Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2017. december

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Ennél jobbat ki sem találhattam volna december elejére: egy hely, ahol melegebb az idő, mint otthon; egy hét verőfény, (napszemüveg, vékony kabát, csapadék nanoméretben sem), nagyváros, tenger, herkentyűk, híd, színház, állatkert, jó focicsapat. (Nem mindegyik lehetőséggel éltem.) Lisszabon. Ráadásul – dacára Egressy Zoltán nevezetes darabjának – sosem jártam még Portugáliában.

     Lisszabonban sok az utánérzés, ami nem hogy nem gond, hanem direkt szívmelengető. Az Április 25. híd például olyan, mintha San Francisco két hídját, a Golden Gate-et és az Oaklandet gyúrták volna egybe. Aztán még megfejelték a túloldalon egy Jézus-szoborral, ami a Rio de Janeiró-ira hajaz, csak kisebb. A másik híd, amit Vasco de Gamáról neveztek el, a franciaországi Pont de Normandie-ra hasonlít erősen, de folytatásként van egy hosszú szakasza, amely kopasz – így nevezték a pipik kiskorukban a Margit- és Árpád-hidakat, mert nincs rajtuk semmi, ami felfelé állna –, illetve van benne egy kedves bukkanó, huppanó.

     A híres 28-as villamos, meg a többi helyes kis villamosjárat és sikló óhatatlanul a San Franciscó-i cable cart juttatja eszembe. Mindezek mellett ami a legsajátabb Portugáliában, és amit a helyi szuvenírgyártás központjában nyugodtan összegezhetnének egyetlen, turistákat célzó emléktárgyban, az valami szardínia alakú, színes csempével kirakott kis villamoskocsi lehetne.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     A környék, ahol lakunk, nincs egészen bent a központban, tehát turistacsapatok nem gázolnak át rajta, de van élet bőven. A szállodai szobánk első emeleti, nagy ablakkal és erkélyajtóval az utcára, szinte teljes fronton nézünk kifelé. (Rögtön elhúztam minden függönyt, ez nekem szokásom. Ne takarjon.) Annyira alacsonyan és annyira közel vagyunk a járókelőkhöz, a szemközti templom előtt üldögélőkhöz, hogy szinte belelógunk, mintha az utcán élnénk, bírom. Első reggel kinyitottam a szemem az ágyban és az orrom előtt toporgott egy sirály az utcai lámpa tetején. (Vagy nem is Sirály volt, hanem Ványa bácsi? Álmos voltam még, nem láttam tisztán.)

     Minden kisebb, mint ahogy a fényképek alapján gondoltam, tehát emberi léptékű. A szálloda aulájától a reggeliző helyiségen át (a villamosig) és a metrómegállók közötti távolságokig. Az Anyós (Anjos) és a Független Fogász (Intendente) metrómegállók között lakunk. (Meg sem próbáljuk a portugál neveket kiejteni, inkább ad hoc magyar fordítást alkalmazunk szinte mindenre.) A Független Fogász megálló talán egy-két méterrel közelebb esik hozzánk, mégis mindig az Anyósnál szállunk fel és le, mert ennyivel ki-ki tartozik az anyósa emlékének.

     Négy metróvonallal rendelkezik Lisszabon, akárcsak Budapest. Minden állomáson lift. Végtére is ez egy szegény ország, nem engedhetik meg maguknak a mozgáskorlátozottak, hogy taxival járjanak.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Annamarink azt tanácsolta, hogy mindenképpen együnk caldo verdét, ami jellegzetes portugál zöldségleves. Ő onnan ismeri, hogy Leuvenben a portugál barátai főztek ilyet néha. Hát nem is olyan egyszerű caldo verdét találni a lisszaboni evőhelyeken. De azért sikerült. Nos, szerintem ez fűleves, egy vékony karika kolbásszal díszítve. Lehet, hogy nem fű, hanem káposzta, de akkor minden bizonnyal iratmegsemmisítőn darálták le.

     Azok a kis éttermek az igaziak persze, ahol nincs is angol nyelvű étlap és a házigazda sem tudja lefordítani a kínálatot. Ilyenkor az ember jól kinyitja a szemét, miket esznek a szomszédos asztaloknál és onnan rendel replica-változatot. Szokásomtól eltérően nagyon bátran étkeztem. Engem külföldön legtöbbször olasz étterembe kell vinni, hogy kérhessek magamnak biztonsági spagetti carbonarát. (Bár az sem 100 százalékos biztonságú, hiszen jól emlékszem, hogy Párizsban egyszer kihoztak egy spagetti carbonarát, és a tésztakupac közepére rá volt ütve egy nyers tojás.) No, most bevállaltam tőkehalat (a szomszéd asztaltól ellesve) és polipsalátát, grillezett tonhalat és borjúnyelvet. Elfogyasztottam életem első osztrigáját a halas kajapiacon. Egyben az utolsót. Nem fogok többet kérni, köszönöm szépen.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Felkerestük a lisszaboni bábmúzeumot. Bábok a világ minden tájáról, minden időből (néhány évszázadra visszamenőleg). Mondjuk magyar, úgy tűnt, nincs. De cseh igen. Áttekintve a tradicionális portugál bábjáték figuráit, örömmel láttam, hogy van Vitéz László-szerű pofa, szintén palacsintasütővel (vagy legalábbis serpenyővel) felszerelkezve. Mellette az ugyancsak ismerős ördögbábu, a halálbábu, valamint egy bika, elvége itt vagyunk, ahol vagyunk, és a portugál Vitéz László a vásári bábjátékaiban nyilván a bikával is összerúgja a port.

      Az afrikai bábszínháznak a fejkendős éjfekete asszonyokon kívül színes strandruhás krokodilbábja is van, egyem a szívüket.

     Egy a központon kívül eső kulturális centrum színházában megtekintettem A rendíthetetlen ólomkatona című musicalt, a Teatro Infantil produkciójában. Jó hangulatú délután volt, de azért az Andersen-mese feldolgozásával kapcsolatban vannak kifogásaim. El lesznek mesélve a spirituszon. Előadás előtt majd’ egy órával érkeztünk a színhelyre, úgyhogy kicsit sétáltunk a környéken, és a többsávos autóút mellett váratlanul egy kis Szentendre-szerű részt találtunk, szűk utcácskákkal, boltokkal, éttermekkel. Rengeteg meglepetést tartogatott ez a város, és mindegyik kellemes volt. Egy-két emeletes házak, rendezett utcák, mediterrán sikátorok száradó ruhákkal, sok zöld terület, fasorok, parkok, gyepek.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Kilátókat és szép látványokat gyűjtöttem Lisszabonban. Mivel a város dombokra épült (ebben is hasonlít Friscóra), rengeteg magaslati pont van, ahonnan hosszan és jólesőn lehet szemet legeltetni: vízen (közelebbről a Tajo folyó, távolabb az óceán), tarka háztetőkön, további dombokon és kilátókon. Amikor az április 25-ről elnevezett Piros híd környékén egy kápolnakilátót céloztam meg, akkor eltévedtem, és meglepetésünkre épp a magyar nagykövetségbe botlottunk. De ez sem volt haszontalan, mert így pont akkor értünk oda a kápolnához, amikor odabent egy pici portugál krampi fejére szentelt vizet locsoltak. A Piros híd közele, környéke olyan, mint New Yorkban a Verrazano hídé. Szűk utcák apró kis házakkal, amik között váratlanul kinő a híd hatalmas lába.

     Késő délután a metró sodós végállomásáról (Cais do Sodré) még kimenni Bölénybe (Belém) és a felfedezők igen mutatós, egyik oldalról kardnak, másik oldalról vitorláshajónak látszó emlékművének tetejéről telibe kapni a naplementét az óceánon, ez már szinte túlzás, a giccset súrolja, mondhatom.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     A portugál történelem egyik nevezetes hőse Martim Moniz, aki részt vett a mórok elleni harcokban a XII. században. Pont a Szent György várat akarták visszafoglalni (klassz vár, sok kilátós toronnyal, igazi gyerekbújócskahely), és akkor ő feláldozta magát: odaállt a kapuba, hogy ne tudják kizárni a védők az ostromlókat. A kapuban lelte szörnyű halálát. Elneveztek róla egy metrómegállót (amit mi ememnek hívtunk), és a peron falán ábrázolták a keresztes és pöttyös lovagokat, valamint látható maga Martim Moniz is. Elsőre azt hittük, kukucskál, mint a vonat a Sziki-szökevényben, de aztán be kellett látnunk, hogy a végzetét mutatják be stílszerűen, amint épp halálra csukja a kapu. Ez bizonyára emlékezteti az utasokat is arra, hogy vigyázzanak, az ajtók záródnak. (Vö.: bunyi.)

     Kicsit latolgattuk az esti Benfica-Basel BL-meccs élőbeni megtekintését, de elvetettük. Azt meg kifejezetten tartom szerencsénknek, hogy a múlt szombati Porto-Benficát nem Lisszabonban játszották, hanem Portóban, így kísértésbe sem eshettünk, hogy kimenjünk egy 0:0-ra végződő meccsre.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     A repülőtérre menet még leszálltunk kicsit a metróról kedves megállómnál, az Olajosnál (Olaias), ahol mintha stramm olajfúró tornyok oszlopai adnák a biztonságérzetet a vidám földalatti falak között. Azután hazajöttünk.

     Énszerintem Lisszabon jó hely. Tudom ajánlani, a fentiek értelmében. Hát talán az az egy szól ellene, hogy a szállodánkban a reggelinél nemcsak a svédasztal kínálata volt minden nap ugyanaz, hanem az elmaradhatatlan zeneszolgáltatásban is mellőzték a változatosságot. Így aztán a Listen to your heart zongoraváltozata minden reggel megszólalt, hogy a Fideszt egy napra se felejtsem. Ez a kellemetlenség azonban feltehetően többféle úton-módon is kiküszöbölhető.

     Ezt a fényképet még idedokumentálom, mert szerintem Ted Neeley lett odaszoborva egy lisszaboni házfalra, még ha esetleg véletlenül is.

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Akár rosszabb előadást láttam belőle, akár jobbat, mindig tudtam, hogy Tasnádi István Paravarieté című darabjában megvan a szükséges muníció. Most Tasnádi Csaba vitte színre a Pinceszínházban, aki nem szertelen humorú rendező (hanem szeres humorú), teljesen szakszerű, és a fogékonysága az öccse művére minden bizonnyal adott. Eleve pazarul kezdődött az előadás, mint egy Pintér Béla: a Volt egyszer egy vadnyugat harmonikaszólama elegyedett citeraszóba, miközben Kovács Vanda népies mentében megszülte fűszoknyás néger kisfiát, Némedi Árpád műtős zenei kíséretében – lehet, hogy Tasnádi István a citerás embert eleve Némedi Árpádra írta –, és a születést követő táncban is szépen keveredett a széki csárdás a charlestonnal.

     Négy színész. Némedi Árpádnak Zoroaszter Leóként új, naprakész szövegű fellépőszáma is van. A jólesően fanyar Kovács Vanda arcán szépségesen gyűlik az élettapasztalat, és megingathatatlan tényszerűséggel adja elő Szabóné Hajagos Bettina nőimitátorszámát. Blahó Gergely a konferanszié, akit talán nem is láttam a főiskolás Sirály óta, de nyilván dolgozott jókat azóta, mert imponáló magabiztossággal, pontossággal és közönségérzékenységgel működik a színpadon. És hát Kaszás Gergő játssza Buflakár Bélát. Amikor megláttuk kagylófotelban, szürke arccal, cigarettázva, belefogva a középszerűség virtuózának monológjába, rögtön tudtam, hogy tökéletesen igaza van: Buflakár Béla felejthetetlen, és én az előző Paravarieté-előadásokból is leginkább rá emlékszem. Kaszás Gergő csodálatos. Ráadásnak még az ökofenyőfa-alakítása is felülmúlhatatlan.

