|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2018. július
Leadtam a kritikusdíj-szavazatomat (tulajdonképpen nekem), ennek kapcsán az elmúlt egy év összegzése: 243 előadást láttam. (Hát igen, ez átlagban három estéből kettő színházban.) Ennek az egynegyedéről publikáltam kritikát, vagy legalább töredékkritikát hosszabb, beszámoló jellegű írásban. Kb. ennyit vesz fel tőlem a kritikai placc. Ha levonom a 24 külföldi előadást, a 14 másodszor is megnézést (akár szándékosan, akár véletlenül ismételve :-D) és a 16, korábbi évadban született előadást, akkor 189 bemutató kínálta számomra az idei kritikusdíj-szavazás mezőnyét. (Hiányoznak belőle akár fontos produkciók is, mindig van, ami hiányzik.) A látott előadásoknak a fele (a felénél kicsivel több) fővárosi. A másik felének (a felénél kicsivel kisebbjének) kétharmada vidéki, egyharmada határon túli. A fővárosban látott előadásoknak majdnem a fele független színházi. Az összesítésben a gyerekelőadások száma 50. A szavazólapom itt-ott hiányos. Nőket, női alakításokat tudtam többet megint. Az előző évadhoz képest számottevően többször (44-szer) volt színházban partnerem a kedves férjem. Ez egyrészt azt jelenti, hogy ennyivel kevesebbszer lőttem ki magamat elsőként az előadás végeztével a színházból. Másrészt azt, hogy erős a házasságunk, bármilyen minőségű előadást kibír. (Válogatom neki a programot persze, de ha mindig előre tudnám, hogy mi lesz jó, akkor érdemes lenne nem kritikusnak lennem, hanem színházigazgatónak.) A Harmadik Birodalom kultúrája felülről irányított tömegkultúra volt, amelyben a radikális nacionalista víziók és látványos tömegrendezvények mellett jól megfértek a klasszikus koncertek és a populáris filmvígjátékok. Épp a többség ízléséhez való igazodás, a polgári kultúra látszólagos kontinuitása volt az, ami nagymértékben fokozta a rezsim elfogadottságát. A Weimari Köztársaság alatti egzisztenciális problémák után egy új, modern élet perspektívái nyíltak meg a rendszer hívei előtt. Az „Örömből merített erő” mozgalom keretében sokak számára elérhetővé vált a nyaralás és a tömegsport, milliós közönség látogatta a sporteseményeket – 1936-ban olimpiát is rendeztek Berlinben –, a reklámok képi világa pedig már az autó- és családiház-tulajdonosok világát vetítette előre. Mivel azonban a nemzetiszocialista időszak kultúrája sokféle igénynek adott hangot és mindenféle fantáziának teret engedett, képes volt arra is, hogy legitimálja a háborút, a nagy-birodalmi törekvéseket és a zsidó származású állampolgárok fokozatos kiszorítását a társadalomból, majd pedig megsemmisítésüket. (Moritz Föllmer A Harmadik Birodalom kultúrtörténete, fordította Kurdi Imre) Mindig van mit tanulni. Aztán majd megnézzük, mit ír e korszak utolsó etapjának idején, 1944-ben a naplójába Heltai Jenő magyar író, költő. Volt nagy felfordulás a verőcei postán tegnap. Avval állítottam be ugyanis, hogy dísztáviratot szeretnék feladni. A pultban ülő fiatal postásnő épp csak azt nem kérdezte, hogy az meg micsoda. Mindenesetre mondta, hogy olyan már nincs. Mondtam erre, hogy de, de, van, ezt én felderítettem a honlapjukon. Micsináljunk, van egy ilyen nosztalgikus kötődésem a táviratokhoz, amióta mint nyári diákmunkás, a táviratfelvevőben dolgoztam a Petőfi Sándor utcai – Városház utcai postán. Megjegyzem, pont most, röpke 14-15 hónap után jött egy mail a nyugdíjbiztosítóból egy szuperrevizortól, aki ezeket az adataikban nem látszó nyári munkáimat firtatja. Részint a (néhai) postaépületben zajlottat, részint pedig a (néhai) Róbert Károly körúti Kórházban (amit lebontottak), a II. Ideg- és elmeosztályon segédápolónőként töltött egy nyári hónapomat. Készségesen felajánlottam, hogy bemutatom a korabeli naplómat mint bizonyító erejű magánokiratot. Hátha erre is felelnek majd valamit jövőre. Mármost a verőcei postán összefutott a személyzet, és egy középkorú nő elő is bányászott egy táviratblankettát. RSZ14 – neveztem meg szerényen szakértelemmel a rendelésemet, a dísztávirat típusát és számát. A fiatal postás bement, keresgélt és boldogan kihozott egyet, hogy van ilyen! Futó mosollyal megköszöntem a fáradozását, bár indifferens, hogy talált, mert úgysem ezt a példányt fogják elküldeni postán (legalábbis remélem). Hosszabb várakozást igényelt még az, hogy mibe kerül az akció, fel kellett hívniuk a központot ezért. Végül is sikerült feladnom a küldeményt, és reménykedem, hogy megkapni is sikerül a címzettnek, aki minden bizonnyal látott már ilyesmit életében, csak szintén nem ebben az évezredben. A verőcei vasútállomás épületében egy falat szenteltek a dicsőséges hirdetményeknek, miszerint Magyarország kormánya és az Európai Unió hány sok millió forintot szánt a közlekedésünk fejlesztésére. Elegánsan párban szerepelnek a plakátokon a fizető felek, közben utánanéztem, azért az Európai Uniót nagyobb betűkkel kellene szedni, mert ők adták a 85%-ot, Magyarország kormánya pedig a maradék 15%-ot. Egyrészt a biztonságra és a fedélzeti szolgáltatások korszerűsítésére, másrészt 42 villamos motorvonat beszerzésére. És valóban, vannak is ennek a szárnyvonalnak modern, elegáns, hűtött vonatai, legalábbis ősszel-télen. Nyáron azonban ezeket áthelyezik a reprezentatívabb balatoni járatokra, és nekünk ilyenkor maradnak a régi, fullasztó és/vagy huzatos szerelvények. Attól tartok, hogy a vagon is kevés, legalábbis ma reggel a Vácon felszállók zömének már csak állóhely jutott, ami aligha felel meg a biztonság és a korszerű fedélzeti szolgáltatások követelményeinek. Viszont némely ajtón szép, nyomtatott matrica virít „Használhatatlan ajtó” felirattal. Belülről persze. Kívülről nem, és ebből rögtön kitalálhatjuk, hogy én pont itt próbáltam felszállni. Jönnek az emberek a főváros felé a zsúfolt vonaton és biztosan érzik, hogy mi nem szolgáltunk rá a MÁV vagy személyesen a miniszterelnök jobbindulatára. Szerda, április 5. A megszállás tizennyolcadik, a csillag első napja. Kinéztem az ablakon. Probléma: ha kimegyek az erkélyre, ki kell-e tűznöm a sárga csillagot? Ez keresztény vidék. Egy óra alatt egyetlenegy zsidót láttam csak, kövér, nem fiatal embert. Három suhanc ment el mellette, nem szóltak. Csodálatos, hogy nem érzem valami fokozottabb megaláztatás terhét. Alighanem minden zsidó születése óta lelkében hordja a sárga csillagot, annak a tüzét a keresztvíz sem oltja el. Az asszonyok hiúk és hülyék, szerencsések is, mert nem gondolkoznak. Máról holnapra mindenbe beleilleszkednek, a szűzből ringyó lesz, a házmesterlány úgy ül bele az autóba, mintha beleszületett volna. A férfiak sem sokat gondolkoznak, de a meglepetés jobban hat rájuk, mint a nőkre. Ami engem illet, pillanatról pillanatra jobban erősödik a gyanúm, hogy régóta őrült vagyok. Elképzelhetetlen közönnyel nézem, ami körülöttem történik. Sohasem gondolok arra, hogy magyarul írtam, és műveim jelentenek valamit, akár nekem, akár a magyar irodalomnak. Noha soha semmi közöm nem volt a zsidósághoz, és vele semmi közösségem, mégis örökké éreztem azt, hogy zsidó vagyok, és ez mindig nyomott és bénított. Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Később semminek nem éreztem már magamat, se magyarnak, se zsidónak, legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legfeljebb növénynek. Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk. (Heltai Jenő: Négy fal között, Naplójegyzetek 1944-45) (De jó, hogy nem akkor írok naplót. Csak olvasom, és fogok még idézni belőle nemegyszer.) Küldemény a Kormányhivataltól: a Nyugdíj-igazgatóság értesít a határozatukról az összegyűjtött szolgálati időmet illetően. Nem fogadták el a postai nyári hónapjaimat, anélkül nem fogadták el, hogy tőlem bármi bizonyítékot kértek volna rá. A Magyar Posta nem tudja igazolni – írják. Továbbá nem ismerték el az 1997-es évemet, amely évben pedig (1996-tól 2000-ig folyamatosan) a családi béténkben voltam munkaviszonyban. Nyilván evvel függ össze egy másik küldemény, amelyet a béténk kapott: bérellenőrzést kívánnak tartani az 1996-os és 1997-es évre vonatkozóan. Felbosszantottak evvel, úgyhogy fellebbezni fogok a határozat ellen. Munkaügyi papírok persze nincsenek már meg abból az időből – az akkori könyvelőnk rég meghalt –, de egy-két valami mégis akad: adóbevallás, TB-bevallás. És a postaügyben is harcba szállok! Elvárom, hogy beismerje a Magyar Posta a nyilvántartása hiányosságát, minekutána fogadják el a bizonyítékaimat! Nem átallom beszkennelni a naplóm idevágó oldalait 1977, 1978 és 1979 nyaráról, valamint nyilatkozatot kértem gimis osztálytársaimtól, akik szintén ott dolgoztak (hárman voltunk), vagy tudtak róla, hogy mi ott dolgoztunk. Nekiálltam kutakodni itthon. Amikor az ember keres, akkor persze mindig mást talál meg, mint amit. Csodálatos leletekre és emlékekre bukkantam, pl. Annamarink gyerekkori munkái, Vasas-ereklyék, kosárlabdameccs jegyzőkönyve (Madách – BKV Előre, nagyon kikaptunk, három faultom volt). És diadallal kiemeltem egy kupacból a megsárgult igazolványt, amely 1977. VI. 27. és VII. 26. között belépésre jogosított a Posta Központi Távíró Hivatal, Városház u. 13. épületébe. Aláírás Szabó Kálmánné, pecsét: Munkaügyi Osztály. Voilŕ! Ez a belépőt is találtam. Egyszer vagy kétszer nyári estén bementünk leendő kedves férjemmel a Hungária (későbbi munkahelyem, a Film Színház Muzsika háza) bárjába martinit inni. Az év 1979 vagy 1980 lehet, de nincs rányomtatva a jegyre, úgyhogy ma is bemehetünk vele! Egy brazil játékosnál vettem észre először, hogy a szája elé teszi a kezét, amikor beszél a pályán vagy a kispadon. Nocsak, rossz a foga, gondoltam. Aztán egy másik is ugyanígy tett. Jé, ez is félt a vébé előtt fogorvoshoz menni, gondoltam. A harmadiknál már gyanút fogtam. Végtére is a szuvasodás nem ragályos. Ekkor megtudtam, azért teszik a szájuk elé a kezüket, nehogy leolvassák a szájukról, mit mondanak, és aztán jól megírja a bulvársajtó. Énszerintem inkább a játékra kellene koncentrálniuk. Ahelyett is, hogy nagy erőkkel dolgoznak szabadrúgásokért, büntetőkért, az ellenfél sárgalaposításán vagy kiállításán, és mindehhez az az eszközük, hogy fetrengenek, jajgatnak és reklamálnak. Mondjuk arra igazán jó lehetne a videóbíró, hogy az ilyen szimulálásokat meg rájátszásokat lefülelje és szigorú (pénz)büntetéssel sújtsa. Néztem tegnap Simek Péter nyugdíjas futballistát mint szakértőt a stúdióban. Hát ő nekünk csak per „Annamari Simekje”. Valaha olyat játszottunk családilag a sportnapilap versenyszabályzata alapján, hogy a megadott pénzkeretből magyar focistákat vettünk – mind a négyünknek megvolt a maga csapata, csak már nem emlékszem, ki minek nevezte –, és a hétvégi NB1 forduló alapján számítódott ki, kinek hány pontja lett, attól függően, hogy a játékosok a maguk valós csapatában hogyan teljesítettek. Mármost Simek Péter akkor kezdő volt és olcsó, úgyhogy az óvatos duhaj Annamari megvette, azután fordulóról fordulóra egyre több pontot hozott neki a fiatal focista. Mondhatjuk tehát, hogy Simek Péternek Annamari volt a nevelőedzője. Sokat játszatta a kockás füzetében. Ami a fiúkat illeti, ők kicsit meg vannak ütközve azon, hogy a Juventus megvette Cristiano Ronaldót. Mentalitását tekintve nem illik ez a sztárfutballista az ő csapatukba – gondolják picit sértődötten. Most csöppet aggódunk, hogy várható-e este tisztességes bíráskodás a „szovjet-jugoszláv” meccsen. Ezt írtam a Vojtina Bábszínház Madarak voltunk-előadásáról, ami nekem igen jó élmény volt, és a cikk sem lett rossz szerintem. Így lapolgatom a saját hátamat. Lapolgatja a hátát – ezt a tegnapi horvát-orosz meccs magyar szpíkere mondta. Megelégedésemre szolgált egyébként a horvátok továbbjutása, egyáltalán: nekem most már a megmaradt négy csapat közül bármelyik nyerheti a vébét, nem bánom. Valamelyik horvát meccs közvetítésekor mutatták a nézőtéren kedvenc Sukimat, Davor Sukert. Mostanra teljesen elvesztette feje surmó jellegét, kifejezetten elegáns úriember. Ő a horvát labdarúgó-szövetség elnöke. Hát micsináljanak szegény horvátok, nyilván nem telik nekik bankelnök-oligarcha labdarúgószövetség-elnökre (mozgószabály), hanem csak egy egykori világklasszis focistára. A szpíker gyanútlan nyelvújításáról az jutott eszembe, hogy Heltai Jenő számos idegen szót (szavat) magyarra fordított, és akadnak köztük elragadó lelemények, amelyeket szívesen meghonosítok ebben a kockás füzetben: lift – szökőszék necessaire – amikellke mauzóleum – sírpalota sex appeal – uszítóbáj strici – kitartalékos akvárium – haltábor, halaskert Apósom 2002-ben halt meg. Volt egy közös OTP-számlája kedves férjemmel. A halála után egy ideig automatikusan onnan ment még a zuglói lakása részletfizetése, de idővel kiürítettük a számlát és átvittük máshová a hátralévő tartozás havi utalását is. Aludt egy-két évig a számla, azután kedves férjem bement, hogy megszüntesse. Bemutatta a halotti anyakönyvi kivonatot, rendben, kész. Ám utóbb kiderült, hogy hiába járt el, a számla mégis zavartalanul működött tovább, vitte a havi fenntartási díjat. Kedves férjem bement később újra, kérték tőle a hagyatéki végzést, vitte azt is, megszüntetés, rendben. Nemrégiben váratlanul fény derült arra, hogy az a számla még mindig él, bár már hosszú évek óta nem jött felőle hír, se folyószámla-kivonat, se értesítés, se semmi. Bement tehát kedves férjem a bankba újra, hogy kifizesse a felgyűlt számlavezetésidíj-hátralékot és megszüntesse a rég elhunyt édesapjával közös számláját. És most sikerült! Ezt onnan lehet tudni, hogy a héten Verőcére érkezett apósom nevére egy levél, amelyben közli vele az OTP, hogy megszüntették a számláját. A mai naplót precízen, fáradságosan és időigényesen becsomagolta és elvitte a kritikusdíj-szavazatszámlálás véghajrája. A szavazásszervezés és számlálás egy dolog. Az idei Nyílt Fórum drámakötet nyolc darabja a másik egy dolog. Viszont ott van mindenekfelett, hogy Annamarink jövő héten hazajön egy kis időre! <3 És mivel allergiás a porra, ezért különböző bértakarítógépekkel turnézunk az országban, hogy kinagytakarítsunk minden olyan lakást, ahol ő alvásilag megfordulhat majd. Az erkélyajtók lemosása után határozottan úgy éreztem: nem fizikai munkára születtem. Ami persze nem jelenti azt, hogy szellemire igen. Napsugárba kapaszkodásra sem születtem, mert baj, ha fáj. Erről jut eszembe, ilyenkor nyáron nem szoktak sebesek-rongyosak lenni az ujjaim, de ez egy kivételes nyár, mert most igen. Innentől kezdve elég körülményesnek mondható a takarítási tevékenységem, mert a porozáshoz vászonkesztyűt kell húznom, a vizezéshez gumikesztyűt, és néha persze összekeverem. Erre azért csak kell hoznom valami nemrémeset Heltai Jenőtől! Még a legjobb detektívregényben is van valami hiba, ami lehetetlenné teszi, hogy a dolog csakugyan úgy történt légyen, ahogy az író leírta. Az író elken bizonyos dolgokat, vagy megfeledkezik róluk. Számolnunk kell azzal is – magamon tapasztalom –, hogy az olvasó nem akarja kitalálni, ki a bűnös. Az utolsó pillanatig érdeklődni akar a dolog iránt, ha előbb kitalálná a megoldást, nem volna értelme annak, hogy a könyvet végigolvassa. A pénzéért meglepetés akar. Ezzel segíti az írót. Mos’ megin’ nem t’ok írni. Milyen zsúfoltdolgos ez a nyár… Ritkán szoktam eredményesen drukkolni, de tegnap jól drukkoltam a hrvtskáknak. Abban akarok segítséget kérni… Valamelyik focicsapatban volt egy laza, barna hajú bedobóember, aki olyan taccsokat dobott (mármint partdobásokat), hogy szöglettel ért fel. A meccs nagy részében voltaképp nem is előre-hátra futkosott, hanem keresztbe a pályán, mert hol a jobboldalon kellett megcsinálnia egy hosszú bedobást, hol a baloldalon. És nemcsak azt felejtettem el, ki volt ez, de azt is, hogy melyik ország válogatottjában. Ha valaki tudatná… Előre is megköszönném a tájékoztatást*. * Jonas Knudsen
Tegnap nyilvánosságra hoztuk az idei kritikusdíj várományosait. Énszerintem ez nem egy rossz lista. Volna ám miről írnom, ügy, szakmaiféle ügy, ami foglalkoztat, foglalkoztatott már tegnap is (a takarításon túl), csak nem beszélhetek róla. Talán majd máskor, idővel. Úgyhogy valószínűleg holnap is maradok vagy a focinál, vagy Heltai Jenőnél. Mai: Verőcére jövet bevásároltunk a dunakeszi Auchanban. Vettem 4 sajtos pogácsát, kettőt neki, kettőt nekem. (Auchan sajtospogi rulez.) Már én kettőt megettem. Most a reggelinél elővettem a harmadikat, kérdően nézve. – Apu-Mapunak azért vettek kombinét, hogy Anyu-Manyu hordhassa – mondta –, generációkon átívelően így egyenlítődnek ki a dolgok. (Imádom.) Csütörtök, május 18. A szegény zsidók egy szálig el fognak pusztulni, a gazdagok átmentik magukat, az új társadalomban tehát megint együtt lesznek az urakkal, akikkel ezelőtt is tökéletesen megértették egymást. Hiszen ezekhez asszimilálódtak, a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök. A fölkapaszkodó zsidó hozzáhasonult annak az osztálynak a mentalitásához, amelybe fölkapaszkodott. Az izgága, léha, dorbézoló, kártyás, kurválkodó, nagyszájú, pöffeszkedő, kulturálatlan magyar fickó és a tolakodó, elbizakodott, szemtelen, ordinári módon viccelő zsidó jampec között nincs különbség. (…) A zsidó majom és kaméleon, utánoz és színt változtat, a mimikri legnagyobb bajnoka, mint a bogár, levélnek, héjnak, száraz ágnak alakoskodik, halottnak tetteti magát. A francia zsidóból francia lesz, az angolból angol, a hollandból hollandus, átveszi jó és rossz tulajdonságait, nemcsak átveszi, eltúlozza is, hogy hitelesebbé tegye őket. A zsidó minden célon túllő. Neki nem pénz kell, hanem sok pénz, nem dicsőség, hanem sok dicsőség. Ha az ortodox zsidó nem volna olyan ostoba és maradni, tisztelni kellene azért, mert nem akar más lenni, csak zsidó, elkülöníti magát ahelyett, hogy beolvadni iparkodna. Ha a zsidóság megéri a háború végét, lehet-e itt még egyszer új életet kezdeni? Bethlen István azt mondta: „Rendületlenül bízok a magyar középosztály hitványságában.” Ha a középosztályon múlik, a zsidóság megússza a dolgot, máról holnapra elfelejtve mindent, a régi piszokban összetalálkoznak anélkül, hogy egymás iránt való érzelmeik hajszálnyit is változtak volna. Rettenetes átalakulásnak, 150 évig tartó szigorú nevelésnek kell jönnie, hogy az emberek itt valahogy közelebb kerüljenek egymáshoz. (Heltai Jenő: Négy fal között – Naplójegyzetek 1944-45)
Jött Máténk, vízre szálltunk, átmentünk a szigetre egy tiszta, napos, csupasz partszakaszra. Hőség és erős szél volt, egyre erősebb szél. Visszafelé már kicsit aggódtam is miatta. Azután a folyó közepén egyik pillanatról a másikra szélcsend lett. A hullámokat mintha elvágták volna, egy rezzenés se, teljes megállás és mély csend. Olyan volt, mint egy pozitív istenítélet. Annamarink ma megérkezik, és úgy számolom, minimum tizennégyszer fog itt öblögetni pirossal, zöldel vagy ki tudja milyen színnel.
Az volt a dolgunk, hogy Annamarit, miután reggel leszállt a gépe, ébren tartsuk estig, az átállás érdekében. El is végeztük a feladatot szépen: mentünk Verőcére, sétáltunk a Duna-parton, bicikliztünk, ebédeltünk a Patak vendéglőben, benéztünk a művházba, ahol 1898 és 1940 közötti verőcei képeslapokból rendeztek kiállítást (bár véradás is folyt éppen), kedves arizonai ajándékokat fogadtunk, szkrebliztünk, beszélgettünk. Így aztán tegnap már kipihenve-átállva jöttünk Pestre és látogattunk el a várba a Frida Kahlo-kiállításra. Jó volt megnézni, bár picit talán csalódás, legalábbis a gazdagabb bécsi anyaghoz képest, amit láttunk. Meg a múzeum szemileg nem komfortos nekem, kell hozzá egyszerre két szemüveg az orromra, egymás fölé, alul a közeles, felül a távolos, átmenetileg Ascherre hajaztam. Fáradt voltam némileg, egy pillanatra megszédültem és az egyik kezemmel megfogtam a csupasz falat. (A csupaszt úgy értem, hogy ott nem volt kiállítási tárgy.) A szemfüles és szigorú teremőr néni azonnal szó nélkül lesöpörte a kezemet a falról. Utólag jutott eszembe, talán úgy kellett volna reagálnom, hogy földre vetem magam és előadok egy Neymar-számot, de akkor már késő volt.
Lázár Kati kapja idén az életműdíjat a kritikuscéhtől. Örülök neki. Ő is örült. Annak külön is, hogy egész családi találkozóvá kerekedik a szeptember 20-i díjátadó. Nyáridőre tartalékolt nagyváradi cikk a Spirin. Annamarink a pécsi egyetemi éveiből való barátnőjével elment vacsorázni, majd táncolni arra a helyre, ahová diákkorukban is jártak néha. Csak hát egyikük sincs rajta az aktuális zenei világon – a barátnő kétkisgyerekes anyuka –, így végül az lett, hogy a retróteremben rázták a negyvenes-ötvenesek között, mert ott ment olyan zene, amit ők is ismernek és szeretnek. (Tetszett nekem ez.) Van egy füzetünk, abban vezettük a gyerekek kiskorától kezdve a közös játékaink, meccseink eredményeit. Olyan régi, hogy nem is névvel, hanem az óvodai jelével szerepel benne mindenki. (Az én jelem nyaklánc, ilyen gyöngysorféle volt.) Őriz kanasztapartikat, vízben fejelést a Balatonban (ó, a néhai MÚOSZ-üdülő Széplakon), tekecsatát, mindenféle egyebet. Most is gyarapodott valaki egy (szőrtelen) bunkóval, aki a snapszerben utsó helyen végzett.
Az a futó benyomásom, hogy az egész állami intézményrendszer átállt a nagy ravaszságra. (Civil szervezeti tapasztalataim szerint – Színházi Kritikusok Céhe, Gábor Miklós Alapítvány – ez a nagy ravaszság elsősorban arra irányul, hogy megszívassák a kuncsaftokat, a lehető legrafináltabb módokon.) Itt van például a kormányhivatal nyugdíj-igazgatóságának határozata, amelyben nem ismerték el összesen 14 havi szolgálati és biztosítási időmet, ami pedig megvolt. A fellebbezésre 15 nap áll rendelkezésemre – írták –, és elektronikusan is benyújtható az ügyfélkapun keresztül. Miután összeállítottam az anyagot, adnám be, kiderül, hogy sem pdf-et, sem jpg-t nem fogadnak, csak KR file-t lehet feltölteni a rendszerbe, bármi legyen is az, még életemben nem hallottam róla. Szerencsémre nem hagytam az utolsó pillanatra az akciót, maradt még egy napom, így mehettem a postára, nagyborítékban adva fel. Na most hogy a Posta – amelyet voltaképp bűnös hanyagsággal vádolok mint munkaadót is – továbbítja-e, az majd kiderül. A hivatalról, amellyel sok évtizeddel ezelőtti dolgokról vitatkozom, azt tudom még elmondani, hogy a tavaly küldött kimutatásában még elismerte azt a 11 hónapomat, amelyért most fellebbeznem kell. És amikor ezt szóvá tettem az ügyintézőnek, ezt válaszolta. „A kimutatásban tévesen került feltüntetésre, mint elismerhető idő az 1997. év.” A másik ügyintéző pedig, aki a béténknél bérellenőrzést tart az 1996-1997-es (!) évre vonatkozóan, ezt írta: „Elnézést, elfelejtettem, hogy 2018.07.26-án 8.00 órára megbeszélt ellenőrzésre milyen helyszínt egyeztettünk.” No és ezt az intézményt kell meggyőznöm arról, hogy pontosan, tényszerűen az volt 41 meg 21 évvel ezelőtt, amit állítok.
Hétvégén sor került a szokásos szkájpra a kontinensek között, csak nem egészen úgy: most Annamari beszélgetett innen Chicagóba. Okozott evvel némi zavart ott, mert Szusi kutya nem nagyon tudta értelmezni a helyzetet. Hogy a monitorról azonosította-e a gazdáját, az kérdéses, de mivel a hangját jól hallotta, ezért újra meg újra elindult az ajtó felé. Nyilván mert olyankor szokta hallani a hangját és nem látni, amikor jön haza, de még odakint van a folyosón Tegnap aztán mindenesetre élőben is viszontláthatta Annamarit. Ilyen hűtlen elhagyások esetén a kutyáknak jellemzően két reakciójuk van, az öröm és a sértődöttség. Egyénisége válogatja, hogy melyiknél mi a sorrend.
Volt ez a levélváltás. Vargabetűvel. Küldtem az örömmel értesítő levelet és meghívót, ahogy az összes színházigazgatónak. De nem arra válaszolt, hanem két közvetítő útján küldte nekünk ezt. Nincs evvel semmi bajom, nem muszáj játszani velünk. Hanem a kéréseivel nehéz mit kezdeni. Egyrészt a jelölés visszavonása, ill. másik jelölt állítása eleve lehetetlen. A „jelöltség” ugyanis maga az eredmény: a szavazás alapján a Bánk bán benne van az első háromban. Másrészt azt mégsem várhatja el a kritikusoktól, hogy ne vegyenek tudomást a Nemzeti Színház bemutatóiról. Megnehezítheti, hogy lássuk (van erre gyakorlatuk), de azt ne kérje, hogy ne nézzem meg és ne legyen véleményem róla. Oly rég voltam színházban (van talán már egy hónapja is?!), úgy kijöttem a gyakorlatból, hogy elfelejtettem lenémítani a telefonomat a Fenyő Iván bemutatóján. Kb. tíz perccel az előadás vége előtt jutott eszembe, odanyúltam a táskámhoz, és láttam, hogy nem is az én telefonomat hoztam el, hanem kedves férjemét. Abban nem vagyok járatos, ezért nem próbáltam lenémítani, hanem inkább kikapcsoltam. Nem tudtam, hogy ez nála kis zenei futammal jár… Ááááá... Majd megírom persze a Criticai Lapoknak a produkciót ezúttal is. Nem könnyű írni róluk most már azért sem, mert tudjuk, milyen ez és hogyan jó, többször megírtuk. Most is voltak csúcsjelenetek, a legjobbakat kitörő tapssal fogadta a szerető és ragaszkodó törzsközönség (soraiban velem.) (Dömötör András! Adél! Adél, aki micsoda gyönyörű rezerváltsággal Jordán Adél, és aztán milyen váratlanul pompázik át Lázár Kativá!) Két dolgon fennakadtam és leestem. Az egyik: rájöttem, hogy nem ismerem Fenyő Ivánt, nincs élő képem róla, a színészetéről, olyan rég láttam színpadon. (A filmjeihez meg az ezoterikus celebségéhez pedig nincs kötődésem.) Így hiányzik számomra a mégoly jó parodizálásból is a ráismerés élménye. A másik: eszembe jutott, annak idején a Kovács Patríciából hiányoltam a címszereplő szeretését. Azóta sok víz lefolyt az osztály… mijén… hátán, és durvult az élet. Ez az előadás úgy hatott, mint egy leszámolás Fenyő Ivánnal.
Az idei Nyílt Fórum-drámák között nincs olyan hosszú, mint amilyen tavaly A Nyíregyháza utca volt (meg olyan ütős se, szerintem), ezért most egy kötetbe beleférnek. Vannak a darabok között jól csúszóak, meg olyan is akad, amiből lényegében egy hangot sem értek. Technikailag-praktikusan O. Horváth Sári Lenni vagy nem című színpadi szövege a főnyereményem, mert abban sem jeleneti bontások, sem instrukciók nincsenek. Egyhuzamban dialógus – formailag ezt lehet a legkönnyebben nyomdára előkészíteni. A kedvencem a Kovács ikrek Mintapintye. Ez egy monológ, idősebb színésznő számára. Úgy tudom, a jövő évadban Debrecenben be is mutatják, Oláh Zsuzsával, szívesen megnézném. Hátha eljutok rá. Fiatal fiúkhoz képest meglepően erős történelmi élettudást látok a szövegben, és a költőiség sem idegen tőlük. Idézek. Ezt mondta a főhősnőnek gyerekkorában a mamája, az ötvenes években: aki varrni tud, mondta anyám, mindent tud bevarrja a részegesek torkát a leskelődők szempilláját a spiclik fülét a szimatolók orrlikát a bárcások ölét ha nincs otthon ennivaló, bevarrja a család száját bevarrja a rohadt kommunisták fenekét úgyis egy nagy szar az egész, többet már ne szarjanak Műszak után Szilágyi Zsófia Az éretlen Kosztolányi című kötetét olvasom. Megvettem, de már megbántam. A műveket kell olvasni, nem az okoskodásokat róluk. (Bár ennek ellent tudok mondani, mert Kemény István Lúdbőr című kötetében élveztem az irodalmi esszéket. Pl. ahogyan Ulickajáról ír, amilyen szép szeretettel. Felolvastam abból egy mondatot kedves férjemnek. Majdnem Gabnai – mondta.) Egyedül vagyok itt a napokban. Csendes és egészséges-egészségtelen életet élek, reggel evezek, azután gályázok a számítógépnél egész nap, este lemegyek úszni. Különben sehová, boltba sem járok, valamit enni mindig találok itthon. Ahogy írogatom a Fenyő Ivánt – bocsánat, hogy ilyen ciki ötleteim támadnak közben, de szívesen megnéznék a társulattól egy La Mancha lovagját, Czukor Balázzsal a címszerepben, Mészáros Máté Sanchóval. Aldonzára castingot hirdetnék, mert bármelyik csaj nagyszerű lehet, de ha látatlanban kell, akkor Szandtner Annára szignálom ki*. Ja, és ha nyáron játsszák, akkor ne a Jurányiban. Köszönöm szépen. * Hm. Vagy Péter Katára? Vagy Jordán Adélra? Sorsolással?
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
