Stuber Andrea naplója
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2019. május
Ezt írtam Gyergyóról. Megszeppentem tegnap, látván, hogy áprilisban 28 előadást néztem – megint elragadtattam magam. De közelít az évad vége, és ilyenkor már a pótlásokra is szoktam figyelni. Például nem voltam idén a Madách Színházban, ami nem járja szerintem. Úgyhogy kinéztem 30-ra a Rocksulit magamnak, csak aztán kiderült, hogy nem április 30., hanem május 30., ebből következik, hogy nincs is olyan közel az évad vége. Időközben váratlanul új év lett, és tegnapelőtt ki is írta az NKA a pályázatot a színházi folyóiratok 2019. január 1-től – december 31-ig való működésének támogatására. Beadási határidő május 30. éjfél. A szerencsés nyertesek, úgy saccolom, októberben vagy novemberben fognak pénzt látni. (No comment. Még szép, hogy no. Ugyan milyen egyéb forrásai vannak a szakmai sajtónak?) Hozok valamit Szabó Lőrinctől. Helye lehetne egy, A kritika nehézségérül című gyűjteményben. (Móricz Zsigmondról szól.) A szerkesztőségben szoktunk beszélgetni; zárás után pedig egy nappal elhagyott korcsmában a Népszínház és a Csokonai utca táján. Mihozzánk is rengetegszer eljárt a Volkmann utcába, és a feleségemmel szintén nagyon őszintén beszélgetett. Ez a viszony és Zsiga bácsi akkori politikai felfogása és régi szeretetem iránta hatalmazott fel arra, hogy egyszer figyelmeztessem magyar nyelvi és stílusbeli hibákra, a túl gyors riportmunka kerülését ajánlván neki. Móricz Zsigmondnak ugyanis minden zsenialitása mellett néha slendrián a stílusa. Azonban nem értett meg, sőt szíven találtnak érezte magát, és igen keserűen kifakadt mint „legjobb barátja” ellen. A jelenet legfájdalmasabb része és az én gyors visszakozásom az Andrássy út és a Nagykörút sarkán zajlott le. Móricz azt mondta, hogy ő csak úgy tud stilizálni, „ahogy az ősember fölkapott egy követ és leütött vele egy nyulat”. Én kíméletből azonnal mindent „elkenni” próbáltam, s megvolt a véleményem a lelke teherbíró képességéről. Még hozzáteszem, mert ez is jellemző, hogy Szabó Lőrinc az esetet verssé írta, Gyengeség címmel, nevet nem említve, és publikálta. Soha nem jártam még a szombathelyi Mesebolt Bábszínházban sajnos, de tudom, hogy jó színház van ott Kovács Géza vezetésével. Láttam számos előadásukat különböző vendégszerepléseiken, ráadásul kialakították azt a nagyon jó szokást, hogy az évad végefelé elküldik a fontos bemutatóik felvételét. Idén megint rendezett náluk Jeles András – az előző is delikát volt –, ezúttal A boldog hercegből a maga verzióját. Megrendítő előadás. Magán viseli egyébként a jó rendezőnek azt az ismérvét is, hogy felvirágoztatja a színészeket. Azt akartam mesélni, hogy a Josef Čapek meséiből készült Történetek a Kutyusról és a Cicusról egy pontján erősen megütköztem: a macska szó szerint feltörölte a padlót a vak kutyával – legalábbis vaknak néztem attól, hogy az egyik gombszeme fehér, a másik meg fekete. De nem is ezért hoztam szóba, hanem mert jött aztán egy felvillanyozó rész: a kutya és a cica bábozni kezdtek. És ha a macska meg a kutya által mozgatott király és királyné bábok is tudnának bábozni, akkor olyan lenne az egész, mint a mackósajt dobozán a tálcával a kezében a mackó, akinek a tálcáján egy mackó tart egy tálcát, azon egy tálcát tartó mackó és így tovább befelé. Emeltük a tegnapi másodikaünnep fényét avval, hogy délután a bölcsészkaron meghallgattuk Margócsy István előadását Spiró György ókori vízióiról. Láttam, hogy szabadon látogatható kurzus, úgyhogy meglátogattuk. Úgy néztem, hogy a hallgatóságnak a harmada öregdiák lehetett. Hanem a többiek… belém hasított nosztalgikus ottültemben: az is lehet, hogy a többiek már ebben az évezredben születtek, ami mégiscsak elég különös a magunkfajták számára. (Főleg a Hannibálról, A békecsászárról és a Fogságról volt szó.) Este az Ódryn Színészbeszéd, a Pelsőczy-Rába osztály vizsgája Máté Gábor rendezésében. Az, amit a címe mond: színészek visszaemlékezései a színművészeti főiskolára/egyetemre, és nem gondolnám, hogy ami összességében elhangzik, az beválna egy nyílt napon hívogatónak. Nem tudom honnan – talán interjúkból –, de a szövegek nagy részét ismertem, tehát tudom, hogy kinek az emléke, de ez mindegy is. A produkció legfőbb értékét abban látom, hogy a növendékek megismerkedtek a képzésben az elődeik tapasztalataival – egyáltalán: az elődeikkel, mondom, mert nem tudom, ismerik-e a fiatalok például Versényi Ida, Major Tamás, Gábor Miklós (hevét s) nevét. De stászvizitnek is alkalmas a dolog. (Most kihúzta alólam a talajt a világháló: hiába keresem ezt a szót, nem találom a neten. Pedig apukám használta, első látogatás, első megtekintés értelemben. Helyesen: státszvizit.) Bár az is igaz, hogy többüket már láttam odakint, a (színházi) életben. Vannak könyvek a polcon, amiket kölcsönbe kaptam, és a tulajdonos azt mondta, á, ne is adjam vissza, maradjon nálam. Mondjuk én is vettem az utóbbi időkben olyan könyveket – Szabó Magda Nyusziékjától kezdve Térey János Káli holtakján át Szilágyi Zsófia Az érett Kosztolányijáig, amiket magam is szívesen kölcsönadnék és azt sem bánom, ha nem kapom vissza, mert akkor nem foglalnák itt a kevés maradék helyet. A Színészbeszéd vizsgaelőadás nyomán levettem Gábor Miklós Tollal című kötetét, és felütöttem a szóban forgó 1954-es jagós részt. Bámulatos, hogy egy ilyen minden hájjal megkent színész-rendező, mint Major, milyen hibátlanul tudta az önbizalomhiányos, sérülékeny, frusztrált színészt elboldogtalanítani a próbamunkában. De hát nem megy, semmi nem megy! Ott állsz a színpadon, kiapadt fantáziával, tehetetlenül, minden mozdulatod hamis, csak a rendező utasításait követed mozdulatról mozdulatra. Sírni kellene, toporzékolni! B.* száján Shakespeare minden szava mintha újra megszületne; ha valami nem ízlik neki, nyugodtan megáll, visszamegy, újra kezd, mindenre jut ideje. Én meg? Szüntelenül szégyenkezem, és csak egyre vágyom: hogy minél előbb túllegyek a jeleneteimen, minél előbb eltűnhessek a színpadról. *Bessenyei Ferenc Kedves férjemnek több oka is volt, hogy el akart jönni velem a Kakukkfészek bemutatójára a Radnóti Színházba. Egyrészt kamaszkorunk emlékezetes regénye ez – a szabadságról. A filmet is nagyon szerettük aztán (külön-külön). Másrészt úgy vélte, hogy Kováts Adélt nekivaló jó szereppel kínálja Ratched nővér. Harmadrészt szívesen látta volna Gazsó Györgyöt. (Aki helyett azonban, meglepetésünkre, a rendező játszotta Hardingot.) Negyedrészt elhitte nekem, aki vele ellentétben láttam a Terápiát, hogy Vilmányi Benett ígéretes McMurphynek. Ötödrészt – de lehet, hogy ez az első – kíváncsi volt, számára mit adhat hozzá a Kakukkfészekhez a színházi feldolgozás. Avval nem számoltunk eléggé, hogy az előadást Zsótér Sándor társfordította és rendezte. Kedves férjem szünetben hazament. Én nem nyilatkozom. (Bevallom, némi riadalmat keltett bennem a hír, hogy Zsótér jövőre Molnár Ferencet rendez a Vígszínházban.) Van ez a helyzet a Nemzetiben a nem ideális színpad-nézőtér viszonnyal fülhallásilag/beszédtechnikailag. Aztán hajlamosak ezt még fokozni is a speciális elrendezésekkel. Az ember tragédiáját Vidnyánszky Attila úgy helyezte el, hogy a színpadi játékteret négy oldalról veszi körül a közönség: három tribün a színpadon áll, a többiek pedig a nézőtéren ülnek, a balkonkerítésig. A szereplők – akik közül Lucifer van a legtöbbszörösen megtöbbszörözve – általában pontatlan, összehangolatlan kórusban beszélnek, tehát a szöveg zömmel érthetetlen. Lehet a káoszt dúsítani pl. úgy is, hogy a rendező egybejátszatja az egyiptomi, az athéni és a római színt. A megoldás az – erre építenek a hangzavarban –, hogy azt a színészt figyeljük, aki hozzánk legközelebb játszik, mert őt hallhatjuk, érthetjük. Erre jó a féltucatnyi Lucifer; mindenhová jut belőlük. (Én a szünet után nézőpontot váltottam, átmentem a színpad hátuljából a zsöllyébe. És tényleg, itt olyan szereplőket is láttam, akik a másik oldalon nemigen kerültek szem elé. Meg nézhettem szemben a saját megürült székemet, két másik megürült szék mellett.) Lendületes expresszionista zarámbolás ez Madách nyomán. Amit érdekesnek találtam: a londoni szín vége terrortámadásba torkollt, ha jól értettem. A befejezésnél pedig átosztották a vég és a biztatás szövegeit Luciferre, Ádámra. Nem mintha nem lenne abból is torz felvételük Sinkovits Imrétől. Az emberi tényezőkről: Vajon Szalma Tamásnak – aki egyebek közt Miltiadész – eszébe jut-e közben az ő Luciferje, Gábor Miklós? Nagy Márknak feltűnően erőteljes a színpadi jelenléte. Csak most reggel olvastam Gabnait, de én is azt gondoltam az Ádámot játszó Berettyán Sándorról, hogy trillzsoltos ízt hoz. Amióta én Tragédia-előadásokat látok, azok mindig ilyenek: szívnak bennük a főiskolások. Kivittem kedves férjemet Ferihegyre, Chicagónak vette az irányt, mert Annamariéknál segítségre van szükség. Május végi retúrjeggyel rendelkezik, de ha kell, marad tovább. A tanévből hátralévő óráit megtartják a kollégái (30 évente egyszer belefér – mondta a tanszékvezető), online vizsgáztat majd. Csak egyszer kell beugranom helyette. Nem lesz könnyű sem ott, sem itt. Mi még soha nem voltunk ilyen hosszan távol egymástól. Ne is úgy képzeljünk el engem, mint víg szalmaözvegyet. Nem tudom, mit fogok csinálni nélküle. Fázni, éhezni és színházba járni. (Az oldalamat remélhetőleg nem lövik át.) A Centrál Színházban jártam tegnap, és jeles szakvizsgának láttam a Kasimir és Karolinéjukat. Szép, elkeseredett előadás lett belőle. Kálmán Eszter lakkfekete + csiricsáré díszlete számomra rögtön karácsonyi plázahangulatot teremtett. Amikor az elején bejött Borbás Gabi, s odaállt a zeppelint bámuló társaság mögé, reszketni láttam a rémes ruhája alját. De meg is értem, ha a lába remegett – micsoda áldatlan feladatot kapott Alföldi Róberttől: jöjjön be a történetbe mint valami kültelki revübe, és énekeljen különböző korszakos slágereket eleinte a capella, később még tátogjon Offenbachot is. A színészek úgy küzdenek, ahogy Ödön von Horváth hősei kapálóznak a felszínen maradásért ebben az örökös aktualitásával tüntető, gyomornehezítő színdarabban. És megcsinálják pontosan. Stohl András egyetlen kisebb fajta tömbből van faragva, feszes, ökölbekezű. A testjátéka kap egy halvány ironikus vonást, miközben a világos tekintete sok archaikus férfifájdalmat hordoz. Bata Éva felfrissült a Vígszínház óta. Varju Kálmán meg oly kifinomultan nyomorult Schürzinger, az ember nem is tudja, hogy leköpje vagy ölbe vegye. A Rauch kereskedelmi tanácsost játszó Papp János volt a rádióműsoromban a rádióműsorom idején, tulajdonképpen akkor mértem fel a formátumát, és azóta a színpadon is nagy bölénynek látom. Olvasom a neten, hogy korábban kétórás volt a produkció, most bő másfél, és tegnap a közönségre sem lehetett semmilyen panasz. Nem volt rossz este. A pécsi Robin Hoodról. Arra gondoltam tegnap este A baranyai gyöngyösbokréta utolsó előadásán, hogy ezek a k2-es fiúk, Fábián Péter és Benkó Bence nagyon megtanulták a színházat; kedvvel birtokolják, uralják, alkalmazzák, játsszák teljes skálán. Ez az előadás talán úgy született, hogy valamelyikük véletlenül elolvasta Tompa Mihály A gólyához című versét, mittudomén, portörléskor fejére esett a Tompa Mihály összes költeményei és műfordításai kötet, felütötte és aztán azt mondta: hinnye, de szól! Ebből el is indulhattak és kerekíthettek egy falusi történetet 1948 márciusában, amikor is az ifjak a tanító vezetésével műsorral ünneplik a 48-as forradalom és szabadságharc centenáriumát. Lett egy ilyen egyórás kis életképes dolog, nem nagy ügy, de ha úgy veszem, sorstragédia a paraszti világban (enyhe Pintér Béla-reminiszcencia). Nyilván a szülőhelyén volt a legjobb helyen a produkció – az Ördögkatlan fesztiválon –, mert a MU-ban vagy rettenetesen dohszagú színházba került, vagy rettenetesen dohszagú szalmát hoztak díszletnek, de a dohszag rettenetes volt. Kellett hozzá tehát a szalma, néhány hangszer vagy ilyen minőségben használható tárgy, és a színészek a maguk különös bájával-ízével, itt-ott nem kézenfekvően kiosztott szerepekben, helyenként ritkán, vagy általam sosem látott vendégekkel. Ráadásul Piti Emőkétől valahogy mindig meghatódom, pláne amikor itt Hohmann-né Maczkó Róziként citerázik, és közben mély megbántottságában könnybe lábadt szemmel nézi férjét, a Hohmann tanítót, Borsányi Dánielt, amint az a Gitta cseléddel, Boros Annával csárdásozik. (Ha még csak csárdásról lett volna szó.) Képtelen vagyok igazodni az időjárás változásaihoz. Tegnapelőtt ingujjas idő volt, tegnap meg elindultam reggel itthonról, és menet közben kénytelen voltam sapkát vásárolni egy kínainál. – Mennyibe kerül ez? – Ezer. – Sok. – Szép. – Ne éljen vissza szorult helyzetemmel, hogy fázik a fejem! (Ezt persze nem értette.) Héccáz. – Nyóccáz. – Jó. Lett egy manósapkám, de aztán hazaérvén belenéztem a tükörbe, és úgy találtam, hogy ez egy egyszerhasználatos sapka volt. Este a Turay Ida Színházba mentem a Balkán Kobrára. Úgy értettem a meghívást, hogy ezt az előadásukat reprezentatív produkciójuknak tekintik az évadban, hadd lássam. Januárban mutatták be, és mint észrevételeztem tegnap, el is jött az utolsó előadás ideje. Ez a legérdekesebb, hogy a Turay Ida Színház közönsége, amely mindig oly meghitten megtöltötte a nézőteret, ahányszor ott voltam, honnan tudta vajon egyből, hogy ez neki nem kell. Miből tudta? Abból, hogy nem Topolcsányi Laura írta, hanem Ivan Kušan és Tasnádi István? Nem értem ezt. A darab ugye alapjában véve a Galócza. A rendezés, a játékstílus picit eklektikus, a színészek sem mind egyforma képességekkel és ambícióval dolgoznak, de az előadás működik, nem henye, nem méltatlan. Ott van például az Ankicát játszó Kovács Olga, akiről nekem már korábban is voltak jó nézői tapasztalataim. Vagy ahogy Pásztor Máté Mozsboltként a mozgáskészségét kamatoztatja. Igen kevés néző volt. Közülük a legjobban az előadást rendező Sztárek Andrea nevetett. Könnyű volt kihallani, összetéveszthetetlen a nevetése. A Radnóti Színház a Teslában, Branden Jacobs-Jenkins: Gloria. Bírtam. Jól jött nekik a Hajdu Szabolcs-féle lakásszínház: a bekuckózás, a közelség, a színpadiatlanság, a halkság, az akár motyogásba hajló bensőségesség. Amikor lövöldözésre került a sor, behúztuk fülünket-farkunkat, nézők, nehogy eltaláljon bennünket egy eltévedt vagy gellert kapott golyó. Nekem úgy tűnt, az előadás talán még jobb is, mint a darab, bár a darabnak is javára írok ezt-azt, például hogy legalább kétszer váratlan irányt vesz. (Kortárs amerikai szerző sikeres műve, Totth Benedek fordításában. Egy magazin szerkesztőségében játszódik, és igyekszik sokat mondani sikerről, médiaviszonyokról, bulváréhségről, karrierről és mindezek között az emberi érintkezés formáiról és minőségéről.) Kitűnőek a színészek: Vilmányi Benett, Lovas Rozi, Porogi Ádám, Sodró Eliza, Rusznák András, Martinovics Dorina. Figyelni kell, mert van, hogy valaki újabb figuraként jön be, más meg nem. Sodró Eliza például – akit élmény olyan szerepben látni, amilyet nemigen szokott kapni: nagy nő, jó, mondjuk: növendék nagy nő – az elején Kendraként elkezd enni egy müzliszeletet, aztán évekkel később Jennaként fejezi be a megevését. Különösen tetszett nekem Porogi Ádám, úgy is mint egérfogú rendszergazda. Két dologra mint újságíró csatlakoztam rá. Az egyik Vilmányi Benett gyakornokának valami olyasmi mondása volt, hogy ilyen unalmas helyen ilyen unalmas emberek biztos nem csinálnak semmi érdekeset. Majdnem bólintottam, mert én is úgy éreztem, hogy egy érdemi lapnál ennél pezsgőbb a szerkesztőség. Másrészt később Lovas Rozi azt mondta, hogy amikor még nem volt internet, akkor más volt, akkor még munka folyt az íróasztaloknál. Hát lehet. Attól tartok, hogy én még az internet előtt dolgoztam utoljára szerkesztőségben. (Kiv. KisLapok.) Háy János Kik vagytok ti? című hál'isten vastag, kézizomláz-okozó, hétvége-bearanyozó kötetét olvasom. Nem irodalomtörténetnek nevezném, inkább hogy esszék magyar írókról, költőkről. Nagyon élvezem. Az elejéből: Itt vannak, felséges uralkodó, már megint itt vannak, szólt be a kapusangyal. Kik?, kérdezett vissza az egek ura. Hát a magyarok. Már megint, Úristen, mondta, kicsit zavartan, mert észrevette, hogy önmagát szólította meg, s kicsit szégyellte ezt a Teremtőhöz méltatlan, nárcisztikus viselkedést. Mi a francot akarnak már megint? Valamit kérni vagy kérdezni, mondta a kapusangyal. Már megint? Adtam nekik mi szem-szájnak ingere, kiűztem a törököt, az oroszokat, a labancokat, adtam nekik legvidámabb barakkot, adtam nekik szabad választást, tüzet, vizet, zsíros földeket, rovásírást, Rubik-kockát, plázákat, hogy tarthassanak plázacicát. Már megint mit akarnak, kit akarnak beárulni, nincs nekem erre a trafikálásra időm, intézzék el egymás között. Teljesen leköt a világegyetem tágulása, most ehhez képest ezek piszlicsáré magyarügyek! Ezek nem azok, mondta a kapusangyal, ezek nem besúgók, olajszőkítők, nem ingatlanpanamázók, nem a vallon magyarok, nem a flamand magyarok, ezek a… Kik? A többiek, akik valójában csak olyanok, hogy magyarok. Olyanok is vannak? Lettek, mondta a kapusangyal. Na jó, kapnak öt percet, természetesen földi idő szerint. Az engedélyt hallva becsődült a küldöttség a panasszal, hogy nincsen hazájuk, mert valahogy kifogyott alóluk, s csak bolyonganak hazátlan, és már oly fáradtak, hogy jó lenne megpihenni, kicsit heverészni dobozos sörrel a kanapén, mint a németek, és hogy elmentek Brüsszelbe is, de senki nem akarja megérteni a helyzetüket, még a belgák, de nem akarunk vádaskodni, csak mint tényt említenénk, hogy még ők sem. Múltkor még volt egy hazátok a magasban, azzal mi van. Á, az kamu volt, mikor felmásztunk a magasba, akkor csak levegő volt ott, meg a Malév egyik járata, amelyiknek nem szóltak, hogy csődbe ment a cég. Már alig maradt pár pillanat az öt percből, de a határidő épp olyan az Úrnak is, mint az íróknak, felpörögtek a fejében a teremtő gondolatok, s rögvest megszületett a megoldás. Menjetek vissza, találtok ott egy csomó könyvet, ne a fellegajtót nyitogassátok, mert utálom a huzatot, hanem azokat, s amit ott találtok, az lesz a hazátok. Az? Igen, pont az, mondta az Úr, s hátat fordított a siránkozó magyaroknak, és újra szembefordult a világegyetemmel. Két alakítást őrzök erősen a tegnap elhunyt Vass Évától, az egyik az 1984-es várszínházi János királyban Eleonóra királyné. Az uralkodó nagyasszony, aki politikai játszma áldozata lett. Ott térdelt a tömlöcben, egy szál darócban, kivégzésre várva. Amikor jött a pap, Eleonóra azt mondta bölcsen, lemondón, mély, összecigarettázott hangon – szoktuk emlegetni Erzsi barátnőmmel ezt a felejthetetlen alt megszólalást –: „isten ismeri az életemet, én is ismerem, harmadiknak nem kell ismernie”. A másik a Gábor Miklós rendezte 1995-ös Bunburyban Lady Bracknell a Kálvária téri színházban. Talán az utolsó színpadi szerepe volt, búcsúzóul egy kisebb mestermunka stíljátékból: humor, ritmus, elegancia. Nem találkoztunk soha. Koltai Tamás egyszer beajánlott hozzá, rádióműsort szerettem volna, de elhárította. A Gábor Miklós-díj ügyeiben telefonon érintkeztünk. Örülök, hogy az ideit, a férje születésének 100. évfordulóját még megérte. Ezt üzente a díjátadóra. Délután a Budapest Bábszínházban a 80 nap alatt a Föld körül, Kuthy Ágnes rendezésében. Paravános játék, és akárcsak Az arany meg az asszonyban, itt is minden emberszereplő állat. (Utóbb tudtam meg, hogy ez nem előzmény nélküli; készült ilyen rajzfilm a Verne-regényből.) Csinosak a bábok, decens, elegáns, öltönyös oroszlán-Fogg, kis gömböc rágcsáló Passepartou, burnuszos krokodil Szuezben és így tovább. Két logikai gubancban elbotlottam. Az egyik az elefánt, aki nem ember, hanem elefánt. Elefántelefánt. A másik a tengeralattjáró kapitánya, aki hal. Ott úszkált az ablak mögötti vízben. Hát én nem szállnék be egy olyan tengeralattjáróba, ami vízzel van tele, mivel hal a kapitánya. Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban voltam-e bábszínházban. De felnőttként lenyűgöz a paraván fölötti virtuozitás a bábokkal. Itt most a vonatozásokat szerettem legjobban. Indiántámadás is érte a vonatot. Az egyik indián még vágtázni is tudott a lovával, nemcsak ügetni! Este a B32-ben a Rebeka. Írta Szabó Borbála, játsszák Kurta Niké és Egger Géza, rendezte Balogh Attila – ennek szólt a bizalmam. Méltányolom a színészek munkáját és a színpad hintázását, de nem rokonszenveztem a dologgal. A Nemzetiben voltam, de nem tudom, mit láttam, mert az egész épületben egyetlen plakát, hirdetmény, szereposztástábla, színlap, szórólap sem informálta a közönséget. Jó, vicceltem. Tudom, hogy a nyíregyháziak léptek fel, de úgy gondolom, hogy a vendéglátó gondosságából és költségvetéséből kellene telnie a tájékoztatásra, legalább az előcsarnokban a lábon álló ledfaluk ne a Meggyeskert stáblistáját mutassa, hanem a Meseautóét. Kis sóhajjal mondom, hogy ezt az előadását hozta Pestre a Móricz Zsigmond Színház, Galambos Attila, Szente Vajk és Bolba Tamás művét a film forgatókönyve alapján, Szente Vajk rendezésében. Haladéktalanul elismerem, hogy a produkció teljességgel szakszerű, dolgos, profi és eredményes, csak sosem fogom megérteni, mi a jó ebben az áruban, amit az alkotók musical comedynek neveznek. (Olyan Madách színházi – mondta egy néző mögöttem a szünetben.) Folyton dalra fakadnak, a vicces dialógusok voltaképp átvezetések a számok strófái közt. És folyton táncolnak is, ha valaki stemplizik, akkor belibbennek táncosok és ők is stempliznek. Ha valaki telefonál, vagy lelki válságot él meg dalban, akkor is ugyanez van, nyolc plusz telefonáló, nyolc plusz szenvedő. Kisebb mélypontként éltem meg, amikor a táncosok cukorkának öltöztek, és a számuk végén cukorkákat dobáltak ki a nézőtérre. Énnekem 7-től 10-ig egyetlen mosolyom sem bírt lenni ennyi szakállas poén és ősöreg műfaji klisé láttán, a legnagyobb nevetéseket arató vaskosságoknál pedig az ízlésem is berzenkedett kicsit. A bohókásan budapesti díszlet tetszett – bár a lillafüredi képbe kevéssé illett a Vásárcsarnok és a Parlament. Gulácsi Tamás alakításának volt bája, például amikor hosszan nem tudta – figuraidegenül egyébként –, hogy mit is hazudjon és hogyan. Lehet, hogy az egész évadban ezen az estén volt a legnagyobb siker és a legboldogabb közönség a Nemzetiben. Láttam az utóbbi években több hasonlót: orosz/szláv rendezők hogyan rendeznek Csehovot. Oly gazdag arrafelé a Csehov-recepció, akkora előzménysorozat után nyilván valami újat, egyénit kell dobniuk. Biztos vannak divatok is. Nekem mindenesetre olyan előadásokhoz volt szerencsém – nem tartom szerencsémnek –, ahol a rendező a legkevésbé a színészekre épített. Nem a szöveg, a szerepek, viszonyok, helyzetek színészek általi kibontására hajtott, hanem más módokon elért hatásokra. Különleges díszlet. Erős fények, effektek. Hangzatos, zengzetes, bombasztikus zene a jelenetek, a szöveg alatt. Tegnap is egy ilyen Ványa bácsit láttam, Vácon, a Dunakanyar Színházban (koprodukció a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházzal), Jaroszlav Fedorisin rendezésében. Amikor elkezdődött, és széles fekete köpenyes, nagykalapú szereplők kiváltak a füstködből – amely füstköd az egész előadás alatt állt a színpadon, kékben, lila vagy piros fényben – hirtelen azt hittem, eltévedtünk, és valami Harry Potter-adaptációt látunk. De nem. Később előfordult, hogy a Cseresznyéskertben éreztem magam, mert a fehér ruhás, kalapos, fejetlen mama-szellem keresztülbóklászott a színen, s ennek a végén jelentősége lett. De azért a Ványát adták, ismeretlen fordításban. Olykor fizikai színháznak is tűnt, legalábbis Erdélyi Tímea Jelena Andrejevnája torna jellegű, esztétikus mozdulatsorokat végzett. Ez végül is illett a színésznő mesterkéltnek ható játékához. Ugyanakkor kevésbé passzolt Jelenához, aki mégiscsak egy tunya nőszemély. Nem az én színházam, na. Ha valami pozitívumot kell választanom belőle: végtére is Kaszás Mihályt a küllemével, a jelmezével, a kiállásával, a figurájával, a játékával elfogadható Asztrovnak találtam. Ő volt a legkevésbé furcsa ember. A Tünet együttesnél el vagyok maradva egy-két produkcióval, úgyhogy tegnap elmentem a Trafóba megnézni Az éjszaka csodáit. Vittem magammal doktor Kingát is, mert rajta tartom a szemem a színháznézői képződésén. Ebben a koncert-rajz-látomás-táncszínházban ott kezdték a káprázatot, amikor a filctollal festett nő is táncolni kezdett – szép kettőst járt vele Szász Dániel. De a kedvencem az volt, amikor Furulyás Dóra egy elefánttal együtt adta elő a Someone Like Yout. Ázsiai elefánt volt egyébként, onnan lehet tudni, hogy kicsi a füle. Az afrikai elefánt füle tekintélyesebb méretű, mivel a meleg miatt neki komolyabb hőleadásra, nagyobb felületű hűtőrendszerre van szüksége. Hazajőve már az utcáról láttam, hogy Molnár Piroska játszik ma a Rózsavölgyiben, az Emberi hang című estjét adja. Amikor erre érkezem haza, általában be szoktam sompolyogni a lépcsőházból a színházba oda, ahol a nézők nem látnak, én viszont rálátok Piroskára, és elidőzöm kicsit. Meghallgattam tőle a Gyere Josephine-t meg hogy Színésznő szeretnék lenni, és úgy éreztem, egy rossz szavam sem lehet az estémre. Háy János Kik vagytok ti?-jének van egy csodálatos kis fejezete Hol volt, hol nem volt (Petőfi Sándor keletkezése) címmel. Meg lehetne filmesíteni, csak félő, hogy Keresztes Tamás mellett korilag már elment a szerep, sajnos. A következő, tényleg petőfis fejezetből hozom: Ha születése, mondjuk, kétszázadik évfordulójáról megemlékezik a parlament, mindenki meghatottan fog felállni, de belül mindenki mást és mást gondol. Veletek végezne először, ti röghöz kötött, konzervatív csürhe, gondolnák a liberálisok. Ti kerülnétek a pallosa alá, ti, internacionalista hazaárulók, a nép nevében, s a nép mégiscsak mi vagyunk, gondolnák a konzervatív párt képviselői. Ne aggódj, Sanci, mondanák a szélsőjobbosok, visszafoglaljuk, nem lesz egy nemzetnek két, vagy fene tudja hány hazája, pláne ha abból az egyik Románia. Csak a szélsőbalos képviselő nem gondolna effélét, egyedül van a parlamentben, s meg van róla győződve, hogy valójában ő maga Petőfi Sándor. Mátéval mentünk a Belvárosi Színházba a Hogyan nevezzelek? premierjére. Őt voltaképp törzsnézőnek is nevezhetném, mert nem először látunk együtt Veres 1 színházi előadást. Ez a mostani bemutató egy francia vígjáték (szokás szerint film volt), szobadarab. Az egész, hosszú és nehézkes expozícióval induló első rész azt taglalja, hogy milyen nevet adnak Vincent-ék a születendő gyereküknek. A szünetben kicsit tanácstalanul álldogáltunk. Lehet-e még ezt a témát tovább ragozni majd? Másrészt létezik-e olyan párizsi (vagy bárhonnani) értelmiségi házaspár két kisgyerekkel, amelyik fehér nappalival és étkezővel rendezi be a lakását, és az olyan makulátlan, mint itt? – kérdeztem magamban. A bedurvuló második részben aztán szinte visszasírtam vagy visszanevettem az első rész problematikáját. De meg kell mondanom, hogy minden göcsört ellenére a szerzők kiegyenesítették a darabot, vagyis inkább hogy valahogy kikerekedett a mű. A végére nézőileg bólogatós, komplett siker lett belőle, el is nyerte a publikum tetszését, szeretetét a tapsnál. Schlanger András rendezte az előadást. Az ilyen darab nem igényel flikflakokat; kiállás, fazon, ritmus, stílus. Kálid Artúr, Verebes Linda, Pál Tamás, Simon Kornél és Molnár Gyöngyi játsszák. Azt szűrtem le, hogy Simon Kornél – akit évek óta nem láttam – egész jó színész lett. Valamint el nem tudtam volna képzelni, hogy egy olyan hülye bevalló monológot, mint amilyen Pál Tamásnak jutott, miként lehet ilyen vonzóan mély hangon, komolyan, szálfaegyenesen ülve szépen előadni. Lakik bennem valami megmagyarázhatatlan gyengédség vagy elérzékenyülés García Lorcával és műveivel szemben. Úgyhogy tulajdonképpen kedvtelve néztem a Katonában a Ha elmúlik öt év – Az Idő legendája bemutatóját tegnap este. Zsámbéki Gábornál még a költészet is racionális és megfontolt, de tagadhatatlanul ott van: Dér Zsolt ábrándos tekintetében, a selyemköntösös nyurga alakjában, a székre kucorodásában. Kicsit olyan, mintha ez a fiatalember csupa hosszú ujjból, zongoraművész-ujjakból állna. És megkapó Pálmai Anna korabeli gépírókisasszonyának vízhullámos frizurája éppúgy, mint a szenvedélyessége, és Bányai Kelemen Barna pirosban, az életteli férfiasság képviseletében, és Dankó István ironikus járásból kifogalmazott inasa, és Jordán Adél csupa fájdalommal felruházott Próbababája. Az előadás legbizarrabb és legcsodálatosabb jelenetében a Halott kisfiú találkozik a Döglött macskával, és ezt a kettőst úgy adja elő Zsámbéki Jakab és Tóth Anita, hogy megáll a levegő és az óra. Tóth Anita színészi személyiségének erejét nyilván nem kell külön méltatnom, ráadásnak ott hagyta rajta nyomát az Idő. Olyat pedig talán még sosem láttam, hogy színházi gyerekszereplő – pláne egy ilyen nehezen megfogható, különös szövetű és szövegű figurában – ennyire értékelhető, már-már teljes értékű színészi alakítást nyújtson. Szóval én elvoltam evvel a szolid érzéki kalanddal, amit az előadás kínál, úgyhogy nem is igényeltem volna a végén megtudni a miértjét. De a befejezés tulajdonképpen ugyanaz, mint amikor 2011-ben Zsámbéki Gábor A mizantrópot rendezte. Annyival még rosszabb is, hogy most már nincs elvonulási lehetőség, a lemészároltatás elodázhatatlan. Amióta egyedül vagyok mint komfortos várkisasszony, minden nap biciklire ülök és eltekerek Verőcétől Vácig (a szobában), az utolsó percben még sprintelek is, azután csónakba szállok és leevezek Kisvácig (a szobában), kalkulálva azért a folyásirány segítségével is. Hétvégén befejeztem egy hosszú cikket a Jelenkornak az idei színházi évadról. Sajnos jelentős része a taóról szól. Aminek a megszüntetése és kompenzálása, oly sok hallgatás és némi ígérgetés után ez már látszik: nem más, mint arctalan és arcátlan pénzátcsoportosítás a nem az övéiktől az övéiknek. Ezt is lehet. Viszonylagos sűrűséggel kikívánkozik belőlem Rubold Ödön, vagyis az ötvenes években kitelepített báró Samoday Kornél örökbecsű mondása a Te rongyos életből: Ma már mindent lehet. Tavaly jelentkeztem az önkormányzatnál szavazóbizottsági tagnak a választásokra, de nem fértem be a szemmel láthatólag összeszokott nyugdíjas csapatba, csak póttagnak vettek be. No, gondoltam, evvel én be nem érem, akkor most elmegyek pártfüggetlen létemre valamelyik párt delegáltjaként a szavazóköröm bizottságába. A humor pártján álló ellenzékiként a Magyar Kétfarkú Kutyapártnál jelentkeztem, és adtak is megbízást. Aztán az önkormányzatban kiderült, hogy nem lehet, mert 2018-ban 4 évre választottak meg engem póttagnak. Meglepődtem ezen, hogy négy hosszú évre gondoltak leültetni a kispadra. De hát én meg felpattantam, lemondtam arról a tagságról és átpártoltam. Sajnálatos, hogy milyen kevés delegált, pláne milyen kevés nem kormánypárti tag lesz a bizottságokban. Egyben baljós jel is. Tegnap mentem aztán esküt tenni a többi delegálttal. A pártok delegáltlistái közül is messze a Fideszé volt a legnagyobb. Voltak azért ellenzéki listák is, a leghosszabb a szocialistáké, a legrövidebb a Momentumé. Az MKKP-nek meg listája sem volt, mert én vagyok az egyetlen kutya a kerületben, úgy tűnik. Az esti színház nem jött össze, azután pedig felfedeztem, hogy milyen jólesik nekem egy estém otthon. A Manó fél 8-kor kezdődő előadására tartottunk Nyíregyházára, három nők, de már fél 7-re megérkeztünk. Így ketten megragadtuk az alkalmat, hogy a 7-kor kezdődő nagyszínpadi Bob hercegre is bekéretőzzünk, majd fél 8-kor kisurranjunk az erkélyről. Végül is félóra nézés pont félórával több a semminél, pláne a tapasztalt szem számára. Az operettet Göttinger Pál rendezte, a Csehovot pedig Tasnádi Csaba, és elsőül is mindig rokoni szeretettel fogadom ezt a színdarabot, amely kicsit olyan, mint egy Csehov-gyűjtemény: mászkálnak benne a Ványa bácsi hősei – sok szó szerinti dialógussal onnan –, de van, aki mintha a Platonovból tévedt volna ide, más meg talán az Ivanovot járta már meg. Most azonban nincs időm beszámolni, mert megyünk tovább Miskolcra. De bevallom, kicsit a csalódottság is szavamat szegi. A maira átfabrikált Bob herceg első 25 percében 2x2 szereplőt láttunk két jelenetben, közben kettőt énekeltek, hát nagyon furcsán. A vígjátékiságtól eléggé távol tartott A Manóról pedig az volt a benyomásom, hogy a rendezést eluralta az artisztikum vágya, ezt szolgálta az egygesztusú, szimmetrikus fekete díszletkonstrukció, a drámai szimfonikus zenék – üldöznek engem a zenével nyakon öntött Csehov-előadások! –, a kiemelő fényeffektek. Mindebből nem jött ki jól maga a játék szerintem. Dézsi Darinkát szeretném megemlíteni, akinek az előadás mesterséges, szűk, sötét keretei között is sikerült egy üde, virágzó, természetes Julját teremtenie.
Délben tantermi előadás a miskolci Herman Ottó Gimnázium 10. osztályában, Fandl
Ferenc a Klamm háborújával. Erről majd a Spirin. Uristen, hát mikor
láttam én utoljára gimnazistákat? 34-en voltak, arányosan, kábé a fele lány. Két
dologra lettem figyelmes: mindegyik lánynak hosszú a haja, valamint a székek nem
négylábúak, hanem hajlított vázúak. Vagyis hátulról előrenyúlik a földön két
Este Az ünnep, Szabó Máté rendezésében. Hát pont ugyanazt éreztem a forgó folyosódíszlettel és a kamerázással kissé sután induló előadás láttán, mint amit a darab 2006-os első magyarországi bemutatója idején a Pesti Színházban. Hogy ugyanis filmen még be lehet adni nekem ezt a dolgot, de a kicsit leegyszerűsített, csökkentett szereplőlétszámú és folyamatosan egy az egyben arcba kapott színházi változatot nem, sehogysem. Természetesen nem azt vonom kétségbe, hogy léteznek ilyen szörnyetegek, mint ez a családapa – Miskolcon Gáspár Tibor játssza elegánsan –, akik szexuálisan bántalmazzák a gyerekeiket, vagy hogy vannak olyan anyák-feleségek – Máhr Ági adja szépségesen rémült arccal –, akik erről nem vesznek tudomást. Ám a színpadi események menetében szinte minden ponton fennakadok, értetlenkedem, hogy a szereplők most miért ezt teszik, miért nem mást. Ennyi voltam mára, mert cikkleadás van. A sajtó előszeretettel fogalmaz úgy, hogy a miniszterelnök a Karmelita kolostorban dolgozik, a Karmelita kolostorban fogadta ikszet-ipszilont és megmutatta neki stb., de megint leszögezem, hogy nem. A miniszterelnök nem a Karmelita kolostort építtette át magának, hanem a Várszínházat, amely utoljára a Nemzeti Táncszínház otthona volt. A számukra létrehozott új színházépületben jártam tegnap a Millenárison. Szép, világos, tágas az előcsarnok, a megformáltsága a Müpára emlékeztet. A Budapest Táncszínház Három nővér-előadását láttam, Sághy Alexandra koreográfiáját, Kovács Benjamin zenéjével. Izgatottan mentem, mert ha valamit nehéz elképzelnem táncban, akkor az egy szövegalatti tartománnyal gazdagon telített Csehov-darab. Bár „elvágyódás” címszóval nyilván művészien lehet vekengeni szó nélkül is, fizikailag is, mozgásban is. Rögtön az első képet összefoglalóan érzékletesnek találtam a szorult helyzetükben hintázó három lányokkal. Egy üres szobadoboz a díszlet, amelynek egyik fala a nézőtér felé nyitott, a másik három pedig függőlegesen kifeszített gumikötelekből áll. Ez hathat börtönnek, másrészt játéknak, hangszerhúrnak, egy rezgős, mozgalmas, szaladgálós résznél még a tűzvésznek is betudtam. Ebbe csavarodott bele az elején a három, orgonasípszerűen nőtt, pamuthálóinges táncosnő. Eleinte próbáltam kitalálni, hogy ki kicsoda és mi történik, de idővel ezt sérelem nélkül feladtam. Valami harcot, háborút érzékeltem az érzelmi fogságon túl, és a nők minden értelmű, rettenetes kiszolgáltatottságát a férfiaknak. A legmegkapóbb jelenetet a végefelé vettem, amikor az átszellemült arcú, kislányos Irina a férfiak kezén állt, s óvatosan adogatták át egymásnak. Rövid előadás, úgyhogy sikerült balszélen egy nézőnőnek végigköhögnie az egészet. A Forte Társulat Káprázat című előadása a Szkénében. Én nem ismerem ezt az Elias Canetti-regényt, amiből a színpadi átiratot készítette Lőrinczy Attila. De hogy mit mond ma nekünk a Nagy Norbert játszotta sinológusprofesszor története, az világos. Milyen kimeríthetetlen ez az ember! – gondoltam. Mármint Horváth Csaba. És van ez a csodálatos csapata – örömteli meglepetésemre Szilágyi Ágotával kiegészülve –, amelyik énekel, zenél (Keresztes Tamás munkája a zene), és eljátssza egy könyvtár könyveit, gólyalábakon táncolva. A második részre elfáradtam, amit restellek kicsit, hogy én fáradtam el, és nem a színészek, akik pedig nagy fizikai és szellemi erővel dolgoztak, én meg csak ültem. Kedves férjem Chicagóban már ma szavaz az EP-választásokon. Nekem a holnapi nap lesz húzós, korán reggeltől késő estig. Máté majd jön délután szavazni a szavazókörünkbe, ahol ülök, és amilyen kedves, biztos hoz nekem valamit. Naplót ne várjunk tőlem holnap, hiába hogy ma kétszer is megyek színházba. (Pontosabban operába és táncba.)
A tegnapi napot 5.30-tól 21.30-ig az önkormányzat házasságkötő termének előterében töltöttem egy kilenctagú szavazóbizottságban. Nem lehet eléggé méltatni a helyhatóság figyelmességét, hogy az Európai Parlament-választások mellett belvárosi fesztivált is rendezett az Engels Erzsébet térre, tehát kábé ebédidőtől koncert is volt, üvöltött a zene. Az időm résen levéssel és szemlélődéssel telt, megtekintettem az 1014 környékbeli választópolgár több mint felét – sok-sok Dr. Idős Embert főleg reggel. (Végre egy fiatal! – gondoltam, de az is Kam. Fanni volt. Jut eszembe, celebspotting, Hab. Árpád nem az utcáról érkezett, hanem a házból belülről, kísérővel.) A későbbiekben aztán sok kisgyerekes család is jött. Úgy 700-800 alkalommal fogalmaztam meg a Jó napot kívánok!, valamint a Viszontlátásra! kívánságot. Két-háromszázszor az hagyta el az ajkamat, hogy Átjelentkező? Akkor 11. szavazókör, egyenesen, aztán jobbra be. 200-300 esetben rángott egyet a fejem történelmi okból, amikor a távozók kedvesen és biztatóan Kitartás! jelszóval köszöntek el. A számolásban roppant gyors, találékony és hasznos voltam. Rövid idő alatt végeztünk a 270 fideszes, 89 momentumos, 76 DK-s, 52 MSZP-Párbeszéd, 26 Kutya, 10 LMP, 9 Mi Hazánk, 6 Jobbik és 2 munkáspárti szavazat többszöri megszámolásával. Csak aztán az adminisztráció volt hosszas. Azt az engem megnyugtató tapasztalatot szereztem, hogy máskor majd nem muszáj a szavazókörünkön tartanom a szememet az ilyen 16 órás események során, mert ezek a tapasztalt emberek aggályosan korrekten és tisztességesen végzik ezt a dolgot. A szombaton az Erkelben látott Manon Lescaut kapcsán akartam mondani: tudom, hogy az operát zenére játsszák, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az esetek többségében a cselekmény agyrém. A Manon története például tíz percig sem tartana, ha én lennék Manon Lescaut. Akihez az első felvonás elején odajön egy ember, és azt kérdezi – jó, kicsit körülményesebben és dalban –: magát hogy hívják? Anélkül, hogy ő maga bemutatkozna. Hagynám is ott válasz nélkül rögtön, és kész. Tegnap a József Attila Színházban vendégszerepelt a szabadkaiak Mi történt Baby Jane-nel?-előadása. Galambos Péter rendezte, akiről már jutott eszembe korábban is, hogy esetleg filmet kellene rendeznie. Bár esetünkben a Baby Jane-t már elfilmezték előle. A játék egy szép, áttetsző, festett függöny mögött zajlik, jól lehet vetíteni rá, és mögötte művészien és sejtelmesen világítani meg jeleneteket a színpad különböző pontjain. Hogy a POSZT-ra való meghívást mivel érdemelte ki ez a míves előadás, azt nem látom tisztán. Lehetséges, hogy a válogatók nem tudták, milyen jó színésznők vannak a Vajdaságban (velem ellentétben, aki tudom), és kellemesen meglepődtek. A címszereplő Pesitz Mónika magabiztosan viszi az előadás terhét, és felhívnám a figyelmet a testvérét játszó Kalmár Zsuzsára is, aki végtelenül kollegiálisan látja el a maga minden szempontból sokkal előnytelenebb színészi feladatát. Valahogy eszembe jutott közben az anyósom. Hogy mi marad meg és mi nem. Már tizenegy éve lesz decemberben, hogy meghalt. A halála előtti napon én jártam bent nála utoljára. Emlékszem, eredményes voltam, sikerült belediktálnom egy kis doboz joghurtot. Tudom, melyik az a kiskanál a verőcei konyhafiókban, amelyikkel megetettem. Leszögezem: a Madách Színházban látható Webber-musical, a Rocksuli ügyesen konstruált, épkézláb darab. Egy-egy tartalmi eleme átgondoltan figyelemreméltó. Szirtes Tamás rendezése nem bombasztikus, de szakszerű, gondos, a szükséges rengeteg munkával kicsit sem spóroló. A szereplők úgy működnek, ahogy kell. A közönség tetszéssel, lelkesen fogadta az előadást. Én azonban ellentmondásokba ütköztem, és ezeken rendre fennakadtam. A történet szerint egy fiatal, becsvágyó amatőr rockzenész rossz passzban van: kirúgják a rockbandájából. A barátját és az albérletét is épp elveszíteni látszik. Úgyhogy szélhámoskodva beáll helyettesítő tanárnak egy erősen poroszosnak ható magániskolába. (Legalábbis a Madách színpadán igen katonásan masíroznak a diákok.) Laza stílusú főhősünk felspannolja a szüleik figyelmetlenségétől szenvedő, agyondresszírozott gyerekeket, rockbandát farag belőlük és sikerre viszi a csapatot egy tehetségkutatón. A meghatározó gondom mindjárt a főszerepet játszó, energikus Serbán Attilával volt. Úgy fiatal rocker, hogy negyvenes, őszülő, rezgő hasú, és régivágású operettszínészi eszközöket használ, különös tekintettel a komikus pofavágásokra és a nyelvnyújtogatásra. A másik problémám a másfél tucatnyi gyerekszereplő. Szerepük szerint felszabadítják őket, miközben éppen hogy idomítva vannak: zenélnek, énekelnek, táncolnak igyekvőn, előírás szerint – pont úgy rájuk erőltették a felnőttek által meghatározott szigorú kereteket, mint a sztoriban szereplő iskolában. Feladatot teljesítenek látható élvezet nélkül. Voltaképp az elképzelhető legáldásosabb módon hatott rám az előadás: felkorbácsolta bennem a szabadságvágyat. A szünetben, dacára a zuhogó esőnek, elhagytam a színházat. Kedves férjem hazaérkezett. Van az az általános probléma, hogy a kutyáknak nem lehet magyarázó jelentést beadni szóban vagy írásban. De látom a reggeli hírekben, hogy van ennél sokkal súlyosabb. Ha lenne most időm, arról lennék beszámolandó a szokásos módon és méretben, hogy kollégákat vittem tegnap Tatabányára A kutya különös esete az éjszakában előadására. (Láttam a művet öt éve a Centrálban, és nem hogy a darab nem ragadt meg bennem, de a címét sem bírom megjegyezni. És ez valószínűleg így lesz majd ezt a bemutatót követően is.) Guelmino Sándor rendezte a tatabányai produkciót, és nem mondom, hogy nem rendes munka, mert az. Kicsit gyerek/ifjúsági színházszerű, egyrészt Fekete Anna színes, játékos díszleteitől, másrészt amiatt, hogy az autista főhősfiúra hasonlító további kapucnis autisták szinte mindent illusztrálnak, ami elhangzik. (De még a tetrist vagy a fügét is.) Figeczky Bencében eleve bíztam, mivel láttam főiskolás korában Nyilas Misiként, onnan tudtam, hogy meggyőző és hiteles lesz különleges gyereknek. Kedvenc Danis Lídiámat együttérzéssel figyeltem: mindvégig színen volt sálat kötve egy teljességgel mondvacsináltnak ható szerepben. Király Attila jutott velem a legtöbbre: megérzékítette nekem az adott helyzetű apa szülői drámáját.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||