonról is hozta, láthatólag), aminek egyébként vannak veszélyei, de itt talán ha egyszer ütköztem bele olyan poénba, amit feleslegesnek éreztem, többször nem. A jól megírt könyv, az nem kis dolog. Kifejezetten ritka a nem irodalmár szerzők munkái között.

     Vége a júniusnak, mostantól alighanem csökkentett karakterszámú nyári üzemmód jön a naplóban.

vissza a lap tetejére

31. péntek

Nincs ilyen nap.

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra