|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2021. március
Ivancsics Ilona és Színtársai Kék madár című előadását tűztem monitorra. Nem, erről nem írok kritikát a Spirire – Gabnai kolleginának szántam a feladatot. CsaládBarát zenés színpadi játéknak nevezik Ivancsics Ilona rendezését, és az volt a benyomásom, hogy tisztességes zenés szakember alkotta az énekszámokat, Neumark Zoltán személyében. Ráadásul legalább hat fős zenekar szolgáltatta élőben a muzsikát. Volt az előadás elejének némi sanda bája, amikor a vetített fakunyhó vetített konyhai felszereléssel gazdagon ellátott fala elé belépett a piros menyecskeruhás Vincze Lilla, s a népies jelmezbe öltözött Mytil-Tyltyl párost átkarolva énekelni kezdte, hogy hull a hó. (Valóban hullott is a vetített hó a vetített ablakban.) Mármost a Mytilt megformáló lány (Kató Linda) azt játszotta, hogy ő már ab ovo eléggé unja ezt az édelgő Hull a hó dalolást. (Engem meg idegesített, hogy a vetítés előadás-hossziglan ott mozgott a szereplők arcán, testén.) Egyenetlennek mondanám ugyan az énekteljesítményeket, de nem volt kellemetlen. A számok végén operettes pózba állás és taps, archív élő közönségtől. Tucatnyi szereplő, szinte senkit nem ismertem. Megnéztem menet közben, ki az a jó mozgású fiú, aki a Víz. Hát ifjabb Andorai Péter. Ó, igen, a szája és az álla az apjáé. Maeterlinck meséjében Tyltyl és Mytyl nemcsak még meg nem született gyerekekkel találkoznak, hanem a meghalt nagyszüleikkel is. Vincze Lilla nagymamaként azt énekelte az unokáinak, hogy az emlék visszavár. A látogatás attól jött létre, hogy a gyerekek gondoltak a néhai nagyszüleikre. Karácsonykor eszükbe jutottak. Legutóbb tavaly karácsonykor találkoztak ugyanilyen módon. Ezen a ponton kicsit fészkelődtem, mert az évi egy nagyszülőre-gondolást kifejezetten keveslem. Március, március! Elolvastam ezt az írást az Élet és Irodalomban. Arról szól, hogy Olaszországban milyen szakértői kormányt hoztak létre annak érdekében, hogy a mostani időszak súlyos problémáit megoldani próbálják és ehhez ésszerűen használják fel a segítségül érkező rengeteg eu-s pénzt. Mire a végére értem a cikknek, valósággal besárgultam. Lassan végére érek a Georges Simenon-könyveknek is. A londoni férfi mellett a másik kiemelkedő regénynek A Bicétre harangjait találtam (Barta András fordításában). Nem hogy nincs benne Maigret, de nem is krimi. Egy beteg első hetei az agyvérzés után a kórházban. (Ahogy nézem az író életrajzát, lehettek tapasztalatai, túljutott egy agytumorműtéten.) Hah, látom, a franciák filmet készítettek belőle 1977-ben. Képtelen ötletnek tartom. Csak nehogy egyszer tévedésből megnézzem! A könyv kitűnő. Minden professzornak, orvosnak, ápolónőnek, ápolónak, mindazoknak, akik a kórházakban és másutt a legelesettebb lény, a beteg ember megértésén és szenvedésének enyhítésén fáradoznak – ajánlja a szerző. Plusz a legelesettebb lénynek – teszem hozzá. Bár talán nem járvány felívelésekor, és annak csúcsaként diktatórikusan életbe léptetett munkaszerződések idején. Amióta zárva vannak az éttermek, értelemszerűen rendelni szoktuk a másodikai ünnepi vacsoránkat (esetleg ebédnek). Olykor nem is házhozszállítással, hanem érte menéssel. Tegnapra kinéztem a Toscana trattoriát, és megörültem, hogy helyben átvétel esetén 10-15% kedvezmény is van. Aztán ott kiderült, hogy a kedvezményt nem levonják az árból, hanem utalvány formájában adják. Jól kiszúrtak velem a drágák, most akkor rendelnünk kell máskor is. Aztán hazafelé sétáltam a Váci utca déli szakaszán, és úgy tűnt, hogy az az utca készen van. Üres portálok, eladó / kiadó üzlethelyiségek. Úgyhogy már nem is bánom, ha a szerény lehetőségeinkhez mérten támogatjuk ennek az étteremnek a fennmaradását. Megnéztem a hülye magyar címűre fordított Inkább lennék özvegy nevezetű filmet, amelyben Bill Nighy 29 év után elválik Annette Beningtől. Hát nekem ez a nagyon félelmetes, nem a horrorfilm! Az egyébként biztos, hogy egy házasságban nem szabad túlságosan nyeregben lenni. A házasságot alighanem nyereg nélkül kell lovagolni. (Ismerem a váló szülők felnőtt gyermekének kellemetlen pozícióját is, mert az első apósom kábé akkor hagyta el az első anyósomat, amikor mi házasodtunk az első férjemmel.) Vigyázni kell, na. Amikor tavaly rávágyódtam az oroszok emberek életére, megnéztem egy Zvjagincev-filmet, az bevált. Most ismét hozzá fordultam, egy újabb nonsztop prodaksnt láttam, a Szeretet nélkült. Ebből kiderült, hogy jobb anyagi viszonyok és nagyvárosi körülmények között is meglehetősen rossz a helyzet. (Az eltűnt 12 éves kisfiú anyját játszó színésznő a Szatirikon Színház Sirályának Másája, rögtön megismertem.) Ez a film is olyan, hogy egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz ebből. Kedvenc jelenetemben két férfi ült a munkahelyi étkezdében. Az egész sztalovaja, meg ami ételt a tálcájukra tettek, messze-messze nívósabb, mint amit én 40 évvel ezelőttről, a Szovjetunióból ismertem. Az asztaluknál velük szemközt ültünk mint kamera. Arról beszélgetett a két pasas, hogy mi van, ha valaki elválik. Mert a vállalati szabályzat megköveteli a családot, csapatfejlesztésnél, céges buliknál például jelen kell lennie feleségnek, gyereknek. Eközben az előétel salátát fogyasztották mindketten. Az egyikük egyszer csak megállt a rágásban, kivett valamit a szájából, amit nem tudott megenni. Nézegette kicsit, aztán letette a tálcájára, folytatta az evést. Egy perc múlva a másik csinálta ugyanezt. Nem tudom megmagyarázni, miért találtam zseniálisnak ezt a jelenetet, de olyan volt, mintha valahogy elégtételt adtak volna nekem. (215 rubelt fizetett ez az ember a tálcányi ebédért! 90 volt a havi ösztöndíjam anno.) A Jurányiból adta este a színházTV.com a Stereo Akt és a Füge premierjét, az Ex katedra című előadást, Boross Martin rendezését. Részvételi színház hat szereplővel: táncos, színész, civil, menedzser, filmkészítő, valahogy így. Többé-kevésbé egyidősek, a rendszerváltás után kezdték tudni az eszüket. Az általános iskolai emlékeiket mesélték egymásnak, abból lett a szűk másfél órás produkció, leszűrt memoár hat, egyszemélyes gurulós iskolapadra. A kor az ő életkorukból nézve nekem persze idegen, amit onnan is rögtön tudhattam, hogy a szereplők közül többen alternatív iskolába jártak, ami az én időmben nem létezett. Meg a híres Kacsamesékkel sem volt dolgom soha, ám most az egyszer végre megnézhettem, hogyan szakították félbe, és miként jelentkezett be helyette a miniszterelnök-helyettes a miniszterelnök halálhírével. Tulajdonképpen csak akkor helyeztem el ezt a figyelemreméltó társaságot Máté és Annamária nemzedékében (hozzávetőleg ott), amikor hosszasan sorolták, mi mindent kellett beszerezni iskolai cucc gyanánt a tanévkezdéshez. Annak a listának néhány eleme hirtelen elővillant az emlékeimből. Azt szűrtem le az elhangzottakból, hogy az általános iskolai tanárok személyre szóló megjegyzései, emberi megnyilvánulásai nem felejtődnek el. Sem a pozitívak, sem a negatívak. Megragadnak és hatnak. (Azért azt nem állítom, hogy életfogytig tartanak, mert én például már nemigen emlékszem ilyesmire.) Szerdán kezdtem tartani a szombattól. Ugyanis az első oltás után három héttel vagyunk, tehát a második Szputnyikunk napja a mai. És hirtelen egybeesett avval a hétvégével, amikor a kormány 74 ezer oltást tervezett beadatni a kórházi oltópontokon, tehermentesítve a háziorvosokat. Ahogy a miniszterelnök számolni szokott, még az is lehet, hogy a plusz 74 ezer oltáshoz 140 ezer kuncsaftot mozgósítanak, szóval nem lesz könnyű szombatunk – gondoltam. De tagadom, hogy én nyírtam volna ki az akciót, emberek távolköltöztetésével az oltóponttól, másoknak a kijelölt időpont előtt beadott oltással és hasonlókkal. Én csak nem voltam optimista. Noha úgy voltunk tájékoztatva, hogy az egész ország beoltása is menne egyetlen hétvége alatt. Eddig ismeretség alapon folyt a dolog, most kiderült, hogy valóság alapon meg nem működik. Nehéz ezt megérteni egyébként, hiszen az elmúlt fél év alatt volt idő részletesen kitalálni, pontosan kidolgozni, majd megszervezni és kisebb, néhány ezres mintacsoporton kipróbálni a tömeges oltást sms-behívóval. De talán mással voltak elfoglalva. No akkor hajrá nekünk. A Honvédkórház volt a kijelölt oltóhelyünk, amelynek erre a célra berendezett folyosója az első alkalommal, február közepén még kicsit zsúfolt volt. Mindenki egy térben álldigált és várdigált, de gyorsan kipörgették az embereket. Most, a második menetnél még kellemesebb meglepetés ért bennünket: jól szervezett, gördülékeny fogadtatás, már a bejáratnál szortíroztak, ki milyen szérumért jött és hányadszor. Ezúttal adminisztrációs sor sem mutatkozott, és rögtön szétszórták az embereket többfelé. Továbbá mostanra kialakítottak nagy, tágas tereket, távolságtartó ülőhelyekkel az oltás utáni megfigyelésre. Nyilak, táblák vezettek oda, az egészségügyi személyzet pedig kedvesen végigsétálta az üldögélőket, beszélgetett velük. Bár jól éreztük magunkat ott, félórát sem töltöttünk a házban. Kifelé jövet, elköszönve a kiléptetőktől, gratuláltam is, hogy milyen nagyszerűen csinálják. Este Don Carlos, amely előadásra kritikarendelésem van. Hálát érzek a Radnóti Színház iránt, mivel a produkció 48 órán át nézhető és újranézhető, ami vitán felül oltás- és kritikusbarát megoldás. Azon tűnődtem aztán, hogy az ember gyanútlan színikritikus, de jön egy ilyen járvány, színházbezárás, új megoldások, és akkor hirtelen át kell fordulni filmkritikusba. Ez a bemutató esemény. Nagy Péter István rendezése s azon belül-felül minden: a nagyszerű dráma, a szövegkönyv, a zene, a díszlet, az operatőri munka, és persze a színészek sora – abszolút komplett. Vágyat ébresztett élőben látni. (Műfaji bizalommal remélem, hogy élőben nem kameráznak-vetítenek benne annyit.) Este óta van némi láz, hidegrázás, szédülés, végtagfájdalom. De hamar elmúlik állítólag. Mint elefánt a porcelánboltban, úgy viselkedett a proletárdiktatúra a felsőoktatás és a tudomány világában is. A kommunizmusban nem lesz kizsákmányolás, így jogviták és perek sem – érveltek –, beszüntették tehát a tudományegyetemek jogi karainak és a jogakadémiáknak a működését. Az ügyvédeket átképzésre küldték, legyenek ezek után jó emberek és néptanítók. Megrostálták a kereskedelmi felsőoktatást is, a közgazdasági ismeretek helyett többek között a Kommunista kiáltványt iktatták a tananyagba, hiszen „kereskedelemre egy szocialista társadalomban nincs szükség”, csupán „elosztóüzemekre”. Az orvosi kar tanárai tudták, hogy rájuk továbbra is szükség lesz, de attól féltek, hogy a proletárrendben érettségi nélkül is lehet majd felvételt nyerni (…). A pesti bölcsészkar tanárainak ilyen dilemmái nem voltak, nagy részüket a további intézkedésekig egyszerűen eltiltották a tanítástól, mert – így a magyarázat – „a (kar) a múltban mereven elzárkózott a haladó gondolatok képviselőinek befogadása elől”. Hasonló indoklással bántak el a tudományos rendszer fellegvárával, a Magyar Tudományos Akadémiával is. Április 8-án elhunyt Eötvös Loránd, az Akadémia korábbi elnöke. Dísztemetést kapott a Tanácsköztársaságtól, ravatalánál a népbiztos Lukács György méltatta, forradalmi szellemben. Ám csak a halott akadémikus volt jó akadémikus. Lukács néhány nap múlva levelet küldött Eötvös utódának, az 1905-ben megválasztott Berzeviczy Albertnek, és tájékoztatta: az Akadémiát legrövidebb időn belül átszervezik, mert annak „mai összetétele és működése a komoly tudomány fejlesztésének és védelmének érdekeivel mindenképpen ellentétben áll”. (Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története) MÁRKI Maga elég gazdag ahhoz, hogy megvegye az emberek szívét, kapzsi ösztönöket teremtsen és elhitesse velük, hogy boldogok. Más igazságot nem tűr el. Ez a maga alkotmánya. Minden üldözendő, ami nem hasonlít ehhez. Hogyan kéne azonosulnom ezzel? Kölcsönözzem az én testvéri szívemet a testvér megrontására? Mondhatom-e bárkiről, hogy boldog, ha nem gondolkodhat szabadon? Az ember, akiben én hiszek, érezze csak nyomorultnak magát Fülöp király alatt. Én így szeretném. Ne engem válasszon, Sire, arra, hogy azt a boldogságot terjesszem, amit maga veret nekünk. Megtagadom, hogy ezt a pénzt kibocsássam. Ezért nem lehetek király szolgája. KIRÁLY (csodálkozva) Miféle ember maga? Azt hiszi, a szellemes, körmönfont okoskodásával kijátszhatja a kötelességeit, amivel az állam adósa? MÁRKI Az az állam, aminek én adósa voltam, nincs többé. Valaha volt egy úr, mivel a törvénynek szüksége volt rá. Most azért van a törvény, mert szüksége van rá az úrnak. Kinek tartozom? A hazának? És az hol van? Spanyolországhoz ma már egyetlen spanyolnak sincs köze. Spanyolország most már egyetlen szellem burjánzása. És óriási testében egyetlen ember akar mindenhatóan működni, gondolkodni, és a hazafias keresztény dicsőség útján előretörni. Ember magának csak használatra kell, semmi másra. A koronáért van csak a világon, abban süllyed el egész lénye és tulajdon akarata. Növénnyé aljasult a szellem. Úgy virágzik a trónnak, ahogy a kalász az arató kaszájának. (Felindulást vesz észre a királyon, elhallgat. De a király tovább hallgat) Kit szeressek? Nem találom az embereket… Az emberi nemet kiüresítette egy koronás halandó. És miért? Mert birkóznia kellett a szabadsággal? A politikája feltalálta az egyetlen mértéket, amihez aztán mindenkinek szemlesütve igazodnia kell. (Friedrich Schiller: Don Carlos) Tegnapelőtt került itt szóba Lukács György, és eszembe jutott róla, amit Radnóti Sándortól olvastam a Sosem fogok memoárt írni című kötetében. Miszerint Fehér Ferenctől hallotta, mit mondott neki Lukács György a halálos ágyán mintegy vigasztalásképpen: „én nem az az ember voltam, akit szeretni lehet”. Ez nekem nagyon tetszik. Gondolkodtam, vajon mondhatnám-e ezt én is a halálos ágyamon, de még ha mondhatnám is, akkor sem mondhatnám, mert szerénytelenségnek hat. Nem olyan ez, amit akárki mondhat…! Ugyanebben a könyvben úgy említi Radnóti Sándor Vidrányi Katalint – akiről én, attól tartok, nem is hallottam –, hogy muszáj volt rákeresnem. Legendás filozófus-teológus, fiatalon meghalt 1993-ban. Idehozom ezt a nagyszerű mondatot a nekrológjából, amit Geréby György írt a Beszélőben: Akit viszont ő megszeretett, annak hajlandó volt akár hajnali négy órakor is finnre fordítani a varsói gettólázadás jiddis dalait. Odafókuszáltam a Magyarkanizsán alapított, találó elnevezésű Udvari Kamaraszínházra, amely a járvány alatt is aktívan dolgozik. (Mindannyiunknak tenni kell érte napról napra, hogy Trianon ne ismétlődhessen meg soha többé – nyilatkozta a színház munkatársa, Szigeti Réka irodalmi szakértő.) Jelenleg Horváth Jenő történész 1938-as A Milléniumtól Trianonig című munkáját dolgozzák fel dokumentumfilm formájában. Az eddig elkészült 20 perces első részt úgy kell elképzelni, hogy a színészek fejét hol profilból, hol szemből látjuk, amint felolvassák a szöveget a súgógépről. Háttérben archív képek, térképek, mai budapesti drónfilmek. Magát a történészi művet sajnos nem ismerem, de a Trianon-évforduló kapcsán számos értékes könyv jelent meg mostanában, nem egyet olvastam közülük, és az biztos, hogy ezek szerzői sokkal több forrásból dolgozhattak, mint amennyi Horváth Jenő idejében rendelkezésre állt. Megnéztem a Kié ez az ország? című előadásukat online. A művet Daday Loránd írta Székely Mózes álnéven 1944-ben, átdolgozta a rendező Andrási Attila. Nos, nekem nem sikerült felfedeznem, milyen értékekkel bír a produkció. Társalgási modorban előadott mélyen felszínes melodráma. (A színlap Stockholm-szindrómát és túszul ejtett nemzetet említ, de idáig öntevékeny gondolatban kell eljutni.) Az előadás esztétikája… nincs esztétikája az előadásnak. Vizualitása sincs. Díszletre, látványra nem költenek a magyar állam bőkezű apanázsából. A rendező arra látszik szorítkozni: ki honnan jöjjön be, üljön-e vagy álljon. Hiányzik például az a minimális udvariasság, hogy eligazítana a szereplők között. A főszereplőt, a pesti színésznő dívát 30-as, 50-es vagy 70-es korú asszonynak kell értenünk? A színészek zömének külsőséges, kongó játéka láttán az jutott eszembe: ők vajon hisznek-e ebben a dologban bármilyen értelemben is. Jónás Gabrielláról elhiszem, hogy igen. Hát a „Hol a színészünk?” óta már Jászai Mari-díjat nyert Kálló Béla? Hogyne. A színház szlogenje: Udvari Kamaraszínház – A jelenünket eredményező múltunk színháza. Mondjuk ez így igaz is. Bár nem feltétlenül szükségszerű, hogy a színházi múltunkból pont ez a minden értelemben múltszínház eredezzen a múltunkat eredményező jelenünkben. Hétvégén szoktunk kirándulni menni, de észrevettem, hogy messze nem csak mi. Ettől aztán előfordult olyan, hogy túl sokan voltunk, és egyszer egy helyen majdnem úgy álltunk sorba, mint a mászók a Mount Everest csúcsánál. (Olvastam, hogy egy ideje már ott is tolonganak.) Ezért most kitaláltam, hogy ne hétvégén kiránduljunk, hanem csütörtökön. Be is vált ez tegnap, ideálisnak találtam a népritkaságot Dobogókőn (Dobogókövön?), a Rezső körúton vagy a Rezső-kilátónál. (Tirts Rezső királyi erdőtanácsosról kapta nevét, akinek elévülhetetlenek az érdemei az első magyar turistaútvonalak kialakításában.) Hanem amikor délután hazaértünk, avval szembesültem, hogy a belvárosiak nem mozdultak ki a lakásukból, mindnek ott áll az autója az utcán. Ej, hát mit ülnek otthon – gondoltam –, miért nem mennek kirándulni, vagy valami, hogy találhassunk egy szabad parkolóhelyet?! Az biztos, hogy nehéz nekem minden irányból a kedvemre tenni. A foggyulladás olyan szerzet, direkt több napos ünnepeken támad. Két lengyel film, az ajánlásommal. Az utóbbi időben láttam, mindkettőnek Janusz Gajos a főszereplője, aki valaha Janeket játszotta a Négy páncélos és a kutyában (Fodor Tamás feledhetetlen szinkronjával), és ma a legnagyobb élő lengyel színész. Megöregedett persze (82 éves), meghízott, a haja megbarnult, de a szeme megismerszik. Az egyik film a Test. Malgorzata Szumowska rendezése, díjazták is érte mint legjobb rendezőt a berlini filmfesztiválon 2015-ben. Már az első percekben, még a főcím előtt leesett az állam. Lassú, fura történet halottakról, problémás élőkről és a közöttük lévő kapcsolatról. Finom, játékos, morbid humorral. Nekem való, na. A másik a Zárt rendszer, Ryszard Bugajski munkája. Ez a felsőbb vezetői körökben működő sima, hétköznapi szervezett bűnözést mutatja be. Korrupció, hatalommal való visszaélés, minden ilyesmi. Három fiatal elindít egy sikeres vállalkozást, és azt miként szerzik meg tőlük a potentátok, a főügyész, az adóhivatal-vezető, a miniszter (és még aki kell) közreműködésével az „Offshore Holding” számára. Amikor a végére értünk egyszerű, brutális, sikeres hadműveletüknek, arra gondoltam, hogy hiába lepleződtek le, nálunk ezt megúsznák ezek az állami maffiózók. Aztán a film végén olvasható a felirat, hogy a név szerint szereplő hősök az eset után hogyan buktak fölfelé, vagy legalábbis hasonlóan fontos beosztásba. Jó, szóval Lengyelországban is megúszták – gondoltam. – Akkor viszont az a különbség, hogy nálunk ez a film így, konkrét személyekhez kötve, nem készülhetett volna el. Most utánaolvastam: közpénzt nem kapott a film, nevük elhallgatását kérő lengyel vállalkozók adták össze a költségvetését. Vagy úgy! Akkor az lehet a különbség, hogy nálunk nincsenek NER-vállalkozók, akiknek lenne elég mersze, és NER-független vállalkozók, akiknek lenne elég pénze ilyesmire. Mátyás király juhásza – Bárány-gate. A tegnap este kínálata már majdnem olyannak festett, mint egy rendes színházi hétköznapé. Adott előadást a Katona, az Örkény, a Radnóti, a Magyar Színház, a Játékszín, az Opera, a Bábszínház, Miskolc, Győr. Mindazonáltal a San Franciscó-i operát néztem. (A Katona K:ortárs sorozatának Háy-darabját eltettem desszertnek vasárnapra. Bár lehet, hogy az utánai beszélgetést kihagyom, mert az fel szokott ingerelni.) A San Franciscó-i opera Wagner Ringjét kínálja ebben a hónapban, hétvégenként nézhető. (Ingyenes, csak regisztrálni kell hozzá.) A múlt hétvégén ment A Rajna kincse, amiből talán Fasolt és Fafner tetszett legjobban. Ügyesen növesztették óriássá őket. Tegnap A walkürben a sziklás hegyi tájat, az istenek ormát egy patinás, nagy ablakos iroda játszotta, manhattani felhőkarcolóban, mondjuk az 1930-as években. Ott ült az íróasztal mögött és a kilátás előtt telefonálgatva Wotan mint elegáns üzletember. A következő helyszín egy autós felüljáró-csomópont alatt rohadozott, majd a harmadik felvonásban a walkürök ejtőernyős egységként érkeztek. Voltak ötleteik, mindenesetre. Nekünk is volt ötletünk: frankfurti leves. Annamaritól tanulta a készítését kedves férjem. Isteni lett, ipari mennyiségben, úgyhogy napokig habzsolom. Kölcsönös sajnálatunkat fejeztük ki amiatt, hogy frankfurti leves nem küldhető csatolmányban. Vajon kik az idén újjáalakult Jászai Mari-díj bizottság tagjai? – kérdeztem a minap, és nem is csak magamtól. Az előző testület összetételét – ha nem is simán, de a nyilvánosságra hozott céhlevelezésünk nyomán – még sikerült megtudni*. Idénre már nem igényelt a kritikusok szakmai szervezetétől jelöltet a minisztérium. A Magyar Színházi Társaságtól és a MASZK színészegyesülettől igényelt ugyan – mint megtudtam –, de a delegáltjaikat nem kérte fel tagnak. Kik a tagok tehát? Nem tudja senki – erre jutottam. Felhívtam olyan embereket is, akikről azt gondoltam, hogy ők talán lehetnek tagok. De ők sem tudják, kik tagok. Telefonáltam dr. Ragány Misa minisztériumi főosztályvezetőnek is, ám fejből nem tudta az összeállítást, és abban sem volt biztos, hogy nyilvános-e az információ. (Elég abszurd, ha államtitok, hogy a szakmai díjat név szerint mely szakemberek ítélik oda a szakmájuk kiválóságainak.) Fekete Péter államtitkár – aki régebben, a személyes ismeretségünk idején még becsült engem – nem hívott vissza. Szerencsére az idei Jászai Mari-díjazottak listája – amit reggel 8-kor kiadott az MTI, ahol ingyenes regisztrált hírfogyasztó vagyok – több mint nyomravezető. Homonnay Zsolt, Jászai László, Mira János, Nagy Sándor, Seregi Zoltán, Szabó K. István, Tarpai Viktória, Zöld Csaba. Pontról pontra jó eséllyel lehet megtippelni, hogy kik dönthettek, illetve kik szerezhettek kitüntetést egy-egy emberüknek. *Utóbb, az első olyan év után, amikor a díjazottak közé alig került be valaki a bizottság listájáról, Huszti Péter lemondott, és Rátóti Zoltán került a helyére. Update 11 óra: Telefonált Fekete Péter, azt mondta, nem titkos, és hogy elküldi. Update 11.45 "A Jászai Mari-díj javaslattevő bizottsága: Cseke Péter színművész, rendező, igazgató; Nemcsák Károly színművész, igazgató; Rubold Ödön színművész; Kubik Anna színművésznő; Ráckevei Anna színművésznő" Te jau Isten! – mondta Radnóti Miklós, vagyis írta, tizenévesen egy levelében az unokahúgának. (Különben magyar költő vagyok című kötet.) Te jau Isten! – mondtam én is tegnap. Azután színházat néztem, a Veres1 Színház Tótékját. Talán írok róla. Az elején, amikor Tóték előkészületeket tesznek az Őrnagy fogadására, érkezik A lajt tulajdonosa nevű szereplő, hogy felmérje a budiszivattyúzás szükségességének mértékét. Tetőtől talpig védőruhában jött be a színre Petridisz Hrisztosz. Kedves férjem véletlenül odanézett a monitoromra, és rögtön megállapította, hogy az hadseregtől szerzett vegyvédelmi ruha. Honnan tudod? – kérdeztem. Háromujjas a kesztyű – mondta –, hogy meg lehessen húzni benne a ravaszt. Mik vannak. Annyit még, hogy Mihályfi Balázsnak pályáján kijárt az Őrnagy szerepe, való neki. De ha többet írok ide, akkor már nem fogok kritikát írni róla. Este felvettem az ünnepi pruszlikomat, hogy megnézzem a Magyarock Dalszínház online díszelőadását (sic!), Másik Lehel és Vizeli Csaba Klapka című rockmusicaljét Koltay Gábor rendezésében, Földes Tamás és Makrai Pál főszereplésével. De aztán nem bírtam én azt sokáig ideggel. Pláne hogy előbb-utóbb jönnie kellett Assermann Ferenc várkapitány szerepében Orbán Viktornak (a műről készült CD-felvétel szereposztása szerint). Átcsusszantam máshová, ahol Darvas Kristóf tartott forradalmi online bárzongorázást. Oda elég volt a hálóing. Szép Ernő Felnőtteknek című könyvét olvasom. Amilyen bohém, nagyvilági embernek ismertem, kicsit meglep, hogy nem pesti volt Szép Ernő, hanem Hajdúszoboszlón cseperedett fel, és erről a városról ír meleg szeretettel, a családjáról, meg az egész gyerekkoráról. Az egérfogónak külön fejezetet szentelt. Ebből kívánkozik ide a kockás füzetembe: Tulajdonképpen rokonszenvet éreztünk az egér iránt, kivált, mikor fia-egeret találtunk az egérfogóban, abba szívvel lélekkel gyönyörködni tudtunk. Mégis el bírtuk nézni, hogy apám kinyitja az egérfogót, a macska persze már ott várta fellelkesedve a zsákmányt. Amit a macska az egérrel meg az egérkével is mívelt, az a kegyetlenség az több volt, mint állati, az emberi volt. Csudálni való, hogy a gyerek milyen irgalmatlan, élvezi a kis egérnek a macskától való gyötörtetését. Alig van még szíve a gyereknek. Lehettem már tizenhárom esztendős, mikor nem bírtam többet odanézni, ha a macska az egérrel elbánik. Édes elégtételt kaptunk most 1941-ben, akik a gyengébbhez húzunk, a moziban, a Walt Disneynek a macskáról meg az egérről rajzolt bűbájos filmjében, ebben a huncut egér megmenekül, a macska az, aki kikap. Don Carlos. (A címről, amit adtam, Tarján Tamás kolléga jutott eszembe, aki szerette a szó- vagy betűjátékos címeket. Lehet, ő hozzátette volna még, hogy éternité, vagy pour l’éternité vagy valamit további.) (A színház betoldást igényelt. Azt tüntette fel a szerkesztő a cikk után.) Megnéztem a szombathelyi színház Ádám almái-előadását felvételről, Czukor Balázs rendezésében. Első alkalommal, a Radnótiban sem tette rám ez a darab az elvárt hatást, de még az is elmúlt: úgy elfelejtettem, a szereplőkre meg a történetre sem igen emlékeztem. Másodszorra látva már megkockáztatom, hogy hétpróbás giccs ez. Bizarr vígjátékként korántsem működésképtelen. Be kell vallanom, kicsit restelkedve, hogy felnevettem, amikor Khalid a madarak helyett a macskát lőtte le a fáról. Ahogy elnéztem, bizonyára a klassz kis Márkus Emília teremben játszották, közelnézők előtt, széles, hosszú színpadon, ahol szépen dobozszerűen meg lehet világítani a különböző helyszíneket egymás mellett. Jól áll a darabnak a színpadkép, Horesnyi Balázs díszlete. Antal D. Csaba játssza a László Zsolt-szerepet, és úgy érzem, ebben most kinyílt színészileg. Horváth Ákos is tetszett a próbaidős bűnöző szerepében, legfőképpen a gyanakvó értetlensége az elején. Testhezálló feladatot kapott, jól végezte el, és ez a többiekről is elmondható. De most komolyan: ki jött a naplómba ezen a héten Miami Hollywood nevű városrészének egyik fogorvosi rendelőjének internethálózatából? Nem egyszer, de hatszor? A miami helyszínelők vezetője, a vörös hajú Horatio hadnagy talán? Amikor épp nem nyomozott? Vagy pont akkor, amikor nyomozott? Esetleg a csapatából valaki? Kedveltem az embereit, majdnem kivétel nélkül. Csak a vakolat arcú szőke nőt nem bírtam, de szerencsém volt vele, mert az utolsó egy vagy két évadban eléggé hátravonták őt a forgatókönyvírók. Nemigen ment terepre, üldözni (fehér nadrágkosztümben, tűsarkú cipőben). Általában csak a fejét mutatták, ezért gyanítottam, hogy babát vár a színésznő. A héten pont véget ért a Miami helyszínelők sorozat a Cool csatornán, úgyhogy felszabadult egy délutáni órácskám. Ezer meakulpa és kétszáz Moszkvics-slusszkulcs – ezt a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Az öreg király hagyatéka című jól sikerült gyerekelőadásában mondta az egyik szereplő, és sikerült is hibátlanul kimondania. Volt a szoboszlói fiúcskának, Szép Ernőnek kutyája. Kutya meg gyerek a legszebben összeillenek. Olyan mint a gyerek a kutyus is, az is csak falni szeret, meg játszani, haszontalankodni. Kutya közt soknak teljes életébe gyereknek szabad maradni, kinek egyéb dolga sincsen, mint megvidámítani a gazdáját meg annak a háza népét. Az Isten a kutyát ajándékba adta nékünk, különös gyengéd gondolata volt ez az Istennek. Külön kis imádsággal kéne megköszönni a jó Istennek, hogy a kutyát teremtette. A kutya tán arra való, hogy valami szép jó ösztönt, szép jó érzést terjesszen. Megpirulhatunk mink emberek, ha szemünkbe tekint a kutya: lám tanulhattok éntőlem négylábútól, eltanulhatjátok, hogy kell a földön viselkedni. Talán, talán fog a kutya sugalma valaha rajtunk, rákapunk egyszer majd a jóindulatra, kedveskedésre; talán barátsággal is lehet a világot tartani, talán, talán. Annyi munkaügyi színháznézés esett tegnapra, hogy élvezetire már nem is jutott idő. Ráadásul akadt köztük olyan, amit tulajdonképpen eredménytelenül néztem. A Spirit Színház A kis herceg című előadását kritikaírás szempontjából mérték alattinak ítéltem, úgyhogy elejtettem. Mint egy kis halat visszadobtam a vízbe. Hadd gyarapodjon/-jék. Még tegnapelőtt néztem 2001-es Don Giovannit a zürichi operából. A legjobb (nekem) az volt, amikor Leporello elénekelte Donna Elvirának, hogy gazdájának, Don Giovanninak hány nője volt eddig szerte a világban. Vaskos kötetben voltak könyvelve a pontos adatok. (Amúgy öntevékenyen is mindig akad valaki, aki kéjesen beavatja a szerelembe esett nőt az ilyen szörnyűségekbe.) Leporellót Polgár László, Donna Elvirát Cecilia Bartoli adta. És látszott rajtuk, hogy ez a két énekes nem muszájból, instrukcióra színészkedik, hanem csurig élvezetből. (Ma éjfélig, itt.) Csak éjjel volt érkezésem beesni a San Franciscó-i Operába. Az ottani Ringet amerikai rendezőnő, Francesca Zambello vitte színre. Azt kívánom dokumentálni, hogy az e hétvégi Siegfriedben egy medve garázdálkodik Miménél, az ő szeméttelep melletti lakókocsis műhelyénél. Még jó, hogy el nem vitte magával az a mackó a málnásba az ősi varázskard darabjait. Mert akkor Siegfried mivel szúrta volna le Fafnert, a nagy, füstokádó markológépet. Hogy hogyan hal meg naponta kétszáz ember a magyar kórházak COVID-osztályain, abba belegondolni sem merek. Az életcélom most az, hogy elkerüljük a fertőzést, a betegséget. Két héttel vagyunk a második Szputnyik-oltás után, tehát a védettség kialakulhatott. (Igazolvány még nem érkezett.) Ettől függetlenül továbbra is az eddigi gyakorlatunk szerint élünk. Fertőtlenítünk, kézmosunk, ügyelünk a távolságra. Kedves férjem online tart órákat, laborokat, konzultációkat, hetente egyszer megy be az egyetemre. Én csak vásárolni járok, legfeljebb sétára vagy kirándulásra indulunk, emberekkel nem találkozunk, és ha Máté meg a barátnője meglátogatnak bennünket, maszkot viselünk mind a négyen. Látom a híreket, legalábbis a címüket. Nagyon óvatosan olvasok bármit is. Gondosan ügyelek, hogy a kormányfő és beosztottjainak nyilatkozatai ne jussanak el hozzám, és az ellenzéki politikusok véleményét sem igénylem. Kímélem magam. Kormánysajtót nem olvasok, tévét nem nézek, legfeljebb a Coolig, a Spektrumig vagy a NatGeóig megyek el. Ekképpen próbálok vigyázni a mentális egészségemre és a vérnyomásomra. Így is eljut hozzám. Ismerek háziorvost, aki már egy ideje a péntek délutánjait és estéit avval tölti, hogy összeállítja a hétvégén oltandó betegei listáját, leszervezi a jövetelüket. Aztán le kell mondania, mert nem jut vakcinához. És ismerek olyan, 60 pluszos krónikus beteget, akinek esélye sincs oltásra – még a kínaira se, amivel az időseken kísérleteznek –, mivel a háziorvosa történetesen egy ellenzéki párt meg-megnyilatkozó egészségügyi szakembere, tehát ez a doktor rendre kimarad a vakcinaosztásból. Nem sikerült, minálunk megint nem sikerült ésszerűen, felkészülten, körültekintően, szakszerűen, méltányosan, bizalomgerjesztően, hitelesen és emberközpontúan kezelni a helyzetet. Ez Marosvásárhelyről nézve is jól látszik – fűzöm hozzá, miután épp elolvastam Parászka Borókát a Mozgó Világban. Tavaly február végén mutatták be Nyíregyházán az Úri murit. Már nem lehetett élőben megnézni, de most adják online. Szőcs Artur rendezte, természetes sorrendben a miskolci Feketeszárú cseresznye után. Kreatív színpadi átiratnak érzem Ari-Nagy Barbara szövegét.
A rendező Szőcs Artur az italos, ő
szolgál fel a kocsmában és a tanyán is. Amikor hozza a söröskorsókat, úgy veszi
le a tálcáról, hogy felül fogja, ahol az ember szája érintkezik a pohárral. Ez a
halálom, az ilyen pincért azonnal Slárku Anett forgó házvázdíszlete egyszerű, jelzésszerű, s békés meg baljós hangulatot is kiad. Benne van már eleve a szerkezetig leégés. Külön cikkely jut rajta a zenészeknek, és ez a banda még az Űrodüsszeia zenéjét (Richard Strauss) is eljátssza a napfogyatkozáskor. Mi is a baj ezekkel az emberekkel – tűnődtem. Kietlenek. Rombolók. Nincs dignitásuk. Nagyobb érzelmi értéke van számukra egy kandisznónak, mint feleségnek, gyereknek, barátnak. Pont Lekenczeynek van itt méltósága – az Horváth László Attila színészi formátumából jön. Mertz Tibor meg igazán jó fogás volt Csörgheő Csuli szerepére. Micsoda Magyarország az, amit ez a sűrű, erőteljes előadás mutat?! Szakhmáry átkozza a közeget, közben valaki bekiabálja a mulatásból, hogy „Száz év múlva nem ilyen lesz!” No, hát száz év telt el az 1920-as évektől máig. És nem szívesen bocsátkoznék összehasonlításba. Ha tudtam volna, hogy forgattak egy westernfilmet a két Sutherland főszereplésével, már rég láttam volna. Vagyis olyan rég azért nem, mert 2015-ös, Forkasen a címe. Megnéztem most, nem jó film. Bosszantó és kiszámítható. Ráadásul, fájdalom, eltűnt a Sutherlandek szája. Valaha abban hasonlítottak a legjobban egymásra, hogy bájos módon ugyanolyan szép szájuk volt. Amikor fiatalok voltak. Mármint külön-külön az apa és fia, ki-ki, amikor fiatal volt. (Mondta is Donaldnak Jane Fonda a Klute-ban ötven évvel ezelőtt, hogy szép a szája.) De Donald száját mostanra elnyelte az ősz szakálla – bár biztos így is beletalál visszafelé kanalazva a levest, ahogy a Tű a szénakazalbanban csinálta –, Kieferé meg tűnik el, vékonyodik, ahogyan öregszik a pali. Így jártam filmmel és szájjal. Él Németországban egy rokonom, akivel közös dédapám a henc(z)idai csodarabbi. Küldött most ez a rokon egy 1896-os olvashatatlan (úgy értem, héber) iratot. Fölöttébb érdekelte, mi lehet benne, Izraelig is elment, hogy lefordíttassa, de nem volt egyszerű, mert ehhez már ott sem sokan értenek. Sikerrel járt, így én is megkaphattam tőle az eredeti dokumentum fénymásolatát, valamint a fordítást. Mint kiderült, ez egy úgynevezett kaboló Szatmárból, amely igazolja, hogy a Máramarosszigeten 1865-ben született Fuchs Kappel kitanulta a sakter mesterséget. Az aláírók állítják, hogy Fuchs Kappel vallásos ember. Tanúsítják, hogy bebizonyította: mind nagy állatokat (ökör, marha), mind kis állatokat (bárány, birka), mind szárnyasokat (tyúk, liba, kacsa) le tud vágni a rituális előírások szerint. Sakteroló kése éles és hibátlan. Az okirat elismeri Fuchs Kappel képességét, egyben felszólítja őt, hogy a sakterolást állandóan gyakorolja, tudását mindig frissítse és fejlessze, tanulmányairól meg ne feledkezzen. Dátum, aláírások. Elégedetten gondolok a dédapánkra, mert szót fogadott az aláíróknak: olyannyira tanult tovább, hogy aztán rabbi lett belőle, ami – mint megtudtam – nem áll ellentétben a sakterolással, azt mint afféle mellékfoglalkozást űzhette továbbra is. Bartók Béla születésének 140. évfordulóján a Kolozsvári Magyar Opera közvetítette tegnap A kékszakállú herceg vára előadásának 2020. január 16-i felvételét. Azon az estén sajnos rossz helyre tettek le egy mikrofont. Oda, ahol minimum egy nő és egy férfi egész előadás alatt beszélgetett, vihorászott, sutyorgott, kommentált és néha még énekelt is. A dumájukat nem lehetett érteni, csak a tapsnál, amikor hangosan örültek, hogy vége az előadásnak. Nyilván nem állt ez kifejezetten szándékában a cserfes fiatal nézőknek, de tönkre vágták Bartók operáját és az azt előadó, tiszteletre és együttérzésre méltó művészeket. Ilyen felvétellel ünnepelni Bartók születésnapját – minimum bizarr. Ha látná, ez lenne a halála. (Vajon CSI szintű laboratóriumra lett volna szükség a zajok eltüntetéséhez?) A Kolozsvári Magyar Opera tudta, hogy elszúrta, mivel a közvetítés elején inzertben kért elnézést a nézőtéri zajokért. Mégis ország-világ elé tárta ezt a mindenkire nézve megalázó blamát. De belátom, ma már az is nagy dolog, ha egy intézmény képes elnézést kérni valamiért. A fentiektől eltekintve – eltekinteni még csak-csak lehetett, de elfülelni?! – arról számolhatok be, hogy Szinetár Miklós rendezésében sötét, klasszikus forma, rideg kőkockákból álló várban él a Kékszakállú, boltíves rések az ajtók, Judit általában csak benézett a lyukon, és olyankor színes fény érte őt. Kedvesen rekonstruálták itt a bő száz évvel ezelőtti ősbemutató Bánffy Miklós tervezte díszletét, jelmezét. Gyerekelőadások király- és királynőjelmezére emlékeztettek a ruhák. Értetlenül néztem a Kékszakállú íróasztalát. Faragott állatlába volt és a tetejét abrosz borította. De hát ki dolgozik terítővel letakart íróasztalon?! Talán csak aki pizzát is rendel, hogy bekapjon valamit munka közben. (Utóbb kiderült: arra kellett az abrosz, hogy Judit a hetedik ajtót követelve lerántsa.) Félretéve mintegy az iróniát, Meláth Andrea és Szabó Bálint teljesítményét nagyon is meggyőzőnek találtam. Hab a tortán, hogy ahogy ők énekeltek, érteni lehetett a szöveget. Miután a tavaly tavaszi karanténidőszak alatt felmerült a lakóhelyelhagyási tilalom lehetősége, nyáron gondosan bejelentkeztünk Verőcére is. Régen ez úgy volt, hogy nyilvántartottak állandó lakcímet meg ideigleneset. Most (tavaly nyáron) azt írták a lakcímkártyánkra, hogy lakhely: Budapest, tartózkodási hely: Verőce. Erre mi történt? A tegnapi dunakanyari kirándulásunk keretében szembesültünk avval, hogy nemcsak a védettségi igazolványt postázta oda a hivatal, de még a belvárosi önkormányzattól elzabrált súlyadó határozatát és csekkjeit is oda küldte a NAV. Na köszönjük szépen. Ha ezt nem sikerül meghekkelnünk, akkor kénytelenek leszünk stornózni a bejelentkezést, mert aligha fogunk szeptember és május között hetente elutazni postaládát nyitni vagy postahivatalt hétvégén feltörni. Ha már posta. Radnóti Miklós levele dr. Buday Györgynek, Budapest, 1934. július 24. (Különben magyar költő vagyok című kötet.) Egyszerűen nem tudok kapcsolatot teremteni a közönséggel, nincs módom rá és ez megbénít. Ezzel kapcsolatban kérlek valamire. Te ugy-e összebarátkoztál Bresztovszkyval az Íróhéten? Ha módod van és megoldható, kérlek írj neki valamiről levelet és említs meg és kérdezd, hogy miért nem hoznak tőlem gyakrabban. És a levéllel egyidőben írd meg nekem egy lapon, hogy írtál neki s én akkor néhány nappal később beállítanék hozzá néhány verssel. Megoldható ez így? Természetesen csak abban az esetben lehet erről szó, hogyha neked nem kényelmetlen és írhatsz neki másról. Úgy, hogy ez az ügy „mellékes” legyen. Lehet, inkább nem is kellene mások leveleit olvasnom. (Úgysincs nexusom Bresztovszkyval.) A hétvégék színházilag torlódásosak, pláne színházi világnapkor. Volt a Katona K:ortárs Háy-sorozatának 3. darabja, amelyben a Versmondó fiúk erős mezőnyéből is kiemelkedett Petőfivel Takátsy Péter és Fekete Ernő Csokonai Rémítő s vídító kétségekjével. Aztán muszáj volt megnéznem a gyergyói Figura Stúdió Albu István rendezte Phaedráját. Költői látomás: „csőtöréses” Athén, csillámló vízben bokáig gázoló, erősen állapotos Phaedra, vak Oinone, a darabban eredetileg azt hiszem nem szereplő, de joggal itt bóklászó Küprisz/Aphrodité, Bocsárdi Magor mágikus zenéje – vettem. Bécsből A bolygó hollandi, hajóbordázattal, amelyben Senta konkrétan tűzbe ment a szerelméért. De főműsoridőben, este 7-kor a Nemzetinél voltam, a Kassai polgárokon. (Kaptam linket a színháztól, köszöntem.) A szép szavú dráma Szabó K. István rendezésében, alaposan meghúzva, ugyanakkor nem igazán beleillő Márai-idézetekkel dúsítva. Az ember nyugodtan gondolhatott róla, amit akart. (Én például ezt: még mindig nem békéltem meg avval, hogy itt egy klasszikus hős, a Rátóti Zoltán játszotta kőfaragó mester lényegében a 15 éves nevelt lányáért veszkődik. A lányra most ki se térjek.) Az előadás puritán fekete-fehér világában olykor felbukkantak színesebb, modernebb jegyek. A zene nemritkán úgy hatott, mintha mobiltelefon csörögne. A főhős feleségét megölni McDonalds-figurára emlékeztető zenebohócok jöttek, ejtőernyő-hevederekbe (?) csavarva, az egyikük műhajában horogkereszt, a másikéban ötágú csillag. Áhá! – gondoltam. Talán szimbolikusan kell felfognom az egészet. Mi minden fenyegeti a polgárságot. A pátert játszó Blaskó Péter egészségügyi maszkot viselt. Lehet, evvel rejtegette, hogy ő megborotválkozott, ellentétben a borostás Rátótival, Szarvas Józseffel és Rubold Ödönnel. E dramaturgiailag erősen túlterhelt Márai-műben az alapdráma mégiscsak az, hogy a király (Károly Róbert, 1311) egy önkényúrnak ajándékozza Kassa városát. A város pedig ellenáll. Ha a jog ehhez nem ad elég muníciót neki, akkor erőszakkal száll szembe az erőszakkal. Polgári engedetlenség anno. Előfordulhat, hogy a Nemzetinek ez a bemutatója bekerül a magyar színháztörténetbe. Avval, hogy az egyik szeptemberi előadás estéjén a színművészetisek odamentek a színház elé, hogy ott Márai Sándor, illetve a kassai polgárok szavait fordítsák azok ellen, akik az SZFE-t annektálták. Jobbára olyan sorokat idéztek a műből erős drámai súllyal, amelyek a benti szövegváltozatból kimaradtak. Leadtam a Tóték-cikket, amelyben a Veres 1 Színház Finito című előadása is említtetik. Ezért elsőre azt a címet akartam adni, hogy Árnyékszékek árnyékában. Aztán ezt fájó szívvel bár, de elvetettem. Tegnap a munkanapnyi terjedelemű nézésbe ezek fértek bele: a Vojtina Bábszínház ősbemutatója, az Arika, az elkápráztatóművész, amelynek címében előzetesen minden alkalommal Afrikát olvastam. A San Franciscó-i Az istenek alkonya, amelyben zöld munkaruhás, fekete napszemüveges asszonyságok megannyi porszívócsövet gabalyítva fonták a végzet fonalát, a kincsüket vesztett rajnai sellők pedig koszlott hajléktalanként guberáltak a szeméttelepen, én meg végre kifigyeltem a minőségi operai parókák technikáját. Aztán Don Giovanni 2000-ből a Metropolitanből, Zeffirelli klasszikus rendezésében, Renée Fleming vörös fürtös Donna Annájával és Bryn Terfel griberlis mackó forma Don Giovannijával. Először láttam olyan Don Giovanni-Leporello párost, ahol a két énekes alkatilag, fejileg és hajilag kicsit hasonlított egymásra, így el lehetett hinni, hogy egyik a másiknak adja ki magát. De el is nyelte itt a föld Leporellót is, csak aztán visszaadta. Végül pedig a Népi Rablét néztem meg – akadt olyan korabeli újság, amelyik így írta: a Népi Rablét mutatják be –, és nagyon érdekes volt most szemügyre venni, hogy ebből és evvel indult Pintér Béla 1998-ban. Persze láttam én ezt anno, de nem rögtön. Azt hiszem, a következő évben voltam először Pintér Bélán, a Kórház – Bakonyon. Ha én nem is kapcsoltam azonnal, szerencsére számos kollégám igen, gondolom abból, hogy a Népi rablét kritikusdíjat nyert mint legjobb alternatív előadás. Pedig vékonyka volt ez még, de már kicsit kilátszott belőle, ami aztán kinőtt. Ferzan Özpetek Szemközti ablak című 2003-as filmjét néztem valamelyik nap. Szép film, minőségi film, bár a dramaturgiája hajlik a didaxisra. Jók a színészek, különösen az idős férfiszínész nyűgözött le. Nem is pusztán a személyiség ereje, de az is érződött, hogy itt egy komoly színész dolgozik a legadekvátabb filmszínészi eszközökkel. Nézem aztán, ki ez az ember, Massimo Girotti. Látom egyrészt, hogy 85 évesen halt meg, szívinfarktusban, szinte rögtön az Özpetek-film elkészülte után. Valamint látom, hogy az olasz filmművészetnek hat évtizeden át volt kiemelkedő szereplője, akivel Antonionitól Bertoluccin, Pasolinin, Rossellinin át Viscontiig minden nagy rendező dolgozott. Hiszen láttam is fiatalon – ő volt fiatal, nem én – már a karanténban, Antonioni 1950-es Egy szerelem története című munkájában. Most pedig megnéztem Visconti 1943-as Megszállottságában, amely az olasz neorealizmus születéseképpen A postás mindig kétszer csengetnek egy verziója, és Az utolsó tangó Párizsbanban. Milyen kár, hogy nincs az a karantén, ami alatt egy-egy nagyszerű színházi színész életművét lehetne végignézni! Pedig az is menne online. Egy közeli kis utcában találtam a járdán egy tárcát tegnap. Pénz nem volt benne – ebből arra gondoltam, talán nem is elvesztették ezt, hanem ellopták és aztán eldobták –, viszont ott lapult a fachokban minden irata az embernek. Hazajöttem, átvizsgáltam a tartalmat, kontaktot nem találtam benne a tulajdonoshoz. (Tanulság: érdemes a minden mellé egy névjegyet is betenni a tárcába telefonszámmal/mailcímmel.) Azonban a Facebookon megtaláltam – az azonos nevűek között összehasonlító elemzést végeztem, hát hiszen valami hosszúnevű diplomám van a bölcsészkarról, és az összehasonlító szó szerepel benne, erre határozottan emlékszem –, jött is egy óra múlva a fiatalember. Lehet, még nem is volt érkezése letiltani a bankkártyáját. A kapunkban bonyolítottuk le a visszaadást, zavarában a köszönöm mellé azt mondta még, hogy bocsánat. Megbocsátottam. Nézd, jaj kész ez a hónap is!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*