|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Szóval elindultunk szépen korán reggel Nagyváradra, csak hát menet közben jutott eszembe, hogy az egy óra időkülönbséggel elfelejtettem számolni, és annyit már nem tudtam behozni az úton. Így aztán a nagyváradi miniévad egyik zsűritagját, Turbuly Lilla kollégát 10 perc késéssel löktük ki a kocsiból, illetve löktük be az Árkádia Bábszínház 11-órakor kezdődő gyerekelőadására. A 13 órai A boldog herceg című gyerekelőadáson már én itt ott ültem sok, kicsit túl nagy gyerek társaságában, de ezt a produkciót majd a Spirituszon mesélem el. Ott ebédeltünk aztán kedves férjemmel, ahol Ady és Léda megismerkedtek egymással, bár mi ezen az aktuson már rég túlvagyunk. (Hát ők meg még régebben.) Este a Kakuk Marci szerepelt a nagyszínház műsorán. Idecsábította Novák Eszter Gothár Pétert, hogy huszonévvel a kaposvári verziója után megrendezze újra. Énhozzám ez a mű nem áll közel (regényként is idegen volt számomra), de kétségtelenül jó anyag ahhoz, amiben ez a társulat főleg jó: sok színész ambiciózus csapatmunkájához. (És hát vagy az akusztika tökéletes, vagy a szereplők beszédtechnikája, vagy mindkettő, de egyetlen szó sem veszett el a nem könnyű szövegből.) Megint akadt valaki, aki bedőlt Gothárnak: Kocsis Gyula. Mármint úgy, hogy részeg emberként állt egy favillára dőlve, amit egyszer csak elvettek tőle, ő meg úgy maradt, kb. 60 fokos szögben. (Ki volt kötve a póznához. Úgy rémlik, amikor Tasnádi Bence csinált hasonlót a Farsangban talán, akkor neki a cipője volt rögzítve a mutatványhoz.) Volt egy hosszú pad, aminek teljesen érthetetlenül lifegett az egyik lába. Aztán Hunyadi István Kakuk Marcijának egyik szerelmi kettősében egyszer csak eltűnt az a láb, amitől a padon ülő páros mintha költőien fölélebegett volna a valóságnak. Mennyire… Gothár… – gondoltam szeretettel. A nagyváradi színház mellett egy színészlakásban aludtunk, ahonnan ráláttunk a színház menekülőlépcsőjére, de nem menekült senki. Nem volt törölköző, ezért gyorsan kiszaladtunk egy kínaiszerű boltba, ahol vásároltunk egy csodálatos, örök, családi törölközőt: akárhányan használják is, nem lesz vizes, szárítgatni sem kell. A koradélután már Debrecenben ért, a Vojtina Bábszínház Madarak voltunk című előadásán. Ó, de szép, de élveztem! Kovács Géza rendezte, hozta voltaképp Szombathelyről a Meseboltból, színésznővel együtt. Az elvágyódásról szól, írják, de ráígérek: többről, az elmúlásról. (Jó ütemben gyűjtöm a nyáron megjelenendő Spiri-cikkeim anyagát.) Az esti Idióta, Sardar Tagirovsky rendezése tulajdonképpen az első szünetig, a másodikig és tovább is fenntartotta az érdeklődésemet és a reményemet, bár fogyatkozó mértékben. A produkció feltételezi a mű ismeretét, a kronológiát megbontja, és a jeleneteket csak ritkán engedi át klasszikus színészi feldolgozásra. Másfél óra után már attól tartottam, hogy a rendező a Miskint játszó Kiss Gergely Mátét fel sem fogja ereszteni a színpadra, oly sokáig sündörgött-üldögélt a színész a nézőtéren, voltaképp csak a hangjával, a beszédével fogalmazva meg a figurát. (Nagyszerűen dolgozott a hangjával. Úgy éreztem, van valami előképe vagy mintája a beszédmodorának, de bosszantóan nem jöttem rá, ki lehet az.) Megörültem, amikor megláttam Zeck Julit Nasztaszja Filippovnaként. Mindig exkluzív színésznőnek tartottam, és nem emlékszem, hogy valaha is kapott volna szerepet ennek kibontakoztatására. Mészáros Ibolyát is ideírom, tetszik nekem. Az előadás közel négyórás. Az a típusú színházi kaland, ami a nézőtől türelmet, erőfeszítést követel, megadva azt a benyomást, hogy nagy csomagot kaptunk. Ha úgy vesszük, hogy a végén, az előadás befejezésekor lett felbontva, akkor nekem csalódást okozott: csak fogást, csak hatást, csak eszközt láttam benne. A salemi boszorkányokra csak el kellett menni Szombathelyre! Egyrészt mert dicsérik, aki látták, másrészt mert társulatilag korszakzáró előadás: a főbb szereplők eljönnek a Weöres Sándor Színházból. (Ha végiggondolom Alföldi Róbert rendezői pályáját, akkor most van olyan korszaka, amely az én ízlésvilágomba – ha van olyanom – a leginkább passzol. Az élet fontos dolgairól szól, kevés faxnival, csúcsra járatva a színészeket.) Ez a Salemi szép, sűrű, erős produkció, az a fajta, amit oda lehetne csatolni a drámatörténethez lábjegyzetileg, annak bizonyítékaként, hogy a darab jó. Proctor uram, meg kegyelmes uram és Abigail Williams és mind a többiek angolul Salemből, de valójában Magyarországon vagyunk egy falusi közintézményben (iskola talán?), ahol a gondnok még nem dobta ki, csak a szekrény tetejére lökte a leszerelt vörös csillagot, és a koronás címer is épp oda kerül mellé, mert kell a szög a feszületnek. Bányai Kelemen Barna farmeres-bőinges John Proctor, aki sok feszült idegesség után egyszerűen felnő: önmagához, a feleségéhez, a helyzethez. (Van mindig valami fátyolosság BKB hangjában, amiből laboratóriumi úton alighanem ki lehetne vonni a lélek fájdalma nevű anyagot.) Azt hiszem, soha életemben nem láttam csodálatosabb színészi antrét annál, ahogy Kiss Mari fejkendős, nejlonotthonkás, férfipapucsos Rebecca Nurse-ként hullámzó mozgással bejárókeretezik a színre. Bánfalvi Eszter olyan egyenes, olyan klassz nő, kicsit reméltem, hogy a mindent eldöntő bírósági jelenetben ő majd most az egyszer elmondja az igazságot a férje félrelépéséről. No de nem. Egyszer vége lesz az őrületnek. A jobb fülűek talán már hallják is odakintről az elsöprés zaját. Néztem és számoltam a naptáromat, hát megint nem sikerült az évadban látott előadások számát 200 alá vinnem, de bőven nem sikerült. Úgyhogy legyintettem, és megnéztem, van-e tegnap este valami pótolnivalóm. És volt, a Pesti Színházban a Kinek az ég alatt már senkije sincsen. Arany János élete 13 képben, írta Vecsei H. Miklós, rendezte ifj. Vidnyánszky Attila. Ifjúsági előadás, ezt nyomban hirdették a játszók, akik elárasztották az elején a nézőteret is. Nagy érdeklődés, óriási zsúfoltság, jókedvű közönség. A szereplők részéről pedig nyüzsgés, szaladgálás, poénkodás, viharzás, viccelés – mintha ez az energikus fiatal alkotócsapat, amely rengeteg tehetséget sziporkáztat, félne a csendtől. Amikor Latinovits Zoltán is előkerült, meg a debreceni Latinovits Színház és a Csokonai Színház, akkor kicsit már úgy éreztem magam, mintha gyorsétteremben lennék, tömik belém az ételt, nem számít, miből van. A nézők láthatóan-hallhatóan jól mulattak. Lelkem mélyén hálát éreztem a véletlenül mellettem ülő színész iránt, mert vele már ketten voltunk, akik nem nevettünk, így mégsem savanyodtam bele a magányosságba. Mindazonáltal nem vitatom egy percig sem, hogy iskolásokra felvillanyozó módon hathat ez a produkció a kötelező költőről. Az előadás második része megnyugodott. Ott egy-egy jelenetben már rá lehetett kapcsolódni Arany Jánosra, az élethelyzetére, világnézetére, a szomorú-szép munkásságára. (Messze túl a verseken is, egyébként – mondom, mert kései egyetemista koromban sokat olvastam tőle, pl. kritikát is, és még sokat fogok is.) Villamosoztunk épp Albertfalvára, ahová egy olyan szakembert vártunk jönni, aki elkészíti a szükséges energetikai tanúsítványt. (Egy házeladás meglepően sok adminisztratív melóval jár.) És ahogy villamosoztunk kedves férjemmel, teljesen egyszerre szólalt meg mindkettőnknek a telefonja. Ez a Dr. Csontban szokott pontosan így történni, amikor Doktorcsontot és Búszügynököt esethez riasztják. Tehát egészen biztosan tudtam, hogy felvéve a telefont azt hallom majd, hogy találtak valami leamortizálódott hullát, menjünk megvizsgálni, gyilkosság áldozata lett-e (mindig az lett), és nyomozzuk ki a tettest. De aztán nem ezt mondták. A Kugler Art ismét egy közeles játszóhely, a Sütő utcában, első emeleten. Lakásszínház, vagy lakásképtár, vagy a kettő együtt. Mindenesetre egy szép nagy, hangulatos, zsúfolt lakás, tele képzőművészeti alkotással, festményekkel és sok bedolgozott fával. Itt mutatták be a nagyszobában az Anna Kareninát Soós Attila rendezésében. Huszonheten voltunk nézők, hatan a játszók. Anna Gryllus Dorka (a mintás pongyolaruhájával nehezen barátkoztam), Vronszkij Bárnai Péter (illik az alkatára az orosz tiszt). Gyönyörű az első találkozásuk egy kindertojás fölött. A többiek több szerepet adnak. Pl. Nagy Dóra, akit szerintem még sosem láttam, ami azért meglepő, mert nagyon komplett színésznőnek néz ki, kiválóan hoz különböző karaktereket. (A Dollyja Szabó Mártára emlékeztetett.) Mátrai Lukács Sándor is figyelemreméltó figura, őt viszont láttam már Nyíregyen. Gondolhatnánk, hogy egy sokszereplős nagyregényt nehéz bevinni egy nagyszobába, de tévednénk, mert meglepően könnyen és gördülékenyen megy. Hogy csak egy példát mondjak, a lovas versenyt, amin Vronszkij elbukik, Anna és barátnője, életvezetési tanácsadója ugyanolyan széken ülve nézik, mint mi, csak ők látják is, szemmel követik a futamot zenére, és a reakcióikból tudjuk meg, mi történik. Évtizedek óta nem olvastam az Anna Kareninát. Nem biztos, hogy pont ilyen, mint ahogy a Kuglerben játsszák, de ha mégis ilyen, akkor az jó. Frissnek, elevennek, kortársinak, élményszerűnek hatott, az egymást szemmel tartó, kétoldali nézők látható élvezetére. Néhány hónappal ezelőtt valaki horogkeresztet rajzolt a lakásunk ajtaja mellé, a lépcsőház falára. Mutattam kedves férjemnek, aki ment és leszedte. Egy világosabb folt maradt a helyén. Amikor hazajövök és kizárom az ajtót, mindig ráesik a pillantásom, és tudom, hogy ott van egy horogkereszt, hiába nem látszik. Mai: Fodor Ákos: POLITIKAI BESZÉD SZÖVEGELEMZÉSE elszállóigék; belekötőszavak: föl- jelentőmódban Délelőtt az idei kult50 kötet mutatkozott be, a Rózsavölgyiben, hogy nekem még ideálisabb legyen az egész találmány. (Tavaly Óbudára kellett menni ezen dolgozni a Fidelióhoz.) Délután elkirándultam a Müpába uzsonna- és vacsoracsomaggal, a Wagner-napok nyitányára. 16 órától 23 óráig ígérték a Trisztán és Izoldát. (10-re véget ért, kicsit csalódott is voltam. Lehet, véletlenül átugrottak néhány oldalt a szövegkönyvben. Még bírtam volna nézni-hallgatni.) Azt tudtam, hogy a Wagner-operák előadásaiban hosszúak a szünetek, kell vinni olvasnivalót, de azt nem tudtam, hogy a Müpába nyári délután négykor sötét öltönyben és nagyestélyiben megy a közönség. Hát igyekeztem dugdosni a flipflop-papucsos lábimat. Ha úgy vesszük, részben Szegedy-Maszák Mihály emlékére néztem, sokat beszélt erről a műről az Irodalom és zene kurzuson. (Érdekes ez, jut eszembe, hogy amikor Szegedy-Maszák meghalt, akkor egy kiváló iskolatársam, Muntág Vince fiatal színháztudós megemlékezett róla a FB-n egy kis esszében. Valahogy úgy fogalmazott, hogy neki már csak a megfáradt, kiégett professzor jutott. De hogy ez milyen relatív! Engem mint hamvadó cigarettavéget kiégetten is meg tudott gyújtani.) Cesare Lievi rendezte az előadást, és nekem rendkívüli imponál, hogy milyen tökéletesen választott meg csupán néhány színházi eszközt az egészhez. Van egy püspöklila szófa, ami olyan hosszú, hogy annyian is ülhetnének rajta, mint egy villamoskocsiban. A második felvonásra megbillen ez a bútor, a harmadikra pedig már csak a váza, a roncsai maradnak. Mögötte ott a színpadot betöltő vászon, amire vizet vetítenek, változatos formában. A nyitány alatt egy hajó farvitéz látom és máris szeretem – utoljára akkor néztem ezt ilyen hosszan, amikor a Battery Parkból áthajóztunk a Liberty Islandre. Aztán fodrozódás, hullámzás, majd a második felvonásra víz alá süllyedünk a képpel. A harmadik a kietlenség – tengermélyi sivatag. Hogy Trisztán a szófa jobb végén ül-fekszik elomolva, Izolda pedig lassan, elragadtatottan felsétál a megbillent bútor magasába, miközben méltóságteljesen elúszik mögöttük egy fehér rája, ez szerintem sokkal szebb és költőibb kifejezése a szerelmüknek és gyötrő vágyuk beteljesedésének, mint az, hogy Peter Seiffert koros, nagytestű, nehézkesen mozgó Trisztánja esetlenül megpróbál rája mászni Allison Oakes Izoldájára. Én a zenéhez nem értek, nekem az operából az jut, hogy gyönyörűséggel hallgatom és kedélyesen nézem. Azért tegnap virítottam egy alkalmi nyári szettet a Müpában, nehogy azt higgyék a vágnerezők, hogy nincs egy fikarcnyi flitterem se! A bolygó hollandit adták, Kovalik Balázsnak azt a rendezését, amelyet a három évvel ezelőtti Wagner-napokon mutattak be, részben azonos szereposztással. Ez a produkció is értőn számol avval, hogy nem színházi a helyszín, Horgas Péter épített egy szép nagy valamit – házváz/bordásfalkomplexum/hajókezdemény –, amit meg is lehet mászogatni és pompásan világítható. Kovalik konkretizáló értelmezésében a címszereplő egy visszavonult, avagy mellőzött operaénekes, aki valaha sztár volt, de már csak elátkozottan bolyong egy olyan világban, ahol a többi Wagner-hős pénzéhes maffiózó, gyereklány-kereskedő, liliomtipró, vagy legalább politikus. Senta pedig egy rajongója az énekesnek, és a tragikus befejezés is körülbelül ennyiben marad. A főszereplő párost meggyőzőnek találtam – hogy hangilag, azt evidenciának veszem –, Elisabet Stridet a Senta szelességével és a rengeteg energiájával (a nők! a nők mekkora erővel, kitartással és fáradhatatlansággal dolgoznak mindig a színpadon!), John Lundgrent pedig a Hollandi szálas, szigorú, gyomorbajos karakterével. Kovaliknál mindig komoly színpadi feladathoz és instrukciókhoz jut az énekkar is, ezt már észrevettem. (Nem akármi a női személyzet énekszáma nyolc működő mosógéppel.) Nyilván ennek következménye, hogy mindig akad a karban, akinek a reflektorfény kinöveszti a színészi ambícióját, és – kiragyogandó – fokozottan játszani kezd. Most például volt egy férfi az öltönyös gyülekezetben, aki rávetette magát a tálcán körbekínált pogácsákra (mármint nem a szünetben a büfében, hanem a színpadon), egyet rögtön a zsebébe dugott, a másikat a szájába dobta. De nem ízlett neki, nagyon nem. Azt nem láttam sajnos, hogy végül miként szabadult meg a zsebébe gyűrt pogácsától, pedig biztos arra is kitalált valamit. Ezt írtam a győri Hamupipőkéről. Egyben jelzem, hogy az NKA illetékes színházművészeti bizottsága május elején pénzt ítélt a Spiritusznak, ami megnyugtatóan rendezi a működésünket, és csökkentett nyári üzemmódban valószínűleg ki is tudjuk húzni addig, míg ez az idei támogatás megérkezik. A nyári rezidenciánk szezonjának indulását kicsit mindig nehezíti a tudat, hogy egy nagy takarítással kell kezdeni, de akkor most ez az, a mai a napja. (Bár egy csöppet elbizonytalanít a tudat, hogy tartósabban kiköltözni csak kábé három hét múlva tudok-tudunk, és hát nem kell-e akkor a takarítást újrakezdeni? De ellenállok az alkudozásnak és belefogok.) A fügehelyzet…sóhajtok…nem túl ígéretes. Egyszer voltunk fügenagyhatalom a Dunakanyarban, úgy látszik. Viszont a málnás terjed, tombol, őrjöng, virul, ontja a gyümölcsöt. És én tudok mindig örülni annak, ami van, a nincs fölötti szomorkodás helyett. Várja szervizben volt tegnap, lecserélték az elkopott és elmozdult billentyűit. Megdicsérték a gazdáját a szakemberek, mondván, hogy hatéves, napi használatban lévő laptopok nem szoktak ilyen szépen vigyázott jó állapotban lenni. Akartam hozni Kemény Istvántól ezt: Ötéves koromban láttam az Ivanhoe-t a tévében Roger Moore-ral a főszerepben. Tollas, rostélyos, csillogó sisakban, hosszú, lobogó fehér köpenyben a ragyogó páncélinge fölött, hanyag eleganciával tartva zászlós kopjáját vágtatott fényes csatlósai élén a győztes csatákba. És a lován is ruha volt: fehér lepel borította bokáig, négy lyukkal a szemének-fülének. Nagyszerűbb látványt, mint nekem akkor ott Ivanhoe és a ruhás lova volt, ma sem tudok elképzelni. Akkor nekem hatévesnek kellett lennem, de egyébként… pontosan így. Erről beszéltem Kemény István kapcsán. POSZT-poszt. Pécsen vagyok, megnézni két előadást, amit nem láttam, plusz opponens-szereplést vállaltam egy szakmai beszélgetésen. Bár ezt talán rosszul tettem, mert míg régebben fizettek érte, most nem, és helytelenítem, hogy a fesztivál a kritikusok szakmunkáját ingyen veszi igénybe. De Nyíregyházáról lesz szó, és nekik hogyan tudnék ellenállni. Délután a dramik programja, Nyílt Fórum. Evvel óvatosan kell bánnom, mert a darabokat a zalaegerszegi téli napok kapcsán megismertem, és idén is én olvasószerkesztem a kötetet, tehát jobb, ha nem unom el a szövegeket. De a holnapitól nem tartóztatom meg magam, mert Drubina Orsi Sárkányterminálját Stefanovics Angéla fogja főszerepelni, ezt ki nem hagynám. Este a kecskemétiek Csárdáskirálynője Béres Attila rendezésében, három és fél órában. (Közben vihar, az eső exkluzíve esett be a nagyszínház nézőterére, direkt a zsűrisorra.) Szakszerűen előadott, jól működő, műfajazonos operettprodukció, lehet élvezni. (Mint a végén megtapasztalhattuk, elpusztíthatatlan.) Maga a közönség is annyira autentikusan viszonyult, hogy szinte megtapsolta a második felvonás díszletét, pedig az egy plump, megcsúnyult, omladozást sejtető Habsburg-hercegi palota. (Az első felvonás Orfeum-díszlete viszont a Kálmán Imre Teátrum kicsinye, és az ajtó fölötti díszben halványan mintha az elmúlt száz év magyar címerei látszanának.) Milyen nehéz ma bonvivánként meg primadonnaként szerepelni! – gondoltam. Férfiaskodni tenorban egyfelől. Másfelől az elején, a Hajhó!-nál azt láttam, hogy Dobó Enikő mint Szilvia behúzott nyakkal teszi a dolgát: szépen énekel, táncol, vetkőzik, simogat, és közben olyan, mint a kezdő autóvezető, aki feszült attól, hogy mennyi mindenre kell figyelni egyszerre. Később aztán jól jött ki a feladatból a színésznő – a csalódottságból nőtt ki az ereje: nem hitt ebben az Edvin fiúban voltaképp. Nagyra értékeltem Barta Dóra koreográfusi munkáját. Például sikerült a táncokkal eliminálnia azt, hogy történetesen a táncoskomikus (Szemenyei János) nem igazán tud táncolni. Pompásan működtek az idősebbek (Kőszegi Ákos Miskája, Sirkó László Leopold Máriája), a fiatalok pedig tomboltatták ifjúi hevüket és hormonjaikat. De igazi ünneppé az tette az estét, hogy 25 évvel a kaposvári Szilviája után most Cecíliának is láthattam Sáfár Mónikát. Kvittek vagyunk mi már, a két női szerep, Mónika meg én. (Előny Molnár Piroskánál.) Délelőtt a szakmai beszélgetésen két írót, Péterfy Gergelyt és Totth Benedeket kérdezgette Lévai Balázs a Halál Thébábanról. Majd Nádasdy Ádám és László Ferenc referáltak a Csárdáskirálynőről, úgyhogy az szórakoztató volt. (Nem tettem ezt tegnap szóvá, de feltűnt nekem, hogy szegény Orth Péter Edvinje két konkrét pofont is kapott az előadásban, az egyiket a mamájától, a másikat a szerelmétől.) A napi Nyílt Fórumot kihagytam, a továbbiakban pedig tanácstalanul forgolódtam, mint John Travolta a gifben. Nem nagyon dúskál programokban a POSZT. A tegnapi két versenyelőadást én már láttam, és azon túlmenően hangyányi színház sem volt a városban. Úgyhogy este kisétáltam a Kodály Központba, ahol az Operaház komolyzenei nagykoncertet adott Wagner operáiból, Best of Ring címmel, Kocsár Balázs vezényletével. Való volt ez nekem. Elnéztem a két hárfás nőket, milyen sok szép zenét hallgatnak ők itt, nekik maguknak pedig elvétve kell megpendíteniük a hangszerüket, és olyankor is alig hallatszanak ki az összhangzatból. Rálik Szilviát bámultam elégedetten: nem csupán a hang, nem csupán az átszellemült éneklése, de ráadásnak az alakja is gyönyörű, ami az ő szakmájában meglehetősen ritka. ľ 11 körül a Király utcán hazafelé sétálva csekkoltam a különböző teraszokon azokat a nézőnőket, akik otthagyták szünetben a kolozsvári Rosmersholm-előadást.
Túl a POSZT-on, a szakmai beszélgetés jut eszembe, a Rosmersholmé. Azt mondta Radnai Annamari, hogy a kolozsváriak produkciója nem helyezhető el azon a koordinátán, hogy jó vagy rossz előadás. Ez igaz. Az is, hogy kétségkívül ez volt a fesztivál legerősebb hatású produkciója. De amikor most már másodszor hallottam Viola Gábortól a rendező kívánalmát, hogy a színházi előadás módosítson, változtasson a nézőjén, akkor felforrt bennem, hogy ez a produkció vajon merre, milyen irányban módosítja, hogyan változtatja a nézőt? Avval talán, hogy valahol a közönséget is éppúgy fizikai és pszichikai erőszak áldozatává teszi, mint a szereplőket? Mármint ha egyáltalán számít neki a néző a dologban, nem egy szakmai öncél jellegű munkafolyamat etapját látjuk. Csárdáskirálynő, Rosmersholm, Illatszertár, ez három egymás utáni este volt Pécsen. Micsoda szélsőségek között hányódhatott a közönség, melyiknél mit sírt vissza vagy nevetett vissza? – ezt vagy valami ilyesmit mondtam az Illatszertár szakmai beszélgetésén. Könnyű és élvezetes dolgom volt: ott ült a fél társulat a színen és csak dicsérni kellett-lehetett őket. (És tudtam is, hogy ez vár rám, mivel láttam az előadást Nyíregyen.) Közben lezajlott még egy Forte-előadás, a Vaterland a Kamaraszínházban. Bűnös mulasztásként értékelem, hogy én ezt a Horváth Csaba-produkciót nem Budapesten néztem meg a Trafóban egy átlagos estén, hanem fesztiválmenetben, délután, melegben, kókadtan, küzdelmesen. Szép munka, azt azért észleltem. Láttam összességében a teljes POSZT-ot, ha nem is Pécsen. (Van amit már több mint egy éve, amitől persze halványult.) Ilyenkor szoktam saját díjlistát csinálni, de most nem tudok. Például mert a legnagyobb teljesítményre, a Rosmersholmra nem bírok szavazni. És a női főszereplő, Imre Éva vitathatatlanul megérdemelt díját is nehezemre esne kiadni Pálmai Anna Gruséje ellenében. A közönségem díja az Illatszertáré. Természetesen nincs rossz szavam a POSZT-díjakra. (Miért is lenne, el szoktam fogadni mások más véleményét.) Egyetlen döntést nem értek. A Rózsa Krisztiánnak adott Básti Lajos-díj kapcsán kifejezetten keresgélnem kellett ezt a tehetséges fiatal színészt a miskolci Krétakörről való emlékeimben. Nem ő volt Acdak, nem ő volt Szimon Csacsava, hát hol is volt egyáltalán az előadásban? – tanakodtam magamban. Azért ha a Básti Lajos-díjat Alföldi Róbert kapta volna a III. Richárdért, elégedettebb lennék. Akkor itt zárom az idei POSZT-ot. Lássuk a focit. Szeretem az ilyet, hogy Schmeichel fia Schmeichel a dán kapus a világbajnokságon. A hatéves Máté kedvenc kapusa volt Schmeichel az 1992-es Eb-n. Simán lehetne egy hatéves kisfia (Máténak), akinek szintén lehetne most kedvence a dán kapus. De hát nincs. Ez nem szemrehányás, csak nincs. Mindenki szeressen, az a biztos – írta Esterházy Péter. Hát ha ilyenek lesznek az elkövetkező focihetek, az nem lesz nagyon vonzó. A meccsek hagyján, bár véleményem szerint túl sok időt töltenek a játékosok avval, hogy a füvön fetrengenek fájdalmas arccal. De a szpíkerek sótlanok, jellegtelenek, a stúdióban ülő műsorvezetők és szakértők pedig iskolásan feszélyezettek és érdektelenek. Miért nem tudnak ebből a világbajnokságból valami könnyed, szórakoztató és/vagy izgalmas tévéműsort csinálni? Túl nagy a tét, vagy mi? Az eladott ház ügyében voltam a Nemzeti Közműveknél, hogy nullás igazolást szerezzek: nem tartozunk a szolgáltatóknak semmivel. (Az Elmű a legnormálisabb, jelzem: mailben el lehet intézni. A Díjbeszedő pedig a legfelháborítóbb, nem pusztán azért, mert be kell menni az ügyfélszolgálatra, hanem mert 645 Ft + áfa adatszolgáltatási díj/!/ fejében adják ki a papírt, hogy minden számlánk ki van egyenlítve.) Szóval a gáz kapcsán a Nemzeti Közműveknél jártam, és miután végeztem, az ügyintéző, nyilván a protokollja szerint megkérdezte, hogy adhat-e egy kis prospektusfüzetet, ott állt halomban mellettünk, "Válassza a Nemzeti Közműveket!" címmel. Megütközve néztem rá: Választani? Nincsenek szabad választások! Azt sem én választottam, hogy most itt egy Nemzeti Közművek ügyfélszolgálaton ülök, egyszer csak ez lett az új elnevezés a szolgáltató számlaborítékján. Ha akarnék, sem mehetnék máshová, itt kell élnem s halnom, Nemzeti Közművek és Nemzeti Hulladékgazdálkodási Koordináló és Vagyonkezelő Zrt-k között. Most akkor drukkolok még az Ithakának. Mert ha az sem, akkor az Ascher Tamás Háromszéken volt a Katona idei évadának legjobbja. Azt az előadást én szeretem és értékelem, de elismerem, hogy emelhetők kifogások ellene. Ja, azért mondom most ezt, mert az Ürgéket láttam tegnap a Kamrában, és kínosan gyenge dolognak találtam. Talán Pelsőczy Réka Szeret…lek című rendezése tekinthető sikeres előzményének, de azt azért mégsem a Katonában mutatták be. Férfiak beszélnek a nőügyeikről, Dér Zsolt, Tasnádi Bence, Bán János, Szacsvay László és Ujlaki Dénes játsszák ezeket a férfiakat, és érezni véltem bennük némi halvány színészi zavart, mint akik maguk sem lettek egészen meggyőzve arról, hogy ez valami.
Két dolgot kifejezetten bántónak éreztem. Az egyik Pálmai Anna Tudom, hogy Pelsőczy Réka rendező és Török Tamara dramaturg sok munkával, valódi interjúk alapján készítették az előadás szövegkönyvét. De ami élet, az nem feltétlenül színház, és vice versa. Ezek a darabkák úgy vetették le magukról egyiket is, másikat is, mint ahogyan Dér Zsolt haja rúgta ki magát a bodorításból. A magam részéről köszönöm ezt a helyettem is írást Turbuly Lilla kolleginának. Jöttem haza a házkiürítésből és újságot olvastam a buszon, 1989. október 24-i Népszabadságot. A címlapján: Magyarország: köztársaság. Ujjongó tömeg fogadta a történelmi bejelentést, fideszes politikus megszólaltatása a Kossuth téri árkádok alatt, az alkotmány módosított paragrafusai, stb. Csöppet talán szorongó, szolidan ünneplő, óvatosan bizakodó lapszám. A 8. oldalon Adótervek és ami mögöttük van címszó alatt három szakértői cikk, nahát!, az egyiket apukám írta. 10%-os lineáris személyi jövedelemadó mellett érvel. (A 10%-nál több túladóztatás lenne – írja, pláne amikor a családok 20%-a a társadalmi létminimum alatt él. Gyorsan megnéztem most, 2017-ben 25% ez a szám.) Tarján Tamás könyvszemléje, deviza- és valutaárfolyamok, rengeteg álláshirdetés. A sportoldalon: Alvicsra is számolnak. (Tipikus sportújságírói lelemény a cím.) Két bokszoló ügyét tárgyalja a Komlói Városi Bíróság. Ugyanis egy komlói kisiparos hétszázezer forintot adott egy siklósi magántaxisnak, nyugatnémet márka vásárlásában nyújtandó segédkézért. Az üzlet meghiúsult, viszont a pénzt a taxis nem adta vissza. „A kisiparos elkeseredett lépésre szánta el magát: megkérte Alvicsot és Urszánt, segítsenek kikényszeríteni az adóslevelet. A két ökölvívó nem állt könnyen kötélnek. Horváth könyörgése azonban felkavarta őket, hiszen hogy néz az ki, hogy valaki nem adja meg a tartozását?” A taxis nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett, bár mindenki, maga is azt állította, hogy nem ütötték meg, hanem elcsúszott a nedves talajon, amikor menekülni próbált. Alvics „mindenképpen komisz kelepcébe került”. Akármit is dönt a bíróság, nyugatnémet sportolói szerződése odalett, és kulcsrakész kocsmáját sem tudta megnyitni, engedély híján – írja a cikk. No, nézem, mi lett Alviccsal. Hát később, amikor biztonsági őrként dolgozott, egyszer megkéselte őt egy török kamionos. Most „a magyar ökölvívás ikonikus alakja” és Pécsen vezetőedző. A Pride programjaként szerepelt tegnap az Örkény Színházban a G3 nevű marosvásárhelyi független színház Öröm és boldogság című előadása. (A G nem tudom mi, a 3 a három színházalapító lehet: Ándi Gherghe, Benedek Botond és Székely Csaba.) Jó volt a közönség. A mű az erdélyi magyar társadalom meleg közösségéről szól. Vagy hát nem a közösségről, hanem az egyes emberekről. Nem drámai a forma, inkább össze felé tartó jelenetek, monológok, műsorszámok, párbeszéd a közönséggel. Mindez Székely Csaba humorával, szarkazmusával és érzékenységével, egy fensőbbséges ismeretterjesztő tévéműsor keretébe helyezve. Mondjuk én szeretem az ilyet, mint hogy például Orbán Levente kocsmárosként hosszú párbeszéd közben végig precízen egy poharat törölget konyharuhával, és a végén, amikor a pohár leesik, kiderül, hogy műanyag. És elnéztem Nagy Istvánt, aki egy jóvágású, korosabb, klasszikus forma színész, miközben van Székely Csaba-vénája is, harmadszor látom Székely Csabában, egy Székely Csaba-színész, mondhatni. Mai: Nem vagyok járatos Kányádi Sándor költészetében, ami talán az életkorommal is összefügghet. Rákerestem a guglin arra, hogy Kányádi Sándor legjobb verse. Ez jött ki: Valaki jár a fák hegyén Valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem Ha úgy vesszük, az Ithaka előadásában is az van, hogy nők firegnek-forognak a férfi körül. A nőknek itt is a nemük a nembeli lényegük. A férfi hozzájuk való viszonya pozicionálja őket és ők is ennek mentén pozicionálják magukat. Lehet, hogy másként is nézhető a dolog. Például úgy, hogy valójában itt a nők szervezik a világot, és csak megadják a magába vetett bizalmat és álhitet a központi szereplőnek, Nagy Ervin nem annyira leleményes, mint inkább öntelt, önző macsó Odüsszeuszának. (Persze önironikonikus macsó – friss szóleleményem ez, stipistop.) De nem biztos, hogy érdemes össze-vissza nézni. Jópofa, szuverénül szellemes, ámbár súlytalan előadás, ez a benyomásom a Katona produkciójáról. Közben azért egy sor dolgot a javára írok Székely Kriszta rendezésének. Például a csillogó kék barlangot, ami a díszlet, és szép drámaisággal tud leomlani. És hogy a csillámfóliafalból előlépő csillámfólia-emberek olyanok, mint a varangyok az Orion űrhajóban. Vagy hogy Mészáros Blankát talán még sosem láttam ilyennek, mint most Pallasz Athénéként: már szinte, már majdnem felszabadult. És a Nancy Sinatra-szám revübetét. De a legjobban Bodnár Erikának örültem. Ahogyan ő és amit. Az Ürgékben Tasnádi Bencének volt egy története, amely szerint fiatal vidéki suttyóként szert tett egy 17 évvel idősebb, nála minden szempontból sokkal előbbre tartó barátnőre. Négy vagy öt évig tartott a kapcsolat. Valahogy így mesélte „46 éves volt, amikor szakítottam vele. Úgy éreztem, ha később hagyom el, már végleg egyedül marad.” Gondolkodtam ezen utána, nem tudom eldönteni, hogy pozitívan vagy negatívan értékelem ezt a gondolkodást-gondoskodást. Főbb megfigyeléseim a focivébé nézőjeként: 1.) Az izlandiak vért izzadtak tegnap – piros volt a mezük hónalja. 2.) Minden meccsen a Hublot nevű játékost cserélik le. A Stereo Akt társulat a tegnapi rendhagyó előadására, a Cím nélkül című hajlék-kaland-játékra meghívta a Nyugati tér aluljárójába az összes országgyűlési képviselőt. Attól tartok, egy sem jött el közülük (hacsak nem inkognitóban). Boross Martin rendezése a Szociopoly című remek előadás-játék nyomán készült. Abban mélyszegénységben élő borsodi család-csapatként vettek részt a nézők a létfenntartásért küzdő társasjátékban, ebben pedig hajléktalanként. Mondjuk az eredeti, a Szociopoly sokkal alaposabban van megírva, kigondolva, megrendezve és eljátszva, de attól még ez a produkció is bír létjogosultsággal. (Nekem nagy rutinom van már abban, hogy a csapatomat csődbe vigyem, mert mindig a törvényes magatartást forszírozom.) A specifikum az, hogy a két színész, Kőszegi Mária és Szabó Zola mellett Balogh Gyula hajléktalan a harmadik játszó személy. Okosabbak lettünk a tudásuktól és tapasztalataiktól. (Mit gondol a kedves olvasó, hány 0-24 órás, ingyenes közvécé van Budapesten? 8, azaz nyolc.) Picit kellemetlennek bizonyult, hogy az előadást erősen zavarta a hétvégi Red Bull Air Race főpróbája, amiről érdemes talán elmondani: e rendezvény céljára a fővárosi önkormányzat olcsóbban adja bérbe a közterületet (a négyzetméterenkénti területfoglalási díjat tekintve), mint amennyit egy-egy ételosztás esetére megszab. A nézők között helyet foglalt egy-két hajléktalan is, egyikük néha hangosan szétbeszélte a jeleneteket, amiket figyelt, egyik kezében cigarettával, másikban vodkásüveggel, ily módon fokozva a bizarr izgalmat, hogy vajon sikerül-e egyedül kontraproduktívvá tennie az egész akciót. Ami egyébként hangyányit sem változtat azon, hogy a hajléktalanság törvényi betiltása abszurd és nonszensz, és a megoldás szükségességét nem az érdem követeli ki, hanem a rászorultság meg az emberi jog és méltóság tisztelete. Hány éves is az Átrium mint színház? Öt? Hat? És már másodszor mutatja be a Chicagót*. Talán a Krakken premierjén láttam ott egy szórólapon, hogy lesz évad végén Chicago, Alföldi Róbert rendezésében, Roxie Tenki Réka, Velma Parti Nóra szereposztással. Lelkesen bólintottam erre, Zsigmond Emőke szőke nyíregyházi Roxie-ja után voltam épp, igen, gondoltam, Tenki Rékának járhat ez a szerep, belevág az érdeklődésembe. Evvel a legkevésbé sem azt akarom mondani, hogy csalódás lenne számomra Tenki Réka helyett Sodró Eliza, pláne mert ha van színészi reveláció ebben az előadásban, akkor az Sodró Eliza Roxie-ja. Az első jelenetében, amikor megöli Fred Caselyt, hát olyan, mintha a suliban a csajok valami nevetséges kisestélyit találtak volna ki maguknak ballagóruhának, rózsaszín harisnyával. De mintha nem is a gimit járta volna most ki, hanem még csak az általánost. Úgy fest ez a kislány, akinek előttünk nyílik ki a csipája. Kezdetben echte naiva, igazi ártatlan áldozat, akit egy férfi becsapott és kihasznált. Ez ugyan ellentmond annak, amit háromnegyedórával később az előéletéről előad és elénekel, de ez az előadás ilyen, hogy nem egy ponton ellentmond magának. Abból adódhat ez, hogy a rendező kicsit sokat terhel rá a műre, amire ez a kompakt musical tétován reagál: hol a ritmusa hőköl meg, nyúlni kezd, hol kiüt rajta a didaxis, mint valami ragya, hol a megfeleltetések csúsznak bizonytalanságba. Közben kivirultatja Alföldi a színészeket, nézem őket a tapsnál, ahogy jönnek sorban, aha, ő is jó volt, ő is jó volt, Hernádi Judit, Fekete Ernő, Bercsényi Péter Mary Sunshine-ja hibátlan színészi gyöngyszem, és mennyi méltatlanul ritkán látott színésznő dolgozik szépen és ambiciózusan a börtönkarban! Vegyes reakcióim közepette haladtunk a végkifejlet felé. A befejezés, az utolsó szám, a gyilkos ribancok duettje, az megérkezett, hazatalált. Az üt. * Javítás: még Átrium mozi volt, amikor bemutatták ott a HOPPart Chicagóját, nyolc éve, 2010 őszén. Ma henyéltek az épületbontók, minek következtében elaludtam a reggeli naplóírást, most meg menni kell Kisvárdára, úgyhogy több napos haladékot kell kérnem a tegnap esti Billy Elliotra. Majd a nyári nyárban, a hétvégén vagy jövő hét elején bepótolom, bocs. Mindenekelőtt nagy újság van Kisvárdán: Sportszálló (naná, majd Fesztivál Hotel), szürke kocka a Várkert, a Vár, a tó, a Várfürdő, a focipálya és az épülő stadion szomszédságában. Még nincs egészen készen – na, ebben a pillanatban kezdtek fúrni –, és van amitől én vagyok készen (rádió szól halkan a folyosón), de például szép a szaniter, és az egész hely messze meghaladja a kisvárdai hotelszolgáltatás eddig ismert csúcsminőségét. Ráadásul idén reggelit is kap minden fesztiválozó, ki-ki arrafelé, ahol lakik. Mivel a Várat renoválják, ezért szabadtéri helyszínnek egy Bagolyvár nevű épület udvarán épült színpad és nézőtér szolgál. Kicsit sok lett így a mászkálnivaló, hogy széjjelebb húzódtak a helyszínek, de legalább többet mozgunk. (Mondjuk éjjel hazafelé jövet a sötétben majdnem belegyalogoltam a tóba.) És még egy különös: lehet, hogy a kisvárdaiak mind a húsfogyasztásra voksoltak, mert már egyetlen zöldséges sincs a főutcán, sőt a Coop boltban sem lehet semmi normális gyümölcsöt kapni. Ami a színházat illeti, amikor délután beültem a Rákóczi Stúdióba – amely változatlanul elfogadhatatlan színházi tér; egy középiskola aulájában alakítják ki nyaranta – a marosvásárhelyi Spectrum Színház A gyertyák csonkig égnek-előadására, akkor még friss voltam, üde, bizakodó és kíváncsi, és mivel ilyen is akartam maradni, ezért félóra múltán diszkréten távoztam, megragadva a fesztiválozás szabadabb mozgáslehetőségét. Épp eleget láttam ahhoz, hogy megértsem, ez a produkció vélhetően nem minőségi kiválasztás elvén, hanem szemle jelleggel szerepel itt. Utána A félkegyelmű a komáromiaktól – szerencsés kézzel választottam kritika-írnivalót a nap három előadása közül, ez volt a legjobb produkció. Később még a Vajdasági Tanyaszínház következett Terék Anna Víg könnyek násza című művével, Puskás Zoltán rendezésében. Az elgondolás eredeti: lakodalmat tart a vajdasági magyar család, ahol a fiúgyermek választottja nemcsak hogy szerb, de szintén fiú, és az egész buliban mi, nézők is a hosszú lakodalmi asztalnál ülünk. Ám ezzel már minden pozitívumot elmondtam, amit a mű kapcsán láttamozhatok, úgyhogy itt abba is hagyom a beszámolót. Több kiló saját termésű gyümölcshöz jutottam váratlanul, kisvárdai olvasók jóvoltából. Nem biztos, hogy sikerült prompt kifejeznem meghatott örömömet e csomagok átvétele során, de akkor most így, sokkal testemhez állóbb, írásos módon tolmácsolom köszönetemet. Frissen és üdén mentem a szokásos 11 órára A félkegyelmű szakmai beszélgetésére, erre kiderült, hogy orvul 10-kor kezdődött. (Ezt írtam egyébként az előadásról.) Azután a lokálpatrióta kisvárdai fesztiválnézők szerveztek egy sétát a kisvárdai zsidó emlékek nyomában, minek keretében megnézegettük a felújítás alatt álló zsinagógát, amely még idén elnyeri azt a formáját, amilyen volt. (Amilyennek gyerekkorában ismerhette pl. a mi Izraelben meghalt Jona barátunk.) Az Opál étterembe tartottunk aztán, ahol helyi lapcsináló koromban olykor libamájjal ünnepeltem, de zárva van az Opál, eladó/kiadó. Koraeste az újvidékiek formás produkciója, a Borisz Davidovics síremléke, amit már láttam a MITEM-en. (Örülök, hogy a kisvárdai éles szemű válogató figyelmét sem kerülte el az előadás – mondja e pillanatban épp a szakmai beszélgetésen a felkért állandó hozzászóló, Pataki András soproni színigazgató.) Később a szabadkaiak léptek fel a Csak egy szóval mondd című, háromszereplős előadással, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, Ralbovszki Csaba, Edvin Liverić rendezésében. Annyira jól működtetett, sűrű, mokány kis előadás, hogy még azt is fölényesen, könnyedén túlélte, hogy a Rákóczi Stúdióban játszották. Mentünk velük, három élettel, három sors csomópontjain haladva előre, kézen fogva vittek a színészek. Reggel még találkoztam Elor Eminával egy Színház-interjú kedvéért (mindketten izgultunk kicsit a beszélgetés előtt), aztán a szakmai – amit, ha a színészek nem mondanának olykor érdekes dolgokat a próbafolyamatról –, nemigen volna érdemes végigülni, majd hazaindulás. Ez a 30. kisvárdai fesztivál, ami zajlik, és már kedvem sincs belekezdeni annak ecsetelésébe, hogyan áll ez az ügy szakmailag most. Annyit talán mégis: erősen meglepődtem azon, hogy a szakmai zsűri színésztagja egy fiatal színésznő, akinek a nevét én egyelőre sem kimondani, sem megjegyezni nem tudtam (ez persze engem minősít), tavaly végzett Kaposváron Vidnyánszky Attila osztályában, azóta Kaposváron játszott el három szerepet talán, és akkor most ő fogja értékelni-díjazni Pálffy Tibor, Bíró József, Bartha László Zsolt, G. Erdélyi Hermina, Elor Emina és a többiek színészetét. Jó, túllépek. Vannak fontosabb dolgok, például a helyesírás. Mivel kedves férjem egyetemén, tanszékén előadást fog tartani egy nashville-i szakember a Vanderbilt egyetemről, „Állatra szerelt orvvadász detektor elefántok védelmére” címmel. Majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy egy kötőjel súlyosan hiányzik a cím magyar fordításából. Ellenkező esetben az a bizarr helyzet, hogy az orvvadászt szerelik az elefántra. Eladtuk tehát a szüleink házát, a bátyám meg én, és tegnap volt a napja, hogy birtokba vette az új tulajdonos. (Új tulajdonosék utcabeliek, ami azt is jelenti, hogy ismerték a szüleimet, legalábbis látásból, legalábbis anyukámat, amikor még mozgott odakint. Ez nekem jó érzés, hogy a ház új tulajdonosainak van némi képe a régi lakókról.) Vetettem még egy búcsúpillantást az üres házra, itt éltek és haltak a szüleim, viszlát. Jövő héten szakemberek érkeznek és légkondicionáló berendezéseket szerelnek a lakásunkba. Minden kellemes, hűs itthoni pillanatomat a szüleimnek fogom dedikálni. Kritikusdíj-szavazási határidő van, úgyhogy ma még elolvasok két új magyar darabot és megnézek egy előadást felvételről, megerősítendő vagy meggyengítendő a legjobb pályakezdő voksomat. Megnéztem a napokban youtube-on a szombathelyi Mesebolt Bábszínház két idei bemutatóját. A császár új ruháját – írta Andersen és Parti Nagy Lajos, rendezte Somogyi Tamás – nagyon fájintos produkciónak találtam. A gyerekeknek élvezet (kicsit a mozgásszínházra hajaz), és a felnőttek is érthettek belőle. Komplett elemzés voltaképp: az autokrácia, a korrupció, a népfelségtelenség természetrajza, az ország gúzsba kötve (majdnem szó szerint), és amikor a király a végén felveszi a nincsruhát, akkor láthatóvá lesz, hogy ő maga (a báb) csak egy üres gömb, szappanbuborék, felfújt hólyag. (De mindezt nem feljelentésnek szánom! :-D) Van egy jelenet, amikor a láthatatlan ruhát varró fiú-lány páros (munkájukat vesztett színészek egyébként!) a király színe előtt megkritizálja az uralkodói öltözéket. Amit felséged magára húz, az múzeum! – mondják. – Nem divat már! Erre azonnal felhorgad és rikácsolni kezd az egyik udvari talpnyalonc és notabilitás: Hogy micsoda? A nézőtér felé fordul: Ez felségárulás! Füleket befogni! Mivel a felvételen látszik az első sorokban ülő gyerekek sziluettje, módomban állt észrevételezni, hogy erre a felszólításra mind azonnal befogták a fülüket. Megrendített ez a mérlegelés nélküli szófogadás. Sokat kell még színházba járniuk, azt hiszem. Nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
