Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2019. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Hát, kedves Olvasók, ez itt 2019, kívánom mindenkinek személyre szabottan a legjobbakat! Engem némi szorongással tölt el, mert idén már környékezzük a 60-at. Rengeteg betegséget látunk magunk körül, én pedig, ha csak ennek a naplónak az elmúlt 15 évét nézem, ez idő alatt egyszer sem voltam kórházban alanyként. Attól tartok, dermesztő élmény lesz, amikor majd kijut. Nem lehet már nem gondolni erre.

     Tegnap a Katonában exkluzív, pezsgőzős szilveszteri programként játszották A két Korea újraegyesítése (azt hiszem) 100., egyben utolsó (ez biztos) előadását. Megnéztem. A bemutató óta eltelt bő négy évben a darab és az előadás szerkezete megbízhatóan működött, felteszem. Amely jelenetkék a legerősebbek voltak, azok legerősek most is, másokba meg némelyik színész sokat, túl sokat is pakolt mostanra, ennek nem feltétlenül örültem. Ötvös András helyén Elek Ferenc remekel, Kulka János szerepét pedig Kocsis Gergő vette át, de rémlik egy csillogó öltönyös betétdal, amit viszont Kocsis Gergely nem adott elő most.

     Van az a jelenet, a darab legjobbja – vagy esetleg második legjobbja, mert ott a Keresztes Tamás tanár úr bevádolása szcéna is, egyáltalán, a molesztálásos jelenetek kontextusa óhatatlanul kapott időközben egy árnyalatot –, amikor Szirtes Ági emlékezet nélküli asszonyát a kórházban meglátogatja a férje. És miután a férj, mint minden nap, elmeséli a nőnek, hogy ők házasok, ami az asszonynak mindig újdonság, csókolóznak egyet. Bár az előadást valószínűleg harmadszor láttam tegnap, most először gondoltam abba bele, hogy Szirtes Ági figurájának minden nap része van élete első csókjában. És hogy ez – legalább ez – jó lehet!

vissza a lap tetejére

2. szerda

     Olvastam, hogy az ember olvassa visszamenőleg a naplóit. Mondjuk az internetest én is szoktam néha. Meg dokumentációként is nélkülözhetetlen. (– Mikor vettük Tekit, a szobabiciklit? – Várj, kikeresem.) A papírosos naplóimhoz akkor nyúlok, ha célzottan meg kell találni valamit. Egyébként arra tartogattam mindig, hogy majd nyugdíjas koromban végigolvasom. Persze abban a hiszemben, hogy 2019-ben már évek óta nyugdíjas leszek. (Mint ahogy most aztán még évek múlva sem. Erről jut eszembe, semmi hír a Nyugdíjbiztosítótól, nyilván nehéz a döntés, két hónap kevés .)

     De most akkor előkaptam a 45 (!) évvel ezelőttit. Ó, hát 1973-ban még illusztrációkat is rajzoltam, valamint öt nyelven kívántam boldog új évet az engem idegen nyelven nem olvasóknak!

     Ez az elmúlt év sikeres volt, de hát mikor nem sikeres egy év? De vajon mit hoz ez az új, ’74-es év*? Hát sokmindent nem hozhat. Az egyetlen kérdés és új dolog, a gimnázium. Ezenkívül a nyár is jónak ígérkezik. Aztán hogy ezen kívül még milyen rendkívüli dolog lesz, azt egyenlőre nem lehessen tudni.

 * A ’74-es év. Csetamást hallgattunk az este. Nekem persze nem ilyen lett/volt.

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     A héten a miniszterelnök felköltözött a Várba. Szokták az emberei erre kenetteljesen azt mondani, hogy kolostorba vonul, de hát nem egy kolostort tüntetett el az újmunkahely-teremtése céljából, hanem egy színházépületet. Már az 1700-as évek végén színház működött benne, itt adta elő az első magyar nyelvű előadást Kelemen László társulata.  Egy színház volt ez, ahová nagyon szerettem járni valaha, ahol Déryné meg Egressy Gábor után 150 évvel Kállai Ferencet, Bessenyei Ferencet, Sinkovits Imrét láttam játszani, Cseh Tamást énekelni, és ahol még az egykori kolostor refektóriuma is a Várszínház Kamaraterme volt, ott rendezte Gábor Miklós Goethe Torquato Tassóját, Hirtling Istvánnal a címszerepben.

     Ez nálam rajta van a megbocsáthatatlan dolgok listáján. Amin szerepel egyebek mellett a kokárda átminősítése pártjelvénnyé (2002), vagy a korona áthelyezése a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe (2000), vagy az „egyéni képviselői indítvány” nevű machináció, vagy a 9 hónapról 3 hónapra csökkentett munkanélküli segély (2011, amit átneveztek álláskeresési járadéknak, mert a legfontosabb a kommunikáció), vagy a 16 évre leszállított tankötelezettség. Hogy pénzről, mexikói templomok milliárdos felújításáról meg a mindenek fölött álló nemzeti futballról szó se essék.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     A Leláncolt Prométheusz, Tarnóczi Jakab e. h. rendezése a Sufniban. Nem lep meg a választás, noha Aiszkhülosz van tőlünk a legtávolabb a görögök közül. (Milyen jól látszik a tragédia fejlődése az alatt a fél évszázad alatt, míg jöttek egymás után, Aiszki, Szofi és Euripi! Szerencséjük is volt egymással, meg avval, hogy feltalálták a drámaversenyt. Aiszkhülosz mindent jól csinált, anélkül, hogy tudta volna – nyilatkozta szaktársi fölénnyel Szophoklész.) Szerintem Aiszkhülosz összes ismert, egy tömbből faragott drámája közül a Leláncolt Prométheusz képes modernnek hatni. Valami velünk kortársias szkepszissel, keserűséggel és emberi szenvedéllyel. (Speciel egy isten részéről.) Most vastagon a zsarnokságról, a félelemről és a lázadásról szól a darab.

     Van humora a fiatal rendezőnek, ezt ebből a munkájából erősebben érzékeltem, mint a nagyváradi Szentivánéji álomból. Mintha még az alattunk elhaladó metró dübörgését is belerendezte volna. Téli előadás, kabátokkal és műkorcsolyával. (Élvédőt hord Józsa Bettina – örültem, hogy ő jutott nekem a kettős szereposztásból –, én sosem hordtam, az én időmben az volt a menő, ha a kori hegyén járva védte az élt az ember.)

     Dér Zsolt nem szirthez van kikötve – a hegy csak egy kis kép a falon –, hanem üvegkalickába zárták. Talpig meztelen. (Még szép. Ugyan miben vetette volna ki őt Zeusz a természetnek, ha nem egy szál semmiben? Esőkabátban talán?) Hárman zsizsegnek körülötte – Bodnár Erika, Józsa Bettina és Vizi Dávid –, ők hárman istenek és áldozataik is egyben (háromban), és maga a nép. Dér Zsolt színészileg szárnyalgat a dobozban, és a tükrök jóvoltából olykor mintha a saját partnere is lenne.

     Elégedett voltam evvel a rövid estével. Szép munka. Ahogy két-három Dér Zsolt hosszú percekig kopog a falon – azt nem fogom elfelejteni.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Vannak kedves, jó emberek, olvasók. Díleremnek is nevezhetném némelyiküket. Akad, aki olvasnivalót ad, szerez, másik pedig megmondja, mit nézzek meg színházban és a jegyet is elintézi. Lényegében így kerültem tegnap a Trafóba a Tabu kollekció előadására, amit tulajdonképpen már évekkel ezelőtt szerettem volna megnézni, de eddig nem került sor rá. A Soharóza kórus és vezetője, Halas Dóra összeműködése ez Nagy Fruzsina jelmeztervezővel. Futurisztikus-dramatikus divatbemutatónak is nevezhetném, látványos-hallványos szkeccssorozatnak is, lírai-groteszk asszociációhalomnak is, művészi ízlés kontrollálta epés provokációnak is. Jó, akkor nem nevezem sehogy. Zene, vetítés, éneklés, vonulás különlegesen értelmezett kosztümkompozíciókban. Két kedvencemet idedokumentálom. Az egyik, amikor öten-hatan a különböző jelmezükben kiadtak egy komplett repülőgépet, pilótástul, szárnyastul, légikísérőstül, bombával terhes nőutasostul. A másik, amikor gyerekrajzfigurákként randalírozgattak a szereplők a színen. (E nemben azt is szerettem, amikor az IKEA gyerekrajzokból gyártott plüssállatokat. Meg láttam egyszer egy ilyen jellegű sorozatot is, gyerekrajzok beolvasztását.)

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     Az evezéshez olyan cédét hallgattam, ami 1920-as, 1930-as évekbeli magyar slágerek gyűjteménye. Volt azok között egy: kicsit siránkozós hangú férfi arról énekel enyhe zavarban, mintegy levelet írva a kis Bözsikének nevezett úrilánynak, hogy nem fog elmenni a randevúra vasárnap délután, hiába hogy megbeszélték a légyottot a Hűvösvölgy végállomásnál. (Később megnéztem, mi ez, Seress Rezső szerzeménye, Kalmár Pál énekli az 1937-es felvételen.) Hosszan mentegetőzik a pali, elmondja magát léhának és könnyelműnek, és bocsánatot kér nagyon, de nem. Ez az utolsó versszak:

     A vasárnapi randevúra,

     Bözsike, én nem megyek.

     Ne várjon, mert hogy is mondjam,

     értse meg, hogy nem lehet!

     Hogy mondjam meg értelmesen, világosan, szépen?

     Mit csináljak, hogyha…

Ezen a ponton – helyhatározóilag az evezőpadon – azt gondoltam, hogy így fog folytatódni az 1937-es sláger:

     …nem ereszt a feleségem.

De ez volt a befejezés:

     Mit csináljak, hogyha

     nincsen villamosra pénzem?

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Az Újszínházban jártam tegnap délelőtt, A Nagy Ho-Ho-Horgász Télen-Nyáron című gyerekelőadáson. (Mondjuk annyira azért nem nagy horgász, hogy a cím minden szavát nagybetűvel kelljen kezdeni.) Majd elmesélem a Spirin. Utána néztem meg a színlapot, látom ám, zene: Dörner György. Nyilván nem volt elég jó a rajzfilmzene, új kellett, új számok bele a darabba. Lettek is. Én nem ismertem eddig Dörner György kompozítori munkásságát, de ezek után, ha lesz szerzői estje a Müpában, elmegyek majd.

     Este bekapcsoltam a tévét, végigmentem az összes, nem túl sok csatornán, amivel alapjáraton rendelkezünk. Semmi néznivalót nem találtam. Erről eszembe jutott, hogy valamikor, talán a nyolcvanas években volt egy rendszeres tévéműsor, Horvát János vezette. Behívtak a stúdióba három vagy négy vagy öt embert, akit nem ismertünk, és ők sem ismerték egymást. De volt bennük valami közös, és az volt a beszélgetésük célja, hogy rájöjjenek, mi az. Emlékszem pár megfejtésre is, az egyik esetben például valamennyien rendszeres véradók voltak, egy másikban pedig mindegyiküknek kint volt az esküvői fotója a Nov7 téri fényképész kirakatában. Civil emberek a stúdióban ismerkedtek, érdeklődtek, vallottak, tapogatóztak, hogy megtalálják az életükben a közös pontot. A legizgalmasabb tévéműsor volt, amit valaha láttam.

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Öt kicsi indián a tévéműsor címe, és 1993-ban sugározták. Volt egyébként közös pont a tegnapi bejegyzés két bekezdése között: Incze József, aki egyrészt szerepelt az említett esküvőifényképes adásban, másrészt ő játszotta az Újszínházban a nagy ho-horgászt.

     Tegnap délután meghallgattam a Kantinban a Jó kérdés sorozat beszélgetését a múltfeldolgozás a színházban tárgykörben, Szemere Kata kérdezte Tasnádi Istvánt, Kelemen Kristófot és Lovas Rozit. Merültek fel érdekes dolgok. Azután elvittem kedves férjemet a Kamrába A kaukázusi krétakörre. A közönség átlagéletkora számottevően alacsonyabb volt a miénknél, és ezt jó volt látni. Az előadást szintén. Szépen, kompaktan kigondolt és megformált produkció. (Megint eszembe jutott, hogy ez itt egy Brecht-musical, látom, írtam is a kritikámban. A Gruse-Szimon kettősnél a szemét törölgető nézőnőt is észleltem.)

     Felfigyeltem egy megragadó tekintetre: ahogyan Mészáros Béla Szimon Csacsavája büszkén nézte Grusét, amikor Pálmai Anna forrponton beolvasott Kocsis Gergő Azdakjának. Olyan lehet Pálmai Annának egy-egy Krétakör-este, mintha testi-lelki kalandtúrát végezne.

     A bírósági jelenetben Azdak párhuzamosan ítélkezik egy házassági bontóperben is, ehhez Péterfy Bori választ ki egy párt a nézőtérről, Kocsis Gergő pedig megkérdezi őket, mióta ismerik egymást. Utólag egyeztettünk kedves férjemmel, hogy mi mit válaszoltunk volna. Én azt, hogy 41 éve, és hogy nem válok. Ő meg azt, hogy az imént ismerkedtünk meg a ruhatárban, papírja is van róla. (A ruhatári cédulára rábélyegezték a dátumot.) Mondjuk képes rá.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     A CSÁÓ – Stefanovics Angéla körberajzolja magát a Jurányi harmadik emeletén egy kis szobában zajlik, Kárpáti Péter rendezésében. 30-40 néző üli körbe a játékteret, és a tegnapi átlagéletkoruk meglepő módon magasabbra saccolható, mint tegnapelőtt a Kamra-közönségé. Stefanovics Angéla festeget és mesét mond egy egyszarvúról meg egy macskáról, és a mesébe kézen-közön belekeveredik az élete, a kapcsolatai, a szorongásai, a csömörei, a nyugalmai, a vágyai, a kedélye és még mi minden. Szabó Zola ül hosszan, néma nézőként egy kanapén, hogy aztán a színésznő párja legyen, aztán elhagyott pasija, majd 12 év után visszahívott volt szerelme.

     Könnyed, súlyos, drámai, költői lebbenés az este. Ahhoz, hogy itt ilyen szobavarázslat történjen, kell a színészeten túl a személyiség különlegessége és a személyesség ereje is. Történetesen annyira személyes volt az előadás, hogy a nézőtéren – mint megtudtuk –, ott volt az a Vajda Laci, akibe hősnőnk elsős általános iskolásként beleszeretett. És azt hiszem, hogy a kedvelt tanító néni (elsőtől harmadikig), bizonyos Márta néni meg épp mellettem ült.

     Az úgy van, hogy a jó színészek, a nagyon jó színészek egy része nagy színész lesz. Ez érződik a jelenlétük súlyán, a színpadi hatásukon, a présence-ukon, legyen a szerep akár kicsi, akár nagy. Mármost Stefanovics Angélánál – aki a kislányossága dacára érett színésznő (és idén negyvenéves lesz) – egy ideje már érzem ezt, hogy nagy színésznő. Normális körülmények között élére állnék egy „Kossuth-díjat Stefanovics Angélának!” mozgalomnak, de nincsenek normális körülmények az állami művészeti díjak osztása, átadása és átvétele terén, úgyhogy ezt inkább hagyjuk. No more Kossuth-díj. Díjfüggetlenül tudjuk, amit tudunk, a Vajda Laci, a Márta néni, a többiek és én.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Elolvastam a naplómban a 10 évvel ezelőtti januárt. Jaj de szerettem a frédikés részeket!

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Nem tudom, hány bemutató van a magyarországi színházakban egy évben. Egyszer olvastam egy olyan számot, hogy 500. Ennek csak kisebb részét képes megnézni egy ember, még ha olyan szorgalmas néző is, mint én. Gondolok arra néha, hogy ki tudja, mi folyik esténként a színpadokon. Vannak szinte szűz területek is, ahová évadonként egyszer sem jutok el. Nyilván zömmel kétes vagy kétségtelen szórakoztatás zajlik, másutt tisztes unalom, de lehet az is, hogy valahol épp színház születik a valóságból vagy valóság születik a színházból, és nem is tudunk róla. Hát tegnap pont elcsíptem egy ilyet, Dunaújvárosban, délután, gimnazisták társaságában. Az Antigoné-történet előadása ment, Szophoklész alapon, Lőkös Ildikó dramaturgi és Szemán Béla rendezői munkája nyomán, Eörsi István fordításában és megzenésített versbetéteivel.

     Amikor az előcsarnokban elkezdődött, amint jött Kiss Attila beállni a szónoki pulpitus mögé, és rákezdett elégedett, elkötelezett uralkodói szövegére, egyszer csak összefolytak a szavak a fülem előtt, nem tudtam hirtelen, hogy a délelőtti miniszterelnöki sajtótájékoztatón vagyok-e én, avagy Kreónt hallgatom. Aztán bekerültünk a nézőtérre, velünk szemben Kreon romkocsmája, ahol Iszméné (Tőkés Nikoletta) a pultos, Teiresziász (Herczeg Tamás) a vak „zongorista”, a lapostévén a Théba1 híradója megy, és mindenki össze van zavarodva annyira, hogy sosem tudja, melyik irányból nyílik a hűtőszekrény ajtaja. Kovács Vanda szakadt farmeros, bőrdzsekis, túl sok szót hangsúlyozó Antigonéja évtizedes értetlenségem és vitám tárgyát képezi. (Nem szeret ő senkit. Hőssé akar válni – ezt gondolom róla –, mint egy… nemtomki. Milyen eszköze van Kreonnal szemben? Milyen eszköz az?)

     Fiatalos, vagány, szellemes előadás. Mennyi mindenkinek és mindennek a szellemét hordozza.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Vannak, akiknek csak azért mentem el a számát, hogy soha többé ne kelljen fölvennem őket. Ez egy igazán jól sikerült kezdőmondat. Térey János Káli holtak című regényében olvastam, olvasom.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     A Kolibri Fészekben jártam tegnap délután az Esznek-e a halottak epertortát? című előadás bemutatóján. Temetői darab. Úgy értem, a halállal, a gyásszal való korai találkozásról szól, 9-11 éveseknek. A premierközönség gyerekei – pl. kolibris színészek gyerekei – kicsit fiatalabbnak látszottak, de ők meg színészgyerekek, tudhatnak már egyet s mást a színházról legalábbis. A produkcióról többet majd a Spirin.

     Jeges havat lapátolni le a teraszról. Imádom. Jó, nem. De legalább betudom a mai evezésnek.

     Rácsodálkoztam a 11 évvel ezelőtti karácsonyfánkra, akit aztán következő nyáron kiültettünk. Ekkora! A fügefának meg boldogsága van, barátságos, meleg kerti kuckóban. És én sem vagyok boldogtalan.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Amikor a Jubileumi beszélgetések című programot láttam a Pintér Béla és Társulata műsorában, akkor azt gondoltam, hogy ez egy jubileumi beszélgetés lesz a 20. születésnapjuk alkalmából, mint ahogyan a 15 születésnapjukkor is voltak beszélgetések. Csak később esett le, hogy ez a Jubileumi beszélgetések a régen várt és tavaly decemberre tervezett új bemutatójuk. Aztán az volt a meglepetés tegnap este a Fészek Klubban, hogy ez tényleg jubileumi beszélgetés. Persze Pintér Béla rafinált, úgyhogy amikor már egészen leeresztettünk ettől a perspektívától, akkor egyrészt belecsap egy lecsóba, másrészt pedig durva egyenes utalások teremtenek ferde áthallásokat. Azt is gondolhatjuk, hogy itt voltaképp az egyszemélyi vezetést játsszák el nekünk tanulságosan, vagyis van kiterjedése a produkciónak.

     De azért mégiscsak az a helyzet, hogy a születésnap, meg az, hogy most tavasszal lesz két éve a Pintér Béla Társulat legutóbbi bemutatójának, megteremthette a kényszert – úgy tűnik, az utóbbi években Pintér Bélát a Katonában való munka sokkal inkább inspirálja, mint a saját társulata –, és ezért most létrehozták darab helyett ezt a Jubileumi beszélgetéseket, ami talán darab (darabka) ugyan, de lényegében helyett. Mellbevágó a csalódás.

     Mivel azonban én ebben a füzetben mindig szívesebben emlékezem meg a jóról, ami fellelhető, mint a rosszról, így mindenképpen kifejezem hálámat azért, hogy újra láthattam Friedenthal Zoltánt nőként és Stefanovics Angélát fiúként. Valamint volt egy (1) szép színházi jelenet: amikor Szemerédy Virágék visszatértek. (Emlékszem Szemerédy Virágra nemcsak A sehova kapujából, de az RS9 Daisyjéből is. Roszik Hella játssza el őt alighanem. Mellesleg ez is egy miféle egy szerep?!)

vissza a lap tetejére

15. kedd

     A Nemzeti mellett építenek valamit – alakul ez, lassan teljesen eltakarják a színház épületét –, és ettől csak jókorát kerülve, a Müpa felől lehet közelíteni. Oldalt, a cselédlépcsőn kellett bemenni tegnap, mert a főbejárat három üvegajtaja szél esetén nem használható. Reprezentatív Nemzeti Színházunk van, belül egy alternatív világ, kívül meg… ne tudd meg. (Vagy fordítva?)

     Az egriek vendégszerepeltek a Rokonok előadásával, Blaskó Balázs rendezésével. Már nyolc éve igazgatja Blaskó Balázs a színházat, és emlékszünk a kezdeti elképzelésre, a remény színházára. Ahhoz képest kicsit meglepő, hogy Rokonokat mutatnak be és hozzák Pestre. Móricz műve tökéletes mintadarab: részletesen leírja, hogyan zajlanak a dolgok a politika-hatalom-korrupció tárgykörben. Beavat bennünket egyebek közt abba, hogyan kell a pályázat beadási határideje előtt áttanulmányozni a leadott pályázatokat, ennek megfelelően alakítva ki aztán a győztes ajánlatot, hogyan lehet a bank pénzét elsíbolni, hogy aztán a veszteséget az állam finanszírozza, plusz sertéstelep. Ha valamire jól ráismerünk ebből az 1932-ben megjelent regényből, akkor az ezek. (Az meg nem, hogy a polgármester jó kampányfogásnak tartja a "le vagyunk maradva Európától" szlogent.)

     Székely László tervezte a díszletet, és első pillantásra azt gondoltam elismerően, hogy méltósága van ennek a világos, kazettás, legóként variálható díszletnek. De aztán ez lett a rákfene. Ugyanis a díszlet mozgatható falát kvázi függönyként használták: minden jelenet végén leengedték és átrendeztek mögötte, eközben zene szólt. Alapérzés lett, hogy folyton zenét hallgatunk és várunk, mintha csak felhívtunk volna telefonon valamely szolgáltatót. Idővel a nézők elkezdtek tapsolni ilyenkor. Nem mintha az előző jelenetet jutalmazták volna, hanem mert azt hitték vagy remélték, hogy vége a felvonásnak.

     Nem tűnt egy érzékeny előadásnak. Sok színészi klisével dolgozik.

vissza a lap tetejére

16. szerda

     Levelet kaptam az Országos Tisztifőorvosi Feladatokért felelős Helyettes Államtitkártól (sic), csak így írta alá, a nevét nem közölte. (De utánanéztem, dr. Szentes Tamásnak hívják.) Az Államtitkárság által szervezett ingyenes emlőszűrő vizsgálatra hív. Nahát! Eddig eszembe se jutott, hogy az emlőszűrőm vizsgálatra szorul. Ja, hogy ez mammográfia, két hét múlvai konkrét időpontban.

     Az a benyomásom támadt hideg düh kíséretében, mintha az állam és intézményrendszere már csak kampány üzemmódban működne. Ilyen gáláns meghívásokat küldözgetnek mintegy sürgősséggel. Miközben nekem történetesen épp van időpontom mammográfiára, csak annak nem két hét az átfutása, hanem majdnem fél év! Februárra szól, és még tavaly ősszel kaptam abban az egészségügyi intézményben, ahová 20 éve járok ez ügyben. Azt is írja a gavallér államtitkár, hogy amikor megyek, akkor vigyem magammal a korábbi leleteimet. Csak hát az utóbbi évek leleteit nem tudom magammal vinni, mert már nem szokták kiadni a vizsgálat végén, azon egyszerű oknál fogva, amit orvoshiánynak nevezhetünk: a vizsgálatnál nincsen doktor, aki a röntgenfelvételt kiértékelné és megírná az eredményt. Így aztán a leletek ott maradnak a rendelőben.

     Szóval nem élek a nagyvonalú meghívással, beérném a normális üzemmenettel, ha normális lenne, most már inkább maradok a későbbi, szokásos vizsgálatnál. De talán az Államtitkár jó édesanyja más meghívottja beugrik majd helyettem erre a protekciós hamari időpontra.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Mint arról volt szó (itt), kötetre nem telik a jubiláló Szentendrei Teátrumnak, de online formában mégis szeretnék megjelentetni a kitervelt anyagok egy részét, ennek keretében előadás-elemzést írok Kerényi Imre Tévedések vígjátéka-rendezéséről, amelyet 1977 és 1978 nyarán játszottak a Főtéren. Nézem az előadás felvételét, szívszorító, hogy már csak alig néhányan élnek a szereplők közül. A fiatalok is meghaltak – Kalocsai Miklós, Schütz Ila, Tímár Béla, Józsa Imre –, pedig nekik igazán nem kellett volna még. Érdekes a délszláv közeg, amibe helyezték a játékot, pláne hogy akkor az volt a Jugó, a majdnem-Nyugat. Ahogy bizonyos korosztály fölöttieknek jugó a Molnár Gusztáv is a Drága örökösökben. Nézem a Drága örökösöket. Színészek vannak benne, és ez teremt élvezeti értéket. Járó Zsuzsa például remekül adja a bicskanyitogató nőt. Akadnak szép színészi pillanatai Kovács Lehelnek, Molnár Gusztávnak, Kocsis Juditnak és másoknak is. (Bár például a Katát játszó lányt nem ismerem, sosem láttam még. Idegesít, már a járása is, ami valami aritmikus vonaglás.)

     Nem mondom, hogy minden világos, mert azt például nem értem, hogy a harmadik unoka – a Kovács Lehel kislánya – miért nem örököl. Meg ez a falu is… hát annyira műfalu. De biztos nem kell a dolgokba jobban belegondolni, különben is alighanem vígjáték ez a sorozat. Márpedig nevetek néha. Igaz, a legnagyobbat akkor nevettem, amikor az egylet tagjai ultiztak a kocsmában. Eleve 2+1 alakzatban ültek oda az asztalhoz, ahogy csak színpadon szoktak. Aztán az egyikük lerakta nyitva a lapjait ulti! felkiáltással. Mire a másikuk szintén letette a maga lapjait és azt kiáltotta: kontra! Nem akadt ott egy ember sem, aki tudta volna, hogy ennek nincs értelme? Aki szólt volna, hogy ha már hősünk teríteni akarja a lapjait, akkor ne ultit mondjon, hanem betlit vagy durchmarsot? Hová fajult ez a nemzet, ha ma már egy tévésorozat stábjában senki nem tud ultizni?

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Ascher Tamás Háromszéken. Nekem ez most is jó. Az eleje kicsit nehézkes, aztán összeáll, működik, hat. Annyira szerteágazóan gazdag a múlt is benne, hogy Takátsy Péter őszhajú, keszegforma, cekkeres idős színészéről rögtön Gelley Kornél jut eszembe, Szirtes Ági szemüveges, hajöves színésznőjéről pedig Ronyecz Mária. Borbély Alexandra helyett Fodor Annamária, Pálos Hanna helyett Mészáros Blanka játszik, úgyhogy panaszra semmi ok.

     Milyen kedves gondolat Pintér Bélától – aki egészen kiváló a bosszúmonológjában –, hogy közös, egybefonódó keletkezéstörténetet írt Ascher Három nővére és a maga Parasztoperája köré. Még a másodpercnyi sötét is pompás, ami a kolozsvásárhelyiek Anyegin-előadása. (Ha kritikát írtam volna annak idején, talán azt adtam volna címnek, hogy A medve visszatér.)

     Jordán Adél mintha kicsit rihonyábbra játszaná Lédát, mint eleinte, Keresztes Tamás pedig küzdött a hangjáért, hogy legyen.

     Doktor Kinga – aki a lehető legcsodálatosabb laikus néző, viszont ismeri Ascher Tamást – odavolt, és azt mondta a végén, hogy meg kell mutatni ezt az előadást az ő bakfis kislányának, akit nagyon vonz a film és a színház világa. Hátha ez elriasztja tőle.

     Kedvenc: Keresztes Tamás Ascher Tamásának válasza Bezerédi Zoltán Bezerédi Zoltánjának panaszaira a Hajtsd ki babám az ökröket dallamára.

     Nem értelek, Zoli, téged.

     Nem babazsúr a művészet.

     A színész nem pólyás bébi,

     Meg a rendező sem óvó néni.

     De ha sokat kérek tőled,

     Menj el autófényezőnek!

     Vagy temetésekre szavalni.

     A gyásznép nem fog baszogatni.

     Vagy buszsofőrnek, rajztanárnak

     Managernek, fejvadásznak.

     Szakalosztály-vezetőnek,

     Gázkészülék-szerelőnek!

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Értékes helyesbítő olvasói levél érkezett a január 16-i bejegyzésemre:

     A tisztiorvosi szolgálat ebben a kormányzati ciklusban már nem az EMMI helyettes államtitkárságaként működik (ez egy tökéletesen hibás döntés volt Lázár János bürokráciacsökkentő csomagja részeként anno), hanem Nemzeti Népegészségügyi Központ néven ismételten központi hivatalként. Dr. Szentes Tamásnak (aki helyettes államtitkársága előtt főpolgármester-helyettes, azóta pedig miniszteri biztos) már nincs köze hozzá. Az, hogy régi a fejléc a kapott levélen, mutatja a hajdanán egyébként komoly szakmai munkát végző szervezet agóniáját, lerohadását, az aláírás hiánya pedig a folyamatos vezetőváltásokat.

     Tehát érzékeny személyes adatomat használó levelet és meghívót kaptam egy olyan intézményes feladótól (nem a fejléc, hanem az aláírás szerint: „Üdvözlettel: Országos Tisztifőorvosi Feladatokért felelős Helyettes Államtitkár”), ami/aki nem létezik. Még jó, hogy a bankkártyám számát és kódját nem kéri!

     Megfigyelők – Kelemen Kristóf kikutatta-írta-rendezte darab a Trafóban. Ügynöktörténet 1965-ből, budapesti filmrendező-hallgatók közegében. Szép, komoly, tárgyában fontos munka. Színházként engem nem ragadott magával. Kicsit száraz, kicsit szenvtelen. Bár az igazán érzékletes, ahogy Jankovics Péter tartótiszt beszervez. (Mondjuk én gyanút fognék, ha valaki, aki újságíróként mutatkozik be, összecseréli az interjú és a riport műfaját.) Kiemelném Józsa Bettinát, mindenestül tetszik: arca, lába, jelmeze, éneklése, hősnőjének diszkomfortérzete.

     Korhű székek, fotelek, ingek és frizurák – viszont akkoriban a férfiak vagy szakállt növesztettek, vagy borotválkoztak, de a borosta nem ment. A tévé – amelyben a végén Máté Gábor a kaposvári Marat/Sade-ban zokog az utcakővel a kezében (ezt emlegették tegnapelőtt este az AT3székenben is) – szóval a tévé olyan kisasztalon állt, amilyen nálunk is volt gyerekkoromban. A fiókjában volt a helye a kisollónak.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     Othello a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán, Kiss Csaba rendezése. Az előadás az előadás előtt-tel indul: Horváth Lajos Ottót a háromoldalú nézőtér karéjában, mintegy az öltözőben épp feketére festeni készül a sminkes (Katona Kinga). Arról kezd beszélni a mellette ülő Jagójának, Farkas Dénesnek, hogy a minap olvasott egy Bruno Ganz-interjút, és erősen foglalkoztatja. Farkas Dénes erre nem tudja, ki az a Bruno Ganz, amin Horváth Lajos Ottó kicsit csodálkozik, és kérdezi a többieket, hogy ők tudják-e. Nem tudom, más estéken mi van ilyenkor, de tegnap Ascher Tamás beszólt mellőlem, hogy Bruno Ganz kiváló német színész, és például A bukás Hitlerjeként láthattuk. Horváth Lajos Ottó erre felolvastat az interjúból egy részt Farkas Dénessel. Kiderül, hogy Ganz szakított a színházzal, mert nem bírja, hogy a legjobb német rendezők tiltják a színésznek az azonosulást. Az azonosulás lesz tehát az előadás kulcsa. HLO már nem is kér testfestéket, csak a jobb keze marad fekete könyékig. (Cserna ruka – de az egy másik történet.)

     A színészi azonosulásnak azonban nem öncélúnak, hanem éncélúnak kell lennie – magam alatt a nézőt értve. Nekem nem minden figura stimmelt. Ács Eszterben például kevéssé érzékelem Desdemonát. Olyan nőnek látom, aki húsz év múlva ugyanúgy néz majd ki, mint most: nem hamvas alkat, de nem is fog öregedni. Söptei Andrea Emíliaként kapott egy még fiatalabb férjet, mint a Bánkja. Nem szeretem különben, hogy Farkas Dénest egyre csak feketeruhás gonosz intrikusként foglalkoztatják. És még valami: Jagónk legsúlyosabb (rendezői) vétke az, hogy egy (1 fő) védekezésre képtelen nézőt bűntársává tesz az aljasságban.

     Horváth Lajos Ottó Othellója igazi nagy formátum. Nem játszik el külön szakaszokat a pokolra vezető úton, gyakorlatilag azonnal halálos sebet kap. Mire újra előkerül Jago verbális attakja után, már összeomlott. Egy sebzett nagyvad vergődését mutatja meg, látványos szenvedés és égretörő indulatok nélkül, a falrengető ordítások mellőzésével. Méltóságában teljes alakítás.

     Ui. Közbevetés. A szünetből:

     – Hogy hagyhattad, hogy hátrafésüljék a hajadat a Rossz versekben?

     – Én találtam ki! Nekik eszükbe sem jutott. 

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     A Szegedi Nemzeti Színház kedves meghívásával és vendéglátásával élve tucatnyi kritikus volt tegnap Szegeden. Két előadást láttunk, elsőként a Valahol Európábant a nagyszínházban, ahol ezer éve nem jártam, mert valahogy mindig a Kisszínházban játszottak, amikor bármit néztem. De imádom a szép Fellner-Helmereket, bejártuk, ilyen a díszpáholyból, ilyen a színpadról és ilyen alulról a forgószínpad.

     A Valahol Európábant Szőcs Artur rendezte kéttucatnyi gyerekkel és további rengeteg felnőttel, Árvai György egészen kiváló, lebombázott ház-díszletében. Gondos, alapos, tökéletesen profi munka. És bár ennek a darabnak a zenéjét is szeretem (tisztára Dés*), felfedeztem, hogy unom magát a műfajt, ami persze nem a műfajt minősíti, hanem engem.

     Meglepődtem és megörültem Rusznák András láttán, nem tudtam, hogy jól énekel s táncol. A Hosszút játssza. Mondjuk Hosszúnak talán tízéves korában nevezhették el a hatévesek, de közben arra is most jöttem rá, hogy mindig is a fiatal Révész Sándorra emlékeztetett engem ez a színész. A második részben egy katarzisra kijelölt számnál a csavargógyerekek kijöttek a nézőtérre, átmásztak sorokon, fizikailag kontaktáltak gyengéden a nézőkkel. Hibátlanul működött ez, nemcsak idősebb asszony, de idősebb férfi is a szemét törölgette az előttem lévő sorban.

     Este a Kisszínházban Az utolsó üzlet című új Závada Pál-darab. Regénygyanús dolog ez – epikusságát illetően –, Lukáts Andor hat karosszékre alapozva és némi dokumentarista vetítéssel-rajzolással színezve tette színpadra. A cím azt fedi, hogy a csepeli Weiss Manfréd Művek zsidó örökösei-tulajdonosai 1944-ben hogyan váltak meg mindenüktől a szabad elvonulás lehetőségért. Milyen nehéz és bonyolult üzleti tranzakcióhoz kellett partnert választani a magyar állam és az SS közül. A vége kicsit casablancás. Jakab Tamás, Szávai Viktória, Szilágyi Annamária és a többiek. Nem volt híján az előadás a szükséges színészi eleganciának. Bár további erényeket nemigen tudnék sorolni.

     * Milyen kedves, hogy a Lauberger & Gloss zongorát emlegetik a darabban.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     A legjobb Kasimir és Karolinét az Ódry Színpadon láttam – most nézek utána: 1990-ben volt, Zsámbéki Gábor rendezte az osztályának. Rauchot Stohl András játszotta, érdekes, hogy most Kasimirt adja a Centrál Színházban, majd arra elmenni tervezek valamikor.

     A TÁP Színház is bemutatta, amit elsőre véletlenül TÉP-nek gépeltem az imént. A Három Hollóban látható, Nagy Lili rendezésében. Egy és negyedórát töltöttünk ott tegnap este. Zajos, kusza közérzetszínház, de nem sikerült érvényes kísérletnek tekintenem. Lazók Mátyásé Kasimir szerepe, nagyon drámaiakat tud nézni. Kárpáti Lizát Karolinének – tulajdonképpen már az elképzelést sem értettem. Olyan harmincan ültünk a műfüves kifutó jellegű pástszínpad mellett, az is egy megfejthetetlen rejtély, hogy mi harmincan kik voltunk ott és miért.

     Van egy jelenet, aminek nincs köze Ödön von Horváth darabjához, vagy legfeljebb nagyon áttételesen, de az legalább tagadhatatlanul TÁP-os. Egy hátulkötős hálóinges, kínos nevetésű lány behozott pórázon sétáltatva egy halat. A hal egy fiatal lány, aki uszonyban végződő, ezüstszínű fejeskezeslábasban gilisztaszerű mozgással sétált mint hal. Volt ebben valami hideglelős. Mást nem leltem, csak ezt a hideget.

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Apa lánya, Budapest Bábszínház. Író: Háy János. Dramaturg: Gimesi Dóra. Kísérőzene: Presser Gábor. Látványtervező, rendező: Hoffer Károly. Játssza: Pallai Mara.

     Ez egy olyan színlap, jobb se kell – gondoltam. Meg is néztem tegnap az előadást. Irena Sendler története ihlette a darabot, aki sok száz gyereket mentett ki a varsói gettóból. Pallai Mara, ez a finom színésznő minden mondatot tökéletesen mond el. Az a kis reccsenés, amivel a kihallgatója szövegét érzelmileg fokozza, az is hibátlan. Szép előadás.

     Az utóbbi napokban csupa 1943-44-es háborús színdarab jutott nekem osztályrészül. Plusz az az idevágó rossz érzés, amit egy váratlan sajtóhír okozott. Én ugyanis olyan személy vagyok, akinek a nagyapját minden bizonnyal a Dunába lőtték 1944 decemberében. Nincs erről papír, mert a nyilasok nem voltak elég alaposak a dokumentálásban, de úgy tudjuk, hogy nyilas pártházban látták nagyapánkat utoljára, összeverve, egy olyan csoportban, amelyet épp indítani készültek a Duna-partra. (Már az a rokonunk sem él, aki ezt elmesélte. Nagyapát mint eltűnt személyt évekkel később nyilvánították holttá.)

     Ha tehát a Dunában második világháborús áldozatok maradványait találták, illetve tárják fel, akkor nem zárható ki, hogy esetleg a nagyapám maradványai is azok közt vannak. Nem helyeslem, hogy bolygatják, az ellen pedig a magam nevében a leghatározottabban tiltakozom, hogy a maradványokat, talán a nagyapáméival egyetemben, Izraelbe vigyék és ott temessék el zsidó szertartás szerint (vagy anélkül). Nem tudom, hol és hogyan lehet tiltakozni, de jobb ötletem nem lévén itt jelölöm ki a tiltakozásom helyét.

     Köszönöm, hogy meghallgattak.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Hegymegi Máté második rendezése a Kamrában, Jeanne d’Arc. Több drámából írta össze Garai Judit, talán Shaw dominál, tőlem lehetne sóbb is. A fehértől a feketéig erős színskálán játszik az előadás. (Érdekes, két fiatal rendező egyszerre jutott a vitrindíszlet gondolatához.) Rába Roland bíborosi pirosban tér vissza a Katonába. Mészáros Blanka kedvesen kerüli a színpadiasságot a címszerepben.   

     Arról szól ez a Jeanne d'Arc, azt hiszem, amiről a Valahol Európában is: nem szabad félni. (Itt csak mondják, nem éneklik.)  Az értelemszerűen nem nagy nézőtér jobb oldalának hátsó részén ült néhány sornyi dumálós-röhögős középiskolás. Példátlan magaviseletük rányomta bélyegét az estére. Én még ilyen gyilkos hatású közönséget a Katonában nem éltem meg. Lehet, hogy a színészek sem.

     Utána még elmentem az Ódry Színpadra, mert ez volt az utolsó lehetőség megnézni Tarnóczi Jakab kiugrásszerű A Shroffenstein család-rendezését. Fél 11-re hirdették, ismeretlen okból csak 11-kor kezdték. Derék dolog volt tőlem odamenni, erős szakmai indíttatás, de körülbelül teljesíthetetlen vállalás. Látám, hogy ez jó, csak alig éltem. A többi nézők nevetgéltek helyettem is. Friedenthal Zoltán hogy virult!

     Most meg, attól tartok, jön az influenza.

vissza a lap tetejére

25. péntek

     Bizonyos kollégikus büszkeséggel rögzítem, hogy írók-költők szoktak lenni a kritikuscéhelnökök. (Engem leszámítva persze.)

     Mai:

     Turbuly Lilla: Van egy fénykép

     Van egy fénykép a nők pénztárcájában,

     ha mögöttük állsz a sorban, néha láthatod.

