|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2017. július
Négy éve megy a Játékszínben A hölgy fecseg és nyomoz, de nem láttam. Gondoltam, itt a soha vissza nem térő alkalom pótolni, amikor Vári Éva visszavonul, és leveszik műsorról az előadást. Nehézségtelen programnak tűnt, felszállni a vonatra, leszállni a Nyugatiban, átsétálni a Játékszínbe, aztán a végén ugyanezt vissza. Nem így lett ugyan, mert eggyel korábbi vonattal mentem, aztán keresztülvágtattam a városon, aztán mint málhás csacsi mentem színházba, de mindegy, ez legyen (volt) az én problémám. A darab amolyan angolos-franciás közepesen kellemes könnyedség, Szilágyi Tibor minimumra szorítkozó rendezésében, a színészekre bízva. (Beszélgettünk kicsit – mármint előadás előtt, mármint Szilágyi Tiborral –, elmesélte, miket látott a POSZT-on és hogy’ tetszett neki, kérdezte tőlem is. Mondtam, láttam két nemzeti színházi produkciót, érdemes volt ott megnéznem, mert Pesten, a Nemzetiben emelt helyáron adják a szakmai jegyet a magamfajta kritikusoknak. Ezen nagyon megdöbbent, el sem akarta hinni. Jó, akkor terjeszteni fogom.) Gálvölgyi Jánost elég sok éve nem láttam színpadon – A hullaégetőre még nem került sor, de fog –, rendkívül szakszerűen komikus, de az meglepett, mennyire elnagyolt a beszéde, vissza-visszatérőn nem értettem, mit mond. A lényeg Vári Éva, aki elragadó. A kecsessége, a bája is fontos, de a varázsa lényege azt hiszem az, hogy ő mindig személyesen Vári Éva a színpadon. Noha teljes mértékben tudatosan használ színészi eszközöket, az ember mégis úgy érzi a nézőtéren, hogy az a nő ott szinte olyan, mint mi, nem drámai alak, nem színész, hanem egy különösen jól sikerült női példány közülünk. A végén volt egy kis ünneplés, állvataps, kisfilm, szeretet. Szépen búcsúztatta a Játékszín Vári Évát. Már több mint a fél életem. Életem. Veszedelmes kórjelnek tartom a nyegleséget, mellyel egynémely lelketlen üzér a hazafiság eszméjét kizsákmányolja, s e nagy szavak untalan emlegetését a legnagyobb honfiúi tettnek tartva, mindenkire, kivel a versenyt más úton ki nem állja, a magyartalanság, hazafiatlanságát vádját sütni törekszik. (Vajda János, Nővilág, 1857. január 8.) Király István naplóját elolvastam, arról tanúskodik, hogy tisztességes ember volt, távol a cinizmustól. Megbecsült káder létére sokkal kevésbé hat a rendszer pragmatikus haszonélvezőjének, mit mondjuk Ortutay Gyula, szintén a naplója alapján. Király István őszintén hitt a kommunizmus eszméjében, az ügyben, a pártban, és teljes komolysággal írt magának pl. ilyen beszédvázlatot egy művelődési házban történő fellépéséhez Budapest felszabadulásának évfordulóján, 1976-ban: 1.) kellenek az emlékezések: a történelmi ember ünnepnapjai ezek (történelmi ember egyben a mindennapi ember) 2.) A hegyre mászás kilátópontja: az emelkedést látva a büszkeség érzete: jogos büszkeség. a.) 1945-49, kik lehetnek büszkék? b.) 1949 után: vezetők tévedtek; a nép nem tévedett, ő büszke lehet. c.) 1956 után: Vérző zászlók alatt (Benjámin László) d.) A mában: a monotóniát legyűrve. 3.) Kell ez a büszkeség, nemcsak azért, mert történelmileg jogos, de mai feladataink megoldásához is. a.) szocialista demokratizmus: a gazda felelősségérzete. b.) népfrontos gondolat: bízni lehet, a tisztesség a túlsúly. c.) internacionalizmus: szeretet nő fel: a szív lesz emlékmű d.) további építő munka: a holnap igaz. – Nem hiába éltünk. Látta közben a bajokat is, és megvan nála a drámája a felismerésnek, hogy megbukott az egész. 1989-ig élt. 1986-ban írja egy posztjában: A tehetetlenség szomorúsága bennem. Ennyi bűnön s ennyi szenvedésen átvilágíthat-e valaha a mi akkori hitünk és vállalásunk szépsége, igazsága? A legkülönösebb azonban az, amikor a sok tézise között, amit papírra vetett, egyszer csak előbukkan egy-egy szűkszavú, meglepő magánéleti bejegyzés. Pl.: 1972. jún.17. szombat Kati fent délután. Elmondta, hogy még február táján hallotta a pletykát: a Horváth Márton lánya, nem az enyém. Karsaiék mondták el neki, jelezve, hogy pártutasításra vállaltam az apaságot. Bár a könyvet nyilván iszonyatos nagy munkával a lehető legalaposabban meglábjegyzetelték a szerkesztők, de ehhez speciel nincsen fűzve egyetlen szó sem. Szeretek naplót olvasni, most egy másikba fogtam: Jászi Oszkáré 1919-1923. Rövid bejegyzések, inkább csak jegyzetek, tőmondatok, címszavak. Január 25-én pl. Szegény Adynál: meg sem ismert. Kialudt szemek. Szörnyű borzalom. Négy nappal később pedig már: Ady temetése. Életveszélyes tolongás rossz rendezés miatt. Dermedten haza, testben, lélekben. Április 1-én – ez már beleesik a Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napjába (ez így állt az én néhai tankönyveimben): Általános nagy depresszió mindenfelé. Mintha a vulkán tetején néhány kis mániákus bócher kommunistásdit játszana. Ez a megállapítás, hogy „általános nagy depresszió mindenfelé” mintha Király Istvánnál is szerepelt volna szinte szó szerint, az 1980-as években. Minden van ma is. A depresszió, de talán még az „életveszélyes tolongás rossz rendezés miatt” is. Két kartondoboz, a szüleim házának padlásáról való, még ki sem nyitottam. Most gyorsan felbontottam, hátha napló van benne. De nem, hanem apukámnak részint szaktanulmányai, részint pártiratok. Ami a pártprapírokat illeti, itt van például egy Nyilatkozat 1989 novemberéből. Eszembe jutott róla Király István, aki ekkor már pont nem élt. Apukám nála alighanem naivabb volt és makacsabb. A Nyilatkozat így kezdődik: A Budapesti Műszaki Egyetem MSZMP szervezete 1989. november 7-én megtartott taggyűlésének résztvevői kinyilvánítják, hogy továbbra is a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezeteként kívánnak működni. Mivel az MSZMP XIV. kongresszusa a párt feloszlatásáról nem határozott, Magyar Szocialista Párt néven új pártot hozott létre, ezért egyetértünk az MSZMP XIV. kongresszusának újbóli összehívásával. Véleményünk szerint azt, hogy az MSZMP létezik, nem a belőle kiválók, hanem a benne maradók döntik el. És így fejeződik be: Egy MSZMP-t akarunk, amely megőrzi a magyar és nemzetközi munkásmozgalom, a forradalmi mozgalmak értékeit, elhatárolja magát e mozgalmakat terhelő múltbeli hibáktól és bűnöktől, amely feltárja e hibák és bűnök forrásait és okait, kizárja megismétlődésük lehetőségeit és a szocializmus megvalósítását tűzi ki céljául. Ezáltal nem csupán a politikai, hanem a gazdasági demokrácia érvényesülését is biztosítja. Céljainkat csak a baloldali erőkkel összefogva, a dolgozó tömegekre támaszkodva érhetjük el! És aztán 27 alapszervezeti párttag aláírása, lakcíme, foglalkozása, a gépészmérnök hallgatótól a fizikaprofesszorig. Tavaly is, tavalyelőtt is jártam ilyentájt Vácon a v4 fesztiválon. Megvizsgáltam az idei programot, és az a benyomásom, hogy erősen a könnyűzenei fesztivál felé tart az esemény, de azért idén is látható a Dunakanyar Színházban négy előadás, szlovák, lengyel, ukrán, Magyarországot pedig Oberfrank Pál képviseli monodrámával. A tegnapot néztem ki magamnak, amikor a TÁP Színház a fesztiválterületen lépett fel a Minden rossz varietével, utána pedig kétszínészes szlovák Hamlet mutatkozott be a színházban. A fesztivál Duna-parti elzárt területe láthatólag felkészült a tömegekre, amik este bizonyára meg is jelennek, de így délután kihalt volt az egész, jószerével csak technikai személyzetet láttam. A nyárfák alatti kellemes kisszínpadon egy (jól kérdező) nő beszélgetett két slammerrel, a színes pokrócokon ülő 10-20 főnyi fiatal közönség előtt. Én megfigyelő pozícióban, tisztesebb távolban, egy raklapfotelon foglaltam helyet. A lány slammert idővel azonosítottam, ő Kemény Zsófi, az idősebb, befutottabb slammer nem tudom ki, Márk, aki raccsol kicsit*. A program szerint 16 és 17 óra között a TÁP Színházon volt a sor, úgyhogy fél öt után már kicsit türelmetlenül hallgattam a slammereket, miközben szemmel láthatólag táposok már rég ott üldögéltek a környéken. Végül aztán csak jöttek, lendületesen fel a színpadra, menetközben átöltözve ünneplőbe. (Szeretem ezt a Minden rossz varietében, hogy elegáns alkalmi viseletet céloznak a szereplők.) Mondta Vajdai Vilmos a bevonulásba bele, hogy fel akarta sorolni a neveket, de nem tudja. Én is így voltam evvel, a fellépő TÁP társulatból mindössze négy emberről tudtam, kicsoda: Andai Katitól Fekete Ádámon és Laboda Kornélon át Znajkay Zsófiáig. Utazó verzió, felteszem. Ahogy az TÁP-éktól várható, vicces volt és kínos, provokatív és agresszív, bosszantó és röhejes. A bűvészszám és a fókaszám volt a két favoritom. A vége a nézők megölelése (Mészáros Béla!**), én akkor már siettem el a színházba, de Vajdai Vilmos elkapott, úgyhogy bensőséges ölelésben forrtunk össze. Akkor jól láttam, hogy te vagy – mondta. – Szerencse, hogy nem voltam benne biztos! Én is tartottam szerencsének. A Hamlet megmaradt holnapra. (Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás.) * Megnéztem, Süveg Márk, Akkezdet Phiai ** Megnéztem, uristen, 2007-ben voltam legutóbb Minden rossz varietén, akkor végeztem Mészáros Béla ölelő karjaiban. Csak tegnap este tudtuk meg, hogy ennek az előadásnak ez lesz a tere itt a színpadon – mondta a váci színigazgató, Kiss Domonkos Márk a kezdés előtt. Rögtön tudtam, hogy ez nekünk baljós hír, mert nézőteret lehet léghűteni, de a színpadot, ahol még a reflektorokban is részesülünk, nem. Valóban meg is szenvedtük ezt a másfél órát. Négy oldalról ültük körül a megmaradt kis játékteret, kereszt alakzatban járást is képeztek közöttünk. Kto tam? – ezek hangzottak el első szavakként még sötétben. Volt egy rövid, ősz hajú, jókötésű, ötvenes Hamletünk, Peter Čižmár. A másik színész, Peter Cibula, majd’ egy fejjel magasabb nála, negyvenes. Ő eleinte Horatiónak meg Claudius/Gertrudisnak mutatkozott. Hát jó, gondoltam, párjelenetekre fogunk szorítkozni, Hamlet plusz még aki soros. Félóra után kisebb csalódásként éltem meg, amikor Hamletünk egy fehér kendővel felszerelkezve Opheliaként szaladt be Poloniushoz. Később, amikor a mindenki mást játszó színész is bejött Hamletként, végképp feladtam a rendszert. Nem derült ki számomra, hogy a színészi élvezeten kívül pontosan mi indokolta ezt, hogy ketten adják elő a darabot*. Čižmár markáns, erőteljes férfiszínész, és Cibula is igen felvértezett szakmailag, de ennél tovább nem jutottam velük. A legnagyobb élményt a közönség jelentette. 130-140 ember hétköznap délután 30 fokban szlovák Hamleten. A nézők nagy részét jól láttam, mivel szemben ültem le. Alig akadt, akinek az arcán unalmat vagy kelletlenséget vehettem észre. Nem volt könnyű dolguk, többségükben megosztották figyelmüket a fentre vetített magyar fordítás és a játszók között. Ekkora fregolizásban nyilván követni sem lehetett könnyű a cselekményt. (Nem szeretem, amikor egy színházi előadás mintegy előfelteszi, hogy tudom a darabot.) Élek is a gyanúperrel, hogy a publikum nem nagyon volt járatos a történetben, mivel a végén nekem kellett elkezdenem tapsolni. Peter Čižmár jól figyelt, vagy szerencséje volt, de az egérforgó jelenetnél épp egy olyan, hatvanas asszony lábához ült le, aki az egész előadást kedves, mosolyos, elragadtatott arccal nézte végig. Úgy tűnik, a váciaknak érdemes színházat csinálni, erre jutottam. * Láttam ám egyszemélyes parádés Hamletet! Meg Bajomi Nagy György is eszembe jutott, aki szólóestként produkált Egérfogó-jelenetet csodálatosan.) V. Károly Habsburg császár magyarországi követe ezt jelentette 1521-ben: Azt hallottuk, hogyha a magyarok egységesek lennének, az ország gazdagsága lehetővé tenné, hogy megvédjék azt bármilyen ellenségtől. De a magyarok a világon a legrosszabb fajta, mindenki csak a magát hasznát nézi, és ha teheti, a köztulajdon zsírján hízik. Nem becsülik a többi országot. Bár úgy mulatoznak együtt, mintha testvérek volnának, alattomban azonban egymásra acsarkodnak. Nincs olyan nehéz ügy, amit ne lehetne megnyerni két vagy három ember megvesztegetésével. Önteltek, büszkék, nem képesek sem parancsolni, sem engedelmeskedni, de nem szívesen fogadnak el tanácsokat. Csak keveset dolgoznak, mivel az idejüket mulatozással és intrikákkal töltik. (Bryan Cartledge*: Megmaradni – A magyar történelem egy angol szemével, Rubicon Kiadó, 587 oldal) * Nagy-Britannia nagykövete volt Budapesten 1980 és 1983 között. Azt írja műve bevezetőjében: Ez a könyv az én csekély hódolatom. Nem mentes a bírálattól, néhány véleményemet talán nem fogják kellemesnek találni a magyarok, de a magyar nép iránti tiszteletemmel összeférhetetlen lett volna bármi más, mint az a tárgyilagosság, amelyre törekedtem. A második generációs füge több csoportban, vadul, féktelenül bandázik. De mihelyst kidugta a fejét a földből és elkezdett leveleket ereszteni, azonnal jött a rohadék lepkekabóca is, nekiállt telepíteni a fehér maszatba a gyerekeit a levelek hátoldalára és a szárakra. Minden nap felvonulok a hadszíntérre és megvívok velük egy csatát. Így élek, folyamatos harcban az ellenséggel. Mindig azt gondoltam, hogy a „csattog a csalogány” amolyan költői beszéd. De a minap hallottam valami csattogást az egyik nagyobb bokorról. Odasettenkedtem, megnéztem, egy kis szürkés madár csinálta. No lám, gondoltam, tehát csak megtalálta a helyes kifejezést az igaz költészet. Aztán bejöttem a szobába madarat és madárhangot azonosítani a youtube-ról, és elbizonytalanodtam, mert lehet, hogy az a recsegő madár nem is csalogány volt, hanem bajuszos poszáta. Vannak az internetnek hátulütői. Már eleve ugye ez, hogy az ember bejön a kertből a szobába madárhangot hallgatni. Tegnap vettem észre a múltban, hogy én ilyenkor csak kétnaponta szoktam naplót írni. Na tessék, elszúrtam a júliust, pedig egyébként szeretem tartani magamat a szokásaimhoz. Voltaképp egész nap dolgozom, csak nem nagyon tudom itt az eredményeit felmutatni. De az a vége, ha nem viharos az idő, hogy este hét után lemegyek a Dunára úszni egyet, és akkor úgy érzem, hogy rendben volt ez a nap is. Tegnap utána megnéztem az M5-ön a miskolci A tanítónőt. Igen jó előadás 2014-ből. Rusznyák Gábornak ez a rendezése már bőven mutatta a mostani miskolci színház erényeit. Így közelebbi képekben azt is észrevettem – annak idején a Városmajorban láttam az előadást –, hogy bár Szőcs Arturt teljességgel elképzelhetetlennek tartom ifj. Nagy Istvánnak, de azért eljátszik benne valamit, bizonyos markáns elégedetlenséget magával, a helyzetével, az érzelmi zűrzavarával. Szépen megjelenik, hogy mindez beleszorul ebbe az ifj. Nagy Istvánba, és alig tudja szabatosan kifejezni szavakban vagy mozdulatokban vagy viselkedésben. A címszereplő Lovas Rozit meg egyszerűen gyönyörűség nézni. A mi falunk csendes kívüleső, de Vácon azért láttam házfalon sorososos óriásplakátot, alatta egy másikat „Itt kell élned, hogy elhidd.” felirattal. Hát a kettő így együtt már sokat mond, kétségkívül. Egy Jo Nesbř-krimit olvastam el. Sosem olvastam még Jo Nesbř-t, Ju Neszbőnek kell mondani, hozzáfűzték a könyvben. Arra gondoltam aztán, boldog lennék, ha tudnék írni egy krimit, amiben úgy áll össze a végére a kép, hogy aki befejezte, azonnal elkezdi újraolvasni az elejétől. (Filmben pl. A hatodik érzék vagy a 12 majom volt ilyen.) De aztán rögtön eszembe jutott, hogy hiszen én boldog vagyok, tehát ez a krimi az egyszeri-kétszeri elolvasásával nem osztana és nem szorozna az életemben. Amikor hallottam, hogy lesz Orlainak Vőlegény-bemutatója Szentendrén, rögtön tudtam, hogy oda én menendő vagyok. Egyrészt mert kevés rendezőben bízom meg a korszak (kis)polgári színdarabjainak vonatkozásában, de Novák Eszter köztük van, ez a Szerelem a referenciája. Másrészt mert mindig is Kovács Patríciának való szerepnek tartottam a Kornélkát. Amikor 9 éve eljátszotta Miskolcon, siettem is megnézni, majd ezt írtam róla. Siettem most is, abban a reményben, hogy talán még nem késő, talán az utolsó lehetséges pillanatok egyikében még szerencsésen elkaphatja, elkaphatjuk Kornélkát. (Kovács Patrícia ugyanis már nem hamvas lányszínésznő, hanem érett nő. Ami még nem az érett asszony, az majd csak a következő életkori-színésznőkori szakaszolás lesz.) Voltak további vonzó elemek is, Szabó Kimmel Tamás, aki jól hasznosuló, simulékony színész, az édes Takács Kati, a mindig komolyan megbízható Tóth Ildikó, és Gazsó György, akiről én tudom, hogy alkata ellenére tud lenni benne kecsesség és férfibáj, márpedig Csuszik Zsiga olyan szerep, amiben ez kiderülhet. Átkompoltunk tehát a Duna túloldalára, ott is van élet, Szentendre színes és kedves, a Városháza udvara pedig meghitt és viszonylag kompakt szabadtéri színházi helyszín. Az első felvonást meglehetősen csalódottan néztem, bizonytalanság és ritmustalanság érzetét keltette. A legfőbb konklúziója az volt számomra, hogy meg kell majd néznem az előadást Pesten, a Belvárosiban, amikor bekerül. Ez a darab igényli a színházépületet. A zárt termet, a keretet, a sötétet. A második felvonásban, a szűkebb jelenetekben még bíztam, és nem is hiába. A rendelőbeli kettősüket Kovács Patrícia és Szabó Kimmel Tamás csúcsra járatták, kihozták belőle a maximumot. (Közben – micsináljak – sorra jutnak most eszembe zavaró vagy oktalan momentumok. Például hogy Szabó Kimmel már az uzsonnánál egyértelműen leleplezi a fogászt: ez egy éhenkórász hozományvadász. Vagy hogy Kornélka külsejébe miért nem feccölnek többet: miért úgy néz ki a színésznő a rendelőbeli látogatásán, mint egy szürke kisegér.) Na. Majd ősszel, odabent. Addig megőrzöm a reményt. Szóval az idei kritikusdíjjal az a helyzet, hogy az életműdíjat Radnóti Zsuzsának szavazta meg a tagság, ő fogja kapni ezt az ilyen szép tárgyat (elutaltam az előleget a héten a művésznek). A „rendes” díjakra is, kategóriák szerint, megtörtént a voksolás, majd az összeszámolás, és ők/ezek lettek a dobogósok. Tehát a szavazás eredménye nyomán minden kategóriában a három legtöbb pontot szerzett produkció nevét hoztuk most nyilvánosságra. Hogy közülük ki a nyertes, az majd a szeptember 21-i díjátadó gálaesten derül ki a Budapest Bábszínházban. Természetesen mindig minden listában van, amivel az ember nem ért egyet vagy hiányol valamit, de összességében véve evvel én nem vagyok elégedetlen. A fogyatkozó számú, a szakmáját egyre nehezebb körülmények között művelő, szavazóképes kritikusok voksaiból ez állt össze, énszerintem rendben van. Talán kicsit meglepő, hogy nincs benne sem Alföldi, sem Mohácsi, sem Zsótér, de jönnek újak, fiatalok, és vannak erősen felfejlődött vidéki színházak (Miskolc, Kecskemét), és a határon túli jelentős műhelyek (Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely) is látszanak valamelyest. Kis erek mentén, láp sík ölén odavan a bánya rabja: jaj, Baranyában a vadon élő Kis Pálnét nem keresik. Ez nálunk az utóbbi időben szólásmondássá vált, bár nem egészében, mert nem tudjuk oda-vissza, de legalább a bánya rabja meg a Kis Pálné meg a jaj. Hétvégén a teraszon szkájpoltunk. Szusi kutya Annamarink mellett ülve, kicsit félrehajtott fejjel, figyelmesen hallgatta a verőcei madarak énekét. Még az volt, hogy felütötte a fejét egy kis édességre vágyás, ezért elsétáltunk a Vén Duna cukrászdába, hogy vegyünk valami cukrászsüteményt. Nemigen járunk oda, mert ami tortájukat eddig megpróbáltuk, az nem ízlett. Nézem a pultban, mik vannak, azt mondja, az ország tortája. Nézem rögtön az árat is, 320 forint, jó, legyen egy olyan. A pénztárnál derült ki, a pénztár után, hogy amit háromnak néztem, az hét az a három. 720 forint egyetlen szelet tortáért, uristen! Egy napig hozzá sem mertem nyúlni. Ha már így tortába fektettük a vagyonunkat, legalább tartós befektetés legyen. Együtt ettük meg aztán, egy falatot ide, egy falatot oda. – Milyen? – Mint az ország. – Kétségbeejtő?
Ha tudnék, se tudnék. Annyi a dolog. Jószerével a Dunára sem jutok le. Egyrészt avval tiszteltek meg a dramik, hogy én (olvasó)szerkesztem két kötetbe az idei Nyílt Fórum drámáit. Másrészt a kritikusdíjhoz idén is megjelenik egy kis kiadvány, újságka, annak a tartalmát gyűjtöm. Harmadrészt lomtalanítás lesz a hétvégén. Nagyon harmadosztályú lomtalanítás, mert eddig a ház elé lehetett kipakolni, most pedig az utca végébe kell kihurcolkodni – ez a helyi újítás ellentmondásban áll a lomtalanítás szubsztanciájával –, de mégis, megpróbálok minél több mindent kiselejtezni, összepakolni és a fiúkkal elcipeltetni, hátha sikerül a bútorraktárként funkcionáló félkész nappalit kicsit fellélegeztetni. Na, legalább egy idézetet. Egy mondat volt Kemény Zsófi Rabok tovább című könyvében, amit eltettem: A Duna egy ravasz edzőterem. Mondtam kedves férjemnek, hogy hozza ki legyen szíves Darvas Iván Lábjegyzetek című könyvét. Hirtelen megvágytam azt az eleganciát és intelligenciát, ami Darvas Ivánt és azon belül a könyvét is oly hűen jellemezte. Kicsit féltem, hogy nem találja meg otthon a kötetet, mert nagyon különböző fogalmaik vannak a könyvespolci rendről a különböző embereknek, pl. kedves férjemnek, alighanem Darvas Ivánnak és hát sajnos nekem. De szerencsém volt, mert ott volt, ahol mondtam. Hogy is lehetne – így okoskodtam – szimpatizálni egy olyan néppel, amely ilyeneket képes kimondani: „Strč prst skrs krk!” (Akármilyen hihetetlen, viszonylag értelmes mondat, amelyben egyetlen magánhangzó sincs: Dugd át az ujjadat a torkodon!”) Most már tudom, hogy szerkesztőként is kedvenc szerzőm nekem Spiró György. Írtam neki, hogy rövid méltatásokat gyűjtök a kritikusdíjas különszámba Radnóti Zsuzsáról, küldjön néhány mondatot. Nem telt el tíz perc, már ott is volt a postaládámban. (Spoiler!) 1970 őszén ismertem meg Zsuzsát, meglepett, hogy ennyire fiatal nő a Vígszínház dramaturgja. Jó tizenöt évvel később kerültünk igazi munkakapcsolatba, akkor is fiatal volt. A lelkesedése, az ügybuzgalma, az idealista jóhiszeműsége, a tehetség leghalványabb megnyilvánulása láttán érzett őszinte boldogsága azóta sem változott. Szeretettel gratulálok a díjához! Tavaly nyáron ilyentájt volt itt kölcsönben a Stoner, és tudtam, mihelyst végigolvastam, hogy kell nekem ez a könyv. Meg is rendeltem pár hete a bookline-on, és mostanra birtokba vettem. Szabadabb, fenségesebb olvasmány így – saját példány. Olvastam egy interjút tegnap, sic, sic és sic. Nagy tervem, hogy kortárs darabot rendezzek, de nem relativista módon. A cselekedetnek mindig a szeretetben illetve annak a hiányban van a gyökere, ezt kell keresni. Érdemes megvizsgálni, hogy miért marad a fölben a mag és miért nem nyílik ki a hajtás. És ha leláttatok a gyökérig, akkor felépülhet a katarzis a nézőben, anélkül, hogy ki lenne mondva. Ez egy nagyon nehéz feladat, ehhez szeretnék most hozzákezdeni. Hogy ki az alany, azt nem mondom meg, és a helyes megfejtők között sem sorsolok ki semmit. (A nagyon kíváncsiak és/vagy mazochisták úgyis megtalálják.) Azért jó, ha az embernek két nagyobb munkája van ugyanavval a július végi határidővel, mert így ugyan egy órát sem lazíthat, de ha az egyikbe belefáradt, akkor kikapcsolódásul átmehet a másikba. De akkor legalább ideteszem olvasnivalónak ezt a csodálatos Karinthy-verset, hátha valaki nem ismeri. Én is sokáig nem ismertem. Azt válaszolta a Magyar Posta, hogy a tárgyra vonatkozóan adatkeresést folytattak, de nem áll rendelkezésükre olyan okmány, amely alapján igazolni tudnák a nyári szünidős diákmunkáimat a Városház utcai postán. Ez botrányos. Még botrányosabb, hogy kvázi azt a javaslatot teszik, kerítsek két hamis tanút. „Ha nyilatkozatban két fő aláírásával igazolja, hogy Önnel együtt dolgozott a fenti években, azt a Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság elfogadja.” Este 10-kor megszólal a duda, hogy lejárt a műszak, és onnantól már szabadidősen olvasok. Most Az évek iszkolását, Marianna D. Birnbaum beszélgetését Esterházy Péterrel. Most, ugye, már végzetes késéssel. Rögtön az eleje sírnivaló, amikor a szerző avval indokolja az időskori interjút, hogy ő, a kérdező életben legyen még. Itt nevettem először: Zsozsó típusú gyermek mesélt egyszer egy osztálytársáról, aki folyton attól tartott, hogy fölültetik (…), ezért mikor mesélték neki, hogy Beethoven süket volt, fölkiáltott: Hát mindent azért már én se veszek be! Egy kolléga hozzászólása a tegnapihoz: Kedves Andrea, tanúkkal igazolni a több évtizeddel ezelőtti munkaviszonyt bevett gyakorlat, mert a munka törvénykönyve megengedi az egyéb bizonyítást, hogyha nincsenek meg a nyilvántartások. Ha annak idején a naplódban írtál róla, mint teljes bizonyító erejű magánokirat, még az is elfogadható lehet. :) Bírói működésem egyik emlékezetes ügye volt, amikor arra ment a per, hogy a felperes nem január 1-én, hanem még éjfél előtt, december 31-én született, és azért anyakönyvezték az új évre, hogy – nőként – majd fiatalabbnak mondhassa magát. Ez a pár óra kb. öt évet jelentett neki a nyugdíjszabályok változása miatt, három műszakban egy gyárban. Még élt a "gólya néni", aki világra segítette, és megesküdött rá, hogy az ő ötlete volt a január 1-re anyakönyvezés, így aztán megváltoztattam a születési dátumot. :) Szóval ennyit a hamis (vagy nem hamis) tanúkról. Üdv: Lilla* *Nem a tesitanár Lilla, hanem a másik, mert színikritikusnak is annyifelől jöttünk, ahogy a csillag megy az égen : -) Van olyan néha, hogy az ember véletlenül ráolvas a mostjára. (Eszembe jutott, hogy eszembe jutott már ilyen.) Úgy olvasok, ahogy eszem meg iszom – kulinárisan. A jó, az élvezet végett. Semmi egészséges étkezés (ott egyébként újabban kis öreges elővigyázatosságok); igaz, van éhség és szenvedély is. A reggeli olvasás, munka előtt, hogy elválasszuk… mit is? Az Eget a Földtől? – írta Esterházy Péter. Már 8-ra ott voltunk a Jurányiban, hogy a szokásos tülekedésben pole-pozícióból indulhassunk a nézőtérre az idei AlkalMáté-bemutatón. De a helyzet egészen különleges volt és idilli: béke, lazaság, csoportos terefere az udvaron*, sehol egyetlen tumultus, egy árva fulladozás, egy szál tömegnyomor se. Hát itt mi történt? Hogy mi? Rányomtatták a jegyre az ülőhelyet, a sor és a szék számát. Csodálatos találmány! Vajda Milán. Nagyszerű este, már megint. Annyi mindent gondoltam közben, ezek közül, amit lehet, majd beleírok a kritikába. Amit nem, azt nem. Mondjuk ami a Szentivánéji-próba alatt eszembe jutott. Hogy ez még előttünk áll, megkapni Jordán Adél és Fenyő Iván egykori szerelmét és kapcsolatát, méghozzá a két fél külön nézőpontjából. Egyszer láttam őket a Felszab téri aluljáróban. Én vártam ott valakit, ők pedig képtelenek voltak egymástól elbúcsúzni. Végül aztán nagy nehezen sikerült nekik. Fenyő Iván elindult felfelé a lépcsőn, aztán távolabbról még hátrafordult, és tett egy mozdulatot a kezével, két ujjával a szájától elfelé. Adél ezt úgy értette, hogy csókot intettek neki, és felszaladt még a lépcsőre, hogy viszonozza a csókot. Én meg zavarba jöttem magamban, mert nekem úgy tűnt, hogy a mozdulat arra vonatkozott: Adél, van cigid? Visszatérve a Vajda Milánra, ahogy kell: vicces, szívszorító, felemelő, arányos és színészileg ragyogó. (Péter Kata!) Az eddigi legkevesebben; kilencen vannak csak benne a 14-ből. (Szandtner Anna nem tudom, hová lett.) Meghitt, bensőséges hálát érzek az AlkalMáté Trupp iránt. Például mert elénk hozzák színészként Dömötör Andrást mint nyári ajándékot. De konkrétan az idei előadásért is. Például azért, ahogy Mészáros Máté megrendítően megjeleníti Molnár Piroska kikezdhetetlen színészi méltóságát. * A Jurányi fügefája az udvaron. Néztem sóhajtozva. Találtam rajta egy érett szemet. Lehet, hogy szemétség, de idegen betolakodóként nyomban leszüreteltem és megettem. A vigaszfügém volt erre a nyárra, köszönöm.
Nem tudtam, hogy van ilyen: Egri Pinceszínház. De küldtek egy kedves mailt, amiből megtudtam, hogy pincén túl az Érsekkertben a nyári színpadukon játszanak már hat éve. Írták, hogy örülnék, ha megnézném őket, szívesen látnak vendégül. Július-augusztusban négy-öt héten át minden este és délelőtt tartanak előadást, van egy komplett kis repertoárjuk kommersz- és gyerekelőadásból, ami évről évre újabbakkal gyarapszik, ahogy értem. Választottam tehát egy Boeing, Boeinget és Négyszögletű kerek erdőt, és mentünk. Jó benyomást szereztem a munkájukról. (Elnök: Tatár Gabriella, akit színésznőként ismerek az egri színház színpadáról, és Dányi Oszkár művészeti vezető.) A műfaj avatott szakembereivel dolgoznak – a Boeinget Méhes László rendezte, az augusztus elején esedékes Mezítláb a parkbant Lendvai Zoltánnal próbálják –, és színészekből sem rossz a felhozatal. Van két egyszerű, épített nézőterük, az egyik olyan 300 férőhelyes lehet, a másik kb. száz (szűk, lócás, barátságos), ezeket állították fel az Érsekkert szép nagy parkjában egy kis tó mellett. (Jól nevelt békák élnek ott, csak szünetben kuruttyolnak.) Szóval kellemes a környezet, a Boeing-előadás biztonságosan működő, a ritmusa, a szervezettsége és az ízlése is rendben van. (A belépőjegy itt kb. feleannyiba kerül, mint a hasonló műsort kínáló, és színvonalában… keresem a jelzőt… egyenetlen budapesti Játékszínben.) Ebben a Feydeau köpönyegéből kibújt Camoletti-vígjátékban a női szerepek inkább csak dekorativitást és legfeljebb temperamentumot követelnek. A két férfi főszerep igényesebb, de Sághy Tamásnak mindig is jól állt ez a műfaj: flott, gördülékeny, vonzó, laza színész. Gulyás Hermann Sándor pedig könnyedén szolgáltatja az ideillő kajla bájt. A Pálfi Zoltán rendezte gyerekelőadásban színészek és gyerekek lettek összeeresztve sikeresen, de ezt majd megírom a Spirire. Odafelé útba ejtettük a mezőszemerei temetőt, apósomi rokonok sírját felkeresni. A színészházban aludtunk, in memoriam Vajda Milán és Mészáros Máté, akik – mint a napokban olvastam –, Kessler nővérek álnéven a földszinti két lakást lakták anno. Hazafelé meglátogattuk a siroki várat, a tereskei Árpád-kori templomot, valamint Balassagyarmaton egy kis élelmiszerboltot, ahol vettünk tíz üveg helyi gyártmányú Vidróczki sört, mert az finom. Hát ez a két nap volt a turistaút jellegű nyaralásunk idén. Jól sikerült. Van egyfajta madár, amelyik tudja a Boci, boci tarka első sorát, szokta énekelni. Komolyan.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