     A tegnapi este nem nyerte el a maga optimális és megérdemelt formáját: hiányzott hozzá a zsúfolt háznyi nyihogva-sírva röhögő közönség. Fél ház sem volt. Súlyosbításként ült hátul két (?) fiatal (?) ember (?), aki vehemensen szétlaholta az előadást, ami óhatatlanul lefagyasztotta a többi árva, elszórt nézőt. Végtelenül fájlaltam és sajnáltam ezt.

vissza a lap tetejére

9. szombat

     Egyáltalán nem áll szándékomban leszólni a Frida Kahlo balladája című előadást, amit tegnap láttam az RS9-ben. Értékelem a művészi és ismeretterjesztő ambíciót, szeretem az öntevékeny csapatokat, és konkrétan ezekről az alkotókról is elég jókat gondolok. Emlékszem Menszátor Héresz Attila iszonyatos erejére a Vasvári Emese lakásszínházában Agamemnónként. Most is vettem jó pillanatait, pl. ahogy lerázta a feleségét sziasziasziákkal. Vagy ahogy a szeme fénye világoskék lett, miközben ránk borult az előadásvégi sötét. Fazakas Júlia kedvelt színésznőm, látszik rajta, hogy magáénak éli ezt a szerepet, gyöngyözően tiszta nevetései vannak hozzá. Gyöngy Zsuzsit is szívesen néztem jól meg.

     Az alapérzésem azonban mégsem az élvezet vagy a velük ragadottság volt, hanem a feszély és a tolakodás. Ez az előadás beszorul és megfullad az RS9 pincéjében. A nézők kétoldalról egy igen keskeny játékteret szegélyeznek, ahol nincs elég helye semminek. Egyfolytában arra kellett figyelni, hogy a színészek nem esnek-e le a szűk emelvényről, és eléggé összehúztuk-e magunkat a székünkben, ha el akarnak menni előttünk. Túlságosan közelről láttunk mindent, és veszélyesnek is bizonyult ez a közelség, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg és színházművészetileg is. Túl azon, hogy én személy szerint mennyire nem igénylem, hogy belerendezzenek és belegyalogoljanak az aurámba.

     Lehet, hogy pillanatnyilag úgy festek, mint akit két dolog zavar a színházban: a színészek meg a nézők, de ne higgyünk ennek a futó benyomásnak rólam!

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Mindenekelőtt éljen az Európa-filmdíjas Borbély Alexandra! Nem ismerem személyesen, de a múltkor láttam őket, amint egy kis autóval itt tekeregtek Nagy Ervinnel az utcában.

     A KV Társulat előadásán jártam tegnap a Trafóban, Caryl Churchill Földi paradicsom című darabját mutatták be Ördög Tamás rendezésében. A nagyobb és erősebb rész Viktória királynő idejében egy brit gyarmaton játszódik Afrikában, ahol – talán a forróság miatt is – minden fehérembert fűt a szexualitás, csak van, aki szerelemnek hiszi ezt.

     Az est legélményszerűbb élménye Szabó Zoltán volt számomra. Láttam már őt máskor is színpadon, de eddig még nem figyeltem fel rá. Hanem most, hogy ő játssza a ház bakfislelkű asszonyát! Ritkuló hajú, borostás-szakállas férfi könnyű nyári női szettben: világos kalap, majommintás blúz – akartam írni, milyen a gallérja, hogy hívják ezt, ami nem is gallér, hanem masni, de nem tudom, ma találkozom Gabnai kolleginával, megkérdem (sálgalléros) –, hosszú, selymes szoknya, vajszínű magassarkú cipő. De egyáltalán nem a jelmezétől vagy a mozdulataitól lényegült át nővé ez a férfiszínész, hanem az érzéseitől, a tekintetétől, a mosolyától, a váratlanul kifejlődött griberlijétől és a hangja árnyalataitól. Nincs egy cseppnyi túlzása sem, szigorúan csak az asszony finomsága, megbántottságai, összekuszulódása. Gyönyörűen játszik. A legfantasztikusabb pillanata az, amikor egyszer leveszi a kalapját, és incselkedve fejére teszi a szerelme (Terhes Sándor) férfikalapját. Összegzem a megkapó képet, amit látunk: egy szőrös férfifej férfikalapban – és nő!

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     Délelőtt Ólomkatona a Hatszín Teátrumban, de azt hagyjuk meg a Spirinek.

     Este Leonce és Léna a Szkénében, és ahogyan elkezdődött, az még nagyon fogott engem, rajtam: Kovács Krisztián monológja. Rögtön eszembe jutott, hogy Kaszás Attila Leonce-a – nyilván undok dolog ez: másik, régi előadást emlegetni fel, de micsináljak, annyi régi előadás ott van a fejemben, néha nem is tudok már róla, de egy új előadás felhozza –, szóval Kaszás Attila Leonce-a költőien melankolikus volt. Ez a jól fésült, nyüzüge, „büdöspizsamázó” fiú pedig izgalmasan dühös, keserű, csömörös, frusztrált, lázadó, terepét kereső anarchista. Remekül csinálta meg a nyitómonológot Kovács Krisztián. De aztán valahogy elveszített hamarosan az előadás engem. Talán mert nem értettem, mit akarnak az alkotók. Mit akarnak a darabtól, mit tőlem. A vége, hát a végén kiderült, hogy a címszereplők nem is oly elégedetlenek a maguk bosszantóan elkerülhetetlen egymásra találásával: Lénánk gond nélkül, igazi együgyűséggel karolt Leonce karjába. Nem avval a felvetéssel fejezték be a meghúzott darabot, hogy „építsünk színházat?”, hanem minden felelősséget áthárítottak ránk, nézőkre. Bennünket szólítottak fel, dalban kiabálva, hogy csináljunk valamit, ha nem tetszik a rendszer. (Ez az én értelmezésem. Kedves férjem szerint arra hívtak fel, hogy szeressünk nagyon /értsd: valakit/, és ennek ő már régóta eleget tesz.)

     Kovács Krisztián, Simkó Kati (kifigyeltem, az á hangjai a legborzongatóbbak), Parti Nóra a pazar altjával, Katona László, Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Igazán elsőrangú csapat, Rába Roland rendezésében. De azt éreztem, nem vagyok az emberük.

     Hazafelé jutott eszembe, ezek most sorozatban ilyen napok: már én színházból el se jövök úgy, hogy pucér férfifeneket ne láttam volna a színen.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Elmentem az egyetlen élő nagynénémhez, akivel az utóbbi években inkább csak telefonon érintkeztünk. Kaptam tőle egy anyukámos nézést, valamint nem engedett ki a lakásból addig, amíg a sapkámat is fel nem vettem.

     Nem simán, de tegnap valahára hozzájutottam az emléklaphoz és kulcstartóhoz, amit mint olyasvalaki kaptam, aki(k) támogatásul széket vett(ek) az Örkényben. Most próbáljuk kisilabizálni a színészek aláírását. Olyan 95%-os eredménnyel.

     Este a szabadkaiak vendégjátéka a Tháliában: Kemping, Pelsőczy Réka rendezésében, Háy János művei alapján. Na most amikor Háyt olvasok házasságról, szerelemről, szeretetről, férfi-nőkapcsolatról, akkor nem pusztán emocionális viszonyba, de interaktív kapcsolatba szoktam kerülni vele. Vitatkozom, ellentmondok, elfogadom, szomorkodom, ilyesmi. Amikor viszont tömegnyi szereplő színjátszócsoport jelleggel vehemensen nyomja rám a színpadról a (mégoly komoly igazságtartalmú) közhelyeket, akkor az nemcsak nem érint meg, de nem is élvezem. Így jártam. Pedig még az is bele van rendezve, ahogy Máté Gábor az Idő van című film végén énekel (korabeli hangfelvételről).

     Elnéztem a tapsnál a színészeket, Balázs Árontól G. Erdélyi Herminán, Kalmár Zsuzsán, Pámer Csillán át Pálfi Ervinig – hát azért ebből a társaságból jóval többet is ki lehetett volna hozni szerintem. 

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Azt hiszem, néhány ízben megfogadtam, hogy a hátranövő életemben már nem vállalkozom a legtávolabbi magyar színházak felkeresésére, mert ezeket a 14-15 órás vonatutakat fizikailag egyre nehezebben viselem. Aztán valahogy mégis mindig újra nekivágok. Szakmai kíváncsiság? Kötelességtudat? – kérdezem kicsit elgyötörten Sepsiszentgyörgyről. Nincs válasz. Miniévad van, esténként egy-egy előadás megtekintése, napközönként egy-egy kritika megírása; nem frissiben, hanem az elmúlt hetekben felgyűlt restancia feldolgozása (fél)gőzerővel.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Alice – koncertszínház, a Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra közös produkciója, Bocsárdi László rendezésében. Ha írnom kellene erről, akkor azt nagyon komoly gatyafelkötési projektnek kellene megelőznie, mert az egész dolog (a zene, a vetítés, a színháztól való műfaji elrugaszkodás) bizonytalan terep számomra. Ráadásul Lewis Carroll Alice-sztorijai, úgy ahogy vannak, kimaradtak a életemből gyerek s felnőttkoromban egyaránt. (Ez az „s” már az erdélyi hatás lehet a nyelvezetemben.)

     Annyi biztos: lenyűgöző, ahogy a Tamási Áron Színház teljes társulata beleáll ebbe. Az is érdekes, hogy itt van ez a sok izgalmas és jó színész – a beszédük helyi ízét külön szeretem –, és mindig talál Bocsárdi melléjük izgalmas és jó pályakezdő fiatalt. Most például elnéztem a sudár, karcos hangú, mély érzéssel összeomló „kis” Alice-t, Korodi Jankát, 1996-ban született, édesistenem…

     Jut eszembe, nemrég találtam Ian Herbert tízparancsolatát a kritikaíráshoz. (Rémlik, hogy régebben ő volt a nemzetközi színikritikus-szervezet elnöke.) Jelzésszerűen hozom ide most a 8. parancsolatot, mert ismerem a problémát.

     Legyen saját életed. Csak mert minden idődet színházban töltöd, nem jelenti azt, hogy az olvasóid is ezt teszik. Hogy értsd az ő világukat, nem veszítheted el a kapcsolatot a valósággal. Ismerned kell a politikát, irodalmat, popzenét, valóságshow-kat, szappanoperákat, filozófiát, művészetet, technológiát, tudományt, számítógépes játékokat, szupermarketeket, építészetet..., röviden szólva: mindent.

vissza a lap tetejére

15. péntek

    Folyt.:

     9. parancsolat: Soha ne köss házasságot színésszel. Ha ez mégis elkerülhetetlen, akkor legalább rövid időre kösd hozzá magad, hogy ezalatt megismerhesd a színház belső világát.

     Igen, ezt is végiggondoltam pályám legelején, egy könnyelmű éjszaka után.

       Este az M Studio To_R című előadását láttuk, Frenák Pál rendezését. Egy nagy, átlátszó műanyag medence volt a központi elem, abba ütődtek-vetődtek a táncosok, henteregtek, pattogtak, gurultak rajta. A nők olyan magas sarkú cipőben, amiben én járni sem tudnék, nem hogy táncolni, tüllös szoknyákban-ruhákban. Nem tudom, szólt-e valamiről az előadás, illetve hogy kell-e egyáltalán szólnia valamiről, de én szívesen elnéztem az arcokat, a testeket, a mozgásokat, bár egy idő után rendre elkalandoztak a gondolataim. A végét kicsit rossz néven vettem. Amikor a tetőtől-talpig véres Polgár Emília tántorgott a medence mögött, folyton földre zuhant, és ezt a tevékenységét akkor is folytatta, amikor a többiek már a tapsnál sorakoztak. Hogy ez mennyire nem korrekt, legalábbis a közönséggel szemben, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a nézők zavartan ott maradtak a helyükön a taps végeztével. Vagy azt nem tudták, hogy nem következik-e még valami a színen elterült szereplőtől, vagy azt, hogy nem sebesült-e meg valóban, és nincs-e szüksége segítségre.  

     Mint a kortárstánc műfajának eléggé avatatlan szemlélője, megkérdeztem aztán a kollégáimat, hogy tulajdonképpen mit is láttunk – mert hárman vagyunk meghívott szaksajtós vendégek Magyarországról –, és Kricsfalusi Betti azt válaszolta: a Frenák Pál Háromszéken című előadást. Ez jó, megírhatom a naplómban? – kérdeztem tőle. – Én szeretném megírni – felelte. – Rendben. És azt megírhatom, hogy megkérdeztem és ezt válaszoltad? – Meg.

     Úgyhogy majd olvassák el a kedves olvasók erről Kricsfalusi Beatrixet a Színházban.

vissza a lap tetejére

16. szombat

    

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Szombati hajnalhasadáskor vonatra ülni, termeskocsiba, és késő este szállni ki belőle, hát nem, ez nem hajlott korú embernek való. Sőt vonatnak sem való, mert például egy idő után már nincs víz a vécétartályban.

     Az utsó szentgyörgyi este hozzátett a zavaromhoz. Futásos érkezés volt különben a színházba, 19:00, mert menésem közben derült ki, hogy számomra váratlan és ismeretlen helyszínen zajlik az előadás. Ghelderode Escurial című darabját adták Zakariás Zalán rendezésében. Ha van olyan, hogy villámtréfa, akkor kell lennie villámdrámának vagy villámtragédiának is. Ez az, a spanyol királyi udvarból, a középkorból.

     Nem igazán értettem, mit akarunk most ettől, főleg stúdiószínházi keretek között ilyen nagyszínpadi modorban, kicsit talán retrónak ható, enyhén túlméretezett szenvedélyességű színjátszással, Szakács László és Pálffy Tibor hevével s nevével.  Valamint Szalma Hajnalka betegesen fekete királynéjának finom hangú, elomló trónszék-forgószámával. Valamint Erdei Gáborral, akinek eddig ebben az évadban leginkább a félmeztelen, korpulens testére osztottak ki két szerepet.

     Kétoldalról ültünk, tehát szemben is nézők, némiképp tanácstalanul, nem tudva, hogy kerülünk mi (egymásnak) a képbe ebben a hideg, fémes, rozsdás, tükröződő padlatú trónteremben. Ezt a vállalását Zakariás Zalánnak nem fogtam fel, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház iránti legnagyobb tisztelettel nem fogtam fel.

     Azt akartam még elmesélni, hogy fokozatosan róttuk le kegyeletünket a román király elhunyta kapcsán. A táncelőadás kezdete előtt bemondták, hogy emlékezzünk meg róla egy néma perccel. Úgyhogy ültünk és megtettük. A Ghelderode előtt is felhívtak bennünket erre, és akkor már fel is állt a közönség.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Az évad legjobban várt bemutatója: Ascher Tamás Háromszéken, írta-rendezte Pintér Béla. Már a nézőtér is izgalmas volt a Katonában: amikor a bal első ajtajánál megjelent Ascher Tamás, voltaképp nem lehetett biztosan tudni, hogy ő ez vagy Keresztes Tamás?!

     Hebegek-habogok. Félelmetes ez az ember. Mármint Pintér Béla. Zseniális. Zseniálisan… szemét – jött ez most a lelki számra szertelenül és igazságtalanul. Azt egyáltalán nem gondoltam volna, hogy konkrétan megvalósítja a Heti Válasz koncepcióját.

     Az első félórában volt olyan pillanat, amikor megrémültem, hogy nem lesz-e ez bántó a határon túli színházi kollégák (vagy egyáltalán, határon túli magyarok) számára. Volt az első félórában olyan pillanat is, amikor attól tartottam, nem fog-e ez megmaradni egy szűken vett szakmai paródia szintjén.

     De aztán elmúlt az aggodalmam. Alighanem azért, mert Jordán Adél csodálatosan összetett szépségű figurája és játéka fölébe emelte az egészet a színházi közegnek, és kinőtt egy igazi dráma.

     Mindegy, hogy a szereplők konkrétan megnevezhetőek-e – én nem mindenkiről tudom, kicsoda, és nem feltétlenül mindenki valakicsoda –, de az biztos, hogy sok létező, jelenlévő és jelen nem lévő ember valós fájdalma épül bele a darabba, az előadásba.

     Milyen részletgazdagság, rétegzettség és rafinéria! Hogy csak egyet mondjak: Borbély Alexandra Natasája, akinek nem hogy zöld az öve, de még műdal-magyarnótát is énekel.

     Az előadás egyik csúcspontja az volt számomra, amikor az Ascher Tamásnak egyszerűen elképesztő Keresztes Tamás dalban oltotta le Bezerédi Zoltánt.

     Két óra szünet nélkül. A taps végén úgy éreztem, egy pisikálás után simán visszaülnék még egyszer megnézni.

     És kell is sietni a nézéssel, mert szerintem még feljebb fog menni a jegyár.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     A Katona varázstárában valahogy varázsoltak nekem egy jegyet a tegnapi Ascher Tamás Háromszéken-előadásra is. Hát lényegében potyáztam, hiszen nem írok kritikát, nincs rá megbízatásom. (Előfordul, nem is ritkán, hogy az embernek nem olyanról kell írnia, amiről szívesen írna, hanem olyanról, amiről nem annyira szívesen.) De ha most kérne valamely orgánum kritikát, már úgyis késő lenne. Egyrészt mert magamnak néztem (kétszer), másrészt mert már annyi mindent megpendítettem itt, hogy kifejtve ismétlésekbe kellene bocsátkoznom.

     Másodszorra is jó. (Borbély Alexandra elcsámborgott hangja színesítette az estét.) Nézhetjük a produkciót úgy is, mint a híres Három nővér keletkezéstörténetét, amint arra a búgócsiga-motívum utal. Belefér közben egy, a klasszikus Három nővér-paródiával a versenyt felvevő műsorszám is. Ha meggondolom, hogy eszerint Ascher eredetileg Szoljonijt láthatta Szirtes Ági Irinájában… Miközben Jordán Adél nemcsak egy hoppon maradt Mása, de aztán voltaképp a Sirály negyedik felvonásbeli Nyinája is benne foglaltatik.

     Az a benyomásom, hogy a két férfi főszereplő, Keresztes Tamás és Fekete Ernő ellentétes színészi utat jár be. Keresztes a külsőség felől indul – halálpontos gesztusokkal, mozgással, mimikával. Még arra is képes, hogy Ascher figurájából néptáncoljon jól (mondom, mintha láttam volna valaha is Aschert néptáncolni. Nem láttam. De most már el tudom képzelni, hogy kirakja a legényest.) És aztán eljutott a belsejéig, bekebelezte. Fekete Ernő ezzel szemben belülről kezdhette, és fokozatosan lett ránézésre is egyre mátégáborabb. Mire nőközelbe került, már a hangja, a tónusa, az arca, a mozdulatai is mind megvoltak. (Az erőteljesebb szemöldökhasználat még hátravan talán.)

     Két napja erről a darabról írok, és nem említettem még, mennyire érződik, hogy férfibűnök súlyos tömege nyomja. Mintha ezeknek a vonzó pasasoknak (Pintér Bélát is ideértve természetesen) a gazdag, nagyívű pályáját Déva-várák szegélyeznék, beléjük falazott boldogtalan nőkkel-asszonyokkal.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Mielőtt nem várt hirtelenséggel elszakadnék az előző napok témájától és áttérnék a Kamra új bemutatójára, még felhozok egy momentumot a fentebb említett részletgazdagság illusztrálására. Hogy ugyanis amikor Elek Ferenc az erdélyi színház idős, jószándékú, totyori, munkaköpenyes ügyelőjét alakítja, akkor a szája fölött fehér a bőre. Felteszem, épp levágatta a dús bajuszát. Ettől ma hiányérzete lehet, és bajusz nélkül talán teljesen védtelennek érzi magát, amikor konfliktushelyzetbe kerül. Nyilván látja ezt az Ascher Tamás nevű, rendező foglalkozású szereplő, és ez belejátszhat abba, hogy magyaros huszárossággal exponálja magát mellette. Aztán leül és a maga reflexív modorában rögtön megállapítja, hogy túltolta ezt a kiállást. (Lehet persze, hogy nix /volt/ bajusz, de akkor is jó, ha egy előadás, amely megszolgálta a néző bizalmát, delirálásra késztet :-)

    Tehát a cirkós darab a Kamrában (a címe megjegyezhetetlen), Gothár Péter rendezésében. Fiatal költő, Bognár Péter írta szisztematikus közös munkában a színházzal. Műfaját tekintve talán krimivígjáték. Esetleg abszurdnak is lehet nevezni, én leginkább blődlinek mondanám. Mint amikor kamaszok gátlástalanul ökörködnek. Legjobban a szünetet kedveltem a két felvonás között – és ez nem pikírtkedés, mert van egy jelenet a szünetben. (Meg a vége után is, voltaképp.) Gothár Péter a tőle megszokott, elragadóan precízen realista díszletbe rakta, nem tudom, lehet, hogy valami elvarázsolt szürreália jobban állna neki. A színészek igen jók – ahogy Tasnádi Bence vallomást hallgat egyre elkeseredettebben, azt mélyen eltettem magamnak.

     Nem mondom, hogy nincs humora a műnek, csak nem bizonyultam fogékonynak rá. A premierközönség egyik fele elnevette az előadást a másik fele elől, és én pont abba a halmazba tartoztam, amelyikre egyre reménytelenebbül hatottak a viccességek.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     A lisszaboni gyerekelőadásról és a fehérvári Brechtről.

     Tegnap kitakarítottam, kimostam – amikor berakok a mosógépbe, mindig rámosolygok Bächer Ivánra. Volt ugyanis egy írása arról, hogy az öblítőkoncentrátum milyen csodálatos találmány, az ember mindig utántölti vízzel és sosem fogy el. Azután életbe lépett nálunk érzetre az advent. Ennek jegyében ma a reggelihez felbontottam egy rangos, ünnepi Gabnai-lekvárt. Ránézésre mintha spenótlekvár lenne, de az áll a címkéjén, hogy menta-citrom, és tényleg. Igen finom. Gabnai kollegina szokott ellátni bennünket pompás lekvárokkal; a zöld dióját szilveszterre tartogatom. De pótolta már a töltött csirkét is, ami azóta nincs, amióta anyósom nincs, sőt néha varr is rám, amikor akad valami jó kis anyaga. Vannak ilyen kivételes emberpéldányok, akik egyszerűen mindenben jók, az élet teljes frontján. Rendkívüli szerencse szeretetteljes viszonyba kerülni velük.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     Egyáltalán nem öröm számomra lehúzni egy bemutatót. Gondoltam is, hogy már ma reggeltől hallgatósan felavatom a karácsonyt, béke, szeretet, úgyse megyek színházba egy hétig. De hát amit láttam, láttam: Az oroszlán télen a Belvárosi Színházban, Szikszai Rémusz rendezésében. (A brit királyi család viszálya, XII. század, lásd. pl. Dürrenmatt János királyát, abban visszaköszönnek a szereplők.) Sok érthetetlen átdíszletezéses sötéttel, miközben a látványos színpadkép szemre végig egy és ugyanazt mutatta.

