Stuber Andrea naplója
© netrights: Stuber Andrea
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
2020. március
Bármicvóra hívtak bennünket tegnapra. Még sosem voltam bármicvón. Stuttgartban élő kedves rokonaink legkisebb fia állt az esemény középpontjában. (A bármicvó az, amikor a 13 éves fiúgyermeket férfivá avatja a zsidó vallási közösség.) A Rabbiképző Intézet zsinagógájában zajlott, családiasan és kifejezetten kedélyesen. Azt előre tudtam, hogy a végén, amikor Joni már felolvasott a tórából (a hangocskáján), meg lesz dobigálva cukorkákkal. Latolgattam, vigyünk-e magunkkal, de aztán nem vittünk, szerencsére. Megszégyenültek volna a finom, töltött konfétkáink, mert nem kóserek, és olyat nem szabad dobigálni. Utána helyben ünnepi ebéd, sólet, torta, italok, és felismerni véltem azt is, hogy mi van a zsidóknál magyarnótázás helyett. Más. Érdekes, hogy Eszenyi Enikő miként tervezte meg a színháza programját az igazgatói pályázat idejére. A Pestiben ugye Rudolf Péter, a Vígben pedig Zsótér Sándor dolgozott. Vakmerőnek mondanám Molnár Ferenc és Zsótér Sándor összehozását a nagyszínpadon. (Ha jól emlékszem, Eszenyi vezetésének tíz éve alatt Zsótér egyszer rendezett a Vígben, a Házi Színpadon Jelineket.) Ráadásul A doktor úr képezi találkozásuk tárgyát, amit nem sorolnék a Molnár Ferenc-darabok élvonalába. Tegnap volt a premier. Gabnai Kati 17 és fél évesen ismerkedett meg a szinte napra pontosan kétszer annyi idős Mann Lajossal. Talpraesett lány lehetett Kati, mert megkérdezte, bácsiznia kell-e. Nem kellett, magázódtak két évig, majd 53 évig éltek együtt. Januárban halt meg Kati férje, és tegnap, a születése 89. évfordulóján megemlékeztek róla rokonok, barátok, kollégák, ismerősök A Grundon. Író, műfordító ember volt Mann Lajos, többek között Hans Sachs értő magyar barátja és tolmácsolója. De hogy a Micimackó-rajzfilm dalszövegeinek felét ő fordította – most kiderült –, azt úgy veszem, mint kedves ajándékot tőle a családunknak. Mi a gyerekekkel együtt féltünk a mézpusztító szörnyektől, és számos alkalommal rendeztünk „estélyt” valamelyikünk tiszteletére, „hurrá neked, hurrá nekem”. Délután Hamlet a Pannon Várszínházban. Meglepő, de az 55 ezres Veszprémben két, nem különösebben elütő profilú színház elműködik egymás mellett. Vándorfi Lászlóé, a Pannon a független színház kategóriába, magánszínház alkategóriába tartozik. (Tavalyi tao-vesztesége 40 millió.) A Hangvilla nevű új közösségi ház az otthonuk, 500 férőhelyes nagyterem (de kamara is van), láthatóan inkább hangversenyteremnek készült, mint nagyszínpadnak. Gyenge ház volt. Mint megtudtam, ez ritka, és annak tudható be, hogy ezt a bérletet vállalatok vették meg és szétosztották a dolgozóiknak, akik aztán vagy eljönnek, vagy nem. Az előadás főleg a fiatalokat célozza, úgy veszem. Vándorfi László rendezése tele van ötletekkel. (Pl.: a Dán Királyi Televízió Híradója tudósít Fortinbras átvonulásáról, mutatja harci járműveinek sorát. Kérdezi is a riporter a mobilozó Fortinbrast, aki kellemes ünnepeket kíván. /Ebből azonban nem következik semmi arra nézve, hogy ki volna Fortinbras s ki Hamlet./) Nem érzékeltem, hogy a sok ötlet átfogó gondolatot adna ki. Mivel a színésztrupp zenés-táncos haknibrigádnak látszott, meg sem lepődtem, hogy a végén, Hamlet vicces halála után Horatio musical jellegű számot énekelt, majd írszerű tánccsoporttá fejlődve fordult fináléba a befejezés. A vékony, hosszú hajú, kamaszfiús Szelle Dávid energikus, futkosó, kommunikatív Hamlet, nem nagyon fog rajta a lelki élet. Krámer Györgyöt Szellemként karizmatikus jelenségnek találtam, és nagyon ízlésemnak való Pap Lívia Gertrudként. Tehát Molnár Piroska Egy német sorsa után most egy orosz sors: monodarab a Sufniban Anna Politkovszkajáról, Az átnevelhetetlen címmel, Fullajtár Andrea előadásában. Itt a rendezés – Pelsőczy Réka munkája – sokkal több eszközt használ. Mindenekelőtt a vetítések meghatározóak, amelyek az informativitáson túl a szétesettség, a felbomlás érzetével szolgálnak. Hiányérzet, ha van, az anyagból fakad. Főleg a hogyannal foglalkozik, nem a miértekkel. (A hogyannal kapcsolatos meglévő ismereteinkhez nem is volt szükséges érdeklődéssel bírni véres tragédiák, túszdrámák iránt, elég volt színházba járni: Nordost, Mi és ők.) Stefano Massini darabja jóval többet mond el az eseményekről, mint amennyit az újságírónőről, az elgondolásairól, az áttekintéséről. Amit megtudunk róla: nem védi magát és a családját, és őt sem védi senki. Egy újságírónő, aki veszélyesen él és dolgozik: egyszerűen tudni akarja, hol mi történt és megírja, amit megtudott. Megölték. Az előadásvégi nagy, meleg tapsban Fullajtár Andrea értékelésén, szeretésén, játéka elismerésén túl bizonyára a viszonyunk is benne volt az egészhez. A világnak ahhoz a részéhez, amelyet oly sokáig állítottak példaként elénk. Az aggodalom, hogy most meddig és mennyire. A megkönnyebbülés, hogy itt azért nem tartunk. Bár az irány világos. Most, hogy már megismertem a The Morning Show-ból az amerikai reggeli tévéműsorok világát, megnéztem a késő estit is, a Late Night című filmet. Szintén férfi-nő viszonyulásokból meríti konfliktusait, de kevésbé árnyaltnak mondanám a morningosnál. Emma Thompson játssza a sztár műsorvezetőt, aki szövegeit férfi szerzőcsapattal íratja, mígnem ad hoc módon felvesz egy indiai származású, gyakorlattal nem rendelkező nőt. Érdekes különben, hogy ebben a szerkesztőségben, úgy látszik, nem találkoztak a másik film tévés szerkesztőségének problémáival, mert itt az egyik munkatárs kedveskedésből simán rácsókol a munkatársnő vállára a stúdióban nyilvánosság előtt. Azért hoztam szóba, mert a férfiak által annektált női vécé epizódjánál, ohó! Amikor pár éve tagja voltam egy ideig a POSZT Szakmai Tanácsának, akkor azt a testületet rajtam kívül csupa férfi alkotta. A több órás üléseket egy talán gyárból átalakított irodaépület emeletén tartották. Lent a földszinten egy-egy vécé állt a férfiak és a nők rendelkezésére. – Nahát – mondtam az első ülés szünetben (tréfásan) –, végre egy hely, ahol nem a női vécénél áll majd a sor, hanem a férfiakénál. – Nehogy azt higgye – válaszolta az egyik férfi (tréfásan) –, hogy nem fogjuk igénybe venni a női vécét, ha kell! Úgyhogy nem hittem. Az nekem újdonság, hogy a Google havonta küld levelet a stuberandrea.hu látogatottságáról. A legszórakoztatóbb fejezet természetesen az, hogy milyen keresőkifejezésekkel érkeztek a kedves vagy nem kedves olvasók. A leggyakoribbak, sajnálatomra, a „Lovas Rozi melle”, „Kovács Patrícia akt”, „Peremartoni Krisztina nude” és hasonlók, a meztelen és a pucér szavakat tartalmazó szóösszetételek. Aztán vannak keresőkifejezések, amiket örömmel látok viszont, mivel rögtön tudom, hogy azokkal nagyjából hová juthattak a látogatók. Ilyen például a „pucuka jelentése”, a „szajga antilop”, az „orosz búvárszivattyú rajz”, a „koreai abc”, a „gégemetszés után tud beszélni”, a „szobabicikli időseknek”, vagy a „honnan tudom, hogy lyukas a fogam”. Akadnak, akik életvezetési tanácsok után kutakodva esnek be a kockás füzetembe, olyan kérdésekre keresve a választ, mint például „Mit kérdezzek egy lánytól”, „Pénzkeresés blogírással”, „Hogyan mondjam el neki, hogy szerelmes vagyok belé”, „Hova ne menj dolgozni”, „Mennyi idő után mondjuk, hogy szeretlek”, „Látta, de nem ír vissza”, „Miért akasztja fel magát valaki”. Végül pedig előfordulnak olyan típusú keresések, amikre nincs válasz nálam, pedig magam is szeretném tudni. Például: „Piros bugyi jelentése”, „Visszahódítás trükkök”, „Hogyan aludjunk el ha nem vagyok álmos”, vagy „Kutya lenyelt zoknit”. Három kritikus egy autóban, gyűjteményes Réthly Attila-rendezésnézés Szombathelyen. Délután Lőrinczy Attila Haragossziget című darabja, amely európai ifjúsági színházi együttakciózás keretében született, düh témakörben. Stúdióelőadás, a díszlet alapján az IKEA gyerekbútorosztályán játszódik, és egy 16 éves rockercsajról szól, aki az interneten megismert barátjával együtt lemészárolja az anyját. Meglehetősen nyomasztó előadás. Arra gondoltam, talán nem is tizenéves diákoknak kellene nézniük, hanem szülőknek: így ne neveled a gyerekedet. Nagy-Bakonyi Boglárka és Kenderes Csaba* a fiatalok, Németh Judit az anya, aki pont meghal, de különben szinte mindig van benne nyers életteliség. Este a nagyszínpadon Kis hölgy a Maximból címmel Feydeau-bohózat. Amikor behozták a színre az altatószéket, akkor a fejemhez kaptam, majd ujjaimmal véresre szántottam az arcomat: de hiszen ez az Osztrigás Mici. Amit én életemben már legalább egyszer végigszenvedtem színházban. (Emlékszem, Gábor Miklós rendezte, Vass Évával, megvan.) Azóta kapott új fordítást Hamvai Kornéltól, de szerintem ez sem segített ezen a minden szempontból kínos darabon. (A refrénszerű poénként elhangzó Mit néző? Nem vagy te intéző! – az én időmben az általános iskolában dívott, de akkor sem tűnt viccesnek.) Judit (Csáki), aki nem igazán egészségesen jött – nem koronás – már az első felvonás alatt is kapott egy-két köhögőrohamot, a másodikban pedig még rosszabbul lett, úgyhogy nem tudtuk végignézni az előadást. Gonda Kata munkáját méltányoltam a címszerepben. Balogh János bájos, finom gyakorló vidéki úrinőnek bizonyult szőkén. És jó volt újra látni Bajomi Nagy Györgyöt. *Elsőre tévesen, Kenderesinek írtam a nevét, elnézést kérek. Most szívatsz? – ezt gyakran megkérdezték egymástól tegnap este az Eleven éjszaka című darab szereplői a Szkénében. Hát tulajdonképpen én is ezt kérdeztem volna tőlük. Kellett volna gyanakodnom eleve, mert a sikeres kortárs ír szerző, Conor McPershon korábban megismert színműveit, A gátat meg a Tengerent is kamudrámának éreztem, amikor itt meg ott bemutatták magyar színházak. Erről a mostaniról, amit Koltai M. Gábor vitt színre, azt gondolom: Nézőművészetiéket talán félrevezethette kicsit, hogy jól lehetett benne szerepet adni Mucsi Zoltánnak, Katona Lászlónak, Simkó Katalinnak, Fodor Tamásnak és Kovács Krisztiánnak. De ez az anyag lufi szerintem. Mondjuk hosszan és alaposan hámozható lufi, mert olyan túlírtak a dialógusok, mintha sorra fizették volna a szerzőt. A színészek – soroltam őket fentebb – jók, teljességgel néznivalók, és képesek arra, hogy a második részre már meg is gyúrják, meg is kelesszék ezt a tésztát. (Lufisüti lett akkor ez itt nálam.) Lényegében csak az a nem kis gondom maradt az egésszel, hogy kritikát kell írnom az előadásról. Szivárványt láttam, legalábbis részszivárványt a repülőről, lefelé szálltunkban. (Míg a mögöttem ülő ember rendületlenül köhögött engem lefelé.) A 75 éves marosvásárhelyi színházban két év után újra mutatnak – showkeysnek nevezik –, úgyhogy lehet nézni és találkozni. Időközben újradizájnolták a színház melletti szálloda szobáit, nagyon csinos, türkizben úszik, szeretem a türkizt. Még az ágy alja is szép. Ezt onnan tudom, hogy a gerinctornámhoz össze kellett szednem minden helyet, és az ágy alja is beleesett. A megnyitó után plakátkiállítás-megnyitó, a színház kizárólagos tervezője, Hodgyai István (úgy is mint Hotdog) munkáiból. Jászay kollégával azonnal rajongásba estünk ez iránt a – funkcióját tekintve talán megkérdőjelezhető – Sirály-plakát iránt, amelyen rajta van kis betűkkel a Csehov-darab szövege is az elejétől a végéig. A nép ellenségét játszották tegnap Keresztes Attila rendezésében, aki egy Ibsen-sorozat kellős közepén tart, a címszerepet Sebestyén Aba adja. Engem erősen megfogott ez a népgyűlésre épített előadás, de nem nyilatkozom most többet, mert kritikát írok róla a Színháznak. (Kínos katarzis estéje – ennyit mondhatok, mert ezt mondtam utána a szakmai beszélgetésen, és a beszélgetést vezető Jászay kolléga megvette, tehát most már az övé.) Gáspárik Attila igazgató fotóiból nyílt zsúfolt kiállítás a színház belső, társulati terében, egy folyosón. Életképek, portrék, az elmútnyócév pillanatai. (Nyolc éve vezeti a színházat a Gáspárik-Keresztes kettős.) Déli program: Kritikus és kritizált a közös fronton – kerekasztal-beszélgetés a kritika méltóságáról címmel. Spanyol viasz gyanánt azt fedeztük fel, hogy a helyzet körülbelül reménytelen. (Zavarba hozott, hogy a naplóm előkerült az eszmecserében, bár sokkal zavarabbahozóbb lett volna, ha negatíve emlegetik, de nem, sőt.) Este a Bartis Attila regényéből készült A nyugalom. A színház Radu Afrim rendezte sikerprodukciója, amit öt éve mutattak be, és Bányai Kelemen Barna katonás színészként kicsit közelebbről jár vissza játszani a főszerepet, mint amikor Szombathelyről jött. Harmadszor láttam most az előadást. Ilyenkor az ember már nem csodálkozik rá, de az jól érezhető volt ezúttal is, hogy milyen komoly az ereje, a húzása. Jutott eszembe, kétrészes előadásnak is hosszú lenne, 10 óra utános, ám nincs benne szünet, 2 óra 45 volt egyben, mégsem okozott különösebb nehézséget a végig ülése. Készséggel együtt időztünk a teremben B. Fülöp Erzsébettel, aki hosszan, némán pepecselve, tötyörögve, nyílt színen öregedett meg előttünk az anya szerepében. Megjegyzem, most tűnt fel az, hogy Nagy Dorottya sajátos küllemű, hajcsavaróként sörösdobozokat használó prostija 300 forintot kér egy éjszakáért. A nyolcvanas évek második felében járunk, úgyhogy eszembe jutott: pont ennyi volt akkor a tanácsi lakásom lakbére, valamint ennyiért tankoltam tele Takács Timót Trabantomat. Szóval kicsit drágállom ezt a nőszemélyt. A nap végén hivatalos pálinkakóstoló zajlott a színház Underground büféjében. Részemről szemmel és orral vizsgáltam be a bemutatott három gyümölcspálinkát. (Mindent és mindenkit megértek. Fogalmam sincs, perspektivikusan mi lenne jó a Vígszínháznak, valamint mi lenne jó nekem, vígszínházi nézőnek. De nem tudok nem empatizálni evvel a csitri alkatú, 59 éves nővel, nagy tehetségű művésszel, Eszenyi Enikővel. Szomorú vagyok.) Marosvásárhelyen tartózkodom még. A miniévad programlehetőségei között Múltmaraton is szerepel: egy pici, sötét helyiségben a színház régebbi előadásainak felvételeit lehet nézni, kikértem és megnéztem elfeküdve egy babzsákon az 1998-as Chioggiai csetepatét, Novák Eszter rendezésében. A felvétel minősége inkább csak a tájékozódást tette lehetővé, mint az élvezetet, de az jól látszott, hogy ez egy kirobbanóan eleven előadás lehetett. Elvileg Láng Zsolt Bolyai című regényét olvasom épp, jól passzol Marosvásárhelyhez, de aztán közbejött, hogy be kellett ugranom szakmai beszélgetést vezetni az Albu István rendezte Raszkolnyikov-előadás után. Gyorsan elkezdtem olvasni – sok év után újra – a Bűn és bűnhődést, uristen, de jó könyv! Bár az előadás kezdetéig még csak 7%-ig jutottam el, de akkor is. A Raszkolnyikovot megelőzte volna az öt évvel ezelőtt született Karamazovok-előadás, ám az Galló Ernő sérülése miatt elmaradt. Kár, mert a két produkció összefügg, amennyiben ugyanabban a díszletben játszódik, és bizonyos elemeket újrahasznosít. Három színész – Varga Balázs, Kiss Bora és Bíró József – játssza ezt az artisztikus előadást, amely Raszkolnyikov szuggesztív lázálmaként is értelmezhető. Közben úgy is fest, mint egy némiképp gyengébb hatású utánlövés. Mandinerből érintheti a nézői lelket. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színházas diákjaihoz meghívták Nánay Istvánt előadni, beszélgetni a miniévad két napjának délelőttjén. Gondoltam tegnap, elmegyek én is, vendéghallgatónak. Így húzódtam be a csőbe, mert aztán én is ki lettem téve kérdéseknek. (Nem szeretek szerepelni, na. Színésznő sem akartam lenni soha.) Utána hazarepültem. Akik kollégáim maradtak, hát úgy alakult, ők sem láthattak már több produkciót ott, mint amennyit én, mert délutánra megérkezett a központi intézkedés az előadások törléséről a koronavírus-járvány miatt. (Kedves ötlet, hogy pénteken a Sirályt eljátsszák magukban, és közvetítik a Facebookon.) A hó végi szatmári Tranzit fesztivál is elesett, amire készültem menni. Remélem, itthon nem zárják be a színházakat, mert ha igen, az katasztrófa lesz számukra, és úgy fogom érezni, hogy számomra is. Takarítószerek vásárlása volt az első dolgom. Ha az jön majd, hogy itthon kell vesztegelni, legalább egy nagyon időszerű, nagyon nagytakarítást abszolváljak. Nagyon remélem, hogy megérem a tegnap elrendelt veszélyhelyzet feloldását, a színházak és a mozik újranyitását, mert ellenkező esetben a fejem vagdosnám a falhoz, hogy az utolsó mozielőadásom Szabó István Zárójelentés című filmje lett. Tegnap láttam a Puksinban, de hetekig latolgattam előtte, hogy akarom-e egyáltalán megnézni. Az én megbecsülésemből ugyanis sokat veszített Szabó István az ügynökmúltja és elsősorban annak kezelése miatt. (Kikerestem.) Végül úgy döntöttem, hogy kitűnő és fontos műveket készített, és ezek mindenképpen elválasztandók az egyebektől. Aztán amikor a film közepén Klaus Maria Brandauer egy szép tavon csónakban ülve azt fortyogta Eperjes Károlynak, hogy megnézné, ezek a mai nagypofájúak mi mindent írnának alá, ha pofoznák őket, akkor annyira méltatlannak találtam, hogy evvel jön, felrúgva az egyezségemet, hogy legszívesebben elhagytam volna a mozit. Meg hát egyébként is. Szerintem ez a film minden lehetséges szempontból kínos. A történet A nép ellensége ihletésével, a „falusi turizmus reklámfilm” jellegű képiséggel, az elnagyolt vagy egészen hiteltelen figurákkal, a klisészerű konfliktusokkal, a filmművészetet legfeljebb nyomokban tartalmazó kompozíciókkal, tanácstalan színészek lebutított szerepkarakterekkel. De ne lépjek túl a Zárójelentésen egyetlen jó szó nélkül. Értékeltem, szerettem, hogy a rendező így pályája vége felé felvonultatta a vásznon szinte az összes olyan, kedves színészét, aki korábbi, jelentős filmjeiben játszott. Brandaueren túl ott van például Bálint András és Sólyom Kati az Álmodozások korából. Andorai Péter a Bizalomból. Börcsök Enikő az Édes Emma, drága Böbéből, Udvaros Dorottya a Találkozás Vénusszalból. (Vajon Bánsági Ildikót hol hagyta és miért ott?) Tegnap a Trianon című előadást nem láttam Székesfehérváron. Néztem viszont a vásárhelyi Sirályt itthonról, amit így láttam négy éve. Most ilyen idők jönnek, a színházba járók közössége monitorszínházhoz láncolja magát. Nyilvánosságra hozták a vagy lesz, vagy nem lesz POSZT versenyprogramját tegnap. Elsőreakciós véleményem: nem gyenge Dér András és Urai Péter válogatása. Van benne két miskolci produkció, ami jó szemre és időszerű értékítéletre vall. Ugyanakkor nem menti A velencei kalmár elképzelhetetlen és elfogadhatatlan hiányát. Tíz előadást láttam a meghívott 14-ből. (A sepsiszentgyörgyit nem, de megörültem, hogy Botos Bálint rendezése, mert az ő tehetségéről kolozsvári és nagyváradi munkái láttán meggyőződtem.) Négy produkcióról azt gondolom, hogy okvetlenül ott a helye (vásárhelyi A nép ellensége, miskolci Feketeszárú cseresznye, Örkény Kertész utcai és a Katona Bánk bánja – amit Bánk Bánnak írnak a hivatalos közleményben, mintha legalábbis ez lenne a pasas vezeték- és keresztneve. És simán közlik így az orgánumok, sehol nem láttam, hogy kijavították volna.) Van további öt olyan, amit én aligha válogattam volna be, de el tudok képzelni érveket mellettük. (Szutyok, A nyugat császára, Semmit se bánok, El valahová, Moličre: The Passion.) Tulajdonképpen egyedül a Macskajátékra nem találok semmilyen jó okot, ha csak azt az egyet nem: hogy nézne ki, ha nem lenne nemzetis előadás. Meg gondolhatták, hogy a színészek. (Bár én nem gondoltam.) De ha mondjuk színészi alakítás „elég” a beválogatáshoz, akkor ebből a szempontból is kérdés, hogy hol a miskolci A velencei kalmár (amit egyébként jövő kedden játszanak és közvetítenek a Facebookon.) Ez volt tehát A Nyugat császára. Tegnap a Tipli bemutatóját nem láttam a Kolibri Pincében. Viszont a konyhaasztalnál ülve megnéztem Az ügynök halála főpróbáját Szatmárnémetiből. Kivételesen nem legszélső széken ültem, ahol szeretek. Viccesnek találtam, hogy monitorszínházban is el tudják vakítani a nézőt, szembe szegezett reflektorral. Bérczes László depi-patetiko-balladisztikus rendezése adott gondolkodnivalót, például a tekintetben, hogy hol és mikor játszódik ez a történet. Mert Cziegler Balázs díszlete vagy egy zavarodott elme belső színtere, vagy Lomanék esetleg eleve lepusztult házat vettek és azóta csak a törlesztésre költenek. (Voltak a hámló téglafalon itt-ott valamik, nem tudom, én ilyen messziről fecskefészeknek néztem.) Mindenesetre Howard (Nagy Orbán) itt nem magnetofon újdonságot szerzett be magának, hanem okostelefont. Czintos József játssza Willy Lomant, nagy utakat járunk be a tudatában. Javarészt a foltosfehér konyhaasztalnál, egy gurulós faszéken ülve játszik. Kicsit talán korosnak hat a szerephez, de bámulatosan bírja erővel, energiával. Igazi, nagy, öreg bölény. Pirosbetűs ünnep nézni. (Nem lehet könnyű a színészeknek közönség nélkül bemutatni egy új darabot.) Más. Úgy képzelem, hogy némely olvasóim Kínában ragadtak, mert látom, hogy nagyon sok mostanában a látogatás onnan. Ezúton üdvözlöm és buzdítom őket. Tegnap nem láttam színházi előadást. (De ma délelőtt 11-kor Kismalac lesz a Vaskakasból.) Viszonylag szerencséseknek gondolom magunkat: nincs kisgyerek és nincs idős, beteg felnőtt a közvetlen családban. (Hát magunkat nem tekintjük idősnek, fokozottan veszélyeztetettnek sem, tekintettel a korunkra, egészségi állapotunkra, étkezési és egyéb szokásainkra, a remélhető ellenálló-képességünkre, valamint a járvány jelenlegi, korosztályos halálozási statisztikájára.) A házunkban nemcsak színház található, hanem patika is. Kedves férjem jóban van a házi gyógyszerészeinkkel, akkor is kapott fertőtlenítő kézmosót, amikor már hiánycikk volt. Maszkból is rendelkezünk készlettel – a kedvencem még Deguból való, amely város most a járvány gócpontja Dél-Koreában –, a közönséges fajtából pedig még akkor szereztünk be egy csomót, amikor Verőcén szenet kellett lapátolni a pincében. Nekem egyelőre semmilyen gondot nem okoz itthon ülni – havi BKV-bérletet sem vettem most, csak kötegjegyet –, kedves férjem azonban bejár még, mert csupán a diákokat tiltották ki az egyetemről, a tanároknak tanítás nélküli munkanapok vannak csütörtök óta. Jövő héten is bent lesznek, hogy kitalálják, megoldják technikailag a távoktatást. Ebből nagyjából el tudom képzelni, mennyire lehetnek erre felkészülve más tanintézményekben, az általános iskolákig lemenően. (Olvasom, hogy Horvátországban például azonnal működni kezdett délelőttönként az iskolatévé. Ezt adaptálhatnánk a magyar közszolgálati televízió viszonyaira is, ahol ugyan nyilván benyomnának minden 45 perces óra után egy kis kormányhíradót.) De a hetekre, hónapokra összezárt családokban mennyi jó történhet! Kibékülnek, megismerik, megszeretik egymást, játszanak, táncolni tanulnak, satöbbi. Kicsit tartottam a Vaskakas Bábszínház A kismalac meg a farkasok-előadásától, hogy milyen lesz gyerekközönség nélkül. De rögtön kiderült: nem élő közvetítés, hanem felvétel, hiszen már az első percben meg lehetett állapítani, hogy ül a nézőtéren a többiek között két kacagány kisgyerek, aki versenyt nevet egymással. A Markó Róbert rendezte előadás igen virgonc, írok is róla a Spirire – gondoltam –, tanúskodva korunkról, erről a mostani különleges időszakról, amilyen nemcsak a gyerekek életében nem volt még, de a szülőkében és a nagyszülőkében sem. Délután lementünk sétálni a Dunakorzóra, a Petőfi szoborhoz, ám elfelejtettem a kokárdát áttenni a kabátomra a pizsamámról, mert arra tűztem fel reggel. Este a Je suis Amphitryont láttam a Trafóból 2018-ból. Závada Péter átirata, Geréb Zsófia rendezése. Jópofának bizonyult ez az érzékeny szövegfolyam egy sárga konyhában, ahol a szereplők mosogatóban, tűzhelyen és munkapulton matattak, a fejük fölött jelmezbálszerű színházszakmai istenekkel. Bánfalvi Esztert is, Kovács Krisztiánt is kitűnőnek találtam. A 2000 folyóirat két egymás utáni számában közöl egy hosszú tanulmányt Léderer Pál szociológustól, az amerikai bölények történetéről évezredekre visszamenőleg. Alig tudom komolyan kimondani, hogy van, aki ilyen alapossággal foglalkozott evvel és van, aki a dolgozatot végigolvasta, de annyit mindenképpen hírül akarok adni belőle, hogy a mai amerikai síksági bölénynek az a hivatalos (latin) neve, hogy Bison bison bison. Bizony. Tegnap a Poppea megkoronázását nem láttam a Katonában. Viszont megnéztem este a színház által kínált Illabereket. Csak a premiert találtam meg a naplómban, további nézést nem, pedig biztosan tudom, hogy nem egyszer láttam. De, mégis, megvan! Ó, tehát be sem körmöltem ide például azt, hogy milyen szívszorító Keresztes Tamás, amikor elveszik a szerszámait a repülőtéren? Vagy Takátsy Péter, Rajkai Zoltán és a feltűzött hajú asszonyok abban a zseniális jelenetben, amikor a két férfi elmegy az anyakönyvvezetőhöz esküvőre bejelentkezni? Vagy azt, amikor egy amerikai magyar néptánccsoport előadja az A jó lovas katonának…-ot! Czakó Klára olyan mélyélvező a billentyűs hangszernél, mint Rhoda Scott az orgonánál. A papírcsákós táncosok, Szacsvay Lászlóval az élükön enyhén tört magyarsággal éneklik: Csak az jöjjön a Katonaba, aki ilyet szeret! (Én.) És hogy Tasnádi Bence milyen hal a buszon? És hogy Jordán Adél szexiparilag táncolva miként tudja rázni a fenekét? Azon is nevettem, látni véltem a színészcsapaton, hogy ez az előadás még a Pintér Béla néptánckurzusa előtt született. Annak idején, amikor 2013-ban az Illabereket bemutatták, azt hittük, hogy ez egy Zeitstück. Hát nem. Ez így maradt. Nagy szeretettel nézem az erkélyünket. Kijárási tilalom esetén oda fogok kiüldögélni. A tér építkezésein gőzerővel dolgozó munkások közül csak a távtüsszentő világbajnokok lehetnek képesek átfertőzni hozzánk. Tegnap először a Vukot nem láttam a győri Vaskakas Bábszínházban, majd este a Ha eláll az esőt Tatabányán. A kettő között hívott az RTL Klub A XXI. század című műsorába beszélgetni a Macskajátékról, a darab múltjáról, jelenéről. Közeli kávéházban találkoztunk, egy fiatalember zsinórt vezetett belém a blúzom alatt, a másik fiatalemberhez beszéltem, rezzenetlen arccal hallgatott. Mire befejeztük a felvételt, hírt kaptak, hogy elbizonytalanodott az egész műsor. Mégse mostanában megy adásba, talán csak ősszel, vagy ki tudja.
Este a bécsi Operaházból néztem Eötvös
Péter Három nővérét az ő vezényletével, Yuval Sharon rendezésében. Én nem
ismertem ezt az operát. Hallatlanul izgalmas! Zaklatott, felkavaró, szuggesztív
zene, és igen impresszív az előadás is. Amikor az elején három csinos, fiatal
énekesnő a magasból lelógó hintán ülve énekelt, kis időbe telt felismernem, hogy
oroszul, de onnantól kezdve nem voltam elveszve, jóllehet maga a darab fel van
forgatva, a végével kezdődik. (Hадо жить... надо работать. Kell élni… kell
dolgozni). Voltaképp egymásba folytak a felvonások, a különböző szereplők
szemszögéből gabalyodtak össze. A hatalmas színpadon oldalt három-három
faligyertya a magasban, a földig csorgott róluk a viasz. Mint Annyira lenyűgözött, hogy utána azonnal megnéztem a youtube-on az opera ősbemutatóját, amit Lyonban tartottak 1998-ban. Egészen más az a produkció, ott a szerző eredeti elképzelése szerint férfiak, kontratenorok éneklik a nővéreket. Japán kabuki színházi figuráknak látszanak, örök könnycseppel a szemük alatt. Ebből az interpretációból tisztán látszik, hogy itt színészileg is bőven vannak lehetőségek, amikkel főleg az Irinát játszó Oleg Rjabec csodálatosan érzékenyen élt. Il faut vivre… il faut travallier. (Mert itt persze franciául feliratozták az oroszt.) Beleszerettem Eötvös Péter Három nővérébe, a COVID-19 vírus lett a kerítőnk. Chicagóban erre a hétre már bezárt minden, ami nem élelmiszerbolt vagy patika. Úgyhogy Adrian vőnk, aki a környék legnagyobb élelmiszer-áruházának húsrészlegét viszi, végig dolgozni fog. A hét első felében még Annamari is bejárt (uberrel), mert az AXA, gyorsan kapcsolván, vett 300 laptopot a munkatársaknak, de hát őket is be kellett tanítani, mielőtt átállnának elektronikus üzemmódra. Annamari arra számít, hogy ők Adriannel aligha fogják megúszni a vírust, ezért mindent elkövet, hogy a várható következményeket enyhítse. Az persze nem egy támogató tényező, hogy most napi 12-14 órákat dolgozott-dolgozik. Az AXA-t ugyanis értelemszerűen csúcsra járatták a bajba jutott ügyfelek, az utazásbiztosítással rendelkezők, akik itt-ott ragadtak szegények. Minthogy Annamari a supervisor, ezért aki nagyon kiabált a telefonba, hogy „a főnökkel akarok beszélni”, az hozzá került. Vagyis az oktatáson kívül a nap további, illetve minden részében dühös emberekkel beszélt, akiket igyekezett elrendezni. Meglepő módon Máténak is be kell járnia a GE-hez, mert ő szintén oktat, betanít. (Amikor ebédelni jött hétvégén, a kaján kívül rátukmáltunk Béres cseppet, vitamint, gyógyszert is.) Tegnap még elrohantam valamit elintézni, de különben itthon ülök. Ha internet nem lenne, mindenki megbolondulna, annyi biztos. Úgyhogy magunkra, egymásra és az internetre is vigyázni kell. Kusza érzésekkel figyeltem a vígszínházi csatát. Függetlenül attól, hogy a sorban megfogalmazódó panaszokból, vádakból miket akceptáltam és miket nem, nagyon sok színházi ember egybecsengő, elvitathatatlan véleményét ismertük meg arról, hogy Eszenyi Enikő a hatalmával visszaélve, munkatársait semmibe véve és megalázva vezeti a színházat. Mindezek alapján Eszenyi Enikő igazgatói pozíciója tarthatatlan. Ebből az egy szempontból jó is most a járványhelyzet – latolgattam –, ki-ki ülhet otthon és átgondolhatja a dolgokat, a jövőt a Szent István körúton, legyen akár döntéshozó vagy a döntést viselni kényszerülő. Megpróbáltam elképzelni, milyen lesz, ha újra Eszenyi Enikőt nevezik ki igazgatónak. Vagy elmegy a színészei nagy része, vagy ő rúgja ki az ellenzőit. Vagy pedig a többség – jobb lehetősége nem lévén – marad, és valószerűtlen, hogy képesek normálisan dolgozni egymással. Miként rendezhetné Eszenyi Enikő a működési gyakorlatát elutasító művészeket a továbbiakban, hogyan tudnának játszani egymással a színpadon? Mérlegelik-e a kinevezők, hogy lehet-e ezt folytatni vagy újraindítani? Aztán tegnap megjelent a hír, hogy Eszenyi Enikő visszavonta a pályázatát. Meglehet, nem is volt más választása. De akár marad a Vígszínházban tagként, akár máshová megy vagy másba fog, remélem, hogy képes lesz szembenézni a történtekkel. Hogy lesz ereje megvizsgálni magát, felmérni a bántásokat, fájdalmakat, amiket okozott. Ha felismeri, ha őszintén bánja, hogy megsértett emberi normákat, az a normák erősödését szolgálná. Nagyszerű képességeire, varázsos lényére gondolok – mire megbékél, meg is újhodhat. Ha nem, akkor a legrosszabb forgatókönyv szerint mártírként fog a politika kezébe kerülni és körbe hurcoltatni. Drukkolok neki a távolból, régi szeretettel. Április elején esedékes az idei Gábor Miklós-díj. A bizottság elvégezte a szükséges nézésmunkát, a szavazást is megejtettük elektronikusan a napokban. Még nem tudni, mikor, hol és hogyan adjuk át a díjat, de az már megvan, hogy ki kapja! Elszaladtam a plakettekért, amíg lehet, Doktor Kinga megrendelte a plakettdobozt, én az oklevelet. Itt jegyzem meg, hogy a Stalker Stúdió, amellyel évek óta mailes üzleti kapcsolatban állok részint a Gábor Miklós-díj, részint a kritikusdíj oklevelei kapcsán, végtelenül nagyvonalú gesztussal magára vállalta idén az eddigi mappa elkészíttetését, mivel nekünk csak valami legolcsóbbra futná a pénzünkből. Hát így is az a helyzet, hogy a szokásos, 300 ezer forintos pénzdíj sincs meg, 70 ezer hiányzik belőle, de én rendületlen optimizmussal bízom abban, hogy vagy hirtelen-váratlan pénzhez jutunk Vass Éva hagyatékából, vagy lesz ma – szerényen – egy négyes találatom az ötöslottón, egyik sanszosabb, mint a másik. Túl a Gábor Miklós-díjon, eszembe jutott Esterházy, Az olvasó országából: A felelősség csak együtt viselhető. De erről az együtt-ről rosszak az újkori tapasztalataink. Olyan országot építettünk?, teremtettünk?, mindenesetre lett, amely nem ösztönzi a jótulajdonságokat. Van köztünk becsületes, őszinte, tisztességes, de a közösség nem ösztönzi, hogy azok legyünk. Mintegy saját szakállra, nem pedig a közösség nyomására. Oh, hol hát a normaképző erő? Magunkra hagyjuk magunkat. És így aztán a másikat is. Hol van a segítőkészség polgári erénye és felelőssége? Hol vannak a keresztény erények, a keresztényi gyakorlat mindennapos természetessége? (…) A jótékonyságnak sincsenek meg az élő formái. A jótékonyságot se ösztönzi a társadalom. Így nem is becsüli. És nem is készteti. Az volna a jó, ha a társadalom olyan volna, ha a közhangulat olyan volna, hogy kihozná belőlünk a jót. Ezekben az időkben azért hátha kihozza – gondoltam. Tehát a Kismalac. Erzsi barátnőmmel még a vész előtt terveztük, hogy elmegyünk a Judy című filmre, de már nem került sor rá. Tegnap délután megnéztük, ki-ki otthon. Nekem nincs semmi kötődésem Judy Garlandhoz, és az első negyedóra után tisztán láttam előre az összes sablont, amiből ezt a filmet összerakhatták. Azt is tudtam hamar, hogy ez engem nem érdekel. De – időm engedte – megnéztem. Semmi ok leszólni Renée Zellweger színészi teljesítményét, csak arra lennék kíváncsi, hogy a mosolya Judy Garlandé vagy az övé, mindenesetre idegesített: zárt, összehúzott szájú mosoly, mint amikor valaki a fogait dugdossa egy életen át. A világháló színházi kínálatán bőségi, minőségi és műfaji zavar lett úrrá. A naptáram lassan éppúgy tele van esti programokkal, mint korábban. Érkeznek belső láncon, zárt körben is színházi felvételek kritikusoknak, így láttam tegnap a miskolciak A vadkacsa-előadását, Rusznyák Gábor rendezésében, ami nagyrészt Ibsen, továbbá egyebek (pl. Simone Stone The Daughter című filmforgatókönyve – nem ismerem). Miután kicsomagolták a produkciót (mert eleinte csomagolópapír mögötti árnyjáték formájában zajlott), figyelemreméltónak bizonyult. Úgy értem, szívesen megnézném majd élőben. (Bár lehet, hogy a függöny helyére felhúzott csirkedrótot élőben is idegesítőnek találnám.) Valami Fodor Ákos-haikut mára: DERŰ Csak gyerek-füllel- hallhatóan röhögök, mint a hintaló. Remélem, mindenki számára akad valami jó is a mostani helyzetben. Nekünk az, hogy mivel Annamari otthonról dolgozik, minden nap lehet szkájpolni. Mondta, hogy megnézték a Fertőzés című filmet. Megnéztük tegnap mi is. Hát… nem biztos, hogy jó ötlet volt. Nyomasztóan pontosan modellálja ez a 2011-es film a jelenlegi történéseket. Hé, hát az ilyen katasztrófafilmek eddig mindig csak mesék voltak! Szerencsére van egy óriási különbség, miszerint ennek a mi járványunknak sokkal-sokkal kisebb a mortalitása, mint a filmbelinek. Mert ott – kifejezetten atipikus hollywoodi filmes módon – hullanak még a sztárok is. Elkezdődik a sztori a Hong Kong-i kiküldetésben lévő Gwyneth Paltrow-val, de öt perc múlva már halott. Aztán jön járványügyi szakértőként kontaktkutatni Kate Winslet, de őt is elviszi a kór. Na nem is folytatom. Este rácsatlakoztam a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színházi felvételsorozatára. Az Alkésztiszt adták az 1997/98-as évadból, nem láttam annak idején élőben. Bocsárdi. Erőteljes, és van némi groteszk humora is. Ahogy a házaspár, Admétosz és Alkésztisz lefőznek egy kávét, megiszogatják, és közben a feleség verbálisan kibontakoztatja, hogy ő most az életét adja a férjéért. Pálffy Hobó Tibor fiatal, szemüveges, lófarkas, és szolidan, mintegy ártatlanul zavarban lévő férfit játszik. B. Angi Gabriella tiszta, nagy szemű, rafinálatlan asszony. A színésznő Bocsárdi László felesége volt, és sok-sok évvel ezelőtt meghalt a műtőben agytumor-operáció alatt. Fú, ez a bejegyzés olyan lett, megint kellene a végére valami szívderítőbb Fodor Ákos. MŰHELY-HAIKU Talán hozzá se nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak gyönyörű nem lesz.
Gondoltam, legfőbb ideje internetes
bankolást csináltatni a Gábor Miklós Alapítvány bankszámlájára. Elmentem hát a
számlavezető OTP-bankfiókba, ahol kilenc munkatárs dolgozott kilenc asztalnál,
és egy kliens volt rajtam kívül. Kihúztam a megfelelő sorszámot, majd tíz perc
várakozás után érdeklődtem, nem fogadna-e valaki Rendben – mondtam széles mosollyal a maszkom alatt –, akkor be fogok járni önökhöz utalgatni, olyan otthonos leszek itt, míg várdigálok húsz perceket, hogy a maszkomat is leveszem majd. Ennyiben maradtunk. Mindazonáltal nem mentem hiába, mert megtudtam – és most tudatom is büszkén, hálatelt szívvel –, hogy a naplómnak olyan jó olvasói vannak, akik az idei Gábor Miklós-díj pénzjutalmának hiányáról értesülve azonnal felajánlották a hozzájárulásukat, és a jóvoltukból kikerekedett a teljes, 300 ezer forintos összeg! Én tegnap este nekik tapsoltam. (Plusz a Mohácsi-féle kaposvári Csárdáskirálynőnek, mert megnéztük kedves férjemmel, aki sosem látta. De erről majd holnap, mert most minden szempontból beosztással kell élni.) Az az 1993-as Csárdáskirálynő korszakos előadás volt, igazi reveláció a maga idejében. Talán akkor láttunk először nagyszabású, sokszereplős, agyonbeszélt, mulatós Mohácsi-rendezést, bár Kovács Marci szegény kimaradt belőle, mert ennek a zenéje már eleve meg volt írva. Egészen új színben tüntették fel itt a művet, a műfajt, a korszakot. Az évtizedek távolából az volt most a legszembeötlőbb, hogy micsoda színészi oszlopok tartották ezt a produkciót, milyen szenvedélyes, erőteljes alakítások, Molnár Piroskáétól Kulka Jánosén át Spindler Béláéig, plusz mint operettetalon – na, ezt a szót kiolvasni elég nehéz, kimondva viszont nem rossz, szinte dalra fakadnak az anapesztusok – Sáfár Mónika. Elképesztő az előadás szélsőségessége is, amennyiben a táncoskomikus és a szubrett nem tudtak sem énekelni, sem táncolni, de végső soron ez sem ártott. Néztem kicsit az Első Magyar Karanténszínház adását a Trip Hajóról, a Jelenetek egy háztartásból 1. részét Láng Annamáriával és Simon Zoltánnal, de aztán abbahagytam. Egyrészt mert a közvetítés is többször abbahagyta – akadozott –, másrészt mert elszomorodtam a gondolattól, hogy milyen szörnyű lehet karanténban olyan házaspároknak, akik már nem szeretik egymást, vagy pláne ha az egyik fél máshová szeret. Kiolvastam Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletrajzi regényét. Jó darabig ismerjük a történetet, az Eldorádó című filmjéből. De kiderül, nahát, hogy Bereményi anyuka mondta 1956-ban a Megáll az idő ikonikus mondatát: Jó, hát akkor itt fogunk élni. (Értelemszerűen Eszenyi Enikőtől látom-hallom ezt, minthogy a filmben ő játszotta a Géza mamáját.) Arra jutottam a könyvet elolvasván, hogy Bereményi Géza a legjobb mondatait Cseh Tamásnak adta. Mondta Annamari, gondolt rám, hogy nehézség lehet számomra az ellátás. Hát igen, nekem már egy hosszú hétvége is mindig gondot jelentett; eltervezni, mit eszünk, bevásárolni, tárolni, megfőzni. Naponta ebédet produkálni – ez nem túl gyakori? Szerencsére számíthatunk kedves férjem főzőtudományára is. (Akivel a lakásban jártunkban-keltünkben naponta nyolcszor hosszan és erősen megöleljük egymást. A nyolcadik utániakat visszafelé számoljuk.) Mivel kicsi a konyhánk és spájz sincs, sosem tartottam nagyobb készleteket, általában naponta vásároltam. Az világos volt már a kezdetén, hogy most másképp kell eljárni. Máté elhagyott szobáját kijelöltük kamrának, elsötétítettük, lekapcsoltuk a radiátort. Egy nagyobb kartondobozban helyeztünk el ott tartós élelmiszereket, plusz a zöldséget, gyümölcsöt, ami nem fér be a hűtőbe. Két napra főzünk, és igyekszünk csak háromnaponta menni vásárolni. Már egy ideje nem tudom, milyen nap van, de mindig úgy tűnik, hogy hétvége. Próbálok rendszert kialakítani magamnak. Félóra gerinctorna, biciklizés, és legalább 20 perc üldögélés az erkélyen. Kezem krémezgetése, mert a sok kézmosástól, gumikesztyűs takarítástól, fertőtlenítéstől romokban hever a bőr az ujjaimon. Hőmérés minden nap. A legnehezebben a munka megy, a kritikaírás. Volna két megírandó anyag, de a kettő közül az egyik előadás amúgy is hidegen hagyott. Nemigen tudok innen ma már visszanézni bele, egy magunk mögött hagyott világba. Meg hát minek is kritika, előadásokról, amiket nem játszhatnak, nem nézhetnek? Az előző leadott írásom sem jelent még meg. A netes színházi kínálattal szemben kritikus és már válogatós vagyok. Ha az első 20 percben semmi megnyerőt nem találok benne, eldobom. Estére mindig tartogatok magamnak valamit jót olvasnivalóból, filmből vagy színházból. Tegnap A Rajna kincsét néztem a Metropolitanből. Hú, de bírtam! De erről majd holnap, mert ma úgyis folytatom A walkürrel ugyanonnan. A Rajna kincsét rendező Robert Lepage-ről tudom, hogy nagy illuzionista, itt is a fizika törvényeinek már-már ellentmondva repítette, zuhantotta, csúszatta-mászatta az énekeseket, tekergette a hatalmas díszletet. Bryn Terfel félszemmel megcsinálta Wotant. (A másik szemét takarta a sérója.) Uristen, milyen lehet ez a hihetetlenül impozáns előadás élőben? – gondoltam. Sírva gyönyörködős. Megint tovább toltam egy nappal a kritikaírást. De annyi mindent kellett nézni! A sok órás Wagnerig el sem jutottam. (Nyitottunk egy nagy kartondoboznyi kamrát a számítógépen is tárolásra, odakerült tegnapról A walkür és Schaubühne Peer Gyntje.) A müncheni operából jött Judith címmel Bartók-est, Katie Mitchell rendezésében. Az első felében egy fiatal, lányos frakkos karmester, Oxana Lyniv vezényelte a Concertót, ez alatt a függönyre vetítettek egy filmet: a leendő kékszakállú hozatott magának egy nőt, akit netes társkeresőn választott. A sofőr a kocsiban a nőt elkábította. (Jelzem, én megütközve elutasítanám, ha egy sofőr nekem hátra nyújtana egy piásüveget, hogy húzzam meg.) Egy rendőrnő azonban kinyomozta a számítógépén a kékszakállú áldozatait és akcióit, majd csalinak jelentkezett, rá is harapott a pasas, így ő lett a következő, aki beült a sötét kocsiba, elment a kékszakállú házába és a sofőr otthagyta őt a garázsban. Ezen a ponton kezdődött A kékszakállú herceg vára, felment a függöny, ott volt a garázs, az autó, a nő, jött a pasas. Az ajtók pedig, a szobák, mindig jobbról érkeztek kompletten, mintha képregényt olvasnánk. Az ötödik ajtó mögött, amikor Judith sikoltott, felnevettem. Ugyanis ez a zeneileg szofisztikált sikoly nem a szép és nagy birodalom megpillantásával esett egybe, hanem avval, hogy a férfi durván rácsatolta a lábára a szíjat a székben. Olyan volt az egész, mint egy epizód a sorozatgyilkosos Gyilkos elmékből. Judithunk kiszabadította a fogva tartott három nőt – megjegyzem az egyiknek annak kellett volna lennie, akit a filmen láttunk –, és lelőtte a kékszakállút. Mindeközben persze elénekelték szépen magyarul az operát – úgy tűnt, a „könnyek” a legnehezebb John Lundgren számára –, Nina Stemme pedig kifejezetten műfajazonosan el is játszotta Judith ügynököt. Pazar volt, na. Felvillanyoz a gondolat, hogy a Bartók-örökösök hatalmának vége egészen felszabadíthatja az alkotók fantáziáját. Utána még megnéztem a miskolciak piros Édes Annáját és a szabadkaiak nekem már kétszer bevált Tapasztalt asszonyát is. Színházi világnap volt tegnap. Ez az a nap, amikor nem szoktam színházba menni, tehát lehet mondani, hogy a helyemen voltam: itthon. Megnéztem este a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Három nővér-közvetítését. Az egyik delikát élményem volt ez az előadás a tavalyi évadban, Albu István rendezése. Azt most tűnt fel, hogy milyen pontos és feszes az Andrejt játszó Bocsárdi Magor hegedűdramaturgiája. Amikor a harmadik, tűzvészes felvonásban a ruhás zsákokkal teli színpadra bejön Natasa és letesz egy ruhát – ez nem látszott a felvételen, azért mondom –, az pont a zöld öves rózsaszín ruhája, amiben bevonult a Prozorov-házba az első felvonásban. Lejátszott az a darab. Milyen szépen megőszül Vajda Gyöngyvér Másája a negyedik felvonásra! Emlékszem, az előadás után a szakmai beszélgetésen valami olyasmit mondtam ott, hogy még sosem láttam ilyen Tuzenbachot, mint Fodor Alain Leonardé: sokkal jobban néz ki civilben, mint egyenruhában. A kritikámban pedig ezt írtam annak idején: Ilyen érzékletesen Három nővér még nem mutatta fel a nosztalgiaérzés hazugságát. Bizarr ez most, vicces is, ülni, nézni és nosztalgiát érezni a tavaly áprilisi gyergyói színházi nézőség iránt. (Ma este is, holnap este is leadja a Figura az előadást.) Ezen a hétvégén Szegeden lennék, a Rekamié fesztiválon. Keresnék egy kevés pénzt az előadások utáni beszélgetések vezetésével. Lement a Metropolitanból a Ring. Az istenek alkonya ugyanavval a kék hullámzással ért véget, amivel A Rajna kincse elkezdődött. Ezek a Wagnerek olyanok, mint a görög drámák. Vagy mint a szappanoperák. Jönnek-mennek, visszatérnek bennük az emberek (ha istenek is), akiknek szenvedélyes, fura dolgaik vannak. Mondjuk isznak valamit, amitől teljesen elfelejtik a nőjüket, ilyesmi. Mind a négy előadást Robert Lepage rendezte, és azonos volt a díszletstruktúra is, a hatalmas bordázat. Mint egy óriási léckerítés, amelyben minden szál gerenda forogni tud a vízszintes tengelye körül. Vetítettek rá tüzet, vizet, flórát, faunát, és impozánsan meglovagolták a walkürök. A Siegfried erdei műhelyjelenetében el sem tudtam dönteni, hogy valódi víz folyik vagy képi. A fizikai kunsztokban itt-ott dublőzt alkalmaztak, az például látszott az alkati különbségből, hogy A walkür fináléjában Deborah Voigt Brünnhildéje nem személyesen lógott le fejjel lefelé a falról. A nagyszerű Bryn Terfel Wotanja A walkürben szemlekötőt viselt, mint a kalózok, a Siegfriedre megőszült és már csak monoklit (úgy mint sötét foltot) hordott a bal szemén. Az egész, grandiózus kalandból Siegfried Grane nevű lova volt a kedvencem. Tulajdonképpen láthatatlan ló. Csak az öltözéke látszott, a fejvértje alatt pedig a semmi. Ám nyaktól felfelé mozogni tudott, és épp úgy mozgott, mint egy ló. (Hidraulikus nyakló.) Úgy is bántak vele a szereplők, gyengéden, mint egy megbecsült állattal. Fájlaltam, amikor Brünnhilde lassú gépi csúsztatással belovagolt vele a tűzbe. Megírtam a kritikát. Innentől oly végtelen és szürke munkanélküliség terül elém, hogy lehet, még a másikat is megírom, amit pedig nem is akartam. Megnéztem A két pápa című filmet. Elismerőn, egyben vállrándítással fogadtam. Arra mosolyogtam egyet, hogy Jonathan Pryce fiatalkori megszemélyesítőjének olyan színészt kellett keresni, akinek háromszögletű Mackó sajt alakú a feje. Találtak is ilyet. Elkezdtem nézni a pécsi Padlást, de megütköztem a szereplők külsején. Mintha nem kísértetek landoltak volna ezen a padláson, hanem rossz állapotú hullák. Hozzáfogtam a Tamási Áron Színház 1997-es Don Juanjához, Barabás Olga rendezéséhez, de régi, nem túl jó minőségű a felvétel, legalábbis nekem biluxolt a monitoromon, úgyhogy nem sokáig bírtam (szem)ideggel. Bekapcsoltam a tévét, az újabbik Gyilkosság az Orient expresszen filmet megtekintendő. Hercule Poirot nekem nyugodtan raccsoljon és selypegjen könyvben, de filmen hallgatni ezt a beszédmódot órákon át, hát az nehezemre esett. Mindeközben rájöttem, úgy kell élnem, hogy minden nap tudjak írni ide valamit! Azon leszek, lehetőleg nagyobb találati aránnyal, mint ma. Már úgy vártam a Tannhäusert, hogy napok óta a nyitányát énekeltem. Tegnap megérkezett az is a Metből. 2015-ös előadás, James Levine kerekesszékből vezényelte, volt előtte a derekánál egy biztonsági karfa keresztbe, nehogy túl nagy lendületet vegyen a zene élvezetétől. Az élvezet, az látszott rajta. Rajtam is egyébként. Nézni az elején még mulatságos volt, mert a Vénusz barlangnál lenge ruhás balett-táncosok esztétikus gruppenszexet adtak elő. Eközben Vénusz és Tannhäuser egymásra omolva feküdtek mozdulatlanul, ők nem táncos alkatok, ez a legkevesebb, amit mondhatunk. Az első jelenetükben szakítottak, és Tannhäuser nekivághatott a kívül tágasabbnak, a kis útihárfájával a kezében. (Később Wolfram, a másik dalnok a maga hárfácskáját feje alá párnának is használta az út porában.) Látom aztán Johan Bothát: október 31-én énekli itt a Tannhäusert, novemberben diagnosztizáltak rákot nála és egy évvel később már nem élt. Hogy egy operában a második felvonás cselekménye egy dalverseny, ez igazán frappáns ötlet, csak hát ebben a rendezésben (Otto Schenk munkája) oly konzervatív, oly konvencionális, oly érdektelen az egész... Szépen énekeltek. A színészi sablonok felvonultatásában az Erzsébetet játszó Eva-Maria Westbroek volt a legderekasabban igyekvő. Színházi értelemben a világon semmi nem történt az előadásban. A legizgalmasabbnak azt találtam, amikor a második szünetben mutatták kicsit az átdíszletezést. Néhányan meg szokták kérdezni, mit csinálok este. Ma Háy János Rák Jóska, dán királyfi című darabját fogom megnézni a dunaújvárosiaktól, bepótlom, mert élőben elmulasztottam.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|