Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2019. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

  1 2 3 4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. kedd

     Itt vagyok, itt vagyok Nagyváradon. Többször szálltam már ebben a színvonalas Körös-parti hotelben, eszembe is jutott rögtön, ez az a hely, ahol a fürdőlepedő oly anyagtakarékos, hogy nem ér körül engem. Otthonosan rámosolyogtam erre a vécépapírtartóra, annyira kelet-európai: ferdén sikerült felszerelni, ettől leesik róla a tekercs. Szép volt az este, és szép volt a hajnal a beépített dombokra néző ablakomból, csak azt elmulasztottam lefényképezni.

     Ma hosszú, nehéz nap lesz.

     Ez lett az Aba-interjú.

vissza a lap tetejére

2. szerda

     A reggeli gyerekelőadás (Hollós Mátyás című, nagyváradi Lilliput Társulat) úgy kezdődött, hogy két Vidnyánszky-inges* szereplő zenélve bejött a nézőtérre. Rámosolyogtam az egyikre, amelyik mosolygott, a hangszere nem a szájában lévén. Felismerésként ért: úgy látszik, így hatvan felé most már azért sikerült elsajátítanom ezt-azt. (Bár lehet, hogy ehhez Chicago is kellett a közelmúltban, mert az amerikaiak mosolygósak.) Ami a produkciót illeti, nagyon bírtam a Majoros Gyula tervezte bábokat.

     A konferencia első három előadása olyan bábművészek életművét taglalta, akik meghatározó alkotói voltak egy-egy város: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyvárad bábszínházának a rendszerváltás előtti évtizedekben. (Balló Zoltánékról Kocsis Tünde, Haller Józsefről Kozsik Ildikó, Szele Veráról Bíró Árpád Levente beszélt.) Mint Nánay István felkért hozzászóló megjegyezte, ha van értelme az ilyen összejöveteleknek, akkor ez az: az előadások hallatán rájöhettünk, hogy művészi-szellemi műhelyek iránya és útja hány ponton keresztezte egymást, ideértve a budapesti Állami Bábszínház azonos korszakát is.

     Utána Puskás Panni moderálásával újabb témák következtek: Kovács Ildikó bábszínházi esztétikája (Fekete Anetta), a kolozsvári egyetemi bábképzés története (Palocsay Kisó Kata) és a szatmári Brighella bábszínház 15 éves története (Bandura Emese). A konferencia befejeztével megtekintettük a helyi Szigligeti Tanoda Hídavatás című előadást, de ezt hagyjuk, mert csak felbosszantottam magam rajta.

     Este a Túl a Maszat-hegyen a vendéglátók előadásában, Bartal Kiss Rita rendezésében. Nos, ez a gyerekdarab – írtam anno az ősbemutatójáról – nagy. Széltében-hosszában kiterjedésű. Nem elég hozzá néhány kedves ötlet és egy-két szerethető szereplő. Többet kíván. Attraktivitást, felszabadultságot, színészi pompát. Mindenekelőtt pedig hallatlan precizitást a szöveg interpretálásában, mert ha nem értjük pontosan, mit mondanak és énekelnek a szereplők, akkor jaj, odavész a Varró Dani humora.

*© Papp Timi

vissza a lap tetejére

3. csütörtök

     Van nekünk a másodikaünnepünk. De most elszakított bennünket egymástól az élet, ezért még otthon gondoskodtam közös ellátmányról, hogy legalább szkájpon tudjunk együtt falatozni és koccintani este.

     Reggel a szatmári Brighella társulat Bartal Kiss Rita rendezte Szélszabadítója. Szép kis szomorú előadás. Azt a pozitív következtetést lehet levonni belőle, hogy a szél a magány ellenszere. És láttam egy emlékezetes jelenetet benne, Kófity Annamária szabaduló táncát nejlonszélként.

     Utána megnéztük Papp Timi zsűritaggal egy szépen felújított zsinagógában a tavaly decemberben nyílt állandó kiállítást (múzeumot) a nagyváradi zsidóság történetéről. Pont így gondoltam egyébként, hogy a múlt század elején zsidó magyar építészek emelték az itteni szép, szecessziós házakat zsidó magyar (nagy)polgároknak. Majd jött, ami jött: Trianon, aztán néhány évtizeddel később a visszacsatolás az anyaországhoz, azonnal be is esve a magyarországi zsidótörvények hatálya alá. 1944-ben itt két nap alatt felhúzták szorgos kezek a gettót, és két hét sem kellett ahhoz, hogy a több mint 27 ezer váradi zsidót bevagonírozzák és elindítsák Auschwitzba.

     Délben A halhatatlanságra vágyó királyfi a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínháztól. Eddig ez tetszett nekem legjobban – árnyjáték! –, úgyhogy megtartom magamnak a Spirire. Utána Lukács Emőke egyszemélyese – itt úgy mondják: egyéni előadás –, két zenésszel. A béka-királykisasszony a címe, bájos és friss mese. Érthetetlen módon mikroporttal játszotta a színésznő, ami idegesítően hol működött, hol nem, úgyhogy megkönnyebbülést és kiugró közérzetjavulást hozott, amikor végképp bedöglött.

     Este a pécsi MárkusZínház a Grand Hotellel. Felnőttelőadás Rejtőből, ettől a Bruscon-központú családi trupptól. Szoktam szeretni, amikor Piláriék gyerekelőadásokban pepecselnek, de ez nem vett le a lábamról. 1 óra 45 perc játékidő után nem elégedetlenül, de nem is feldobva hagytam el a nézőteret. Utóbb tudtam meg, hogy az csak a szünet volt.

vissza a lap tetejére

4. péntek

     Reggel Hókirálynő a temesváriaktól. Olyan az előadás, mintha egy felújítás alatt álló vagy festés-mázolásra váró kórházban játszódna. Délben a nagyvári Lilliput Társulat igazi bábszínész-orgánumú tagja, Daróczi István adta elő az Én, a kis herceg című egyszemélyest. Valaha szerettem A kis herceget. Aztán annyiszor láttam színházban különböző verziókban, hogy már nem szeretem. Végezetül még megnéztem egy kedves, végtag alapú babaszínházi előadást Kézzel-lábbal címmel, két fiatal színésszel. Zalaegerszegi Griff Bábszínház, Duna Orsolya és Tóth Mátyás Markó-Valentyik Anna rendezésében.

     Szép napos, rövidujjas, sétálós időnk volt Váradon. Pechemre tegnap jött be az eső, amikor délelőtt el kellett hagynom a szállodát. Bőrönddel flangáltam egész nap, közben mindkét rend ruhám és cipőm elázott rajtam. Szerencsémre előző este a féldeci ünnepi vodkámból csak egy picit bírtam meginni, úgyhogy a fennmaradó nagyobb részével fűtöttem-szárítottam magam belsőleg. Egy magyar házaspár hozott át Biharkeresztesre a vonathoz. Nagykerekiben laknak, s Nagyváradra járnak át dolgozni, naponta ingázva. Azt mondják, ott jobbak az álláslehetőségek és a fizetések, mint itthon. Késő este értem haza Pestre. Most akkor drukkoljunk, hogy ne legyek beteg.

vissza a lap tetejére

5. szombat

     Megkerestem Váradon a régi haszid zsinagógát. Az épületbe bemenni nem lehet, valami intézmény működik ott, az udvarában pedig kocsma. Nincs kiírva semmi, de tudom, hogy Zsolt Béla ott feküdt bent 1944-ben a frigyszekrény alatt, és ilyeneket gondolt:

     Isten az, aki ezt az egész ördögi színjátékot irányítja? Mondom, ez a csönd blaszfémiára csábít – vajon nem kellene kinyitni a frigyszekrényt, és megnézni, hátha mégis igaza volt Titusnak, aki Jeruzsálemet elpusztította, s azzal gyanúsította a zsidókat, hogy szamárfejű Istent imádnak? Ez az Isten csakugyan gyanús. Mindenféle történelem előtti rejtélyes fenyegetésekkel, megkövezéssel és egyéb kegyetlenségekkel terrorizál egy embercsoportot, hogy ötezer éven keresztül ragaszkodjék szellemileg, erkölcsileg, testileg és társadalmilag ahhoz, amiben a többiektől különbözik, ami a többiekben gyanakvást és ellenszenvet ébreszt. Olyan külsőségekhez, ceremóniákhoz, faksznikhoz, amiről a zsidót a gyilkos mindjárt felismerheti. A gyengébbek kedvéért például körülmetélteti a férfiak nemi szervét, hogy a gyilkos rögtön tudja, kit kell lesaktolni! Most, ebben az irtózatos csöndben pimaszul perlekedem ezzel a bornírt Istennel: hát mi volt abban a vicc, hogy pontosan a zsidók, akik megcsinálták a kereszténységet, amely a világ legnagyobb és leghidegebb számítással uralkodó hatalmassága lett – pontosan a zsidók maradtak ki a kereszténységből és minden hatalomból? Mi volt abban a vicc, hogy pontosan a zsidók, a XIX. században javított kiadásban másodszor is megcsinálták a kereszténységet, emberre szabottabb, praktikábilisabb változatában – tudniillik a szocializmust –, pontosan a zsidók maradnak ki ebből, mert hol leszünk mi, mire a szocializmus jön! – pedig hamarosan jön – addigra írmagjuk sem marad a zsidóknak! Mi abban a vicc, te nagy és hatalmas Isten – du grosser, allmächtiger Gott, ahogy a zsidók németül sopánkodni szoktak –, hogy egy túlnyomórészt jelentéktelen, korlátolt kereskedő, iparkodó és létfenntartásáért ügyeskedő embercsoportnak, amely ugyanúgy él és hal, mint a többi ember, csak azért, mert egy töredéke ősi rögeszméihez ragaszkodik, következetesen el kell pusztulnia olyan eszmékért, amelyekhez többségének semmi köze, amelyek amikor győznek, s uralmi rendszerré és üzletté higgadnak, éppen azoknak az életét javítják meg, akik a zsidókat elpusztították?

     (…) Ha valamikor, akkor most kiderült, hogy egy Isten nem ér semmit. Ezer isten, millió isten sem lenne elég, legalább annyi isten kellene, mint amennyi csendőr.

    

vissza a lap tetejére

6. vasárnap

     Nahát, a Katona ruhatárában K:-márkás esernyő-esőkabátok várják a kuncsaftokat ilyen rossz időben, mint tegnap este! Ráhúztuk, akár egy nejlonharisnyát, az esernyőre, aztán be a szekrénybe, és az előadás alatt összegyűjtötte az ernyőről lecsöpögő vizet.

     Bent a nézőtéren zsúfolt ház lett, és úgy pakolták tele a lépcsőket is székekkel, hogy tudtam, energiáim egy részét arra kell majd fordítanom, hogy ne legyek rohamszerűen rosszul a tudattól: be vagyok zárva, eltorlaszolták a menekülési útvonalat. Végül is sikerült, nem törtem ki.

     Amit láttunk, az A királyi úton premierje Máté Gábor rendezésében, de mivel Kovács Dezső kritikát rendelt róla, ezért erről itt most nem nyilatkozom. Sietek a napokban megírni a cikket.

     Nem mondtam még, hogy Ottília, az autónk a héten némi nehéz szívű anyagi felkészítésre szervizbe vonult, műszaki vizsga céljából. Korát tekintve ez az érettségi vizsgája lehetett, és sikerrel abszolválta. Két évet kapott. Nem kell leülnie, mehet.

vissza a lap tetejére

7. hétfő

     Nem ismertem Rajk Lászlót, de tiszteltem minden minőségében. (Piacra nem utolsó sorban azért járok a Lehelre, mert szeretem azt a hajó-csarnoképületet, amit tervezett.) Elmentünk tehát a temetőbe délelőtt. A családi síron lezáró elemként idősb Rajk László domborműve fekszik, joggal döbbent, meredt szemekkel nézve ki a kőből. Kedves férjem mondta, hogy furcsa az elhelyezkedése, a rálátás szöge. Utóbb kiolvastam, igaza van: eredetileg ez a mű nem feküdt, hanem a Pannónia utcára visszanevezett Rajk László utca falán állt. Hány átértékelést, visszavonást, megmásítást ért meg a fia? Vajon azt meg lehet szokni?!

     Más. Úgy érzem, van abban valami… megható?...vagy nosztalgikus?...vagy esendő?..., hogy Mucsi Zoltán elment a József Attila Színházba eljátszani Geoffrey Rusht A király beszédéből. Nyilván csábította egy olyan ziccerszerep, amelyben konszolidált figurát adhat, viszonylag keveset kell kiabálnia és káromkodnia. Olyan is az alakítása, olyan hatásos, amilyennek lenni kell: súlyosan figyelő, jó humorú pasast formál meg stílusosan, ritmusosan. Lehetne tömörebb az előadás, feszesebb a történetvezetés, de végül is a dolog kétségkívül működik. A díszlet eleganciája, némely részletének minuciózus szépsége láttán rögtön gondoltam, hogy Horesnyi Balázs munkája. Benne van az idő is, átszövi, történelmileg is, bezárja a Big Ben órája. (Hitvalló Edward akárha turisták által összevésett széke rulez.) A királyt Fila Balázs alakítja jó érzékkel, dramaturgiai értékkel izzadva. A végén, az uralkodó szónoklatánál a rendező Hargitai Iván látványos gesztussal állja útját annak, hogy magunkra vegyünk a kampánybeszédet. (Miközben a minden eddiginél ótvarabb magyarországi választási kampányra – ami most folyik – így is, úgy is rendre emlékeztetnek színházi előadások. Ebből például az „alkalmatlan” minősítés sűrűsége. Bár alkalmatlan és alkalmatlan között is világnyi különbségek lehetnek.)

vissza a lap tetejére

8. kedd

     Urbán Balázs kolléga valamelyik színházban megkérdezte, miért nem szavaztam legjobb rendezés kategóriában a kritikusdíjra. Mondtam neki, már hogyne szavaztam volna. Napok teltek el, mire ez a megjegyzése eszembe jutott és kinyitottam a Színház újság szavazási rovatát. Látom ám, hogy tényleg nem szerepel nálam az a kategória. Átnéztem erre az egész voksomat, és döbbenten észleltem, hogy két kategóriánál nem az van az újságban, ami a leadott szavazólapomon. Első dolgom volt ellenőrző számításokat végezni, és megnyugodva megállapítottam, hogy az eredményben az igazi voksom van benne. Úgyhogy rögtön tudtam: utóbb kutyulhatták össze, amikor a Színháznak átadandó anyaghoz egyenként gépelték be a voksokat az újság által igényelt formátumba. Az igen macerás meló, emlékszem. Mindenesetre kellemetlen, hogy nem pont az a szavazatom, ami megjelent. A Színház a digitális változatban, a szinhaz.neten fog korrigálni, újraközölni a voksomat. Én meg e helyütt jelzem, hogy ez volt az érvényes szavazatom.

     Megpróbáltam kifeküdni a kifekvendőt, közben megragadtam az alkalmat és megnéztem Richard Linklater legendás Mielőtt-sorozatát, az 1995-ös Mielőtt felkel a napot, a 2004-es Mielőtt lemegy a napot és a 2013-as Mielőtt éjfélt üt az órát. Ó – újságoltam kedves férjemnek aztán –, tulajdonképpen lehetne rólunk is egy ilyen filmtrilógiát készíteni! Nem ragaszkodnék hozzá – felelte, amilyen egy.

vissza a lap tetejére

9. szerda

     Mindenképpen előremutató, hogy túléltem a tegnapi napot, és este alig is volt lázam. A Budapest Bábszínházban zajlottam, amely tegnap ünnepelte a 70. születésnapját. (Éljen!) Reggel a bábos konferenciasorozat második részével kezdődött, avval folytatódott, majd este a Holdbeli csónakos premierjébe torkollott.

     Az előadások: Szentirmai László (idős férfi, feltűnt nekem, hogy hibátlan a szettje, azon belül is a nyakkendője tökéletesen passzolt a zakójához) definiált nézőt, nézést, bábozást. Székely Andrea egy kutatás eredményét osztotta meg velünk, amely sokat elárult arról, hogy a felnőtt – szülő/pedagógus – hogyan választ színházi előadást a gyereknek, milyen szempontok alapján. És hogy miként látja a felnőtt a gyereknéző élményfeldolgozását. (Ez engem különösen érdekel, hiszen írok az előadásokról, de azt nemigen tudom, mit gondol a célnéző a látottakról, pláne az írottakról.)

     Láposi Terka az óvodás korú nézőkről beszélt nagy tisztelettel, a nézői képességeikről és arról, hogyan kellene őket bezsilipelni ebbe a számukra ismeretlen dologba, amikor először találkoznak vele. (Terkával egyszer együtt zsűriztem, azóta tudom, hogy izgalmasak számomra a gondolatai és elképzelései, mert pont olyanok, amiket én nem gondolok.)

     Gimesi Dóra azt taglalta, hogyan hat a gyerekeknek játszott előadás az őket színházba vivő felnőttekre. És hogy miként lehetne ezeket a felnőtteket átjuttatni nézőnek a felnőtteknek szóló bábszínházba. Fodor Orsolya két kísérletező kortárs bábművészeti előadással ismertetett meg bennünket, végül Ács Norbert a vásári bábjáték humoráról és kódrendszeréről értekezett.

     Ebéd után négy asztalnál váltásokban négy témakörről beszélgettünk kisebb csoportokban. Az én asztalomnál az volt a tárgy, hogy van-e különbség a csoporttal érkezett és a családdal jövő gyereknézők között, és mivel van, hát kell-e ezt a különbséget kalkulálni és kezelni a színháznak. Érdekes volt.

     Az esti ünnepi premiert, a Holdbeli csónakost Hoffer Károly rendezte a Bábszínház nagy gárdájával, de arról kritika lesz.

vissza a lap tetejére

10. csütörtök

     Megjelent A királyi úton-cikk, meg volt ez a Stanna és Panna is.

     A születésnapos Budapest Bábszínházban fesztivál is zajlik, a X. Bábu fesztivál. Ez alkalomból néztem meg tegnap a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves bábszínész-növendékeinek Anima című vizsgáját – a soraikban egy kész bábszínész vendéggel, Tóth Mátyással –, kurzusvezető: Ellinger Edina. Ó, igen… Milyen szellemes és érzéki előadás! Tizenkét feketeruhás testű, tiszta arcú fiatal kerül kapcsolatba négy arctalan-hajtalan bábbal. Fiúbábok és lánybábok, olyanok, mint a próbababák, csak puhák és mozgathatók. Mind az összesen tizenhatan külön egyéniségek, de igazán. Talán tizenhatnál is több egyéniségek, hiszen néha mintha még az is változna, hogy éppen ki a bábfigura fő mozgatója és hangja. Akadnak bábelőadásokban néha olyan pillanatok, amikor az ember revelációként éli meg, hogy ebben a műfajban tényleg minden, vagy inkább: mennyi minden lehetséges! Ilyen volt itt, amikor a Teodor nevű szolid figuránk egy buliban betépett, és aztán láttuk a hallucinációját.

    Arra gondoltam előadás közben, milyen jó lenne, ha mondjuk azok a szülők, akik hétvégén bábszínházba viszik a gyerekeiket, egy órával előbb mennének be a színházba, a gyerekeket leadnák a gyerektárba, ők maguk pedig megnéznék ezt az előadást. Megértenék belőle, milyen csoda ez a dolog, a bábok világa, a bábokkal összefonódó emberek világa, és amikor ez a két világ teljesen egymásba gabalyodik. (De tudom, nem akarnának egy órával korábban felkelni. Mármint a szülők.)

vissza a lap tetejére

11. péntek

     Bábu fesztivál, a holland Duda Paiva Company, Blind című előadás. A színpad két oldalán segédnézői státuszban a bábszínész-növendékeink. Milyen egyszerű és milyen hatásos ez – gondoltam –: egyetlen gumicsontú ember, kitömve, sok zsinór, három hatalmas lámpaernyő, félelmetes hangok-zenék. De akkor még nem tudtam, milyen szivacsbábokat rejtenek a tömések meg a nagy lámpaernyő. (Az a bennszülött asszony a csillogó szemével! Lenyűgöző.) Volt az egészben valami kíséreties. Mintha egy thrillert láttam volna.

     De most mennem kell a forgatásra, hajnali kezdés. Remélem, délután kiszabadulok a fogolytáborból. Már elindultam, de az ajtóból még visszajöttem, hogy kivegyem a fülbevalómat. Nehogy esetleg a smasszerok fosszanak meg tőle.

vissza a lap tetejére

12. szombat

     Tizenhárman érkeztünk rabnők a komáromi erődbe. Átöltöztünk a gönceinkbe, aztán a sminkesek nekiláttak: raktak koszt a körmöm alá (díszkosz), ótvart a hajamba, vérmaszatot a kezemre, két-három napos monoklit a szemem köré. Néhány óra várakozás után tömlöcbe kerültünk. Három kicsi, lehasznált, boltíves cellát töltöttünk meg. Én mint rövidhajú special guest abba a cellába kerültem, amelyben a film címszereplőjeként a fiatal spanyol színésznő gubbasztott. Az egyik rövid jelenetünk során érte jött két katona, felcibálták őt a priccsről és elvitték. A másikban kísérték el, tova a folyosón.

     Jártam én számos forgatáson filmszínházmuzsikás újságíró koromban. De annak három évtizede. Nem tudtam, hogy azóta mennyit fejlődött a technika. Hiszen már nem is világítanak, nincsenek is lámpák, derítők! Lehet, nem is fővilágosítót, hanem főhomályosítót alkalmaznak. Mindenesetre gomolygott a por és a sötét. Az operatőr valamiféle hidraulikusan mozgatható kamerát használt, speciális felsőben, a testére erősítve. Olyan volt, mintha egy kezes háziállata lenne, mondjuk strucc.

