Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2017. június

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

1. csütörtök

     Földes Anna temetésén voltam tegnap két kollégával és a legszebb virággal a kritikuscéh nevében. A kondoleálásnál egy nagy rendező állt előttem épp a sorban, így tanúja lehettem annak, hogy Anna igen idős férje, aki maga is kritikus céhtagtárs, azonnal mondott egy kritikus mondatot a rendezőnek a legutóbbi bemutatója kapcsán. Ezen magamban nevettem egy picit. A kritikus a temetőben is kritikus.

     Este A kaukázusi krétakör a Kamrában, Székely Kriszta rendezésében. Kétoldali nézőteret építettek, és a kettő között mindkét szélen még egy-egy sor szék áll a közönségnek. Tehát tulajdonképpen négyoldali a nézőtér, ahogyan a Hamletnél (és a Rosencrantznál?) volt legutóbb, amint ez megállapíttatott az előadás elején. Ide, a központi egy sorba szólt a jegyem, és nemcsak az enyém, hanem a többi kritikuskollégáé is, aki tegnap nézte az előadást. Ez határozottan szorongással töltött el, halvány szégyenpadérzéssel és aggodalommal, hogy interaktivitásra nem kell-e számítani, de megnyugtattak, hogy nem.

     Friss ez az előadás, meglepően sok érzelemmel. Nem mondok többet, mert kritikát írok. Illetve annyit még, hogy Pálmai Anna. Igen, erre számítottam, amikor erre a színésznőre és erre a szerepre gondoltam.

     Zsámbéki Gábor egyik fia a Borisz Godunovban, másik fia ebben az előadásban játszik. Így vannak egyeztetve.

     Hogy Vajdai Vilmos – akit felületes első pillantásra majdnem Gryllusnak néztem, mert kopasz és szakállas – nem volt a rádióműsoromban, ezt bűnös mulasztásnak érzem.

vissza a lap tetejére

2. péntek

     Azt álmodtam éjjel – pontosabban hajnalban, miután 5-kor felébredtem arra, hogy az építőmunkások, illetve bontómunkások bőszen dobálnak le zajos tárgyakat a téren –, hogy egy színházban a színpad szélén ültem, ott is voltak nézők, és én békésen elaludtam közöttük. Nem tudok egyébként színházban aludni sajnos. Könnyebb lenne az életem, ha tudnék, de nem tudok.

     Attól tartok, hogy Krasznahorkai Lászlónak még egyik könyvét sem sikerült végigolvasnom, de most! Most kifejezetten jó esélyem van rá, már 25%-nál járok a Báró Wenchkeim hazatérben és küszködésmentesen megy nekem. Igaz, épp félre kell tennem egy időre, mert elhoztam a Westendből a Könyvkölcsönző boltból Kemény Zsófi Rabok tovább című kötetét, és azt egy hét alatt abszolválni kell, hogy ha visszaviszem, visszaadják az árát (500 forint kivételével).

     Kezdődik a nyár.

     Mai:  (Ezt nem egészen véletlenül hozom ezekben a napokban, de ebbe most ne menjünk bele.)

     Nehéz egy olyan emberrel megértetni valamit, akinek a fizetése függ attól, hogy sikerül-e nem megértenie azt. (Upton Sinclair)

vissza a lap tetejére

3. szombat

     Tavasz elején eljöttünk egyszer Verőcére, de nem jutottunk be a házba, mert a bejárati faajtó megdagadt. Azt már akkor láttuk, hogy a nagy hó alatt meghajlott két tuja, nem kicsik, hanem több méter magas példányok. Az egyik mintha be akarna köszönni a konyhaablakon, ráfordult a hátsó teraszra. A másik lefeküdt a kerítés mentén. Itt nagyon kemény tél volt, hosszan mínusz 20 fokokat mértek. Úgyhogy elfagyott a nagy végzetfa és a fügefa. A fügefa (tulajdonképpen: fügebokor) az a csontváz a málnadzsungel mögött.

     Egyszerre két, nagy adag szomorúság.

     Elkezdtem olvasni Kemény Zsófi könyvét. Már az első oldalon említ egy zacskó fügét, belemarva a friss sebembe.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

     Már én azt sosem fogom tudni jó érzéssel megszokni, hogy az egyik kapus neonzöld, a másik neonsárga, a bíró meg világoskék zoknit visel. A fiúk a fővárosban drukkoltak a Juventusnak, úgyhogy megnéztem én is interneten a BL-döntőt. Annyi elég volt motivációnak, hogy a veterán Buffon (akit mi rokonszenvből franciásan Büffonnak mondunk) nyerjen BL-t. De hát nem.

     Kétnapos mosás- és takarításprogram lefuttatva.

     Az merőben illúzió, hogy ez a mi lakunk. Valójában egy fekete-fehér macska a házigazda. Két nap alatt nyolcszor kellett elzavarnom a teraszról.

     A Frédi-közben már nyaralnak a szúnyogok. Nem csípem őket.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

     Kemény Zsófi kötete vissza lesz viszve. Nem sokra tartom. Attól politikus, hogy letagadhatóan ugyan, de egy Orb.-ellenes felkelést vizionál, amely a külföldön élő magyarokra kirótt fészekadó miatt tör ki. Közben tulajdonképpen egy női regény, akár Fejős Éva is írhatta volna. (Lehet, mondhatnék még adekvát szerzőket, de nem vagyok elég járatos olvasó ebben a műfajban.) Stilárisan sem érzem elég magabiztosnak ezt a könyvet. Halványan talán bele van keverve némi Philip Marlowe-s íz is, de nehéz megbarátkoznom a szépirodalmi ambícióval, ha rendre kínos mondatokba ütközöm, pl.:

     Olyan pontos volt, mintha eső után egy csillogó kék szitakötőt gyors repülés közben éppen leütne egy ereszről lecsöppenő, fényvisszaverő esőcsepp.

     Vissza tehát Krasznahorkaihoz. 45%-nál báró Weinckheim már hazatért, de azt még nem tudom, hogy Dollárpapa irányba, vagy Az öreg hölgy látogatása felé fog hajlani a történet, kíváncsian várom.

     Felháborító egyébként, hogy könyvekbe bújok, ahelyett, hogy írnám már gyorsan a debütáns kritikát a Krétakörről.

     És mivel én vagyok a falu hírmondója, azt sem hallgathatom el, hogy a CBA-ban a Magyar Posta csekkbefizető automatát helyezett el. Óvatos optimizmussal ki fogom próbálni.

vissza a lap tetejére

6. kedd

     Új kutatási terület nyílt előttem: a kisbabával való gügyögésnek ezernyi hangja, hangalakja. Van A kaukázusi krétakörben ugyanis az a jelenet, amikor a Hájas Herceg a templomkapunál találkozik a Kormányzóval és családjával, és ez alkalomból a csecsemővel is kommunikál kicsit. A Kamra előadásában Vajdai Vilmos ezen a ponton valami olyasmit mondott, úgy emlékszem, hogy nyünyünyünyü. (De nem őszinte kedvességgel mondta, hanem… hogyan is… elrajzoltan mindenesetre. Talán némi ingerült gúnnyal.) Bertolt Brechtnél, az eredetiben, a német szövegben az szerepel itt, hogy titititi. Garai Gábor igen tüchtigen, mintegy kiigazítva azt adta magyarul a szereplő szájába, hogy csiribiri. Eörsi István figyelemreméltó fordításában ez olvasható: tyutyutyutyutyu.

     Én a magam részéről ugyulubugyulut mondanék.

vissza a lap tetejére

7. szerda

     Ha tudnék németül, újrafordítanám Schillertől A színpad mint morális intézményt. Bár lehetséges, hogy már újrafordították, csak nem tudok róla.

     A színpad törvénykezése ott kezdődik, ahol a világi törvények területe véget ér. Ha az igazságszolgáltatás aranyért vakká lesz és a bűn zsoldjában tobzódik, ha tehetetlenségének a hatalmasok galádsága fittyet hány, és a felsőbbség karját emberi félelem megköti, a színpad átveszi a kardot és a mérleget s a bűnt szörnyű ítélőszéke elé hurcolja. A fantázia és a történelem egész birodalma, múlt és jövő rendelkezésre áll intésének. (…) A világ nagyjai itt hallják csupán, amit soha vagy csak ritkán hallanak – az igazságot; amit soha vagy csak ritkán látnak, itt látják – az embert. (Székely Andorné fordítása)

     Ha.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

     Futkosós nap volt, délelőtt a Klubrádióban ültünk Papp Timivel és a Városmajori Színházi Szemléről beszéltünk Kun Zsuzsának, akiről számos cincálós posztot olvastam a FB-n összeszorult gyomorral akkor, amikor még rádióműsort csináltam, mert mindig arra gondoltam, hogy uristen, mennyit lehetne szapulni az én hályogkovács-rádiós munkásságomat is. De most nekem könnyű, mert már nem csinálok rádióműsort.

     Délután is Papp Timivel tevékenykedtünk szakmailag, amikor Göttinger Pált bevezettük a Budapest Bábszínházba, hogy megismerkedhessen a színpaddal és lehetőségeivel, majd pedig leültünk vele tapogatózni. Ő rendezi ugyanis az idei gálát, a színikritikusok díja átadóját szeptember 21-én este a Bábszínházban. (A színpad környéki reflektorok mind be voltak zacskózva. Záporpróba lesz – mondták. Akármit jelentsen is – díszletöntözést vagy tűzvédelmi gyakorlatot –, gyönyörű szó.)

     Este a Belvárosi Színházban a Bocs, félrement! Már ahogy ment be a közönség, a hangulatán, a várakozásán érződött, hogy ez egy sikerprodukció. Milyen furcsa, milyen különös, hogy a XXI. századra ide redukálódott a francia bohózat műfaja! Ugyanaz a megcsalásos, hazudozásos galiba, mint Feydeau-nál, csak nincsenek hozzá ajtók, és a tak-ritmust a számítógépes billentyű leütése adja. Ugyanis az öt szereplő végig egyhelyben ül, laptop mögött, és mailben, illetve cseten bonyolítják le a cselekményt. (Egy idő után nevetségesen feleslegesnek tűnik a laptop, a folytonos kinyitása, becsukása.) A történetben tulajdonképpen minden kézenfekvő, az öt hős lehetséges kapcsolatainak kiaknázása, a szöveg szellemes, és Paczolay Béla rendező jól tudja, hogy a ritmuson áll vagy bukik az egész. Mindazonáltal halálos unalommal fenyegetne a dolog, ha nem öt remek színész ülne velünk szemben: Járó Zsuzsa, Schruff Milán, Kovács Patrícia, Mészáros Máté és Péter Kata. (Kicsit sajnáltam, hogy pont Péter Kata ült a legtávolabb tőlem.) Kovács Patrícia a középpont és a csúcspont is egyben. Nem egyszerűen pontos és stílusos, hanem ülve felépít egy különleges varázsú nőt, aki úgy egyszerű, hogy arról nem a butaság jut az eszembe, hanem a legszebb, legéteribb tisztaság.

vissza a lap tetejére

9. péntek

     Néha az embernek a Dunakanyarban is lehet dolga, pl. tegnap este a temetőben, vagy holnap reggel a parton, amikor Fabók Mancsi lép fel a strandszínpadon!

     Volt egyszer ez. Hogy a minisztérium felkérte a céhet, jelöljünk tagot a Jászai Mari-díj bizottságba, aztán némán leváltak a dologról, kerülve a döntésük nyilvánosságát. Fél év alatt nem sikerült érdemi választ kipréselnem belőlük. Most, hogy publikáltuk a levelezést, legalább azonnal megtudtuk, mi a helyzet.

     Volt ez is.

     Aztán miután tegnap megnyitották a POSZT-ot, olvastam ezt. Nagy megkönnyebbülést jelent számomra, hogy már nem vagyok tagja a szakmai tanácsnak, mert a testületnek ez a döntése (már ha ez az, testületi döntés) ismét kiváltotta volna súlyos egyet nem értésemet. Át tudom érezni ugyanis azoknak a leendő díjazottaknak a kínos helyzetét, akik a szakmai tanács által megalkotott versenyszabályzat értelmében részt kell hogy vegyenek a díjátadó gálán, és esetleg nem szeretnének javadalmazást kapni az MMA-tól.

     Kész. Úgy értem, kész helyzetet teremtettek, és ez készen is van, kész az egész.

vissza a lap tetejére

10. szombat

     ELTE diplomás pályakövető kérdőív, küldték mailben, ismerve a végzésem adatait. A kitöltők között laptopot sorsolnak ki, de anélkül is szívesen kitöltöm, az a típus vagyok, aki szívesen válaszol, csak nem szívesen kérdez. Nem volt egyszerű minden pontban felelni, de szerencsémre például a tanult-e külföldön és melyik országban kérdéseknél nem legördülő menüből kellett választani, mert abban biztosan nem lett volna „Szovjetunió” opció. Erősen firtatták, mit tervezek a következő években munkavállalóként, hát írtam, hogy én most már inkább a nyugdíjra spórolnék, ha tehetném.

     Erről jut eszembe, küldött a Nyugdíjbiztosító egy paksamétát a munkavállalói múltamról. Énnekem igen sanyarú sorsom lesz, jó, ha összejön majd a minimumhoz szükséges húsz év munkaviszony. Ez az összesítés mindenesetre tartalmaz hiányokat, például abból, hogy diákként minden nyáron dolgoztam egy hónapot. Mint hallom, aminek nincs nyoma, azt nekem kell majd bizonyítanom. Ez nemcsak nyegle és arrogáns hozzáállás a hivatal részéről, de lehetetlen helyzetbe hozzák az embert. Például azt, hogy negyven évvel ezelőtt egy néhai rendszer néhai szövetkezetében dolgoztam egy hónapot, miképpen tudnám igazolni? Ha kifénymásolom a korabeli naplómból a munkatapasztalataimat, az jó lesz?

     Megjegyzem, három nyáron háromszor egy hónapig dolgoztam a Városház utcai postán telefonos táviratfelvevőként, és arról sem tud a Nyugdíjbiztosító. Pedig egészen biztos vagyok abban, hogy a Magyar Posta nem illegálisan alkalmazott engem diákmunkásként. Miért az én saram, ha az állami intézményrendszer trehányul működött? Úgyhogy rögtön írtam is e tárgyban egy számonkérő mailt a Magyar Posta hr főigazgatójának, hogy legyen mire nem válaszolnia.

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

     Szóval gyerekszínházba vittem kedves férjemet tegnap, Fabók Mancsi Bábszínháza szerepelt a strandon, a pizzavezérek szomszédságában. (A pizzavezérek elnevezés csak úgy összecsúszott nálunk házilag, mert a hét vezérről elnevezett haranglábak állnak a Duna-part fölött, az út túloldalán pedig a hét vezérről elnevezett pizzéria működik. Legalábbis ez volt a neve régebben, mostanra azonban, a kormánypolitikára finom érzékenységgel reagálva visszavette korábbi, Sport pizzéria nevét az intézmény, és futballistákról elnevezett pizzákat szolgálnak fel*.) Mint egy szorgos méhecske, azon nyomban meg is írtam a cikket az előadásról és publikáltam a Spirituszon, amely beláthatatlan ideig csak az én ingyenmunkámra számíthat (esetleg még egy-két jótét kollégalélek í(gé)r nekem bizonytalan hozomra.)

     Reménykedjünk, hogy a fügefa helyén ez itt az, amit remélek.

*Különben nem cikizem a helyet, mert ott voltunk másodikán vacsorázni, velencei spagettit és spenótos gnocchit ettünk és megállapítottuk, hogy rendszerváltás vagy komoly fejlődés történhetett tavaly óta a konyhájukon, mert kifejezetten igényesnek találtuk a felszolgált ételeket. Úgyhogy elnyerték a következő másodikánkat is.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

     Kiolvastam tehát Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című regényét. Bár tulajdonképpen nehéz a kiolvasás gesztusát tudatosítanom magamban e-könyv esetében. Talán belejövök majd ebbe, de most még hiányérzeteket okoz ez a fajta olvasás: nem érzékelem így a művet mint tömböt, a tagoltságát, és a befejezésnél a lezárást, becsukást, a letevés mozdulatát is rossz nélkülözni.

     Ami a cselekményt illeti, hát se nem Dollárpapa, se nem Az öreg hölgy látogatása. Tulajdonképpen egy újságcikk felé tartottunk a regényben, és amikor az megjelent, azon a ponton beszakadt az asztal a könyv alatt. Közben végig az volt az érzésem, hogy az alaptörténet alatt talán meghúzódik egy másik is, ami mellett tétován elmentem. Mindenesetre sikeresnek és eredményesnek ítéltem ezt a találkozásomat most Krasznahorkaival.

     Azóta már Térey János A Legkisebb Jégkorszak című regényét olvasom. Muris, hogy előjönnek benne az Asztalizene és a Protokoll című darabjainak hősei, Mátrai Ágostont nem is látom másnak, mint Fekete Ernőnek. Meg kell jegyeznem, hogy már a kortárs irodalomban is igen rossz idők járnak a színikritikusokra. A Henrik nevű kolléga akit a Radnóti Asztalizene-elődásában Schneider Zoltán alakított, jól emlékszem az izzadt fejére és a kidülledő világos szemére, amikor a Kovács Patrícia játszotta operaénekesnő beszólt neki ebben a műben már lecsúszott hajléktalan.

     Beüzemeltük tegnap a kenut.

vissza a lap tetejére

13. kedd

     Ha pesti est, akkor színház. A Játékszínnel tettem kísérletet megint, de ez sem sikerült. Az Életrevalók című előadásra mentem el, és rögtön a kezdés rosszul érintett, amikor felment a függöny, és egy téglafalhoz guggolva kétesen énekelt egy lány. Hamar rájöttem, hogy ez minden bizonnyal filmadaptáció, és ha színpadra viszik, akkor bizonyára egy sikeres filmről van szó. De színházban ez körülbelül nézhetetlen: másfél perces jelenet, zene, díszletpakolás, másfél perces jelenet, zene, díszletpakolás és így tovább. Nagyjából az első rész végén került sor az első összefüggőbbnek mondható, talán 4-5 percig is tartó jelenetre, amely rögtön kitörő örömmel töltötte el a nézőket. Felteszem, velük örülnek a színészek is, mert amúgy nekik sem lehet fenomenális élmény ötvenszer egymás után bemenni a színpadra három-négy mondatos dialógusokra. Ráadásul Hirtling István nem is megy, hanem viszik, mert a történet szerint ő nyaktól lefelé béna. Börtönviselt alkalmazottját Vadász Gábor játssza, akit ismerek Békéscsabáról, tudom, hogy nem rossz színész, Sötét ruhás fiúnak majdnem teljesen meg is vettem. Hirtling pedig Hirtling. Csak hát én meg én vagyok. Ezt írtam a szombathelyi Tartuffe-ről.

vissza a lap tetejére

14. szerda

     Pécsről jelentkezem, ahol a POSZT-ot a Zsolnay negyedből visszahozták a Belvárosba. Miután megérkeztem, láttam, hogy a színház tér oldalában délutánonként közönségtalálkozók zajlanak, pontosabban Mohácsi Szilvia beszélget színészekkel, és a szemben elhelyezett széksorokba bárki leülhet, nézelődhet, belehallgathat. Ez jó ötlet, kapcsolatot teremt, élményt kínál az érdeklődő közönségnek. Tegnap Eszenyi Enikő, majd a Szűcs Nelli – Trill Zsolt páros szerepelt a programban. Ami meglepett: a beszélgetés végén a nézők sorba álltak a kis pódiumnál, akárha dedikálásra. Csak itt az volt aktus az alkotóval, hogy aki odaért a sorban Eszenyi Enikőhöz, azt átkarolta és így készült közös kép vagy szelfi.

     A kecskeméti Apátlanokat néztem, ami a Platonov Szász János rendezésében. Hosszú előadás, két szünettel, és minden részre átrendezték a nézőteret is. Olyan volt, mint egy izgalmas lutri, az 58. számú jegyemmel hol az utolsó sorba kerültem, hol az elsőbe. (Az utolsót jobban szerettem. Mögöttem járkáltak a színészek, éreztem a menetszelüket, néha parfümöt is. Amikor Szása, vagyis Hajdú Melinda fölöttem egy lépcsőn a kezében hosszúkás tárggyal hadonászott, akkor kritikusdíj-átadó szervezésén és finanszírozásán túlesett személyként tudtam, hogy az egy konfettiágyú, hamarosan lőni fog, és minimum 1500 forintba kerül.)

     Az első részt élveztem leginkább, a sokszereplős, színészetben gazdag, van kiken szemet legeltetni első részt. A további kettőt hanyatlóbbnak találtam. De az abszolút értékek megmaradtak: Kocsis Pál Platonovja, akiről ez a Radnóti-vers jutott eszembe: Huszonkét éves vagyok. Így / nézhetett ki ősszel Krisztus is / ennyi idősen; még nem volt szakálla, szőke volt és lányok / álmodtak véle éjjelenként! Olyan itt Kocsis Pál, mint egy megöregedett, megviselt Jézus, aki megváltóként már rég komolyan vehetetlen. Valamint Nagy Viktor, aki jelentős színész lett mostanra, és ez Trileckij-alakításának minden ízén érződik. És még azt szerettem, ahogy Gyarmati Dóra Zayzon Zsolt Vojnyicevjét* öltöztette: mintha a léptei ívére tervezte volna a zakóját és a cipőjét.

* Nagyon eszembe jutott róla Nagypál Gábor, játszotta ezt a szerepet, hasonló felfogásban Újvidéken Fodor Tamás rendezésében.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

     Délelőtt szakmai beszélgetések a kecskemétiek produkciójáról és a Víg Bűn és bűnhődéséről, teli teremben. A rendezők nem voltak jelen. Telihay Pétertől hozok szavakat – akit különben nem ismertem meg, mert közelre is kell nekem egy szemüveg, távolra kell egy másik, tehát az a legegyszerűbb, ha nincs rajtam egyik sem, szóljon rám, aki ismer és akar tőlem valamit –, ő mondta a Dosztojevszkij-előadásra, hogy „esztétikai technobarokk cunami.”

     Délután Nyílt Fórum felolvasószínház, egy 21 éves fiú ikerpár Jégtorta című darabját vezették elő Hegedűs D. Géza rendezésében. Nagy jóindulattal vagyok, barátságosan tudomásul veszem, hogy gyakorlás, tanulás, igyekvés ez a szerzők részéről. Mintha recept alapján állították össze, ilyen összetevők meg olyan összetevők legyenek benne. Bizalommal várom a következő darabjaikat, és teszek egy kisebb tétet a négy-öt év múlva írandó 8. vagy 9. drámájukra. Maga az előadás nagy hatással volt rám mint a színészi átlényegülés különös példája: elhűlve néztem, hogy Szűcs Nelli a szerepe szerint hogyan bánik a férjével (üti-veri), akit a motorbalesete után lábadozó férje, Trill Zsolt játszott.

     Este a kolozsváriaktól A mélyben, Jurij Kordonszkij rendezésében. Először A padlás jutott eszembe róla, mert egy háztető-ácsolat a helyszín, a díszlet. (A mélyben a magasban.) Aztán egy régebbi, egri Menedékhely – épp a minap olvastam egy interjúban, hogy Mészáros Máté az élete egyik legjobb próbaidőszakaként emlékszik rá –, mert abban láttam ugyanilyen differenciálatlannak a nyomort, mint itt. Ugyanakkor Kordonszkij gondoskodott arról, hogy esztétikai szépséget is mutasson, legalább a felvonásvégek képeiben. Jöttek (dramaturgiai) meglepetések ebben a hosszú, monoton előadásban, pl. hogy Natasát itt nem a nővére forrázta le, hanem saját maga. Nem, nem állítom, hogy fogtam Kordonszkij elképzelését a darabról. Az előadás után a büfében összefutottam a Lukát játszó Bogdán Zsolttal, és beszélgetve hozzájutottam fontos információkhoz a rendezői gondolatokról, amelyeket a nézőtéren egyáltalán nem fogtam fel. Most már tehát tudok ezt-azt, de nem tudom, hogy ez így ér-e.

vissza a lap tetejére

16. péntek

     Mindjárt indulok haza, de legalább címszavakban muszáj, mert ha véget ér az évad, akkor a kritikusdíj-szavazás miatt úgyis innen kell majd összeszednem, hogy milyen előadásokat láttam.

     Mentem nagy érdeklődéssel a kolozsvári Menedékhely szakmai beszélgetésére, de elkerülte a figyelmemet, hogy a szokottnál egy órával korábban kezdődik, így pont arra értem oda, hogy vége lett.

     Délután off programban Horváth Lajos Ottó Csak szólani egy szót mint ember című Szép Ernő-estje a stúdiószínházban. (N. Szabó Sándorról van elnevezve a terem. Emlékszem rá. Néztem a domborművét a bejárat mellett, talán szoborhatóbb arcél volt, mint pl. Kaszás Attila, ez a portré legalábbis hasonlít.) Csupa meglepetés a produkció, már rögtön az, hogy Horváth Lajos Ottó és Szép Ernő. Eleve a kezdés: ahogy egy boncteremben előkerült a halottas zsákból a színész összefáslizva, mint egy múmia. A fásligúzsból kivilágított a szeme, és megütött, hogy egy öregember szemét véltem látni. Aztán egy óra ötven perc alatt megfiatalodott a szeme. Nem mondom, hogy meleg nyári fesztiváldélutánra való előadás, de szép, bölcs munka.

     Este a Részegek a Nemzetiből. Most vettem észre, hogy egymás után három oroszt láttam a versenyprogramból. (Sőt RAM-napok: az Apátlanokat és a Menedékhelyet is Radnai Annamária fordításában játszották.) Én erre a darabra a Kamra előadásában, Gothár Péter rendezésében sem kaptam rá, és most Viktor Rizsakov elővezetésében is elég érdektelenül néztem. Laposnak, sekélyesnek látom. Ugyanakkor a rendezői hókuszpókusz és a színészi odaadás következtében formátumos látványosság kerekedett belőle.

     Évi rendes beszélgetőnapjaim zárultak.

     – Egyszer azt írtad rólam, hogy van bennem valami leküzdhetetlen belső gát a színpadon.

     – Igen, rémlik. De szerintem ez már nincs így.

     – Dehogyisnem.

vissza a lap tetejére

17. szombat

     Hajdu Szabolcsék kitalálták, megtalálták ezt a csodálatos műfajt az Ernelláék Farkaséknálnál: a házaspár tematikájú lakásszínházat. Maga a lakásszínház a B32-ben most a Kálmán-nap előadásán inkább csak imitálódik. Az atmoszféráját nehéz itt reprodukálni, de azt az előnyös vonását sikerült megőrizni, hogy látom a nézőket is, pl. azt az asszonyt a játéktér túloldalán, akin észreveszem, hogy kétkedik.

     Két házaspár, plusz a patronált lomizó munkásember, Gelányi Imre. A dialógusok, amik a házasfelek és a házaspárok között elhangzanak, pokolian mulatságosak, oly kínosan igazak és valószerűek a családi hétköznapok praxisában. A vége felé két jelenet között felhangzik valamilyen zene, amire felkapom a fejem, mert annyira meglepő ebben az előadásban a ráeresztett zene mint rendezői eszköz, mint teátrális hatás.

     Azon gondolkodtam, hogy Török-Illyés Orsolya – nagy kedvencem – bármilyen figurát játszik, mindig átüt rajta valami természetes emberi jóság, amit nem tudok másnak tulajdonítani, mint neki magának. Egy pár piros cseresznye van a sárga fölijén mintának. Lehet, nem is minta, hanem márkajelzés, de akkor is elgyengültem tőle, mert olyan, mint egy óvodai jel. A társulatban újoncként szereplő Földeáki Nóra kicsit máshonnan beszél, mint a többiek. Szinte stilizációnak hat a leheletnyi csináltsága.

     Van némi ismétlés jellege a produkciónak az Ernelláék után, de én speciel szívesen eltöltenék havonta egy estét a lakásszínházukban, megnézve mindig egy újabb részt. Másrészt az élethelyzettel való szembesülést tekintve is lehet a tudás anyja az ismétlés. Idekívánkozik egy sor dr. Anton Pavlovics jegyzetfüzetéből, miszerint: „Az ember akkor lesz jobb, ha megmutatjátok neki, milyen valójában.”

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

     Azért amikor Térey János A Legkisebb Jégkorszak című regényének egy kórusművében ahhoz a rímpárhoz érkeztem, hogy „kriptonáci – Lipton Ice Tea”, elgondolkodtam az élet értelmén.

     Kiolvastam már a Téreyt, aztán Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza című kötetét is, és most Király István Naplójába temetkezem. 60-70 oldal után zavarba ejtően eldöntetlen, hogy magának írta vagy a nyilvánosságnak szánta, márpedig ennek mentén nagyon is elválnak egymástól a bejegyzések. Uristen, mennyit nyavalyog ideologikusan és pláne privátim! Mint egy tinédzser. (Mos’ mit akarok. Az enyém is ilyen, a papírosos. Látnánk csak, miket szenvelegtem benne össze 18-28 között.) Emlékszem Király Istvánra egyébként, az alakjára, a helyére a közéletben, és az 1986-ban megjelent Kosztolányi-könyvére, amely a legnagyobb Kosztolányi-rajongásom közepette ért. Apukám pedig ismerte a feleségét, még a kamaszkori párttag korából, a háború utáni lelkes mozgalmár időkből.

     A POSZT díjazottak listája természetesen nem egyezik meg az én listámmal, ami lenne, legfeljebb részben azonos. De állítom, hogy egyetlen olyan sincs a díjazottak között, aki ne lenne méltán díjazható. A legjobban Nagy Viktor elismerésének örültem.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

     Ahogy ültem tegnap délután a Madách Színház nézőterén és néztem a kivetített címet: Szerelmes Shakespeare, rájöttem, hogy ez így nincs is rendben. Vagy névelő kellene az elejére, vagy pedig, ha a szerelmes szó nem jelző, hanem állítmány, akkor a szórend rossz. No mindegy, voltak ennél nagyobb gondjaim is, ámbár kétségkívül profi, dolgos, gördülékeny, sikerre ítélt produkciót láttam. Alapvetően nem gondolom, hogy ennek az anyagnak zenésnek kell lennie. (De hiszen a zenét, Gulyás Levente zenéjét a magyar változat, Szirtes Tamás rendező adja hozzá, most veszem ezt észre.) Nem azért, mert zavar, hogy olykor énekelnek az előadásban, vagy hogy a jelenetek alá rendre muzsikát kevernek (helyenként presseres hangzatot), hanem mert a játékmód musicales: gyors, gesztikus, célratörő, leegyszerűsített, árnyalatlan. Látványosan jönnek-mennek folyamatosan a díszletek, a képek szépek, olykor a giccstől sem tartózkodnak, de a korabeli London atmoszféráját, azt nem tudják, ellentétben a filmmel.

     Érdekes ez, hogy kiváló prózai színészeket hívnak meg a fontosabb szerepekre, aztán nem az történik, hogy ők megtermékenyítik színészileg az előadást, hanem vagy kényelmetlenül/rutintalanul fészkelődnek ebben a külön műfajban (pl. Pál András rávereget a férfipartner mellkasára, minek következtében hangrobbanásokat hallunk a mikroport miatt), vagy beszorulnak a sablonba és észrevehetetlenül beolvadnak (pl. Petrik Andreát ilyen göcsörtösnek rég láttam). Csákányi Eszter a kivétel, aki tökéletesen kiműködteti Erzsébet királynő három jelenetét, és az külön szép, amikor jelentésesen közli, tudja, milyen az, amikor egy nőnek férfiszerepet kell játszania.

     Amikor a darabbeli Rómeó és Júlia-előadás végén Júlia felébredt a cinteremben, akkor nagyon szerettem volna a nézőtéren úgy felhördülni, mint a filmbeli közönség, csak nem mertem.

     Este aztán a Stúdió K pince-Peerje, de arról majd holnap.

vissza a lap tetejére

20. kedd

     Szóval ez egy helyspecifikus Peer Gynt Hegymegi Máté rendezésében. A Stúdió K-ban kezdődik a színházteremben, majd az előtérben folytatódik, aztán egy buszban játsszák, aztán Kőbányán szabadtéren, aztán egy földalatti pincerendszerben, ahol nemcsak hideg, nyirkos folyosók és alagutak vannak, hanem hideg, nyirkos nagytermek és csarnokok is, aztán egy valaha szép villában, aztán a zöldben, aztán vissza a pincébe – na, az nem esett jól, visszamenni –, aztán bódétetőn, aztán megint busz és közel öt óra elteltével a Bakáts téri templom altemplomában ér megható véget. A föld alatti időnket, azt tulajdonképpen Dovre apó és a manók nyomasztó birodalmában töltöttük, maszatosfehér hősökkel, nejlonfóliákkal, szuggesztív helyszínek szuggesztív képeivel. Nagypál Gábor nekem eleve Peer Gynt. (Fehérbe öltözött jelenségként ismerjük is még Kisvárdáról.) Derűs, energikus, sármos kópé. Úgyhogy nem is igényelném, hogy rájátsszon kicsit a rosszkisfiúságra. Kurta Niké tiszta, szép, klarinétszavú Solvejg. Nyakó Juli univerzális anyasága. Nem hétköznapi élmény, annyi biztos.

     Elfogadom, hogy egy rendkívüli, nagy formátumú produkciónak szerves része lehet az is, ha megpróbáltatásnak, fizikai terhelésnek teszi ki a nézőt. Csak amikor ilyesmire kerül sor, akkor jobb' szeretnék fiatalabb, fittebb és szüzebb néző lenni. (Hiszen voltam már nem egy vándorló előadáson. Pl. Fodor Tamás rendezésében Szolnok környéki erdőben Ahogy tetsziken. A Krétakör Nibelung-lakóparkján a budai Sziklakórházban. Bodó Viktorékkal Szentivánéji álomon Nyíregyháza-Sóstón.)

     Tegnap este a New York Páholyban (egykori munkahelyem, a Film Színház Muzsika szerkesztősége alatt) a Kult50 estje zajlott, Dragomán Györgyöt, Thuróczy Szabolcsot, Fáy Miklóst és Winkler Nórát kérdezték a kiadvány kapcsán. Jó volt. Örömteli meglepetésként ért, hogy legalább száz néző volt, és fizettek ezért a programért.

vissza a lap tetejére

21. szerda

     Én már POSZT-ra meg Kisvárdára is úgy megyek, mintha utoljára. Kisvárdára egy nagyváradi Bányavirágra érkeztünk. (A Székely Csaba-művek változatlanul prosperálnak, bár abban nem vagyok biztos, hogy kell Kisvárdára minden nyárra egy-két Bánya.) Az előadás a Rákóczi Stúdióban zajlott, amely egy középiskola aulája. Sok éve tudjuk, hogy amelyik előadás a Rákócziba kerül, annak lőttek. Meghal a térben, ahogy felfelé szétfut a színészek hangja, a szöveg a szélrózsa minden irányába, épp csak a nézők felé alig. Szép, csipkésnek ható függöny van a fejünk felett, de jobb szolgálatot tenne egy hangfogó fedőlap a játéktér fölött. Eléggé szenvedtem a levegőtlen melegben. Arra jutottam, hogy Székely Csaba Bányavirágja jó dolog. De kánikulában, délután, a Rákóczi Stúdióban, nem annyira jó színészekkel nem annyira jó dolog. (Ez persze megengedhetetlenül sommás kijelentés. Pl. az Ivánt játszó Csatlós Lóránt az utolsó monológban, a tévés nyilatkozatban jó volt.) Azt sem fogadtam kedvezően, hogy Hunyadi István rendező beiktatott a darabba egy plusz szereplőt, a kőműves Ferit. Őt bár odaadóan és szeretetreméltóan játssza Kocsis Gyula, a figura mégis a darab kabaréhumorát erősíti, szerintem nemkívánatos módon. És akkor még belerángattatott az egészbe, némileg a hajánál fogva, a Volt egyszer egy Vadnyugat zenéje és darabos veszternmacsósága.

     Utóbb a sepsiszentgyörgyiek következtek, a Bocsárdi László rendezte Liliom, Mátray Lászlóval a címszerepben. Erről éjfélre cikket abszolváltam a mai Kisvárdai Lapokba, úgyhogy az lesz a legegyszerűbb, ha idebiggyesztem. Éjjel kettőkor már villanyoltás voltam, amikor eszembe jutott, hogy egy tornaszernyi tévedés van abban, amit írtam, de lóhalálában korrigáltattam.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

     A jónevű Parish Bull hotel és a kisvárdai művház közötti úton a felüljáró a zsidó temető mellett halad el. Mindig ránéztem a kocsiból, mindig gondoltam, hogy egyszer meglátogatom, és ez így megy tizenhány éve. Most! – mondtam magamnak, és kedves kolleganőimmel elmezitlábaztunk oda az ódon sírkövek közé a kiégett fűbe és csalánosba. Lilla talált nekem régi Friedmanokat eltemetve, akiket azért kerestem, mert lehettek a tavaly meghalt barátunk ősei, aki innen származott, s 1945 után lett Izraelben élő, majd New Yorkban dolgozó magyar.

     A Rákóczi Stúdió tegnap a Zentai Kamaraszínházat sújtotta, ami különösen méltánytalan, mert nagyon fiatalok a színészek, a beszédtechnikájuk a fejlődés elején áll. Három Szép Ernő-egyfelvonásost adtak elő Mezei Kinga rendezésében, a Májust, a Kávécsarnokot és A tűzoltót. A konkrét előadást nézői vonatkozásban a gyötrelem kategóriámba soroltam.

     A kassai-komáromi közös Bányavakság következett, ami nem gyakori, mármint a közösködés a két felvidéki színház között, ám igen szerencsés. Czajlik József rendezte, és vicces, hogy pont ezt választották, amiben a román rendőr szerepel, de szépen elrománoztak románul. Amikor az előadás elején a rendezészet jegyében lúdmaszkos színészek jöttek be és felismertem köztük Vasvári Emesét, nagyon megörültem. Azonnal tudtam, hogy Vasvári Emese remek lesz Székely Csaba-hősnőnek. És igen. Vasvári Emese csodálatos színésznő. A román rendőrt játszó Benkő Gézát szeretném még nagybetűsen kiemelni. Ezt a figurát az ősbemutatón, Vásárhelyen Bányai Kelemen Barna játszta, és az ember azt érezte, hogy őt nem lehet überelni ebben. De ettől még Köles Ferenc is kiváló Florin volt Kaposváron, és Benkő Géza is imponáló: feszes, pontos, szabatos. Jean Reno jutott eszembe róla, ő lenne ilyen ebben a szerepben, úgy képzelem.

     Mentem volna még este 9-kor a Várba a cirkuszsátorba a Turay Ida Színház Égben maradt repülő-előadására, de nem volt erőm, legyőzött a fáradtság.

vissza a lap tetejére   

23. péntek

     Kötöttek egy egyezséget tavaly az erdélyi színházak, hogy mivel Kisvárdán számos szempontból hiányoznak a szükséges feltételek – jellemző módon stadion épül, nem színház, pedig az utóbbit sokkal régebb óta ígérik –, nem vesznek részt a jövőben a fesztiválon. Aztán elég kevesen tartották magukat ehhez, az egyikük a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Ugyanők – mármint Gáspárik Attila és Keresztes Attila vezetők – eljöttek azonban a diákjaikkal, a marosvásárhelyi egyetemisták Valaminek a második része című előadásával, tekintettel arra is, hogy a vásárhelyi színinövendékek túlnyomó része nem erdélyi, hanem magyarországi fiatal. Vinnai András írta őrület, Keresztes Attila rendezésében. Dolgos előadás. Nyilván nem a rendező a lényeg benne, de megjegyzem, hogy kedvelem Keresztes Attila munkásságát. Amikor komoly, mindig van benne játékosság is, és amikor játékos, mindig van benne komolyság is. (Meg még nyúl van benne mindig.) Egy szép, nőies, temperamentumos lányra figyeltem fel, akiből sok derű és energia sugárzott a vicces szexjelenetben.

     A Várat átépítik éppen, így a Vár kertjében Fekete Péter egykori békéscsabai cirkuszi-színházi sátorát állították fel, ott adták tegnap este a Csókos asszonyt. Zsebkendőnyi színpad, bizarr zenei megvalósítás playbackről, ülve táncolt Éjjel az omnibusz tetején. Kicsit riasztó képet festett a produkció az én kedves Újvidéki Színházamról. Aztán hazaindultunk.

     Nagyon várták tegnap már Andy Vajna fővédnököt, aki eddig még nem jött. Hegyezett füllel figyelték a helikopter hangját. A strandnál tervezték a leszállatását. Nem tudom, megérkezett-e.

     Ja, ezt írtam rapid eljárásban a szentgyörgyi Liliomról. Erről eszembe jut, hogy még minősítenék egyet s mást Kisvárdáról. Jó, majd holnap. Avval uccu neki, be is zárom a 2016/17-es színházi évadomat.

vissza a lap tetejére

24. szombat

     A kisvárdai fesztivál szakmai irányát az jelzi, hogy milyen színházak és produkciók szerepeltek. Olyanok is, amik korábban nem voltak/lettek volna meghívva (mint pl. a budapesti Magyar Drámák Színháza, Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, Turay Ida Színház). De volt ismétlés is: a beregszászi Tóték például 2005-ben járt Kisvárdán, most pedig ünnepi díszelőadást tartottak belőle délelőtt 11-kor (!) a Rákóczi Stúdióban, a korántsem kihalt és néptelen középiskola aulájában. Jobb is, hogy nem láttam.

     A szakmai beszélgetésekről. A kritikusokat utálni világos trend, azt is tudjuk, ki viszi a prímet. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy amikor kritikus moderálja a szakmai beszélgetéseket (ha jól emlékszem, Szűcs Kati csinálta még tavaly is), akkor nincs olyan, hogy felkészületlenségből, tájékozatlanságból adódóan kellemetlen helyzetbe hozná az egyébként is érzékeny és megbántódásra hajlamos határon túli alkotót.

     A fesztivál nyilván jobb anyagi kondíciókkal rendelkezik, mint korábban. Ezt nemcsak az jelzi, hogy ötfős a zsűri (az én válogatói időmben 3 fős volt), hanem az is, hogy számos szakembert hívtak meg hozzászólónak a szakmai klubba. Akad köztük figyelemreméltó. Mások kapcsán viszont ismét a káderproblémába ütköztem, ahogy pl. a POSZT szakmai tanácsában, vagy a POSZT díjátadó gálája láttán (mert néztem interneten a közvetítést). Van az uralkodó hatalomnak egy sor olyan színházi potentátja, akit nem tartok sokra. Nincs értéke számomra a szakmai véleményének, a szemléletének, az ízlésének, az ítéletének. Ennek értelmében mélyen nem érdekel, ha elmondja, hogy’ tetszett neki, illetve hogy ő mint alkotó mit csinált volna.

     Szerencsénk, hogy a kisvárdai napjaink egybeestek avval, amikor Máté Gábor vett részt meghívott hozzászólóként  a szakmai beszélgetésekben. Tíz évvel ezelőtt lépett fel itt ugyanebben a szerepben. Azóta történt mindenféle, árnyalódott a véleményem róla, de ahogy akkor, úgy most is nagy nyereségnek könyveltem el a részvételét és minden megnyilvánulását.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

     Ahogy a kisvárdai fesztivál díjazottainak listáját elnézem, pont azt láttuk ott, amit látni kell.

     Tegnap jött a gyermek, és apukája születésnapját megünnepelendő elvitt bennünket a Hét sportos vezér pizzériába. Jó érzés ám, ha van két felnőtt gyermek, aki szépen áll a lábán!

     A füge visszavágyik hozzánk.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

     Király István naplóját két okból találom kicsit nyomasztónak. Az egyik: folyton eszembe jut, miket hallgathat el. Mert biztosan elhallgat egyet s mást, mivel magaszégyellő ember. A másik: az állandó önreflexiója. Folyton rossz szájízt hagy magában maga után: „ezt nem kellett volna mondanom”, „nem szabadott volna ilyen indulatosan”, „biztos ellenszenves voltam” stb. (hú, de ismerem ezt). „Úgy érzem, igazán szeret” – írja Czine Mihályról, amikor távoztában elkísérte őt a metróhoz. 53 éves ekkor, egyetemi tanár, akadémikus, főszerkesztő, országgyűlési képviselő. (1974-nél tartok. Már jönnek ismerősök a képbe. Pl. Erki Edit – mondom ki a nevét fájva.)  

     Sokat járt Király István színházba, és elképesztő, hogy minden előadást ideológiailag szemlélt, a nézői reakciói jószerével csak erre terjednek ki.

     Leírja egyszer (nemegyszer) Aczél Györggyel való beszélgetését. Ment hozzá panaszkodni az ügyben, hogy Moldova György őt írta meg a Malom a pokolbanban, és ellensúlynak mielőbb szeretné kihozatni a könyvét. Aczél rögtön bagatellizálta a dolgot. „S arról beszélt, hányszor megírták őt. Csurka darabjában [Az idő vasfoga] Bárdy az ő maszkjában jelent meg mint rohadt markecoló. Lenkei, Várkonyi leste, hogy viseli el.” (1969. augusztus 6. 146.o.)

     Ezt most azért hoztam ide, mert ha Király István naplóját pár évvel előbb találta volna meg a családja, akkor ezt biztosan beidéztem volna a Várkonyi-dolgozatomban. Minden színdarabot elolvastam akkor, amit a 17 éves Várkonyi-korszak alatt bemutatott a Vígszínház, és a kritikai fogadtatásukat is átnéztem. Az idő vasfogában nem láttam sok fantáziát. Talán erre ment ki a dolog, csak ezt a színikritikák jó okkal nem dokumentálták.

vissza a lap tetejére

27. kedd

     Ne számítsunk tőlem izgalmakra.

     Minálunk most elég vadul terem a málna. Kedves férjem megtanított, hogy a málnaszedéshez két-három kéz kell. Ez elsőre megoldhatatlannak tűnt. De az a módszer, hogy egy régi ballonkabát övével a derekamra kötök egy kis műanyag homokozóvödröt, és már lehet is menni a dzsungelbe szakszerűen szedni.

     Amikor egyáltalán nem tudom, mit csináljak enni, akkor a konyhatudomány helyett az esztétikai érzékre bazírozok és az eszcájghoz illő szín mentén kínálok valamit. („Örökölt íz-öröm apai ágon”. Kántor Péter)

vissza a lap tetejére

28. szerda

     Kritikusdíj-szavazásidő van. Tavaly 250 körüli előadás után azt mondtam, hogy ez túl sok, megpróbálom radikálisan csökkenteni a nézett előadások számát. Értem el eredményt ebben, ha szerényet is: az idei évadot 221 előadással zártam. (Igaz, láttam hozzá még 22 előadást dévédén. Bár a szavazás szempontjából ez utóbbiak nemigen hasznosíthatóak. De azért egy díszletvoksra jó, mert a vásárhelyi Retrómadár díszlete felvételről is lenyűgözött. Eleve imádom az ilyen díszletet.) Ha komolyan gondolnám a drasztikus színházbajárás-visszafogást, annak megvolnának a módszerei, pl. elköltözni Budapest Belvárosából, felhagyni a naplóírással, ilyesmi.

     A szavazáshoz a kínálatot az élőben látott 190 előadás adja. (A többi külföldi előadás, illetve többedszer látott produkció.) A fele budapesti. A fennmaradó rész 80%-a vidéki, 20%-a határon túli. Független színházi produkció kb. 30%. Ennek esetleges keveslésekor vegyük figyelembe azt is, hogy a 221 előadásomból 48 gyerekszínházi volt, ami el is várható tőlem a spirituszonline.hu főszerkesztőjeként.

     Mindig a férfialakításokban szoktam dúskálni, most viszont éppen nem, hanem ellenkezőleg: színésznőből három-négy dobogónyit is fel tudnék állítani Pálmai Annától Ónodi Eszteren, Kiss Marin, Bozó Andreán, Dobra Márián, Nyakó Julin, Szamosi Zsófin, Mészáros Sárán, Hartai Petrán, Sárosdi Lillán át Vasvári Emeséig.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

     Csendes eső. Nem mondtam, de hétközben (hét közepén) egyedül vagyok itt, és igyekszem végezni ház körüli munkákat, gyomolástól málnaszedésen át diótörésig. De most a csendes esőben ideje kritikát írni.

     Van az itteni ágyam mellett egy hosszú, nagy hurkapárna. Ágyazáskor ránézek és mindig eszembe jut, melegséggel, Ildikó. Ő volt az első segítség a szüleimnél, délelőtti napi négy órában, a legteljesebb körű szakértelemmel és odaadással. Az ő idejében béreltük anyukámnak a kórházi ágyat, azért, hogy a combnyaktörés után az éjszakai zavaros és veszedelmes felkeléseit, nekiindulásait és eleséseit megakadályozzuk. Hiszen akkor még a szüleim magukban éltek, és a mozgáskorlátozott apukám nem tudott volna ezek ellen tenni semmit. Volt ezen az ágyon oldalt rács, amit éjszakára felhúztunk. Ez a rácsfelhúzás minden este megrázó drámai küzdelem volt, mert nem akarta anyukám a rácsot. Egyik délelőtt arra érkeztem, hogy Ildikó ül anyukám mellett evvel a hurkapárnával, amit hozott, és épp varr rá egy színben odaillő huzatot. Úgy gondolta, egyrészt ha bent van ez a párna a rács mellett, akkor talán nem olyan feltűnő éjszaka az ágyból a rács. Másrészt ha anyukám éjjel veszkölődik, nekiverődik az ágy oldalának, a párna megóvja.

     A segítséget meg kell fizetni, és nagy szerencse, ha van rá anyagi lehetőség. De a pénzzel az ember csak a korrekt munkavégzést veszi meg. Az sem kevés. Ám az őszinte segítőkészséget, a gondoskodó figyelmet és a kreatív empátiát, azt nem lehet megfizetni. Úgy gondolok Ildikóra, mint egy bizonyítékra: van remény az ember mint minőség vonatkozásában. (Egyébként Jutkára is úgy gondolok, aki az utolsó segítség volt, már egyedül apukám mellett, de ő egy másik történet.)

vissza a lap tetejére

30. péntek

     Igaz, meg kellett várni, hogy először a falu állítson 15-20 szobrot, de mostanra viszont járdát fektettek le a szomszédos utcában, sőt az út másik oldalán padkát is kialakítottak az autóknak.

     Reggel olyan élesek a fények a Duna-parton, hogy a visegrádi vár kifejezetten fakulni látszik.

     A kifagyott fagyálló végzetfán egy túlélő nyújtogatja a nyakát karját magát.

vissza a lap tetejére

31. szombat

     Ilyen nap nincs.

    

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra