|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2019. június
Az 50 éves Szentendrei Teátrumról konferencia is lesz, és mivel aznap én nem érek rá, ezért tegnap felvételen tartottam kiselőadást a munkámról, amit a tanulmányban elvégeztem. Túléltem. Megjelent a mostani ÉS-ben két kritika is Háy János Kik vagytok ti? című kötetéről. Margócsy tanár úr nagyon hideg iróniát alkalmaz, egy másik, általam nem ismert szerző pedig sok olyasmit idéz a könyvből, ami nem tetszik neki. (Énszerintem egy alapproblémája van ennek az élvezetes műnek: nincs felismerve benne, hogy Háy János nem annyira az írókról ír benne, mint inkább a viszonyáról hozzájuk.) Valamint kifogásolja Fűzfa Balázs a hibákat, pl. szóvá teszi, hogy a végülis két szóba írandó. Magam is felfedeztem – a néhol már-már fájóan erőltetett jópofaságokon túl – pongyolaságokat, nyelvhelytelenségeket és helyesírási hibákat is a szövegben. Ugyanakkor találtam a 4. oldalon ezt a kijelentést: A kötet helyesírása számtalan helyen eltér az akadémiai helyesírástól. Ennek fényében nevettem azon, hogy a Füst Milán-fejezetben kétszer így szerepel a melléknévi alak: Füst Miláni. Egyszer pedig – helyesen – így: Füst Milán-i. Csak úgy tudom elképzelni ezt, hogy a korrektor kijavította, amit kell. Aztán a szerző átnézte a korrektúrát, és makacsul visszaállított mindent a saját, „az akadémiaitól eltérő” írásmódjára. Nem volt azonban elég figyelmes, és egyszer véletlenül átsiklott a szeme a hibán: a helyesen írt Füst Milán-i jelzőn. A Szürke galambot láttam este a Kamrában, és szokás szerint el vagyok ragadtatva Gothár Péter díszletétől. Kisebb háromszöget alkottunk a nézőtéren mi, közönség, velünk szemben nagyobb háromszögben a játéktér. Minden apróság precíz leépültséggel beépült a helyszínbe. A faoszlopok – amik helyenként ugyan kitakarták a színészeket – valahogy felidézték azt az aládúcolt gangos bérházat, ahol felnőttem. Számomra az előadás kicsit hátrább vitte a múltba ezt a világot, még a rendszerváltás elé. Ahogy elnéztem Kocsis Gergő és Mészáros Béla első jelenetét – amelybe jólesően beleültem, belekucorogtam –, arra gondoltam, hogy vajon mikor láttam utoljára ilyen bajuszokat. A hetvenes években? A nyolcvanasokban? Nem is vettem észre, de eltűntek mostanra már a férfibajuszok. Az első jelenettől, a színészek revelatív megjelenésétől cirkáltunk a csúcspontig, amikor is Fekete Ernő egy hatalmas mackóval becsöngetett a volt feleségéhez, és akkor Mészáros Blanka minden megfáradt, kiürült elvált asszony és gyereket egyedül nevelő anya nevében elmondta, hogy miért nem. Levettem éjjel a polcról a Tar Sándor könyvét, aztán mégsem néztem bele. Úgy emlékszem, titokzatosabb és nyomasztóbb, mint amit ez az előadás kissé talán kuszán, borongós és eleven humorral kirajzolt belőle. A Stúdió K-ban Horváth Csaba rendezésében más volt: misztikusabb és ontologikusabb. A Kamra előadásában, úgy érzem, szinte több a Gothár, mint a Tar. A kedélyében a különbség. A felülről nézés könnyedségében és könnyebbségében. Én ezt a magam részéről nem bántam ezen a június elsejei estén. Színészileg pedig – ahogy a játszók kiélvezték ezeket a specializált figurákat és a már-már filmes hatást keltő akcióikat –, színészileg pazar. Milyen szerencsés egybeesés – gondoltam –, hogy a Katona Kantinjában a havonta egyszeri vasárnapi jazz brunch másodikára esik épp. Úgyhogy a másodika jegyében ott reggeliztünk vagy tízóraiztunk vagy ebédeltünk, miközben a Csík Adolf Quartett játszott. Délután a Magyar Tudományos Akadémia melletti tüntetés kezdetén a Vásárcsarnok mellett egy korlátnál ültünk. Történetesen elénk slattyogott és lecövekelt ott a Momentum elnöke és a főpolgármester-jelöltjük. Erre egyrészt oda-odalépegettek hozzájuk különböző emberek gratulálni és kívánni, másrészt eléjük gyűltek fotósok, hogy fényképezzék őket. Mi erre mögöttük gyorsan csókolózni kezdtünk, ha már belekerülünk a képbe. Este hirtelen elindulásból elmentem a Kamrába az Elnöknők 295., egyben utolsó előadására. Minden talpalatnyi helyen néző volt, alig fértem be. Úgy mondták, az elhasználódott díszlet miatt veszik le műsorról. Amikor nem játszik, nincs hol tárolni, amikor játszik, mindig akad gond vele. 23 éve megy a produkció, többször láttam, legutóbb ekkor. Már jó ideje havonta egyszer lép fel benne Csákányi Eszter, Pogány Judit és Szirtes Ági. Bizonyára szívesen csinálták volna tovább is. Olyan volt ez, mint egy olimpiai döntő. Három versenyző tette meg a távot, hol az egyikük volt az élen, hol a másikuk, és aztán abszolút holtverseny lett. (Szövetségi kapitány: Ascher Tamás.) Nem látszott boldognak a végén a három színésznő. De a nagy, hosszan tartó, szeretetteljes tapstól, a felálló nézőktől kicsit meghatódtak. Előfordul, hogy színházi alkotók használják a Három nővér-fordításomat. Olykor értesítenek erről, máskor meg csak úgy belebotlom a ténybe az interneten. Máté Gábor említette korábban, hogy a másodéves osztálya – amelyet Székely Krisztával visz – evvel a darabbal foglalkozik (az én fordításomban), és a tanév végén lesz egy vizsga, ha van kedvem, megnézhetem. Bár szándékosan nem szoktam ilyen korán szemügyre venni színinövendékeket, ennek az invitálásnak nem tudtam ellenállni. Mint megtudtam, voltaképp nem voltak rendezve a fiatalok; maguk dolgoztak az anyagon. Az első felvonást játszották el egészben, majd kicsit visszamentek az elejére oroszul is, aztán a továbbiakból – itt-ott szereplőcserékkel – a fontosabb jeleneteket adták. Tetszettek nekem. Nem csak úgy, hogy szépek és fiatalok, de markánsak, megjegyezhetők is. Négy lány, kilenc fiú. Hol egy felfénylő orgánum, hol egy huncut griberli, hol a bakfisbáj, hol a szúrós tekintet, hol a figurateremtés tüchtigsége. A Csebutikint játszó fiatalember például nem keltette fel különösebben a figyelmemet az első felvonásban, aztán később váratlanul nagyot robbantott a részeg monológgal a harmadikban. Kiemelkedőnek éreztem az Irina-Szoljonij kettőst a farsangos felvonás végén – Szoljonijt egyébként is igen sűrű jelenlétű fiúnak láttam. Olyan ez most, mintha kizárólag magamnak jegyzeteltem volna ide, hiszen ezt a vizsgát az olvasók nemigen fogják látni. De ha már, akkor még visszajöttem rögzíteni a pompás kis zenéskoldulás-betétet. Valamint hogy termékeny gondolat a Mása és Irina közötti szorosabb testvéri kapcsolat. Nem lehet véletlen az, hogy Olga a legnagyobb magányos. Húsz év alatt milyen fájdalmasan elfelejtenek egy színészt, ha nincs színen – gondoltam Vass Éva temetésén, ahol meglepően kevesen voltak. (De az Egri lányokat jó volt látni. Még sosem találkoztam velük egyszerre.) Hirtling Istvánt messziről észrevettem talpig fehérben, és azonnal azt gondoltam, hogy el fog köszönni János királyként az anyukájától, Eleonóra királynétól. Ez így is lett. Szirtes Tamás a Madách Színház képviseletében volt a másik tisztes búcsúztató. Gábor Miklós sírjában nyerte el végső helyét az urna. A 40 éves kritikusdíj programsorozat jegyében Csáki Judit beszélgetett a Három Hollóban az idei életműdíjassal, Pogány Judittal. Na most Pogány Juditot órákig el lehet hallgatni a legnagyobb élvezettel. Különösen tetszett, ahogy szóba kerültek a barátnői, Molnár Piroska, Csomós Mari, és hogy nemigen szoktak munkáról beszélni, dicsérni vagy szidni egymás alakításait. De pár éve a társaságukban egy néző felemlítette, hogy először a kaposvári A vágy villamosában látta Pogány Juditot, mire Molnár Piroska elejtett egy mondatot, hogy jó is volt abban! és így Pogány Judit végre megtudta, hogy a barátnője elégedett volt avval, ahogyan ő abban az 1984-es előadásban játszott. Akadozom naplóilag. Arra gondoltam szomorúan a Kései találkozás végén a Rózsavölgyi Szalonban, hogy fájó hiány, hogy nincs Molnár Piroskának egy olyan színháza, olyan igazgatója, olyan rendezője, amely/aki szisztematikusan és komolyan gondolkodna benne, gondolkodna azon, hogy milyen jelentős szerepeket játszhatna, kellene játszania az ő színészi formátumával. Nem úgy értem, hogy az Emberi hang című estje vagy mondjuk az Apáca Show helyett, hanem mellett. Itt van ez a Kései találkozás. (Szerző: Alekszej Nikolaevich Arbuzov a színlap szerint, amit nem is értek. Ha Alekszej, akkor miért nem Nyikolajevics? Ha meg Nikolaevich /Nikolayevich helyett/, akkor miért nem Aleksei?) Kb. ugyanaz a helyzet a művel, mint a másik régi szovjet sikerrel, a Varsói melódiával. Passzé a darab, kiment mögüle a történelem: a háborús trauma, a maga forró és hideg változataiban. Lehet persze az egész korszakot eliminálni, csak hirtelen légüres térbe kerül a történet. Sándor Pál rendezte a Rózsavölgyi bemutatóját, és abban értem tetten, hogy hétszer (7!) játszatta el a jelenetek között és alatt az obligát Sosztakovics-keringőt, ami a Csehov-előadások rutinos nézőinek könyökén már eleve ki van jőve. Jordán Tamás a partnere Molnár Piroskának ebben a szolid szanatóriumi liezonban, és ha valaki mellett, hát a precízen szépen beszélő Molnár Piroska mellett különösen feltűnő, hogy Jordán Tamás elnagyoltan intonál, néha annyira kásás, hogy alig érteni. Érdekes, hogy ha megemeli a hangját és heveskedik, olyankor tisztább. Jordán játékában a végére kiiperedik az orvosból egy érdekes, fajsúlyos férfi. Molnár Piroskából pedig az életerő bája tör utat. Természetesen a kifogásaim ellenére erősen sanszos, hogy a produkció siker lesz. A sepsiszentgyörgyiek a POSZT-on az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél című Radu Afrim-rendezéssel. Okkal nem az a címe, hogy Az üvegcipő, de azért a cselekmény hellyel-közzel a Molnár-darabé, némelyik dialógus szó szerint is megvan. Lilike áll az adaptáció középpontjában, s ő itt most nem a Popovics házmesterék kisfia, hanem egy örömlányé, aki a Roticsné mészárszékében árulja a húst. A Sipos műbútorasztalos dizájner az Ikeánál: Mátray László játssza (aki, most veszem észre, már nem is szőke. Megbarnult, mint Kaszás Attila egyszer csak), mindig jó látni őt nem hősi hősnek (is). Irma Korodi Janka sípcsontmintás fekete zokniban, Adél Gajzágó Zsuzsa nagy vörös sörénnyel, a Császár Pál és a Roticsné pedig ikertestvérek, mindkettőjüket Erdei Gábor alakítja. És felbukkan még Roticsné alkalmazottainak és a városi tanácsnak egyaránt kurva revükara. Az egész előadás egy féktelen, korlátlan, lángoló őrület. Vagány produkció – a vagányságához sokat tesz hozzá a Kónya-Ütő Bencét játszó Kónya-Ütő Bence –, süvít benne, süt belőle a szabadság. Ráadásnak lenyűgözött a Lilikét játszó Dávid Péter. Nem láttam még ezt a törékeny fiút soha*, lehet, hogy táncos (is) – ezt a városházi jelenetben inkognitóban előadott mozgásos kabinetalakításából gondolom –, de úgy tud nézni, fürkészni, hogy folyton odahúzott rá a szemem. Egy pillanatra sem veszítette el vádló komolyságát, vizslató tekintetét, még akkor sem, amikor a színpadon egy gikszer nyomán az összes partnere privátim fuldoklott a röhögéstől. Este a József Attila Színház Karenina, Anna című előadása Tolsztojból, Nagy Andrásból, Telihay Péter rendezésében. Nem találom sem különösebben fontosnak, sem jelentősnek, de igen korrekt produkció, impozáns eiffeles fém pályaudvardíszletben, panoptikum jellegű oroszos figurák előtt. A három főszereplő – Létay Dóra, Gazdag Tibor és Mészáros András – annak rendje és módja szerint betölti és kitölti színészileg a be- és kitöltendőket. * De megtudtam azóta, hogy láttam már gyergyói előadásokban, ezek szerint ez most a látványos felfedezés pillanata volt. Délelőtt a szakmai beszélgetésen a színészektől megtudhattuk, hogy a Zabigyereket Radu Afrim hézagosan rendezte. Dávid Péter voltaképp a mozgások megkoreografálására érkezett egy próbára, és mivel hiányzott épp Lilike, ezért a fejébe nyomták a gyerek sapkáját, hogy helyettesítse, és így maradt bent az előadásban, egyre több szöveggel. Nos, teljesen megértem, hogy Dávid Péter sapkás feje előadás-, sőt darabmeghatározó tényezővé vált. Délután a Tudás Hatalom és a Mentőcsónak Cigány magyar című produkcióját láttam Császi Ádám rendezésében. Farkas Franciska, Horváth Kristóf, Oláh Edmond, Pászik Cristopher és Varga Norbert adják elő. Az életükről, a tapasztalataikról, a cigányságról és a magyarságról beszéltek, repeltek, szlemmeltek, mozogtak, az elején meglehetősen agresszíven, hogy legyen milyen előítéleteket felidézni és aztán lebontogatni. Fontos, értékes, érvényes produkció. Már azt sem mondom, hogy nekem ez nem színház. Színház, egyfajta színház, még ha kevés színházi eszközt használ is. Hogy mi benne a művészet? Talán az a vékony abszurd szál, amelynek jegyében Farkas Franciska pont azt a sok rosszat akarta mindig, ami megtörtént vele. Este egy vicces társaság: a Garázsbanda, DEKK és Dumaszínház produkció. Vinnai András, Szabó Zoltán és Jankovics Péter másfél órában játszva-zenélve górcső alá vették egy amatőr rockzenekar születését, működését, fel- és lefutását. Virult a tehetségük, igen jól mulatott a közönség. Ráadásul nagyon helyesek parókában, hosszú hajjal. Amikor Pécsen tömegek érdeklődnek a Radnóti Színház 10 című előadása iránt, akkor persze a tisztesen önmérséklő ember, aki már látta, nem kér jegyet rá, nem vesz el egy helyet más elől. De meghallgatva a szakmai beszélgetést, ahol az alkotók oly elevenen taglalták, vágy támadt bennem, hogy újra nekifussak ennek a produkciónak. Beütemezek egy őszi második rajtot. Szorgos hallgató voltam, részt vettem a válogatókkal, Gulyás Gáborral és Zalán Tiborral zajlott beszélgetésen, aztán Székely Csaba és Sebestyén Aba kérdezgetésén Sándor L. István által. Délután pedig elkezdődött a Nyílt Fórum felolvasószínházi sorozata, elsőként Drubina Orsolya A brémai című munkája szerepelt Forgács Péter rendezésében, jó társaságban: Kútvölgyi Erzsébet, Szabó Márta, Bregyán Péter, Jámbor József, Némedi Árpád és Lestyán Attila. Tulajdonképpen nem érzem a szövegen, hogy benne rejlene egy egészében működő, a fogalmaim szerinti színház lehetősége, de két dolgot ellenem tudok vetni. Az egyik, hogy az emberi tényező mindig tartogathat meglepetéseket, itt például Lestyán Attila egy viszonylag mellékalakból (színházi) pillanatok alatt teremtett egy érdekesnek tetsző figurát. A másik, hogy ütős a befejezés. Bár lehetséges, hogy életkori korlátai vannak az ütés felfogásának. Aztán a fehérváriak Tasnádi István Kartonpapájával, amiről tudjuk, hogy jó kis darab – dobogós volt tavaly a kritikusdíj legjobb új magyar dráma kategóriájában –, és jól sikerült Hargitai Iván rendezése is. Nemcsak a díszlet – mert az is –, nemcsak a színészek – mert ők is –, hanem talán az a döntés, hogy komolyan vették a helyzetet, ami alatt esetünkben azt kell érteni, hogy az ember (én) az igazi életben sem fogadná komolyan azt, ha egy nővér/sógornő/nagynéni úgy jönne látogatóba, hogy hozná magával az elhunyt férjét kartonból kivágva. Hát azt sem tudná, hová bújjon röhögtében. Már én tegnap sem Pécsről írtam, hanem Verőcéről. Részemről bezártam a színházi szezont, evvel egyidejűleg megnyitottam a málnaszezont. Itt olyan újdonságok vannak, hogy a zebrák mellé mozgásérzékelő lámpákat helyeztek. A térkőmaffia pedig elérte a Duna-partot. Az ócskácska strandszínpaddal szemben is betonoznak, talán stadion épül, vagy legalábbis tribün. Az egész strand lezárt munkaterület. Igaz, ahogy a Duna kinéz – nincs partja, elmegy a falig –, abból strandolás vagy evezés úgysem lehet még egy ideig. A fából faragott Hét Vezér Harangláb közül kettőt körbeácsoltak fával. Viccesen néz ki. Nem tudom, lehet, hogy itt lesz nyáron az állványosi szabadegyetem. Nyári üzemmód on. Ma leadtam végre a Czukor Balázs-cikket Szűcs Katinak. Már két hete vesztegelt nálam, mert úgy érzem, nem sikerült olyanra írnom, amilyenre szerettem volna. De hiába vártam, nézegettem, alapjában véve nem történt vele semmi. Cizellálni tudok ugyan, de cikket összegyűrni és újrakezdeni vagy lényegileg átírni, arra képtelen vagyok. Nagy szerencsém, hogy soha nem fordult elő, hogy bárhol bármely szerkesztő visszadobta volna cikkemet és kérte volna átírni. Szvoren Edina majdnem átdobott engem a palánkon. A Szvoren Edina: Versek című könyv ugyanis nem vonzott eléggé. Egy novelláskötet csábítóbban hatott volna rám. Most azonban olvasom a Szvoren Edina: Versek könyvet és hát nem novellák vannak benne? De. Jók. Korán reggel, még a meleg előtt bementem Vácra a Spárba bevásárolni. Ahogy hajtottam a Duna mentén, elúszott mellettem egy Viking szállodahajó. Beleborzongtam. Az utóbbi időben többször hálát adtam a sorsnak, hogy nem Budapest alatt vagyok a Dunánál, hanem fölötte. Az évadom zárultával és a kritikusdíj-szavazólap megérkeztével vetettem egy pillantást az elmúlt szezonomra. Nem mondom, hogy nagy eredményt értem el a célul kitűzött előadásszám-csökkentésben, de kicsit. 230 körüli előadáson jártam. Viszonylag sok volt köztük az olyan, ami a szavazásnál nem számít – külföldi, illetve korábbi évadi vagy többedszer látott –, úgyhogy a voksolásnál 170 körüli produkcióból válogathatok majd. Az arányok kábé a szokásosak: bő fele pesti, a másik felének kétharmada vidéki, egyharmada határon túli. Más szempontból: egyharmadnyi független színház, 45 gyerekelőadás, bár abból számos nem idei. Úgy érzem, megint a legjobb férfialakítás kategóriában lesz tolongás. Ennek nem tudom, mi az oka, de remélem, nem az, hogy nő vagyok. Amikor kedves férjem Chicagóban tartózkodott, rendszerint főzeléket csinált magának ebédre, a háznál található zöldségekből. Hogy épp kukorica volt otthon, kukoricafőzeléket készített, lilahagymával, mert az ottani vöröshagyma ízetlen. A lilahagyma ráadásul igen jól mutat a sárgában. Tejföl, só, bors, sok curry. Amikor hazajött, kértem, csináljon nekem is, és annyira ízlett, hogy azóta már ismételtük. Most, hogy hét elején elment Pestre dolgozni, kukoricafőzeléket hagyott nekem társul/ellátmányul. Már ránézésre is felderített az ebéd; két tükörtojás narancssárga szeme kancsalított rajta. Elolvastam Sándor Erzsi magát olvastató Meddig jössz című új könyvét. Persze tudom, ki az ő Miklósa. Olyan a mű, mint egy lányregény – amennyiben az ember, ha női személy, 30 évesen, 50 évesen, 70 évesen is lány (valahol). Sok minden ismerős volt számomra, főleg a szerelmes nő nyüglődéseiből. Színésznő szerencsére nem vagyok s nem voltam. Viszont a vidéki színház közegét (mint olyat) volt szerencsém néhány évig egészen közelről szemlélni. Semmi, semmi, csak bejelentkezem szembenről, a Duna túloldaláról. Rokonlátogatáson vagyunk itt, és ez volt az este, a tegnapi, amikor megittuk (köszönettel) az Angelina Jolie és Brad Pitt provence-i borászatából származó rozét, aminek kicsit más a színe, mint a rozéknak. És a Duna is kicsit más színű itt, mint felőlünk. Horváth Viktor Tankom című könyvét olvasom. Ebben a pillanatban megcsörrent az asztali telefonkészülék, Kádár elvtárs felvette a kagylót, és nekem is intett, erre én is felvettem a magamét; ez volt a vezetői telefonbeszélgetések tolmácsolásának rendje: a vonal egyik végén Brezsnyev elvtárs a Kremlben, a másik végén Kádár elvtárs az Országházban, mellette pedig én, a segédtolmács, és mindhárman halljuk, amit a másik kettő mond. Cö – mondtam magamban –, ez fikció. Pontosan tudom, hogy Kádár János orosz tolmácsa Barta Istvánné Rabinovics Nágya volt.* Így folytatja az író: A rendes tolmács egyébként Barta Nágya elvtársnő volt, de sürgős esetekben, ha ő valami miatt nem volt elérhető, vagy ha nehéz terepre kellett menni, például vadászatra, engem kértek el az ezredemtől. Nágya apukám szerelme/csaja volt az ötvenes évek elején. A mozgalomban ismerkedtek meg. Három évvel idősebb volt apukámnál, bár akkor csak két évet vallott be az előnyéből. Aztán míg apukám kénytelen katonáskodott, elszerette Nágyát a Barta. Sok évtizeddel később, már anyukám halála után, megpendítette apukám, hogy szívesen megkeresné Nágyát. Megszereztem a telefonszámát. Apukám hetekig csak izgult, de aztán felhívta. Jó pár telefonbeszélgetés után a randevú is napirendre került. Kedves férjemmel elmentünk érte és leszállítottuk a nőt, a 86 éves, friss, csinos, összeszedett, elegáns asszonyt, aki a férjét és mindkét felnőtt fiát rég eltemette már. Emlékszem a kecses mozdulatára, ahogy az előszobatükör előtt megigazította ősz haját, mielőtt benyitott apukám szobájába. Még nézni is csuda volt a találkozást. Mi persze hamarosan leléceltünk, elmentünk moziba :-) Apukám halála után is összeültem Nágyával egyszer-kétszer. Nekem adta a leveleket és verseket, amiket apukám a múlt század közepén hozzá írt. Már nem él Nágya sem. Király István Naplójának jegyzetei között láttam Barta Istvánné nevét, mellette mindkét évszámot a befejező zárójelek között. *Cö – mondta kedves férjem –, ha Kádár elvtársnak is szabad volt beszélnie, akkor kellett lennie a vonalban egy negyedik személynek is, Brezsnyev magyar tolmácsának. Vendégkutya-fogadó lettem. Kiadták hozzánk Lunát a szülei, egy szűk hétre. A jó dunai levegő, hadd piruljon ki a fekete arcocskája. Nincs szerencséje, mert a Duna nagy, nem lehet sétálni a partján, de amikor tegnap lementünk a lépcsőn a vízhez, kétség nélkül azonnal belevetette magát. Szerencsére nyúlós pórázon volt, így nem úszott le Pestig. Igazán minden igényt kielégítő kutya, például vizesen is meglepően jószagú maradt. Amikor elvitte az övéit a vonat, utána ugyan nyikorgott és tutult kicsit, de már megnyugodott. Kedves, szemlélődő jószág, nagy figyelemmel hallgatja a teraszon, hogyan szól az állati hangzavar, mekkora légiforgalmat bonyolítanak le a madarak és milyen mogorván tiltakozik őellene a szomszédkutya. Módfelett rokonszenves a vendégkutya egyénisége. Egyfelől megadja a tiszteletet a szüleinek: napi egy alkalommal odamegy ahhoz a székhez, amelyben az anyukája ült, és gyengéden megszagolgatja. Másrészt viszont hajlandó örömmel, farkcsóválva átadni magát nekünk. Ezenközben őrzi az integritását is. Amikor például beheveredik a konyhaasztal alá, akkor enyhén rosszallja, ha bármelyikünk utánamászik dajkálni. De kifejezetten szereti, ha mindhárman együtt vagyunk. Erős családegyesítő hajlam él benne. Amikor átmenetileg külön helyiségben tartózkodunk kedves férjemmel, akkor Luna elkezd az egyikből papucsot átvinni a másikba és fordítva. Amíg csak össze nem hoz bennünket. Hát végül is első éjjel együtt aludtunk hárman egy ágyon. Tovább olvasva Horváth Viktor Tankom című regényét – amelyen a főhős együgyűsége miatt némi Forrest Gump-hatást érzek – ide jutottam: – A öreg csaj fél a repülőn, magának kell mennie. – Miféle öreg csaj? – Nágya tolmács elvtársnő – mondta. Gyors fejszámolás: Nágya 1968-ban, a cselekmény idején 42 éves volt. Na hát elmentek ti a…! a Szovjetunióba! Eső járt erre, utána kis kedvvel nekiláttam kigyomolni a rózsákat. Eső után mégis könnyebb. Nem mintha az a kertészkedő fajta lennék, de végül is pont én vagyok, aki szeret gyönyörködni a rózsabokrokban. A szúnyogok jöttek társaságnak. Múlt héten néhány napig irtottak, vonulászott a repülő közvetlenül a fejünk fölött, de ez csak bosszú- és vérszomjat keltett a szúnyogokban, egyre többen és egyre durvábban jönnek. Mostanra magunkra maradtunk a Makival. Mármint én és Luna, aki nemigen ugat, csak rámorog fenyegetően a macskák hírére, és van egy ilyen kedves beszélgetős szólama, hogy mak-mak-mak, erről kapta az új nevét. Anna Politkovszkaja Orosz naplóját olvasom, de nem hiszem, hogy elmegyek a végéig. Stilárisan vegyes – pontosan érződik rajta, amikor valójában riportot vagy tudósítás ír – és hát túl nyomasztó. Túl sokszor juttatja eszembe a volt Szovjetuniót és a jelen Magyarországot. Megnéztem a Csernobilt tegnap. Már az első percekben levettek a lábamról, nem is csak az, amit a Gyabronka hangú színész mondott a hazugságról, a hazugságról és a hazugságról, hanem a képek. Az a végtelen alaposság és pontosság, amivel felidézték a kort, a környezetet. Ahogy az atomfizikus konyhájában pásztázott a kamera, futólag átment például egy festett, színes fatálkán, bingó! Volt olyanom, egy csoporttársamtól kaptam. A későbbiekben is minden lakásbelső, minden öltöny, minden hajzat és arcszőr, minden fej teljesen autentikusnak mutatkozott. (Na, talán a könyvtárosnő rúzsát sokalltam. Igaz, ő a Lomonoszov Egyetem könyvtárában ült, és az már Moszkva. Ja igen, a moszkvai utcaképek láttán azt gondoltam, hogy ott már 1983-ban is nagyobb volt ennél a forgalom, több ember, több autó. És ha már így belejöttem a kisebb kifogásokba: énszerintem ezekben az években az emberek már nem szólították egymást elvtársnak, a munkahelyeken sem.) A filmsorozat maga a teljes profizmus: ahogy meg van írva, meg van rendezve, el van játszva. Olykor ennél talán több is, az olyan erőteljes epizódok például, mint a bányászoké, vagy az állatkilövőknek a Чёрный ворон (Fekete holló) dallal záródó akciója. A legfeltűnőbb egyébként, hogy milyen elképesztően jók a színészek mint figurák. Csodálatosak, jóformán egytől egyig. Letaglózó, hogy ebben éltünk. És rögtön ott az utócsapásérzet, hogy ma vajon mennyiben élünk másban? No, annyiban mindenképpen, hogy a világháló korában már senki nem gondolhatja, hogy el lehet titkolni egy ilyen tragédiát. Bár a manipulálásnak is tágabb a tere. Itt a házban az egyik legnélkülözhetetlenebb könyv a Szovjetunió útikönyv (Panoráma, 1970). Az ablak alatti radiátoron tartom, mert amikor kinyitom egészen a bukóablakot, avval szoktam kitámasztani. Most kinyitottam, mármint a könyvet. Két textil könyvjelzőcsík is van benne, két színben, az egyik a vörösöknek, a másik a fehéreknek. A nagyobb távolságra utazóknak melegen ajánlhatjuk a repülőgépet, amely a Szovjetunióban alig drágább a vonatnál, és mindenesetre sokkal gyorsabb. A Szovjetunió nemzetközi és fontosabb belső légivonalain korszerű sugárhajtású és turbólégcsavaros gépek közlekednek, és az Aeroflot járatai eljutnak mondhatni minden szovjet városba, sőt nagyobb községekbe is. A repülőutas „jogai és kötelmei” ugyanazok, mint bárhol másutt a világon: egy órával indulás előtt jelentkezni kell a repülőtéren, a poggyász 20 kg-ig díjtalanul szállítható (helyi járatoknál előfordulhat, hogy az utas maga viszi a géphez), fel- és leszálláskor tilos dohányozni, a levegőben nem szabad fényképezni, tranzisztoros rádiót hallgatni, útközben az utas bőséges kosztot kap stb. A szovjet repülőtereken általában gyors és előzékeny a kiszolgálás, viszont nem mindenütt van hordár. Átvettünk múlt héten egy szép, tiszta, újszerű kutyát, és használtan adjuk vissza ma. Sárosi Luna – a vezetéknevét tőlünk kapta, tekintettel a Duna-parti formájára – lány egyébként, akkora a szempillája, hogy kipeckelhetné vele a szemét, kerek a popsija és úgy dobálja a hátsó lábait oldalra futás közben, ahogyan a nők szokták. Olyan fekete, hogy amikor elfekszik valahol, első pillantásra nem is könnyű megállapítani, melyik a szebbik vége. Annyira jól nevelt eb, hogy még a kertben sem pisil, úgyhogy naponta háromszor jártunk vele sétálni, amit a falusi lakosság tipikus városi diliflepninek tart. Persze az első séta óta pontosan tudja, hol lakunk, és mielőtt megáll a kiskapu előtt, mindig benéz a kertbe a kerítés és a nagykapu közötti résen. Talán, hogy ellenőrizze, bent van-e ő maga. (Esetleg más.) De most, hogy elmegy, nem fog tudni meggyőződni arról, hogy nincs ott. Reméljük, a büdösdunaszagon kívül is jó emlékeket visz magával innen. Rég nem volt nekem ilyen szép hosszú nyári szünetem. Úgy adódott össze ez, hogy a POSZT-on a legelején voltam két és fél napot, Kisvárdára nem megyek – rovancsolván leírtam mint veszteséget Kisvárdát, fájó szívvel számos kedves és jó határon túli színház miatt, de le. Kritikusdíj-szavazatokat nem számolok, ezt már a nagyra becsült új elnökség végzi. Július közepén helyezem magam legközelebb szolgálatba, amikor jönnek a nyílt fórumos színdarabok, mert a dramik szokásos kötetét idén is én olvasószerkesztem. Olvasok tehát, zömmel Várján vagy az ebukon, de igénylem a papírkönyvet is mindig, úgyhogy levettem egy közeli polcról Nyírő József Néma küzdelem című művét. Belelapozgatok, és előbb-utóbb rájövök, hogy ezt már abszolváltam egyszer. (Meg is találtam itt.) Értem én, hogy nem az írásművészeti teljesítményért szeretik, de hát néma küzdelem nekem szó nélkül elmenni az ilyen mondatok mellett: Valahol egy kutya angolul kiált a szekér után: Haudujudu?... Vagy: A nap halványan kelt, s a száraz avaron csillogott a több napos eső. Azt a napokban észleltem, hogy lett a strand mellett egy új intézmény, ahol a kisebb hajók, csónakok szoktak leledzeni a szárazon. Nagy molinó hirdeti: Kis Fiume csónakkikötő. Van egy íze az elnevezésnek, ha ugyan nem kettő. Ráfordultam a kritikusdíj-szavazásra, olvasom azokat az új magyar drámákat, amiket nem láttam. Például a k2-ék Eklektikon 2048-át. Ez a miskolci (és Miskolczi) trilógiájuk harmadik darabja, és én máhr a másodikat, az Emberek alkonyát is szerettem és szavaztam. Ezen is jókat rötyögtem olvasva. Ízelítek Fábián Péter, Benkó Bence művéből: DEZSŐ Mi folyik itt? BABITS Itt... Túlcsordult egy bordal... (az ingujjába beszél) Takarítást kérek a száztizedikre, ismétlem, takarítást kérek a száztizedikre. DEZSŐ Száztizedik... BABITS Tessék? Ránézésre Vörösmarty. Vagy Garay János. Mit tudom én. Azt mondtam, takarítást kérek. DEZSŐ Azt mondta, anyám a száztizenegyediken dolgozott. BABITS Több volt az munkánál. EGY MUNKÁS A Feketeország tiszta, Mester. BABITS Köszönöm. A cigány a siralomházban? EGY MUNKÁS Testvére van millió. BABITS Ádáz kutyám? EGY MUNKÁS Megetetem. BABITS Helyes. EGY MUNKÁS Kérem a Csontbrigádot Ádáz kutyámhoz... KÁNTOR PÉTER: INDIÁN Most annyi idős vagyok, amennyi az apám volt, mikor meghalt, mondta az apám egy nap. Aztán még hozzátette: De ő akkor már öreg volt, már tíz éve nem dolgozott. Hetvenhat, annyi. Ültünk egymással szemben egy hosszúkás asztal két oldalán, mint egy folyó két partján, és mosolyogtunk egymásra, mosolyogtunk magunk elé, ahogy hallgatag indiánok szívják a pipájukat és bámulnak a tűzbe. És négy év múlva apámat elvitte a rák. Most hatvanhét éves vagyok, ülök egy hosszúkás asztal mellett, mint egy folyó partján egy hallgatag indián, aki a túlpartot figyeli, a füstjeleket, hogy van-e valamilyen füstjel. Vadméz-premier a Belvárosiban – szokás szerint tájékozatlanul érkeztem. Michael Frayn írta, ennyi volt meg. Fraynről az Ugyanaz hátulról alapján tudható, hogy hozzáértő ember, járatos a színházban, a darabírásban, ügyes kezűnek minimum mondhatjuk. (Utóbb kicsit elbizonytalanodtam az ártatlanságomban. Nem lehet, hogy én ezt a darabot láttam 2009-ben Egerben, amikor Milenković rendezte és Mészáros Máté játszott benne? Lehet, hogy láttam. Nem esküszöm meg rá.) Ezúttal Znamenák István vitte színre Orlai-gárdával, és tulajdonképpen egyre értetlenebbül néztem. En bloc nem értem ezt, már a műfaját sem. A színlap és a sajtóanyagok nem említik Csehovot, de ez a mű, történetét és szereplőit tekintve egy az egyben a Platonov, számos jelenetben szó szerint megegyezően. Elnézegettem én ezt szívesen, gitárszóval, szamovárral, gyűrött világos öltönyösöstül, de egy óra után mind kevésbé tudtam hová tenni, hogy ez itt nem a Platonov, de mégsem bír ellépni tőle semerre, pláne nem az „igazi kacagtató vígjáték” irányába, amit pedig hirdet. Én erre passzt mondok, ha ugyan nem egyenesen betlit. Miközben nem vonom kétségbe az alkotócsapat által az előadásba fektetett komoly munkát, valamint egy-egy szép színészi pillanat létrejöttét, a sok ordítozás közepette. Például Mészáros Máté (Trileckij doktor) lehengerlő színészi teljességét. Vagy Radnay Csilla (Szofja) vonzerejét, talányosan csillogó szemét. Vagy Papp János ősbölénységét. Vagy ahogy Ulmann Mónika Anna Petrovnája kacsalábat mond, amikor Ötvös András Platonov rosszul adja rá a cipőjét. És Ötvös András is, persze. Egy durcra hajlamos kisfiú svungjával. Megtekintettem az Eötvös10-ben a Mátyás király bolondos bolondja című, igen csekély innovációval bíró gyerekelőadást a Maszk Bábszínháztól, avval a céllal, hogy cikket írjak róla a Spirituszra. Az NKA idei folyóirat-támogatása ügyében ott tartunk, hogy még nincs eredménye a pályázatnak. Novemberre prognosztizálom, hogy a kiválasztottak pénzhez jutnak, amit mint évi adagot, december 31-ig el is kell költeni. Úgy saccolom, tekintettel az immár négy hónapja nem fizetett honoráriumokra, hogy július végéig leszünk képesek kitartani, azután elhallgat a spirituszonline.hu.
Amikor mentem a színházba, egy gyerekcsapat is utazott a kismetróban. Ahogy a
mellettem álló fiúcska kapaszkodott, megláttam az alkarja belső részén fekete
Máténk kedves meghívása jegyében a Mátyás Pincében vacsoráztunk tegnap hármasban. Plusz Annamarink szkájpon vett részt, de ő nem evett. (Viszont majdnem sikerült kiközvetíteni neki, hogy a primás a Csigabigadombot játssza – ez a Ha én gazdag lennék, úgy, ahogy Annamari kiskorában a dalszöveget értette.) Egészen pontosan az történt, hogy meglepetés jelleggel elvittük kedves férjemet, a 60. születésnapján. Semmilyen szempontból nem nekünk való műintézmény a Mátyás Pince, úgy is foglaltunk asztalt, hogy minél távolabb essen Lakatos Vilmos és cigányzenekarától, valamint a folklór táncműsortól. De azért mentünk épp oda, mert kedves férjem szülei 62 évvel ezelőtt oda mentek az esküvőjük után, a főváros egyetlen Wartburg taxijával. Gondoltam, itt az idő, hogy egyszer mi is felkeressük ezt a helyet. Ha tudok bármi biztatót mondani annak, aki egyszerre 60 éves lesz, akkor az az, hogy innentől kezdve kedvezményes mozijegyet válthat a Puksinba. – Ne a Budafoki úton gyere, mert be van dugulva – mondta kedves férjem a telefonba. – Jajaj, ne mondjál ilyeneket, biztos azon fogok menni, mert nem tudom, melyik a Budafoki út. Vagyis lehet, hogy tudom, de keverem a Budaörsi úttal, mert abban sem vagyok biztos, hogy az melyik. – Negyven éve vezetsz Budapesten! – Jé, tényleg, most negyvenéves a jogsim, hurrá!! Megjártuk Fehérvárt, aztán este Verőcére jövet a naplemente kísért bennünket, általános piros, benne szürkés fodrocskák a hegyek homályos hullámvonalai fölött.
Mázsás súllyal nehezedik a szívemre Radnai Annamari halála. Lehetett számítani
erre, már tavaly kiderült, hogy a szervezete nem reagál biztatóan a kezelésekre, mégsem tudtam
elhinni, hogy ez lesz, hogy nem fogja túlélni ezt az átkozott betegséget. Kiváló
orosz műfordítót veszítettünk el, kijelenthetem. Hogy milyen volt dramaturgnak
és tanárnak, erről villanásnyi tapasztalatokat szereztem csak. A legjobban azt
tudom, hogy egymásnak való emberek Minden szempontból imponáló nő, impozáns ember volt. Egyszerre keltett megnyugtató és inspiráló hatást a lényegre tapintása, a rálátása, a szellemi eleganciája. Ugyanabban az időszakban céhelnökösködtünk (vagyis ő jóval hosszabban), ő a dramaturgoknál, én a kritikusoknál, akadtak ennek kapcsán közös ügyeink. Egyszer javasolta, hogy esetleg cseréljük ki egymás között a céhtagságot. Volt humora. Szerettem, na. A múlt hónapban, amikor a Nyílt Fórum kötet kapcsán leveleztünk, azt írta, attól tart, ez már a lejtmenet. Nem tudom, hogy bírta ki ezt az egészet. Számomra elképzelhetetlen méretű lelki nagyság is kellett hozzá. Rosszabb hely lesz a világ nélküle. Csikós elvtárs az MSZMP KB sajtó alosztályát vezette a nyolcvanas évek közepén. Tartott egy-két előadást az újságíró-iskolában, onnan ismertem. Emlékszem, egyszer pont ugyanakkor parkoltunk le egymással szemben a suli mellett a Trabantunkkal. Mármint nem közös Trabantunk volt, hanem neki is egy meg nekem is egy. Intelligens, deresedő halántékú, jóképű, pipázós pasas volt. Párszor randiztunk – ööö…önálló egyéni indítványom volt ez nekem –, rémlik, hogy végigsétáltuk a Margitszigetet. Amikor már lassan jutnunk kellett volna valamire, akkor én pánikszerűen, bohózatba illő módon olajra léptem. Nem találkoztunk azóta. A rendszerváltás után a Belügyminisztérium adatfeldolgozójában volt főnök, majd legközelebb akkor hallottam felőle, amikor az Energol vezetőjeként lecsukták. Nemrég észleltem, hogy írt 2008-ban egy könyvet Börtönidő címmel, amelyben beszámol az előzetes letartóztatásban töltött 10 hónapról, az öt (!) évre rá elkészült vádiratról és a 10 (!) évre rá történt felmentéséről, bizonyítottság hiányában. Beszereztem antikvárból, hogy elolvassam. Ennyivel mégiscsak jövök neki. Ezek a legjobb mondatai: Visszagondolva jelenlegi helyzetemből politikai és minisztériumi beosztásaimra, feladataimra, amiket a legjobb szándékom szerint próbáltam humanizmussal megtölteni, emberségesnek maradni, ki kell mondjam: a hatalom elrontja az embert. Az abszolút hatalom pedig abszolút elrontja.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