     Hogy a darab olyannak hat, mint ami fölött eljárt az idő – kicsit avítt, kicsit hosszú, kicsit unalmas, kicsit érdektelen –, nem meglepő. Amikor harminc évvel ezelőtt láttam a József Attila Színházban Törőcsik Marival és Garas Dezsővel, jó emléket hagyott maga után. Akkor más fordításban játszották, például Annának hívták a fiatal főszereplőt, és nem olyan néven emlegették, amit nem is lehet érteni. És úgy sejtem, kevesebb trágár szót tartalmazott az a verzió. De a szövegtől eltekintve is, a főszereplő királyi házaspár játékának dinamikája volt: izgalmasan hullámzott a párviadaluk, színesen és változatosan zajlott a harcuk, a dialógusuk. Emlékszem Törőcsik kaján nevetéseire.

     Hernádi Judit és Gálffi Lászó összecsapását egysíkúnak és egyesélyesnek láttam, Hernádi Eleonóráján nem látszott az uralkodói erő a többiek felett, Gálffi Henrikjén pedig a szellemi machinációk élvezete nem érződött. Úgy tűnt, mintha épp csak poentíroznák a szöveget. Hozzáteszem: a közönség magatartása a tapsnál arra utalt, hogy ők sokkal jobban élvezték az előadást, mint én.

     Mészáros Mátét méltányolom, aki sokáig titokzatosan erőteljesnek tűnt, mint akinek a hősétől minden kitelik. Aztán nem telt ki. És felfigyeltem Szakács Hajnalkára, utóbb itthon azonosítottam, hogy egyszer már felfigyeltem rá, amikor Debrecenben Júliát játszott.

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Azt még nem mondtam, hogy december elején telt le a Koltai Tamás kritikapályázat határideje. 39-en jelentkeztek – fejenként 3-3 kritikát küldve be –, 36 pályázat felelt meg a kiírás feltételeinek. A cikkek alapján pesti, vidéki és határon túli jelentkezők is akadtak. Széles skálán érdeklődők: musical, opera, táncelőadás, gyerekelőadás, függetlenek – sok mindenről írtak. (A legtöbben – öten – a vígszínházi Hamletről.)

     Első végigolvasásra én kb. egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban találtam olyanokat, amiket továbbjuttatnék a második fordulóba, amiket nem, és a maradék a „talán” szürke zónája. Tehát elég jó anyagokat nyújtottak be a jelentkezők. (Persze nem egyedül én döntök, 10 kolléga kapta meg a kollekciót, hat szakmai lap szerkesztője és négy, vállalkozó kedvű céhtagtárs kolléga.) Volt olyan írás, amit elolvasva kedvet kaptam megnézni az egyik vidéki színház produkcióját. Megyek is.

     Szóval lehet azért utánpótlás, hangozzék is ez bármily fenyegetően.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Kántor Péter: Aztán

     Aztán… aztán elmúltál, bár nem teljesen.

     Csinálj valami jót! – hallom a hangod.

     Nincs semmi dolgod? Hát legyen! Legyen!

     És messzebbről, egy szinte idegen:

     Vagy átúsztad már a folyót? Megmásztad a hegyet?

     Megszólalt már a havasi kürt neked?

     S akkor megkondítom a ködben a harangot,

     hogy halld túl a folyón, túl a hegyen.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

vissza a lap tetejére

26. kedd

vissza a lap tetejére

27. szerda

     Ezeken a napsütötte karácsonyi napokon volt minden, ami kell és/vagy ami szokott. (Újdonságként marcipános bejgli. Nagyon durva dolog.)

     Amikor 24-én a fiúk épp szereltek valamit, vagy még csak keresték a csavarhúzót, akkor kinyitottam az Élet és Irodalmat. Elolvastam benne Háy János novelláját. Annyira fájdalmas és szomorú, hogy egyáltalán nem való karácsony estére, hacsak nem az a szándéka az embernek, hogy fájdalmas és szomorú karácsony estéje legyen. Nekem speciel nem állt szándékomban, de akkor már majdnem késő volt.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Az évnek ebben az időszakában csupa olyan filmet nézünk a tévében lustán, amit már láttunk. A király beszédéről az jutott eszembe, hogy vajon Harry herceg hogyan adta be a nagyanyjának a kedvesét? Miképpen adagolta az uralkodói család szempontjából csöppet sem comme il faut információkat az asszonyról? Milyen sorrendet követelt a fokozatosság és a legnagyobb kímélet? Mondjuk így: három évvel idősebb, amerikai, színésznő, elvált, félvér?

     De 91 éves létére vagy fejlődőképes az angol királynő, vagy bölcs és belátó vagy lemondó. Mondjuk azt már észrevehette, hogy a rossz, boldogtalan házasság nem hoz áldást a házra, királyi házra sem.

vissza a lap tetejére

29. péntek

     Arra gondoltam éjjel Miskolcról jövet, hogy ha engem szórakoztatni akarnak színházban, akkor azt csinálják így, ahogy az Emberek alkonyát író és rendező k2 fiúk, Benkó Bence és Fábián Péter. Ilyen nonchalance-szal, ilyen fantáziával, ilyen nagyvonalúsággal. Az ötletek, a gondolatok, az irodalmi idézetek és allúziók ekkora gazdagságával. Szellemileg fényűző ez a játékos produkció. Külön elegáns, hogy nem tolnak mindent az arcunkba. A darab önmagában bőséges kínálat – hosszú is az előadás és az első része nem mindig gördülékeny –, és ki-ki visz belőle haza, amit. Mint egy fordított pikniken.

     Scifi ez (a Tükörhasadás című Jörgsson-novelláskötetet felhasználásával*) a XXI. század végének Magyarországáról, ahol egy fertőző betegség elnémította a lakosság nagyobbik részét. Beszéd útján terjed kór; a betegek elfelejtik a szavakat, a jelentésüket. (Milyen szép gondolat!) A Kazinczy Társaság, meg az Árvák, meg a Szimpozionisták – különböző eszmei-hatalmi csoportosulások – harcolnak a gyógymódért, vagy a gyógymód ellen, a szótlanok megmentéséért vagy elveszejtéséért. Akciók, csavarok, merények, fordulatok, majd kifutunk a csúcsjelenetre, amikor is a kiváló Borsányi Dániel és Horváth Szabolcs vállalkoznak a magyar nemzethalál megakadályozására. Priváttá váló csodálatos felszólalásukban nyilatkoznak népünkről, a honfoglalástól 2080-ig terjedő időszakra nézve, mai magunkat is beleértve persze.

     Színészileg változatos a kép, sokféleképpen játszik a szépen dolgozó, 11 fős k2-Miskolc vegyes csapat. A legjobban Piti Emőke Skolasztikáját szerettem, a mélyen átélt zaklatottságával. Minden sor, amit mondott, ott maradt finoman lebegve a levegőben. Meg Simon Zoltánt, aki bájos géphanggal játszott hologramot – ő irányította az emlékbiopsziát: a nyomozás során betekintettünk hőseink korábbi programjaiba –, és kiváló ritmusérzékkel adta a verbális kőbunkóval dolgozó főnököt. De itt még a súgó is jó színésznek mutatkozott.

* Utóbb megtudtam, hogy kamuszerző kamukötete ez.

vissza a lap tetejére

30. szombat

     Megírta a kerületi „független” újság – amelynek minden oldalára jut fénykép a kormánypárti polgármesterről és/vagy a kormánypárti képviselőjelöltről –, hogy elkészült a Kamermayer tér, és karácsony előtt átadják a forgalomnak. Át is adták. Érdeklődve néztük. Így fest meg így. Az már látszik, hogy újabb fényes győzelmet aratott a térkőmaffia. A parkolóhelyek száma a korábbinak harmadára csökkent, ám a zöldterületet messze nem sikerült hasonló arányban megnövelni.

     De nem ezt akartam bejegyezni, hanem hogy színházilag évadban gondolkodunk, viszont az utóbbi években divatba jött az évvégi top valahányazás. És mivel Kovács Dezső kolléga kért legjobb előadások voksot tőlem az art7.hu összesítéséhez, ezért áttekintettem az ez évi nézőtermést. Ha már megszámoltam és eszembe juttattam, akkor össze is állítottam a top 11-es listámat. Vitát nem nyitok felette, de jószívvel elfogadom másnak a más toplistáját. 2017-ben 228 színházi előadáson jártam, és közülük ezek voltak azok, szubjektíve, amelyek engem a legerősebb, legizgalmasabb, legnyomósabb élményként értek (időrendben):

     József és testvérei (Örkény Színház)

     Ványa bácsi (Goodman Színház, Chicago, bocs)

     Birdie (Agrupación Seńor Serrano, Barcelona /TESZT feszt., Temesvár)

     A kaukázusi krétakör (Katona József Színház)

     Liliom (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy)

     Vajda Milán (AlkalMáté Trupp)

     Antigoné (k2 Színház)

     A mi osztályunk (Jászai Mari Színház, Tatabánya)

     Utas és holdvilág (TÁP Színház)

     Ascher Tamás Háromszéken (Katona József Színház)

     Emberek alkonya (Miskolci Nemzeti Színház)

     (Ma még megyek színházba, és ha úgy alakul, majd helyesbítek.)

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

     Nagy változás állt be az életemben, karrierem zenitjén ügyvezető lettem tegnap. Vagyis beltag a családi béténkben, katás és kisadózó, jelentsenek is bármit ezek a szavak.

     Ez volt az év utolsó cikke, az utolsó étke pedig pompás marhapofa vadasmártással, kedves férjem fél napig sütötte tegnap, én adtam alá szerényen a zsemlegombócot, és idén már nem is eszünk mást, csak ezt a finomságot.

     A Radnóti Színházba mentünk Üvegfigurákat nézni Valló Péter rendezésében. Hát nem tudom, mit reméltem, mert ha valaki, akkor én igazán tudom, mennyire ki nem állhatom a Tennessee Williams-darabok vekengéseit, dacolva minden jeles színésznő szívbéli vágyakozásával ezen szerepek után. Szépen működik Kováts Adél persze, Nagy Dániel Viktor is helyénvaló. Porogi Ádám a második narrátorszerepet játssza ebben a szezonban. Megjósolom, a harmadiknál már le fog töredezni a mosoly a szép, érzékeny, fiús arcáról. Pláne ha még a díszletfalakat is annyit kell gurigatnia, mint itt. (Felesleges és idegesítő megoldásnak találtam az átlátszó függönyfalak gyakori mozgatását.) Jut eszembe, mégiscsak volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy az előadás mint afféle kis anyahatározó, meg tudja mutatni az elviselhetetlenség jegyeit. De aztán nem. Lehet, nem is ezt célozta.

     Szerintem Lovas Roziról annyira lerí az egészségessége és a gyönyörű természetessége, hogy nem igazán való neki Laura. Most így utólag: én előbb adtam volna ezt a szerepet Sodró Elizának (amivel nem azt mondom, hogy az ő egészségességének és természetességének híja van, mert nem, csak ő extrémebb alkat). No de ki vagyok én, szereposztó biztosan nem. Viszont azt gyönyörködve el tudtam volna nézni 19.07-tól 21.50-ig, ahogy Lovas Rozi görnyedt hátú Laurája játszik a kis üvegfiguráival.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra