|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Tegnap született egy csomó kisgyerek, akinek szegénynek alig lesz születésnapja. Miután végignéztem az Oscar-díjátadót, ily módon tájékozódtam az amerikai filmgyártás aktuális elejéről, rögtön el is határoztam, hogy a Spotlightot, újságírós film lévén, mindenképpen megnézem. Nem is halogattam, elmentem rá a Puskinba tegnap, amikor hétfőn kedvezményes ott a mozijegy. Nagy filmnek nem mondanám – hogy thrillerként jelöli a moziműsor, azt nem is értem –, de igen rendesen megcsinált, korrekt írói-rendezői munka sok egyszerű, tiszta, amerikai filmszínészettel. Azt átéreztem, igen, hogy miként sárgulhat el a film láttán egy magyarországi belpolitikai újságíró. Már önmagában az, hogy négyfős tényfeltáró csapat dolgozik a lapnál, egy időben egy témával foglalkozva, ahhoz pár hónapig vagy akár egy évig is gyűjtve az anyagot. Hogy a többiről, ami körülveszi őket, szerkesztőségi és tágabb, kisvárosi és társadalmi szinten, ne is beszéljünk. A tegnapi nap egyik itthoni híre – amely eléggé jó esélyekkel indulna az arcátlan pimaszság világbajnokságán, na de számos más hazai versenyző is megszerezte már a kvótát –, hogy a Szépművészeti Múzeum 600 ezer forintban határozta meg annak költségét, hogy kiadja mint közérdekű adatot az Átlátszónak azt, hogy a múzeum kiknek adott kölcsön műtárgyakat, kiknek adtak bérbe termeket és kikkel szerződtek ötmillió forintot meghaladó értékben. (Megjegyzem, épp tegnap adtam be egy álláspályázatot a Szépművészeti Múzeumhoz, kiadványszerkesztőt keresnek. Gondolkodtam napokig a jelentkezésen, elvégre nem annyira jónevű cég ez most, de beadtam. Hja, könnyű nekem, úgysem fognak válaszolni.) Konkrétan a 333. másodikánkat ünnepeljük ma kedves férjemmel, de az eleve látszott, hogy sem este nem lesz időnk elmenni vacsorázni, sem ebédidőben, úgyhogy reggel mentünk el vacsorázni egy francia reggelizőhelyre a Nádor utcába. A Radnótiban láttam a Lear királyt, másodszor, Gábor Miklós-díj bizottságilag. Picit csalódást okozott most, vagy ha pontosabban akarom megfogalmazni: első alkalommal az első jelenetek, az ebédlőasztalos képek revelációja tovább kitartott bennem, mint tegnap. Ezúttal jóval hamarabb kifulladt, megrekedt. Vagy szubjektíve, vagy pedig az előadás pillanatnyi formáját tekintve, de az első rész nagyobb részét kiürültnek, leegyszerűsödöttnek, beszorultnak éltem meg. A szünet után, a második részben összeszedettebbnek hatott az előadás. Ügyeltem közben a részletekre, így kifigyeltem, hogyan hal meg Kováts Adél Bolondja. (Első látásra nem vettem észre, mi történt vele, csak az tűnt fel, hogy holtan ül a falnál.) Jelentem, az történt, hogy amikor Pál András Edmundja a végén meg akarja ölni a tesóját, akkor kést hajít Szatory Dávid felé, és az megy (kvázi) annyira félre, hogy az Adélt találja el. Még azt akarom ide erről az előadásról, amit Nánay István írt a Színházban, mert azt nagyon szemléletesnek találtam: „…a leginkább ízlésemnek tetsző alakítás Csomós Marié. Az ő visszafogott, nehezen megszólaló, szemérmes Kentje más etikai parancsok szerint él és ítél, mint bárki más körülötte. Fájdalommal teli szavak és szemének huncut villanása, ez a kettősség jellemzi figuráját. Kár, hogy pontosan értelmezett szövegmondásával, némán is erős színészi jelenlétével ezúttal egyedül marad, mert az alkotóknak a mindenáron való érdekesség fontosabbnak mutatkozott, mint a szereplők közötti viszonyok mélyének feltárása és megmutatása.” Istenek tanácsa a Rózsavölgyi Szalonban és közönségtalálkozó a Sufniban Az Olaszliszkai előadása után – ezek lennének a mai témák, de időhiány miatt elmarad a kidolgozásuk. Általában, hosszabb távon is az fenyeget, hogy a sok dolgok közül valami végleg el fog úszni. Arra tippelek, hogy a rádióműsor lesz az. Volt egy elegáns, fekete VISA-kártyám az OTP-nél. Ebben a hónapban lejár, úgyhogy küldtek másikat. Fehér alapon valami darabos kőember magyar zászlót lobogtat, plusz magyar csapat felirat, piros-fehér-zöld hullámok, olimpiai ötkarika, ízlés nulla. Azt hiszem, én ezt soha sehol nem fogom elővenni. Csak akkor hogy' fizetek. Mindenhogy. Mindenért. Borbás Gabival csináltam rádióműsort, és volt egy igazán mulatságos epizódja. Felemlítettem a Játékszín réges-régi A néma levente-előadását (a nyolcvanas évek végéről), amiben ő játszott, Udvaros Dorottya Ziliája és Bubik István Agárdi Pétere mellett. Jól emlékszem arra az estére, amikor láttam, mert egyszer csak egy néző bekiabált, hogy „hangosabban!” Mesélem ezt, mire Gabi a kezébe temeti az arcát és jajongva mondja, hogy az a bekiabáló néző az ő nagyothalló papája volt. Na így lebuktak most :-) Délután elmentem a Kolibribe, mert rájöttem, hogy ha írni akarok a kettős:játékról, akkor a másik felét is látnom kell, a fiú történetét, amely a foyer-ban elhelyezett fóliasátorban játszódik, Nizsai Dániel a főszereplője. Ez a soványabb rész, ám ez a fontosabb, talán innen jött maga a darab ötlete is, abból, amit az országon keresztülmenő migránsokról tudunk. Este az Emigránsok bemutatója a Stúdió K-ban, Mucsi Zoltán rendezésében. Jól ismerem a darabot, annak idején nyíregyházi korunkban Csomi megkért, hogy írjam át két nőre, meg is tettem, de aztán előadás nem lett belőle. Etalonilag nekem a mű Szarvas József és Ternyák Zoltán a Pinceszínházban, 1997-ből. Itt Molnár Gusztáv és Géczi Zoltán adja elő. Nem volt egyenletes a kettős, Molnár Gusztáv vitte el az estét. De mivel Géczi Zoltán mind szövegmondásilag, mind borotválkozásilag kicsit indiszponáltnak vagy idegesnek hatott, lehetséges, hogy a későbbiekben majd kiegyenlítődik a játék. (Most rágondolkodtam egyet: nem biztos, hogy így lesz. Pontosabban: elképzelhető, hogy marad, ahogy van. Molnár Gusztáv annyival színesebben, gazdagabban, sokarcúbban formálja meg XX-et.) Amikor jöttem haza, hallottam a liftben, hogy Udvaros Dorottya a Rózsavölgyiben épp Cseh Tamás és/vagy Bereményi Géza Jobbik részét énekli. Megbízást kaptam a Revizortól egy Simkó Kati-interjúra. Mi már sokat beszélgettünk egymással, ám interjút még nem csináltunk soha, úgyhogy kicsit izgultunk. De azért meg lesz ez a feladat oldva, tegnap rákoncentráltunk. Izgulva mentem aztán színházba is, hogy vajon megfelelő néző leszek-e, mert a Jurányiban néztem a Stereo Akt Etikett – avagy a tökéletes ember című előadását. Olvastam róla Zappe kolléga írását, amelyben a vegzálást rosszallja, majd a Facebookon a rendező Boross Martin kiakadását Zappe kolléga cikkén. Márpedig a vegzálást én sem szeretem – talán nem helyes kifejezés ez, de a nézőknek azon része, amelyikbe egyébként én is tartozom, összegzően így szokta nevezni a színházi interaktivitást, vegzálásnak. Mindazonáltal nem mondanám, hogy a produkcióban alkalmazott nézőigazgatás kellemetlen vagy agresszív lett volna. Inkább csak játékosnak éreztem ezeket az akciókat, amelyekben voltaképp egymásnak kellett játszanunk nekünk nézőknek, kétoldali közönségnek. Nem mondom (felületesen), hogy nagy hatást tett rám, vagy hogy sokat fedeztem fel a produkcióban, amelyet Julia Jakubowska, Boross Martin és hangfelvételről Terhes Sándor adnak elő, de amit mégis, az ha szerteszaladón és esetlegesen is, némely ponton kifejezetten szellemes és gondolatébresztő. Úgyhogy nem vagyok panaszos, azt a másfél órát, amibe telt, megérte a dolog. Még egy kérdés maradt mára, találós. Vajon milyen ínyencséget, illetve rágcsálnivalót kapnak az okos chicagói kutyák, akiket már a középiskolába is felvettek? A Facebook-posztnál lehet tippelni. Aki kitalálja, egyéves ingyenes előfizetést nyer a naplómra. Verőcei Duna-part 2016./1. Valami készül. Ha ma is lesz még pár órányi éjszakai nyugodalom, majd úgy veszem, hogy holnapra már aludtam összesen egyet a Nem félünk a farkastólra, és akkor szavakkal fogom illetni. Mindig is biggyesztettem a Nem félünk a farkastólra. Mache darab, szeressék csak a színésznők, akik játsszák. Én sosem értettem, hogy ez a házaspár, Martha és George mit csinálhatott tegnap este, vagy egy hete, vagy két éve este. Mert ha ugyanezt, akkor már rég kulminálni kellett volna a kulminálnivalóknak. No mindegy, így írta meg Albee ezt a mélyenszántó bulvárt, amelyben sok a vicces bemondás, hogy élvezzék a nézők. A primer szerzői szándék alighanem a nevettetés, miközben itt nagy drámára is be van jelentve az igény. A Centrál Színház előadása két szempontból is jól kezdődött számomra. Az egyik a díszlet, a nagyvonalú, részletgazdag pontosságával (Pallós Nelli tervezte). El lehetett hinni, hogy itt a történelemtanszék egyetemi docense él, olvas, töprenkedik, molyol. Másrészt ahogy Básti Juli Marthája berobbant a mindenben lehagyott férjével, majd ahogy dialogizálni kezdtek a vendégek előtt. A nő sokat nevetett, nem pusztán a bevedelt alkoholtól, hanem azért, mert érti a tréfát. Mindig is úgy gondoltam, hogy nevetniük kell egymás jobb poénjain, mert ha nem lenne humorérzékük, már rég belepusztultak volna a házasságukba. Puskás Tamás rendezése új fordítást használ, Hamvai Kornél munkáját. Meg kell jegyeznem, hogy nem pusztán antipatizálok e verzió trágárságával, hanem helytelenítem, ha a legközönségesebb, legszellemtelenebb vulgaritások poénként vannak működtetve. Színészileg igen magas színvonalon adják elő a darabot. Schmied Zoltán ugyan kissé kinőtte már Nick szerepét, de rendesen helyt áll, Ágoston Katalin is szépen dolgozik. A Básti Juli – Rudolf Péter kettős pedig igazán kiváló. Az külön nagyszerű, ahogy Rudolf Péter fádsággal ellenpontozza Martha éles, harsány, energiadús fellépését. Laposan poentíroz. Remek. A végére kisebb biggyesztésig eljutottam megint, mert az utolsó jelenet drámázását picit soknak találtam. Volt egy ilyen, kicsit nyögvenyelős, de informatív. Az idei POSZT 16 versenyelőadásából tízet láttam. (A tizenegyediket jövő héten nézem meg Tatabányán a MOST FESZT-en, ahol Szőcs Arturral /MSzT/, Szűcs Gáborral /TT/ és Pregitzer Fruzsinával /MMA/ fogok zsűrit alkotni.) Az arányok – miszerint 10 vidéki, 4 fővárosi, 1 határon túli és 1 független produkció szerepel a programban – arra utalnak, hogy idén is a Teátrumi Társaság színházainak hátrányának ledolgozásának* szenteljük a fesztivált. Miközben a színházilag fontos és/vagy művészetileg különösen értékes dolgok aligha pécsi A vágy villamosa- vagy kaposvári A gát-előadásokban születnek. Az Istenítélet meghívását csak úgy tudom elképzelni, hogy a válogatók okvetlenül nem látták Mohácsi előző két Istenítéletét. A Nemzeti Színház Don Quijotéjának beválogatása nem indokolt, de értelmezhető. (Bizonyára mindenki úgy gondolja, hogy Vidnyánszky-rendezésnek lennie kell a POSZT-on.) A gát favorizálása érthetetlen. Igaz, tavaly is volt kaposvári Bérczes-rendezés (Szigorúan ellenőrzött vonatok), azt se tudtam, miért, sőt tavalyelőtt is volt (Vaknyugat), már azt sem. Talán Bérczes László jelenléte is alaptörvény. A kecskeméti színház elismerése már évek óra érett, ilyenképpen a duplázásuk sem feltétlenül túlzás. Meglehet, a fehérváriak is valamiféle „három szöglet egy tizenegyes” elv alapján kerültek be, mert nem pont a 12 dühös ember érdemes szerintem. A többit majd vagy meglátjuk, vagy nem. Én egyrészt a Kohlhaast hiányolom súlyosan, másrészt a szombathelyi színházat, harmadrészt a marosvásárhelyi Nyugalomot. * Egy idő után már direkt gyűjtöttem a szóösszetételbe a birtokos eseteket. Mai: Kínaiban vásároltam. – Ugye ez a krém ugyanaz, mint a kék csavaros tetejű volt, csak új a dizánja és másmilyen a kupakja? – Hétszá' forint. Még a tegnapihoz pontosításnak és kiegészítésnek: Bérczes Laci két éve a kaposvári Bányavirággal volt a POSZT-on, a Vaknyugatját három éve hívták meg. Pláne. És hogy a Maladype Ernelláék Farkaséknálja is ott lehetne. És hogy nyugtalanul nem reklamálok vajdasági előadást, azon szomorú oknál fogna, hogy egyáltalán nem láttam őket ebben a szezonban, a jövő hónapban nézek majd szeretettel szabadkai Édes Annát a Katonában. Ültem tegnap este az Ódry Színpadon, és azon gondolkodtam, hogy vajon mikor öregedtem meg ennyire (ha úgy vesszük). Honiasított Broadway-musical ment Hol utca hány címmel a negyedéves bábosztály előadásában Tengely Gábor rendezésében. Miközben arról énekeltek, hogy a neten mindenki kúr (és tulajdonképpen nem értettem, mit értenek ez alatt a dallamos kijelentés alatt*), semmi nehézségembe nem került, hogy a szememet kicsit becsukva megérezzem az Ódry Színpad szagát harminc évvel ezelőttről, és a szemhéjam alatt az egykori János királyt lássam, vagy László Zsoltot gimnazista Lalaként a Vőlegényben. Természetesen semmi gond nincs avval, ami a színpadon folyt. Fiatalos mű, a növendékek tanúbizonyságot tettek mindenféle készségükről. A narancssárga hajú lány (Nagy Petra Mária) különösen tetszett most – milyen gazdagon és változatosan tudta mondani: enter! –, és rendkívüli örömömre szolgált, hogy láthattam Valentyik Annát Sandra Bullockként a szépségversenyből. * Lehet, hogy nem is ezt énekelték, hanem azt, hogy cool. Akkor a fülhallásom is a problematika része. Lett volna tegnap színház, Esterházy a Spinozában, de reggel arra ébredtem, hogy egész nap és folyton pisilek. Szisztematikus megközelítés után be is robbantam aztán a háziorvosi rendelőbe, hogy adjanak valami bombasztikus megoldást, mert éreztem, hogy a programszerű pisilés nem fogja növelni a mai 13 órás vonatozásom élvezeti értékét. Marosvásárhelyre tartok ugyanis, a színház születésnapját ünnepelendő. Hetvenéves, de jól tartja magát. (Most akkor az lesz, hogy ismeretlen ismerősök fogják kérdezni, pisilek-e sokat még.) Kritikusok díja (egyfajta): reggeltől estig vonatozni, majd megérkezvén beülni egy több mint négyórás Mohácsi-premierre. Helyzetemet nehezítette, hogy Molnár Ferenc Az üvegcipője képezi a rendezés tárgyát, ami ugye kedves darabom, kívülről tudom, és erősen fegyelmezni kellett az arcizmaimat annak hallatán, ahogy a Mohácsi fivérek lépten-nyomon igyekeztek a feljavításra szerintem egyáltalán nem szoruló Molnár-szöveget turbózni, humorát fokozni, poénjait bővíteni stb. Jó, megpróbálom lenyelni. (Bár amiatt mindenképpen szeretnék tiltakozó jegyzéket benyújtani valahová, hogy Adél itt a lakodalmán félrelép a Császárral a spájzban. Ez gyökeresen ellentmond a figurának, hiszen az egész menyegzőt a látszat és a renomé miatt rendezte.) Nem is indult jól az előadás a terítési jelenettel. (Érdekes, hogy a fiatal színésznő és a kisfiú kettőséből a kisfiút láttam már – Az Ördög próbája-előadásban –, a lányt még nem.) Simon Boglárka nyitányában az orgánum domborodott ki előnyösen, ám sem a ritmus, sem az energiafelhozatal nem volt rendben. De aztán belejött a fiatal színésznő, a második felvonásra már megtelt erővel. A pozitívumokból: a társulat láthatóan nagy kedvvel és ambícióval vetette magát a Mohácsi Jánossal való munkába. Nyilván kíváncsiak is voltak rá, úgyhogy mindenki benne van a produkcióban, aki szakmailag él és virul a társulatban, még a legkisebb szerepekre is élvonalbeli színészek jönnek be. És az derül ki, ami itt szívderítően kézenfekvő is: hogy aki jó színész, az ebben is jó színész. Márpedig sok itt a jó színész. Várható volt, hogy a második felvonásban lesz leginkább elemében a rendezés, ott, ahol lakodalom van, zenészek, vendégsereg, alkohol, muri, ahol mindenki beszél össze-vissza. Ez olyan is lett, mint azt Mohácsinál megszoktuk. Itt-ott alig lehetett elkapni egy-egy mondatot. A felvonásvég erősen felívelt: szép volt a csárdás és azután Irma fürdése. A csúcspontnak azonban a harmadik felvonás bizonyult. Ott kiderült, hogy milyen a Mohácsi-féle tömegjelenet a legjobb formájában, amikor rendesen van rendezve és semmi természetes nehezítése nincsen. Úgy fest, hogy a rendőrségi kispadon ül sorban a teljes vendégsereg. Nem egymásra, hanem egymás után beszélnek a szereplők, mindegyiküket egyszerre lehet látni is, hallani is, érteni is. Nahát, ez így tényleg pazar tud lenni! Élménysorjázás: Korpos András Siposa, ahogy ül a lakodalmi asztalnál, átvetett lábbal, baljós fejjel, korsó sör mellett, a katasztrófa előtt. Berekméri Katus Adéljának dinamikus, dallamos indulati váltásai, még mielőtt túl sok lenne belőlük. B. Fülöp Bözse Anyájának settenkedései. László Csaba rendőrének alkoholos derűvel előadott élettapasztalata. Galló Ernő színészi építkezése abból, hogy hőse egyszer cseresznyét akart szájalni Irmával. És még piros hó is esett! (Néhány pehelynyi idő előtti előeséssel.) Remélem, szeretni fogják az előadást a vásárhelyi nézők. Kiérdemlik a színészek. (Csak a holnap esti Sirályról fogok kritikát írni, azért tudósítottam most ilyen hosszan itten.) Azon nevettem, hogy pesti bemutatókon nem látni annyi kritikust a nézőtéren, mint itt Az üvegcipőn. De nemcsak az esti előadásokkal ünnepeljük a 70 éves marosvásárhelyi színházat, hanem számos más program is van: kiállítások, vetítések, beszélgetések, kopjafa-avatás, éjszaka a színházban nevű színházak éjszakája és egyebek. Tegnap délután a direkcióval zajlott sajtótalálkozó. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház néven Gáspárik Attila igazgatása alatt itt két társulat működik, az Alina Nelega vezette román és a Keresztes Attila vezette magyar (Tompa Miklós Társulat), és ez a triász szép fejlődést ért el itt az elmúlt négy évben. Csináltam egy rádióműsort Székely Csabával (nem voltam jó, nem voltam jó), és az jutott eszembe, haza kellene vinnem a szállodai szobám bútorzatát, annyira alkalmas a feladatra: két keskeny karosszék között egy kicsi kerek, magas asztal, nem nyikorog, tökéletes mint stúdióberendezés. Este Bartis Attila Rendezés című darabját láttuk a szerző színrevitelében. Ritkán fordult elő a nézői praxisomban, hogy egy drámának jót tett a szerzője rendezése – Pintér Béla a kivétel, aki erősíti a szabályt –, de lehet, hogy ennek esetünkben nincs jelentősége. Nem szép, amit gondolok, de tulajdonképpen már a Nyugalom regényt olvasva is volt ez a benyomásom, hogy a szerző bement az író-szer boltba, és a Súlyos dráma szekció Ny (nyomasztás) jelű polcáról levette a legdivatosabb témákat. No hát itt színházi közeg van, próba, szerző-rendező a főszereplő, saját életéből vett téma, rendező-színésznő sikamlók, politikai bűnözés, lecsukatás, besúgás, megcsalás stb. szűk két órában. Engem speciel nem győzött meg. Mit hozhatnék fel mentségemre/mentségére. Kádár Noémi légiességét. Galló Ernő szeretnivaló kellékesét. Mivel a Sirályt kritikának írom, nem akarom itt most nagyon ellőni. Nem is tudnám tetszett/nem tetszett felől megközelíteni. (Az is igaz, nem mindent értettem belőle.) Izgalmasnak, érzékenynek találtam Keresztes Attila rendezését. Adott számomra új vonásokat, új értelmeket a darab helyzeteit és kapcsolatait illetően. Ehhez a kijelentésemhez számítsuk hozzá, hogy ez a huszonvalahányadik Sirály volt az életemben. A legmegrázóbb erővel a „szcéna” jelenetek párosa hatott rám. Trepljovban nyilván fel sem merült, de a darabjának premierjével nemcsak színésznőként támadta az anyját, de nőként is, a lehető legdurvábban. Kábé egy kortárs táncelőadást vagy fizikai színházi produkciót rendezett: beküldte Nyinát stúdiószínházi körülmények közé, a nézők testközelébe majdnem pucéran, valami sárga iszappal bekenve gimnasztikázni. Trigorin mozdulni se, ránézni se mert a lányra. (Korpos András Trigorinja pont olyan frusztrált és görcsös férfinak hatott, mint Bartha László Zsolt Trepljovja. Olyan ez a ház – vannak ilyen házak –, ahol csak a nők érnek és csinálnak valamit, a férfiak lényegében semmirekellők.) A Trepljov-opusz ellenpontjaként két felvonással később B. Fülöp Erzsébet Arkagyinája a visszahódítási jelenetben ösztönösen nyúlt adekvát színésznői eszközhöz: szánalomra apellált. Vetkőzni kezdett Trigorinnak, öntudatlanul illusztrálva, hogy mi az, amiben nem versenyezhet Nyinával. Nem tehet arról, hogy már nem húszéves – mondta az akció. (Miközben egyébként B. Fülöp Erzsébet szemre simán húszéves.) A jelenet végén a bejövők Trigorint a félmeztelen Arkagyinával találták. A tetten értek nagyon röhögtek. Olyan szépnek, olyan szomorúan igaznak találtam ezt. A színházak éjszakájában volt mindenféle, például Keresztes Attila rendelkező próbát tartott a Sirályból, Trigorinnak, illetve Nyinának jelentkező nézőkkel. Lehet, hogy két nappal ezelőtt elejtettem kisebb körben tréfás megjegyzést arról, hogy aspirálok Nyina szerepére, de nem mondtam komolyan. Mindenesetre elterjedt valahogy, amitől hidegleléses tünetek léptek fel énnálam. Engedték aztán elhárítanom a fellépést. Voltak más jelentkezők, hálás szívvel néztem őket. Nemzeti ünnepünk alkalmából színházművészeti tevékenységéért Jászai Mari-díjban részesítem BAJOMI NAGY GYÖRGY színészt, a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagját, JORDÁN ADÉL színészt, a budapesti Katona József Színház tagját, MÉSZÁROS SÁRA színészt, a kaposvári Csiky Gergely Színház tagját, NAGY ZSOLT színészt, az Örkény Színház tagját, NAGYPÁL GÁBOR színészt, a Stúdió K művészeti vezetőjét, PETŐ KATA színészt, RUSZNYÁK GÁBOR rendezőt, a kecskeméti Katona József Színház főrendezőjét. Ünnepi beszédemben Kazinczy Ferencet idézem: "Az ember az igazságnak, a virtusnak, az emberiségnek és a Hazának tartozik" – plusz a szakmának. Kitüntetettjeimnek tisztelettel gratulálok! Stuber Andrea Olyan szinten táblás ház volt tegnap délután a Jurányiban, mintha AlkalMáté Trupp-előadás szerepelt volna műsoron. Pass Andrea Napraforgó című produkciója ment. Láttam tőle az Újvilágot is, így kettő után már levonhatom a következtetést: Pass Andrea tud valamit. Úgy ír-szerkeszt színdarabokat, hogy a cselekmény – a család témájú problémahalmaz – életes, valószerű, és nincs a történetnek egyetlen olyan szereplője sem, akitől öntudatosan el lehetne határolódni, akit ne tudnánk megérteni, akivel ne azonosulnánk legalább egy-egy pillanatra, még ha az esetleg kellemetlen is. A másik, ami feltűnő jegye Pass Andreának, hogy roppant igényes a szereplőválasztása: fölöttébb jó színészekkel dolgozik. Továbbmegyek, a színészvezetéshez is bizonyára ért, például a gyerekeket játszó színészek is jelesül működnek nála. (Eszembe jut, hogy Pintér Béla is bevitt a Fácántáncba fiatal színészeket iskolásként, nála kábé ugyanannyian alkotják a tanulóifjúságot, mint itt, ám ezek a figurák – Kőszegi Mária, Kárpáti Pál, Tolnai Hella alakításában – sokkal meggyőzőbbek.) Petrik Andrea érzékeny finomsággal adja a tanító nénit az idealizáltra szűkített általános iskolában, és elszalasztja, amit becsületből el kell szalasztani. A gyermek most is Sztarenki Dóra – ezúttal mindössze 10 éves –, és megint Hajduk Károly a papája. Nem tudom, más hogy van vele, de én Hajduk Károly játékát mindig rendkívül imponálónak találom, most is tetőtől-talpig leimponált engem. (Ahogy lassan összegyűlt benne az indulat, és egyszer csak kiabálni kezdett a feleségével, egy mondat közepén, konkrétan a kutya szó második szótagjánál…) A feleséget Pető Kata játssza, természetesen és félelmetesen. Amikor a kedvessége mögül kibukik az egzaltáltság, a szép tiszta szeme megzavarosodik, a mosolya úgy töredezik le az arcáról, mint a jégdarabok. Szép, komoly, gyomorra ülő előadás. Volt ez, meg ez. És volt még, hogy Ascher szóvá tette, hogy tervezőnek vagy dramaturgnak nem adtam Jászai Mari-díjat. De hát nem oldhatok meg egyedül mindent egyszerre! Tegnap az Andrássy úti menetben határozottan az volt az érzésem, hogy egy ilyen március 15-i sétán énekelni kell, de hiába gyújtottam rá a Gábor Áron rézágyújára, nem kapott szárnyra a dalolásom, és hát nem vagyok erőszakos típus. Este a Bihari a Sufniban. Ügynökdarab Ménes Attila tollából, Máté Gábor rendezésében. (Nem tudom, hol jelent meg és mikor, de biztos, hogy az NDK-beli jeleneteket olvastam.) Alapjában véve úgy éreztem, hogy az írásmű semmit nem ad a tények ismertetésén túl. (Miszerint az író főhőst – Tar Sándort – homoszexualitásával megzsarolták a rendőrök, jelentett, a rendszerváltás után lebukott, kivetették, belehalt.) Hogy a darab csupán illusztrál, semmit ki nem bont. De egyrészt talán nincs igazam ebben. Hiszen két jelenet mégis ütött kicsit. Az egyik a beszervezés a rendőrségen. A másik pedig szintén a rendőrségen az a szcéna, amikor hősünk már szinte otthon érzi magát az elvtársak társaságában. Meg az is lehet, hogy aki fiatal, és az egész korszakról annyit sem tud, mint én (aki nem éltem meg zsarolást, sanyargatást, fenyegetést, sakkban tartást – bár, mint azt már biztosan említettem itt, szolid kísérletet tettek rám egyszer), annak számára ez az előadás mégiscsak informatív és/vagy érzékletes lehet. Egyszerűségével és magabiztosságával Kovács Lehel uralja a színpadi helyzeteket. Mészáros Bélának a lefelé bukó feje és a reszketeg nézése, amikor a rendőrök harapófogójába került. Körülbelül ez. Volt baljós elképzelésem is az új nemzet színészéről, miközben drukkolva gondoltam Csomós Marira, Pogány Juditra, sőt Pásztor Erzsire is, Béres Ilona szintén játszik nálam, de Almási Éva valahogy nem jutott eszembe. Ám amikor meghallottam a megválasztását, úgy megörültem neki, hogy tüstént felhívtam gratulálni, ami egyébként a legkevésbé sem jellemző rám. Elmentem a Bajor Gizi Múzeumba megnézni a Darvas Iván 90. születésnapja alkalmából tavaly megnyílt kiállítást. Van sok kép, sok szöveg a Lábjegyzetek című könyvére alapozva, hallgatni is lehet őt meg nézni is: leültem egy időre a vígszínházi Három nővér második felvonása mellé. Mint Versinyin, elkezdett panaszkodni a feleségére, Ruttkai Éva egy hintaszékben hintázott mellette, pontosabban háttal ülve Darvasnak. Először csak Mása hintaszéktámlát fogó kezét csókolgatta, abban az ütemben, ahogy oda-odabillent hozzá, de aztán tettleg és rohamozólag ki is akasztotta a hintázást. Áááááá… - mondhatnám. Voltaképp ráhangoló múzeumlátogatás volt ez, mert aztán Budaörsre mentem, ahol az Adler Kávéházban a Szellemidézés nevű programsorozat keretében Darvas Ivánra emlékeztünk 20-25 érdeklődő előtt, akiken látszott, hogy szintén emlékeznek még Darvas Ivánra. Bognár Éva vezette a beszélgetést és adott be bejátszásokat, Igó Éva, Tahi Tóth László és én voltunk a vendégek. Távoztam előtt még szóba elegyedett velem egy férfi, egyebek közt azt mondta, ha Darvas látta volna ezt egy felhőről, tetszett volna neki. Akkor jó. (Na. Találtam őket együtt.) Igazán jól indult a tatabányai MOST FESZT (Monodráma és stúdiószínházi fesztivál), felvillanyozóan jól. Egyrészt a nyitóelőadással, másrészt utána a közönségtalálkozóval, ahol a nézők elfogulatlanul és élelmesen kérdeztek jókat. Maga a produkció Jurányi-Füge – mivel ez a 4 napig tartó, 4 monodrámát és 4 stúdió-előadást felvonultató fesztivál ügyel arra, hogy függetleneket és határon túliakat is megmutasson –, A nagybőgő Klem Viktor előadásában. Eleve imponál nekem, hogy alternatív szférában/ból valaki épp ezt a szofisztikált művészbulvárdarabot adja elő, és hát igen jó ízléssel és érzékkel van megcsinálva, a keskeny sávban az életszerűség és a színpadiasság határán. Emlékszem, Darvas Iván realistán pepecselt ebben a szerepben, itt viszont kontúr és fazon virul, a nagybőgős egy majdnem üres szobában, amelynek a falán zeneszerzőportrék és karton tojástartók függenek. (A Rádió Q régi stúdiója falán is volt tojástartó meg felfekvésellenítő laticel, hangszigetelés gyanánt). Ült egy fotelben Klem Viktor frakkban, szemüvegben, egyik kezében a vonó, csak a másikkal gesztikulált, frappáns és pontos a játéka. Miközben itt-ott elhelyez egy-egy apróbb bűbájos buktatót. (Pl. a kék szegélyű mélybordó zoknija.) Néha Szegedy-Maszák tanár úr jutott eszembe Klem Viktor nagybőgőséről, például amikor avval fordult hozzánk: el tudják képzelni Schubertet mint virtuózt? (Amikor egy másik pillanatban ezt kérdezte tőlünk: nem tudom, érthető-e?, az előttem ülő nézőnő ide-oda billegtette a fejét, jelezvén, hogy nem egészen, aszittem megzabálom. /ti. a nézőnőt/.) Utóbb a Macska a forró bádogtetőn következett a kecskemétiektől, Zsótér Sándor rendezésében. Nem mondom meg, hanyadszor látom a darabot és hanyadszor nem szeretem. A szöveg, mint új fordítás, nem értem, miért ennyire nyers, helyenként szinte tükör (pl.:csinosan erős, szerelmet csinálni.) A színészek tulajdonképpen mind jók, egytől-egyig. Mondják, hogy a tavalyi első tatabányai fesztiválon kevesebb néző volt. Most zsúfolásig megtelt eddig minden előadás nézőtere. Helyi nézők, akik bérletet váltottak, hogy lássanak ebben a négy napban mindent, és kérdezősködjenek a közönségtalálkozókon. Ez örömmel tölt el. (Az első napon, az első előadás előtt Crespo Rodrigo igazgató mondott kis nyitóbeszédet, bemutatta a zsűrit, felálltunk, meghajoltunk kicsit, tapsoltak, és az én nevem után hallatszott valami pozitív meglepetéses reakció. /Nocsak, majd még én vagyok itten a celeb – gondoltam önironikusan/. Aztán az előadásról kifelé jövet egy hölgy mellém került, és mondta, hogy akkor ő most megsimogat engem, és így is tett, igazán kedvesnek találtam.) Tegnap Prohászka Fanni adta elő az Alszanak a halak? című monodarabot, Szilágyi Bálint vizsgarendezését, amit egyébként láttam tavaly a POSZT-on kissé kábán. Egy tízéves kislány sírkerti látogatása a hatéves néhai öccsénél. Finom, jó érzékű produkció. Este a temesváriak a Tesztoszteron című előadással, amely lengyel szerző által írt és maguk rendezte temperamentumos színpadi katyvasz, zenéléssel és énekléssel, slágermúzeum-betétekkel. (Balázs Attila milyen jól nyomta a Gyerekek, ha látnátok…-at Szörényi Leventétől!) Férfidarab, egy étterem a tere, ahol inni lehet, duhajkodni, hangoskodni, verekedni, röhögni, nőket kitárgyalni stb, miközben családi vígjátéki konfliktusok-bonyodalmak fejlődnek és kuszulódnak össze. Nos, énszerintem az anyag messze nem indokolja az előadás hosszát, de az kétségtelen, hogy kiüt a dolgon a játszó hét színész kedve, energiája, öröme. Ez volt a Simkó Kati-interjú. Nem olvastam az Egyasszonyt és nem is nagyon akartam megnézni. De jóhírű Tenki Réka produkciója, ezért örültem neki, hogy itt van és mégis látom. Szép színészi teljesítmény. Öt perc után „nem stimmel” érzést keltett bennem. Bizonyos időparadoxon zavart. Péterfy-Novák Éva ezt a szöveget évtizedek távolából írta, vagyis rálátása van a történetre. Később megszerzett tudást, átgondolásokat és megrágásokat tartalmaz. Tehát nem lehet primer szenvedéllyel és indulattal előadni. Ha a színész közvetlenül visszajátssza a figurát az időbe, akkor ott olyasmiket mond, amiket a hősnő nem mondhatott. Mert akkor még – ez kiderül a szövegből – tapasztalatlan volt, tudatlan és kiszolgáltatott. Nem kapott választási lehetőséget, információt, magyarázatot, különböző dolgokat vetettek oda neki különböző orvosok. (Ismerem ezt, megvan a magam nem kevésbé, ha nem sőt szülészeti tapasztalata ugyanabból az 1984-es évből*.) Az ítéletek és az érzelmi konzekvenciák is mind későbbiek, nem lehet jelenidejűleg ábrázolni. Szerintem szükség lett volna arra, hogy Paczolay Béla nagyobb distanciát rendezzen bele a színészi játékba. (Az előadás itt is nagy siker volt, megfacsarta és megrendítette a nézőket.) A Tünet együttes Sóvirágja több, mint amit vártam vagy reméltem. Gyönyörűséges, gyengéd, szeretetteljes kettőse két művésznek, akik között 60 év a korkülönbség. A 91 éves Fahidi Éva egy istennő. Amikor visszajött a színre Gólya Gézaként és kereste a nagymamáját, aki voltaképp már réges-régen ő maga, azt katartikusnak éltem meg. Hálás vagyok Szabó Rékának, hogy kitalálta Fahidi Éva és Cuhorka Emese közös játékát, vallomását, és hogy láthattam őket itt, pluszban még a közönségtalálkozón. Fahidi Éva civilben, a hosszú fehér pulóverében is olyan, mint egy angyal. Nem mondtam mukkot se, de eljövet megsimogattam kicsit. *Megírtam egyébként, talán 1985-ben. Úgy képzeltem, publikálom. Lehet, hogy abban a korszakban nem közölték volna sehol. De amúgy is avval kezdtem, hogy megmutattam anyukámnak, aki az orvosegyetemen dolgozott, és ismerte a szülészt, ő vitt engem el hozzá a SOTE-klinikára. Azt mondta anyukám, nagyon kéri, hogy amíg ő él, én ezt ne jelentessem meg. Jó, mondtam. Évtizedek teltek el, és miután 2011-ben meghalt, már eszembe sem jutott a retró opusz. Azt sem tudom, hol van az a gépelt kézirat.
A tegnapi napba nem fért naplóírás, úgyhogy adós vagyok még a vasárnappal, a tatabányai fesztivál utolsó napjával. Délután megnéztük a szabadkai Csernik Árpád Van valami bejelentenivalója? című előadását, amit két évvel ezelőtt beválogattam a kisvárdai fesztiválra. Este a budaörsiek szerepeltek a Hazatéréssel, amely nem volt egészen ugyanaz, mint amikor korábban láttam, részint mert eléggé más ez a nagyszínpadi stúdióhelyszín, részint mert Szalay Marianna helyett már Szamosi Zsófi játssza Ruth szerepét. Az utána zajlott közönségtalálkozó volt az első olyan fesztiválos alkotó-néző randevú, amit utólag inkább elengedtem volna, nemcsak az időtényező miatt, hanem mert nem hozzáadott nekem a dologhoz, hanem inkább talán elvett kicsit. Na, aztán ülésezett a zsűri, és érdekes módon markáns frontvonal támadt a négytagú testület női és férfi kontingense között. A megszületett végeredmény, a kiadott díjak tükrözik a véleményemet. Még a kecskeméti Macska-előadásból Csombor Teréznek nagyon szívesen adtunk volna díjat, de sajnos már nem fért bele a keretbe. Hogy tegnap mi volt, azt jobb, ha a kedves olvasók nem is tudják. Amúgy gyermekszínházi világnap*, és jártam is délután a Budapest Bábszínházban, a Szabadkai Gyermekszínház Tengely Gábor rendezte A kislány, akit mindenki szeretett című előadásán. Eléggé tele volt a fejem, az pedig végképp eltompított, amikor negyedórát-húsz percet vártunk a kezdésre a gyerekzajban. Tulajdonképpen csak akkor tértem magamhoz, amikor a patak a VII. szimfóniára kezdett folyni. Meglehet azért, hogy majd összeszedem magam és a produkciót egy kritikaféle erejéig, de nem biztos, mert egy sor más kritikát is írandó vagyok. * Jav.: bábszínházi világnap. A gyerekszínházi világnap egy nappal megelőzi a bábszínházi világnapot. Nem tudtam, hogy egész színházi világhét fejlődött már. A vásárhelyi Sirályról. Bábu fesztivál zajlik a Budapest Bábszínházban (méghozzá Lázár Ervin műveihez kötődően), úgyhogy tegnap is ott töltöttem pár órát. A veszprémi Kabóca Színház A négyszögletű kerek erdőjét láttam, és menetközben rájöttem, ez az a produkció, amiről Zappe kolléga írt már nekem a Spirire. Ő akkor egy nagy helyszínen szinte semmit nem látott benne, pontosabban: belőle, én viszont most igen. Egyszerűséggel operál a rendező Bartal Kiss Rita, és helyenként impozáns lelemények mutatkoznak a játékban. (Pl. Ló Szerafin futása.) Utána a zalaegerszegi Grifftől A legkisebb boszorkány, Somogyi Tamás rendezésében. Ebben az előadásban a játszók orgánumát, a boszorkaszínésznők nevetését élveztem a legjobban és ellágyultam a bábok szépségétől. (Azt hiszem, felismerem már Mátravölgyi Ákos bábjait.) Este a Sufniban Egy komcsi nyanya vagyok! Három éve játssza nagy sikerrel ezt a monodarabot Csoma Judit, könnyedén, magabiztosan, uralva az uralnivalókat. Azután közönségtalálkozó zajlott a kritikuscéh szervezésében, Tompa Andrea vezetésével. Érdekesnek találtam, hogy a nézők az előadás kapcsán mennyire a politikáról, a rendszerekről akartak beszélni. Egy asszony azt mondta, ő utólag nem érti, hogyan nem vette észre, hogyan nem tűnt fel neki annak idején, hogy avval a rendszerrel mennyi baj van. És azt nem szeretné, hogy ez megismétlődjön: hogy emberek (a mostani fiatalok pl.) utólag ugyanezt a szemrehányást tegyék maguknak. Ezt jól értettem és megértettem. Bizonyára gondoltak hasonlót a szüleim is, én is. A beszélgetés alatt egyszer csak eszembe jutott, hogy most, talán épp ebben a pillanatban feleződött el az életem. 28 évet éltem a Kádár-rendszerben és 28-at az azótaiban. (Ez egyben azt is jelenti, hogy innentől az életem több mint felét kedves férjemmel élem. Hurrá nekem! /ezt Micimackó énekli, azt hiszem/, hurrá neki!) Nemzetiszínház-történetileg eléggé nyúlfarknyi az a 15 év, amióta a soroksári Nemzeti felépült, de már azóta a harmadik Csongor és Tünde-bemutatót láttam benne tegnap délután, középiskolások társaságában. Vidnyánszky Attila rendezte, forog, zenél, szép képekben gazdag. Jó darabig úgy éreztem magam, mintha a szegedi Dóm téren néznék egy látványos gyerekelőadást. A másfél órás első rész végefelé – kábé a Mirigy-Ledér kettőstől (odavagyok Tóth Auguszta gyöngyöző kacagásáért, mindig is odavoltam) – elkezd kicsit nyitni az előadás az életre, de a tartalmasabbnak érződő második részben sem jutottam el odáig, hogy megértettem volna, mit gondol a rendező a darabról. Találkoztam pár hónapja egy Vidnyánszky-interjúval, amelyben roppant megvetően nyilatkozott arról, hogy kritikusok nem ismerik fel az előadásában használt zenét. Ezen most eltűnődtem. Ha tisztában vagyok avval, hogy az előadást szinte végig kísérő zenei egyvelegben pontosan milyen slágerzene, népzene, filmzene és komolyzene hangzik fel, az árnyalja-e a nézői befogadásomat vagy a kritikusi véleményemet. Beljebb vagyok-e mondjuk attól, hogy például Rubold Ödön a Fejedelem első monológját instrumentális Tom Waits fölé kiabálta bele a mikroportjába? Egy momentumot nagyra értékeltem: az Éj monológját Lukács Margit képi és hangi megjelenítésével. (Felismertem. Őt is, meg az ördögfiakat is, hiába voltak ugyanabban a ruhában, fejüket sapkával takarva, arcukat maszatosra kenve.) A Csongorról szaladtam át a Kamrába a Kovács D. Dániel rendezte Ahogy tetszikre. Köszönettel vettem az előadást mint felüdülést. Nem egyenletes, de friss, élvezetes, színészi örömmunka, és átüt rajta, ahogy fiatal színházcsinálók keresik a maguk színházát, darabját, történetét, a nemzedékük önkifejezését. Jó lesz ez, jó lesz. Rádióműsorra esélyem sem volt a héten. Igaz, a Csongor és Tündén majdnem mellettem ült Kiss B. Atilla POSZT-válogató, meg is szólítottam, hogy szeretnék beszélgetni vele. (Ha egymás mellé szervezni a két válogatót bonyolult is, de felvehetem őket egymás után, kétszer 20-25 percben, gondoltam.) Azt mondta, sok az elfoglaltsága, jövő hét második felében kerülhet csak sor rá. A Bábu fesztivál zárásaként Az időnk rövid története című előadást láttam a győri Vaskakas és az ESZME közös produkciójaként. Gimesi Dóra írta, Hoffer Károly tervezte-rendezte, Teszárek Csaba, Pallai Mara, Andrusko Marcella és Szolár Tibor játsszák. Négy öregember road movie-ja. Elbűvölő előadás. (Arra tippelek, hogy a bábszínházi Kabaré Schneider kisasszony-Schultz úr vonala adta hozzá az ötletet.) Sokat nevetett a közönség, én is sokat nevettem, csak közben sokat sírtam is. Ismerem mind a négy öreget. Főleg a kerekes székeset. Az ő fékevesztett szemöldökén jól látszik, hogy magányos, nincsen neki kislánya, aki ollóval néha rendet vágna abban a dzsungelben ott a szeme fölött. (Bár biztos tiltakozna, de annak ellenére is.) Este a Turandot a Radnóti Színházban*. Amikor a függöny felment, a díszlet láttán azt hittem, az Oresztészt folytatják, de ezt Juronics Tamás rendezte, nem Horváth Csaba, és hát nem azt folytatták. Petrik Andrea a címszereplő, Szatory Dávid játssza Kalafot. Kritikát fogok írni, és nem lesz könnyű dolgom, mert nem igazán értem, mit akartak itten evvel egyáltalán. *Mellékes a mellékhelyiségről. Azt hiszem, most először jártam a Radnóti Színház mosdójában. Mindössze két vécé van a női fronton (vagy három?). Nem csoda, hogy visszafelé jövet valóságos díszsorfalat álltak mellettem a lépcsőn a lányok-asszonyok. Johann Cruyff halála kapcsán eszembe jutott, valaha az volt az elképzelésem, hogy a sírkövemre írják rá: mészárostörökhegedűskomjátikántorgassmüllerzomborikovácsizsóváradi. (Ha nem fér ki, a szerkesztő kihúzhatja Zomborit, őt úgysem kedveltem soha.) De amióta a miniszterelnök államosította vagy inkább privatizálta magának a magyar focit, azóta ilyen szóba sem jöhet. A velencei kalmárt a Pesti Színházban ha különösebben jónak nem is találtam, de szerintem összehasonlíthatatlanul több rendezői gondolat áll mögötte, mint amennyit mondjuk Bagó Bertalan fehérvári színrevitelében felfedeztem. Valló Péter modernre vette a történetet, a velencei rasszisták garázdaságával kezdődik az előadás eleve. (Előttem egy idős házaspár hölgy tagja a 3. percben odasúgta a férjének: Ez nem Shakespeare. Nem akartam beleszólni, de de.) Itt-ott kicsit fazoníroztak dramaturgiailag – például a ládikák meséjét egyszerűsítették –, és a meghatározó elem az, hogy Valló Péternek rendkívül rossz a véleménye az egész közegről. A velencei ifjak nem is olyan ifjak már (minimum harmincasok), léha, pénzéhes, gátlástalan semmirekellők társasága. Mondjuk ettől a súlyos negativizálástól kis híján felborul a darab. Nem érthető, hogy annak a szép, okos, izgalmas Portiának, aki Bach Kata, minek ez a hitvány fickó, aki Telekes Péter jóképű Bassaniója. Miért csak az előadás végefelé ismeri fel Bassanio rossz emberi minőségét. Soha nem láttam még ilyet a tárgyalásjelenetben, egészen felvillanyozott: ez a mi Portiánk azért nem engedi pénzzel kiváltani Antoniót, mert az ösztönei követelik, hogy Shylock halálra késelje az ő (Portia) férjével gyanús barátságot tartó velencei kalmárt. Akiről egyébként Stohl András nagyon rendben lévő Antonio-alakítása ellenére sem tudjuk, hogy dolgos kereskedő létére mit keres a nála jóval fiatalabb léhűtők társaságában. Inkább hajózott volna el Belmontba ládikázni ő maga. Csak hát más irányban érdekelt. Még egy pillanat megragadott: ahogy Kerekes József tanácskozott Kern András Shylockjával Jessica szökése után. Profilból láttuk, nézett szomorú-laposan, bólogatott, és nagy erő volt benne: az együttérzés, a hitközségi fájdalom, a fegyelmezés és a közös felelősségvállalás, valamint a Schylock reakciója fölötti megdöbbenés ereje. Jött a héten a Belváros nevű független újság, a helyi kormánypárti politikusok lapja. Találtam benne egy hirdetést: egyházak és civil szervezetek pályázhatnak támogatásra. Na, gondoltam, ezt pont nekünk, a kritikuscéhnek írták ki. Lehet, persze, hogy másnak írták ki, pláne ilyen rövid határidővel: a húsvét utáni első munkanapon be kell adni, de én akkor is megpróbálom. Tudniillik általam belvárosi lett a kritikuscéh (a székhelye), és van nekünk ez a projektünk, hogy színházakban közönségtalálkozót tartunk, azután pedig a 7óra7 portálján beszámolunk az eseményről, és erősen hisszük, hogy ennek van értelme és haszna. Ha ehhez a tevékenységünkhöz nyernénk némi pénzt, akkor a kollégák nem ingyen csinálnák, hanem alkalmanként díjaznánk őket valami szerény összeggel. Úgyhogy megyek kedden az önkormányzathoz, benyújtani a pályázatot bizonyos Merklnének. Tényszerűen mindennek megfelelünk, bár a kért konkrét prapírokat nem tudom csatolni. Mivel a változásbejegyzési kérelmünkre harmadik hónapja várjuk a bíróság válaszát, végzését. (30 napos határidejük van a reagálásra, csak nem tartják.) Vagy például kellene igazolás arról, hogy a bankszámlánkat bank vezeti. Csütörtökön másfél órán át bankfiókról bankfiókra jártam az OTP-t, küldtek egyik helyről a másikra, de nem tudtam ezt a dokumentumot beszerezni. Az „adóhatósághoz történt bejelentkezés igazoló okmány másolata” – ilyenem sincs, bár rendelkezünk adószámmal. Viszont a támogatandó program meg van, és működik. Tegnap este a Pinceszínházban a Tasnádi Csaba rendezte Finito után én kérdeztem a színészeket, 15-20 ott maradó néző előtt. A Tasnádi fiúk nem tudtak eljönni, viszont a szereplők mind csatlakoztak, és eltöltöttünk ott együtt a nézőkkel egy rendkívül jó hangulatú, széles jókedvű, beszélgetős-nevetős háromnegyed órát. Tóth Krisztina: Homokóra Az apróhirdetéseknél a bútorok közt mindig kínálnak ingyen ágyakat. Halottak feküdtek bennük, bár a hirdetők azt szokták írni, költözés miatt. Végül is nem hazudnak: aki egykor a szenvedéstől kimélyült matracon forgolódott, tényleg elköltözött már, másféle ágyra váltva fekhelyét. Szemérmes buzgalommal mutogatják a jelentkező csóró, ifjú párnak, hogy majdnem ép a támla és az ágyrács, egy huzattal a matrac menthető… Albérletekbe, szűk padlásszobába utaznak gumipókkal lekötözve az ágyak, aztán új életre kelnek, és bennük újabb élőt nemzenek. A kisszekrényen sárga fényű lámpa, a takarón egy másik test nyoma, Csak megfordítottak egy homokórát, hogy átrendezhessék a színpadot. De a zajok és kellékek hasonlók, sírás megint, villanykapcsolgatás, pelenka, vatta, krém, szivacs, szivacs, pelenka, vatta, krém. Ezt sikerült írnom a BÁBU fesztivál után, kissé kapkodva. (A tavaly nyert Spiri-pénz természetesen rég elfogyott, a 2016-ra szóló pályázatnak pedig így az első negyedév végén még nincs eredménye. Hátha nyer a lap valamit, ezért dolgozom azon, hogy a működés folyamatos legyen, minden héten felteszek egy cikket. Lehet, hogy nem ítél meg az NKA semmilyen támogatást, akkor ez a szakmai tevékenységem bővíteni fogja a bérmentve végzett munkáim széles körét.) A napokban pakolás, hurcolkodás, szerelés volt a programunk: Máté költözött el. Megvette az alapbútorait: ágy, íróasztal, irodaszék és nagy tévé, konyhaasztal, konyhaszékek, hűtőszekrény. Ott tüsténkedtünk az új otthonában, és ahogy azt ilyenkor kell, rendelt nekünk pizzát ebédre :-) Most van tehát az a pillanat, hogy kirepültek a gyerekek. Fura, fura, de nem szomorkodunk. (30. születésnapja lesz Máténak novemberben. Már több mint egy éve van rendes állása és fizetése, munkahelyi megbecsültsége. Ez nagy kunszt manapság.) Mostantól szívesen befogadunk határon túli kritikuscéh-tagtársat, ha Pestre jön színházat nézni. Este az Őszi szonáta Orlaiéktól a volt Mikroszkóp Színpadon, Vörös Róbert rendezésében. Hát ültem ott egyre feszengvebben, és arra gondoltam: én talán kiöregedtem az ilyen szüntelen lelkizésből. Radnay Csilla nagyon szépen, tisztán, egyszerűen játszik. Fodor Annamária minden megrázó jelenése után elszégyellte magát az ember, amiért ő maga egészséges. Udvaros Dorottyáról az jutott eszembe, hogy el kellett volna játszania Arkagyinát a Sirályban. Abszolút az ő szerepe lett volna. Bevittem tehát a pályázatot az önkormányzatba, rozoga öregurak álltak még sorba ott, mondta a hölgy, adjak magyarázatot, miért nincsenek dokumentumok, mert így ő hogyan továbbítsa. Írtam tehát kisregényt a pályázat hátoldalára, mindenki hibás, csak én nem, főleg a bíróság. Futkostam aztán a Gábor Miklós-díjjal, az a helyzet ugyanis, hogy Koltai Tamás kuratóriumi elnök halálával odavesztek technikai részletek is. Fotó alapján próbálták meg az oklevelet rekonstruálni, de nem ment, úgyhogy beszolgáltattattam Hegedűs D. Gézával a tavaly kapott díját, kedvesen letette nekem a Víg portáján (a pénz nem volt benne), most azt tanulmányozzák a szakértők. A POSZT-válogatós rádióműsorhoz először Sólyom András lett meg, tegnap jött, és úgy döntöttem, teljes műsort csinálok vele, nem felet, Kiss B. Atillával meg majd egy teljes másikat. Sólyom András, aki hiányolja a sajtónyilvánosságot, olyan 150 idei előadást látott, plusz még 30-40 korábbi bemutatót, ami nem volt versenyben. Ahogy futólag összeszámoltam a listáját, 51 pesti, 42 vidéki, 27 határon túli és 23 független előadást nézett. Mondott olyasmit, ami tanulságos a POSZT jövőjére nézve is, amiben én olyanformán érintett volnék, hogy tagja vagyok a POSZT szakmai tanácsának. (Hát erről majd máskor, később, egyszer.) A műsorban ugyan nem fedte fel a kártyáit egyelőre, hogy a versenyprogramban mihez ragaszkodott ő és mihez a másik válogató, de felvételen túl tudom, hogy a szerintem „ott a helye”-előadásokat ő vitte az idei POSZT-ra. Este ez, a Scallabouche Theatre h@hamletje a Jurányiban. Fehér függöny előtt fehér székek, négy színész játszik jelenkori családi helyzeteket, amik kicsit hasonlítanak a Hamlet történetéhez, és olykor-olykor a szöveg is onnan való. Elek Ferencet jó volt másnak látni, nem joviális lúzernek, hanem élesnek és szarkasztikusnak. Hámori Gabit meg eleve és pláne jó volt látni, mert ritkán van színpadon. A nyolcvanas évekből emlékszem az érzésre, amikor az ember lát vagy ért színházban valamit, amit nem ír bele a kritikájába, nehogy felhívja a figyelmet olyasvalamire, amiből a színháznak esetleg baja lehet, mert nem tetszene politikusoknak-kultúrpolitikusoknak-önjelölt önjelölteknek. Ezt hosszú időre elfelejtettem, ezt az érzést, és azt hiszem, hogy az Egyszer élünknél jutott újra eszembe. És azóta még néhányszor. De ezt most csak úgy általában jegyeztem meg, nem konkrétan a tegnapi programom kapcsán. A Nyilas Mihály-affér című vizsgaelőadást láttam az Ódry nagyszínpadán, a Máté Gábor-Dömötör András növendékek teljes osztálylétszámával. Ügyesen és játékosan úgy tették át a Légy jó mindhalálig!-ot a mába, hogy a szereplők minden modernebb elemnél emlékeztetik egymást: ez majd csak százvalahány év múlva lesz. Miközben a háttérben vetítés is zajlik olykor, ott a színpadi jelenhez képest évtizedekkel későbbi alakjukban idézik fel a szereplők a történést mint múltat. Olyan tévés modorban, amit én tévét nem nézőként nem ismerek, de lehet, hogy az valami doku-reality műfaj. Nyilas Misi Figeczky Bence, és megnyerően nem is igen játssza (el) a gyereket. Egyszerűen alacsony, kölyökképű, és megvan benne a tisztaság meg az összezavarodottság, és mindkettő eléggé elementárisan ott van az alakításában. Igen erősen rezonáltam a mű „Nagyot csalódtam a felnőttekben!” konklúziójára. A végén, a tárgyalás után Nyilas Misi nemcsak debreceni diák nem akart lenni, de pataki se meg semmilyen se. Azt hiszem, őt is odaveszítettük Nyugat-Európába vagy Amerikába.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
