Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2020. augusztus

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

 

1. szombat

     Idestova tíz éve Vidnyánszky Attila a magyar színházi élet ura. Ennyi hatalom egyetlen színházi ember kezében az ötvenes években sem összpontosult. Vidnyánszky Attila rendelkezik pénzek és pozíciók fölött, igazgatja a Nemzetit, vezeti a Teátrumi Társaságot, szándékai szerint működik színházi ügyekben a Magyar Művészeti Akadémia, az emberminisztérium, a kaposvári színészképzés. Ha kér a miniszterelnöktől, megkapja.

     Feltehetjük a kérdést, hogy ez idő alatt az ő révén milyen eredményekre jutott a magyar színház. Mit tud Vidnyánszky Attila felmutatni? Azt, hogy soha még ennyi közpénzt nem adtak lovas színházra? Vagy a legszívesebben ingyen játszó Nemzeti Színházat? A MITEM-et, amit oly büszkén emleget? (Ami önmagában nem mérhető, hiszen Magyarországon soha senki más nem kapott 200 millió forintokat arra, hogy évente nemzetközi színházi fesztivált rendezzen.) A kaposvári egyetem művészeti karát, ahol nem a tudományos és oktatási teljesítményre, hanem a Kossuth-díjra osztják az egyetemi tanári kinevezéseket? A Kéri Kitty vezette kaposvári Színházi Intézetet? A kiüresített POSZT-ot? A kisvárdai fesztivált, amely gagyi kurzusszínházat ünnepel díszelőadásként? Vagy mit is?

     Most kineveztek a gyors lefolyásúan alapítványi kézbe adott színiegyetem fölé egy szakmailag értelmezhetetlen kuratóriumot, Vidnyánszky Attila elnökletével. Vajon mit fog tenni ezután? Elégedetten végigsétál a folyosókon, termeken, amelyekhez annyi sok magyar színházművészt fűznek emlékek, csak épp őt nem? A kuratórium kiválasztja őt magából rektornak? Vagy osztályt akar indítani, elvégre ide könnyebb bejárni, mint Kaposvárra? Vagy ő nem, de megmondja, hogy kik tanítsanak? Vagy főleg, hogy kik nem?

     Az elképzelhető, hogy innentől kezdve lesz pénz az egyetem épületeire, infrastruktúrájára. És a kuratórium pontosan fogja tudni, hogy ezeket a pénzeket hol kell elkölteni. Aztán majd a működtetéssel, a fenntartással lehetnek gondok – ezt látni mindenhol, ha szertenézünk.

     A Vidnyánszky egyetemén Vidnyánszky irányelvei szerint képzett színészek talán majd elszerződnek a Vidnyánszky vezette szervezet színházaiba. Már csak a nézők fölött nincs feltétlen hatalma, mivel az egyelőre művészeti kérdés.  

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

     Már két-három hete nem láttam lógni Denevér Ernőt a pincefalon. Lehet, nyaralni ment, aztán amikor vissza akart jönni, karanténba* zárták. Kifizetnénk a tesztjét, hazavárjuk.

* Használja inkább a magyar megfelelőt: vesztegzárba

vissza a lap tetejére

3. hétfő

     Akármerre járt is a Denevér Ernő, biztosan olvasta a naplómat, mert tegnap hazajött.

     Az elmúlt egy hét alatt családi okokból megnéztem az összes videófelvételünket, amit pár éve digitalizáltunk. (Sőt már vágni is tudom.) Különös kaland volt, néha álmodtam is ezekről, beléjük álmodtam magam. Az 1991-től 2001-ig tartó tíz évet ölelik fel a felvételek, amiket általában a bátyám kölcsönkért kamerájával készítettem. Valamikor a digitális korszak előtt fél perccel vettünk végre egy saját videókamerát, az azóta szekrényben porosodik.

     Szóval tíz év. Az elején a gyerekek kicsik voltak, a végén nagy kamaszok. Többnyire utazásokon, kirándulásokon, nyaralásokon meg családi eseményeken videóztam. Ez alatt az évtized alatt bejártuk a gyerekekkel Franciaországot, Izraelt – négy tenger mosta ott őket, a Földközi, a Vörös, a Holt és a Kineret, vagyis a Genezáreti-tó, amit a kedvünkért Galileai tengernek is neveznek –, mentünk velük New Yorkba, Olaszországba. Mindezt még azt megelőzően, hogy 2001. szeptember 11. után örökre megváltozott a világ és a világjárás. És persze másztunk diósgyőri meg sümegi várba, egri minaretbe, bóklásztunk Bélapátfalván, Nyíregyházán, Badacsonyban, a Dunakanyarról nem is beszélve.

     Belegondoltam, hogy én még olyasmiket láttam, amik azóta már megsemmisültek. A World Trade Center, a Notre Dame huszártornya, a szöuli Nagy Déli Kapu. Ezért aztán úgy volt vidám nézni, hogy közben szomorú is.

vissza a lap tetejére

4. kedd

     Gondolok az SZFE-re, a diákságra, a tanárságra. Együttérzéssel, mert nagyon nehéz lehet eldönteni most, hogy mi legyen a teendő. Azt már rég tudjuk, hogy bizakodásra vagy bizalomra semmi ok. (Egyébként csodálkoznék, ha a kuratórium pontosan tudná, mit fog csinálni, mit kell csinálnia. Nem lehetetlen, hogy az annektálók szándékainak körvonalazatlansága ad némi manőverezési szabadságot az annektáltaknak.)

     Jöttem persze este premierre a Városmajorba. Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert és a társulat: Határátlépések, Orlai Produkció. Amikor egymás után besorjáztak a szereplők, Máté Gábor-tanítványok – Ötvös András, Schruff Milán, Mészáros Máté, Járó Zsuzsa, Péter Kata –, azt hittem, hatodiknak Kovács Patrícia lép majd be, és sajnáltam, hogy nem.

     Idén elmaradt az AlkalMáté-premier, és ez a Dömötör András rendezte előadás olyan, mint egy kisebbfajta kárpótlás. Legjobb pillanataiban fel is ér az AlkalMátéhoz. Mindenekelőtt azon a drámai csúcsponton, amikor Péter Kata – aki jellemfestő csilingelő kacagásban is verhetetlen – felolvassa/elmondja a FESZ petíciója helyett a maga petícióját. Vagy Mészáros Máté, amikor eredmény nélkül zárul a csúcstámadása Járó Zsuzsára.

     Köszönettel vettem a tájékoztatást is, 9 évvel a Mészáros Máté-bemutató után, hogy mi is lett a sorsa az abban a produkcióban exponált szerelemnek-kapcsolatnak az egri lánnyal.

     Március óta egy jó színházi délelőttöm volt már, de jó színházi estém élőben – ez volt az első közel öthavi nélkülözés után.    

vissza a lap tetejére

5. szerda

     Ma szabadságot vettem ki.  

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

     Úgy volt tegnap, hogy megyek a Mézesvölgyi nyárba Oz, a csodák csodáját nézni. De aztán az időjárástudósok azt mondták, hogy kábé az előadáskezdés idejére fog odaérni a zuhé. Úgyhogy inkább péntekig prolongáltam a programot. (Sikerült megtartani a premiert egyébként.)

     Így most a fügénkről beszélek, amely titokzatos és bonyolult lény. Soha még két egymás utáni évben ugyanúgy nem viselkedett velünk. Idénre igen megnőtt. Kisebb részt felfelé – már egyáltalán nem érem el a tetejét –, nagyobb részt széltében. Úgy elterebélyesedett, hogy betölti a teret, nehéz körbejárni, mert elérte a falat, a tujákat meg a málnást. Kábé másfél hete már minden reggel belemászom és átvizsgálom. Látom, hogy van rengeteg gyümölcs, nem is kicsik, de zöldek és kemények. Arra gondoltam, hogy ennyire besűrűsödött a növény, talán maga állja el a napot maga elől, ezért nem akarnak érni a gyümölcsök. De az utóbbi két-három napban találtam egy-egy leszedhető szemet. Reggelente, reggelihez egyet. Lehetséges, úgy lesz – és ez a jobbik eset –, hogy most nem fokozatosan, időben elnyújtva (júliustól októberig) fog megérni a termés, hanem egyszerre. Akkor ehhez majd össze kell szedni őket és magunkat.

vissza a lap tetejére

7. péntek

     Semmi érdekes.

     Aki Pestre megy (mármint kettőnk közül), általában vonattal, mert kocsival úgyis nehéz megállni otthon minálunk (ahol mostanában egy kedves rokon időzik). De ezúttal ketten mentünk dologra, ezért autóba ültünk. Úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb bevásárlókörút lett belőle. Amikor este 10-kor hazaértünk, ezeket az új szerzeményeket szedtük ki az autóból: egy szék, 10 darab 2,5 méteres karó, díszpárna, ásó, közepes állatnyi szőr (mű-, amivel eltakarom a földön a két égésnyomot, amit anyósom még cigarettával csinált valaha), lapát, két komposztládafedő, hígító, ecset, festék, két 46-os szandál, lakk, smirgli, 3 auchanos sajtospogi. Elégedettségre adtunk okot magunknak. 

vissza a lap tetejére

8. szombat

     Veresegyházra menet Vácrátóton áthajtva az újdonság erejével hatott rám, hogy a botanikus kertet már Nemzeti Botanikus Kertnek hívják, frappáns elnevezés – gondoltam. A Mézesvölgyi Nyárban visszatérő vendég vagyok augusztusonként, a legkellemesebb nyári színházi fogadóhely, ahol a nézőhívó szignál is az Amélie csodálatos élete zenéje.

     Az Oz, a csodák csodája című zenés családi mesejátékot adták – a színlapon az obligát „felhőtlen szórakozás” –, Varga Bálint és Janik László munkáját, de erről szokás szerint nem mondok itt most semmit, majd a Spirin. (Összefoglalólag: nagyjából rendben van.)

     A szünetben elnéztem egy hatéves forma, tüsihajú kisfiút, aki ismerősökkel találkozván úgy köszönt – két ujját a homlokához érintve, majd hirtelen elkapva –, ahogy az amerikai filmekben olykor lezser katonásan tisztelegni szoktak. Bájos volt.

     Hazafelé szép piros felhők között mendegélt le a nap, mígnem bebukott a hegyek mögé. (Árad a Duna, nincs se úszás, se evezés most.)

     Este kedves férjem BL-meccset nézett, én is vele. Nahát, talán évek óta nem láttam már focit! A Manchester City játszott a talpig pink Real Madriddal. Közönség nem volt – tehát Angliában vagy fegyelmezetlenebbek és ivósabbak a futballdrukkerek, mint nálunk, vagy jobban vigyáznak rájuk –, de folyamatosan bejátszották felvételről a morajlásukat. A nézőteret letakarták leplekkel, feliratokkal, Black Lives Matter, Mancity – amit mi Manci tv-nek olvastunk –, és a Mancik nyertek.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

     Bedobtam tegnap Párisz almáját a Facebookon a Budapest régi képeken csoportba. Az egy olyan alakulat, ahol várostudorok működnek. Előfordult, hogy betettem oda nagyapám fényképét a Hősök teréről, és az autóbusz-megálló tábláján elhelyezett reklám, a térkő és az armatúrák alapján megmondták, hogy legkésőbb 1934-ben készült a felvétel.

     Ezúttal azt szerettem volna tudni, hogy ez a családi fénykép – mert mostanában családi dokumentumokkal foglalkozom – pontosan hol készült Budapesten. A héttérben álló szobor a támpont, ennek mentén két pártra szakadtak a hozzászólók. Az egyik álláspont szerint ez Jókai Mór a Margit-szigeten. A másik szerint Xantus János az Állatkertben. A képes bejegyzésem aztán valahogy eltűnt az oldalról, de addigra már egy másik fotó, ugyanerről a napról, ugyanebben az öltözékben egyértelművé tette számomra, hogy az Állatkertben voltunk ezen a napon a hatvanas évek végén, részemről a kedvenc piros pulóveremben, amit apukám Olaszországból hozott.

     Egy kommentelő beszólt, hogy minek a nevetséges kérdésem, hiszen ahonnan a képet letöltöttem, ott biztos megtalálható az információ a helyszínről. És mire én a magam csöppet ironikus, de udvarias módján válaszoltam erre, addigra a hozzászóló rég megkapta az „elgurult a gyógyszere” jellegű gúnyos és/vagy kioktató rendreutasításokat. Úton-útfélen, és nemcsak a Facebookon, mindig ezt látom fájlalva, hogy nincs semmi tisztelet az ismeretlen emberek közti érintkezésben. Pláne hogy olykor az ismerősökében sem. Megjegyzem, ez is egy olyan hal, ami a fejétől (is) bűzlik. 

     A Barcelona–Napoli BL-meccsen úgy találtam, hogy túl sokat állunk, ülünk, várunk a videóbíróra. Volt egy olasz játékos, aki Jávor Pál-os bajuszt viselt, mint egy eltévedt időutazó.   

vissza a lap tetejére

10. hétfő

     Lehet, az a mi igazi hivatásunk, hogy nyáron családi kutyapanziót vigyünk. Most nem a tavalyi rokonkutyi van nálunk, hanem egy másik, az unokahúgoméktól, egy 3,5 hónapos kölyök golden retriever. Jött teljes menetfelszereléssel, játékcsirkével, alvóskacsával, probiotikummal, habzsolásellenítő evőtálkával. Bemutattuk neki a helyi Dunát. Szimpatikusnak találta. Kedves férjem ágyán keresztben úgy nyúlik el, mint egy nyúl. Fülre támad nyalogatással, igen élesek a fogacskái, és ifjonti szemtelenséggel visszafelesel a kerítésen túl agresszíven ugató szomszéd kutyának. Közben mindketten csóválnak. Mindenesetre elfoglalkoztatja az embert egy ilyen kedves, kajla jószág. Az első éjszakánk jól sikerült, én legalábbis zavartalanul végigaludtam, de a többiek reggel kicsit kábák voltak, így még nem számoltak be a részletekről.

vissza a lap tetejére

11. kedd

     A kiskutya – aki ugatás címén konkrétan azt kiabálja, hogy vau-vau – jól van. Mindent megpróbál megenni, legyen az rózsaszirom, végzetfa ága, kavics, zölddió, törölköző, csiga, póráz, kispárna, hangya vagy a nagylábujjam. Ha megenni nem lehet, legalább alaposan megrágni. Kedves férjem bal fülét szinte kilyukasztotta, kedvességből, fülbevalóhoz. Eleinte picit talán túl élénk éjszakai életet élt, de az ő korában ezt ki venné rossz néven bárkitől is. Azóta már lehiggadt vagy elfáradt. Minthogy a bundácskája olyan színű, mint az idősebb jegesmedvéké, ezért nem ússza meg, hogy Macinak ne hívjam. Meg vagyunk vele elégedve.

vissza a lap tetejére

12. szerda

     Két este is volt most, amikor nézni szerettem volna a Nyílt Fórum drámák felolvasószínházi előadásait Szentendréről, közvetítették a neten. Csak hát esős, viharos estéink voltak, és ilyenkor a faluban rendszeresen elmegy a villany. Fel vagyunk készülve erre petróleumlámpákkal, de azok a wifi-routert nem hajtják.

     Hanem Chicagóban tegnapelőtt délután megszólalt a házban a tornádóriasztó, mint minden hónapban egyszer, amikor gyakorlat van. Csak most nem gyakorlat volt, hanem tornádó. Annamarink Floridában nevelkedett férje tudta, mi ilyenkor a teendő: az ablakoktól a tárgyakat elvinni, párnákat tenni az ablakokhoz. Aztán behúzódni a lakás ablaktalan részébe, esetünkben a konyhába. Párnapakolás közben módjuk volt megtekinteni, hogy a baljukon egy ház komplett tetejét elvitte a tornádó. 20 sötét, zivataros percben lezajlott az esemény, és az eredmény megdöbbentő: tövestül kicsavarodott nagy fák a parkban, a tóparton, összetört, egymásnak esett autók az utcán, törmelékek, téglák.

     A vendég kiskutya minderről nem tud, ő élvezi a nyaralást, és este megfürdettük a kádban, hogy ne Duna-szagúan vigyük ma a Balatonra. Nagy bizalommal adja magát.

 vissza a lap tetejére

13. csütörtök

     A kiskutya beleszületett szinte a karanténba, így nem volt még módja iskolába járni. Digitális oktatásban részesül. Az egy dolog, hogy megkaptuk mailben, mik a feladatok, amiket naponta el kell(ene) végezni vele – az általános iskolák sokaságában szintén ennyiben merült ki a távoktatás –, de szerdánként 90 perces online órákat ad neki a kutyatréner. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az egyik civil pedagógussegéd csináltatja a gyakorlatokat, a másik követi őket a tablettel, hogy a kiskutya hallja az oktató vezényszavait, az oktató pedig lássa közben a növendéket. Persze csak addig ilyen bonyolult ez, amíg meg nem tanulja önállóan kezelni a tabletet.

     Nem tudom, ezt is tanulta-e, de tud rükvercelni, ami nagy dolog, mert más kiskutyákkal elő szokott fordulni, hogy bekíváncsiskodják magukat valami szűk helyre, aztán nem képesek hátramenetben kijönni.

     Zamárdiban szép volt az idő, a nyár, a társaság, és váratlanul fény derült valamire. Hogy annak idején Moszkvában a barátok nemritkán emlegették-várták a марксизм-ленинизм-орбанизм (marxizmus-leninizmus-orbánizmus) eljövetelét, az Orbán nevű, késős iskolatársra utalva. Aztán most esett le a tantusz, Zamárdiban, ahol a mi Orbánunk is ott volt persze, hogy eljött, itt van már rég.

vissza a lap tetejére

14. péntek

     A kiskutyát tegnap hiánytalan állapotban visszakapták a szülei. Két dolgot lehetetlenített el, amíg itt volt: a locsolást a kertben, mert a slaug összes vízsugarát le akarta vadászni, és a gerinctornát, mert ha lefeküdtem a jógaszőnyegre, azt mindig lebirkózóversenyre felhívásnak tekintette.

     Megnéztem a napokban két, jelentősnek nem mondható filmet, az Egy maréknyi mozi FB-csoport kínálatából. Az egyiket Harrison Ford miatt. Adaline varázslatos élete, ez a címe, Harrison Ford nem főszereplő benne, de visszaemlékezésben megjelenik a fiatal énje is. Minden bizonnyal úgy kasztingoltak a szerepre, hogy a fiatal színész tudjon olyan féloldalasan mosolyogni, mint az idős. És sikerült. A címszerepet egyébként a Blake Lively nevű színésznő játssza, akit én sosem láttam, nem is hallottam róla, viszont ebben a filmben igen figyelemreméltónak találtam. Ámbár lehetséges, hogy az alakítása sokat veszített volna a varázsából, ha nem Balsai Móni szinkronizálta volna, de hát ő volt a magyar hang.

     A másik az Acélország, amit meg Andrew Scott miatt néztem meg. Végül is egy színészt elég egyszer megvenni, és én őt megvettem a Fleabagben. Jó vásár volt, igazán. Nem gyakran látni, hogy egy színész minden, de minden elemében érvényesen tud megformálni egy olyan egyszerű, csóró, hétköznapian nyomorult pasast, amilyenhez neki személy szerint nyilván semmi köze nincs.  Részletekbe menően hitelesen: a csimbókos haja, az izzadása, a szőrpamacsok az arcán, a nézése, a szájtartása, az állása, a járása. És az ő esetében is tökéletes partnernek bizonyult a szinkronszínész: Rajkai Zoltán.

     Láttam éjjel a kertből csillagot, hullott.

vissza a lap tetejére

15. szombat

     Szentendrén jártam tegnap a Függöny című előadás premierjén, amelyet Sardar Tagirovsky rendezett az SZFE negyedéves bábszínészosztályának. Kritikaírni mentem, úgyhogy nemigen nyilatkozom róla most itt. Mondjuk az egy és háromnegyedórás első rész befejezésekor úgy éreztem, ha most véget érne az előadás, komplett élmény birtokában távoznék. Moličre temetésén játszódott  az első rész, ahol a színitársulat a maga hierarchiájával és dinamikájával, össze- és széttartásában vett részt az eseményen, felkészülve arra, hogy az ő színházuknak mostantól annyi; jött a rivális drámaíró és lenyúlja. Kontextusba van helyezve a dolog, lehet mondani. Ahogy én ezt értem, Sardar Tagirovsky már nem rendez a Nemzeti Színházban. (Noha ott aztán a legkülönbözőbb világnézetű színházi alkotóknak biztosít teret a vezérigazgató – szereti ezt nyilatkozni.)

     A második rész szemtelen vicceket nyújtott bele az éjszakába. Konstatáltam pozitívumokat, negatívumokat, miközben éreztem, hogy az osztály számára ez biztosan jó munka volt. Az alapélményem az lett az estéről, hogy milyen szépek ezek a fiatalok. Elegáns fekete szettben, fehérre festett arccal vagy csillámosan, mindegy. Szívderítően szépek.            

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

     Gyerekelőadás a Major Fesztről.

     A kritikuscéh (kritikuscég?! :-D) még tavaszra szervezett érdeklődőknek kritikaíró szemináriumot (a Summa Artium ítélt pénzt rá, Soros, Soros!) Akkor a járvány közbeszólt, de mostanra, mára lezajlik a kurzus. Hétvégenként különböző témákban különböző kollégákkal találkoztak a fiatalok – lányok, persze lányok –, néztek színházat online, írtak kritikát, beszéltek alkotókkal is. Tegnap rajtunk volt a sor, Gabnai Katival, a Jurányi kávézó kertjében fogadtuk őket. A szóbeli és írásbeli véleménynyilvánítás kérdései volt a megjelölt témánk – azért is, mert konkrétan ebben mi Katival eltérő elvi alapon működünk  –, és végül úgy passzoltunk össze, hogy ő sokat beszélt színesen, élvezetesen arról, hogy mit nézünk a színpadon, én pedig utána arról, hogyan írom meg.

     Este Kecskemét, Gardénia a Ruszt stúdiószínházban, Markó Róbert rendezésében, Csombor Teréz, Csapó Virág, Hajdú Melinda és Támadi Anita e.h. szereplésével. Láttam már kétszer ezt a kortárs lengyel darabot korábban, de nem ragadt meg, és ez vélhetően most is így lesz. Nem baj persze, hogy van ilyen és a közönség megismerkedik vele, még hasznára lehet. Ez az  igyekvő mű azt mutatja be, miként tudhat generációról generációra továbbvivődni egy csupa nő családban – mondjuk – a szerencsétlenség, a boldogtalanság, az önzés, a felelőtlenség, az alkoholizmus. Kulturált, halvány-bánatosan költői előadás, élvezítve néhány Karády-dallal és kis közösségi koreográfiával. Nem is hosszú – bár nekem szubjektíve annak tűnt –, de megerősített abban, hogy augusztusban nem kéne színházba járnom. A színház hirdeti, hogy légkondicionált, ám ez egyáltalán nem érződött. Ráadásul nem engedték a saját, fehér maszkomat használni, hanem csak a színház fekete maszkját viselhettem. (A színházak közös szabályzata nem említi, hogy a maszk kötelezően fekete.)

     Hát engem azért könnyű nyűgös nézővé tenni.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

     A Metből közvetített 2014-es Bohéméletet konferáló Joyce DiDonato egy olyan, pászentos kék ruhát viselt, amilyet rajta kívül szerintem egyetlen másik operaénekesnőre sem lehetett volna ráadni. Vagy nem töltötte volna ki, vagy kibuggyant volna belőle. Ő viszont – guszta.

     LOVASSY ROZÉ-t Lovas Rozinak olvasni – mégiscsak hiányzik nekem a színház.

     Spiró György a Magyar Narancsban megjelent interjújában idézi Kardos G. Györgytől: a magyar író azt szeretné, ha Ferenc József tüntetné ki és Kossuth Lajos gratulálna hozzá Turinból.

     Ez milyen pontos, frappáns! És nem is csak aki író.

vissza a lap tetejére

18. kedd

     A régi fényképek fekete-fehérek, cakkos szélűek és általában kisméretűek. Mivel zömmel egész alakos felvételek, ezért arckifejezés tulajdonképpen ritkán kivehető. De most, hogy szkennelek, aztán vágok és belenagyítok a képekbe, így már lehet kicsit jobban szemügyre venni, arcokat olvasni. Vajon mire gondolt a 15-16 év körüli anyukám itt, jobb szélen, a gödöllői kastély mögötti kertben fényképezkedve a szüleivel, nővérével és húgával, erőn felül felöltözködve, 1942-1943 tájékán, a háború közepén? 

vissza a lap tetejére

19. szerda

     Sikertelen politikus fenyegetőzik ellehetetlenítéssel, sikeres politikus be is váltja.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

     Szalóczi Géza: A kép

     Mióta festem önarc ezt a képet

     A markomban ecsettel alszom el

     a festett szem a behunytra réved

     az arckép én leszek és ő a modell

     és festi magát álmomban rajtam

     aki felébred már nem én vagyok

     hanem egy csonttest rákjába haltan

     fütty újrafestem és lelket kapok

     de mindegy is ebbe már beleszoktam

     egybizonyos kéket nem találok

     az égboltozat valahol ott van

     mit fejem mögött feszülve láttok

     meglesz mert egyszerre leszünk készen

     a zönarc meg én és kész lesz a kép

     és ott leszek majd azon a képen

     majd az leszek én ott hátul a kék.

     (Szeretem ezt, azért hozom, de kicsit rossz a lelkiismeretem, mert beleavatkoztam, mint egy túlhatalmú fogadatlan szerkesztő; az írásmódba, és megcímeztem.)

vissza a lap tetejére

21. péntek

     Idén sajnos semmi kultúrprogramot nem kínáltak a faluban az ünnep alkalmából. Szabadtéri közös imádság nemzetünkért – ennyi volt csak, a strandszínpadon, de ezt most kihagytuk. (Itt jegyzem meg, hogy a harc a nemzet megmaradásáért jelszót is kicsit tanácstalanul fogadom. Úgy értem, hogy lehet egy nemzetet elveszíteni mostanában Európa közepén? Valaki ott felejti egy yachton? Vagy a 6-os villamoson? Vagy hogy?)

     Megnéztem a London River című filmet. Ó, hát Brenda Blethynt legutóbb a Titkok és hazugságokban láttam, majd’ 25 évvel ezelőtt, de megismertem rögtön, ugyanaz a színészi érzékenység és kifejezőkészség, csak ráírtak az évek. A másik főszereplő, Sotigui Kouyaté rendkívül figyelemreméltó figura. Igazán nem csoda, hogy Peter Brook színésze volt.

     A történetet a 2005-ös londoni öngyilkos merényletek adták, azon belül is a Tavistock térnél felrobbantott emeletes busz. Abba belegondoltam már többször, mivel a Tavistock Square egészen közel esik a Russell Square-hez, ahol megszállni „szoktunk” Londonban, jártam arra, láttam és kiolvastam az áldozatok emlékművét. Bármennyire nem szeretek is belegondolni.

vissza a lap tetejére

22. szombat

     A Kossuth Lajos utcai Aldiban a pénztárnál épp előttem vették meg a Katonának azt az üveg pezsgőt, amit Tasnádi Bence nyakalt a Poppea megkoronázásában. Oda tartottam én is.

     Leültem a helyemre a nézőtéren, és már amikor bejött a három zenész, és Tasnádi Bence mint arany ifjú Ámor feküdt a heverőn, a lámpaerdő két reflektora pedig kacsingatni kezdett, úgy éreztem, oly sok rossz és viszály (riszály) után hazaértem. Magas művészi színvonalon dolgozó alkotók markában vagyok. Kéjesen elhelyezkedtem-elterpeszkedtem – se jobbról, se balról nem volt szomszédom –, és élveztem.

     Azt is bírtam, amikor egyszer egy prózai főiskolai osztály mutatta be Monteverdi operáját. Ez pedig – Székely Kriszta fekete-fehér rendezésében – átgondolt, friss, kortársi, elegáns és szarkasztikus. Elégedettségemre adott okot maga a szereposztás is. Például hogy Rajkai Zoltán az élen járó, központi szereplő Néróként. Amikor előadta hatalmi elveit és gyakorlatát, rögtön mindent tisztán láttunk. Pálmai Anna Poppeája gusztusos, élveteg nő behízelgő kis énekléssel, aki a karrier egyetlen lehetséges verziójára tesz fel mindent, teljes lelki felindulással. A másik sarokban Jordán Adél Octaviája, enyhén önironikus lányos-hisztis modorban, a kebelében felbuzgó drámával. Bányai Kelemen Barnával is igen jól jártam, de Csoma Judit, Kiss Eszter sem hagyható ki.

     Egyszer csak megérkezett a nézőtérről Seneca basszus szólamával Kiss András, és azon nevettem magamban, hogy ha ez most operabeavató lenne, akkor a pianínó mögött ülő Dinyés Dániel máris mondaná: operaénekes lépett színre, nemcsak a hangjából, az énekmódjából tudhatjuk, de abból is, hogy már az első dallamsor végén széttárta a két karját.

     Seneca másképp énekel; a maga konok, konzervatív, egyenes, szakszerű, formátumos operista módján. Ez akár nevetségesnek is hathat egy ilyen szétcsúszott világban, ahol mindenki mintegy önkényesen, a magára szabott stílben dalol. Lényegében ezt mondja az előadás. Hogy már nem számít, mit tudsz, mire vagy jó, csak az, hogy mire (nem) vagy képes.    

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

     Ha az ember kiteszi a lábát a faluból, máris mindenféle történik. Amikor a Katonába mentem, a vonaton összefutottam Vasvári Emesével – szintén dunakanyari asszonyság –, aki mesélte, ahogy értettem, hogy baromi jó poszt-covidos utópisztikus/disztópisztikus-futurisztikus Éjjeli menedékhely-szerű produkciót kezd próbálni az RS9-ben, ő játssza a Luka jellegű szereplőt. Közben a vonaton bemondták, hogy a járatunk zónázó létére mindenhol meg fog állni, ez helyből 20 perc késés, de lett az több is.

     A színházban vásároltam katonás maszkot két fő részére. Az előadás végén sóhajtva vettem tudomásul, hogy mostanában majd nem fogok az elsők között távozni a taps után, ahogy szoktam, mert bemondják, hogy milyen sorrendben hagyhatjuk el a nézőteret. Hogy mi is ne verekedjünk össze, mint a stadionokban a drukkerek. És – logikusan – az utolsó sorokat engedték ki elsőnek.

     Amikor még fiatalabbak voltunk, egy ilyen meleg nap végén, este 10-11 körül Verőcére érve lementünk úszni egyet. De már nem vagyunk fiatalabbak, sőt nem is leszünk fiatalabbak.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

     Tegnap igen jövedelmező állásra tettem szert: egész nap a Javaslatok kidolgozása kiterjedt méretű ITS-G5 járműkommunikációs infrastruktúrák tervezési, telepítési, integrációs és üzemeltetési kérdéseire című munkaanyagot olvastam korrektorként.

     Aztán pechem volt, hogy a moszkvai Vahtangov Színház pont a Bajnokok Ligája döntőjének estéjén közvetítette A revizor-előadását, mert itt nálunk egy wifi nem bír el két streamelést.

     Úgyhogy rögzítendőnek mára csak Armand Lanoux Mit játszanak a hóhér gyermekei? című könyvének első mondatai maradnak (Lontay László fordításában):

     Lacenaire, Avinain és Troppmann árnyai sóvár kísértetek módjára ma is itt járnak a városi éjszakákban. Velük induljon ez a történet, amelynek hitelességéhez nem férhet kétség, mégis úgy látszik, azzal a céllal íródott, hogy az ifjabb nemzedékeket más tanulságok mellett arra is megtanítsa: könnyebb dolog felebarátunkat végtelen sok darabra felvagdosni, mint eme darabokat feltűnés nélkül szétszórni.

vissza a lap tetejére

25. kedd

     Megnéztem A nép ellensége című 1978-as filmet, amit feltehetően azért forgattak, mert Steve McQueen szerette volna eljátszani az Ibsen-drámában doktor Stockmann szerepét. Az egyik producer is ő volt, a rendező pedig a nem feltűnő életművű George Schaefer. Mondjuk ha nem tudom, hogy Steve McQueen a főszereplő, akkor talán meg sem ismertem volna, annyira nagyhajú, szőrös-szakállas és szemüveges a hőse. Sőt mindenki nagyhajú és szőrös-szakállas a filmben. Leszámítva a női és a gyerekszereplőket, akik valamennyien szőkék. Stockmann doktor feleségét Bibi Andersson játssza, hogy autentikus skandináv is legyen. Az egész film aprólékosan korabeli, szolid jómóddal és sok hóval. Semmi, de semmi érdemlegeset nem láttam benne, túl azon persze, hogy a nézők a film láttán rácsodálkozhattak Ibsen művének múlhatatlan nagyszerűségére.

     Egyetlen emlékezetes színészi pillanatot véltem felfedezni. Amikor Stockmannt már ellenségnek nyilvánították és kővel dobálták a házát, valaki becsöngetett hozzájuk. Akkor Stockmannunk – kinek fizimiskája olyan múltbeli fiatal férfit idézett, aki talán nem is az általunk ismert Steve McQueen ifjúkori mására hasonlít, hanem Hegedűs D. Gézáéra –, szóval ez a férfi mielőtt ment ajtót nyitni, felkapta az esernyőjét és két másodpercig latolgatta, hogy vajon melyik végénél fogva veszélyesebb kézifegyver, a fogantyújánál megragadva és a hegyével szúrva, vagy inkább fordítva, ütve.

     Írja épp valaki, hogy nagyon nehéz megtalálni a naplómban, mit írtam A kutya különös esetéről, mert túl sok kutyáról van szó nálam.

     Ma 80 éves a csodálatos Vári Éva. Isten éltesse és halmozza el minden jóval!

vissza a lap tetejére

26. szerda

     A váci Spárba menet – Vácot talán a járművezetés-oktatási biznisz tartja fenn, abból gondolom, hogy nem tudok úgy végighajtani a városon, hogy fenn ne akadnék tanulóvezetőkön és tanárjaikon, motoroson, autóson – ránéztem egy óriásplakátra. Álarcos énekes – hirdette rémes macskamaszkos jelmezes emberrel a képen. Megértettem, hogy ez valami tévéműsor. Nehéz kenyér lehet – gondoltam –, időről időre kitalálni valami újabb zagyvaságot.

     Hétfő óta egyedül vagyok egyébként, és tegnap igazán példás kis napom volt. A bevásárlás után egy várakozó kritika megírása, majd gerinctorna, evezés (evezőpadon), úszás (úszópadon Dunán), délután könnyű ebéd, utána gyomlálás, olvasás, filmnézés. A könnyű ebéd úgy lett, hogy a Spárban rátévedt a szemem egy 4 sajtos gnochetti nevű készételre. Legyen ilyen egyszerű – gondoltam. Meglepve láttam itthon a csomagolásán, hogy sípol a doboz a mikróban, ha már kész van. És tényleg visított. Bár az első próbálkozására azt hittem, hogy ez a szomszéd macskája.

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

     A színházból. Stuárt Mária. Jászai Mari fellépte

     Bizonyos tartózkodással ment Jászai minden tisztelője a színházba az este. Stuart Mária, kit a német poéta a maga nemzetének képére és hasonlatosságára alkotott meg, nem a Jászai szerepkörébe való s mi eddig a darab másik nagy szerepében, a gőgös és kemény Erzsébetben láttuk és dicsértük őt. A Jászai rendkívüli erejének egyik bizonysága az is, hogy a szegény királynéban, ki jobb a hírénél, egy olyan alakot adott tegnap, mely megragadott mindenkit, mely Elektrán kívül legnagyobb alakítása volt ezúttal Kolozsvárt. A Jászai Stuártja egy igazi királynői alak, hév és méltóság s egészen másforma, mint minden Stuárt, akit nálunk bemutattak. Ez nem sentimentalis és nem gyenge. Ha kér is királyné marad, az panaszában, az halálra való készülésében. Nagy, kerti jelenetében elragadott mindenkit. Micsoda öntudattal fokozta ezt a jelenetet. Az indulatok micsoda skáláját szólaltatta meg! kezdve a maga megadó, kérő hangján, egészen a megkapó indulatok vehemens kitöréséig. E jelet után ötször hívták a függöny elé oly harsány tapssal, amilyet ritkán hallunk. A Jászai kíséretéről kevés dicséretest lehet mondani. Hunyadi asszony Erzsébete színtelen és gyenge alak volt e Stuárt mellett s ez az intelligens, sokerejü színésznő egészen kicsi lett a kerti jelenetben. Ivánfi hévvel szavalt Mortimerben. Ha valamiről meg kell még emlékeznünk, az Balla játéka, kire Leicester grófot bízták. Csakugyan szomorú szegénység az Kolozsvárt, mikor egy ilyen kezdő fiatal ember, ki az előadásnak nem művészetéből, de mesterségéből se tud semmit, ekkora szerepben botránkoztatja a közönséget, s tesz tönkre teljesen egy-egy oly jelenetet, milyen a gróf s az Erzsébet között való. A végén is igen sokat kíván a közönség türelmétől az igazgatóság, ha azt akarja, hogy ekkora szerepekben tanuljon meg előtte állni, járni és szólani Balla ur.  

     Magyar Polgár, Kolozsvár 1891. április 29.

vissza a lap tetejére

28. péntek

     Papp Timi azt mondta múltkor, hogy nem járt még Visegrádon, vagy legfeljebb kisiskolás korában. (Én viszonylag sokszor megfordultam ott, egyrészt mert az általános iskolámból Dunabogdányba jártunk táborozni, másrészt mert apukám a külföldi /szocországbeli/ munkavendégeket mindig elkirándultatta kocsival a Dunakanyarba. Harmadrészt mi ezt a szokást folytattuk a kapországbeli vendégeinkkel, és a gyerekekkel is megismertettük persze.) Úgyhogy tegnap elvittük kirándulni Papp Timit. Komppal keltünk át a Dunán, megjegyzem, a nagymarosi nem olyan szép, komoly, hajószerű komp, mint a váci rév, ez inkább csak egy vízitálca, amit lököd a hozzákötött kishajó. A Fellegvárban ha körbesétálgat és körülnéz az ember, rögtön megértéssel viseltetik Freddie Mercury iránt, aki amikor itt volt, szerette volna – állítólag – cakumpakk megvenni az egészet. Lefelé jövet bejártuk a palotát, amit szintén jó ízléssel építhettek valaha. (A vendégkönyvből: KEDVES MÁTYÁS KIRÁJLY. IGAZ HOGY MÁR NEM ÉLSZ DE NAGYON SZÉP HELYE ÉLTÉL ALÁÍRÁS CSENGE <3)

     Mindkét helyen kiállítások is láthatók, és attól tartok, hogy ezek a kiállítások muzeálisak: alighanem évtizedekkel ezelőttiek. Azóta az már kissé avíttas, hogy korabeliszerű ruhába öltöztetett viasz- vagy műanyagfigurák álldigálnak buta arckifejezéssel. Ma a múzeumok ennél jóval előbbre járnak mindenhol, már csak a technikai fejlődés okán is.

     A Palotával szemben a parkban áll egy Szent Korona installáció, amely a székelyudvarhelyi művelődési házból vendégeskedik itt. Tálcás ebéd a Palotaházban (ajánlható), majd visszakompolás után Verőce, Lósi-völgy, az iciri-piciri Kárpát Haza templom. (A vendégkönyvből: Szűr Angéla: Nagyon menő jó a seprűtök. ) (A seprű.)

     Aztán még elautóztunk Nógrádba, és teljesítve a kiemelt adag napi mászást, felmentünk a várba, amit megkedveltünk ezen a nyáron.

vissza a lap tetejére

29. szombat

     Tavasszal erősen csökkent az érkező mailek száma, de mostanra már nagyjából visszaállt az átlag. Verőcei remetekorszakom Kazinczy Ferenc széphalmi remetekorszakával vethető egybe; ő is jó pár levelet írt naponta. Zömmel literátus pasasokkal levelezett, nem női lábakról, hanem verslábakról, könyvekről, fordításokról. Terjengősek az udvariassági formulák is, mit üzen szívélyesen egyik feleség a másiknak. Van azért, akivel bizalmasabban is közöl, például az egyik nyelvújítási kartársa, Helmeczy Mihály író-fordító-kiadó, akinek a vezetéknevét is Kazinczy újította. (Bierbrauerként jött világra, gimnáziumba Serfőzőként járt, és mivel Királyhelmecen született, Kazinczy javasolta neki a Helmeczy nevet.)

     Ezt írta az irodalmi pápa Helmeczynek egy régi augusztusban, 1814-ben:

     Kedves barátom,

     Gyötör az aranyér, ’s alig bírom fejemet ’s a’ sok írásban tollamat, tehát csak eggy két szót.

     Olvassd-meg ezeket, és add által Trattner Úrnak, ’s légy rajta hogy subscribálja. Az eggyiket osztán küldd-fel nekem postán, hogy valaha már meg legyek nyugtatva.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

     Mézesvölgyi gyerekelőadás.

     A rossz alvás szétrombolja azt a struktúrát, amit a nap mögé képzeltél. Ráadásul rosszkedvű is vagy, s mintha ez látszana rajtad, a veled találkozók kedvet kapnak, hogy beszóljanak. Visszaszólsz, s végül azt mondod, hogy menjen a francba. Ezt majd korrigálom, gondolod, mostantól mindenkivel kivételesen kedves leszek, mert szégyelled, amit mondtál. Az identitásom része a nemalvás, hogy én többek között a nemalvók körébe is tartozom, szűkebben véve azon nemalvók körébe, akik nem szednek gyógyszert, azon belül pedig azok közé, akik elalszanak ugyan, de rövid alvást követően felébrednek és nem, vagy alig tudnak visszaaludni – olvastam ezt Háy János Ne haragudj, véletlen volt című könyvében éjjel 2-kor, miután megébredtem és nem tudtam visszaaludni.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

     Szóval Háy János új könyve, a Ne haragudj, véletlen volt. Vegyes, vagy inkább változatos érzéseket keltett bennem. Olykor erősen megérintett – tudom, hogy tud bánni velem ez az ember –, máskor meg biggyesztve legyintettem, hogy a bölcsességet ambicionálja, okoskodik. Néhol részletnek hat; mintha novella- vagy regény indulna benne, máskor meg igazi napló, hiszen valójában az is, karanténnapló 2020. március 15. és április 20. között. (Bár a végén a naplóból óralóvá…hm… válik.) Mint ilyen, különösen érdekes számomra, amikor a szerző a naplóírás természetéről és törvényszerűségeiről ír.  Mivel olvastam Kovács Bálint kolléga kiváló interjúját Háy Jánossal – akivel egyidősek vagyunk, és ezt évtizedek óta érzem az írásain, az egykorúságot –, szorongtam attól, hogy eljutok majd arra a lapra, ahol szóba (írásba) hozza a felesége halálát. Előfordult, hogy gondoltam valamit arról, amit épp olvastam, és később mintha pont arra reflektált volna.

     A gondolkodó olvasás nincs ellentétben a belefeledkező olvasással, csak az irodalomelmélet rajongói hiszik azt, hogy aki belefeledkező olvasó, az egyben hülye is, hisz mit tud a szerkezetről meg a nyelvről. A belefeledkező olvasó gondolkodó olvasó, a maga tapasztalati mérlegén, a saját sorsán méri a hitelességet, s könnyen rajtaveszt az a szöveg, amely elkápráztatja ugyan a szakembert a különleges megoldásokkal, ám elvérzik az olvasó hitelügyi elvárásain. Azért olvasunk, mert át akarjuk élni, méghozzá a legmélyebb érzéseinket csatasorba állítva azt, ami a szövegben történik. 

     (Én egyébként nem az átélésért olvasok, hanem valahogy mindig azt várom, hogy a könyvnek személyesen nekem szóló üzenete legyen. Ennek van.)      

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra