|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Nincs az embernek kedve írni se. Sérvi állapotom jelentősen javult, de tüntetésre, virrasztásra, hasonló akciózásra vagy strapásabb színházlátogatásra és még sok minden másra egyelőre nem alkalmasít. (Így nem láttam, tervem ellenére, a Csirkefejet tegnap a Gózon Gyula Kamaraszínházban.) Az SZFE vizsgafilmfesztivál második napjáról azt hoznám fel, hogy Xantus János 1976-os Werther és élete című vizsgafilmjében a fiatal Szikora János mint afféle fürtös fejű angyal, korabeli kosztümben mászkált hetvenes évekbeli gyári melósok között, ami előállított egy bizarr hangulatot, majd pedig természeti idill közepette flangált a fiatal és gyönyörű Bánfalvy Ági Lottéjével, és nemcsak őket ismertem fel, de a nógrádi várat is, ahová felszaladtak! Visszajöttem hozzáfűzni a mai naphoz, hogy Molnár Piroska 75. születésnapja, aki a legnagyobb színésznőkincsünk, úgyhogy vigyázzon rá mindenestül a jóisten, és ne is csak, hanem halmozza el minden jóval. Németországban élő unoka-unokanővéremnek a közelünkben van a pesti lakása, időről időre kiürítem a postaládáját. Legutóbb hevert benne egy értesítés hivatalos levélről a Pesti Központi Kerületi Bíróságtól. Elmentem érte a postára, de sajnos lekéstem, már visszaküldték. Kérdezem a postáskisasszonyt, mi ilyenkor az eljárás, kiküldik-e újra. Mondja, ő nem tudja, kérdezzem meg a feladót. Erre nyilván vágtam egy arcot – bár nem látszott a maszk alatt, ez előnyös –, elképzeltem, hogy felhívom a Pesti Központi Kerületi Bíróságot. Nem veszik fel, vagy foglalt, vagy a gép nyomogattatja velem a gombokat. Kizárt, hogy ha el is jutok valakihez, felelős és informatív választ adna. Hazajöttem és felhívtam a Pesti Központi Kerületi Bíróságot. Felvette a központos, mondtam, hogy egy át nem vett, visszaküldött levelet szeretnék újrapostáztatni. Kapcsolt a postázóba, ahol a levél ragszáma alapján átkapcsoltak a bűnügyi ügyekhez. Itt nemcsak azt tudtam meg, hogy miről van szó – egy korábbi lakásbetörés tetteseit fogták el és állítják bíróság elé –, hanem azt is, hogy pontosan mit tartalmaz az eredeti levél, és a rokonom milyen mailcímre írjon, milyen ügyszámra hivatkozva, az életvitelszerű külföldön tartózkodását említve, ha nem szeretne majd az egyeztetésen, illetve később a tárgyaláson tanúként élőben részt venni.
Megírtam neki mindezt, mire azt
válaszolta, hogy egy miniszter titkárnője sem intézte volna ezt különbül! És
igaza van. Bár egyáltalán nem az én érdemem, hanem a Csak meg kell most már próbálkozni a rehabilitációs színházban üléssel – gondoltam, és elmentem este a Trafóba a vonzó című Haloktatás, márvány protézissel című előadásra, amely az idén végzett Horváth Csaba-osztály vizsgája Fekete Ádám írásában és rendezésében. (Lázat nem mértek a Trafóban – vagy nem vettem észre –, viszont a nézőtéren minden harmadik széket üresen hagyták, és azt is megállapítottam, hogy a maszk+szemüveg kombó számára ideális a magasodó nézőtér, amin lefelé kell nézni, mert így jobban rátolhatom a szemüveget a maszkra, tehát kevésbé valószínű, hogy bepárásodik. A szemüveg.) Fekete Ádám az elején kedves kis bevezetőt tartott, említette az öt évvel ezelőtti Csoportkép oroszlán nélkül-bemutatóját – talán van itt, aki látta azt az előadást, mondta, talán ugyanazon a helyen ült, ahol most, nahát így rám hibázott! –, és dedikálta a mai estét, korábbi egészségi állapota, fájdalmai emlékére. No, evvel is megpendített egy húrt nálam. Bár aztán mégsem szólalt meg bennem az előadás. A játszók sokat ültek egy helyben némán, máskor sokat beszéltek, sokszor fizikai akciókba fogtak. Egytónusúnak éreztem ezt, az unalmon inneninek – a Pilinszky János-i definíció szerint –, és óhatatlanul, sőt szinte felfedezésszerűen eszembe juttatta, hogy engem a színházban legjobban a kapcsolatok érdekelnek az emberek között. Hanem azért hoztam haza megragadó színházi pillanatot: azt, ahogy Barna Lilla a Fekete Ádám jellegzetes járását szinte tánccá formálta. Tegnap feltettem a Spirire egy interjút, amelyet a szombathelyi Mesebolt Bábszínház fiatal, tehetséges színésznőjével, Varga Borival készített Turbuly Lilla. És ahogy raktam össze az anyagot, fotókkal és linkekkel, észrevételeztem, hogy minden előadáshoz, amiről a lány beszél, csatolhatok Spiri-kritikát. A harmadik kezemmel megveregettem önvállamat. Nahát! – gondoltam. – Úgy látszik, hogy ez az online folyóirat szerkesztve van! Jubileumi beszélgetések. – Voltunk annak idején Reimsben? – 25 éve, amikor Párizsban laktunk? – Igen. – Voltunk. Egy kis utca végén egyszer csak ott magasodott a katedrális. – Tényleg. A kis utcában pedig volt egy boulangerie-patisserie. – Tényleg. Vettünk ott sütit. Sárga színű pudingos tölteléke volt. Számokra vetettem a szemem. Egyrészt arra, hogy 12 színházi előadást láttam szeptemberben. Másrészt a fertőzéses megbetegedések meredeken emelkedő grafikonjára. Hol vagyunk már a tavaszi napi adatoktól. Arra jutottam, hogy ideje sajnos visszafognom a színházba járást. De tegnap meg pont lehetett menni tágas és tiszta mikrobusszal a győri Vaskakas Bábszínházba Vukra. Úgyhogy majd holnap kezdem el a színházritkítást. Markó Róbert rendezte a Vuk-előadást, Gimesi Dóra írta a könyvből, Boráros Szilárd tervezte, Borlai Gergő szerezte a zenét, Ladányi Andrea koreografálta. Szóval igényes és színvonalas összmunka. Nekem személy szerint kicsit sok volt, amit felvonultattak: a színes fények, a díszlet mozgatható fém-textil installációja, a tánc, a zene, a kézfejeken csattogó szájú állatbábfejek, az izgő-mozgó, settenkedő színészek. Bede-Fazekas Csaba játssza vendégként Karakot, az öreg rókát. A 86 éves operaénekes úgy áll a színpadon, mint egy tölgyfa, rangidős róka minőségében, rókafejkoronával a fején, fehér maszkkal az arcán. Amikor vége (neki), fejékét méltósággal leveszi, és négy állat kíséretében – („Négy százados emelje”) – távozik a színről. Ő volt arra hivatott, hogy megtanítsa az ügyes kis Vukot (Horváth Márk) vadászni. A tananyagot kifejtő dala szerint az első és legfontosabb: az alázat. Azt hiszem, lényegében erről szól az előadás. Hipp-hopp jön Karak, és megtanítja a fiataloknak az alázatot. Tavaly karácsonyra kaptunk Mátétól ajándékba 10 hónapos Arcanum-előfizetést. Mielőtt lejárt, az utolsó napokban letöltöttem régi újságokból sok mindent, egyebek közt saját cikkeimet, például az Új Tükörből ezt vagy ezt, vagy a Vasárnapi Hírekből a kulturális oldalakat az 1990-es éveknek abból a két hónapjából, amíg én szerkesztettem. Aztán a lejárat napján hirtelen elindulásból klikkeltem néhányat és meghosszabbítottam egy évvel az előfizetést. Öt nappal később landolt a postaládámban az Arcanum munkatársának levele, amelyben kedvezményes, 50%-os előfizetési lehetőséget kínált egy évre. Erre felbosszantottságomban válaszoltam is, miközben kicsit tépkedtem a hajamat. De most már mindegy, örüljünk annak, ami van: az arcanumos egy évnek. Örülök is. Mint ahogy ősszel az új ruhára, cipőre, harisnyára és kalapra gondolunk, épp úgy kell törődnünk a hajviselet változásaival is, mert minden új szezon hoz valami új finomságot, amit az ízléses asszony szívesen figyelembe vesz. Így például ezidén érdekes újításokat hozott a rövid és hosszú haj harca. A hosszú haj úgyszólván teljesen mellőzött viselet s a sima, egyszerű bubifejek mellett csupán olyanokat látunk, amelyeken a haj éppen növőben van, tehát félhosszú. A Budapesti Hírlap Vasárnapja, 1929. november 24. Meglepetés! Azt válaszolta a tegnapi levelemre az Arcanum, hogy szeretnék, ha elégedett felhasználó lennék, ezért visszautalják a különbözetet. Nagyra értékelem ezt. (Jut eszembe, a Társadalmi dilemma című, megrázó dokumentumfilmben hangzik el valami olyasmi, hogy felhasználónak csak két területen nevezik az embert: a drogfogyasztásnál és a neten.) Nem akartam ezt írni, de muszáj: kedves férjem egy kollégája (nem közvetlen kolléga), volt diáktársa meghalt tegnapelőtt koronavírusban, lélegeztetőgépen. Ez nincs messze, ez már szinte itt van. Tudom, hogy nem szeret igazán, mivel egy nőt jogosan zavar az éleslátás – írta Pilinszky János Sheryl Suttonról a vele beszélgető könyvében. Marhavérvörös – ezt a szót többször is használja itt Pilinszky. Marhavérvörös. Arra jutottam, hogy határozatlan ideig igyekszem csak olyan előadásra menni színházba, amiről cikket írok. Ez ugye eleve erősen csökkenti a színházlátogatásaim számát. Ilyenkor ezekről a produkciókról nemigen szoktam írni a naplómba, tehát súlyos témahiány fog itt beállni, de majd csak lesz valahogy. A héten például Wagner-hetet tart a Metropolitan Opera, amely élőben az egész évadát lemondta ugyan, de kitartóan streamel. A most vetített Tannhäuserjüket láttam már tavasszal, de Trisztán és Izolda jött hét elején 2016 októberéből, a lengyel Mariusz Treliński rendezésében. A nyitány alatt rávetítettek a függönyre, hajózási radarképre egy egész kisfilmet, ami igazolta, hogy Wagner milyen jó filmzenének. Modern hadihajón játszódott a történet – a második felvonás szerelmi boldogsága némi Titanic filmízzel, közben hátul kvázi Aurora Borealis –, a szerelmesek ötvenesek. De Nina Stemmét (vagy Stemme-t?) már nyomozónőnek is megvettem a Kékszakállú Juditjaként, és itt is éreztem benne színészi erőt. Hát a Trisztánja, Stuart Skelton nehézsúlyú alkat (széltében főleg), és valahogy nagyon mulatságosan artikulál éneklés közben. Mint egy kortársi kalózkapitány, elegáns egyenruhában saját kezűleg lő le megkötözött foglyot, az emberei pedig simán partiba vágják Brangänét a lépcsőházban. A végén Izolda felvágja az ereit – vagy talán pontosabban és praktikusan: felvágja a borotvát az ereivel –, véres kézzel énekli el szerelmi halálát, majd leül a halott Trisztán mellé, nézi a pasast, biggyeszt egyet a szájával: ez jutott neki. Jó, jó, de Pintér Béla-bemutatóra muszáj menni, egyrészt mert az évente csak egyszer van és nagy várakozásom előzi meg. Másrészt mert szoktak lenni kritikuskollégák, akik másnap-harmadnap publikálják a sztorit, és akkor oda számomra az ismeretlenség vonzereje. Úgyhogy én rendes néző módjára nem is írok ide semmit a megjegyezhetetlen című Vérvörös törtfehér méregzöld történetéből. Részemről örültem Pintér Bélának, hogy megint belefogott egy darabba, ami új is meg ismerős is. Voltaképp egymásba van tolva itt egy politikai pamflet és a görög sorstragédia. Amikor a második alkotóelem bejött, akkor már nem igazán találta a helyét az elsőben, úgy éreztem. Vagy azért lógott ki, mert Pintér Béla egy ponton talán nem engedte tovább a fantáziáját, elképzelvén Magyarország jövőjét.
Érdekes az előadás nagyvonalúan
csiricsáré világa. Eleve az elején az, hogy az álarcos Nem hallgathatom el, hogy Fodor Annamária félhosszú ősz parókában elképesztően gyönyörű. Épp tegnap olvastam a Színház folyóiratban egy közvéleménykutatás alapú tanulmányt a Pintér Béla és Társulata közönségéről. (Kedves férjem szóvá tette, hogy hiányzik az anyagból a számok ábrázolása: kellenének grafikonok.) Az mindenesetre kiderült belőle, hogy Pintér Béla színházát tanult, értelmiségi közönség preferálja. Ehhez képest meglepett, hogy a tegnapi premieren az előadás kezdetén hányan tolták le az orruk alá a maszkot. Felvettem délután az Örkény Színház pénztárában egy stream-jegyet az esti Andromakhé-premierre. Rá van nyomtatva, hogy személyes belépésre nem jogosít, és az is szerepel rajta, hogy helyfoglalás érkezi sorrendben, ezért időben letelepedtem Füzi elé, nehogy ne legyen jó helyem. Online gondoltam megnézni ezt a bemutatót már csak azért is, mert tavasszal a színházbezárás miatt elmaradt premier után láttam a Gáspár Ildikó rendezte produkció karantén-videókonferenciáját. (Amiről Gabnai Kati írását tulajdonképpen a méz-kakaó-tejföl koktéllal ünnepelt Luxemburg grófja miatt hozom ide, mert az meghatott.) Az Örkény Színház egészséges módon felkészült erre az eljárásra, szépen bekameráztak mindent, még felülről is ránézhettünk a játékra. Bár itt-ott akadt egy-egy apró hiba a közvetítésben – elhomályosulás, elugráló kamera –, de összességében jól látszott, hogy ez a dolog működik: élvezetes, érzékletes és áttekinthető képet ad az előadásról. Jó, hát nem mindig azt nézem, amit akarok, ugyanakkor egy keskeny sávot és annak két végét játszották be a színészek, a nézők a sáv mentén egymással szemben ültek, folyton hajoltak előre és forgatták a fejüket jobbra meg balra, hogy lássák a szereplőket. Na ettől a nyaktekerészettől megkímélt engem a stream. (Lehet, hogy élőben a két óra is sok lett volna nekem egyben, de itthon heverve könnyen ment, jól csúszott.) Az előadás friss, üde. A szerelem tébolyáról szól, és én már Racine-t olvasva is elérzékenyültem attól a komoly írói nőismeretről tanúskodó fordulattól, hogy Hermioné előbb kiadja a belé szerelmes Oresztésznek az utasítást, hogy ölje meg az őt nem szerető Pürrhoszt, majd a tett után gyászában és fájdalmában szemére hányja a pasasnak, hogy végrehajtotta a gyilkosságot. Ahelyett, hogy tudta volna: nem gondolta ő komolyan ezt a parancsot, csak a szájából jött, nem a szívéből. Ráadásul esetünkben Józsa Bettina volt ez a nő. Bájos – ha szabad ilyet mondani egy alapjában véve tragédiára. Az Egy kupac kufli bemutatóját a Kolibri Fészekből streamen néztem tegnap délután, ennek megfelelően a kiberszínház címszó alatt tervezek róla írni a Spirituszon. Este pedig a Kamrában láttam egy újabb megjegyezhetetlen című darab, a Hát, ha van is, én még nem találtam meg premierjét. Erre is kaptam kritikamegbízatást, ami szófukarságra kárhoztat itt. (Azt már tudom, az lesz a címe, hogy Családi jégfészek.) Esetleg annyit bejegyzek, hogy a Kamra székei kényelmesek, de a háttámla nem teljes, hanem csak egy sáv felül. Így aztán az ülőrész és a hátrész között szabadon és védtelenül marad az ember egy húszcentis szakaszon. Talán még soha nem fordult elő, hogy a mögöttem ülők véletlenül meg ne rugdosták volna a derekamat. Most sem. Vagyis most is. (Sok a gond velem, tudom.) A színdarab kortárs brit szerzőtől való. Nem érzem jelentős műnek, ám ettől még látok néhány jó okot arra, hogy Máté Gábor színre vitte. Egyrészt a téma, annak több vonatkozása. Emellett gondolhatnék rögtön Mészáros Bélára – gondolok is –, de mindenekelőtt mégis a főszerepet játszó lány kívánkozik ide. Azt hittem, hogy Máté Gábor-növendék az SZFE-ről, akit az osztályfőnöke (most már: volt osztályfőnöke) nagyon rendesen és alaposan elindít a pályán evvel a debütálással. Igen meglepődtem itthon, amikor tájékozódván láttam, hogy Mayer Szonja m. v., gyerek- és szinkronszínész, és valóban 15 éves, ahogy a darabban elhangzik. Érett és figyelemreméltó a színpadi jelenléte. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház közvetítette tegnap a Madarak voltunk premierjét. Kovács Géza ezt a Galuska László Pál-darabot már kétszer megrendezte, én a Vojtina előadását láttam és szerettem, ez az új is olyan, úgyhogy szívesen néztem megint és másokkal. Dénes Emőke – akit különösen kedvelek, finom és poétikus jelenség – ezúttal nem a főszereplőnőt játszotta, hanem harmonikázott a játékhoz. 75 éves a mulasztásos Kossuth-díjas (nincs neki) Monori Lili. Láng Annamária mondatait hozom ez alkalomból. (De előbb azért kijavítottam a kultúra.hu-n megjelent szöveg sajtóhibáit.) Lili után nem jó lenni színpadon, mert biztos, hogy jobb volt, mint te leszel, és épp így nem jó előtte sem lenni, mert utánad ő jobb lesz. Arról ne is beszéljünk, milyen vele egy időben lenni színpadon. Azt sosem tudtam, hogy csinálja, hogy amikor felvételről látom, akkor is olyan, mintha élő lenne, filmen dettó. Amikor megtanult szöveget mond, olyan, mintha improvizálna, amikor improvizál, olyan, mintha megtanulta volna. Amikor takarítónő, akkor elegáns, amikor királynő, akkor bohóc lesz. Nem értem ezt a belső logikát, ami tesz mindenre, ami konvenció. Én most még a Lili lányát játszom, de húsz év múlva a barátnőjét szeretném, esetleg a testvérét. Mert itt csak mi öregszünk, Lili nem. Az világos, hogy mostanában nem fogok határon túli magyar színházakba utazni. De vágyakozó sóhajaim szállnak például a kedvenc erdélyi kisszínházam, a gyergyói Figura Stúdió felé, mivel ott Albu István a Három nővér után most a Sirályt rendezte meg. Amilyen helyesek, elküldték a felvételt rögtön, meg is néztem rögtön. (Ez nem tegnap volt, hanem kicsit előbb.) Nagyszínpadi a produkció, úgy, hogy a nagyszínpad függönyökkel, titkos nagy kupaccal és hatalmas holddal a Bocsárdi Magor Trepljovjáé, aki a pisztolyával gyakran hadonászik-próbálkozik, és mindig kilóg a nadrágjából a fél inge. A nézőtér színpad előtti, első részében játszanak a színészek. Nem restellnek viszonylag gyakran háttal lenni a nézőknek, akik a nézőtér hátsó részében ülnek elszórva. Mielőtt kezdődik az előadásban az előadás, Kolozsi Borsos Gábor Samrajeve már türelmetlenül várja és tapsol, hogy „Kez-dőd-jék!” – ahogy az az erdélyi gyerekelőadásokon szokás. Veri egyébként a feleségét, Tamás Boglár Polináját, ami súlyosbítja Dorn doktor felelősségét az asszonyszeretője nem vállalásáért. Bartha Boróka Arkagyinája kicsit hisztérikus, viszont gyorsan veszi a lapot, és saját kezével keresi ki a nézőtérre hányt rengeteg bőrönd közül az idézetért azt, amelyikbe a Nappalok és éjjelek kötetet csomagolták. Amikor a negyedik felvonásban Polina szilvát ad útravalóul Arkagyinának, az folyékony és legalább negyvenszázalékos. Ugyanekkor az egyre erőteljesebb Moșu Norbert-László Medvegyenkója úgy sündörög Sándor Anna Másája körül, hogy végig ott tartja magán babahordozóban a csecsemőjüket. Van itt drámai vesztesként még egy gyerek is. Azt hiszem, ez az előadás nem olyan kiemelkedő, vagy talán inkább nem annyira magukévá tett, mint a Három nővér volt. Színészileg is némiképp egyenetlennek érzem. De nagyon szeretem azt, ahogyan ez a társulat gondolkodik a Csehov-darabokról. A napokban bekapcsolták a fűtést a házunkban, és azonnal leszakadtak valami csövek, úgyhogy avval a mozdulattal el is zárták. A hideg elől délre mentünk, mintegy 300 métert, és beköltöztünk a Párisi Udvar Hotelbe. Vicceltem. De tényleg javítják a fűtést otthon, és tényleg a Párisi Udvar Hotelben vagyunk, csak nincs összefüggés a kettő közt. Az úgy volt, hogy egyszer régen, akciós alkalommal megszálltunk az Erzsébet téri Kempinski Hotelben. Meséltük ezt valamikor doktor Kingáéknak, és nevetgéltek azon, hogy mentünk át kis reklámszatyorban fogkefével és pizsamával a közeli szállodába. Amikor most nyáron meglátogattak bennünket a Dunakanyarban, akkor is szóba került, mondták, eszükbe jut, nevetgélnek. Mondtuk, ne nevetgéljenek, hanem jöjjenek ők is, mert mi végre újra akciózni fogunk. A Párisi Udvar Hotel hirdette a szobáit igen nagy kedvezménnyel, nyilván konganak az ürességtől a vírus miatt. Tetszett doktor Kingáéknak az ötlet, úgyhogy szintén foglaltak szobát, végtére is ők legalább vidékiek, mégiscsak be tudnak írni egy rendes lakcímet a becsekkolásnál a papírra. Itt randevúztunk tehát tegnap. Korábban rendszeresen átjártam a Párisi udvaron, de amióta magánosították, most látom először. Gyönyörű. A szoba is szép, fehér-fekete-arany a színei, modern, nagy, kényelmes. A legérdekesebb a fénygazdagsága, ami ellentmond a szállodai szobákról szerzett tapasztalataimnak. Van világítás a szekrény belsejében, a plafonon, az ágynál hangulatilag és olvasóilag, az ablaknál, az íróasztalnál, van állólámpa, két kis mozgásérzékelő lámpa bokamagasságban a falnál, hogy ha éjjel felkel az ember, ne sötétben bóklásszon, a fürdőszobában pedig egy kerek, nagyítós tükör széle kivilágosodik, ha közelebb hajolok hozzá. Délután benéztünk a fitneszbe és a velneszbe, egy árva lélek nem volt sehol, úgyhogy kipróbáltuk a különböző szaunákat meg a jakuzzit. Nagy érdeklődéssel várom a reggelit. Már augusztusban bizalmas jelentésekkel rendelkeztünk arról, hogy ezen a héten folyton esni fog, ezért olyan programot szerveztünk a barátainknak, hogy este csak át kelljen lépni a Katona József Színházba. Az Othellót láttuk. Nem taglalom, mert kritikát írandó vagyok. (A Mozgó Világnak – ez új nóvum.) Igen – mondta doktor Kinga bólogatva a színpadon látható mérhetetlen gonoszság láttán. Tapasztaltan mondta, mivel ügyvéd. Visszatérve a hotel érdekességeire: az ágyon két-két párna hever. Az egyik kemény, támaszkodós. A másik meg olyan, hogy ahogy ránehézkedem, megy ki belőle a szusz és teljesen elvékonyodik. Lehet, ezt nevezik légpárnának. A szobán túl bejártam a szép részeket. Falak, lépcsőházak, társalgók, passzázs. A reggeli a járvány miatt nem svédasztalos, hanem ŕ la carte. Kérésre felviszik a szobába. Ebből is sejthettük, hogy ha talán akad is hálóvendég négyünkön kívül, úgysem fog lejönni az étterembe. Itt is magunkban voltunk tehát. Végigettük a reggeli étlap felét, az egészséges reggelitől a bisztró tálon át a gofriig. Azon nevettünk a gofriajánlat láttán, hogy talán egy sötét szobában megőrizték azt a tüsi hajú, fáradt arcú embert, aki ebben az épületben a Jégbüfében a gofrit sütötte valaha. Tegnap rövid menetidővel hazautaztunk, és elkeseredve láttam, hogy fűtés sehol, 17 fok a lakásban. Futólag gondoltunk arra, hogy visszamegyünk a szállodába és meghosszabbítjuk a tartózkodást egy héttel, ezt minden szempontból el tudtunk volna képzelni, egyetlen dolog szólt ellene, az anyagi vonatkozás, ám az döntően. Most akkor koncentráltam magamon a melegholmikat és hideg ujjakkal langyos kritikát írok. Fűtés még mindig nincs. Megváltás gyanánt elmentem este 6-ra a halállal foglalkozni. A Trafóban szerepel a Rimini Protokoll Hagyaték című előadása. Ez a német színház, amely eleve a dokumentumszínház műfaját űzte, mindig is feltűnően innovatív. (Nagy nehezen kikerestem itt a Tőkéjüket.) A Hagyaték – Stefan Kaegi és Dominic Huber projektje – színész nélküli, sőt élő emberi jelenlét nélküli színház. Vagyis csak a nézők vannak jelen élőben. Liftajtószerű nyílásokon átlépve pici helyiségekbe jutunk, ahol tíz perceket töltünk egy-egy, a halálával számoló svájci ember környezetében (díszletében) és a gondolataival. Mondjuk a bázisugró kilóg szerintem. Mert ő csak a veszélyt űzi egy extrémsport iránti szenvedéllyel, de az öröksége nem foglalkoztatja. A többiek arról gondolkodnak általában hangfelvételről, hogy mit hagynak maguk után és kinek. Üzennek. Gondoljunk majd rájuk – ezt többen is mondják. Ők elrendezték az ügyeiket és az ügyüket a halállal.
Nyolc különböző ember, különböző
helyzet, különböző megközelítés. Biztos, hogy minden nézőt megérinti valamelyik
történet, vagy hang, vagy kép, vagy helyszín. Vagy nem is csak valamelyik,
hanem több is. Egy 25 éve kötött pulóver. Vagy egy pecás precíz Az egyik öregasszony azt mondta, ő már sok halottat látott; megszépülnek és megfiatalodnak a halott arcok. Úgyhogy reméli, ő is megszépül majd. Ezt én nem tudom megerősíteni. Meg nem is bazíroznék rá. Szabó Lőrinc: Kalibán Caliban: „…burn but his books.” (Shakespeare) Égesd el a könyveket, Kalibán! Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed fojtsa koromba gyémánt agyvelők értelmetlen tündérjátékait! Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik az isteni tudás? Üzlet az is! Az aljas élet szégyelli magát és álarcot vesz fel és hisz neki. Vén igazság, hencegtél eleget, most pusztulj, te háromszor-becstelen ábránd, ki még mindenkit mindenütt kiszolgáltál! És ti is, szeretet és jog, s aki csak vagytok, valahány! Hiú hitek. S szépség, te pipere, s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók, ti, szók, ti, képmutató istenek: pusztuljatok mind-mind, hogy ezután ne érezzünk, ne higgyünk s a remény ne is kisértsen többé sohase! Égesd el a könyveket, Kalibán! Töröld le arcunkról az angyalok arcának mimelt vonalait, és legyen úr végre, aki úgyis úr, legyen úr az egyetlen, az erő! Égesd el a könyveket, Kalibán, s kalapálj vassá, verj acélbelű roppant szerkezetekké! Kalibán, te másféle bölcs, benned is csodát teremtett mérnököd, az élet ős gépésze, a te szörnyű agyad a bestia mindenség legigazabb képletére kattogva működik, – Kalibán, Kalibán, borzalmas és bűvös hatalom, már csak te segítsz: alakíts át iszonyú, fekete óriásokká, reflektorszemű szénevő gépekké, hogy amikor elégeted a férges könyveket, toronytestünkkel és csörömpölő bokánkkal, árnyunkat a pusztulás ingó egéig dobva, fenevad kórusban táncoljunk máglyád előtt és ne tudjuk még sajnálni se, hogy soha többé nem leszünk emberek.
(1923) Megírtam az Othellót, és bár nem rövid cikk, így is mennyi minden nem fért bele abból, amin morfondírozni lehet a darab és az előadás kapcsán. Ott van például a szerelem. Kicsit aggasztó, hogy a házasfelek eltérően ítélik meg a köztük feltámadt érzeményt. Othello azt meséli a velencei tanácsnak, hogy a lány folyton kérdezgette a kalandjairól, kíváncsisággal és együttérzéssel hallgatta a szenvedéseit. Szánta őt Desdemona – mondja Othello. A feleség viszont így nyilatkozik: …„lelkemet és sorsomat a hőshöz és diadalmas híréhez kötöttem”. Csak nem a celeb vonzotta?! (Nem a Márton László-fordítást vagy az előadás szövegkönyvét idézem itt most, hanem a Kardos László-féle kötetet.) Abban a tárgyban, hogy Othello miért veszi be mindazt, amivel Jago eteti, fontos tényező, hogy már a lány apja bogarat ültethetett a fülébe. „Figyelj rá, néger! Engem megcsalt, téged is meg fog.” (Ez az előadásban hangzik így el.) És van aztán a jelenet, amikor Desdemona szót emel Cassióért. Az ifjú ara igen rámenősen befolyásolni akarja a férjét egy katonaszakmai, vagy vezetéstechnikai kérdésben, ráadásul a férfi beosztottja (Jago) előtt. És addig nyomul, amíg ki nem erőszakolja. Egyenesen játssza ezt Bányai Kelemen Barna, hezitálás vagy ingadozás nélkül. A végeredményről azonban neki is azt kell gondolnia, amit Jago Cassiónak mond: „Most a főnök felesége a főnök”. Lehetséges, hogy ez egy adalék a házasság megbánásához. (Az eredeti szövegben kétszer említi Othello, hogy eh, nem kellett volna megnősülnie.) Lenne például a vallás kérdése is – Othello nyilván kikeresztelkedett, mielőtt megesküdött Desdemonával. Vajon ki adta össze őket titokban? A velencei Lőrinc barát? Miután befejeztem a magamét, elolvastam az eddig megjelent kritikákat. Molnár Zsófia az ÉS-ben sokallta a felvillanó csupasz férfifenekeket; a kőműves dekoltázst. Én nem ismertem ezt a kifejezést, de nagyon szellemesnek találom. Nem mondtam még, hogy nem bírtam otthon a hideget, ezért hétvége óta máshol vagyunk, szívességi lakáshasználóként. (És még most sem látom megoldottnak az otthoni fűtéshelyzetet.) Ma reggel naplóíró időben babaszínházba készülődtem – ahogy nyilván a csecsemő nézők is; a kislányok sminkeltek, a kisfiúk borotválkoztak, így képzelem –, mentem Budára a Marcziba a pécsi Bóbita Bábszínház Ki lakik az asztal alatt? című előadására. (Kedves férjem nem tudta elképzelni a csecsemőszínház közönségét, ezért fényképeztem neki egy nézőkét.) Kevesen voltunk különben. Magáról az előadásról persze csak azt írom most, hogy majd írok róla a Spirin. Bár előfordul olykor, hogy végül aztán nem írok mégse, például a legutóbbi kupacnyi kufliról semmi nem jutott eszembe. A Radnóti Gina című előadásáról viszont írtam. Apropó Fidelio, ott olvastam, hogy a Tannhäusert III. Napóleon ösztönzésére 1861-ben bemutatták Párizsban, de olyat bukott, hogy a franciák attól kezdve a „se tannhauser” (ejtsd: szö tannozé) kifejezést az unatkozásra használják. Na, ezt a tannozét megveszem. Ez viszont nem kapcsolódik a tannozéhoz. Kurtág György a felesége emlékére Mozartot játszik. Lehetséges, hogy a szünetek elején és végén eddig sosem néztem oda, vagy mást szoktak mutatni olyankor, mindenesetre csak most vettem észre, A sevillai borbély közvetítésekor tegnap, konkrétan az első felvonás befejezése után – amely befejezésben egy hatalmas üllőt eresztettek le a zsinórpadlásról és az összetört egy komplett kocsit, mármint szekeret –, szóval azt vettem észre, hogy a Metropolitan Operában olyanforma csillárok vannak, mintha különböző méretű bolygók robbannának fel éppen, és ezeket a csillárokat a felvonás végén, a szünetre leengedik a nézők fölé, aztán mielőtt folytatódna az előadás, felvonják*. Ez aztán a felvonás! *„Hosszú mondat. (Vizsgálja felül!)” Felül rendben van szerintem. Amerikai elnökös sorozatot nézek, és mivel nem először látok ilyet, eszembe jutott, elképzelhető-e, hogy nálunk sorozat, vagy akár csak film készüljön fiktív kortársi politikusról, elnökről. Teljességgel elképzelhetetlen. (Nyilván eszembe jutott ez máskor is, amikor ilyen sorozatot néztem, és talán írtam már itt.) Pedig ha annyi patetikus lelkesítő beszédet mondana, mint az amerikai filmek elnökei, akkor éppenséggel beleillene nálunk is a retorikába. A kijelölt túlélő című sorozat ez, amit nézek, de már nem sokáig, mert annyira egy srófra jár az egész, hogy elkezdtem unni. Ráadásul a főszereplő Kiefer Sutherlandot eléggé egysíkúnak, legfeljebb kétsíkúnak látom. Eleinte, kezdő és véletlen elnökként volt a kedves, esetlen, szerény arca, azután idővel lett neki a szigorú, keménykedő arca. És ez még mindig színészi aranybánya ahhoz képest, amit a családja nyújt, mert a feleség meg a gyerekek aztán teljességgel megíratlanok, merőben sztereotípiák. A fehér házi emberek között akadnak viszonylag figyelemreméltó figurák. (A sajtófőnököt játszó színészre emlékeztem, hogy szerepelt a Doctor House-ban, ám váratlanul kinyírták – most tudtam meg, hogy azért írták ki, mert ő akkor elment a Fehér Házba, tanácsadónak Obamához.) A kijelölt túlélő első évadában a magyar feliratozás elég sok kívánnivalót hagy maga után úgy helyesírásilag, mint stilárisan, de most csak azt az egyet szeretném szóvá tenni, hogy a Wow!-t minden alkalommal úgy fordították: Azta… És bár a Wow!-nak valószínűleg nincs túl magas stiláris értéke, abban mégis biztos vagyok, hogy ebben a filmben sem mindig ugyanazt az Azta…-t jelenti. Néha ejha!, máskor hűha! vagy nahát! Esetleg: még ilyet! sőt ne már! is lehet. A színházak mai műsora: Operaház: Anyégin. L-bérlet, 2. előadás (7). — Erkel Színház: A trubadúr. 6. bérlet, 2. előadás (7), — Nemzeti Színház: Ármány és szerelem (7). — Katona József Színház: Galilei. Abonyi-bérlet. 2. előadás (7). — Madách Színház: Egy pohár víz (7). — Madách Színház Kamaraszínháza: Nóra (7). — Magyar Néphadsereg Színháza: Szent Johanna. „Gárdonyi” kombinált bérlet (7). — József Attila Színház: Szép kis família (f8). — Petőfi Színház: Olympia (7). — Jókai Színház: Három szegény szabólegény (f4). — Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (7). — Blaha Lujza Színház: Nincs előadás. — Vidám Színpad: Lehet beszállni (7). — Kis Színpad: Torkig vagyok a szerelemmel (f8). — Állami Bábszínház: Százszorszép (3, 5), Pesti mesék (f8). — Déryné Színház: Nincs előadás. — Bartók-terem: David Ojsztrah hegedűestje. A hegedű mesterei, mikrobarázdás hanglemezbérlet. 4. előadás (f6), 1 000 000 „fontos” hangjegy. Mikroelőadás (8). — Kamara Varieté: Kijavítjuk a történelmet (6. f9). — Budapest Varieté: Humor expressz (8). — Fővárosi Nagycirkusz: Kínai Cirkusz vendégjátéka (4, 8). (Szabad Ifjúság, 1956. október 23.) A tüntetés nem igazán nekem való dolog már, tekintettel a tömegre és a fizikai megterhelésre. A végéig maradnom például soha nem sikerült még egyetlen demonstráción sem. Ennek ellenére van úgy, időről időre, hogy el kell menni, és ez a tegnapi mindenképpen ilyen volt. A Rákóczi útra érve, ahol besűrűsödött a tömeg, felelőtlenül törtem előre még mindig, mígnem egyszer csak beszorultam a tumultusba. Ekkor pánikszerűen muszáj volt menekülőre fognom a Kazinczy utca felé, el is veszítettük egymást a kedves férjemmel, és aztán amikor rám talált a mellékutcában, onnan hallgattuk a hallgatnivalót. Merülhetnek fel némi kétségek az emberben, hogy jó volt-e ez így, ez a program; a vers, az SZFE-s diákok 1956-os emlékműsora, a szónokok, a beszédek, a témák, de erre most nem térnék ki. Ami teljesen biztosan jó volt, az az Egmont-nyitány a Rákóczi úton a független zeneakadémisták előadásában, streamelve az SZFE Rákóczi úti Hevesi Sándor terméből*. Valamint a vonulás. Menni sok ezer emberrel, laza tömegben együtt, át Budáról Pestre a Szabadság hídon, a rakparton, a villamossíneken, a Felszab téren és tovább egyenesen. Olykor távol, a menet elején tapsolni kezdtek az emberek. Átvettük, keresztülhullámzott a tömegen, hallottuk még távolról, a végéről a végét. Aztán újrakezdődött. *Plusz a színésznőkórus. (Hallottam a dalt a Kazinczy utca mélyéből, de nem tudtam, hogy élőben megy, azt hittem, felvételről adják az eredeti felvételt.) Elfogott tolvaj A rendőrség tegnap délután egy híres előszoba-fosztogatót fogott el Weisz Pál személyében, aki több mint száz lopást követett el az utóbbi időben. A csirkefogó úgy szokta tolvajlásait elkövetni, hogy az előszobába becsengetve, magát az eléje siető szobaleánynyal bejelentette a lakónak, ő pedig ezalatt az előszobában levő összes értékes holmit összecsomagolva, hirtelen elillant. Stuber József detektív fogta el a városligeti vurstliban s vitte be a főkapitányságra, ahol kihallgatása után letartóztatták. (Az Újság, kedd, 1913. április 15.) Gondolom, azért nem fogták el sokkal előbb, mert nem mindig a saját névjegyét küldte be. Sajnos a detektív nem rokonom, de meglepve látom, hogy a múlt század elején Stuber József dédapámnak több druszája is volt, ez a detektív a legexkluzívabb közülük. Az István a király operaváltozatának Erkel színházi előadását láttam tegnap. Röviden azt tudom mondani róla, hogy bizarr. Hosszabban azt, hogy nagyon bizarr. Gyöngyösi Levente újra-hangszerelésében színes és gazdag a zene. A hangzása most inkább musicalesnek hat nekem, mint rockopera korában, és operailag éneklik. Ettől homogenizálódtak a szereplők, egydinamikájúnak érzékeltem őket. Azt is műfaji sajátosságnak vettem, hogy néha egy szót sem lehet érteni a dalszövegből. Máskor alig hallhatóak a zenekartól az énekesek. Torda egetverő „Áldozatunk fogadjátok” száma például nehezen jutott el a 15. soromig. Kapott Varga Donát erősítésnek egy női táltost is, aki olyan hosszan ki tudja tartani az Adjatok! Adjatok!-at, hogy az már Adjatók! Adjatók! Meglepett az is, hogy némely szólamoknál menetközben váltottak oktávot. Boncsér Gergely jókiállású, illúziókeltő István, Koltay Gábor filmjébe is simán beleillene. Szegedi Csaba Koppánya akkor fogyasztotta el a cérnámat, amikor a szemforgató hamis papok sornál illusztratíve körözött egyet a derekával. Azt alig akartam elhinni, hogy Horesnyi Balázs műve a jellegtelen díszlet, gurulós máglyával és ide-odatolt ronda, tákolt, lépcsős emelvénnyel. A mindent eldöntő összecsapás István és Koppány hadai közt úgy festett, hogy tíz pajzsos statiszta rátolta a festett lovashadsereget a koppányistákra. (Ez a rátolti csata.)
Szinetár Miklós rendezésének néhány pontja láttán hökkenten A rendező az elején kissé elhasznált kerettel kezd: az operaház kórusa mintegy civil csapatként televíziós operafelvételre megy be, így indul a Mondd, te kit választanál. A végére Szinetár Miklós történelmi döntetlenre hozza ki a Koppány-István meccset. Az operettszínházi premier után írtam, hogy soha még ennyire erőszakosan nem állították fel a közönséget a darabvégi Himnuszra. Ám ez az előadás überel. Itt a végén Réka (Balga Gabriella) tanítónősen kijön a rivaldához egy osztálynyi csapattal, és ez a gyerekkórus kezdi el egy az egyben a Himnuszt. Az Erkel Színházban az Istvánon körülbelül félháznyi közönséget szórtak el ügyesen a nézőtéren. Szélen ültem, és közvetlen előttem, közvetlen mellettem és közvetlen mögöttem üres szék tátongott. Ámde az előző sorban kettővel odébb elterülő idős hölgy az előadás kezdete után öt perccel letolta az orra alá a maszkját. Hamarosan megkocogtattam a vállát és megkértem, hogy húzza feljebb. Nem szólt semmit, megtette, de újabb öt perc elteltével megint lent volt a maszk. Mégse kocogtathatok egy egész felvonáson át. A szünet végén az egyik jegyszedőfiú körbejárta a nézőteret és kedvesen jelzett minden helytelenkedőnek, hogy igazítsa meg a maszkját. Ennek az én szomszédosomnak is. De mire sötét lett, a helyzet a szokásosra fordult. Ráadásul mögöttem, kettővel jobbra ugyanez. Én pedig az esetleges műélvezet közben kénytelen voltam nélkülözni a komfortérzetet. Meg fel is idegesített, hogy nincs mit tenni, az emberek vagy ostobák, vagy nemtörődömök, vagy a legkisebb kényelmetlenséget sem képesek elviselni akkor sem, ha cserében színházban lehetnek. Úgyhogy sajnos muszáj újabb szigorítást bevezetni magamnak; tovább ritkítani a színházbajárást addig, amíg a fertőzési számok egyre nőnek. Ugyanis a legkevésbé sem szeretném elkapni a vírust. Viszont láttam – ha nem is az elejétől – a Purcărete rendezte III. Richárd közvetítését a tokiói Metropolitan Színházból. Úgy nézett ki, mintha egy hatalmas, ódon vár falai közt játszódna, de valójában függöny lógott körben, vérfoltokban gazdagon. Rozsdás fémszekrények, beteghordó ágyak, erős műtőlámpa, esernyők. Expresszív produkció. Fiatal, kisportolt Richárd. Hatalmas a szája, ezt akkor lehetett észrevenni, amikor fóliába burkolva magát kitátotta a száját. Az asszonyokat férfiak játszották. (Hát azért a Margitot alakító színészük csak szeretett volna olyan szálfa szigorúságú fekete királyné lenni, mint amilyen László Zsolt volt!) Mire vége lett az előadásnak, tudtam, hogy mondják japánul: „felség”. Csak azóta már elfelejtettem. Száz évvel ezelőtt, 1920. október 28-án minden napilap beszámolt az előző napi nagygyűlésről a Vigadóban, ahol a női választójog csorbítatlanságáért emeltek szót a résztvevők a főváros keresztény női közönsége előtt. (Az nem derül ki az aznapi újságokból, hogy mit is akartak tenni a politikusok vagy a törvényhozók a női választójoggal, vagyis ellene.) A legrészletesebb tudósítást a Budapesti Hírlap közli; a címlapon induló egyhasábos anyag. Eszerint a nyitó szónoklatot Slachta Margit tartotta, majd Teleki Pál miniszterelnök után több miniszter is felszólalt a női választójog híveként. Apponyi Albert gróf beszédét hozom. (Mint feladványt.)
A kereszténység szelleme — mondotta —
nem egyezik a rabszolgasággal és mégsem egy csapásra szüntette meg maga az
isteni kinyilatkoztatás a rabszolgaságot, csak a lelkeknek az Isten előtti
egyenlőségét hirdette kezdettől fogva. De ebből a következtetés levonása a földi
rabszolgaság megszüntetésére kiható káros következménye nem abban állt, hogy
bizonyos, nagyobb szabadságot és haladási eszméket nyilvánított, hanem hogy
ezeket elvonta fejlődésüknek organikus természettalajától, elvonta a
kereszténység talajától. Egy szép nap szép naplementéjére értem Verőcére tegnap, ahol kedves férjem a diófaleveleket gereblyézte. Hirtelen sötétedett be és lett hűvös. A leselejtezett állólámpát húztuk ki hosszú zsinóron a kertbe, annak fényénél zsákoltuk be a leveleket. Aztán fügét szedtem zseblámpával, mármint nem a zseblámpa szedte, meg nem is fügét és zseblámpát szedtem, bár ez aligha volt félreérthető. Csodálatos jószág a fügefánk, mind ez idáig azt sem döntötte el, hogy fa vagy bokor. Színes, változatos egyéniség; évről évre más a termésének üteme, mérete, de még a fajtája is. Idén például lilásabb színű és repedezőbb bőrű gyümölcsöket hoz, mint eddig. Nem nagyon bő most a termés, de megbízható. Még így október végén is, hetente egyszer leszedve, kitart a következő hétig. Az esti gyümölcshöz kettőt adok belőle, és a reggelizőasztalra is kiteszek pici tányérban egyet, négyfelé vágva. Abból kedves férjem egy szeletet eszik meg, én pedig hármat. Úgy nevezi ezt, hogy 3:1 a szerelem javára. Nemcsak magunk miatt aggódom, hanem a színházakért is. Hogyan fogják átvészelni, túlélni ezt a borzalmas évet, évadot – kőként telepszik a gyomromra a gondolat. Tegnap délelőtt a Bábszínházba mentem volna, de elmaradt a premier. Este pedig… még soha ilyen zsúfolatlan Vígszínházban nem ültem. Az öreg hölgy látogatása. Rengeteg színész és zenész a színpadon, csoda, hogy egyáltalán játszani tudják ezt a nagy személyzetű produkciót; hogy bírják pénzzel és negatív Covid-teszttel. A végén a tapsnál visszatapsoltak a szereplők a közönségnek – az is jogos. Lehet, hogy megalapítottam a nézőtéri maszkrendőrséget. Ugyanis miután leültem és elhelyezkedtem, hátra fordultam szemrevételezni a publikumot. 3-4 sorral odébbi sorszélen egy nő rám nézett, és felhúzta az orrára a maszkját. (Így is maradtak olyanok, akik nem.) Az előadás halványan brechties és igazán nem rossz. Rudolf Péter rendezése kerüli a sültrealizmust, és jót is tesz ez a darabnak. A székhalmaz, a zenekar, a mozgáskoreográfia, a groteszk humor. (Ahogy például Illt belefullasztják a koporsójába. De harcos típus. Vagy Seress Zoltán őszes-kopaszodó plébánosa, aki a kezében nem Bibliával, hanem fekete autóstáskával gesztikulál.) Folyton visszatért a szemem Bagossy Levente díszletének ahhoz az eleméhez fent a magasban, amely voltaképp színházi vasfüggöny, de úgy néz ki, mint egy leszakadt redőny. Ettől lett egy halvány színházi háttérjelentés is. Minden eladó. És minden odavan. Nem örültem, hogy ebben a verzióban nem Güllennek hívják a Claire Zachanassian szülővárosát, hanem Fingennek. Ültek az elején a fingeniek a vasútállomáson és arra panaszkodtak, hogy az egész ország prosperál, csak az ő városuk rohad és nyomorog. Ez rögtön olyan ismerősen hatott. Biztos csak a közszolgálati televíziót nézik, attól hiszik, hogy máshol virulnak a honfitársaik. Hegyi Barbara játssza Claire-t. Szeretettel és aggodalommal gondolok Börcsök Enikőre, de jól megy Hegyi Barbarának a szerep. Van hozzá hangja, pengeszája, és tekintete, amivel némán végigméri a megöregedett Alfred Illt. „Ezt a pasast szerettem?!”-nézéssel. Alfred Illt Hegedűs D. Géza adja. Nagyszabású alakítás. Mint egy tökéletes feketekávé. Erős és keserű. Azt nem említettem, hogy az Erkel Színházban a bemenésnél bele kellett nézni egy kamerába, úgy mértek testhőmérsékletet, a Vígben pedig egy kis valamivel, csuklónál. Ez utóbbi talán reálisabb adattal szolgál, mint a homloknál mérő, miután az ember épp bejött a hidegről az épületbe. A Vígben természetesen eszembe jutott a legutóbbi Öreg hölgy-bemutató itt, az 1986-os, Ruttkai Éva és Garas Dezső főszereplésével, Gothár Péter rendezésében. Ez lett Ruttkai Éva utolsó szerepe, nekem pedig pályakezdőként ez volt az első rangos feladatom az Új Tükörnél. Külsősként rám bízták ezt a pesti premiert, amelyet nagy várakozás előzött meg. És nem az újság 2-3. oldalára, az egyflekkesek közé szánták az írást, hanem hátrább, a művészeti oldalak közé. Emlékszem, kezem-lábam reszketett kicsit, amikor néztem és aztán amikor írtam. (Most ezt is lehalásztam az Arcanumról, és betettem a helyére a Cikkek évenként menüpontba. Ahogy olvasom, erről a cikkről azért lett volna mit beszélgetni a szerkesztővel a megjelenés előtt.) Még sosem oltattam influenza ellen, de ennek is eljött az ideje. Ártani csak nem árt – gondoltam. Flottul ment, kaptunk egy reggeli időpontot, odamentünk a háziorvosi rendelőbe, be volt zárva, a csöngetésre az asszisztenső kijött, beengedett bennünket, szuri, kész, passz.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