     A gondosan kisimított papírpénzek,

     aprótól dagadó zipzáras rekesz,

     hitelkártyák és pontgyűjtő füzetek,

     adóhivatalnak címzett feladóvevények,

     sárga csekkek, metrójegyek,

     karácsonyi lapra szánt bélyegek,

     nyaralásból maradt euró,

     az új cipő miatt betett leukoplast

     és az Ikea Family kártya mellett,

     az átlátszó műanyag borító alatt.

     Egy fénykép.

     Kicsit már halvány, körötte szöszmöszök.

     Fél fájdalomcsillapítóval vagy

     savlekötővel is osztozik a szűk helyen.

     Van, hogy másik kép kerül mellé, kettő is talán.

     Olykor egymásra csúsznak,

     az újabbak kitakarnak valamennyit a régiből.

     És van, hogy a műanyag borító alatt

     csak a szöszmösz és a fájdalomcsillapító marad.

     De ha jól figyelsz, látsz ott néhány szürke csíkot:

     egy arc rideg molekulák közé ivódott lenyomatát.

vissza a lap tetejére

26. szombat

     Elmentünk megnézni a felújított Szépművészeti Múzeumot. Annyira arra koncentráltam, hogy kis táskát vigyek, hogy magamnál tarthassam, hogy elfelejtettem beletenni a szemüvegeimet, a közelest és a távolast. Így aztán némiképp szelektíven fogadtam be a látnivalókat. Mindenesetre az épület belseje, a termek szépek és elegánsak, és élnek itt-ott az új technika lehetőségeivel. A 15 méter hosszú ledfal a Márvány csarnokban olyan, hogy fél napot is el lehet böngészni a műtárgyfelhozatalban, bár jobb, ha az ember megy aztán és élőben nézi meg.

     De például az egyiptomi kiállításon van érintőképernyős szótár a hieroglifákhoz. Már rég kinéztem egy tetszetős meztelencsiga-betűt, arról kiderült, hogy szarvasvipera és a hangértéke f. Van ami nem kikereshető, de az úgyis egyértelműen kacsintós szmájli ott egy sírból származó ajtótöredék közepén, Krisztus előtt a 24-23. századból.

     Az antik görög részlegből egy pasast szúrtam ki magamnak. Szemből szimmetrikus az arca, mégis az egyik oldalról szigorúnak tűnik, a másikról mosolyosnak.

     Itt van az a Breughel, aminek a helyét kihagyták a bécsi kiállításon. (Terveztünk oda elmenni egyébként, de mire januárban nekiindultunk volna, már elfogytak a jegyek.)

     Amikor ehhez az Ádám és Éva képpárhoz értünk (Hans Baldung Grien, 1545), eszembe jutott, hogy láttam ezt gyerekként. Jól emlékszem, álltam a kép előtt és vihogtam, annyira idétlennek találtam, hogy mit bíbelődnek avval a gazzal.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

     Nem ismerem Gerhart Hauptmann életét, de ahhoz, hogy A takácsok, A bunda vagy A patkányok után hetvenévesen ilyen polgári-családi-szerelmi drámát írjon, mint a Naplemente előtt – akkor, amikor Brecht A gömbfejűek és csúcsfejűekkel végzett –, ahhoz bizonyára bele kellett szeretnie egy fiatal lányba. Ment ez a darab Nyíregyházán a Verebes-érában (Konter László rendezésében), de nem láttam, nyilván a hatéves igazgatói ciklusnak arra a felére esett, amikor nem voltam a dramaturgja a színháznak. Most pedig jött Verebes István a József Attila Színházba megrendezni a művet, és hozta a régi előadásból egy kisebb (eredetileg férfi)szerepre Zubor Ágnest, ami nekem örömömre szolgált.

     Kimérten, hűvösen indul az előadás, mintha tort ülnének a szereplők, nem pedig ünnepelnének épp. De aztán sínre kerül. Nem robog szelesen ez a vonat (nem is mai csúcstechnika), de megbízhatóan zakatol. Jó kezekben van, értve ez alatt a színészeket is, akik szinte mind pont betöltik azt a helyet-szerepet, amit kell, Blazsovszky Ákostól Szabó Gabiig. Verebes szemérmesen érzelmes, miközben ez egyfajta memento mori is, nem puska lóg a falon, megvilágítva, hanem orvosi táska, csak hát nem lehet itt senkit semmiből kigyógyítani. Nem egy világmegváltó előadás, de tisztességes, működőképes a maga nemében.

     Ujréti László világéletében – vagy legalábbis az én világéletemben – komoly szaktudású, derék karakterszínész volt a József Attilában. Megelégedésemre szolgál, hogy 75 évesen a pályáját megkoronázandó, eljátszhatja most ezt a szerepet (Csortos Gyula, Somlay Artúr, Ajtay Andor és Bárány Frigyes után), amihez megvan a tartása, a kiállása. Jutalomjátéknak is nevezik a dolgot, bár az nem világos, hogy kié, mert tegnap a premier végén a 85 éves Láng Józsefet köszöntette Hegedűs D. Géza, de őt is jó volt látni. (Mármint a 85 évesen is színpadképes Láng Józsefet.) 

vissza a lap tetejére

28. hétfő

     Egész héten 7-1/4 8-kor ébreszt a munkazaj, vasárnap az egyetlen nap, amikor nem dolgoznak szemben az építkezésen. Úgyhogy vasárnap 10-re a Bethlen Téri Színházba tartva különösen mélyen átéreztem a gyerekszínház generális problémáját: a gyerekek korán ébrednek és korán kell nekik előadni. Bizonytalan szépségét mutatta a kora délelőtti üres belváros, sütött a nap, köpetek csillámlottak a járdán, kiszuperált karácsonyfákat kerülgettem.

     Vendégváró fesztivál keretében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Rengeteg Ábel és Kürtős Kata kalandjai című bábelőadását láttam. Kicsit atavisztikus élmény volt.

     Este az Örkény Stúdióban A lélek legszebb éjszakája. Óva intenék mindenkit attól, hogy tájékozatlanul, pusztán a cím vonzerejére hagyatkozva váltson jegyet az előadásra. Jászberényi Sándor író, költő, riporter, haditudósító novellái alapján készült, Polgár Csaba rendezte. Én a szerző első novelláskötetét olvastam, ezt a lélekeset nem. Az elbeszélő közel-keleti hadszíntereken mozog, akárcsak a szerző. A kétszemélyes egyszemélynyi főhőst Nagy Zsolt és Ficza István játsszák. Tűz, vér, drog, alkohol, ópium, afrikai prostituáltak, és távol, valahol Magyarországon az elmenekült feleség a gyerekkel.

     Műanyag székek, monitorok, neonok, a szerző fotói, videói. Csupa ideg és idegvégződés produkció. Olyan előadásnak látom, amit létrehozni jobb lehetett, mint nézni. Az utolsó mondat valami ilyesmi: a világ nem lesz attól jobb, ha megmutatjuk a borzalmakat.

     Igen. Nem.

vissza a lap tetejére

29. kedd

     Már egy ideje tudom, hogy minden hónap utolsó hétfő délutánján újraélesztést lehet tanulni a központi mentőállomásokon. Tegnap megragadtam az alkalmat. Két és negyedórát töltöttünk ott, az a bő kéttucatnyi ember, aki bekopogott, akadt család is két kisgyerekkel. Két mentős képzett ki bennünket, ki is próbáltuk magunkat mind, egy-egy derékig tartó, erre termett férfibábon. Kompaktan, célirányosan és rokonszenvesen foglalkoztak velünk, nemcsak azt mondták el, hogy mivel törődjünk újraélesztéskor, hanem azt is, hogy mivel ne (pulzus, lélegeztetés), és minden kósza kérdésre válaszoltak. Megnyugtató volt a biztatásuk is: most, hogy már tudjuk, mi a teendő, ne féljünk cselekedni, ha szükség lesz rá. Annál rosszabb úgysem történhet, mint hogy a halott halott marad. A legügyetlenebb szakszerű reanimáció is többet ér, mint a semmi.

     Tegnap este egyidőben léptek fel a marosvásárhelyiek a Nemzetiben és a csíkszeredaiak a József Attilában. Szívesen újranéztem volna a vásárhelyi Hedda Gablert, már csak azért is, mert olvastam, hogy a címszerepet játszó Varga Andrea gyereket vár, és kíváncsi lennék, hogy ez vajon behat-e az alakításába. De elköteleződtem a csíkiak mellett. A kaktusz virágát hozták, Kányádi Szilárd rendezésében. Hát engem kicsit kellemetlenül érintett, hogy énekeltek is, de evvel alighanem egyedül voltam a nézőtéren. Amúgy elég jól gördült. Dálnoky Csilla nem olyan elegánsan fanyar és visszafogott asszisztensnőt játszik, mint Ingrid Bergman a filmben, hanem olyan elrajzoltat, mint amilyenek a háború előtti magyar filmek komikái. Ehhez egyébként épp passzolna Sándor Anna is, aki szépen bevált ilyennek a Tisztelt házban. A főszerepet adó vezető csíki színészről, Kozma Attiláról tudtam, hogy jó, de hogy van benne férfibáj, az most derült ki.

     A darab egyébként úgy kezdődik, hogy a lány öngyilkos lesz, és a szomszédfiú, aki rátalál, mit sem tudva a hármas észlelés követelményéről, azonnal mesterséges lélegeztetésbe fog. Nagyon csóváltam a fejemet.

vissza a lap tetejére

30. szerda

     Beléptem egy környékbeli irodába, ahol szavazni lehet az előválasztáson, ellenzéki főpolgármester-jelöltre. Elém tettek egy prapírt, amit ki kellett töltenem. Ennek az adatkezelési hozzájárulás részében ez is szerepelt: hozzájárulok, hogy „hozzám marketing-üzeneteket juttathassanak el”. No, mondom, akkor ezt a fél sort kihúzom. Azt nem lehet, mondta egy idősebb férfi. Nem? Hát akkor ebben nem veszek részt. Mire elszedte az ember a félig kitöltött papíromat sértődötten, hogy akkor ő összegyűri. Szaladt erre hozzánk egy fiatalabb férfi, hogy de ne, és győzködött, hogy ez csak szerencsétlen megfogalmazás, nem fognak marketingüzeneteket küldeni, ő személyesen garanciát vállal, egyébként is csak decemberig kezelik az adatokat, és a jelzett címen, telefonszámon bármikor töröltethetem. Végül belementem. Megadtam egy szinte sosem használt mailcímet. Ha marketingüzenetek jönnek, számon kérem majd ezt az embert, és töröltetem az adataimat. Ha késő lesz, mert addigra már eladták az adataimat és jönnek a spamek, akkor tudni fogom, hogy ezekre a politikusokra az adataimat sem bízhatom, nem hogy a városomat.

     Más. A céh új elnöksége beszélgetéssorozatot szervezett abból az alkalomból, hogy idén fogjuk átadni 40. (!) alkalommal a kritikusdíjat. Tegnap volt az első program, Turbuly Lilla és Kovács Natália kérdezgették tárgyunkról Csákányi Esztert és Nánay Istvánt a Három Hollóban, 25-30 érdeklődő előtt. Érdekes ez, érdekes is lesz.

     Még más. Kosztolányi Ádám összegyűjtött írásait olvasom, Keserű nevetés a címe. Mindenekelőtt kötelességtudást érzek a cikkeiben, hogy elvárják tőle. Összegyűjtötte az emlékeit például József Attiláról:

     Különös volt a nevetése. Más ember nevetése érzelmileg színezett, káröröm vagy részvét van benne. Az övé mentes volt mindentől, tisztára logikai volt: a dolgok egyezése, találkozása és különbözése mulattatta. „Kacagott”, ez a találó szó rá, és kacagása hidegen gyöngyözött.

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

     Temesvár, showcase. A színház praktikusan összehívta a kritikusokat, alapvetően a román kollégákat az UNITER-től, meg minket, anyaországi anyakritikusokat, akik jöttünk heten-nyolcan. Azt hittem, hogy ebben a szállodában nem szálltam még, de amikor kinéztem az ablakon, akkor rögtön tudtam, hogy én ezt egyszer már lefényképeztem.

     Cikkmegbízatást vállaltam, tehát nem leszek bőbeszédű itt, illetve mellébeszélek majd, vagyis másról számolok be. Hedda Gablert láttunk tegnap, jó a plakátja – férfi és női kéz egymáson, egyik oldalról szerelemnek látszik, másik oldalról viszont Mr. Bean pisztolyának. Kicsi helyiségben játsszák, steril fehér székeken ülünk és három oldalról nézzük Tom Dugdale rendezését. Én magamban arra jutottam, hogy ha Ibsen drámáját megfosztjuk a korától, a formájától, a stíljétől, a szabásától, ha a hősök közönségesek és nívótlanok, ha a kapcsolataik egyértelműek és titoktalanok, akkor ez a darab teljesen érdektelenné válik. (Nem a színészeket minősítem evvel természetesen, hanem vagy a rendezőt, vagy engem.)

     Azt nem meséltem még, hogy úgy két és fél hónappal a kihallgatásunk után írtam Nyugdíjéknak, kérdeztem, mi újság. Mire visszaírt a levelezőpártnerem, hogy december elején kiküldték a módosított határozatot, és visszajött a postáról „nem kereste” címszóval. Mert a Magyar Posta a másik jó firma. A derék postásaival, akik se nem hozzák fel a levelet, se nem dobják be az értesítést. Jó, elmegyek érte. Semmi az, húztam egy sorszámot az ügyfélszolgálaton, harmincan voltak előttem. De a levelező nő rendes volt, írtam neki egy mailt (okostelefon!), lejött és átadta. Nos, a háromhavi távírdai munkámból egy hónapot ismertek csak el, az elsőt, amelynek két munkatársi tanúja volt. Egyéb bizonyítékokat nem vettek figyelembe.

     Nem először tapasztalom ezt: ahhoz, hogy a hivatal elismerje az igazságot, hazudnod kell. Elmulasztottuk a hamis tanúzást, két hónap huss.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra