|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2026. április
Ez volt nekem, tőlem a kecskeméti Büszkeség és balítélet. Kikerestem, mit írtam annak idején a Budapest Bábszínház Semmi-előadásáról, és kicsit meglepődtem rajta, hogy mit, mert úgy maradt meg bennem mint taszító élmény. Nem is nagyon kívánkoztam megnézni a most készült második verziót. Dehát ha úgy érezték ezek a színházi alkotók, hogy muszáj volt megcsinálniuk, akkor én meg úgy érzem, hogy muszáj megnéznem. No és hát különösen nehéz volt beülni a Semmi 2.0-ra, amikor pótolhatatlan emberek halnak meg naponta, tegnap Radnóti Zsuzsa*, ez az előadás meg azonnal megbombáz avval, hogy nincs is értelme az életnek, de semmi. A 2013-as bemutatóhoz képest másik évtized, új színházi trendek, új zene, új színészek és a régi, színtelen (fekete-fehér), hideg arcú bábok, színes neonok, vetítés. A zene saját színházi (Cseri Hanna és Bongor), és olyan lendülettel énekelnek kórusban a színészek, hogy a dalszövegből legtöbbször semmit nem értettem. Aztán Barabás Bíborka egyetemi hallgatót választottam ki a szerepre, hogy az ő szájáról olvassam le a dalszöveget. És Bartha Bendegúz szemét olvastam még, pontosan, amikor a barátnője szüzességét tették fel tétnek az osztálytársai. Mit is mondhatnék erről a rettenetes történetről, amelyről egy ponton pihenésül le is váltam, ki is kapcsolódtam pár percre (tilos, tilos, de szívem joga), hogy röviden átvegyem magamban a Gábor Miklós-díj bizottság ügyeit. Amikor az előadásban odáig értünk a Fontos Dolgok Halmazának horrorisztikus összehordásában, hogy egy mutatóujj levágására került sor, akkor a mögöttem ülő középiskolás fiú – nyilván már hosszabb ideje tartó értetlenség vagy idegenkedés után – egyszer csak azt mondta félhangosan: Mi a szar ez?! Ez egy színvonalas előadás – zenés-bábos pszichothriller műfaji megjelöléssel – jó színészekkel, nyomasztás szakon, kitűnő eredménnyel. *Nagyon kedves Andrea! – egyszer egy fontos, támogató, szolidáris mailváltásunkban evvel a megszólítással élt. „Évről évre távolodtam attól, ami történt, jobban mondva csak azt hiszem. Közted és köztem nem beszélhetünk időről. Csak végérvényesen kimondott szavakról.” – Elolvastam Annie Ernaux A másik lány című regényét is (fordító Gulyás Adrienn), és már biztosan tudom, hogy ez az írónő engem idegesít. Most egy másik Annát olvasok, Anne Applebaum Autokrácia Rt. című könyvét. Nagyon szépen és lehangolóan leírja, hogyan fejlődtek ki, milyen hatásoknak és közreműködéseknek köszönhetően alakultak a jelenlegi autokráciák a világban. Megnéztem a Netflixen egy Jo Nesbř…na itt megálltam egy pillanatra: hát ezt a nevet meg hogyan toldalékoljam? Kiejtjük az utolsó betűt – ö-nek –, ezért tárgyesetben ékezetet kellene tennem rá, mégpedig két hosszút erre az áthúzott karikára. De hát ilyen betű nincs! Jó, nekifutok még egyszer: egy Nesbř-műből készült norvég bűnügyi sorozatot néztem meg – egyébként amennyire a dán szavakat egyáltalán fel lehet ismerni füllel, annyira a norvégból is kihallhatóak ám! –, na, szóval ebben a sorozatban a főszereplő nyomozó dohányzott, sűrűn, egyik cigarettát szívta a másik után. Tegnap éjféltájt értem az utolsó rész végére, aztán elaludtam, és azt álmodtam, hogy rágyújtok. Fú, de jólesett! A rendszerváltozás idején volt ez utoljára, hogy késő esténként mindig nézni kellett a tévét, mert annyi minden történt, és ott foglalták össze, ott beszélték meg műsorokban az emberek. Hát most nem a tévét kell nézni persze, hanem a netet, youtube-ot, podcastot. Néztem az ugyancsak meggyőző katonát, Pálinkás Szilveszter honvéd századost éjjel, és ránevettem kedves férjemre, mert ők az egyetemen egy csomó mindent maguk kénytelenek megvenni az oktatáshoz. Ezután egy szava se legyen, mert hát milyen lenne, ha katonaként a felszerelését kellene fizetnünk a családi kasszából?? Örülhetnénk, ha a tankját nem ő köteles megvásárolni! Marosvásárhelyi színésznövendékek léptek fel két estén a Szkénében a Hamlettel, Vladimir Anton rendezésében, akit csíkszeredai főrendezőként ismerünk, de Magyarországon is terjedőben van. A produkció azt mutatja be, mihez tud és akar kezdeni egy csupa fiatalból álló csapat evvel a drámával. Már az elején készen álltam rokonszenvezni velük, amikor az egyik fiú felvetette: vannak, akik Hámletnek mondják, pedig hát angolul nem így ejtjük, magyarul meg Hamlet, akkor vajon miért. Meg amikor a búcsúzó Laertes (Berencsy Martin) Opheliát (Szilágyi Orsolya) elhalmozta a nevéből származtatott leghülyébb becenevekkel. Mobiltelefonok, szelfik és elektromos gitárok, de a történet az eredeti – Nádasdy Ádám fordításában, akinek a tapsnál kitették a fényképét a megsemmisítő mosógép tetejére. A címszereplők váltják egymást, mindenki játszik Hamletet valamelyik jelenetben (mint Zsótérnél a régi SZFE-n), még a Gertrudot alakító markáns hangú lány is (Torner Anna). Csak Ophelia marad életében és halálában csak Ophelia. Egy kapucnis szürke föli, ez az, amit az éppen Hamlet felvesz, de fordítva is felhúzható, és úgy az arcot borító kapucnival őrültnek mutatkozhat az ember vagy halottnak, ha már ott tartunk. A Színész Kosztolányi Halotti beszédét mondja el, olykor vad zene és vad tánc lejtetik. Akadnak zagyvaságok, és a címszerepben való folyamatos csere következtében nagyon is feltűnő, kik lennének elfogadhatóak Hamletnek és kik nem. (Ízelítőt kaptunk belőlük – nekem Kiss Péter Hamletje tűnt a legizgalmasabb figurának.) Összességében az előadás életrevaló, valid vállalkozás szerintem. A rendezői koncepció jegyében a pesti esteken felkértek egy-egy nagy pesti színészt Hamlet apja szellemének. Kis szerep, szürke föliben, rossmannos szatyorral ülni és szemlélődni. Tegnap Fodor Tamás játszotta. Csodálatos volt őt nézni, rá-rápillantani időről időre. Azt lehetett tanulni tőle, hogyan kell figyelni. Shakespeare–Maráth–Frech': Sok hűhó semmiért – ezt láttam tegnap a Turay Ida Színházban Radó Denise rendezésében. Elsőre úgy gondoltam, talán inkább nem is írok róla ide semmit. Másodikra, hogy mégiscsak maradjon valami nyoma. Láttam már itt ilyet, a Shakespeare–Maráth–Topolcsányi szerezte A makrancos hölgyet, de még mindig nem tudtam megszokni ezt a fajta zenés színpadi egyveleget, amelyben Shakespeare szövege vegyül a jeleneteket és helyzeteket bővítő, magyarázó, illusztráló vagy éppen félrehordó, földszintes dalszövegű musicalbetétekkel. Papírmasé díszlet, kívülről kissé már amortizálódott palota (a belsejét nem láttuk), igyekvő szereplők, némelyikük ügyes is, meg pohos katonacsapat karddal a kézben, vagy például nyakon tetovált férfiszínész korabeliszerű jelmezben. A fiatalabb játszók zöme teljesen jól énekel. Nyilvánvalónak tűnik, hogy legtöbben a musicalműfaj felől érkeztek. A képzésük, a tapasztalatuk elsősorban erre terjedhet ki, nem a prózai színészetre, ami esetünkben nem mondható ideálisnak, elvégre Shakespeare-rel van dolgunk. Ambiciózusak, dolgosak a szereplők, még rokonszenvesek is, miközben voltaképp az volt számomra a legnehezebben elviselhető, hogy sokan mennyire zavartan és/vagy fogcsikorgatva játszanak, de minden pillanatban. Legyen akár egy pár mondatos szolgálólány vagy egy mellékes úr, egyfolytában arcokat vág, mozog, topog, gesztusokat tesz, mindenkire odanéz, minden szót lereagál, és akár a színpad hátuljában állva is egyperces történéseket talál ki magának, amiket nagy hajcihővel eljátszik. Lestrapálja ez az embert, mármint a nézőt. Természetesen én voltam az ufó a Turay Ida Színházban, az idegen bolygóról érkezett látogató. A közönség, amelynek láthatóan sajátja ez a színház, szépen felöltözve, családostul jött, a sorban a szomszédoknak udvariasan köszönve ült le, hallhatóan jól szórakozott, és minden bizonnyal pozitív élménnyel távozott. A zalaegerszegi Griff Bábszínház előadásáról. Budaörsre mentem délelőtt az ifjúsági klubba babaszínházi előadásra, a Ficakra. Amikor beléptem a Latinovits Színházba a jegyemért (amely, mint kiderült, nem is a pénztárban volt, hanem nálam itthon a hűtőszekrény oldalán, csak elfelejtettem), akkor azt kérdezte a pénztároslány, hogy a Vince anyukája vagyok-e. Megtisztelő feltételezés, de nem. A Szőts Orsi rendezte előadás nagyjából édestestvére a Vacoknak. Ugyanabban a részletgazdagon barátságos kerti pavilonban vagy sátorban játszódik. Juhász Vince egy közvetlen, gyermeki mosolyú kertész kertészegyenruhában (farmer kertésznadrág és szalmakalap, ahogy kell). Tesz-vesz, dolgozgat, aztán találkozik egy vakond ellenséggel (Fröhlich Kristóf), akiből segítőtárs, távoli barát lesz. Ennyi a történet, a matatás. Beszéd alig hangzik el, legfeljebb néhány, a kisgyerekéletben is hamar alkalmazott szó, például hogy „nem finom”. Van némi bábozás és számos kedves ötlet, szellemes apró történés. A végén – a csecsemőszínházi előadások rendje szerint – közös játék a színtéren. Jelen volt az előadáson egy kolléganőm is a kisbabájával, a célközönségnek fenntartott párnákon a nézőtér elejében. Amikor a karjában tartott apróság nem a játszókat nézte, hanem hátrafelé bámészkodott, hagyta. Nem fordítgatta előre a kisgyerek fejét, és nem ismételte, magyarázta, kommentálta neki folyton, hogy most mi történik. Erre amúgy hajlamosak a szülők a babaszínházban. Ő egy hivatásos (anya)néző természetes módján kezelte a kicsit és a helyzetet. Elégedett voltam vele is, nemcsak az előadással. Megnéztük a Tavaszi szélt, ha már elhozta a nyuszi. Amikor vége lett a filmnek, bólintottam. Jöjjön ez az ember! Rossz lesz, nehéz lesz, ám annál rosszabb, mint ami mostanra lett, már aligha lehet. (De persze lehet. Ha a kormánypárt marad hatalmon, akkor a vezetőnk számára az lesz a váratlanul éles verseny tanulsága, hogy még keményebbnek kell lennie. Nem emlékszem, hogy valaha is konszolidálni akart volna, nem pedig harcolni. Mindenért elégtételt fog venni.) Azt tudjuk, hogy a miniszterelnök az elmúlt 16 évben milyen útra vitte az országot, és az az út hová vezet. (Ki Európából.) Úgyhogy én – most elárulom – a másik alternatívát választom, amelyet Magyar Péter kínált fel elszántan, teherbíróan, céltudatosan. A filmre nem térek ki külön – fontos és rendes munkát végzett Topolánszky Tamás Yvan –, de egy emlékezetes részletét felemlegetném itt. Láttam annak idején a sajtóban azt a fotót, amelyiken Magy. Péter és Orb. Viktor kezet fognak az Európa Parlamentben. De magát a jelenetet nem láttam, csak most, ebben a filmben (43. perctől). Világos, hogy a miniszterelnök nem számított erre, és első, spontán reakcióként igyekezett nem venni tudomást a felé nyújtott kézről. Valamit mondott a szájával, és inkább a papírjait rendezgette. Aztán mégis adta a kezét. De soha az életben nem fogja megbocsátani ennek az általa minden értelemben semmibe vett ellenzéki politikusnak, hogy a nyilvánosság erejével belekényszerítette őt egy egyszerű, férfias gesztusba, a kölcsönös üdvözlésbe. Elvittük Doktor Kingáékat a némacsendre. Azt terveztem, hogy előtte felidézem nekik a Hamlet történetét, de annyira dumáltunk, hogy elmulasztottam. (Ez hiba.) Nem először hallom jóérzésű, színészszerető nézőtől ez után az előadás után, hogy szegény színészek, iszonyatos erőfeszítés, és mennyire megviselheti ez őket is. Amire az a spontán válaszom: lefogadom, hogy nagyon szeretik játszani. Jegyzetek: Amikor felment a függöny, a mögöttem ülő nézőférfi suttogva az mondta: Vas utca! A játék elején, a hangokból-zajokból tengerzúgást is lehetett kivenni. Eszembe jutott rögtön jólesőn a tenger keretezte helsingőri vár. Úgy elérendeződnek az események, hogy megint nem vettem észre, mikor jön előre a szobor. Levetkőztetném a nagyszerű Lengyel Benjámint, hogy megnézzem Horatio nadrágját belülről. Felteszem, valami térdben stabil derékszögbe hajlítható fémszerkezet van a két nadrágszárban, azért tud a levegőben ülni a színész. Pásztor Dániel Rosencrantzának hajfésülős mozdulata színtiszta hetvenes évek. Akármit gondolunk is Keresztes Tamás simlis (simléderes sapkás) Poloniusáról vagy a gyerekeiről, ők is egy család, függőséggel, felelősséggel és összetartozással – ezt vettem le a közös haláltáncukból. Gloviczki Bernát törékeny, zilált Hamletjét látom a legexpresszívebbnek. Amikor az apja szellemével találkozik, pont olyan, mint egy boldog kölyökkutya. Szeretem ezt az előadást. Harmadszor láttam, most is magával ragadott. Azért a választások elé még döntött a színházi lapok idei támogatásáról az NKA előadó-művészeti kollégiuma, amelyben a színházi szakterületet az elnök Pataki András, Nagy Viktor rendező és Kirják Róbert színigazgató képviselik. A szokásosnak mondható osztás: a kábé 30 millió forint egyharmada a Magyar Teátrumé (amelynek váratlanul a Vízi Színház Közhasznú Nonprofit Kft. a kiadója), 7 millió a „nagy hagyománnyal bíró” Fideliónak, pár millió a Táncművészetnek, Kutszegi Csabának, Szűcs Katinak, Ilovszky Bélának, versmondóknak és egymillió az erdélyi Játéktérnek. Slussz. Félreértésnek helye nincs: a Spiritusz gyermek- és ifjúsági színházi folyóiratnak nem adnak. Hát jó. Én még bírom csinálni. Nem hagyjuk abba – gondoltuk rögtön Csák György kiadóval. Ezek az idők… Pálinkás százados második interjúját nagyon ajánlom, rávilágít a rendszerre és a módszereire. Tévé-nem-néző létemre belefutottam a minap, hogy a Magyar Mozi TV nevű csatornán adják a Vérszerződés című 1982-es filmet. Dobray György rendezése volt ez, emlékszem rá. Megdöbbentően jónak hatott akkor, a fiatal Bubik Istvánnal és a még fiatalabbnak látszó Epres Attilával a főszerepekben. Kiskatonákat játszottak, akik megszöktek a Magyar Néphadseregből, és aztán egyre ámokabbat futottak. Nem lett jelentős utóélete a műnek, elfeledett film vált belőle, talán csak én meg Erzsi barátnőm őriztük meg jó emlékezetünkben. Megnéztem most. Minden szempontból időutazással ért fel. A konklúzióm a régi: ez egy jó film. Benne van a korszak, egy archetipikus páros körül. A balek és a vagány. A lúzer és lúzer lúzere a nyolcvanas évek elejének magyar valóságában. A Regős Simon rendezte Keleti Blokkot láttam tegnap az Eötvös10-ben, a Sirokkó Szövetkezet és a Radnóti Színház produkcióját. „Tömegpánik egy felvonásban” és „különleges világú immerzív színház” – írja a színlap. Gondoltam, ezt adom a Mozgónak. Az előadás láttán kicsit elbizonytalanodtam, én vagyok-e erre az alkalmas korú, szemléletű, elvárású, ízlésű és habitusú néző, pláne kritikus. (Plusz a tömegiszonyom.) Amíg gyűjtögetem a bátorságot vagy az ambíciót, addig nem mesélek róla. Legfeljebb majd ha esetleg nemet mondok magamnak a feladatra. Egyébként fontos információ, amelyet a honlapon és a jegyen célszerű lenne közölni: az előadás előtt, az eleve tömegiszonyos, befutóra szóló bemenésnél kikapcsoltatják a telefonokat és a hallókészülékeket, hogy ne zavarják meg a vetítéstechnikát. Nádasdy Ádám Hordtam az irhámat című kötete. Nem kifejezetten memoár, de egy interjú és különböző írások, amelyek a családjáról, gyerek- és ifjúkoráról szólnak. Kedvenc történetem, hogy kábé tízéves korában egyszer egyedül kellett Agárdról, a nagymamájától Pestre utaznia vonattal. Boldoggá tette ez a váratlan kaland, ám legnagyobb csalódására a nagymama a peronon rábízta őt egy idegen utasra, a megfelelő gardedámnak látszó Irma nénire, akinek ellenszenves módon hiányzott az egyik kisujja. A kis Ádám hiába tiltakozott, hogy semmi szüksége felügyeletre, Irma néni letorkolta. Ez a gyermeket egészen felháborította. „Mit hadonászik nekem az ujjatlan kezével?” A kínszenvedés később úgy ért véget, hogy a kalauz leleplezte Irma nénit: nincs jegye. „Irma néni erkölcsi tőkéje a nullára apadt, nincs többé abban a helyzetben, hogy basáskodjon fölöttem. Se kisujja, se jegye.” És lefalcolt Ádám. Jót nevettem ezen. Idén a Gábor Miklós-díj bizottság nem adott ki díjat. Még ennyire szűk mezőnnyel, ilyen kevés Shakespeare-bemutatóval nem találkoztam az elmúlt tíz évben. Úgyhogy nem is igen akadt jelölt a legjobb Shakespeare-alakításra. Nekem azért volt egy erős, ugyanakkor véleményes favoritom, de nem lett elég támogatója. (Nádasdy Ádám már nem vett részt az idei döntésben.) A díjciklus zárultával a bizottság két tisztelt tagja, Meczner János és Spiró György lemondtak bő negyed évszázada viselt tisztségükről. Ketten maradtunk Ascherral, úgyhogy három friss taggal fogunk most gyarapodni. Pikli Natália kolléganő csatlakozását már lehet tudni, és mára is, holnapra is jut egy-egy új emberünk. (16 évvel csökken a bizottságban az átlagéletkor.) Spiró Györggyel találkoztam tegnap, kellemes közeles helyen, kis kerek, klasszikus presszóasztalnál. Aláírattam vele papírokat, aztán beszélgettünk mindenféléről. Három érdekes dolgot, amit megtudtam tőle, meg is osztok. Az egyik, hogy a Felszab Ferenciek terén az árkádok alatti patika az az, amelyik az Örkényéké volt!* Nem tudtam. A másik, hogy ő, Spiró György világéletében töretlenül pesszimista volt. De ha most visszanéz, akkor úgy látja, hogy az szinte optimizmus volt részéről. A harmadik: egyszer, még a nyolcvanas években egy lengyel rendező meg tudta oldani Az imposztor harmadik felvonásában a színpadi jelenetet, a „botrányt”, amelyet Bogusławski kavart. Úgy csinálta, hogy közönséget is tett fel a színpadra (színészeket vagy statisztákat), akik pont úgy fogadták a Tartuffe-előadáson a gikszert, ahogy a darab szerint kell. És mivel az igazi közönség nem tud úgy reagálni, ahogy annak idején a vilnai, ezért eljátszatta a rendező az előadás nézőit is. (Itt jegyzem meg, én a Pesti Színházban tudtam, mi lenne vilnai publikumként a dolgunk, igyekeztem is…) *Öööö... Úgy tűnik, inkább a Rákóczi úton volt, a Blahánál. (Köszi az infót!) A türelem szép erényem, csak ritkán gyakorlom – szokta mondani nekem kedves férjem. Már igen nehezen viselem a várakozást! Nagyon izgulok. Holnap egész nap rágnám a körmöm, ha előrelátóbb lennék és növesztettem volna körmöt. Nem emlékszem, hogy valaha is ekkora súlya és tétje lett volna a parlamenti választásnak, mint most. Persze nagy jelentőségű volt az 1990-es, de nem tűnt létkérdésnek, hogy melyik új párt nyer, elvégre demokratikus köztársaságnak képzelte el az országot mindegyik. Most utánanéztem: 1980-ban voltam elsőszavazó, kaptam is emléklapot, biztosan megvan itt valahol. 1990-ben rögtön kétszer szavaztam a Fiatal Demokraták Szövetségére: először és utoljára. Mindent kiposztolsz, míg el nem pusztulsz – ez dalszövegben volt a Pimpinella kisasszony különös boltja című zalaegerszegi gyerekelőadásban. Szükségünk lesz most egy kis szíverősítőre, ezt már egy hónappal ezelőtt tudtam. Úgyhogy vettem akkor színházjegyet, és elmentünk tegnap este az Örkénybe, Mácsai Pál Műhelylátogatás című előadására. Verseket mond és beszél magáról; elmeséli, melyik verset miért és hogyan, miből mondja. Mindenével mondja a verset: kezével, lábával, arcával, fülével, ülésével, teljes testével, lényével, pszichéjével, intellektusával. Meghitt este volt, nézői kuncogásokkal és hümmögésekkel kísérve. Rám a legerősebb hatást A Dunánállal tette. Vagy talán inkább a Nem tudhatomjámal. Az a költő indulatából, szenvedélyéből, felháborodásából született meg itt. Mielőtt belefogott Mácsai Pál a versbe, beszélt Radnótiról, Fanniról, a helyzetről, a holokausztról, az áldozatokról és a túlélőkről, akik az emlékezés kényszermunkájára ítéltettek. Az emlékezés kényszermunkája – megragadt engem ez a kifejezés. Vettem tegnap két doboz óvatos duhaj sört. Van azért pezsgő is itthon. Megyünk szavazni. Korábbi választások idején voltak dilemmáim. Most nincsenek. Hosszan sorolhatnám, mi mindenért tartom felelősnek, sőt bűnösnek a 16 éve regnáló kormánypártot. De talán nem is szükséges ma reggel az összes vádat felhozni. Leegyszerűsíthető a kérdés arra, hogy Európához akarunk tartozni vagy nem. 2003-ban lezajlott egy népszavazás arról, hogy Magyarország csatlakozni akar-e az Európai Unióhoz. A résztvevők 83,76%-a mondott igent. Az elmúlt 16 évben számos népszavazáson és irreleváns, közjogilag értelmezhetetlen ún. nemzeti konzultáción kérdezték az emberek véleményét általában baromságokról, de az iránt egyszer sem érdeklődtek, hogy Magyarország az Európai Unióban még mindig tag szeretne-e lenni vagy inkább kém. A nyugati demokráciákkal tartunk, velük működnénk együtt? Vagy inkább „barátkozzunk” merőben haszonelvűségből nagyhatalmak despotáival, álljunk a rendelkezésükre amiben, amikor és ameddig igényt tartanak a szolgálatunkra? Ez a kérdés, válasszatok! Sokáig óvakodtam az optimizmustól. Nem akartam „húi” reményeket táplálni a választásokkal kapcsolatban. Azt hiszem, Pálinkás százados interjújakor jutott először eszembe az, hogy… hogy végük van. Tegnap este tíz körül ordítottam egy nagyot az erkélyünkön, aztán bejöttem és sírtam egy kicsit. Tizenhat év nehezéke gördült le rólam. Felszabadító, boldog, ünnepi este volt és szilveszteréjszaka. Az elemzők révén kiderült, hogy lényegében a fiatal szavazók döntötték el. Tehát van remény. Biztos, hogy nehéz lesz innentől kezdve is. Nem tudjuk, milyen átmenet áll előttünk, van-e okunk feltételezni, hogy korrekt hatalomátadás zajlik majd le. Nem tudjuk, milyen gondokat okoz a helyzet, amelyben az ország vezetését átveszi a Tisza. Nem tudjuk, hogy az új kormánypártnak lesz-e elég szaktudása, tapasztalata, gyakorlata a problémák megoldásához. A kassza nyilván üres. Sok türelmet és megértést kell majd tanúsítanunk addig, amíg látszanak eredmények. Megértés, igen. Együttérzek mindazokkal az őszinte Fidesz-hívőkkel, akik most végtelenül csalódottak és elkeseredettek. Ismerem az érzést. Honfitársi viszony fűz őhozzájuk is. Ha szavazatszámláló lettem volna, most én vittem volna haza hajnalban egy fáradt fideszest. Ezt utólag és a jövőre nézve is megígérhetem. Nem állhatunk többé szemben egymással úgy, ahogy eddig erre késztettek bennünket. Azt remélem és várom, hogy az új miniszterelnök ezen is fog dolgozni. Rengeteg dolga lesz. De annyit már tudunk róla, hogy strapabíró ember. A tegnapi napon mintha a tüdőtérfogatom növekedését észleltem volna. Hatalmas, békés, nyugodt levegőket vettem, szinte ingyen. Kedves városszervezési gesztussal találkoztam délelőtt: a cinkotai temetőtől a rákoskeresztúri Új Köztemetőig vezető autóúton Vidám utcán meg Vidámvásár utcán kell áthaladni. Gondolom, a temetőjáró közlekedők kedélyének javítására van ez így. Este a Hosszú virágzás című egyszemélyes Orlai Produkció a Jurányiban. Zeck Julianna írta, Szakács Hajnalka rendezte, Radnay Csilla játssza. Női előadás, női sors, női keserv. Hát tulajdonképpen az anyag nem győzött meg. A benne elhelyezett tömény drámaiság, annak modulálatlansága, kétségkívül művészi művisége. Radnay Csilla vonzott oda. És a produkció – minden elemét tekintve – gondosan, artisztikusan, bánatos szépséggel lett színpadra téve. Halkság, mérték, jóízlés, ráérősség (ebből azért fakadhat itt-ott unalom is). Egy zongorszék, egy pár „Yvette-cipő”, két legyező, piros fények, feketébe vont hősnő, cseles, kifordítható blézer. Ha valaki, akkor Radnay Csilla nyert üggyé teszi a másfél órás találkozót. Finom, érzékeny színésznő, elegáns alkat. Olyan tisztán, pontosan, feltűnésmentesen tökéletes artikulációval beszél – remélem, tanít valahol beszédtechnikát. Ahogy magát összevonva ül a széken, ahogy jár (mozgás: Horkay Barnabás), ahogy a dialógusokban kétfelől, fél testtel eljátssza mindkét résztvevőt, az mind ihletett karakterábrázolás. Az előadás legszebb perceiben előadja a Hosszú virágzás című színházi előadás keleties, japánoid énekes betétjét vagy áriáját. Nem tudni, mi ez, de erős és hatásos, mint a paprika, amely az evés egy pontján egyszer csak csipős lesz. Nem volt időm a napokban újságot olvasni. Pedig bizonyára megjelent számos cikk, elemzés, vélemény arról, hogy miként születhetett a választásokon ez az engem meglepő és boldogító eredmény. Magam is gondolkodtam ezen. Én azt hittem, hogy ha 2010-ben, 2014-ben 2018-ban és 2022-ban is jó volt Orb. Viktor a szavazók többségének, akkor most is jó lesz, függetlenül a kormányzásától vagy a pártja programjától (ami ugye nincs is). De valamivel nem kalkuláltam, amivel talán a Fidesz sem. Amikor 2002-ben Orb. Viktor elvesztette a választásokat, a vereségből nem azt a következtetést vonta le, hogy máskor jobban kell csinálni, kijavítani a hibákat. Hanem azt, hogy ha visszatér, akkor minden lehetséges és lehetetlen eszközzel bebetonozza a hatalmát, hogy még egyszer el ne vehessék tőle. 2010-től kezdve hosszú távra tervezett, és mindent el is követett, hogy ne lehessen őt ebben megakadályozni. Még 2030-ra is saját magával számolt, mint arról értesülhettünk. Csakhogy 16 év nagyon hosszú idő. Ez alatt felnőttek és szavazóképesek lettek Z generációs korosztályok, akik amióta az eszüket tudják, Orb. Viktor uralma alatt, az ő politikájától kedvezményezve és sújtva élnek. (NAT, KLIK, egyetemek kiéheztetése, kiszervezése, Erasmus vége stb.) Ugyan mi érdekeset, vonzót, ígéretest vagy pláne karizmatikusat látnának a fiatalok ebben a csavaros észjárású magyar nagypapában, aki a pálinkafőzést preferálja, a disznóölést, a szalonnázást, az internetet lényegében nem érti, kivasalt Népsportot olvas, ultizik, Dankó Rádiót hallgat, és legalább tíz éve egyfolytában fenyeget és ijesztget koholt veszedelmekkel. Ha az illető fiatalok megkérdeznék a nagymamájukat, hogy milyen fazon ez az ember, valószínűleg azt a választ kapnák: tanácselnök az 1970-es évekből. Persze az a definíció sem mondana nekik semmit. Nem csoda, hogy amikor felbukkant egy potens ellenzéki politikus, aki nem olyan, mint a parlamentben jó pénzért ülők, a „nem” gombot nyomogatók, akkor a fiatalok azonnal elmentek szavazni rá. (Nemrég egy hosszabb vonatúton elsőéves egyetemisták ültek előttem a kétszer négyes üléseken. Politikáról is beszélgettek, meglepődtem, milyen tájékozottan, határozottan és kritikusan.) Innen nézve, nagyon helyes, ha ezentúl senki nem lehet nyolc évnél tovább miniszterelnök. Bár ha ez a törvény voltaképp visszamenő hatályú lenne, furcsállnám. Itt jegyzem meg, remélem, az alaptörvénynek nemcsak a tartalmát fogják felülvizsgálni, hanem a nevét is, és egy kétharmados pártnál szélesebb körben elfogadott alkotmányunk lesz. Ha nem is a best of kötet várományosa a cikk, de megírtam és leadtam a Keleti Blokkot. Akartam már mondani, hogy tavaly ősszel Vajda Márta kérdezte, mi az az Európa Élményközpont, ami náluk a téren a tükörfalú új házban nyílt. Nem tudtam, nem is vettem észre. Ha túlleszünk a lakásfestésen, nézzük majd meg együtt – javasoltam. Ebből már sajnos semmi nem lett. De nemrégiben – Márta emlékére is – megnéztem. Elég új még mindig – pont aznap hozták a kisgyerekbútorokat –, nyilván nincs sok látogató, nagyon megörültek nekem. Az Európai Uniót és az Európa Parlamentet mutatják be, a munkájukat, a tagokat. Hosszan el lehet ott időzni, megnézni-meghallgatni filmeket, hangokat, embereket, akik magukról, a hazájukról, a világlátásukról, a tapasztalataikról beszélnek. Megismerhetők az uniós bizottságok és projektek, a témák, a helyszínek, minden képviselő, és az alsó szinten az igazi tanácsterem mása berendezve, körbemozival, továbbá kisebb termek, diákoknak, tárgyalókat, kupaktanácshelyeket imitálva. Gondolom, hogy kiválóan lehet eltölteni itt iskolásokkal egy-két… milyen órát is? Világnézeti ismeretek? Olyan volt az én gimnazista időmben, ma már biztosan nincs, esetleg más a neve. Amikor végignéztem ezt az ingyenes tárlatot, arra gondoltam, okos dolog az EU-tól, hogy bemutatkozik és felkelti az érdeklődést maga iránt. Gondolom, remélem, mostantól majd népszerűbb is lesz ez a szabadon látogatható, interaktív hely. De voltaképp csak annyit akartam írni ma, hogy érkezik Annamarink tíz napra. Ilyenkor rendelkezési állományba helyezem magam, és valószínűleg csak akkor írok majd naplót, ha színház lesz a programban. (Lesz.) Gyorsan rögzítem – mert milyen össznézési dokumentumból dolgoznék a kritikusdíj-szavazáskor, ha nem a naplómból? –, hogy tegnap Fehérváron jártam a Tóték előadásán. Még rágogatnom kell, keresgélnem és megálmodnom, hogy vajon mit is akarhatott a rendező Horváth Csaba evvel a furán szabott előadással. De ha már összeszedtem volna, akkor sem írnám ide, mert kritikát vállaltam róla. Azon nevettem egyet – mivel most már könnyű nevetni –, hogy a Városház utcában egy hirdetőoszlopon feszít egy „Veszélyesek!” kormányplakát (ahogy további hirdetőoszlopok százain, ezrein), és ezt itt valaki megpróbálta leszaggatni. Belehasított egy csíkot, így jól látszik, hogy alatta is kormánypropaganda-plakát volt. Az emberünk nyilván legyintett egy bosszúsat és úgy hagyta. Leszögezem: a továbbiakban nem áll szándékomban politikáról, pártpolitikáról írni ide. Mindenekelőtt a megszavazott bizalom, türelem és méltányosság jegyében tervezek hozzáállni és eljárni. Szombaton este az Átriumban jártam, a Gyalulj Gyulával! című egyszemélyes est premierjén. A Delta Produkció és a Dumaszínház közös előadása, és mint ilyen, nem előzménytelen. Amikor tavaly Ónodi Esztert láttam fellépni ugyanitt, közönség jellegű közönség előtt, azt is Litkai Gergely írta, Kiss-Végh Emőke rendezte, és abba is belenyomták némiképp váratlanul és kissé kényelmetlenül a drámát. Most Rába Rolandé a lehetőség, hogy börtönből szabadult, ott asztalostudományra szert tett volt NER-potentátként és jelenlegi influenszerként beszéljen hozzánk. Az az érzésem, hogy a választások eredménye némiképp kifogta a szelet a darab vitorlájából. Egyszerűen másképp nézzük most már. Könnyebben. Nem is egészen olyan ez a figura, mint amilyennek mondjuk én elképzelek egy Londonban tanult, ott két évig a bankszakmában dolgozó, azután itthon a NER-be magát lassan rendesen beküzdő pénzügyi szakembert, befektetési menedzsert, de nem mérvadó az elképzelésem, hiszen nem ismerek NER-lovagokat. De az tény, hogy Rába Roland bivalyszerű színész, és az erejével mindent átüt – akár a NER-t is, miért ne. Mint az a magam konzervatívnak is mondható ízlésétől várható, helyenként idegenkedtem a szövegfolyam közönségességétől. Volt azonban két-három poén, amin nevettem, és közülük az egyiket vizualizálom is azóta. De nem fogom itt lelőni egyiket sem. Tegnap Óbudán a Godot-ban, drMáriás Éljen a diktatúra! című jubileumi kiállításán megállapíthattam, hogy viszont ő, drMáriás mintha mindenre időben felkészült volna. A harmadik emeleten van egy Magy. Péter szoba, Magy. Péter-es festményekkel, és ott folyamatosan vetítenek egy egészen csodálatos westernfilmecskét. (De lehetne Old Spice-reklám is.) Körülbelül a Volt egyszer egy Vadnyugat stílusában készült, közelikkel, például Guly. Gergely vagy Vitály. Eszter hökkent, aggodalmas arcával, ahogy ott maradnak döbbenten, legyőzve, Magy. Péter pedig verejtékes, napégette arccal ül a lován és elüget a romoktól. Sok remek, szellemes képet vonultat fel a kiállítás, technikai gazdagság, változatos korszakok, egyéni látásmód és humor, művészettörténeti beágyazottság, vagányság, pimaszság és popkultúra, és mindenből pillanatnyilag ezt a kis filmet szerettem a legjobban. Elvittük Annamarit a Vígbe A padlásra. Erős emocionális élmény volt. Évek, évtizedek, elmúlt idők, gyerekkorok, felnőttkorok, halálok kavarogtak, voltaképp adekvát módon, a bolygó felé tartva, ahol az emlékek élnek. Nem tudom, van-e ilyen a világon, 38 éves előadás, amelyben játszanak még az eredeti szereposztás színészei (Igó Éva és Méhes László), csak már nem a régi szerepüket, hanem másikat, idősebbet. Megnéztem most, itt, a honlapom huszonkét éve alatt hét vígszínházi Padlásnézést rögzítettem, de hát már azt megelőzően is ment 16 éve, és mi is mentünk nézni. Legutóbb 2020-ban, a Covid alatt a 999.-et láttuk sztrímelve. Annamari is, Chicagóban. Jó, hát már rég nincs drótkötélpálya a Herceg antréjához, és meglepve észleltem tegnap, hogy balra felfelé vivő liftplató sincs a szellemek távozásához, de attól még A padlás az A padlás. A mostani szereposztást megfelelőnek ítéltem előzetesen – voltak gyérebb idők, Oberfrank Pállal, Szőcs Arturral –, és bár kifejezetten kíváncsi lettem volna Medveczky Balázs és/vagy Ember Márk Rádiósára, végül is hálás vagyok azért, hogy Wunderlich Józsefet kaptuk, jóllehet ő már megvolt nekünk 2020-ban, sőt 2016-ban is. (Dobó Enikő éneklése a Kölyök szerepében tegnap este csalódást okozott.) Igó Éva már 15 évvel ezelőtt, a 2011. novemberi nézéskor is a Mamókát adta, de igazán mostanra érett bele a szerepbe. Neki volt a legnagyobb sikere, talán mert rengeteg kisiskolás ült a nézőtéren, és bizonyára szeretik a nagymamájukat. Két olyan ember akadt a színházban, akit újdonságként ért minden szó, ami elhangzott és minden esemény, ami történt. Az egyik egy harmincas férfinéző mögöttünk, a másik pedig a Wunderlich József alakította hős a színpadon. Csodálatos figyelemmel, teljes komolysággal, odaadó koncentrációval játszotta a Rádióst, akárhányadszorra is. Akadtak olyan partnerei, akik derültek, üdültek, szórakoztatták kicsit magukat és egymást, Wunderlich József azonban végig szorosan benne volt a figurában, akit valami belső zaklatottság jellemzett. Talán kicsit feszült ez a Rádiós attól, hogy lassan negyven felé tartva nincs állása, egész nap a padláson babrikál, pechére egy szeretnivaló öregasszony cukros rántottával és halott papagájjal traktálja, és a nyakára jár még egy lány is, akivel esze ágában sincs bármit kezdeni. Nincs jól a bőrében. Ezt játszotta Wunderlich József úgy, hogy alig tudtam a szememet levenni róla. Miskolc. Megnyugtató, ha Székely Csaba-darabot Béres Attila vesz a kezébe. Béres Attila tudja Székely Csabát, ez már a szombathelyi Vitéz Mihálynál is világos volt. Pláne megnyugtató hazai pályán, a miskolci Nemzeti erős társulatával. A mostani Bányavirág-bemutató helyénvaló, minden kis részletével – a falvédőtől a táskarádión át a Lehel hűtőszekrény oldalán a szentes mágnesekig –, minden hangjával, ritmusával, poénjával, szünetével, összes színészével. Kokics Péter röhhentő, községi váteszszerű Illése egyszerűen tökéletes, akárcsak Varga Andrea Irmájának ihletett, őszinte, érzésgazdag dörgölőzése. Mikita Dorka Ilonája lehetne talán kevésbé „púderes”; egyszerűbb, természetesebb hangú, de ha nem ilyen, hát nem. A két főszereplő: Rózsa Krisztián és Harsányi Attila párosa pompás: dühből, elkeseredésből, szenvedélyből és alkoholból mixelve. Van nekik a temetés után egy pálinkába fulladó jelenetük. Még életemben nem láttam ekkora kiterjedésű, ilyen térfogatú pocsolyarészegséget színpadon. Nem szívesen nevetek ilyesmin, de ellenállhatatlannak bizonyult a helyzet, az állapotuk komikuma. Amikor a lábuk már nem tartotta meg őket, akkor a földön fekve álltak vigyázzban a Székely himnuszra. Sírva-röhögős keserves. Este a szintén Béres Attila rendezte Gettó. De hát ki szereti nézni(/játszani) a vilnai gettószínház 1942-43-as kegyetlen és félelmetes történetét? Hosszú, nehéz, nyomasztó, nagyszabású, magas színvonalú produkció. Különösen parádés a színész és a bábja (Börcsök Olivér és Lukács Ádám) összjátéka. És találtam egy apró részletet Horesnyi Balázs díszletében, amely derűvel töltött el. A börtönszerű gettófalak tetején rácsok és szögesdrótok, és fölöttük a magukban tekeredő szögesdrótgubancok kicsit úgy hatottak, mintha futónövények lennének. De különben szenvedtem. Az a benyomásom az utóbbi egy hétről, hogy az Orbán-rendszer bukása pozitívan hatott az ország hangulatára, viszont nem feltétlenül tett jót a színházaknak. Meglehet, számos előadásból és közönségéből kiszökött a feszültség. De ezt nem panaszként mondom. Úgy értem, ennyit nekem megért a dolog. A Vígszínház Házi Színpada nem egy kellemes hely, a szűk előterével, az összeszorulva sorban állással, a test test elleni küzdelemmel a bemenésnél, plusz a szűk székek. A Rebbenő pillantások a kihalás pereméről című előadásnál a bejáratnál fejhallgatókat osztanak ki a nézőknek. Kicsit kényelmetlennek találtam, eleve fülessel a fülemen, de ez pusztán az én személyes problémám a személyes naplómban. (Ahogy a többi is.) Lehet, elsősorban csinos vizuális effektként szolgáltak a készülékek, ahogy a tükröződő díszleten kéken világítottak a fejünkön. Később titkon levettem vagy félrehúztam, amikor a hangi kiállítás engedte. Vinnai András, Nagy Péter István és Dargay Marcell alkották a művet, Nagy Péter István rendezte, az elcsúszott hangú vetítést nem mellőzve. Zömmel egy forgatható, tükrös üvegkockában játszódik a darab, amúgy pedig a jövőben, de akár egy bármikori közeljövőben Amerikában. Félig scifi, félig szatíra. Fő szereplője talán a mesterséges intelligencia, továbbá újságíró, elnök, tábornok, nagyvállalkozó, hülyegyerek, és még akit kifelejtek valószínűleg. Balázsovits Edit, Petrik Andrea, Márkus Luca (miért, miért szőke ez az abszolút barna, belevaló nő?! – költői kérdés), Gyöngyösi Zoltán, Seress Zoltán, Kovács Tamás és Sághy Tamás (akinek igazán jól áll a dús, mákos paróka), plusz egy közismert ufó. Kedves betétek, amikor a színésznők férfiakat játszanak, vígszínházi férfiszínészek pontos szinkronjával. Nem tudnám pontosan felidézni vagy leírni a színes, hangos, zaftos történetet, aminek az is oka lehet, hogy egyet s mást nem értettem, mert túlment a modern világról és a technikáról meglévő ismereteimen. Az előadás színlapján szerepel, hogy 18 éven felülieknek. Talán azt is oda lehetne írni, hogy 60 éven felülieknek nem ajánlott. Én a magam részéről értenék a szóból. Különös okból szörföltem a békéscsabai Jókai Színház Facebook-oldalán, és egyszer csak elém került a hír, hogy április 10-én 80 éves korában meghalt Jancsik Ferenc, a Jókai Színház örökös tagja. Szíven ütött ez. Úgy őrzöm őt az emlékezetemben, mint a legnagyszerűbb Schultz urat, akit valaha Kabaré-előadásban láttam. Ennek aztán lettek következményei. Egyrészt megalapítottuk kedves férjemmel az Ananász-díjat, amelyet Jancsik Ferenc kapott meg először ezért az alakításáért*. Másrészt született a Színház újságban megjelent Kabaréválogatott című, három Kabaré-előadásról írt összehasonlító kritikám nyomán egy nyári Kabaré-előadás, amelyben összehozták a szerintem legjobbakat, és abban Psota Irén és Jancsik Ferenc alakították a Schneider kisasszony – Schultz úr párost. Később olvastam egy Psota Irén-interjúban, hogy milyen nagyszerű élmény volt számára megismerkedni és együtt játszani Jancsik Ferenccel. Még több évvel később egyszer én is megismerkedtem Jancsik Ferenccel a békéscsabai színház színészbüféjében. Mindketten kicsit zavarban voltunk, jó találkozás volt. Gyászolom őt. Tegnap Szolnokon jártam az Erdőn, amit Sebestyén Aba rendezett Osztrovszkij műve alapján. Rokonszenves előadás, szolid derűvel, intellektuális szövegpepeccsel. Ennél többet most nem mondok, mert elvállaltam a szinhaz.netnek. *Az utóbbi években kedves férjem már csak nagyon ritkán jön velem színházba, ezért az Ananász-díjunk… vár türelmesen. Összesen négyen kapták meg: 1992-ben Jancsik Ferenc, 2005-ben Varga Zoltán a Szerelem Komoróczyjáért, 2007-ben Varju Kálmán a Harmóniáért és Nagypál Gábor a Caligula helytartójáért, amit képtelen vagyok megtalálni a naplómban, hogy mikor is, de így nézett ki, az megvan. A mai zárónap előtt tegnap még Godot Galéria, Bukta Imre új, zömmel tavalyi festményeinek kiállítása. Téma a szokásos: a falu – Mezőszemere, ismerjük, apósom odavalósi volt, kedves férjemnek van Bukta felmenője, sok arrafelé a Bukta –, emberek, tyúkok, ludak, nyulak, disznók. Az egyik festményen egy fél disznó: éppen fut ki jobbra a képből. Annamarink ma elutazik. Már túl van Ferihegyen egy órás soron a biztonsági ellenőrzéshez. Amikor jön és itt van, mindig öröm. Amikor megy, mindig szomorúság. (Drukkolunk nekik, hogy teremjen ott a tengeren túl is egy Amerikai Péter.) A napokban két színésztől is hallottam, hogy esténként a színpadon érezni lehet a boldogságot, ami a nézőtér felől jön még nehéz, súlyos előadáson is. Azon vihogok most, ma megyek Szegedre Caligula helytartóját (is) nézni. Ott fogom vonogatni kecsesen a vállamat: beviszik a szobrot vagy nem viszik, mit számít az most, nincs is már szobor. A boldogságom töretlen: eltelt két hét és nem bicsaklott meg. Semmivel, egyetlen döntéssel, tettel, választással, kinevezéssel sem árnyékolták be – meddig mehet ez így?! Persze magam is igyekszem: például nem nézem meg azokat az interjúkat, amelyeket korábbi fejesek adnak újságíróknak, olyan orgánumoknak, amelyeket másfél évtizeden át ignoráltak. Csak a „nemzeti oldallal” óhajtottak érintkezni, az eszerint nemnemzetihez (vagy pláne -ról) sosem volt egy jó szavuk. Most, hogy lejárt a szavatosságuk, én már nem vagyok kíváncsi a mondandójukra, a magyarázatukra, a mentegetőzésükre, a hárításukra, a kifogásukra vagy pláne a propagandájukra. Fábián Péter rendezte a szegedi Caligula helytartóját. Ellátta színészi férfikar kerettel (Rozs Tamás a zeneszerző), és betette a színpadhátulj közepére egy nagy hajóorrnyi dobozban a jeruzsálemi templomban elhelyezendő, hatalmas Caligula-szobor két meztelen talpát. (Akkora azért nincs, mint a New York-i Szabadság-szobor, de hát végül is ez egy Rabság-szobor.) Ahogy Petronius felszaladt az egésznek a tetejére, avval enyhe Sztálin-szoborláb és dísztribün reminiszcenciát keltett. Borovics Tamás játssza Petroniust. Nem látszik töprenkedő alkatúnak, vívódó fajtának. Inkább egy nagydarab, tisztességes katonaembernek, akiben van valami gyermeki tisztaság, egyszerűség és érzékenység. Őszinte hévvel megérteni és megoldani kívánja a bonyolult problémát. Barakiás, a zsidó főpap Ottlik Ádám: kicsi, törékeny, bölcs ősz öregember két kétméteres dalia, Petronius és Pálfi Zoltán Agrippája között. Aztán ahogy ment, mendegélt a dráma, egyszer csak odaértünk hozzánk, a mához. Amikor is hőseink szorult helyzetét váratlanul megoldotta Caligula vége. Ekkor ránk gyújtották a nézőtéri villanyt. Ott ült velünk szemben a felszabadult, de magát felmenteni nem tudó Petronius, és elmondta Székely János drámájának örökbecsű sorait arról, hogy mi a helyzet a mentségekkel, amikor az alattvalók túlélik a császárt. (Ha én lennék Fábián Péter – de nem én vagyok, Dadus! –, akkor április 12. után megnéztem volna az előadást és ennél a pontnál azt mondtam volna: stop! Mostantól itt a vége! Semmi szükség utána a mindent összemosó történelmi montázs vetítésére.)
Este a nagyszínházban A revizor,
Tárnoki Márk rendezésében. Azt a kortársi szövegverziót használják, amelyet még
Fehér Balázs Benő készített a tatabányai bemutatóhoz. (Amely Revizort a
nagyváradi és a debreceni színházak kölcsönös vendégszereplése keretében nem
engedtek a nagyváradiaknak eljátszani Debrecenben, mivel ebben a változatban a
Polgármestert Mr. Húsz Százaléknak nevezik.) Eleve Szegeden a történet igen
szellemes kreatív és vizuális módon egy szép óvodában játszódik, amelyet uniós
pénzből építettek. Épp lejárt az öt év, ameddig az intézmény működni köteles,
tehát most költözik be a házba a Polgármester, Faragó Zénó, a felesége, az
elegánsan vérmes Szilágyi Annamária és a csinos lányka, Fekete Patrícia. Itt ül
rendelkezésre kisgyerekszékeken a helyi notabilitás (pl. Jakab Tamás szőke
parókában <3), és itt nagyzol Turi Péter Kisherceg-hajú Hlesztakovja. Vannak
lokális óriásplakátok, hinta Túlírtam a napi terjedelmi keretemet, ezt majd a mai szabadnap utáni holnapon ellentételezem. Amit a Káva csinál 29 éve, az fontos és jó. És heroikus, hiszen a NER pénzosztói az ő értelmes tevékenységükre még az utolsó, minapi padláskisöprésnél sem adtak egyetlen fillért sem a közös pénzünkből. Minden forintot magukra és/vagy érdemtelenebbekre szántak. A függetleneket amúgy sem szívesen támogatták, mert jobban szeretik a függőket. A Káva És ti…? című komplex színházi nevelési előadása – Gyombolai Gábor megzenésítésében és rendezésében – a Kohlhaas Mihály történetét mondja el, pontosabban az azon alapuló Tasnádi István-darabot, a Közellenséget dolgozza fel, 16+-os középiskolások számára. Kitűnő választás ez az elevenbe vágó dráma, amelynek döntő pontjainál érdemes megállni, és beszédbe elegyedni a fiatal közönség tagjaival, hogy ők vajon mit gondolnak. Kitűnő választás a főszereplő is, Takács Gábor, akinek minden értelemben súlya van, erős ember, erős személyiség, bizalomgerjesztő mosollyal. Az én gondom, ha van, a színházi résszel függ össze. A jelenetek mindenekelőtt a cselekmény ismertetésére szolgálnak: eljutni nem hosszú idő alatt a csomópontokhoz. Nem állítom, hogy színház vagy stilizáció nincs közben – erre szolgálnak az énekes betétek is –, de a célirányos tömörséggel és gyorsasággal az is jár, hogy Takács Gábor nyomatékos jelenlétén és Szilágyi Kata – Benkő-Kovács Gergő lópárosán túl nem beszélhetünk színészetről. (Például az, hogy valaki egy szerepben végig almát rágcsál, szerintem nem meríti ki a színészi alakítás fogalmát. De még a figurateremtését sem.) Ha a jelenetek eljátszása, a gesztusok, a hangsúlyok jelentése nem a végtelenségig pontos és egyértelmű, akkor akadhatnak momentumok, amelyeket máshogy érthetünk, mint szeretnék, és efölött átsiklás történik. (A Szülőjavító-előadásukon hasonló problémába ütköztem.) Mint oda nem való öregasszony, megjegyzem azt is: zavarónak érzem, hogy Kohlhaasunk irodalmi értékű szöveget mond a színpadon, aztán a főhős nevében és képviseletében kapcsolatba lépve a közönséggel minden harmadik jelzője vagy főneve a szar. Kőbányáról, kertészeti technikumból érkezett 17 évesekkel néztem az előadást. Kíváncsian és tisztelettel figyeltem őket. Zömmel félénkek-szótlanok voltak, de akadtak beszédesek, véleménynyilvánítók, tanácsot adók is. Úgy tűnt, többségükben beletörődéspártiak a történet kapcsán. De majd alakul ez még náluk, gondolom! Amikor Alföldi Róbert 2014-ben megrendezte a Vígszínházban a Julius Caesart, a címszereplő Hegedűs D. Géza Gábor Miklós-díjat kapott az alakításáért. A mostani, budaörsi előadásból biztosan nem kerülhet ki díjazott, mivel az újjáalakult bizottság egyik tagja, Bíró Bence dramaturgként alkotója a produkciónak. (Dolgozott is alaposan a szövegen, mondhatni.) Ebben, az ilyen kizáró okban megállapodtunk az első ülésünkön – ezt még nem említettem talán, hogy Ascher Tamás elnökletével Pikli Natália, Bíró Bence, Forgách András és én alkotjuk a továbbiakban a Gábor Miklós-díj kuratóriumát. A budaörsi Latinovits Színház Julius Caesar-előadása friss, éles, van benne élet. Élénk színekben, vérpiros modern irodabútorok, nem könnyen mozgatható szürke falak között kék öltönyös férfiak mozognak, hallgatnak, szolgálnak, félnek, talpnyalnak, forrongnak, összeesküsznek, cserélődnek, hogy mindig legyen közülük valaki az élen, aranyszín béléses fekete öltönyben. A színészek jók. Stohl András annyira, hogy az már talán túlzás is: látni vélem rajta az érzést, hogy ej, de jó vagyok! Nekem személy szerint a legnagyobb élvezetem a Cascát játszó Nagypál Gáborban, az ő folyamatos mikroreakcióiban telt. (Elsőre mikorreakciót írtam, úgy sem rossz.) Az előadás kissé talán egyenetlen, de abszolút kortársi. Caesar búcsúztatása – kvázi Farkaréti temetői szcéna, mi, közönség vagyunk a közönség – egészen pazar. A Caesar- és Brutus-pártiak végső összecsapása (mintegy) a Philippi Copy Generalnál különösen szellemes. A néző kezdettől fogva felismerni véli, hogy ki kicsoda, bár a szereposztása menetközben változhat benne. Mindenesetre amikor kiszínesedett neonok alatt megjelenik a színen a leendő egészségügy-miniszter impozáns diadaltánca, akkor megszólalhatnának a fanfárok: megérkezett az új korszak a színházba. Kassai emlék. Viszonylag felkészültnek éreztem magamat Vidnyánszky Attila Marxtőkéjéhez. Tanultam annak idején A tőkét, elolvastam magyarul és vizsgáztam belőle oroszul (pérvij tom). (Pont az a kiadás van meg nekünk, amelyet kiállítottak egy vitrinbe a Nemzetiben.) Másrészt olvastam úgy ötven évvel ezelőtt, bakfis koromban a Marx feleségéről szóló csíkoskönyvet. Bár esküdni mernék, hogy abban nem volt szó olyasmiről, amikről az előadásban, például, hogy Marx zsidó volt, antiszemita, gusztustalan, mosdatlan, bűzlő alkoholista, egész életében Engelst pumpolta, kizsákmányolta a gyerekeit és a feleségét, akit meg is csalt, felcsinálta a házvezetőnőt, ilyesmi. Ezek főleg a három és háromnegyed órás előadás fogyaszthatóbb második részéből derültek ki. Az első részben jobbára kavargás, zarámbolás, mindenki ott van és csinál valamit a félarénaszerű díszletben. Mikroport (tehát általában nem tudni, ki beszél a rengeteg szereplő közül), zene, füst, vetítés, vonulászás, zászlólengetés, kiabálás, dobálózás, kislány népviseletben Biblia-idézetekkel. Elvileg egy perben, „tetemrehívás” gyanánt a közönség ítélőszéke elé áll a főszereplő – Rátóti Zoltán, kicsit cáfolva az alkotói ítéletet, igen jól néz ki Marxként –, Engels, valamint munkásmozgalmi és forradalmi utódai, Lenin, Sztálin, Rákosi társaságában. De eléggé szétszakad ez a bírósági szál – mi nézők is már csak hazafelé dönthetünk a dologról magunkban –, és aztán idővel jön minden, patkányfarokkal ékesített, revütáncosnőnek öltözött kommunista vezérekig és tovább. (A haladó értelmiség trágárul beszél, mondja Marx, és mint haladó értelmiség, így is tesz. Szenvedő felesége, az elragadóan gyengéd Varga Klári megrója érte.) Hát mit mondjak. Láthattuk az előadás elején a Nemzeti új, hímzett függönyét. Szép. Aztán a lassan telő első rész alatt azt gondoltam: ha már úgyse nagyon lehet érteni ezt a katyvaszt, nyugodtan tarthatna rövidebb ideig. Két és fél órából is ki lehetne hüvelyezni, hogy Vidnyánszky Attila elítéli Marxot, a veszedelmes nézeteit, nemzet-, család- és vallásellenes főművét, amely ideológiai alapként rosszat hozott a világra. A második rész vége felé figyelemreméltónak bizonyult Ficsor Milán e. h. egy fiatal monológjával. Nem értettem, honnan ez a sok ember a nézőtéren – külföldiek, magyarok, Müller Péter Sziámitól L. Simon Lászlóig –, aztán rájöttem, MITEM zajlik. Úgy látszik, sokakban megvan még ez iránt a fesztivál iránt az az érdeklődés, amely bennem már kihunyt. Ilyen nap nincs.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
