Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

            vissza a főoldalra

2020. április

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

    1 2 3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

1. szerda

     Most Kaposváron lennék a gyerekszínházi biennálén.

     De tegnap volt két jó színházi fogásom. (A harmadikat, a berlini Schaubühne Bakkhánsnőkjét eltettem, mert beosztással élek.) Háy János Rák Jóska című darabját játszották már Szombathelyen, de nem láttam. Nyilvánvalóan Ivo Brešan Paraszt Hamlet című darabja ihlette, valamint a rendszerváltás. Egy magyar faluban a közösségi házban a kultúra jegyében eljátsszák a helyiek a Hamletet. Ahogy szokás, a jelenetek, a viszonyok itt-ott egybecsengenek a szereplők élethelyzetével, és művével a szerző erős, lényegi, drámai állításokat tesz korunkról, mirólunk. Sipos Imre rendezte ezt a dunaújvárosi előadást az Őze-éra elején, és jól látszik a felvételről, hogy a produkció működik. (Hallatszik is. Egy idősebb nézőpár ülhetett az egyik mikrofon közelében, és nemritkán kivehető volt, hogy a férfi irányadó megjegyzéseket tesz partnerének.)

     Fabók Mancsi Bábszínháza februárban mutatta be a Nemzeti stúdiótermében a Mikszáth Kálmán novellájából készült A fekete kakas című előadását, nem kisgyerekeknek, hanem serdülőkortól felfelé mindenkinek, azt mondanám. Az egyszemélyes produkció minden egyes elemén és részletén ott csillog Fabók Mancsi fényes tehetsége. Ahogy a közönséggel kommunikál. A kedélye, a humora, a derűje. Az utánozhatatlan stílusa, a megszólalása üdesége, a beszéde íze. A hangja változatossága, ahogy 8-10 szereplő jól megkülönböztethető hangját produkálja. Ahogy a maszkokkal és a kellékekkel bánik, a kreativitása, ahogy egyszerre két figura testévé válik egyedül. Az előadás összes sötétje merő izgalom, hogy utána, ha felmegy a fény, vajon milyen alakban-formában folytatja a színésznő a történetet.

     A felvétel, amit láttam, sajnos nem nyilvános, de lesz még színház, lesz még Fabók Mancsi élőben – adja a klaviatúrámra a velem élő hurráoptimizmus.    

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Márciusban rekordot döntött a honlapom látogatottsága. Annyit ígérhetek, hogy amíg tudok itthon színházat-filmet nézni, könyvet olvasni, addig arról beszámolok.

     A mi Józsinkat néztem Orlaitól – a házi pótlások évada ez –, fejemen fejhallgatóval, mivel kedves férjem dolgozott. Nem volt könnyű hallgatni, mert olyan zajok ütötték meg időről időre a fülemet, mintha rugdosnák a mikrofont. Ettől függetlenül érdeklődve, szeretettel néztem a mesélő Epres Attilát. Aztán egyszer csak csörgött a telefonom – szinte sosem csörög mostanában, és mail is alig jön –, beszélnem kellett valakivel, és olyan volt ez, mint ahogyan az ügyeletes orvos érezheti magát, amikor kihívják a színházi előadásról.

     Havasréti József Szerb Antal című könyvét olvasom, de nehezen és egyre inkább elhidegülve, annyira tudományos és szárazon szakszerű. Aztán a 458. oldalra érve a szerző Szerbet mint esszéírót tárgyalja. „Mindenesetre az absztrakt műfajtipológia szintjén Szerb esszéírása jól értelmezhető azon oppozíciók mozgásterében, amelyek a tanulmányírás és az esszéírás különbségeit jelölik. Tanulmány és esszé különbségét Dieter Bachmann (többek között) a következő oppozíciókkal jellemzi:

     komoly – játékos

     módszeres – aforisztikus

     fogalmi – konkrét

     objektív – szubjektív

     tudományos – esztétikai

     tagolt – szőnyegszerű

     logikus – asszociatív/intuitív

     vonalszerű – körkörös

     monologikus – dialogikus

     hézagmentes – ugrásszerű

     Ezután megnyugodva becsuktam a könyvet. Esszé* kell nekem, nem tanulmány.

*A helyesírás-ellenőrző program azt javasolja, használjam inkább az esszé magyar megfelelőjét: tanulmány.

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Amikor hétfőn boltba mentem, volt módom észrevételezni, hogy a Petőfi Sándor utca mindkét oldalán és a Bécsi utcai folytatásban is végig parkolni tilos táblákat helyeztek el, márc. 30. estétől április 2. estig tartó tilalommal. Útjelzésfestés, ezt írták az egyik tábla alá, a másik alá pedig: szenzorok elhelyezése.  Azonnal világos volt, hogy ez a munkavégzés aljas merénylet az itt lakó autósokkal szemben, amit legfeljebb valami csőtörés indokolna. Mivel az emberek otthon ülnek, minden parkolóhely foglalt, tehát akiket innen utcahossziglan elzavarnak, azoknak nem lesz hol megállniuk. Néztem az erkélyről másnap reggel, mi a helyzet. Az összes autó ottmaradt, ahol volt. Vagy észre sem vették a tiltást, mert a hivatalos intenciónak megfelelően otthon maradtak, vagy szabotálták. A leendő munkavégzőknek meg talán nem volt annyi pénzük, hogy ennyi autót elszállíttassanak. A tábla is maradt, a kocsik is, semmi nem történt, amerre a szem ellát az utcában. Tegnapra aztán, ahogy látom fentről, elvitték a tiltó táblákat. A józan ész csendes diadalát ültem szerény külsőségek között, jól felöltözve az erkélyünkön.    

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Elkezdtem nézni a Se veled című filmet, ám közbejött valami, ami miatt hamar abba kellett hagynom. (De majd folytatom.) Úgyhogy az első percekben csak a fejvakarásig jutottam el, mert láttam már életemben néhány filmkritikust, de olyat még soha, aki pattogatott kukoricát rág a moziban, mint itt a drága Mészáros Béla.

     Volt egy napom a berlini Schaubuhne előadásaival, azokra még visszatérek, de most előreveszem a tatabányaiakat – jut eszembe, apukám mindig Tabatányának mondta, még abban az időben, amikor Vasas-meccsekre járt, jártunk. Mivel az ő előadás-közvetítésük ma délután 5-kor is megnézhető ismétlésként a színház FB-oldalán. (Egyébként a szombathelyiek Home bank című produkcióját szintén ajánlom megtekintésre, az még holnapig elérhető, és ha más nem is – de de, más is –, akkor az, hogy van Czukor Balázs rendezésében egy felejthetetlenül csodálatos jelenete Csonka Szilviának és Bajomi Nagy Györgynek, amely jelenet talán egy gyönyörű női barátság kezdete.)

     Tehát a tatabányaiak Házasságon innen és túlját láttam este. Szép és szomorú. Hát hiszen Háy. Hargitai Iván rendezte, a h betűk felhalmozódása jegyében. Volt egy pici zenekar a színen, ami jót tett a hangulatnak, és középen egy terepasztalszerű díszletelem, amin a hősök néha a saját kis karton síkbábjukkal játszották önmagukat. Ezt pedig nagyban kivetítették a falra. Igazán remek megoldásnak bizonyult például szeretkezéskor vagy temetés esetén.

     A tatabányai társulatnak egy korábbi összetételét dokumentálja a felvétel, akkor is már csupa korrekt, egyenletesen jó színész. Különösen szerettem Danis Lídia sprődségét és Bajcsay Mária költői monológját az előadás végéről: a halál felé gyalogló, csupa élet öregasszonyt.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Szóval a berlini Schaubühne 1974-es Bakkhánsnőkje, Klaus Michael Grüber rendezése legendás produkció. Azt a meglepő benyomást keltette, hogy egyetlen napot sem öregedett a felvétel óta, vagyis az előadás így, ebben a formájában ma pontosan olyan modernnek és izgalmasnak látszik, mint amilyennek akkor találhatták a nézők. Két képzőművész alkotta a teret (Eduardo Arroyo és Gilles Aillaud), amely egy hatalmas fehér hodály, neofénymennyezet alatt. Jobbra hátul egy szobában két ló legelészett, amikor pedig a bakkhánsnők a puszta kezükkel felszedték a hajópadlót, akkor alatta hol zöld salátaültetvényt, hol élő halottakat találtak. Volt takarítóautó és egy fekete meg egy fehér kutya, a középpontban pedig a fiatal Bruno Ganz – megismerszett a mosolyáról –, pucér fenekű Pentheuszként, s a végén annak rendje és módja szerint színre került a letépett feje. Lenyűgözően egzaltált produkció, de valami fád módon, méltóságteljesen az.

     Ma egyébként szintén Bakkhánsnőket fogok nézni, mert nem láttam az Ódry Színpadon Nagy Péter István rendezését, amit most közvetítenek. Valamint a Vaskakas Pinokkióját délelőtt.

     A másik schaubühnés programom a Thomas Ostermeier rendezte Hamlet volt. A felvételen Avignonban játszották 2008-ban, a vár aljában, hatalmas, szabadtéri nézőtér előtt. Már a legelején meg lettem véve, mert úgy kezdődött, hogy az idősebb Hamlet temetésén kettő helyett egy sírásó volt csak szolgálatban, ezért egyedül kellett a sír fölé szabályosan odahelyezett koporsót leengednie a földbe, miközben még az esőt is rá esették (van ilyen szó?) Hát mit mondjak, burleszkké fajult rövid úton. Hat színész játszotta a szerepeket, Jenny König szőkén Gertrudot adta, barnán Opheliát. Fölé magasodott Lars Eidinger bucifejű, pohoska Hamletje – megszikárodott a színész azóta, mire idén januárban Tesmannak láttam őt Berlinben –, aki iszonyatos energiákkal vitte végig az egész őrületet.       

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Mielőtt leejtettem az erkélyről az olvasószemüvegemet, még volt érkezésem megnézni a Seveled című Orosz Dénes-filmet. Nagyon mache az egész, de a romkom műfaj sémáinak megfelel, a színészek pedig helyesek. Nemcsak a Tenki Réka–Mészáros Béla páros, hanem a Básti Juli–Cserhalmi György kettős is, bár ők motorra szállva igazán veszekedhettek volna dalban egy kicsit.

     Szakmai ellenvetésem annyi, hogy ha én interjúra mennék a kedvenc külföldi világsztárommal, mondjuk Harrison Forddal vagy Donald Sutherlanddel, akkor nem a kis spirálos, kiszakítható lapos jegyzetfüzetkémet vinném, hanem diktafont, elteendő a felvételt emlékbe. Viszont megőriztem egy szép, szakértő mondatot Mészáros Béla kritikushősétől: Valószínűleg kirúgják az egész szerkesztőséget. Lassan kihalunk, mint a gondolatjel.

     Annamariék 48 emeletes chicagói házában megvan az első igazolt beteg. Jogi kötelezettséget kellett vállalnia arra, hogy három hétig nem hagyja el a lakását. Minden nap jelentkeznie kell a telefondoktornál, videóviziten szemrevételezik, kikérdezik, dokumentálják, mennyi a hője, mi van vele. Csak magas láz és konkrét panaszok, rosszabbul lét esetén viszik kórházba. Felteszem, hogy ezekhez az esetekhez egy szintig nem is kell feltétlenül orvos a telefonba, elég a protokoll. Eszembe jutott, hogy amikor a gyerekekkel New Yorkban jártunk, és a hatéves Annamarinak erős nátha vagy influenzaszerű tünetei lettek, akkor a kisgyerekes rokon bejelentett bennünket az ő gyerekorvosukhoz. Két vagy három szakasszisztensen ment keresztül Annamari, alaposan kérdeztek, lázat mértek, torkot néztek, csináltak olyan vizsgálatot is, amiről nem tudtuk, micsoda. Végül pár percre került be a gyermek az orvos elé, aki elolvasta az addigiak eredményét, meghallgatta a tüdőt, majd bediktálta a receptet.

     Na, szóval remélem, hogy most is jól csinálják ott az amerikaiak.          

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Elégedettségemnek adok hangot az Ofotért szolgáltatását illetően. Nem töltöttem el egy órát sem az üzletükben, és egy új, a szemem jelenlegi állapotának megfelelő olvasószemüveggel (a legolcsóbb keretben) távoztam tőlük.

     A The Black Ridert néztem este, a hamburgi Thália Színház híres előadása 1990-ből. William Burroughs, Tom Waits és Robert Wilson együtt.  (A zenéjét jól ismerem.) Nem nagyon tudnám elmesélni, mit láttam, de élveztem. Mintha egy bizarr képeskönyvet pergettek volna le előttem, szürrealista festményekből összeállítottat. Az jutott eszembe, hogy azért a színészethez kell egy jó adag nem normálisság, például itt így kiállni, vagy duettet énekelni a levegőben lógva, vagy piros fénnyel elálló fület átvilágíttatni. A nem normálisságot átlényegülésnek is nevezhetném valószínűleg, bár nem tudom, hogy hová, mibe. És mindez idő alatt az ember lánya egyszerűen beleszeret egy 30 évvel ezelőtti német színészbe (Stefan Kurt), a mozgásába, a nézésébe, az éneklésébe.

     Csobánka Zsuzsa Emese Szépen ölni című regényét olvasom. Némiképp döcögve, mert a stílusa, a költőisége nekem kicsit túlhajszoltnak hat. De van azért benne valami, mindjárt a könyv hátulján, ahol azt idézik: Ha isten nincs, és nem is volt, miért hiányzik annyira?

vissza a lap tetejére

8. szerda

     Gondolkodtunk, hogyan legyen a Gábor Miklós-díjjal, amit nyilvánosan, színpadon szokott átadni Ascher elnök úr ilyentájt, Gábor Miklós születésnapja környékén. Elhalasszuk-e addig, amíg kinyitnak a színházak. Aztán úgy döntöttünk, hogy ne késleltessük, már csak a pénzdíj miatt se, ami ezekben az időkben biztosan nagyon jól jön bárkinek. (Nekünk is jól jött néhány ember segítőkész hozzájárulása az összeghez.)

     A kuratórium egyhangúlag Görög László Shylockjára szavazott a miskolci A velencei kalmárból. Nagyon izgultam, hogyan fogok boldogulni a csoportos szkájpbeszélgetés összehozásával és felvételével – mert Görög Lászlón, Ascher Tamáson kívül a miskolci színház igazgatóját, Béres Attilát is belehívtam –, sosem csináltam még ilyet, de aztán Ascher elnök úr megnyugtatott avval a nekem eszembe se jutott gondolattal, hogy ha valahogy nem sikerül, majd újrahívjuk és megismételjük. (Hétvégén egyébként próbafelvételt tartottam a fő szereplők nélkül.)

     Jól sikerült! (Így Aschernak rögtön abbamaradt a filmrendezői karrierje.) Görög Laci felesége, Czakó Julcsi olyan ügyesen konspirált, hogy Laci semmit nem sejtett és látványosan meglepődött, őszintén meg is hatódott. Mutatom a Facebook-linket.

     A Gábor Miklós-díj most kezdődő, következő ciklusa az ismert körülmények miatt bizonytalan, de meg az is hozhat változást, hogy a tavaly elhunyt Vass Évától Alföldi Róbert örökölte az alapítói szerepet, jogot.

     Én most mindenesetre boldog és megkönnyebbült vagyok, hogy véghez vittük, úgyhogy örömömben elmegyek a bankba pénzdíjat utalni.    

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     A banknál belefutottam Máté Gáborba, akinek kék alapon fehér kispöttyös maszkja van a Katona műhelyéből.

     A Gábor Miklós-díjat futárral elvitettem Görög Lászlónak, nála van a legjobb helyen, letétben, míg egyszer majd színpadon is át lehet adni.

     Mivel rossz alvó lettem az utóbbi időben, így volt módom sok mindent megnézni tegnap. Orlai Produkcióban Lázár Katit, az Élet.történetek.hu sorozatból, hiszen Lázár Katit bármikor, bármiben, szívesen. Azután a Griff Bábszínház Nyúl Karcsi a Vizslaparkban-előadását, mert az online gyerekelőadás-kínálatot is szemmel kell tartani. Meg a Requiemet Romeo Castellucci rendezésében. És a Porrá című amerikai filmet. Véletlenül úgy alakult, utólag látom, hogy a halál köré csoportosult a program. Castellucci víziója a Mozart-mű kapcsán lenyűgöző. Itt jegyzem meg, hogy a rendező varázsló, de nem úgy, hogy valóságos csodát tenne. Tehát amikor az elején a nagyszabásúan egyszerű, melankolikus képben egy öregasszony lefekszik az ágyába, amely lassan elnyeli őt, akkor pontosan tudom, hogy a szereplő nem tűnt el, hanem benne van az ágyban. És ilyenkor én a helyszínen is hajlamos lennék folyton az ágyat figyelni, aggodalmasan, történjék is bármi körülötte. (A 17. percben osont ki az asszony, hogy helyette fiatal lány essen ki az ágyból.)  (A linkek még élnek, de nem sokáig.)

     A Porrá (The Dust) halállal, temetéssel, egy ortodox zsidó előimádkozó gyászával kezdődött. (Ő Röhrig Géza, Kerekes József halk és érzékeny szinkronjával.) Amikor félórával később, éjjel, erdőben, egy deszkakoporsó aljából kizuhant egy döglött disznó, akkor jöttem rá, hogy egy bizarr vígjátékot látok. Annak jó is Shwan Snyder filmje. Maximálisan azonosulni tudok egyébként a főhős problémájával. Miszerint mi lesz a szerettével, a halott testével, miután eltemették. (Voltaképp ezért elképzelhetetlen és kibírhatatlan számomra a koporsós temetésnek már a gondolata is.)

     Na jó napot kívánok! :-)

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Egy hónapja már, hogy nem voltam színházban. Egy hónappal ezelőtt ilyenkor Marosvásárhelyen tartózkodtam örömmel. A szakmai beszélgetéses fellépésemért gázsit kaptam, és azt a pénzt szerettem volna forintra váltva hazahozni. Bementem ott három pénzváltóba is, ám az egyiknek nem volt forintja, a másiknak csak tízezrese, szóval nem sikerült. Korábban láttam félszemmel egy bolt kirakatában különböző színű, egyforma mintájú, tetszetős kendőket, amik pont jól illenének az én különböző színű, egyforma pulóvereim nyakába. Úgyhogy megvontam a vállam a forintra gondolva, visszakerestem azt a boltot és vásároltam három kendőt. Minthogy azóta itthon ülök, egyáltalán nem volt módom felvenni egyiket sem, ezt akkor konstatáltam, amikor tegnap, meglepetésemre, a kezembe akadtak a szekrényemben, konkrétan abban a kis táskában, amit a vásárhelyiek színházi plakátból hajtogattak. Azonnal el is határoztam, hogy ma felveszem őket a naplómban.       

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Nagypénteken nagytakarítás. Ehhez nekem az ujjaim miatt szisztémám van: poros tevékenységhez textilkesztyű, vizes tevékenységhez gumikesztyű. De félóra sem kellett hozzá, hogy összekutyuljam és benyúljak textilkesztyűben a csap alá.

     Késő délutánra végeztünk, akkor kifeküdtem az erkélyre Parsifalt nézni a Metropolitanből. François Girard rendezése, fölöttébb látványos, csöppet scifiszerű, gomolygó felhők alatt, vértengerben. Színészi erőt főként a Gurnemanzt éneklő René Papében éreztem, a meghatározó elem pedig a kórus. Kovalik Balázsnál is így szokott lenni, nála minden egyes kórustag színészi feladatot kapni látszik, itt viszont maga a 70-80 fős tömeg, a szinkronmozgásuk volt a dekorativitás alapja és felépítménye.

     Utána még belepillantani terveztem a Szerb Nemzeti Színház Hegedűs a háztetőnjébe, milyen Tevje Balázs Áron. Aztán meglepve láttam, hogy a produkció a vártnál többet kínál számomra, hiába szerbül megy, Béres Attila rendezte, ismerem Horesnyi Balázs hangulatos díszletét, a Budapest Klezmer Band közreműködését, ráadásul a színpadon ott nyüzsög az Újvidéki Színház fél társulata, ha ugyan nem az egész. Elor Emina – oly sokféle színpadi reláció után – most eljátszhatta Balázs Áron lányát, a Cejtelt. Szóval ott ragadtam az előadáson, és aztán a maradék éjjel az újvidéki társulattal álmodtam valami helyes óvóhelyeset.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     Karanténos kritika.

     Töredékek az elmúlt napokból:

     Bodó Viktor bécsi, volkstheateres Peer Gyntjében amikor a díszlet először nyílt ki hátrafelé – Peer száguldozott az anyukájával –, akkor ott olyan, háromszög alakú, magas, sötét tér tárult fel, mint a berlini holokauszttorony a zsidó múzeumban. Hát ez adott nekem egy érzetet. Egyébként teljesen jogosnak találom, hogy Peer Gyntöt három színész játssza, fiatal, idősebb és legidősebb kiosztásban.

     A West Endről jött Jézus Krisztus Szupersztárban a Mel C nevű popsztárnő adta Mária Magdolnát. Amikor ujjatlanra vetkőzött, akkor láthattuk a privát tetoválását a felkarján: keresztet. Evvel, mondhatni, váteszi módon, megelőzte korát.

     A kolozsvári Mértéket mértékkel-előadás közvetítését, Matthias Langhoff rendezését a Gábor Miklós-díjas Hatházi Andrással pontosan tizedannyian nézték, mint előtte a Mikvét a tatabányaiaktól.

     Nyomatott Tannhäusert a berlini Operaház is. Nevettem, hogy míg New Yorkban az elején lenge ruhás táncosok hetyegtek, addig itt félmeztelen balettkar üzekedett egy nagy félgömb alakú, kürtőszerű díszletelemben. Behozták-behúzták ide aztán Marina Prudenszkaja csinos, filigrán, fiatal Vénuszát, majd pedig bekerült az erősen őszülő, korpulens Tannhäuser (Peter Seiffert) is, akin nagyon látszott, hogy terhére van ez neki, mármint vagy Tannhäusernak a folytonos tettleges szerelem, vagy pedig az énekesnek a macerás színpadi akció.

     Megnéztem az RTL Klub új sorozata, a Mellékhatás első két részét. Hát viszonylag egyhelyben topog, amennyiben Adorjáni Bálint nőgyógyász doktor úr pontosan ugyanúgy lett beszorulva az első rész végén, mint a másodikén. Pedig mi nézők már rég sejtjük, hogy a „Ki lesz a béranya?” kérdésre mi a válasz.      

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     Benéztem az üres milánói dómba tegnap, 2,6 milliomodmagammal, Andrea Bocelli énekelt ott magában.

     Perm pedig egy egymilliós körüli város Oroszország közepén, jónevű operával/balettszínházzal, épp készülnek egy új, modern épületet emelni neki a folyóparton. Márciusban úgy döntöttek, hogy nem zárják be a járvány miatt a házat, hanem tartanak előadásokat, méghozzá mindig egyetlen néző előtt, akit sorsolással választanak ki és mielőtt beül a nézőtérre, tesztelik a vírusra. Hogy mit kap az egy néző, azt lehet csekkolni, mert adták tegnap a 2016-os Traviata-premierjük felvételét. Robert Wilson rendezte, tulajdonképpen díszlet és kellék nélkül (még a Pezsgő-áriához sincs pezsgő). A szereplők – akik olykor árnyjátékfigurák – enyhén bábszerűek, artisztikusan darabos mozgással, karakteres kéztartással, magasra festett szemöldökkel, frontális felállásban. Fények, árnyak, éles kontrasztok, megszűrt, markáns vetített elemek. Rendkívül expresszív előadás. A Violettát játszó Nagyezsda Pavlován egyértelműen látszik, hogy nagyon hisz a rendezői koncepcióban, és ez úgy süt az alakításából, hogy egészen biztosan megpirul tőle az arca mindegyik egy nézőnek.

vissza a lap tetejére

14. kedd

     Összegzek: eltelt egy hónap itthon, afféle kulturális karanténban, művészeti edzőtáborban. Munka most épp akad, mert a haslövést kapott színházi lapok igyekeznek kitalálni ezt-azt, hogy túléljenek, hogy legyen mit publikálniuk. Két kedves, szakavatott kolléganővel fogunk a héten kerekasztal-beszélgetni a gyerekszínházról (mailben persze).

     Megnőtt a hajunk, lassan nekiállok magam nyirbálni. Sikerült nem híznunk. Szinte vágyom már egy zacskós tésztalevesre, amit hányszor ettem siettemben főétkezés gyanánt, de most rendesen főzünk, általában két napra. Hetente egyszer azonban rendelek, zömmel a Menza étteremből, mert ott a menühöz meglepetésdesszert is tartozik, és az hiányzik, a Costa Café almáspitéjéről álmodtam is. (Igen, előbb-utóbb alighanem sütni is fogok.)

     Gerincsérvem, tornám hatására, úgy döntöttem, végleg visszavonult, a napi biciklizési időt növeltem, és már evezek is (azt nem ajánlották novemberben a hátamra). Vigyázunk magunkra, kisebb baleset, megfázás, ilyesmi ne érjen bennünket. Fogápolásra fokozottan figyelünk. (Bár Józsi doktor megszervezte a rezidenseivel a fogászati ellátást Várpalotán, védőfelszerelés, egyenkénti betegfogadás, stb.)

     Újdonság, hogy a kezem után a lábamon is töredezik, repedezik, sebesedik a bőr. Ez talán avval áll összefüggésben, hogy egy hónapja nem hordok cipőt, csak papucsot. Így lesz egyszeriben repedtsarkú az ember lánya, nahát.

     A lelkünk – a hírektől eltekintve – rendben.

vissza a lap tetejére  

15. szerda

     Annamariék kitalálták, hogy tematikus heteket tartanak: választott téma köré szervezik az otthoni programjukat, ami a filmnézést, a zenehallgatást és az étkezést illeti. Gondolom, lesznek nemzetiségi heteik, de az 1980-as évek vége tárgykörrel indulnak.

     Nekem tematikus napjaim vannak, most például egy háromnővéres. A Schaubühnével indult: az 1980-as évek közepén a két, nemzetközileg jegyzett Három nővér-előadás egyike a Katonáé volt, az Ascher Tamás-féle, a másik a berlini, Peter Stein rendezése. Két dolognak igen megörültem az utóbbi produkció láttám. Az egyik, hogy Prozorovék szép, nagy, tágas házánál abból indultak ki, amit Versinyin mond: „De hogy mennyi virág van maguknál!” És tényleg, tele volt a szalon vázákkal, virágokkal (talán az Irina-nap miatt is), piros tulipáncsokor, sárga tulipáncsokor, vegyesek, szívderítőek. A másik, hogy végre egyszer előkerültek a második felvonásban az álarcosok!* Igaz, elküldték őket, de előbb mégis becsörtettek, megálltak az ajtókban buta és/vagy félelmetes maszkokban, mint valami busó csapat.

     A celldömölki Soltis Lajos Színház Sardar Tagirovsky rendezte Három nővérének címét számmal és megfordított N és R betűkkel írják. Még épp sikerült bemutatni a vész előtt (és felvették). A negyedik felvonással kezdődött – remélem, ez nem okozott gondot a nézőtéren ülő idős celli nézőknek. Nem voltam biztos abban, hogy el fogok jutni így az elejére – mert az ember ágyon fekve, hasán a laptoppal türelmetlenebb színháznéző és könnyebben leállít, befejez vagy napolja el a nézést –, de aztán az első felvonással folytatódott.

     Erre azt álmodtam – minden éjjel álmodom mostanában –, hogy Moszkvában vagyok, még az egyetemen, ám különös módon ott van Ascher is, és azt mondom neki: milyen régóta itt vagyunk, és nem néztünk meg egyetlen dásztáprimecsátyelnosztyot sem, menjünk el a Vörös térre! Mentünk, és felhőkarcolókat találtunk a helyén.

* Közben eszembe jutott, hogy a kilencvenes évek elején Jeles András kaposvári rendezésében is bejutottak az álarcosok, sőt.

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     A terünkön áll egy templom. A tornyán nincs óra. Pontosabban van, csak láthatatlan. Semmi jele. De óraszerkezet működik, negyedóránként üt egyet, kettőt, hármat, egészkor pedig elüt mindent, amit kell. Éjjel csendben van, csak reggel 8-tól este 10-ig ad hangot az időnek. Ámde nem állították át a nyári időszámításra. Vagyis most reggel 9-től este 11-ig kongat, és nem annyit, ahány óra van. Ez tehát egy olyan óra, amelyről sem szemmel, sem füllel nem lehet megállapítani, mennyi az idő. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek. De nem szeretnék filozófiai mélységekbe zuhanni ennek kapcsán. Úgyis annyi minden van, amibe jobb bele se gondolni.

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Mohácsi János elsőre Az üvegcipőt rendezte Marosvásárhelyen, aztán 2017-ben Az öreg hölgy látogatására ment vissza, de annak az utóbbi előadásnak úgy alakult a sorsa, hogy alig játszották. Örültem hát, hogy most megnézhetem itt, és nem is okozott semmiféle nehézséget végig rajta lenni a felvételen. Nem engedett. (Úgy hosszú, hogy rövid.) Ezt a Dürrenmatt-darabot nem rendezte máshol, sem előtte, sem azóta, pedig a produkció mellette szól. (Az a tippem, hogy a rendezőt az erdőjelenet ihlette meg, amelyben a flórát és a faunát emberek alakítják.) Jóféle Mohácsi ez, belebeszélős és idetevős. Nem is Güllenben játszódik, hanem Raplódon – bár lehet, hogy ez a vásárhelyi közönségnek nem mond sokat, ám az anyaországi mohácsistáknak igen, jön is rögtön a raplódi gyors –, a csőd felé prosperáló kisvárosban. Meglepő fordulatként a pénz szagát megérző helybéliek itt nem új sárga cipőben feszítenek, mint az eredetiben, hanem piros inggombot vásárolnak mindannyian az Illner Alfréd nevű főszereplő boltjában, és ebből a kereskedelmi aktusból lesz egy látványos effektus a végén.

     Kiviláglik az előadásból, hogy a résztvevő színészek közül jó néhányan valósággal lubickolnak ebben a fajta, kreatív szómenéses színházcsinálásban – például Simon Boglárka-Katalin vagy László Csaba –, de mindenki szépen teszi a dolgát. Berekméri Katalin játssza Claire Zahanassiant, a szülővárosába visszajövő fontmillárdos asszonyt, aki a magyar nyugdíjasmaffiát pénzeli, de még talán Sorost is, hátulról. A színésznő tónusa éles is, fád is, jól áll neki a szerep. Megvan benne az a fajta száraz sprődség hozzá, ami érzékenységet, sérülékenységet takar. Kilyén László Alfrédje semmilyenségből indult, aztán lassan gyűlt az alakítás, rakódott, rakódott, és a végére ott állt az alak a maga emberi teljességében.           

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Halálmegvető bátorsággal kimentünk tegnap Verőcére, megnézni a házat. Avval fenyegetett ez a lépés, hogy életünk hátralévő részében a Belvárosban fogunk keringeni, mert amikor hazaérkezünk, nem találunk majd egyetlen üres parkolóhelyet sem a környéken. De aztán valahogy mégis lett egy hely, szerencsénkre.

     A kertben a nárciszok már elvirágoztak, a tulipánok viszont sárga és piros színben pompáznak, valamint további különböző színek képviseletében mindenféle gyomnövények virítanak. A fügefán apró rügyecskék. Az aranyeső még csak szemerkél.

     Fájdalommal tudatom, hogy az ártéri erdő szélén tavaly elültetett kis fánkat letarolták, kivágták a szomszédos bokrokkal egyetemben, ismeretlen okból. Ott fekszik élettelenül. Hiába nevelgettük évekig a pesti erkélyünkön. Búcsúzóul ezt a fényképet hozom a fénykorából. (Akkor készült, amikor Harrison Ford pár éve Budapesten járt, és beköszönt különböző helyekre, hozzánk is ;-)

     Még annyit mondanék ma:

     Két foglalkozás művelői biztosan nem lesznek kompenzálva vagy segítve a jövedelmük, a bevételi lehetőségeik elvesztése miatt, sem államilag, sem pedig társadalmilag. Az egyik a betörők, a másik a színikritikusok. És hogy ezt valóban holtbiztosra vehetjük, ebben mégiscsak van valami megnyugtató, legalábbis felesleges izgalomra okot nem adó.

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

     Amikor a minap belefogtam volna MGP Coming out című könyvébe – amiről már azt hihettük ennyi év után, hogy nincs is –, akkor kipurcant az e-olvasóm sajnos. De ki fogom nyerni a könyv betűit.

     Néztem az elmúlt egy-két hétben tévésorozatot, az Unorthodoxot és a Fleabaget. Ami az előbbit illeti, kétségkívül érdekes – egy gyereklány fiatalasszony (a Tóth Orsi-forma Shira Haas) Berlinig szökik a New York-i, ortodox zsidó közösségből –, ám mélyebb hatást nem gyakorolt rám. Viszont a Fleabagtől el voltam ragadtatva, különösen a második évadtól. Már az elsőt is fölöttébb élveztem – meglehet, hogy bennem humorérzékileg egy angol veszett el. Természetesen nem ismertem eddig Phoebe Waller-Bridge-et, de a csaj – nem félek szavakat használni – zseniális, ahogy ezt az egészet egyedül kitalálta, megcsinálta és eljátssza. (Az ír drámaíró, Martin McDonagh a pasija, azt olvasom.) A sorozat főhősnője, ez a harmincas, suta és bájos, nagyon karakteres szingli minden bizonnyal tudja, hogy anyai barátnője vagyok én, azért néz és grimaszol ki rám rendszeresen a filmből, elbűvölően. Lehet, hogy nem is csak anyai barátnője vagyok, hanem egyenesen az anyja, egy másik életben. Ezt abból gondolom, hogy a nővérét (Sian Clifford) szintén imádtam, gyengéd aggodalommal, az örökké ökölbe szorult arca miatt.

     Ezt gondoltam írni mára, de aztán tegnap meghalt valaki, aki fontos ember az életemben, egyetemi éveim és ifjúkorom legjobb barátja. Voltaképp közös barát volt kedves férjemmel, csak külön-külön. Az utóbbi évtizedekben eltávolodtunk egymástól, ezért nekem olyannak maradt, amilyen fiatalon volt. Lementünk éjjel a Duna-partra, ott gyújtottunk gyertyát. Mennyire kár őérte – ez zsongott bennem hajnalig.   

vissza a lap tetejére

20. hétfő

     Tegnap jobbára csak ültem és néztem ki a fejemből, vagy a fejembe.

     Ilyen hallgatós napra talán megteszi a statisztika, a legutóbbi időszak keresőkifejezései közül a legfigyelemreméltóbbak.

     idős emberek fenyegető aurával

     kakival álmodni

     proli jelentése

     mitől lehetek lázas direkt

     drukkolás házilag

     lajka kutya eladó

     szente vajk magassága

     mi történik, ha egy pap szexel? (Mondjuk ez szó szerinti idézet a Fleabagből.)

     Mi minden jut az emberek eszébe karantén idején, érdekes.

vissza a lap tetejére

21. kedd

     Érdeklődő tartózkodással olvastam el a Coming out című MGP-könyvet. Egyszerre hiánypótló és hiánykeltő. Nem kerültem tőle közelebb annak megértéséhez és elfogadásához, hogy miért így tett, ahogy. (Nem arra gondolok, hogy megzsarolva aláírt, majd jelentett másfél évtizeden keresztül, hanem arra, hogy 1989 után ebből a maga számára nem következett semmi. Amint az erre vonatkozó naplóbejegyzésemből idéz MGP a nyitó reakcióhalmazban.)

     Sokhelyütt olyan a könyv, mintha a jellegzetesen stílbravúros, sziporkázó MGP-cikkek gyűjteménye lenne, különböző, ad hocnak tűnően válogatott emberekről és esetekről, Viszockijtól Paradzsanovon át Sándor Györgyig.

     Mondjuk az én személyes tapasztalatomat és alapélményemet nem adja vissza. Hogy amikor találkoztam vele valahol és beszélgettünk, akkor általában a nyelvét köszörülte az embereken, iszonyat szellemesen, humorosan. Nemcsak tanulságos volt hallgatni őt, de roppant szórakoztató is. Ezt a vonását a kritikái őrzik, a Coming out viszont nem. (Nyilván nem véletlenül.) Nem azt mondom, hogy ezt hiányolom a kötetből, mert nem. Hanem inkább a morális dilemma nyomát. „Baja az embernek rendszerint csak saját magával van” – írja valaki kapcsán. Hogy ez rá is igaz lehet, ez nem tükröződik a könyvben.

     Korrajz is ez a kötet, helyenként nagyon plasztikusan és szorongatóan az. Ha valami valóban megérintett belőle, akkor az annak érzékelése és megértése, hogy milyen nehéz élet lehetett melegnek lenni azokban az évtizedekben Magyarországon. Még a viszonylag szabadabb művészközeg környékén is. Pláne azon kívül.

vissza a lap tetejére

22. szerda

     Említettem, hogy kedves vidéki és határon túli színházak elküldik a kritikusoknak az idei bemutatóik felvételét. Tegnap nekiláttam a szegedi előadásoknak. A Moličre-t és a Színházi bestiákat láttam helyben, úgyhogy a zenés szekcióhoz fogtam hozzá, megnéztem a Mágnás Miskát és a Parasztoperát. Az operettet Peller Károly rendezte megbízhatóan, a hagyományok ismerete és ápolása jegyében. Talán egy vonás volt szokatlan, az, amilyen metoo-san viselkedtek a Pixi-Mixi grófok Marcsával. A szereposztás helyénvaló, Széles Flóra ideális primadonna – az arca Szerencsi Éváéra emlékeztet –, a bonviván – helyi erő, Szélpál Szilveszter – szintén igen rendben van (a talán problémás sz hangjait leszámítva), Sárdy János-os mosoly, intonáció és férfibáj. Ágoston Katalin pedig hozzávetőleg bármiben jó, akármilyen feladatot kap a színpadon.

     A Parasztopera, amit Keresztes Attila a szegedi Nemzeti és az Újvidéki Színház közös munkájaként rendezett meg, vegyes szereposztással, voltaképp be sem lett már mutatva. A színházak bezárásakor volt soron a főpróba, abból lett egy házi premier, ezt rögzítették. Egykamerás felvétel a nézőtér tetejéből, úgyhogy a szereposztás nem ismeretében időbe telt volna felismernem a szereplőket. Minthogy az Anyát Borsos Beáta és Bognár Anna is játssza (játszaná), így meregetnem kellett a szemem, hogy melyikük az. (Az utóbbi.) Azt kiszúrtam, hogy Vicei Zsoltnak – akivel Keresztes Attila már Nyíregyen is jól dolgozott – fölöttébb fekszik az állomásfőnök. Bár nem kéne a dalolást túlságosan kicifráznia, mert kár amiatt nem értenünk a dalszöveget.

     Ez a minden bizonnyal színvonalas produkció vad vágyat ébresztett bennem a Parasztopera iránt. Szinte mindegy is, hogy a Pintér Béláékét, vagy a Mohácsi-féle pécsit, vagy a Szikszai Rémusz rendezte temesvárit, vagy akár ezt a szegedit, de rettenetesen, sajogva, ordítva szeretnék Parasztoperát látni, színházban, élőben!  

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

     Ma épp lett volna egy exkluzív, négy hónappal ezelőtt kapott, mammográfiai vizsgálat-időpontom. Remélem, nem fog hiányozni a végelszámolásnál.

     Az elmúlt három napban Asghar Farhadi-filmekkel töltöttem az estéimet. Úgy kezdődött, hogy megnéztem a Mindenki tudja címűt. Erre Javier Bardem adott okot (no igen…) meg Ricardo Darín (hát szintén…) Egy spanyol kisvárosban játszódik egy család körül, ahol épp esküvő van, amely gyerekrablásba torkollik. (Volt egy pont, amikor megtámadtam kedves férjemet, mert azonnal tudnom kellett, mit tenne az adott helyzetben, fordulna-e a rendőrséghez.) A filmből megállapítottam, hogy ez az iráni rendező tud. Úgyhogy másnap a Nader és Simin – Egy elválás története című 2011-es, Oscar-díjas filmjét néztem meg, amely egy teheráni család nehéz élethelyzetét göngyölíti. Tegnap pedig a 2013-as A múlt című munkájára került sor. Ebben egy iráni férfi visszajön Párizsba, ahol korábban élt és megházasodott, és most abból a célból érkezik, a francia felesége kérésére, hogy elváljanak.

     Amit Farhadi tud, az egyszerű, mégis nehéz: látni az embereket, férfiakat és nőket, szülőket és gyerekeket és a kapcsolataikat. Aztán a maguk bonyolultságában érzékeltetni, megmutatni, különösebb faksznik nélkül, már-már dokufilmes szikársággal, de érzékenyen, valamiféle ösztönös, szívmeleg megértéssel.

     És még azt tudja, hogy ezeket a filmeket inkább csak abbahagyta, nem fejezte be. Megnyugtatóan, sőt felemelően rám bízta, hogy eldöntsem magamban, mi lesz a további sorsa annak a gyereknek vagy annak a feleségnek.  

vissza a lap tetejére

24. péntek

     Kimerültem, mint egy gyári elem.

     Legszívesebben be sem kapcsolnám Füzikét, a laptopot. Az Olvasga meg szervizben van.

     Jelenleg az a legjobb, hogy délelőttönként félórára kifekszem az erkélyen a napra, süketen és vakon. Végül még olyan színem lesz, mint aki most ért haza a bahamáki nyaralásról.

     És az is jó, hogy ma a Világbékéből jön pizzaebéd! Mivel a Stílusos Vidéki Éttermiség egynapos akciója keretében az Anyukám mondta/Világbéke miskolci csapata fővárosi kiszállítást vállalt. Aztán annyi lett a megrendelésük, hogy nem fért bele egy napba, így mi a második napon kerülünk sorra.

     Biztos lesz még több jó is, de arra várjuk mindannyian türelmesen.

     Olvastam ezt a remek cikket Margócsy tanár úrtól a Népszavában. Megütköztem azon – nem tudtam róla –, hogy egy művelt miniszterelnök, Tisza István hogyan beszélt Adyról és a Nyugatról. Azt mondja Margócsy, hogy azt mondta: Ady és a Nyugat csak levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében. Kerestem ezt, nincs forrás, viszont mások szerint ezt mondta Tisza: Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján. (Ezt először Szabó Richárd írta le a Protestáns Szemle 1944-es számában, A halott Ady 25 esztendeje című cikkében.) Ha már, akkor ez a pálmafás a röhejesebb. Végtére is a magyar pálmafa kábé olyan, mint a magyar narancs.

vissza a lap tetejére

25. szombat

     Tegnap a könyvfesztiválon pódiumbeszélgettem volna Almási Miklóssal az új Shakespeare-kötetéről. Holnap pedig mennénk Gabnai Katival a Céh által szervezett kritikusszeminárium résztvevőihez. Ehelyett ma netnéző összegzés magyar előadásokról. (Külföldieknek majd nyitok másik napot.)

     Debrecen, Az ajtó. Szabó Magdának ezt a darabját látva mindig úgy érzem: a 20 perc táján véget kellene érnie avval, hogy az íróházaspár két lábbal rúgja ki Emerencet, mert tűrhetetlen, ahogy terrorizálja őket a lakásukban. De mindig továbbmegy az előadás. Itt is vitte Kubik Anna és Varga Klári. Szeretnivaló a kettősük. Kubik Anna Emerencében kajánság is, móres is, amit tanít. Varga Klári szépen tud éhes lenni és enni kérni. Erre Kubik Anna perdöntően szépen tudott nézni rá.

     Újszínház, Mert a mamának így jó! Korai időszak, még Pozsgai Zsolt által uralva. Felteszem, Bánsági Ildikó és Tóth Auguszta – akiket aztán mentőcsónakra vett Vidnyánszky Attila – nem nézték meg ezt a közvetítést. Talán nekik is jobb nem látni.

     Szeged, Johanna. Mohácsi János és alkotótársai, valamint zenekara. Annyira vágyhatott a vele való munkára mindenki, hogy még igazgató meg rendező is bejelentkeztek a szereposztásba. Agyonmarháskodott és teledobolt produkció, jókedvű, életerős, hanem a drámáját, azt valahol útközben mintha elhagyták volna. Lassan össze lehetne állítani egy társulatot azokból, akiket láthatólag inspirál és felpörget a Mohácsi-féle színházcsinálás. Innen – megtippelem – Borovics Tamás, Kárász Zénó nyerhetne felvételt.

     Kaposvár, A nők iskolája. És ment Babarczy László, hogy ötödször is megrendezze ezt a Moličre-t. A színház vezetőjével, Olt Tamással a főszerepben, kisebb jelenésekben pedig régi-régi kaposvári emberei bukkannak elő a partvonalról: Gyuricza István, Serf Egyed, Kósa Béla. Olt Tamás színészileg tudja, amit tud, mutatja is stílusos visszafojtottsággal, feszült ruhalazításokkal, félrehordó nadrágszárral.

     És legalább egy sorban meg kell említenem Tasnádi István Húzzál újat! című karanténdrámájából Rába Rolandot, az Illyés Gyulá-s kapucnis pulcsijában, elefántmintás nadrágjában.           

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

     Gabriel Byrne-t az 1995-ös, remek Közönséges bűnözöknél ismertem meg. Akkor még nem sejtettem, hogy három évvel később, A vasálarcosnál majd beleszeretek (lángolón). Meg is néztem az idő tájt az addigi filmjeit, azóta viszont szem elől tévesztettem. Úgyhogy most rendeztem neki egy háromnapos showcase-t.

     Arra jutottam, hogy nem mindig választ jól szerepet, vagy nem mindig választják jól őt. A 2004-es Utóirat: Szeretlek például kifejezetten bosszantott. Nem is pusztán azért, mert Gabriel Byrne itt csak egy mellékes, szexfüggő elvált férj, hanem mert a főszerepet játszó Laura Linney – aki kedves színésznő még az Igazából szerelemből – szereptévesztésben van, amikor asszonyi drámát bakfisérzelmekkel az arcán játszik.

     A 2002-es Pók David Cronenbergtől szintén másra hegyez: Ralph Fiennes-ra, aki parádésan alakít egy satnya, sovány, lázas szemű elmebeteget. Byrne a fickó apja, a múltban. Csélcsap kocsmai fráter, hasznavehetetlen férj és szülő. Sablonszerű.

     A Csak egy pillantás (2013, rendezte: Jérôme Bonnell) párizsi film. Egy kevés szavú szerelmi találkozás története. Van világa, hangulata. Emmanuelle Devos a nő, némán is, passzívan is makacsul tud nyomulni. Byrne pedig finom, várakozó, tartózkodó és engedékeny.

     A legtöbb jót a Hétköznapi titkaink című, 2015-ös Joachim Trier-film mutatta belőle. Ebben egy világhírű fotóriporternő (Isabelle Huppert) özvegye, két nagy fiúgyerek apja, egy tanárkolléganő titkos szeretője. És az a meghatározó vonása, hogy nem boldogul a kamasz fiával. Hiába aggódik, próbálkozik, hallgat, süti le szemét, türelmeskedik, vár, kérdez, leskelődik, hallgat, tapintatoskodik, nyel – a gyerek dühvel és undorral visszautasítja folyton.

     Rákerestem az előbb, most lesz 70 éves, és látom félszemmel: alkoholprobléma. Végül is… Amikor egy nemzetközi színész szép is, jó is, sikeres is, azt nem szokta tudni egészségesen átvészelni.

vissza a lap tetejére

27. hétfő

     Német színház.

     A Berliner Ensemble Médeiája, Michael Thalheimer rendezése e héten jött volna a Nemzetibe a MITEM-re. A múlt héten leadták a színház honlapján. Ez egy tévéjátékszerű felvétel, sok közelivel, de az így is felmérhető, milyen hátborzongató látvány lehet az óriási színpad mélyén egy hatalmas fal tetején, egy másik hatalmas fal előtt, pici nőként Constanze Becker Médeiája. Olyan bődüléssel indított, hogy kevésbé masszív falak le is omlottak volna. (Mondjuk éppen mert közelről nézhettem, könnyét nem láttam, csak a lefolyt szemfesték megrajzolt útját az arcán.) Aztán később az egész fal elindul előre, megpróbálva eltaposni Marc Oliver Schulze zilált, izzadt, tengerkék öltönyös Iaszónját. Aki tapintatosan elfordulva öklendezik, amikor Médeia kombinéra vetkezik. A Korinthoszi nők kórusa Bettina Hoppe, Dömötör András ragyogó színésznője a Mephistolandból. Konganak a léptek, a zajok. Kietlenül dühös, hidegen szikár, pusztító kétségbeesésű előadás. A vége Iaszón bődülése, csak az már néma.

     A berlini Schaubühnében a III. Richárd azért maradt ki januárban, mert nem sikerült jegyet szerezni rá. Most így pótoltam. Thomas Ostermeiernek mindene Lars Eidinger: Hamletje, Tesmanja, Richárdja. Az utóbbiként tulajdonképpen szeretnivaló gazembernek látszik. (Fém fogszabályzót hord, ez külön tetszik: tervei szerint fog még jobban kinézni.) Nem ez a játékos kedvű, infantilis pasas a legnagyobb baj, hanem a világ körülötte, bennünket is beleértve. A világ, amelyik hagyja. (Ahol a királyi kisfiúk életnagyságú, gyereknagyságú bábok, akiket a felnőttek mozgatnak.) Belóg Eidinger Richárdja fölé kusza, nyúlékony zsinóron egy mikrofon, egyben lámpa és kamera. Avval kommunikál már-már intim kettesben velünk, nézőkkel. A végén, az elmaradt dicsőséges harcok helyett erre akasztódik fel a lábánál fogva. Ennyi egy élet, amely könnyedén eljátszott megszámlálhatatlan életet.

vissza a lap tetejére

28. kedd

     Valamelyik nap eszembe jutott, hogy kell lennie a házban Parasztoperának, hangfelvételnek Pintér Béláéktól. Amikor Enyedi Évával csináltam rádióműsort, akkor kértem kísérőzenének. Meg is találtam, le is fejtettem Várjáról, azóta arra biciklizek. Lassan már el tudnám énekelni bármelyik szereplő szólamát.

     Tegnap takarítottam, úgyhogy nem sokat néztem, csak a szatmári Antigonét. De ide is teszem, mert szép. Szép az előadás is, maga felvétel is, és a címszerepben Sándor Anna, akinek egyszer-kétszer már írásba adtam itt a tehetségét. 2014-es bemutató ez, az akkor huszonéves Balogh Attila rendezői munkája, egyedi szöveggel (Benedek Zsolt) élő zenével (Moldován Blanka), medencedíszletben (Golicza Előd).

     Olykor elfog engem a csodálat és lelkendezés afölött, hogy a színház milyen tisztelet- és hitteljes közös játék a legkülönbözőbb generációk között. Jön egy fiatal, pályakezdő rendező, és megy vele, vízre száll neki ifjú és öreg, kicsi és nagy színész. Ráadásul – ezt most olvasom – a bemutató előtt valamiért elmaradt a társulat tagjainak havi fizetése. Tehát még azt sem mondhatjuk, hogy van az a pénz… Mert pont hogy nem volt az a pénz, amiért vízbe mentek érte. És mégis.

vissza a lap tetejére

29. szerda

     Valamelyik éjjel megnéztem egy filmet az aranybányának minősíthető Egy maréknyi mozi nevű FB-csoportból. (Van ott egy varázsló, aki felteszeget mindent.) Nem mondom a címet és nem rakom ide a linket, mert úgyis elspoilerezem az alábbiakban a film történetét. Hamburgban játszódik, ahol egy német török férfi irodája előtt bomba robban. A merényletben meghal a férfi és a kisfia. A film főszereplője a szőke német feleség, aki meg sem nézheti a halottait, mert darabokban vannak. A rendőrség elfogja a tetteseket, gyűlöletbűntény ez, egy fiatal náci házaspár eszkábálta a szögesbombát. Főszereplőnk, a feleség, amikor távozott a férje irodájából, látta is az asszonykát, aki letett egy csomagtartós biciklit a bejárat elé, még figyelmeztette is, hogy nem zárta le.

     A bírósági tárgyaláson a házaspárnak alibit biztosít egy szállodatulajdonos görög náci. A védőügyvéd ügyes és agresszív: megingatja főhősnőnk, a koronatanú megbízhatóságát, miután egy kevés kábítószert találtak a lakásán. A bíróság, bár nincs meggyőződve a két vádlott ártatlanságáról, bizonyítottság hiányában felmenti őket.

     Óhatatlanul arra gondoltam, hogy ha én vagyok a főszereplő, akkor számomra az élet véget ért evvel a tragédiával, és csak a per hosszabbította meg egy időre, kizárólag azért, hogy a tettesek bűnhődjenek. Az igazságszolgáltatás azonban kudarcot vallott, ráadásul ignorálta a perdöntő vallomásomat. Az ítélet után úgy érezném, számomra nincs tovább. Avval a programnehezítéssel, hogy előbb a bűnösök haljanak meg.

     Nagyon meglepődtem – mármint magamon, mert az erőszak és a vérszomj idegen tőlem, és az önbíráskodásnak sem vagyok híve –, hogy pontosan ugyanarra jutottam, mint a film főszereplője. Lehet, saját magát sem ismeri elég jól az ember.

vissza a lap tetejére

30. csütörtök

     A temetés nem jó. Ha szépre sikerül, akkor sem jó. Pláne most. Járványidős temetésen még csak meg sem lehet ölelni a feleséget meg a három felnőtt gyereket, akik valószínűleg maszk nélkül sem tudnák, hogy kik vagyunk mi. (Járulékos hátrányként a maszk esélyt sem hagy arra, hogy a ravatalozó környékén esetleg felismerjünk évtizedek óta nem látott moszkovitákat.)

     A sírnál – családi sír a cinkotai temetőben, tegnapra már rá is vésték a nevet és az évszámokat, nézni is képtelenség – egy réges régi felvételről megszólalt az Indulj, szép égi szekér. Ez volt a kedvencem tőlük, a gitáros Péterektől. Ezt kértem, amikor buliban kérni lehetett. Mondtam most a másik Péternek megrendülten: mindig úgy képzeltem, hogy ti ezt majd eljátsszátok a temetésemen. De élőben.

     Azon nevettem hazafelé, könnyesről könnyesre, hogy a moszkvai egyetemi éveink alatt jellemző módon nem nagyon taglaltuk mint témát a tanulmányainkat. Minek következtében én tegnapig azt hittem, hogy ő vasútmérnöknek tanult annak idején. De most kiderült, hogy alkalmazott matematikusként végzett kitűnően.

     Nyughatatlan szellemű, ragyogó elméjű, művész lelkű, sokra hivatott fiú volt. Egész felnőtt életében a szájába lógó, dús bajuszt hordott, hamar megtanult enni vele ügyesen. Kék szeme volt. Látom. Eszméletlen – ezt mondaná most, mondta a temetésen a másik Péter. Úgyhogy hallom is.

vissza a lap tetejére

31. péntek

    

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra