|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A reggeli beszélgetések sorozatból. – Mit kérdeztél az előbb? – Nem emlékszem. Ja, igen. Hogy egyáltalán nem is ittál tegnap este abból a pohárka vodkából, amibe beletettél két jégkockát, és aztán az íróasztalon felejtetted? – Nem emlékszem, hogy ittam-e belőle. Tegnap temették Jálics Kingát, aki kedves régi kolléganőm volt a múlt évezredben a Film Színház Muzsikánál. Egy szobában ültünk, Kinga, Budai Kata és én. (Plusz még Klári, a korrektor, aki hál’istennek él.) Nem mentem el a temetésre. Egyszerűen nem tudok ilyen rövid idő alatt ennyi halált befogadni. Vendégeket vártunk különben, Csuri barátnőm jött, aki a fügefánk anyukája. Mondjuk ez így talán nem helyénvaló kifejezés, mindenesetre ő hozta a kis fügét tizenhány évvel ezelőtt. Megjegyzem, a fügénk most nem egyszerűen sok, de lehet, hogy összeszűrte a levet valami nektarinnal vagy almával, mert meghökkentően termetes is. Csuri nem egyedül látogatott meg bennünket, hanem a kisfiával, aki szintén nőtt annyit, mint a fügefa, ehhez képest. A napokban az ünnepi beszédeket errefelé gyakran tartó államtitkár megnyitotta a felújított strandot. Szép, rendezett terület a Duna-parton, bár a százmillió forintot, amibe került, nemigen látom benne, de én mindig is gyenge voltam nagy összegek elképzelésében. Jut eszembe, nyilvánosságra hozták a NKA döntéseit, kapott pénzt az idei működésre a Spiritusz. Csak hát annyi cikket már biztosan nem tudunk publikálni idén, hogy behozzuk a lemaradást, amit a pénztelenség idejének takaréklángja alatt összegyűjtöttünk. (Nem jött könnyen a klaviatúrámból ez a míves képzavar, megdolgoztam érte.) Volt itt szó Háy János Kik vagytok ti? című könyvéről májusban, júniusban, amikor olvastam. Akadtak vele problémáim nekem is, mindazonáltal erősen megdöbbentett az a vehemens indulat, amivel irodalomtörténész-kritikusok, magyartanárok nekimentek. Jól tetten érhető szakmai gőgöt éreztem abban a véleményben, hogy Háy János ne írjon irodalomtörténetet, mert nem ért hozzá, irodalomtörténetet csak az írhat, aki úgy ír irodalomtörténetet, a tudományosság szabályai szerint, ahogyan az irodalomtörténészek. Énszerintem meg bármelyik író olvasó és olvasó író nyugodtan írja meg a maga szubjektív irodalomkönyvét, mindegyiknek megvan a létjogosultsága, valakinek biztosan fog tetszeni és hasznára válni. Meglehet, Háy Jánost is meglepte a fogadtatás ellenségessége, talán ezért történt, hogy interjúkban (szerintem) kínosan rosszul is reagált bírálatokra. Ezek után igen megörültem Gabnai Kati kollegina szokásosan szép stílben megírt dolgozatának. Úgy érzem, az olvasói élmény méltánylásával és a maga emberi jóságával, nagyvonalúságával helyére billentette a Kik vagytok ti? dolgát. – Ha véletlenül és váratlanul meghalnék itthon úgy, hogy nincs rajtam ruha, akkor senkit nem hívhatsz ide, mielőtt felöltöztettél volna. – És mit adjak rád? – Mindegy. – Akkor ne is próbálgassak rád ezt-azt, ahogy szoktad? – Ne. – És ha úgy járok, ahogy te nemegyszer, hogy amikor végre eldöntöm, mit kéne felvenned, akkor nem találom meg a szekrényedben? – Akkor majd mondod fejcsóválva, hogy „Csillagom”.
Kerülöm a színházakat ezen a nyáron, lehet mondani. De azért van amiről azt gondoltam, nem hagyom ki: a Bocsárdi László rendezte Koldusopera a felújított újszegedi szabadtéri színpadon. Tessék, ez volt hozzá Papp Timi kollegina jeles szakmunkás előinterjúja. Jó emlékezetemben őrzöm az említett, Péter Hildá-s Jó embert keresünket, és úgy gondolom, hogy illik Brecht Bocsárdihoz, az ő okos, hűvös, formaérzékeny rendezészetéhez. Azt is ideje konstatálni, hogy Erdei Gábor feladatait már nem pusztán az alkata határozza meg, hanem építik őt színészileg ott Sepsiszentgyörgyön. De nem találtam acélosnak az előadást. Vagyis hogy acélos; éles, fémes, penge. A világa – hidegen csillogó feketeség, sikító kontúrok, hasító reflektorfény, színes parókák, mindenek fölött pedig a zenekar és a színpad tetején ülő kolduskórus – konzisztens, határozott és hatékony. Szigorú a produkció, nemigen barátja sem színésznek, sem nézőnek. (Pl. napszemüveggel rejtegetett szemek. Vagy: Maxi bandája egyenruhába öltöztetett, szinte megkülönböztethetetlen fickókból áll.) Alighanem sok munka maradt még hátra. Mintha ritmustalanság, kitöltetlenség, játékhiány, pontosabban talán játékossághiány ütné fel a fejét itt-ott. (Engem a dalszövegek göcsörtössége is zavar.) Mondjak jót is? Jó. Ahogy a világítószőke Mátray László Kimball tiszteletesként a kezével mintegy bábozott az egyik song alatt. Legfőképpen pedig az erő szakon végzett ifjú ara, a szilveszteri parókás Polly, Benedek Ágnestől. A figurát is megtalálta, az énekléssel is meggyőzően boldogult, ráadásnak még az is igaz, amit állít, hogy neki van a legszebb lába.
Szemmel láthatólag megfogyatkoztak a fecskék. (A szúnyogok viszont mérsékelten gyérülnek. Ez az új kommunikációs formula a szúnyogirtásra, a szúnyoggyérítés.) Valaha szorgosan kergette a fecskéket Frédike a Duna-parton. Én meg koraeste a hintaágyban heverve nézegettem, hogy alacsony vagy magas járásúak. Most meg alig látni néha egyet-egyet. Reggeli vagy esti úszásnál is csak ritkán mutatkoznak a folyó fölött. Jövő tavasszal fecskefészket fogunk telepíteni az eresz alá, elhatároztam. Be kell majd sarazni, hogy a fecskék fecskefészekszínűnek lássák, és kedvet kapjanak a beköltözéshez. Ezt eltettem magamnak Szvoren Edina Verseim című kötetéből: Nézd az arcát, mondom az egyik ismerősömnek, (3) aki azt hiszi magáról, hogy el tudja énekelni a Homok a szélben dallamát, és én évek óta nem vitatkozom vele. Én egyébként meg vagyok győződve, hogy el tudom énekelni a Homok a szélben dallamát.
Regionális híreink: Június vége óta nem láttuk alsó- és felső pincehelyi Denevér Ernőt. El is szomorított kicsit, hogy faképnél hagyott bennünket. Ám tegnap lógáson értem a pincelejáratnál, amiből megértettem, hogy nyaralni lehetett valahol, de már hazajött. A kis fa látogatásakor vettem észre, hogy a falu végén, ahol a baktisták – ez kedves férjem Petőfi hídi személyes hajléktalanjának kifejezése – valami bázist építettek. Előtte, a parkolóban áll egy furgon, amelyből háztáji tejtermékeket árulnak. Rögtön teszteltük, és úgy érzem, főleg a tejfölt illetően, kincshez jutottunk. Jártam tegnap Veresegyházon, ahol Mézesvölgyi Nyár néven igen barátságos, jól szervezett és jól felszerelt, 1500 férőhelyes nyári színház működik. A Mézga család című produkciót tekintettem meg. Olvastam Gabnai Kati megsemmisítő erejű kritikáját, de úgy gondoltam, hogy a spirituszonline.hu képviseletében nekem is ki kell állnom ezt a nehéz próbát. Nos, magam is arcpirítónak találtam. Van az a pénz – azt hiszem, ez lesz majd a címe a cikkemnek.
Megkaptam az idei helybe jövő gyerekelőadásomat, a Magyar Népmese Színház lépett fel a verőcei Strandszínpadon A brémai muzsikusokkal. Ebbe most olyan nagyon sokat nem feccöltek, interaktív; a három játszók inkább csak zenészek és narrátorok. A nézőtérről szedik a gyerekeket brémai muzsikusoknak, pontosabban kicsit talán inkább biodíszletnek. Különben Kórház a város szélént nézek, vessünk engem a mókusok elé. Nagyon szerettem annak idején ezt a csehszlovák sorozatot. Némi aggodalommal nyitottam ki, tartottam attól, hogy lassú, unalmas lesz ez ma. Hát nem! Az első rész első félórájában több történt, mint mondjuk három Drága örökösök alatt. Pont úgy nem lehetett abbahagyni a nézését, mint amikor az ember a legjobb mai sorozatokra rászabadul. A hatodik résznél tartok. Érdekes dolgok történnek Alžběta Čeňková doktornővel. Az ötödik részben például, mielőtt távozott a komolyzenebuzi orvostól, felvette a kardigánját, begombolta, majd kinyitotta az ajtót és kilépett a lakásból. Viszont mire az ajtó túloldalára, a folyosóra ért, addigra ki volt gombolkodva megint.
Amikor Máté az apukáját köszöntette a születésnapján, az ajándékának az is része volt, hogy elvisz ő bennünket nyaralni kicsit. Két nap egy siófoki parti apartmanhotelban, ezt élveztük ki most. Ha az ember az interneten választ valamit, joggal gyanakszik, hogy a valóságban nem lesz olyan vonzó, mint amilyennek hirdetik, de ez a hely még felül is múlta a várakozásunkat: tágasabb, nagyobb, világosabb lakásunk volt, mint otthon. A negyedik emeleten, Balatonra néző zárt terasszal, két hálószobával, további két erkéllyel. Sokat nevettem rá örömömben. Első nap hőség, erős vízibicikli-forgalom a vízen. Láttam Police feliratú kék-fehér vízibiciklit is, igaz magyar vízirendőr szolgálhatott rajta, 6-8 unokával. Este meglátogattuk Józsi doktorékat – mindkét este –, ide nem messze laknak ilyenkor nyáron. Éjjel bekentük magunkat holdolajjal és újra a tóban kötöttünk ki, onnan lestük a csillaghullást ígérő eget. Másnapra elromlott az idő, mit se számít, a viharos Balaton is szép. Ráadásul a hotelhez wellness tartozik, kis medence kint, kis medence bent, Máté a kintiben úszott szorgalmasan a víz alatt. Azt mondja, az egyméteres vízmagasság ideális, mert ilyenkor közel van a medence aljához, és az rájaérzést biztosít számára. Itt jegyzem meg, Máté hatévesen tanulta meg a hátúszást – a hanyattúszást, ahogy mondta –, amikor a széplaki MÚOSZ-üdülőben néztük a barcelonai olimpiát. Egerszegi Krisztinát látva figyelte ki, és kis krampiként pont olyan szép vízfekvéssel és tempókkal csinálta is, mint a mestere. Fürdőruhában flangáltunk és lángost faltunk, pizzát rendeltünk, rozéztunk a teraszon, néztük a villámokat az erkélyről, marokkóztunk, egyszóval hurrá, nyaraltunk!
Siófokról Zamárdiba tartottunk, az évi rendes moszkovita találkozóra. Született egy nagypapánk, mármint úgy értem, egyvalaki nagypapa lett ebből az egyetemista körből. Kisebb-nagyobb távolságban toporgunk valamennyien a 60 év körül, a háziasszonyunk pedig éppen pont szinte, ezért szerveződtünk, és készíttettünk a siófoki Dinasztia Cukrászdában egy Lenin összes formájú citromtortát. Igazán ideális szakemberhez fordultunk, akit nyilván inspirált a feladat, a küldött segédanyagok igénybevételével ezt a remekművet alkotta. Lehet, hogy az empiriokriticizmussal is boldogult volna. Sanyi szerint még az is látszik a tortán, hogy ezeket a köteteket már kiolvasták. A klasszikus lecsó után ültünk az asztal fölött kicsit tanácstalanul – hát ki akar egy ilyen gyönyörű tortaműbe belevágni? –, felmerült a lenini kérdés: Sto gyélaty? De aztán Gábi azt mondta: egyszer már megettük Lenint, együk meg még egyszer. Úgyhogy Kati kiszeletelte párhuzamosan a gerinccel. A negyedik kötetig jutottunk. Délutánra a nap is kisütött, az én edzett fiúim meg is fürödtek, majd folyt tovább a traccs. Körülnéztem rajtunk, mindünkön, azt lehet mondani, hogy amúgy jól vagyunk.
Bementem vásárolni Vácra – mert a Spár sem olcsó, de a falusi zöldséges, hentes és CBA még drágább –, és ahogy végighajtottam a városon, észrevettem egy félgömb alakú, bütykös épületet. Lehet, hogy eddig nem tűnt fel vagy nem jutott eszembe, de most hirtelen rögtön tudtam, hogy ez a művelődési ház, pont ilyen van Gödöllőn is, és amikor 1983 nyarán dolgozni kezdtem újságíróként a Pest megyei Hírlap kultúrrovatánál, akkor kiküldtek ide riportra. Eltűnődtem ezen a piros lámpánál, és ahogy magam elé bambultam, észleltem, mi van rajtam. Talán ugyanebben az indiai gyűrött vászon nyári ruhában jöttem akkor ide, mert ezt a ruhát még korábban, 1978-ban vagy 1979-ben vettem. 40 éve. Elég nehéz ezeket a horribilis számokat kimondani és leírni, de azért sikerült. A ráncok csak azt jelzik, hol a mosoly helye – mondta állítólag Mark Twain.
Augusztus 20., az alkotmány, az új kenyér, Szent István és a hétfői munkanapon kivett szabadság alkalmából ünnepélyes keretek között letette Annamarink az esküt, mivel nemrégiben megkapta az amerikai állampolgárságot. Ennek keretében megnézték és meghallgatták videóról egyebek közt T. elnök köszöntőjét is, ekkor erősen koncentrált, nehogy arcocskákat vágjon. (Így mondtuk udvariasan a pofákat, amikor a gyerekek kicsik voltak.) A ceremónia legérdekesebb része az volt, hogy felolvasták egyenként az országok nevét, ahonnan jöttek az újdonsült állampolgárok: 132 bevándorló 52 különböző országból. Így járt kedves férjem, mondtam neki, 60 éves korára lett egy amerikai gyereke, legalábbis amerikai állampolgár. (Is, a magyar mellett.) Ezt sem gondolta volna az illető gyermek egyetlen nagyszülője se soha.
Lukács György kulturális helyettes népbiztos már a Forradalmi Kormányzótanács első, március 22-i ülésén javasolta, hogy a színházakat vegyék társadalmi tulajdonba. (…) Március 27-én a népbiztosság egy úgynevezett színházakat szocializáló bizottságot hozott létre, amelynek vezetésével Reinitz Bélát bízták meg. Ő lett felelős az Operaház és a Nemzeti Színház működéséért, míg más intézményeket a bizottság további tagjaira, köztük Balázs Bélára és Kassák Lajosra osztottak. A következő napon egy általános, a színházak célját átfogóan kijelölő cikk jelent meg a Vörös Újságban „A Közoktatási Népbiztosság színházi programja” címen. A cikk leszögezte, a színházakat köztulajdonba vették, és így azok a proletariátus érdekeit fogják szolgálni, azét a proletariátusét, amelyet addig arra kényszerítettek, hogy olcsó detektívtörténetekkel és édeskés, romantikus népszínművekkel érje be. A jövőben azonban a proletárok is hozzáférhetnek a tiszta, művészi kultúrához. A gazdaság átformálásán túl az intellektuális változás is a legfontosabb feladatok közé tartozik, különösen mivel a burzsoázia szellemi uralma egyben a gazdasági kizsákmányolás egyik leghatékonyabb fegyvere volt. Ezt a szellemi uralmat szolgálta egyfelől az iskolák vallásos nevelése, másfelől pedig a hitvány kulturális termékek. „A művészet népszerűsítésének legerősebb eszköze a színház, mert míg az olvasáshoz már bizonyos fokú szellemi fegyelmezettség szükséges, addig a színház szemléltető erejével a bonyolultabb művészi fogalmak megértéséhez is közelebb hozza közönségét.” – áll a cikkben. (Bob Dent: A vörös város – Politika és művészet az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság idején)
Kultúrafogyasztói élményeimről szokás szerint beszámolva: a British Airways London-Chicago járatán megnéztem az előttem ülő utas ülésének hátulján a Bohém rapszódia, valamint a Csillag születik című filmeket. (Az előttem ülő utas ülésének hátuljában az volt a legjobb egyszer régen, még talán a mobiltelefont nem ismertük, ezért a New York-i járaton vezetékes jellegű telefon volt oda bekötve, nem bírtunk ellenállni, bankkártya igénybevételével felhívtuk a szüleinket, alig akarták elhinni, hogy légből kapnak bennünket.) Ami a Bohém rapszódiát illeti, egy percig sem vonom kétségbe Rami Malek tehetségét, képességeit, színészi alakításának értékét. De hát ez a fiatalember ott a filmben egy nyikhaj. Freddy Mercury pedig nem volt nyikhaj. Kész is, ez az eleje és a vége, az összes konklúzió. A Csillag születikben az ellentétes folyamatot találtam tanulságosnak. Hogy Lady Gagát az elején, természetes barna, sminktelen nőként összehasonlíthatatlanul érdekesebbnek, szebbnek és vonzóbbnak láttam, mint amilyen a felfedeztetése során lett: narancssárga hajú, festett, aminek a vége az a jellegzetesen jellegtelen, platinaszőke, kikészített énekesnő, akinek ismerjük. Itt jegyzem meg, hogy ha egyszer megütném a lottó főnyereményt, vagy örökölnék egy ilyen hatalmas, Airbus A380 típusú repülőgépet, akkor biztosan kipróbálnám az első osztályú részlegét, mert ott szinte franciaágy jelleggel lehet heverészni és dőzsölni. (Bár alkalmasint az összes többi első osztályú jegyet is meg kellene venni, mert az ember franciaágyban nemigen vágyik más franciaágyak társaságára.) Tóparti kutyasétából jövet beszálltunk a liftbe, és véletlenül egymás után kétszer nyomtam meg a 4. emelet gombját. Erre nem felvitt a lift a 44. emeletre?!
Már elég sokat buszoztam Chicagóban, úgyhogy összegzem a tapasztalataimat. Ebben a városban az amerikai átlagnál magasabb helyi adót szednek be a lakosságtól, viszont elég jól költik is el. (Bár tény, hogy vannak ebben aránytalanságok és igazságtalanságok is, mert az olyan, nem fehérek lakta városrészekre, amelyekben én nem jártam, kevesebbet szánnak.) Kiváló tömegközlekedést működtetnek, és minden park, minden zöldterület, valamint véges-végig az erdős-mezős tópart is gondozott, rendezett, tiszta. Még a legnagyobb forgalmú utakon is karbantartott fák állnak, rengeteg a virág. A járdákon kovácsoltvas kerítéssel szegélyezett kiskertek pompáznak, néha valóságos művészi installációk, lámpákkal, méteres pillangókkal, kertajtókkal, madárfészkekkel díszítve. Az idei nyári versenyt ez a csobogós csobolyós kompozíció nyerte. De a buszvezetők udvariasságáról, figyelmességéről és szolgálatkészségéről akartam beszámolni. Nem fordul elő, hogy valaki előtt becsuknák az ajtót. A megállóval végezve még kétszer-háromszor is kinyitják, ha befut egy-egy utas. Olyat is láttam, hogy egy közeledő idős párnak elébe ment a sofőr, hogy ne kelljen annyit caplatniuk. Ha idősebb, vagy bizonytalanabb mozgású ember száll fel, a sofőr nézi a visszapillantó tükörből és el sem indul addig, amíg le nem ült. Általában szorgalmazzák, hogy leüljünk, nehogy az álló utast valami baj érje. (Ez nyilván elemi jogi érdeke a közlekedési vállalatnak.) De nem is kell állni, elég az ülőhely, mert ha nagyobb a tömeg, akkor rögtön két ugyanolyan számú csuklós busz jön, előzgetik egymást menet közben, hogy ne mindig ugyanarra a járműre szálljanak fel a megállóban várakozók. Hogy a buszsofőrök így viszonyulnak az utasokhoz, ez lehet az előírt protokoll része. De az már bizonyára nem tartozik a kötelességeik közé, hogy amikor a megállóban két testes fekete asszonyság felszólt: nagyon fáradtak vagyunk, nincs tömegközlekedő kártyánk, akkor a sofőrünk felvette őket, egy másik esetben pedig a kollégája egy koros utcazenészt vitt el grátisz két megállóra. Talán valahol itt kellene kezdeni. Mert ez az emberközpontú hozzáállás akár mintaadó és nevelő hatású is lehet. Az udvariasság időigényes, türelmet követel, de a türelem itt nem látszik hiányozni az emberekből. Legalábbis az utasok közül senki nem tett megjegyzést, se olyat, hogy Menjünk már, sietek! Se olyat, hogy Nekem miért kell fizetnem, ha más meg ingyen felszállhat.
Borzongó izgatottsággal szeretem a felhőkarcolókat. Ha a szerencsés ember Chicago belvárosában (vagy Manhattanben) sétál, minden saroknál okvetlenül be kell nézni a keresztezett utcába, a legszűkebb sikátorba is, mert bármikor ott teremhet valami érdekes formájú üvegtoronyház, aminek felületén izgalmasan tükröződnek a szomszédos üvegtoronyházak. Néha azt sem tudni biztosan, hogy átlátszó a ház vagy tükrözi a felhők járását. Az épületek között esetenként tágas terek nyílnak, és itt mértékletesen helyeznek el csöppet sem konvencionális műtárgyakat. Ez például – Annamarink dolgozójával srégen szemben – egy páros szökőkútmonstrum. A két, egymással szembeállított hatalmas hasábon zuhog le a víz. Emberi arcot vetítenek rájuk, amely beszél, mosolyog, majd a néhány perces menetrend szerint vizet fúj. Mondanom sem kell, imádják a gyerekek, ruhástul fetrengenek a keletkező pocsolyában, amit a szülők meglepő engedékenységgel néznek. A folyóparton álló építészeti centrum kiállításán mindent meg lehet tudni a városról, azt is, hogy terveik szerint milyen lesz itt az élet 2050-ben. (Átlátszó üvegcsőben fent, az út fölött bicikliút, üvegbuborék lift viszi fel a kerékpárost.) Kijegyeztem egy adatot a jelenről: 157 142 000 fa. (Lehet, mindnek nevet is adtak.) A Hancock Center 94. emeletén körbesétálva teljes a kilátás minden irányba, a tó és a város felé. Jóleső nagyképűséggel biggyesztettük a szánkat: a látvány nagy részét „unásig” (ha-ha-ha) ismerjük, hiszen elénk terül a házunk 48. emeleti partyroomjából, ahová MINDEN NAP felmegyünk, gyakorlatilag az ott a dolgozószobánk. Jellemző módon arra egyedül én váltottam jegyet, hogy kidöntsenek a felhőkarcolóból. Van ugyanis néhány ember nagyságú üvegablakrész, ahová odaállnak a kuncsaftok, megfogják két oldalt a kapaszkodót, és akkor ezt a sort fokozatosan megdönti egy gép. Mint egy bukóablak, csak fent nyílik. (Persze zárt.) Hát izmoztam rendesen, nem akartam rátehénkedni az ablaküvegre, nehogy együtt essünk le vagy összekoszoljam. (Ilyen az utcáról nézve.)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