     Többször próbáltuk a jeleneteket és négy-öt felvétel készült. Egyre gyorsítani akarta a rendező az őrök akcióját, mondták a fiúnak, ne keresgélje a kulcslyukat, ne dugdossa a kulcsot, csak csinálja úgy, mintha egyet fordítana rajta és nyissa a rács ajtaját. (No, gondoltam magamban, ha a kulcs eleve benne van a zárban, akkor én már megszöktem szerintem.) Izé… lehet, hogy egyszer miattam kellett ismételni, bár nem rótta fel senki. Ugyanis amikor a főhősnőt elvitték, akkor nekünk, három cellatársnak oda kellett lépnünk a rácshoz, megtörten utánanézni. És egyszer úgy éreztem, hogy mégiscsak felparázslik már énbennem mint megtört fogolyban némi düh, úgyhogy megragadtam a rácsot. Mire az ajtó természetesen rögtön kinyílt kifelé, mivel nem volt bezárva…

     Volt még egy átállás ott a hideg falak között, de végül is korán végeztünk, ötre haza is hoztak bennünket.

vissza a lap tetejére

13. vasárnap

     Bábu fesztivál, Cubix, francia színháztól. Bejött az elején egy nő, kartondobozzal, felfordította és kiöntött belőle sok fehér kockát. Aztán nyomatékosan belenézett a dobozba, hogy üres-e. Mégis mit várt – gondoltam magamban –, hogy benne maradt még valami, ami nem esett ki? Mondjuk egy fehér cápa?

     Na szóval innentől kezdve úgy éreztem, hogy ez a két nő mindent túlságosan nyomatékosan játszik el. Nem mondom, hogy nem szellemes és játékos, amiket a kockákkal és a rájuk való vetítéssel csinálnak az alkotók, de kábé tíz perc alatt kimerült, vagy legalábbis engem kimerített. Ráuntam.

     Este A fehér szalag premierje a Katonában. Halálmegvető bátorsággal mentem, tudván, hogy alighanem fogok köhögni. (Aztán sikerült alig köhögnöm, talán ha kétszer. Evvel messze nem voltam az élmezőnyben.) Nem láttam Michael Hanekének ezt a filmjét, amiből az adaptáció készült Ascher Tamás rendezése számára. Az is jó nyomasztó lehet. (Mármint a film.) Ügyes a színpadi feldolgozás, háromszor annyi a szerep, mint a színész, de megy, forog, gyorsöltözik, klappol az egész ebben a fekete szekrényszínházban. (Kedves vendégnek Bata Éva és Friedenthal Zoltán.)

     Azt hiszem, azt mondja az előadás, hogy amikor nagy baj van a társadalomban, akkor a baj gyökere otthon található. Onnan nőtt ki, a családi tűzhely hidegénél, a bánásmódtól, az elnyomás, az agresszió, a szeretethiány miatt, vagy ami talán még rosszabb, a szeretet totális félreértése és félretanulása nyomán.

     Nem élveztem a produkciót. Méltányoltam.

vissza a lap tetejére

14. hétfő

     Budapest és Gyergyószentmiklós között légvonalban 503 km a távolság. Helikopterrel 2 óra 17 perc. Galambbal 7 h 12. Közúton 641 kilométer, a várható útidő 8 h 12. A vonat 632 kilométert tesz meg, ami 12 óra 40 percig tart. Hosszú út, volt idő eszembe jutnia Zsolt Béla vonatútjának. Megszöktették őt a barátai a váradi gettóból, hamis papírokkal jött Pestre.

     Egyelőre gépiesen visz a vonat Pestre, s ha majd megérkezem, ugyanilyen gépiesen fogom csinálni, amit a helyzet parancsol és engedélyez. Minthogy életem eddigi előzményei alapján nincs más utam, bizonyára addig mesterkedem majd, amíg felveszem a kapcsolatot a földalatti ellenállással vagy a titkos sajtóval, s ha rám osztanak valamilyen szerepet, vállalom – nem azért, mert még mindig hiszek a magyarságban, a zsidóságban, a baloldaliságban vagy magában az emberben! Miben is hihetek én még, amikor ugyanebben az országban utazom, amelyben semmi nem változtatta meg a külső formáját azután sem, amit itt a saját szememmel láttam, és a saját bőrömön átéltem? Mérsékelt égövű vidék maradt továbbra is, flórája és faunája a régi. Nem őserdő, pumákkal és óriáskígyókkal, nem őskori jégvilág paleontológiai szörnyekkel, nem sivatag számummal, ugyanaz a gömbakác nedves az esőtől, az őrház előtt a régi kutya hasal, s farkával kergeti a legyeket – ugyanaz a Magyarország! Az embereknek sem nőtt agyaruk, a szemük is ott van, ahol volt, s valószínűleg az agyuk és a szívük is! Miben hihetek még én ebben az országban, amelyben az a törvény, hogy minden városát, faluját, tanyaházát, bokrát végig kell gereblyézni, hátha esetleg még fennakad rajta egy csecsemő vagy egy százéves nénike, akit zsidónak matrikuláltak – s még mindig nem égették el! Ahány fehérre meszelt templomot látok a vonat mellett, annyi templomteret – amint összeterelik a közepükre a kis boltosokat, kocsmárosokat, doktorokat, patikusokat, rongyászokat az ijedt és kócos családjukkal, s máris viszik őket a vagon felé – szájtátóan passzív vagy félresült úrgyűlöletét és kárörömét szabadjára eresztő paraszti sorfal között. S aztán, hogy elszállítják őket, mintha semmi sem történt volna, a falu ugyanúgy él tovább, ahogyan azelőtt – az emberek kijárnak a mezőre, vasárnap harangoznak, és a papok prédikálnak – s miután a gazdátlan zsidó holmin összemarakodtak, majd megosztoztak, néhány nap múlva már nem is beszélnek róluk, el is felejtették az egészet!

     Leszálltam reggel a vonatról, vettem egy nagy erdélyi levegőt és felkiáltottam az égre, hogy az ellenzéki Budapestről jövök!

vissza a lap tetejére

15. kedd

     Gyergyószentmiklós különben hideg hely, de most napos időcskénk van. (A város nevének eredetét illetően az egyik hagyomány az, hogy „Jer! Jó!” Mondjuk ez nyilván kamu, de biztosan szellemes ember találta ki.)

     A XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon vagyok a Figura Stúdió Színházban, és majd írok róla minimum egy kritikát, meg talán egy másik cikket is. Tart már napok óta ez a nem nagyszabású (kisszabású), bensőséges rendezvény, nekem tegnap kezdődött, méghozzá elég keményen, a bukaresti Állami Zsidó Színház Jiddis című előadásával. A magyar szinkronfordítás – amire valószínűleg egyedül nekem volt szükségem – nemigen működött, így két és negyedórán át (egy részben, grrrrr) ültem és hallgattam szószínházat idegen nyelven.

     Utána a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című előadását láttuk. Fiatal, szász eredetű román drámaírónő személyesnek érződő műve a migráció, a kivándorlás tárgyában. Ez a téma érdekelte a színházat vezető, a darabot rendelő, az előadást rendező és játszó Sebestyén Abát. Hat színész – legalább 12 szerep, több történelmi korszak, legalább három generáció, a vasfüggöny mögött, előtt, után. (Ott van a vasfüggöny a díszletben, olyan, mint az Andrássy úti, csak mozgékonyabb.) Két csellista tartozik még ide, Cári Tibor zenéjét adják a játékhoz, súlyosan kiemelve a csendeket. Szép előadás, költői, lebegő.

vissza a lap tetejére

16. szerda

     A nagyváradi Apátlanult, Botos Bálint rendezését láttam tavaly Váradon, és noha több mint négyórás előadás volt, kicsit sem esett nehezemre nézni, kifejezetten jól sikerültnek találtam (szavaztam is rá). Tekintettel a fesztiváli megterhelésre, valamint arra, hogy eddig még nem azonosított baloldali fájdalmaim vannak ülés közben, nem terveztem itt újra végignézni az előadás mind a három részét, de az elejére beültem. Aztán úgy behúzott megint, hogy benne felejtkeztem végig. (Bár úgy éreztem, hogy a Platonovot játszó Balogh Attila ma kicsit indiszponált és erőlködő.) Nem is nagyon tudnám megmagyarázni, hogy mitől hat rám ez a produkció sokkal megragadóbban, mint mondjuk a Kamrában Székely Kriszta rendezése, de ez a helyzet. (Ebben írtam róla.)

     Este a sepsiszentgyörgyiek következtek a Sam, avagy felkészülés a családi életre című előadással. (Számnak kell mondani a nevet, nem Szemnek.) Kortárs lengyel darab, női szerző, kicsit meglepő is Bocsárdi László rendezőtől. (Bár az Alice után már egy fokkal kevésbé meglepő, de Bocsárdi eleve nagyon ritkán rendez nem klasszikus darabot.) Hangos, színes, zenés, modern, vicces és formátumos. Előadások után közönségtalálkozók zajlanak itt Boros Kinga kolléga vezetésével, inkább szakmai, mint közönségbeli közönséggel. Én egy dologra kíváncsi voltam, és ezt utána meg is kérdeztem a címszereplő Erdei Gábortól. Ő sokáig mint kövér karakterfigura alkalmaztatott a szentgyörgyi előadásokban, aztán mostanában kapott két komoly főszerepet, ezt, meg a Bicska Maxit. Az érdekelt, hogy vajon ő tudta-e vagy érezte-e az eltelt évek alatt, hogy közben Bocsárdi tudatosan építi és juttatja ide az ő színészi pályáját. De lehet, hogy én egy naiva vagyok.

vissza a lap tetejére

17. csütörtök

     Úgy festenek itt az utcatáblák, hogy románul kezdődnek, magyarul folytatódnak, alatta pedig ott áll rovásírással a strada Kossuth Lajos utca. Nyilván nem a külföldiek informálására szolgál a rovásos felirat, hanem nemzeti büszkeség, gondolom, székely dolog, székely-magyar rovásírás a neve – türk elmélet is van körülötte, kipcsak szál nem tudom, lifeg-e –, 2015 óta hivatalosan magyar nemzeti szabadalom.

     Tegnap a temesváriak léptek fel a Hedda Gablerrel, és mivel ezt az előadást már láttam, most kihagytam. Este a szatmárnémetiek a Székely Csaba-darabbal, amit szintén láttam, de ezt nem hagytam ki, mert erről vagyok kritikát írandó. Úgy gondolom, hogy ez a produkció – most elgondolkodtam a mű címén: Semmit se bánok – mindenesetre sikeresebb megközelítés és megvalósítás, mint a Rózsavölgyié, de nem muszáj egyetérteni velem. (Annyiszor mondja a főszereplő, hogy édesapám – ez neki a szavajárása megszólítás gyanánt, és jól is mondja ezt Rappert-Vencz Gábor mindig –, hogy eszembe jutott róla az édesapám. Aki szintén meggyőződéses volt. Bár a szintén szó nem helyénvaló, mert neki, Székely Csaba főhősével ellentétben, nem voltak bűnei.)

     Mindjárt vonatra szállok, és pillanatnyilag el sem tudom képzelni, hogyan fogom kibírni az ülés fájdalmát 13 órában egy vasúti kocsi ülőhelyén.

vissza a lap tetejére

18. péntek

     Gyönyörű utam volt. Bár a jegyem termes kocsiba szólt, de élelmesen bevetettem magam egy üres fülkébe, ami meg is maradt szinte egész úton a magánlakosztályomnak. Lefeküdtem és az ablakon keresztül végignéztem egy napot a szépséges, őszi tájban. Reggel még párák, ködök a hegyek és a Maros között, azután kisütött a nap, pompáztatta az őszülő lombok száz színét, majd végül látványosan bealkonyodott és annak rendje-módja szerint tök sötét lett, mire leszálltam. (Nem említettem még, de a kollokviumon minden vonatkozásban a szíves házigazda, a Figura Stúdió Színház vendége voltam.)

     Lassan lokalizálom a fájdalmat egyébként. Nem izomfájdalom ez, inkább ott lehet, ahol a combcsontfej a csípővel találkozik, és onnan sugárzik szétfelé. Azt sem tudom, ilyesmivel hová, milyen orvoshoz fordul(na) az ember. Egyelőre csak avval fekszem le minden este, hogy hátha holnapra elmúlik.

vissza a lap tetejére

19. szombat

     Arra gondoltam tegnap reggel, talán ilyen vicces lesz majd a kisnyugdíjas életünk: kedves férjem – aki a pihenőidejében leveleket gereblyéz és zsákol Verőcén – öt-tíz percekig nyújt, derékból hajolgatva lefelé, hogy elérje a lábát cipőfelhúzás céljából. Én közben előadok egy fekvő ágybalettszámot, amivel fel- vagy leveszem a zoknimat. (Érzem az összefogást: kaptam orvosneveket, kenőcsöt.)

     Aztán egyszer csak rám írt Puskás Panni, tapogatózva, hogy nem jövök-e a bábkonferenciára, mert ő ott ül. Döbbenten néztem a naptáromat, ahol ez az esemény 21. hétfőnél szerepel. Majd mint akit ágyúból lőttek ki, zúdultam Budára a Bajor Gizi Színészmúzeumba. Mivel az első előadás elmaradt, szerencsére nem nagyon sokat mulasztottam. Legalább két előadást igen érdekesnek találtam. Az egyikben Kántor Zsuzsanna mutatta be Bánky Róbert életművét, a másikban Antal-Bacsó Borbála beszélt Idős nők a bábszínpadon címmel, a Kabaré Schneider kisasszonyától a Gengszter nagyin át Markó-Valentyik Anna Alaine-jéig és tovább. (Az ebédszünetben megnéztem Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós születési centenáriumi kiállítását. Úgy gondolom, e két ember közül egyik sem örülne annak, hogy az életüket és pályájukat itt összepatchworkolták egymással. Különben meglepően szélesvállúnak találtam Gábor Miklós Hamlet-jelmezét.)

     Este a Moličre – the passion bemutatója a Radnóti Színházban, ahol evvel debütál Hegymegi Máté. Eleinte, amíg a mű a Mizantrópot vette át gyorstalpalón, jól voltam vele, üdítőnek és szellemesnek találtam Forgách András fordítását. Később, a Don Juan, majd a Tartuffe és A fösvény belépésével megcsappant ez az érzésem, sőt. Idegesített a trendin ótvar, bonctermi díszlet, a szereplők alulról megvilágítása, Pál András figurájának démonizálása, és a szöveg közönségességével is telítődtem. Nemigen éreztem a hozzáadott értéket a szerzők, Feridun Zaimoğlu, Günter Senkel, Luk Perceval részéről. A produkció alkotóinak energiáit és tehetségét elismerem. De – mondjuk így: – nem nekem való az előadás.

vissza a lap tetejére

20. vasárnap

     Amikor olvastam, hogy Kecskeméten Chicagót mutatnak be, Földes Eszterrel Roxie Hart szerepében, felvillanyozódtam. Igen, őbelőle lehet egy bájos, ártatlan-romlott, spontán-rafinált, varázsos Roxie. (A legjobb Roxie, akit életemben láttam, Malek Andrea volt 1989-ben egy főiskolai vizsgaelőadásban. 12 évvel később újra eljátszotta a Madáchban, de akkor az már nem az ő szerepe volt.)

     Hanem amikor Földes Eszter a Fred Casely-s jelenetben egybeszabott falatnyi fekete bőrcuccban bukkant elő az ágyból, mint valami domina (korbácsoló kéjnő értelemben), akkor elkezdődött a csalódásom. Volt pillanat, hogy szinte nem is Roxie Hartot láttam a színen, hanem Szörnyella de Frászt. Velmát az ugyancsak képességes Hajdú Melinda adja. Nem énekelte el a Veronicával közös számát, viszont szellemes dramaturgiai újításként eljárta az elején, Veronica nélkül, mintegy az ominózus gyilkosságnapon. (Nem szerencsés, hogy mindkét főszereplőnő szőke, és énekhangilag sem nagyon eltérők.) Adorjáni Bálintnak igazán jól áll Billy Flynn. (Azt sosem fogom megérteni, hogy ha egy színész az antréját lépcsőről lejőve énekeli, akkor miért nem gyakorolja be annyira, hogy ne kelljen közben a lépcsőfokokra lenézegetnie. Háttal felfelé, az viszont remekül ment neki. Bár úgy nehezebb is lenne a lába mögé kukkantania.)

     Az előadás nehézkességéhez hozzájárul Cziegler Balázs díszlete, amennyiben fölösleges precizitással állítja elő újra meg újra a börtönkép külsőségeit: rácsokat görgetnek folyton. Időrabló tényező az a jelmeztervezői megoldás is Tihanyi Ilditől, hogy a fogolynők mindig öltöznek-vetkeznek: hol a narancssárga rabkezeslábasban mutatják magukat, hol a kis fekete revüszettben.

     Ráadásul nem sikerült megoldania Béres Attila rendezőnek, hogy Roxie és Velma utolsó számát ne érezze a közönség befejezésnek és ne fogadja zárótapssal. Hiába jött utána fontos rész – halványan akár ún. mondanivaló –, a nézők ekkor már túlvoltak az előadáson.

     Most abba már nem fogok bele, mennyi gondom van Varró Dani dalszövegével, mert arról a kecskemétiek nem tehetnek.

vissza a lap tetejére

21. hétfő

     Kikerestem a színházi adattárból azt a malekandreás Chicagót az évszám miatt, meg mert senki másra nem emlékszem belőle. Nézem: Lengyel Kati játszotta Velma Kellyt. Nem csoda, hogy nem emlékszem, jóllehet amúgy emlékszem Lengyel Katira, a filmszínházmuzsikás titkárnőnk lánya volt. Aztán nem nagyon lett belőle színész. Látom ám, hogy az egyik gyilkosnő a cellatangósok közül Prókay Annamária volt. Óóóó! Hát ha lehetett volna méltó ellenfele Malek Andrea Roxie-jának, egy szenvedélyes, elementáris, lendületes, énekelni-táncolni kiválóan tudó Velma, na az lett volna szegény Prókay Annamária. Itt eszem a kefét 30 évvel később, hogy nem ő játszotta…

     Tegnap azonban Kabarét láttam Tatabányán, szintén Béres Attila rendezésében. A két musical bemutatója, a kecskeméti Chicago és a tébányai Kabaré egymás utáni napokon zajlott szeptember végén. Ez némi gyanakvásra adhat okot, meg egyébként is furcsa, hogy a miskolci színigazgató elmegy a konkurens minőségi vidéki színházakba zenéseket rendezni, hát milyen ez, és milyenek ezek?! De nem kenyerem a simfelés – legfeljebb néha egy-egy falatnyi simf –, úgyhogy inkább azt rögzítem, ami jót találtam benne.

     Mikola Gergőnek mindene – karaktere, mozgása, hangja – megvan ahhoz, hogy ideális Konferanszié legyen. Konstatálhattam egy bensőségesen és kétségtelenül színháziként megszülető jelenetet, amikor is Murányi Tünde Schneider kisasszonya visszahozta a jegyajándékot. Ekkor végre a két fiatal – Figeczky Bence Cliffje és Szakács Hajnalka Sallyje – közt is látni véltem a kötődést, a közt. És bár Szakács Hajnalka rózsaszín parókával, vaskos vörös rúzzsal, csillogó szemfestéssel, éles hanggal egy fedett és idegen Sallynek hatott, de a végére lehámlott róla minden, kitisztult az arca, a hangja, és akkor szakadt harisnyában, fekete kombinéban már nagyszerűen el tudta énekelni a Kabarét.

vissza a lap tetejére

22. kedd

     Ez volt egy jó gyerekelőadás, ez meg egy jó felnőttfesztivál. Itt jegyzem meg, az NKA 2019. október 18-án elutalta az ez évi folyóirat-támogatás első részletét a Spiritusznak. Hurrá! Hurrá? (Hurrá, hurrá, ha sose sóhajtunk, a búbánat rajtunk sosem lehet úrrá! – énekli Edvin a Csárdáskirálynőben. Hát a leghülyébb dalszövegekbe botlom már napok óta.) Még nem érkezett meg. Mármint a pénz.

     Jártam tegnap a háziorvosnál. Megerősítette Csáki Judit kollegina diagnózisát, aki szerint gerinctől ered a fájdalom. Adott két gyógyszert, és szerinte (a doktor szerint) el fog múlni, ez csak epizód, ami a korral jár.

     Mai:

     Most úgy hallgass, mint aki az utolsó szó

     jogának elutasítása után jött rá, hogy

     soha életében nem mondta ki hangosan:

     Copacabana.

     (Simon Márton: Rókák esküvője, Hallgatási gyakorlatok)

vissza a lap tetejére

23. szerda

     Dolgozni mentem tegnap este. Az apostol, k2 Színház. Amikor a MU Színházból kikísérték a nézőket, több mint ötvenünket, s elsétáltunk két sarkot egy iskoláig, ott felvezettek bennünket a második emeletre, betereltek egy kicsi, levegőtlen osztályterembe, ahol az első 20-25 embernek jutott csak szék, a többiek az asztalokra ülhettek (én inkább álltam jobbára, az jobb volt, mint az asztal – szakmai jegy 2500 forint), akkor úgy éreztem, nagyon kell vigyáznom, hogy megmaradjon a kedvem és a kíváncsiságom.

     De végül is esendő néző létemre sem vagyok egészen fejlődésképtelen, ilyesmiben már elég sokszor gyakoroltam a fegyelmezettséget, az elszánt nyitottságot és elfogulatlanságot, úgyhogy sikerült is. Mármint nem elveszteni a kedvemet és a kíváncsiságomat. Ebben a legjelentősebb szerepe Piti Emőkének volt, aki vékonykán, piros melegítőfölsőben, barna hajjal, nagy szemekkel, olyan rávivő és odaadó értelmezéssel kezdett bele a szövegbe, hogy egyszerűen muszáj volt feltétel nélkül vele tartani. Három színész: Emőke, Pálóczi Bence e.h. és Király Dániel adták elő Petőfi elbeszélő költeményét, egy looper és jókedvű, készségesen aktivizálódó nézők közreműködésével. (Mindenre kaphatónak bizonyultak. Nemcsak pénzt adni az éhenkórász kolduló gyermek Szilveszternek, de arra is, hogy kérésre megdobálják a költőt a kiáltványából gyűrt papírgalacsinnal.)

     Benkó Bence rendezésében eleven, izgága, kirobbanóan életképes ez a játék. Külön fénypontja, amikor a táblánál illusztrálva adják elő a szőlőszem hasonlatot. Kerültek ide vendégvers-töredékek, de magát Az apostolt is jól ismerem, sokáig sorról sorra tudtam a szöveget, mégis meglepett a vége. Legalábbis az előadásban.

     Támogatnám, hogy a k2, ha ideje engedi, minden középiskola minden osztályának játssza el Az apostolt. Minimum.

vissza a lap tetejére

24. csütörtök

     Huszonöt zsák rohaggyonmeg diófalevél. Huszonöt darab egyembegyem füge. Ez aránytalan.

vissza a lap tetejére

25. péntek

     Megnéztem a Jokert. Látatlanban gondoltam ugyan, hogy nem zsánerem ez a film – képregény meg erőszak, no, thanks. Batman-filmet sem láttam egyet sem soha. Azért mentem, mert Joaquin Phoenixet már A gladiátorban is igen jó színésznek találtam, úgyhogy elvártam tőle most egy hideglelős Oscar-díjas alakítást, és bizonyára nem is csalatkozom. (Mondjuk ettől függetlenül simán átosztottam menet közben a szerepét Czukor Balázsra, főleg amikor és ahogy táncolt egy ócska mosdóban, félig kiégett falilámpa alatt.) Maga a film, ahogy értem, egyfelől földre rántott eredetmítosz, másrészt – hiába hogy Gotham City, tágabb és mélyebb – maga a földbe döngölt való világunk.

     Kicsit mintha ugyanarra az „embertelen” végszóra kezdte volna este Péter Kata a Belvárosi Színházban, hősnője értetlen, fokozódó indulatával egy sziámi ikerpár vágyai kapcsán. Amerikai szerzőnő Szemünk fénye című darabját játsszák Szabó Máté rendezésében. Megint sikerült Orlaiéknak eléggé ügyeskezű darabot találniuk, amely jó színészekkel jól megcsinálva alkalmas arra, hogy egy szórakoztató, élvezetes estét töltsünk vele. Valamint felkínálja azt is, hogy belegondoljunk vagy beleérezzünk a helyzetbe. Mármint abba, hogy a szülők halála után hogyan ér véget a gyerekkor, és lehet-e erővel, hagyományokat sulykolva fenntartani valamit, ami már nincs, sőt az sem lehetetlen, hogy nem is volt soha. (A Belvárosi Színháznak már egész formás ciklusa van család tárgykörben.)

     Pataki Ferenc – elnyerte ezt az embert Szegedtől Budapest –, Szamosi Zsófi. No meg László Lili, aki engem személy szerint most győzött meg, hogy helye van a jó színészek között.

vissza a lap tetejére

26. szombat

     Rubens és a nemeuklideszi asszonyok az Ódry Színpad Padlásán. De jó, hogy ilyet is látni Pesten! Egy dramaturgnövendék, Dohy Balázs első rendezése ez, Esterházy Péter dramolettjéből, amelyről nincsenek összességében pozitív emlékeim a Pesti Színházból, Szikora János rendezéséből. (Nem találom a naplómban, pedig benne kellene lennie, hiszen 2008-as bemutató volt.) Persze ez a verzió nyilvánvalóan nem pont az, például mintegy áttétként belekerült a Hasnyálmirigynapló.

     Nincsenek sokan a színen: egy kislány, Ferge Elizabet hárfacsemetén játszik, de mobiltelefon-csörgést is zenél a hangszerével, ha kell. Mentes Júlia mint angyal és mint egyéb különös lény, a maga lendületes személyes bájával. Egy könnyed, természetes, laza fiatalember, Lengyel Benjámin szőlőfürtös alsónadrágot viselő Bacchusként és szemtelenül számonkérő matektanárként. (Megjegyzem, tudom a geometriai axiómákat, de ez a legvégső esetben sem sarkallna interaktivitásra a nézőtéren.) Van még a kosztümös Rubens-fiú, Kenéz Ágoston, aki kicsit olyan, mint a fiatal Farády István, csak barnában. Milyen helyénvaló mindhárom fiatal!

     Aztán a Gödel matematikust csillogóan játszó Hajduk Károly. És Pogány Judit pogány Rubensként, a húzogatandó fekete kardigánjában, egy bölcs, ősz manó fejével, és teli, makacsul és megfoszthatatlanul teli élettel.

     Úgy tűnik, maguk a színészek  is fel vannak villanyozva, élvezik, hogy itt lehetnek és együtt játszanak. Ez összejött.

     Anyukámat szeretném elvinni az előadásra, három évvel a halála előtt.

vissza a lap tetejére

27. vasárnap

     A tegnapi szegedi színházi turnéban két olyan színdarab került egymás mellé, mögé, amely mindkettő a XVII. században játszódik, színészek a szereplői, és a király is részese az eseményeknek, akár látjuk, akár nem. (XIV. Lajost láttuk, Medveczky Balázs játssza imponáló eleganciával. Úgy alakult, hogy mellette ültem a királyi páholyában az előadás elején mint illetéktelen XXI. századi betolakodó, és igyekeztem láthatatlanná válni.) Na, az egyik darab Bulgakov: Moličre, avagy az álszentek összeesküvése címmel, Alföldi Róbert rendezésében, a másik a Színházi bestiák, Horgas Ádám színrevitelében.

     Ami az előbbit illeti, hússzínű (néha vér-) előadás, pikpakk zajlik Kálmán Eszter szép szikár díszletében – az a királyi fogadóebédlő! –, számomra mérsékelt hatással. Megfontoltan heveskedő produkció, ám igazi tüzet nem éreztem benne. Kétségkívül korrekt munka, nem sulykol, de azt mondja, hogy hiába teszel a hatalom kedvére, nincs biztosíték, garancia, szerzett jog, méltány – bármikor eldobhatnak. Balázs Áron játssza a főszerepet, még sosem jutott eszembe, hogy kire hasonlít a nagyfogú, kitátott szájú mosolyával, pedig motoszkált bennem, de most megvan: Donald Sutherlandre, ami részemről külön jópont neki.

     A Színházi bestiák angol színházi darab II. Jakab korába téve. Színésznő írta öt színésznőnek, és ez a meghatározó vonása, lényege, értelme, kvintesszenciája, ami engem hajlamos kicsit lehangolni. Horgas Ádám a szokott vetítős, összművészeti rendezői eszközeivel igyekezett helyzetbe hozni az öt színésznőt: Molnár Erikát, Fekete Gizit, Szilágyi Annamáriát, Borsos Beátát és Csorba Katát, de erről itt többet most nem írok, mert ha hozzánézem majd a nyíregyházi bemutatót, Verebes István rendezésében, akkor lesz ebből a kettőből egy kritika.

vissza a lap tetejére

28. hétfő

     Télikert a harmadik emeleten, lift nélkül, mi?! – pöfögtem délután a Thália Színházban, miközben húztam fel magam, mármint a korlátot markolva*, az új játszóhelyre. De fent aztán megbékéltem, sőt direkt megelégedtem és megörültem, hogy lám, most már ilyet is lehet csinálni a Thália Színházban, komoly színházművészetet, erős drámát ütős előadásban, jeles színészi alakítások tömkelegével. Nem vagyok járatlan Gerhart Hauptmannban, érzéketlen sem voltam soha a művei iránt, de azt mégsem gondoltam volna, hogy ebből az ötfelvonásos drámából, a Bernd Rózából ilyen éles, pontos, koncentrált, jól tagolt, hathatós egy részt lehet növeszteni. Tarnóczi Jakab rendező kábé egy munkahelyi étkező alaphelyszínén bonyolítja le a történetet, a címszereplő a gumikesztyű-mosogató-nagyfazék szentháromságból megy a mennybe (vagy a pokolba). Mindenesetre a férfiak juttatják oda. Csodálatos Mentes Júlia űzöttsége Rózaként, és a többiek is – pl. Bán Bálint!, vagy Zayzon Zsolt, Schell Judit – ihletetten játszanak.

     Tovább az estébe. Kedvelem az operettműfajt. De nem ragaszkodom a klasszikus klisékhez, nincs ab ovo kifogásom az ellen, hogy megújítva, modernizálva adják elő az operettet. Két elvárásom azért volna. Az egyik, hogy elénekelve el legyen rendesen. (Közben felőlem nyugodtan táncoljanak a Hoppsza Sárira Michael Jackson vagy Madonna stílusában.) A másik, hogy amitől megfosztják, ahelyett nyújtsanak valamit. Vagy jó, mondjuk legalább legyen értelme az egésznek. Mármost amit a Vígszínházban eljátszanak a Mágnás Miska történetéből – pontosabban abból, amit meghagytak a Mágnás Miska történetéből –, az ennek az előadásnak a keretei között egyszerűen értelmezhetetlen. Mást ne mondjak: kit lehet ebben a világban megtéveszteni mivel, ha egytől egyig suttyó paraszt mindenki?

     Innen folytatjuk holnap.

* Egy hete jártam a háziorvosnál, azóta szedem a gyógyszereket, de nem javult a helyzet, hanem fokozódott. Kénytelen vagyok újabb lépéseket tenni az egészségügyben.

vissza a lap tetejére

29. kedd

     Mára kialudtam a mérgemet/csalódottságomat – pedig a Mágnás Miska második felvonását már-már méltatlannak éreztem, és hát a primadonnát, Dobó Enikőt leszámítva a többieknél az énekteljesítményt is erősen kompromisszumosnak találtam –, de akkor most már ezt hagyjuk. Illetve legyen elég annyi, hogy Eszenyi Enikő rendező és Antal Csaba díszlettervező igazán eredeti látványosságokat találtak ki. A harmadik felvonásban remek a béküléses Csiribiri-szám, és nagyon bírtam Hirtling István oligarcha Korláthjának kiállításmegnyitó beszédét. Még arra gondoltam estehossziglan, hogy vajon miért mindig ifj. Vidnyánszky Attilát tolják előre, aki persze jó, nem mondom, hogy nem. De itt lett volna az alkalom, hogy egy valószínűleg neki való szerepben, Miskaként kipróbáljuk Gyöngyösi Zoltánt. Lehet, leesett volna az állunk. Szilágyi Csenge társaságában gondolom el, aki átütően adja legalább Marcsa kétségbeesettségét. Láthatólag ifj. Vidnyánszky Attilára és Vecsei H. Miklósra építi Eszenyi Enikő a Vígszínházat – nézem a II. Richárd szereposztását is –, és ez lehet papsajt, de nem mindig és messze nem minden szempontból.

     Azt nem mondom meg, ki az a segítőkész színházművész – ne vonja fejére nyilvános hálámat –, kinek jóvoltából tegnap délután fogadtak engem az Országos Gerincgyógyászati Központban Budán. Esetleg rögtön meg is gyógyultam, mihelyst rám nézett a főorvos. Legalábbis nehezen tudtam ott produkálni neki a még előző éjjel is oly makacs és aludni nem hagyó fájdalmat.

     Jövő hét elején, gerinc-, csípőröntgen és MR-vizsgálat után pontosan fogjuk tudni, mi van, vagy talán mi nincs is már, remélem.

vissza a lap tetejére

30. szerda

     Ezt írtam a bábszínházi Holdbeli csónakosról.

     A székesfehérvári színház megújult kamaraszínházában, a 90 férőhelyes Pelikán Fészekben jelenleg egy vécé áll a nézők rendelkezésére. Az is akkora, hogy kabátban, válladon táskával nem tudsz bemenni. Ha valahogy mégis bementél, nem tudsz kijönni. Ez volt az első értetlenségem tegnap. A második Az én kis hűtőkamrám.

     A szaniter csempés falak láttán nehéz sóhajjal konstatáltam: úgy látszik, ez az évad díszlete. Ezt néztük a Bernd Rózában, a Moličre – the passionban, a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban. A szerző a francia Joёl Pommerat, akiről még A két Korea újraegyesítése kapcsán tudjuk, hogy önálló társulata van, évente ír és bemutat egy új darabot a színészeivel. Ez a mostani nekem olyannak tűnt, akár egy rossz autó. Hosszan túráztatni kell, hogy beinduljon, aztán felbőg, de lefullad újra meg újra. Egy áruházban játszódik, ahol az állat főnök, amikor halálos beteg lesz, váratlanul az alkalmazottaira hagyja az üzletet, sőt üzleteit. (Pontosabban az egyik alkalmazott emlékszik vissza az egészre, aki egyébként antagonistája annak a másik alkalmazottnak, ki a mű főszereplőjének tekinthető.) Laposnak és terjengősnek találtam. Negyed 11-ig tartott, hosszú ugyan a darab, mégis megíratlannak hat. Akad a nyolc dolgozó között olyan, aki végig jelen van, de egyáltalán nincs megírva a szerepe.

     Lehet, többet kellett volna nevetnünk. Csakhogy bizonytalanságban tartott Novák Eszter rendezése a tekintetben, hogy vicces-e ez. Vagy inkább drámai akar lenni? Az sem kizárt, hogy szürreál, de ahhoz túl tárgyias és atmoszférátlan az előadás.

     Meglepett, milyen erős a kínait játszó Nagy Péter présence-a. És még Kuna Károlyt emlegetem meg, aki hol elviselhetetlenül és idegesítően ordít, hol csak néz ki a megszikkadt, vonzóan egzaltáltnak látszó fejéből, de mindig, mindig rá kell figyelni, amikor bent van a színpadon.

vissza a lap tetejére

31. csütörtök

     A kismetró nem járt, úgyhogy gyalog indultam a dolgomra. De foglyul estem az Andrássy út – Bajcsy kereszteződésnél, ahol már egy órája várták Puty. elnököt, és a gyalogosokat sem engedték át az úton a rendőrök. Amikor végre jött, kedvem lett volna odakiáltani. (Nem örülök, hogy országunk miniszterelnöke keleti despotákkal barátozik s üzletel.) Nem is a tradicionális pasli damoj kívánkozott ki belőlem, hanem olyan udvarias elküldés, mint amilyet a leedsi úriember mondott a brit miniszterelnöknek. Bugytye dobri, ujezsajtye iz majevo gorada! Esély sem volt egyébként, akkora hadseregnyi, zajos autókaraván érkezett, plusz fölöttünk helikopter.

     Viszont este, egyebek közt Lev Tolsztoj tiszteletére, megnéztem az Anna Kareninát a Pesti Színházban. Már látatlanban bajom volt, hogy miért Hegedűs D. Géza játssza Karenint, aki nem 20 évvel idősebb Bach Kata Annájánál, hanem majdnem a duplájával. Ez aránytalanul megkönnyíti Anna és a néző dolgát. Mondták, hogy hosszú és unalmas az előadás, de hát én mégis élveztem. A megvételem első részletét már akkor letették (készpénzben), amikor fekete ruhás, görkorcsolyás fiatalok suhantak be díszletezni. Ügyesen megkonstruálta a cselekmény lebonyolítását Roman Polák rendező fekete-fehérben, egymásba csúszkáló dobozfalak között. Nem mondom, hogy Bach Kata mindent vagy sok mindent megoldott Annából, de akkor is jólesett nézni a szépségét, a kecsesen kidolgozott leüléseit, kéztartását, az ijedelmét, az ironikus mosolyát. Két helyi debütánsa van a produkciónak. Az egyik a Levint játszó Kiss Gergely Máté, aki magabiztosan hozta a szeretetreméltóságát Debrecenből, még a Miskinjéből. A másik Orbán Levente, aki izgalmasan hallgatag színész volt Sepsiszentgyörgyön meg a Kojot című filmben, és most Vronszkijként már a beszédtechnikánál elesett.

     Szerették a nézők az előadást, úgy tűnt a tapsnál. Lehet, a Vígszínházból jöttek és itt most megkönnyebbültek.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra