Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2017. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     Elszaladt velem a ló. Októberben 33 előadást láttam. Úgyhogy tegnap azt mondtam: hööö.

     Jelzem, épp egy hónap áll még azok rendelkezésére, akik jelentkezni akarnak a Koltai Tamás kritikapályázatra.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

    Kedvem van írni és még nem tudom mit írok – vonalzott papiros van előttem, valóságos irka, minden vonal egy-egy sín és az egész papiros egy nagy fehér pályaudvar, hova, hova induljak ezeken a síneken? Végtelenül szomorú vagyok, teljesen egyedül, az imént volt nálam egy barátom és soha ennyire nem láttam, hogy nincsenek barátaim, eszembe jutott valaki, akit nagyon szerettem és aki talán mindenki közt legjobban szeretett, mint ahogy a vadászok szeretik legjobban az állatokat – és akihez minden kétségbeesett és szenvedélyes közelség sem tudott közel hozni, előttem az óra, előttem a naptár, az óra estét mond, a naptár decembert, egy év! Egy évvel megint szomorúbbak lettünk!

    Mintha nagyon vén volnék és örök időtől ülnék itt az íróasztal fölött és a szakállam talán már át is nőtt az asztalon és ha fel akarnék kelni, ezer vén és fehér szálát fájva kellene eltépnem. (Babits Mihály)

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Ültem a tatabányai Jászai Mari Színház nézőterén A mi osztályunk kezdete előtt, ültem fáradtan, lestrapáltan, egy birtokháborítási ügy miatt feldúltan, és az jutott eszembe, hogy semmi kedvem nincs most megnézni ezt a darabot. Minél jobban játsszák, annál kevésbé van kedvem hozzá.

     Aztán ez a gondolat, ez az érzés hogy eltűnt!

     Kiváló előadás. Látszik rajta, hogy megért ez a dolog, összeállt, felnőtt, mármint a tatabányai társulat és az utóbbi években folytatott szakmai munkája. Guelmino Sándor rendezte a produkciót, és az a meghatározó ötletük támadt Fekete Anna díszlettervezővel, hogy az iskola tornaterme a helyszín. Ennek megfelelőek a mozgások – innen már csak egy lépés, hogy Horváth Csaba rendezze meg a Slobodzianek-drámát! –, a jelmezek és a kellékek. Proics Lillám, aki tesitanár végzettségű kritikus, nem volt egészen elégedett a mozgásfejleményekkel, mert a korabeli testkultuszra tekintettel lehetett volna ez a vonulat erősebb és gazdagabb is, de nekem pont jó. Nekem minden pont jó volt ebben az előadásban. (Azt az egyet leszámítva, hogy a meghalást túlbiztosították. Három különbözőféle gesztussal is kifejezték. Viszont jólesett az üdítő szellemesség, amivel a tornaterem némely tárgyát felhasználták. A svédszekrényt lónak, a gyűrűt gyűrűnek.)

     Nagyon szép, komoly, összehangolt csapatmunkát végeznek a színészek, és egyenként, külön is erőteljesek. Megkapó eleve az első iskolai jelenet, ahol a kisgyerekkori alakban is halványan érzékeltették már a figurák jellemvonásait a játszók. Például Bakonyi Csilla Zochájának félénkségét, vagy a nagyszerű Danis Lídia Dorájában már kislányként is készen álló nőt. Vagy Dévai Balázs Rysiekjének frusztráltságát, vagy Egri Márta Rachelkájának illúziótlanságát, vagy Megyeri Zoltán Wladekjének minden irányú esendőségét. Egy hajszállal talán túltolta Megyeri az alakítást, de micsináljak, így is ő volt a kedvencem. És még az, amikor és ahogy Kardos Róbert előadta Abram levelét a lengyel kormányhoz.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Mint előfizetők, megkaptuk a napokban a Criticai Lapok 2017/09-10 nevű számot. Ebben megjelent az összes cikk, amit idén nekik írtam, POSZT-os kritikától kisvárdaiin át AlkalMátéig. (?) A lapszám iránti érdeklődés fokozásaként publikálom most Vajda Milánt, megjegyezve, hogy azt a fotót tették bele.

     Néha, magam sem tudom pontosan, hogyan és miért, belemerülök a fővárosi színházi élet egy-egy hétköznapi estéjébe. Az RS9 Vallai kertjében láttam tegnap a Studio13 Egy perccel tovább című előadását. Tallér Edina írta a művet, akit én nem ismerek, de ma reggeli tájékozódásom nyomán már tudom, hogy megjelent egy ifjúsági regénye Most akkor járunk? címmel. Ellőtte tehát a címet, amit az én ifjúkoromról írandó regényemnek adtam volna. Evvel kész is. Nem lesz regény az ifjúkoromról.

     Minek is nevezzem az Egy perccel továbbot. Szélesebb irodalmi igényű párkapcsolati dialógus. Gerner Csaba rendezte, Kondákor Zsófia és Jászberényi Gábor játsszák. Jászberényi Gábort ismerem, Kondákor Zsófiát soha életemben nem láttam. Most szörcsöltem ki, hogy ő egy tévésorozat-sztár, aki álompár is volt egy másik tévésorozat-sztárral, akit szintén nem ismerek, majd elvált egy harmadik tévésorozat-sztár miatt. Minősített bulvárcsemegék. Csinos lány, magabiztosságot is mutatott a színen. Nem keltett rossz benyomást a két szereplő, de én nagyon kevésnek találtam ezt az egészet.

     Közben fúrta az oldalamat, ki lehet ez a 60-70 ember, aki itt tölti a péntek estéjét, e csöppet sem barátságos, téglafalú helyiség kényelmetlen műanyag székein. De úgy kik, hogy szívesen begyűjtöttem és elolvastam volna (kíváncsisággal, elismeréssel, rokonszenvvel) mind a hatvan-hetvenük curriculum vitae-jét.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Késéssel kezdődött a Katonában a cseh színházi fesztiválon a prágaiak Macbeth-előadása, úgyhogy hosszan ültem a nézőtéren várakozva, miközben a mellettem lévő középkorú nézőnő a társnőjével arról beszélgetett, hogy Andrej Bolkonszkijt mindenki szereti, vagy legalábbis számosan, pedig hát ez a férfi tulajdonképpen egy szörnyeteg, a felesége iránt semmilyen megértés nincs benne, és hát Natasával szemben is… Tetszettek.

     A DJ/Shakespeare szerzőjű Macbeth-verzió, David Jařab munkája tulajdonképpen olyan volt, mint egy paródia. Bár annak talán lehetett volna viccesebb is. A másfél órás produkció abból vezette le a drámát, hogy Macbeth már nem kívánja a feleségét, így sem élvezeti, sem utódnemzési céllal nem tud az asszony elvárásának megfelelni – ellenben épp kezd testi érdeklődést tanúsítani stramm harcostársai iránt –, és ezt a házassági válságot ellensúlyozandó kell ölni, vérben tocsogni. (Nem volt különben vér, mármint festék, hanem egy piros nyelű borotvát használtak, érzékletes nyissz-hangok kíséretében.)

     Formailag úgy hatott, mintha angol nyelvleckét mutatnának be játékos formában. Mert angolul beszéltek a színészek, ámbár konkrétan Shakespeare-t igen ritkán idézték, inkább csak egy kezdőknek szóló angol nyelvkönyv szerény szókincsével adták elő a cselekményhez illő, leegyszerűsített párbeszédeket. (Koncepciójukat tekintve minden okuk megvolt nem tudomást venni a műnek olyan sorairól, amikor Lady Macbeth említi, hogy szoptatott már csecsemőt.)

     Nem volt ez egy nagy színházi kaland, de feltűnőnek találtam, hogy milyen jó az emberanyag: kifogástalan kondíciójú, szép és/vagy izgalmas fazonú színészek csapata. (Halvány atelier-poén: úgy tűnt nekem, hogy a Ladyt játszó dekoratív szőke színésznő állapotos.)

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Oly sok rosszat olvastam a Szkéné Színház Templom című bemutatójáról, hogy igazán felvértezve mentem megnézni, ha már kihagyni nem akartam a színészek miatt. (Rába Roland, Nyakó Juli, Petrik Andrea, Simkó Kati. A négyből három színész járt a néhai rádióműsoromban, ami jelzi, hogy ők nekem igen. A negyedik csak azért nem járt, mert vele anélkül is beszélgetek.) A kollégák írásairól jut eszembe, amikben kikérték maguknak a produkciót, hogy Tompa Andrea kritikatankönyvet ír, és ehhez kért öt olyan tulajdonságot, ami fontos, szükséges, kívánatos egy kritikusnak. Nem tudtam ötnél megállni, konzultáltam közeles kollégákkal is, tíz lett belőle, és szerepel a listámon „a felháborodás képessége”.

    Hogy színdarab lenne, amit adnak Császi Ádám fordításában és rendezésében, azt egyáltalán nem állíthatjuk, maga a szöveg sem különösebben jó minőségű. De azért én azt mondom, hogy igenis színház ez, amennyiben létrehoz egy különös közösségi helyzetet, amilyenben nekem speciel soha nem lett volna részem enélkül. (Mivel nem mennék el hittérítő eseményre, vallási szeánszra, szektás gyülekezetbe, semmi ilyen helyre.) Rába Roland monológja a sötétben a hátunk mögött, az megadta a megszólíttatás érzését, hajlamos voltam arra az öt percre magamra venni a szavait.

     Annyiban pedig kifejezetten ügyesnek találtam a dolgot, hogy fedett a mű iróniája, nincs egyértelműen kijátszva, így némi izgalmat / hitetlenséget („Mos’ komolyan?!”) / bizonytalanságot / feszélyt / kétséget kelt a nézőkben, hogy hát ez meg mi.

     Énszerintem jellemző és jó volt a közönségünk. Egy nő a hármas metróért kért imát, ami teljesen helyénvaló kívánság. Egy másik nő az összes halvány poénlehetőséget felvillanyozott kacagással fogadta. És szinte mindenki ott maradt pogácsázni az előadás után, rajtam kívül. Illetve az a házaspár is kijött, amelyik mindig végignézi a POSZT-ot és a kisvárdai fesztivált is, és nagyon furcsa volt most téli ruhában látni őket.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Volt akkor cikkem a Bánk bánról és a miskolci Minden egér szereti a sajtotról.

     Ach so, az Ádám almái eredetileg egy nagy sikerű dán film! Elsőrangú dán színészekkel. Tehát a filmvászonról került színpadra először tavaly Pécsen, most pedig a Radnóti Színházban Szikszai Rémusz rendezésében. Mondjuk az anyag kvalitásairól nemigen győzött meg engem az előadás. A színészekéiről igen. De az persze nem volt újság számomra. László Zsolt és Pál András általában véve remek színészi párosnak látszik. Csomós Mari pedig istennő. Nagyszabású és emlékezetes Újvári Milán jelenése. Tényleg olyan, mintha nem is lenne valóságos.

     A végén a rendező biztosra ment a baltazárosokkal. Az én tartózkodásom ellenére egyértelmű, hogy az előadás kiteljesítette önmagát, és valamit nagyon eltalált, mert hosszú, forró, bravózós tapssal fogadta a közönség.

vissza a lap tetejére

8. szerda

     Én nem tudom, mit csinálnak az öregasszonyok a temetőben – Fanni dédanyám, Eszter nagyanyám és Lenke nagynagynéném –, de a sírjuk megint katasztrófa sújtotta terület lett, tegnap vonultunk fel kedves férjemmel, fűrész, fejsze és egyéb szerszámok segítségével kiszabadítani őket kidőlt fák alól és elrendezni a lakóterületüket.

     Estére volt egy dilemmám, hogy hová menjek vagy máshová, és végül is egyik helyre sem értem oda.

     Találtam ezt valahogy Tarján Tamás kollégától:

     Mikor valaki átveszi az irodalmi Nobel-díjat, a beszédében legtöbbször elmondja, kinek is ír: Istennek, az utókornak, a kritikának, a kortársaknak, az olvasóknak stb. A legigazabb válasz azonban a „maga kinek ír” kérdésre az volna, hogy bizony az író önmagának ír! A kritikus épp így van a kritikáival. Ha ráadásul – jó esetben – a műfaj és a művészeti ág megszállottja, elkötelezettje, akkor számára a kritikaírás egyfajta mindennapi önkifejezési mód is, mely már-már olyan, mint az esti fohász; ha nem mondja el, hiányzik. Én magam úgy vagyok vele, hogy ha legalább fejben aznap nem gyakoroltam a kritikaírást – mert nem kell minden nap megírni egy kritikát, elég a „kritikai gondolkodást” gyakorolni! –, pl. a napi olvasmányomról a naplómba írt néhány mondat erejéig, akkor szakmai higiénés hiányérzetem van.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     Ma 90 éve született az anyukám.

     Tegnap, apukám halála évfordulóján eszembe jutott Jutka, ő volt az utolsó segítség. (Anyukámat már nem ismerte.) Nagyszerű, lelkiismeretes középkorú asszony, aki valahol vidéken vitt a férjével egy élelmiszerboltot. De nem boldogultak a sok rendelettel, ellenőrzéssel, ügylettel – csődbe jutottak, nyakukon maradt az árukészlet, tartozás, stb. Ezért volt kénytelen eljönni otthonról és munkát vállalni, pénzt keresni máshogy. Frissen végzett épp egy gondozói tanfolyamon, nálunk volt az első ilyen munkahelye. Amikor kasztingoltunk, eleve felé hajlottam, mert a másik két jelentkező öregasszony volt. Külön jó benyomást tett rám, hogy az ismerkedő beszélgetés után még visszafordult a kapuból és azt mondta komolyan: ő ezt jól fogja csinálni. És így is volt. Megjegyzem, ő bizonyult a legtoleránsabbnak a tekintetben, hogy az elődeivel ellentétben egyszer sem jelentette ki jogos felháborodásában: „Énvelem így még nem beszélt soha senki!”. Mert hát előfordult, hogy apukám hirtelen haragjában, vagy kiszolgáltatottságában kiabált a segítővel.

     Beszélgettünk persze, amikor ott voltam, mesélt az üzletről, a családjáról. Azt mondta egyszer a férjéről: „elveszítette a megbecsülésemet.” Rácsodálkoztam erre a szép, pontos, választékos kifejezésre.

     Apukám halála után Jutka új helyet keresett, ezért kért tőlem ajánlást, referenciát. Írtam róla egy oldalt, részletesen kifejtve az elismerésemet, feladtam neki postán. Miután megkapta, megrendülten felhívott telefonon: ő nem tudta, hogy én ilyen jó véleménnyel vagyok róla és a munkájáról.

     Nem mondtam erre semmit – sem azt, hogy az írás a kenyerem, sem pedig azt, hogy néha talán szóban és face to face is megnyilvánulhatna az ember ilyenformán.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Petri György: Horatiusnak rossz napja van

     A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –

     Tartsanak el, és hízelegjenek,

     de ugyanakkor hagyjanak békén,

     küldjenek pénzt postán.

     Azt is unom, hogy hízelegjenek.

     Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,

     amit én majd véletlenül megtalálok.

     Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,

     hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől,

     aki nem is tudja, hogy rólam beszél.

     Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Mostanában mintha keresztbe állna a szemem, amikor szereposztásra nézek. A minap láttam, hogy Molnár Gusztáv A vágy villamosában játszik Kaposváron. Ó, remek Mitch lehet! – gondoltam. Erre kiderül, hogy Stanleyt játssza. Szűcs Nellit pedig sokkal előbb vélném Suzanne-nak egy Figaro házasságában, mint Rozinának. Ámbár ez a Nemzetiben nem is annyira Figaro házassága, mint… micsoda is… scifi-mű, mű-scifi.

     Úgy fest, hogy a Nemzetiben hárman vannak a művészetfelelősök: Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor és Sardar Tagirovsky. Nagyszínpadon eddig csak Vidnyánszky dolgozott közülük, de most Sardar Tagirovsky is oda került. Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke az előadás címe, Beaumarchais alapján írta Sényi Fanni. Az benne az ötlet, hogy a mű hősei a jövőből lépnek bele a történetbe mint emlékbe. A jövő pedig tudományos és fantasztikus, mert vannak benne világító szemű humanoid alkalmazottak, akik összekulcsolják a kezüket a tiéddel és már mehetsz is vissza az emlékeidbe.

     Én úgy látom, az történt, hogy az eredeti darabot – amely egyébként jóval több egy bájos vígjátéknál – megakasztották, szétzilálták, kilúgozták. És amit hozzátettek, az nem érte meg. Jut eszembe, elképzelni is nehéz hosszadalmasabb, unalmasabb, cselekménytelenebb felvonáskezdést annál, mint ahogy az első felvonás kezdődik. Meg aztán a második. A harmadik felvonás kezdésére is próbálok most erősen visszaemlékezni, de azt valahogy elfelejtettem. Pedig a lényeg a harmadik felvonásban próbál kifejlődni, és ott néhány szép kép is látható.

     A színészek igyekezetén nem múlt semmi. A bemutató közönsége is igyekezett. Mégis milyen lehangoló estének találtam.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     Elfelejtettem említeni tegnap, hogy mi az, ami elsöprően tetszett nekem a Figaróban: egy hihetetlen asztalka, amely valójában nem is az asztal, hanem csak a leomló-redőződő asztalterítője, átlátszóan.  Akarok ilyet!

     Tulajdonképpen meglepett, hogy a Pesti Színház Lóvátett lovagokján micsoda tömeg volt tegnap este. Kétoldalt is sűrűn ültek a nézők a pótszékeken, mint verebek a dróton. Erős tetszéssel, jókedvűen fogadták az előadást. Nagyokat nevettek, méltán egyébként, de váratlanul nagyokat.

     Maga a darab igen korai Shakespeare, ennek hátrányaival – gyenge lábakon álló, szövegizgatott, szócsillagszórós dolog ez, én a szójátékok ilyen mennyiségétől megbolondulok különben –, és utólagos előnyeivel: az ember látja, hogy melyik hős, melyik helyzet hogyan tér majd vissza egyik-másik későbbi Shakespeare-drámában.

     A Rudolf Péter rendezte előadást képileg kicsit untam ugyan (a mesés palotakertet és ami felvonult benne), de ez mondjuk elhanyagolható amellett, hogy a produkciónak sikerül a két legfontosabbat kifejeznie: egyrészt elemien kedves, másrészt benne van, kisüt belőle a szerelem, kilángol belőle a szerelmi hév.

     A szereplők játékkedve is megemelni látszik az estét. Mindenekelőtt Seress Zoltánra hívom fel a figyelmet, aki elragadóan dolgozik a figuráján, és nem hagy kétséget afelől, hogy ha Don Armado szerepét a szerző rendesen megírta volna, vagy ha nem írta is meg rendesen, de legalább többet tartaná bent a színen, akkor ő itt babérkoszorús színészi hérosza lehetne ennek az opusznak.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Miután leadtam az Oblom-off kritikáját, rájöttem, hogy ez a színinövendék, Józsa Bettina, aki Olga Szergejevnaként elvarázsolt, épp az a lány, aki a tavalyi kritikusdíj-átadón engem „játszott”, amikor részletet adtak elő a Benedek Mari-interjúmból. Visszakerestem most a felvételen, és csekkoltam, hogy ő volt az. Nem mintha ennek bármihez bármi köze lenne, de annyiban véletlenül nem volt „hiteles” az „alakítása”, hogy „mikrofont tartott”. Nem szoktam magnót használni. Inkább jegyzetelek, úgy, hogy közben minél többet legyen a szemem a partneren. Ezen egyébként mostanában mindig meglepődnek az alanyok, a magnó hiányán. A többi újságíró kollégák, úgy látszik, már mind felveszik az interjút diktafonra vagy okostelefonra. (Nekem a telefonom is buta.). Két okom van rá, hogy ne rögzítsem. Az egyik az, hogy aki magnózik, annak kihagyhat a figyelme, amíg az alany válaszol. Tudja, hogy majd visszahallgatja úgyis. Én viszont végig koncentrálni akarok. A másik ok, hogy egy másfél órás felvételt visszahallgatni és leírni legalább két óra. Annyi idő alatt én a jegyzeteimből már meg is szerkesztem és meg is írom a beszélgetést. Nem szokott aztán panasz lenni rá.

vissza a lap tetejére

14. kedd

     Kis bakfis voltam, amikor a tévében a Vers mindenkinek sorozatban láttam Bodnár Erikától Tatjana levelét Anyeginhez. Úgy mondta, hogy az rádöbbentett, itt nem valami távoli irodalmi cuccról van szó, hanem időkön és korokon át azóta is így írnak levelet a bezúgott csajok. És azóta is. Azóta kicsit gyakrabban, tekintettel az elektronikus posta egyszerűségére. Bár az iránt van kétségem, hogy a mai pasik olyan szofisztikált tapintattal és intelligenciával reagálnak-e rá, mint Anyegin. Persze végső soron mindegy, mert az elutasítás az elutasítás, de mennyire nem mindegy!

     Arról jutott ez eszembe, hogy tegnap a Tháliában vendégszerepelt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház nagyszabású vállalkozása, az Anyegin (nyomán), Nagy Botond rendezésében. Láttam a fiatalember debütálását Gyergyóban, fel is ismertem itt belőle az onnan hozott madár/pingvinfejű embert. Ez a mostani művészet azonban meghaladta a befogadói képességemet. Noha észleltem a tehetség, a formaérzék és a vizuális fantázia tanújeleit. De igen nehezen viseltem az előadást a végig üvöltő zenével, a szembe támadó fényekkel, a tolakodó betétekkel. Ám remélem, hogy a nézőtéren ülő sok középiskolást elkapta a dolog. Bár ők meg kitörő vihogással fogadták, amikor Lenszkij meztelenre vetkőzött. (A párbajt bírtam. Mr. Bean fegyverével párbajoztak.)

     Magamra vessek egyébként, mert nem olvastam el időben a rendezővel készült interjút, amelyben, ha őszintén magamba nézek, alighanem el lettem tanácsolva. Ezt mondta:  Aki kikapcsolódni szeretne, az maradhat otthon is, mivel ez nem az az előadás lesz, ami után teljes étvággyal megesszük a kijevi csirkemellet az Arany Kaviárban… ha őszintén magunkba nézünk.

vissza a lap tetejére  

15. szerda

     Azt nem mondtam tegnap, hogy hétfő délután elmentem a Jó kérdés programra, amelyet a Magyar Színházi Társaság és a Színház folyóirat közösen szervez a K:antinban. Havi egy beszélgetés Veiszer Alinda vezetésével, érdekes színházi témákról, odavaló színházi emberekkel. Most „Mit ér a klasszikus szöveg?” cím alatt ültek össze a színpadon, Nádasdy Ádám, Gáspár Ildikó és kákettők: Benkó Bence, Fábián Péter, érdemes volt meghallgatni. Kábé 90 fős közönség gyűlt össze. (Nem is kábé. Papp Timi megszámolta.) Az elején Alinda kérte, hogy tegye fel a kezét, akinek színházhoz köze van, aztán tegye fel, aki pusztán érdeklődő. Olyan fele-fele arányban emelkedtek a (fél) kezek. Elnéztem a sok fiatal lányt, aki ült előttem, és arra gondoltam, nagyon remélem, hogy akadnak köztük, akik jelentkeznek a Koltai Tamás kritikapályázatra, még fél hónapjuk van rá, már írják, már írják, ugye?

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Lehet, hogy ez kínos, de sosem hallottam Lucretiusról. Római költő és filozófus az időszámításunk előtti első századból. Egy művét ismerjük, A dolgok természetéről címűt (vagy: A természetről), és abban, ahogy értem, versben minden fontosat megírt a világról. Tudta, hogyan kell élni (mint Irina Prozorova egy reggel). Még nem olvastam, de az már világos, hogy amióta a mű az 1400-as évek elején előkerült, nagy hatást gyakorolt minden gondolkodóra és literátus emberre, aki találkozott vele, Giordano Brunótól Montaigne-en át az amerikai függetlenségi nyilatkozatot író Thomas Jeffersonig.

     El fogom olvasni, izgatottan. A nagy megoldókönyvről jól el lehet képzelni, hogy pont ilyen: az embernek sejtelme sincs róla ötven évig, aztán kiderül, hogy évszázadok óta rendelkezésre áll. Onnan vagyok értesülve, hogy elolvastam Stephen Greenblatt Egy reneszánsz könyvvadász című könyvét, amely arról a pápai udvari hivatalnokról szól, Poggio Braccoliniról, aki a Lucretius egy példányát 1417-ben fellelte egy német kolostorban. A megtaláló egyébként messze meghaladta a korabeli átlagéletkort, 70 éven felül még felkérték mint jónevű humanistát, hogy legyen a Firenzei Köztársaság kancellárja, el is vállalta néhány évre. Aztán – idézek –: A firenzei kormány járadékot szavazott meg Poggio Braccolininak, mivel kinyilvánította szándékát, hogy visszavonul szülőföldjére, és hátralévő földi éveit a tudománynak szenteli. Mivel irodalmi szenvedélye nem tette lehetővé, hogy akkora vagyont halmozzon fel, mint a kereskedésben jártasak, gyermekeivel együtt kapjon mentességet minden jövőbeni adó alól, mondta ki a határozat. (Zsuppán András fordítása.)

     A sötét középkor, mi?

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Mint a gyerekprogramok iránt hivatalból is érdeklődő személy, láttam, hogy tegnap a B32-ben – amely Buda első bábszínházaként kezd funkcionálni – a Holdfű Színház háromszor is előadja a Királyos mesék című produkcióját. A napközépit megcéloztam. Ott álltam már vagy tíz perce a B32 előterében a világ legcsendesebb, legfegyelmezettebb első osztályos tanulócskái társaságában, amikor 14:01-kor befutott az egyik előadó művész (magamban kicsit furcsállottam, hogy csak most jön), aztán negyedóra csúszással kezdtek, talán ezért is nem szerepelt a műsorban a Kis kece lányom és a Tavaszi szél vizet áraszt, pedig a színlap szerint annak is el kellett volna hangoznia. Amint azt a cím is ígéri, három királyos mesét prezentál a két szereplőnő, három különböző technikával (báb, képmutogatós, élő szereplő bábfejmaszkkal) gitárral kísérve.

     A gyerekek nemcsak jól viselkedtek, de készségesek voltak és okosak. Amikor megtudták Strausz Tünde játszó személytől, hogy a királynak nincs kenyere, azonnal nyolcan jelentkeztek. Nem tudom, mit szerettek volna mondani vagy csinálni, de amikor a mesélő avval folytatta, hogy pénze sincs a királynak, még akkor is maradt egy jelentkező. Hatéves krampi létükre simán tudták egyébként, hogy' hívták Mátyás király feleségét, és mi Olaszország régies neve.

     Ami engem illet, én lakonikusan azt gondoltam magamban: a gyerekszínház szinte beláthatatlanul nagy szcénája nyilván nincs tele Tengely Gáborokkal, Markó Róbertekkel, Kuthy Ágikkal, Kovács Gézákkal, Somogyi Tamásokkal (és még folytathatnám), hanem hát talán ilyenek a szürke hétköznapok, ilyen invenció- és innovációszegények, mint ez a produkció. De remélem, hogy ezek a készséges, okos és jól nevelt elsősök elnézőek. Vagy legalább feledékenyek.

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Pontos és körültekintő kollégákkal indultam nagyon időben Kecskemétre, így 19.07-re épp beestünk a nézőtérre, dacára, hogy az autópályán egy balesetes szakaszon háromnegyed óra alatt tettünk meg 3 kilométert.

     A jó ember Szecsuánból címmel Brecht-bemutató Zsótér Sándor rendezésében. Nagy-szín-pad! – hangozhatott a tavalyi Gabler Hedda után, és valóban betölti a teret az előadás, ámbár nyugodtan lehetne keskeny a színpad, hiszen a díszletet inkább csak függőlegesen használják. Bele van szeretve Zsótér a kecskeméti vasfüggönybe, amit meg is tudok érteni, olyan szép és színes. (Maga a díszlet kicsit elspoilerezi a szilveszteri Függöny fel!-premiert.)

     Trokán Nóra a címszereplő; tehetséges, jó érzékű, természetes és rokonszenves fiatal színésznő. De egy ideje már zavartan köhécselek, mert Zsótérral ellentétben számomra nem kézenfekvő, hogy minden főszerep való neki, amit ráoszt. Szép munkát végez – különösen erősek a magányos monológjai –, noha a rendező színpadias hatásokkal, teátrális eszközökkel kevéssé segíti őt, pl. nem igényli, hogy látványosan másik karaktert játsszon el Sui Taként, mint Sen Teként. Vidnyánszky Attila és Zsótér Sándor esetleg boltolhatnának: az előbbi átadna egy adag hatásvadászzsákmányt az utóbbinak, aki már-már oly konvencionális és visszafogott, mintha egyedül a gondolatok erejével kívánna hatni a közönségre.

     Nem pontosan értettem a szereplők szőkeségét, hacsak nem negatívok, mint a fényképezőgép filmjein látható alakok. Ugyanakkor értékelem Zsótér sajátos humorát, például – mert ezt annak tekintem, humornak –, hogy Sen Te zacskós rizst oszt az éhezőknek. Rájöttem különben: Jang Szun állástalan pilóta Závoczki „Liliom” Endre legjobb kínai tanítványa.

     Nem lesz egy operettsiker, attól tartok. Leszámítva azt az operettsikert, amikor Csombor Teréz előadja az elefántos dalt, miközben a kar székit táncol mögötte.

     (Ahogy ezt most így olvasom, nem valami szabatos-szavatos beszámoló. Meglehet, én vagyok, aki nem pontos és körültekintő.)

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     A sötétség hatalma bemutatója a Budaörsi Latinovits Színházban, ez volt tegnap. Szűkszavú leszek itt, mert kritikát írandó vagyok róla. Eleven előadás, annyit mondok, és csúcsra járatja a színészeket. A rendezésről az jutott eszembe, hogy alighanem Alföldi Róbert tudja a legtermékenyebben és leghatékonyabban integrálni azt, amit lát vagy hall színházban (talán az életben is), és most ne értsünk félre, ezt tulajdonképpen pozitívumként említem. Evvel egyidejűleg felfuttatja a színészeket. Mondjuk az nekem természetesen újdonság, hogy a férfi főszerepet játszó Novák Eszter-növendéket, Brasch Bencét lehet ismeri televíziós tehetségkutatóból, idézem a Wikipédiáról: „A Csillag születik harmadik szériájának a második középdöntőjében ő volt a sztárfellépő.” Bregyán Péter ahogy ül és kiabál az első jelenetben, felidézte nekem önmagát annóból. Spolarics Andrea a Matrjona néni szerepében olyan, hogy ellenállhatatlan vágyat ébresztett bennem Máli néniként látni őt. Talán Balsai Móninak örültem a legjobban, akit kicsit féltek attól, hogy film- és tévésorozat-színésznőként kimarad a komoly színházból, és már csak önellátóként vagy celebszínésznőként jut majd feladathoz. Kisebbfajta megmentésnek tekintem ezt, hogy fogta őt Alföldi Róbert, idehozta ebbe a nyomasztó Tolsztojba elkárhozni, felmutatva Balsai Móni drámai erejét.

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     Először a fájdalmamnak adok hangot Benkő Géza halála miatt. 48 éves felvidéki színész volt, a tavalyi évad legjobb mellékszereplője nálam a komáromi-kassai Bányavakságban.

     Másodszor az örömömnek. A TÁP Színház monstre playback Utas és holdvilágát láttam tegnap. (Éjfél előtt pár perccel ért véget.) Azt hiszem, a Peter Brook vendégjátékon tapasztaltam legutóbb ilyen tumultust a Trafóban, mint most. Eleve kultuszregényről van szó, meg nyilván híre ment. Az ötlet amilyen bizarr, annyira be is ütött: voltaképp hangoskönyvet dolgoztak fel filmes-színházi formában. Hallottam rögtön Gálffi László hangján, hogy nem friss ez a felvétel, régebbi lehet, amit aztán a szünetben meg is erősített a színlap elolvasása: Ternyák Zoltán és Halász Péter is szereplője a hangjátéknak.

     Vajdai Vilmos rendezésében talán a megállj! a legzseniálisabb. Hogy a filmtől, a színháztól is decensen tart kábé egy méter távolságot. Nem tesz túl semmin. Ahogy a vetítéssel takarékosan kápráztat el – jószerével csak a Perzsa filmjénél tobzódik –, úgy a színészi játékot is megtartja a keretek között. (Törőcsik Franciska és Hegymegi Máté élvezettel töltik ki. Laboda Kornél hiányosabb vagy pasztellebb.) A szimbolikus egy méternyi üres sáv pont az, amibe beletelepedhet a néző saját Utas és holdvilág-világa. Én például bakfiskoromban olvastam, és utána évekig vágytam Sienába. Illetve most vettem észre, mennyire belém ragadt a 22 évvel ezelőtti nyíregyházi előadás, Galambos Péter rendezése – nem sikerült különösebben jól, de volt egy világa – Kerekes Laci, Varjú Olga, Szabó Márta, Megyeri Zoltán figurájával.

     A harmadik rész még formai újdonságokat is tartogatott. Az előadás vége felemelő. (Azt külön imádtam, amikor egy párizsi bárban úgy táncoltak a vendégek, mint az Orion űrhajósai.) Ez az extrém kaland megújította és felélesztette bennem nem pusztán a regényt, hanem a színházi élmény fogalmát.

vissza a lap tetejére

21. kedd

     A tegnapi napról azt tudom mesélni, hogy elmentem a Teljes értékű metrót! demonstrációra. Mivel abszurdnak és elfogadhatatlannak tartom, hogy 2017-ben egy európai fővárosban úgy újítsanak fel metróvonalat, hogy nem akadálymentesítik az összes megállót. És úgy gondolom, hogy ezt szolidaritással, támogatással, sok ember együttes fellépésével el lehetne érni, ki lehetne és kellene követelni.

     Rendes kis tüntetés volt, észlelhető mennyiségű embertömeggel a Felszab téri metrómegállóban, zenével, kutyával, üzenetekkel, ahogy kell. Kerekes székes kollégám, Magyar Kati sorban adta az interjúkat a tévéseknek, és az összes riporter erősen meglepődött azon a kijelentésén, hogy ő most van életében először a hármas metróban. Ugyanis egyedül a Kökinél lehet lifttel lemenni a metróhoz, de minek menne le és szállna be, ha semelyik másik állomáson nem tudna feljönni?

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Piros rózsák beszélgetnek – Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma magyarnóta-estje Hegyi Dávid (zongora) és Lázár Zsigmond (hegedű) kíséretében az Örkény Stúdióban. Hát van annak ellenállhatatlan bája, hogy a professzor-költő-fordító és a lánya (akit a Rádió Q-ban ismertem) szmokingban és nagyestélyiben odaállnak a mikrofon mögé és avatottan magyarnótákat énekelnek, szellemes minielőadásokkal körítve a műfajról, a dalokról, a szerzőkről, a szövegekről. Nagyon helyes, hogy alapjában véve iróniamentes az előadásuk. Nádasdy Vilma szolid kedéllyel, szemléltetve énekel, Nádasdy Ádám pedig látható élvezettel, olykor egy-egy vibrátónál még a fejét is meg-megrezegteti. (A zenészek is tetszettek.) Mondjuk azt nem tudom, milyen lesz, amikor majd az elragadtatott közönség nekiáll velük együtt mulatozva dalolni, de az előadók meg fogják tudni szerintem.

     Nádasdy Ádám felolvasott részletet ebből a Kosztolányi-tanulmánytervből, és rácsodálkoztam, hogy mennyire úgy van! Rájöttem ugyanis az este, hogy az elhangzott magyarnótáknak legalább a 90-95 százalékát ismerem. De honnan? Biztosan a gyerekkoromból, de akkor is honnan? Szilveszteri tévéműsorok délutáni szakaszából? Vagy az az 5-7 lakodalom a kulcs, amin részt vettem életemben? Vagy szólt a Kossuth Rádió az Elektromos Szövetkezet irodájában, ahol nyolcadik után nyáron dolgoztam? Gyerekkorom észrevétlen háttérzenéje volt a Jó ebédhez szól a nóta?

     Nem tudom, de tudom.

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Megnyílt tegnap a közelben a Három Holló kávézó és színház, hivatalos voltam az éjszakába nyúló, dús programú megnyitóra. Amikor fél kilenc tájban odaértünk, a bejárat előtti tömegen is alig tudtam átvágni magam, bent pedig egyszerűn elakadtam néhány méternyi fúrás után. Úgyhogy az óriási érdeklődés feletti örömmel és elégedettséggel hazajöttünk.

     Annamarinktól örökölt félszobámban van tévé, és néha be is kapcsolom, a Cool nevű csatornát, hogy megnézzek egy-egy epizódot valamelyik gyilkosságos sorozatból. (Jó, tegnap a Juventus-Barcelonát, de minek.) Dr. Csontot, vagy helyszínelőst – bár azok közt akad olyan, amit eldobok, mert unszimpik a nyomozók, meg a Gyilkos elmék sem kell, mert abban nyomasztóan brutális sorozatgyilkosságok mennek. A kedvencem a Döglött akták. Nemcsak azért, mert rokonszenvesek a rendőrszereplők, hanem mert régi gyilkosságokat derítenek fel, ezért két idősík van, a múlt és a jelen. Azt élvezem, ahogy összepászítják és egymásra úsztatják ugyanannak a figurának a fiatalkori és a több évtizeddel későbbi alakját. Az esetek többségében nem sminkeléssel-maszkírozással dolgoznak, hanem kasztingoltak más korú, de minél hasonlóbb színészt. Ezt a játékot szeretem nézni.

     Azért meséltem el ezt, mert a tegnapi Döglött aktákban egy staggione színitársulatban történt gyilkosság, a Kabaré musical bemutatója előtt ölték meg a Cliffet játszó színészt. Ügyesen volt egyébként dramaturgiailag összefűzve a sztori, megfelelő pontokon belevegyítve a musicalt. A Sallyt játszó, szerelembe esett gyanúsított pl. pont abban a helyzetben énekelte próbán a Maybe this time-ot, amiben kell.

     Hanem hát a tévésorozat szövegét magyarra fordítja valaki, akinek nyilván fogalma sincs, miről van szó. Így történhet, hogy a premiert nyitóelőadásnak mondták, a Kabaré egyik főszereplőjét pedig, akit Konferanszié néven ismerünk, Ceremóniamesterként említették a filmben. Nevettem ezen, de nem jóízűen.

vissza a lap tetejére

24. péntek

    Megnéztem Ruben Östlund A négyzet című filmjét. Uristen, micsoda film! Milyen bizarr, milyen szuggesztív! Az első jelenetnél megfogott – remélem legalábbis, hogy az volt az első jelenet (picit elkéstem a moziból), amikor a riportercsaj interjút készített a múzeumvezetővel, bíztam is különben abban, hogy ez a nő még visszajön majd –, és az utolsó pillanatig nem engedett el. Pedig hosszú a film, a fene egye meg (olyan hosszú, mint némely színielőadások, amiknél a szünet nélküliséget kikérem magamnak), ámde halad cikázva, kiszámíthatatlanul, miközben elemi erővel szorongató és mulattató egyszerre.

     Énszerintem ez a film arról szól elképesztő testközelséggel, hogy a világ teljesen érthetetlen és veszélyes hely, és az emberek benne a legérthetetlenebbek és legveszélyesebbek. De az is lehet, hogy pont az ellenkezőjéről szól. Hogy nem szabad megijedni, mert alapjában véve mégiscsak igazi csoda az egész.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Kedves Stuber Andrea!

     Javasoljuk, hogy 2017. november 18-i naplóbejegyzését nevezze be a Koltai Tamás Kritikapályázatra!

     Ön ‘hivatásos színháznéző’-nek nevezi magát – ennek fényében néhány szó a pályaműről:

     Miért tart számot közérdeklődésre az, hogy hogyan, mikor érkezett egy előadás helyszínére. Az előadást illetően ez a közlés fölösleges, viszont lényegtelen tartalmával befolyásol egy olvasót, minimum lelassítja az érdemi tájékoztatáshoz történő hozzájutást.

     ‘Nagy-Szín-Pad- az előadás betölti a teret, ámbár nyugodtan lehetne keskeny a színpad, hiszen a teret csak függőlegesen használják’ – hol van megírva, hogy mekkora színpadot szélesen v keskenyen, sőt függőlegesen vagy vízszintesen kell használnia egy előadásnak?

     Sajnos a díszletre vonatkozó zárójelbe tett mondat, miszerint ‘kicsit elspoilerezi a szilveszteri függöny fel! premiert’ nem érthető, szíves kifejtésre és magyarázatra vár.

     Talán a címszereplő Trokán Nóra számára nem is hiányzott ‘teátrális eszközök’ segítsége ahhoz, hogy átváltozzon, hiszen képes saját lényével is kifejezni és közölni egy belső átváltozást.

     Nem tudom, mit szólna Koltai Tamás, ha az általa nem is olyan régen magára hagyott mai magyar színházi kritikai világban két alkotó vicces, gúnyos – más szóval erkölcstelen összehasonlítását látná – a ‘boltolást’?

     Talán bűn ‘egyedül a gondolatok erejével’ hatni? És hogyan kellene két szuverén alkotónak egymástól órákat venni?

     A hajszínekre vonatkozó ‘negatív fénykép’ hasonlat, és a zacskós rizsre vonatkozó elismerő szavak azért éles szemre utalnak – vagyis nem reménytelen a színikritikusok tekintetére számítani.

     Miért kellene az előadásnak ‘operett sikernek’ lennie? Hiszen nem operett. Az operett színvonalúnak minősített elefánt dal az előadás része.

     Igen, maga nem szabatos, nem szavatos, nem pontos és nem körültekintő, viszont felelőtlen.

     Ambrus Mária, Zsótér Sándor

     Ha az alkotók nekem küldték volna levelüket, amely a nov. 18-i naplóbejegyzésemre vonatkozik, készséggel megjelentettem volna itt. De a színház.org-nak írták, úgyhogy utánközlésre van csak módom.

     Koffer Levél beszél. Én hallgatok – mondom Az üvegcipő Sipos Lajosával. Ki-ki olvas, ért, gondol, amit.

     Hanem a levélírók szíves kérésére kifejtem a spoileres részt:

     A Függöny fel! (avagy Ugyanaz hátulról) című vígjátéknak – amelyet december 31-én mutat be a kecskeméti színház – egy színházi díszlet a díszlete. A darab második felvonásában hátulról mutatják, ahonnan nézve egy csupasz szerkezet. Mármost A jó ember Szecsuánból előadásában ugyanígy benézünk a díszlet mögé. Egyszer csak elénk forgatják a díszletházak hátulját: láthatjuk a falak mögötti állványokat és az ablakokhoz vezető lépcsőket. Naplóbejegyzésemben a zárójeles mondat ironikus utalás volt erre, a részletek nélkül, nem akarván elspoilerezni a díszletet. De most akkor elspoilereztem, üdvözlettel.

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Arra gondoltam, hogy ezentúl mindig megírom, hánykor értem a színházba.

     Egyrészt mert ez a naplóm, amibe a személyes életemről, a mindennapjaimról számolok be mindennap. Mivel az életem felét színházi nézőtereken töltöm, ezért itt túlnyomórészt színházról esik szó. De – mint azt már máskor és máshol is leszögeztem – a színházi előadásokról ebbe a kockás füzetbe nem szakkritikákat írok (ennek egyébként minden előnyével és néhány hátrányával együtt), hanem impressziót, elsőreakciós véleményt, szelektív szösszenetet, ilyesmit.

     Másrészt mert az érkezés időpontja jelentőséggel bírhat. Nem szokásom 19.07-kor esni be a nézőtérre. Tiszteletlenségnek tartom a játszókkal és a közönséggel szemben. Ha ilyen történik velem, az magyarázatra szorul. (Más kérdés, hogy Zsótér Sándor tudott az elakadásunkról az autópályán, mivel útközben esemeseket váltottam vele. A dugó legreménytelenebb pillanataiban azt kérdeztem: Van szünet az előadásban? Az válaszolta: Ács Jani is ugyanezt kérdezte volna.) Meglehet, hogy az érkezésem időpontjának közlése „lelassítja az érdemi tájékoztatáshoz történő hozzájutást”. Akár annyira lelassíthatja, hogy meg is akadályozza. De ez engem nem bánt. Úgysem tartok számot közérdeklődésre, beérem a magánérdeklődéssel.

     Tehát: pénteken már 17.15-re Kaposvárra értünk, a Csiky Gergely Színház szíves jóvoltából, kisbusszal, kritikusok. Így volt időnk barátkozni a helyszínnel, a művelődési házzal, amely mérsékelten jó terep a színházi működéshez a színházfelújítás idejére. A vágy villamosát adták Bérczes László rendezésében, és jogos a kérdés, hogy minek mentem egyáltalán, amikor a darabtól – mint azt e napló olvasói már tudhatják – a hajam is hullik. De érdekel a nagyszerű Mészáros Sára, a Mitchnek tippelt Molnár Gusztáv és a többi színész. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember színházba megy, ott mindig történhet valami.

     Nos, méltányolom Mészáros Sára kompakt, színes, lendületes játékát Blanche-ként. Az érdeklődésemet azonban inkább a Stella-Stanley vonal keltette fel. (Énszerintem a darab halad afelé, hogy Blanche és Stanley helyett Stella és Mitch legyenek a jobb szerepek.) Molnár Gusztáv Stanleyét nagyra nőtt, durcás kisfiúnak látom, akiben több a gyerekes gúny és dac, mint a férfias erő és indulat. Ennek megfelelően Stella – Szvetnyik Kata igen figyelemreméltó alakításában – a kezében tartja ezt a férfit. Azt hiszem, miután lement a függöny, belátja majd, hogy nem sikerült felnevelnie, és el fogja hagyni őt.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     A sötétség hatalmáról.

     Én most itt egynapos csúszásban vagyok, de előbb-utóbb majd csak helyreáll a rend. Szombaton székesfehérvári bemutatón jártam (arrival: 18.05), Jóembert keresünk, zenés színmű, Térey János és Kovács Krisztina fordításában, Bagó Bertalan rendezésében. Az megér egy misét, hogy Bertolt Brecht darabjai mennyire futnak most, a Krétakör is, a Szecsuáni is több színházban látható egyszerre. (Illetve egymás után. Ezt most azért írtam külön mondatba, mert szeretem, hogy az illetve szó nagybetűs formája egy római hármassal kezdődik.) De ezt a misét, meg a többi misét is, inkább meghagyom az írandó kritikába. Előrebocsátom: elég szépnek, átéltnek, ihletettnek találtam Petrik Andrea alakítását.

     A fehérvári előadás nem egy vonása megegyezik a kecskemétivel, pl. itt is a nézőtéren bukkannak fel az istenek. Mármost ez úgy zajlott, hogy Gáspár Sándor, Tóth Ildikó és Derzsi János többször is beküzdötték magukat a nézőtér első sorába, kedvesen mentegetőzve. Az első sor közepén ült egy megtermett férfi, aki minden alkalommal felállt, amikor a színészek elindultak befelé. A sor közepéig azonban az isten(n)ek sem jutottak el, mert már előbb megálltak és felmásztak a színpadra. Hanem Gáspár Sándor látta ezt a készséges nézőt a sor közepén, és kétszer is elment odáig, őodáig, ődáig, és kezet fogott vele. Nagyra értékelem a színészi intelligenciának és a magánemberi udvariasságnak e spontán megnyilvánulását.

     Még egyet ideskiccelek, ami mocorog bennem: hogy a mai Sen Téknek (Trokán Nóráét is beleértve) mintha nem fájna szemétnek lenni. Az üzletember Sui Ta képében annak rendje és módja szerint megteszik, amit a fennmaradás megkövetel: kíméletlenek és részvétlenek ismerőssel, ismeretlennel, rokonnal, baráttal, boldoggal, boldogtalannal. És nem látom rajtuk, hogy ez megviselné őket. 

vissza a lap tetejére

28. kedd

     A vasárnap esti programom az Ódry Színpad volt, A vadkacsa (18.45-től sorállás a Padlás-bejárónál), Börcsök Enikő és Zsótér Sándor negyedéves osztálya, Fodor Tamás rendezésében. Én ugyan a lehető legkedvezőbb első benyomás érdekében jobb’ szeretem a színinövendékeket minél készebben látni, de hát már kint vannak színházakban, jóllehet még nem végzősök. Játszanak élesben – alig is lehet már az egyetemen előadásra egyeztetni őket – és kritikát rendeltek róluk, úgyhogy megyek a dolgomra. (Ennek következtében szűkszavúan, más megközelítésben, s főleg nem színibírálat igénnyel és jelleggel fogalmazok itt. Nem magyarázom el többször.)

     Úgy képzelem, hogy nagyon jó lehet Börcsök-Zsótér tanítványként találkozni Fodor Tamással egy Ibsen-kurzuson, A vadkacsa eljátszása keretében. Amely darab Fodor Tamásnak már csak azért is gazdagon meglehet (minden érzékeny elgondolással együtt, ráadásul színészestül: mucsistul, mertzestül, spulnistul), mert rendezte Szolnokon bő negyedszázaddal ezelőtt, emlékszem az előadásra.

     Note: egy nagyon különböző karakterekben is igen jól használható, erőteljes alkatú, vörösesszőke férfi: Konfár Erik. De talán még őt megelőzően is, mindenekelőtt az osztály összes lányai. Akik mindössze ketten vannak, ám duplán számítanak, mint a háborús évek: a Ginát játszó Bajor Lili és a Hedviget adó Nagy Katica.

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Az már biztos, hogy Zimányi Zsófia kiváló érzékkel találja meg a Rózsavölgyi Szalonba való színdarabokat, a helyhez, a szellemhez, a közönséghez illőeket. A legújabb bemutató is, a brit William Nicholson Visszavonulás című családi társalgási drámája – amelynek eredeti címéből jó kézzel vették ki Moszkvát a magyar fordításban – tökéletesen a helyén van itt. Valló Péter rendezte az előadást, értelmiségi pár 33 éves házasságban, Söptei Andrea a feleség, Rátóti Zoltán a férj, Porogi Ádám a fiuk. Hát az első jelenetben rögtön a mi Máténk mosolyát láttam Porogi Ádám arcán, amikor az apukája komolyan akar beszélgetni vele, ő pedig szeretettel áll rendelkezésre. És azt a másik arckifejezését is felismertem, amikor kínosan fültanúja a szülei veszekedésének.

     Mivel itt egy hosszú, békés házasság jut válságba, ezért nagyon szemmel tartottam a hősöket – szépen játsszák őket a színészek –, hogy mi az, ami ezekből a kétségkívül ügyesen és életesen megírt helyzetekből-dialógusokból nálunk is megvan. Ennek mentén aztán kifejezetten megkönnyebbültem, amikor az a rém hülye és közhelyes szemrehányás került elő, hogy „sosem mondod, hogy szeretsz”. Nálunk ez napi szinten téma.

      Na, azért óvatosan kell ám bánni az ilyen szívszorongató darabokkal zömmel középkorú asszonynézők előtt! Mondjuk én szerencsére közel lakom a színházhoz, úgyhogy a szünetre futólag hazaugrottam, hogy erősen megöleljem kedves férjemet és felszólítsam, soha ne merjen akarni elválni tőlem! De hát nem volt még otthon, mert az internacionalista elvtársak miatt este sem járt a kettes villamos.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     Technikai körülmények folytán a naplószolgáltatás több napig szünetel. Talán majd utólag bepótolom, ezt még nem tudni. A mielőbbi/miutáni viszontlátásra!

vissza a lap tetejére

31. péntek

Nincs is ilyen nap.

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra