|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2026. február
A szatmárnémeti színház kéttagozatú, és a miniévadot együtt tartja a román meg a magyar társulat. Tegnap délután egy román stúdió-előadás szerepelt műsoron, Ezüstlakodalom – Vádirat egy ülő férfi ellen címmel. Gabriel García Márquez a szerző, a művet Andrei Mihalache alkalmazta színpadra és rendezte. A színlap alapján háromszereplős, de valójában egy női monológ: csak a feleség, vagyis a színésznő, Carmen Frăţilă beszél. Nem értettem, mit mond – csupán néhány szót –, de ez kevésbé zavart, mint az, hogy úgy éreztem, semmi nem passzol semmihez. A színész a színésznőhöz, a jelmezek a helyzethez, a ruhák a figurákhoz, a viselkedés a szituációkhoz. Este a Harag György Társulat játszotta A Mester és Margaritát Sardar Tagirovsky rendezésében. Ennek kapcsán felmerült az a kérdés utána a büféasztalnál, hogy ki hány színpadi adaptációt látott Bulgakov regényéből és volt-e közöttük jó. Én inkább csak részeredményekre emlékszem, és erről is körülbelül ezt tudnám jósolni. Meg is vallja a rendező a műsorfüzetben, hogy nem vállalkozhatnak a regényt teljes komplexitásában bemutatni, „arra viszont igen, hogy bemutassuk azt a kalandvágyat és végtelen erőt, ami az emberben képes téren és időn kívül létezni, ha figyel a jelekre és arra, hogy sosincs egyedül igazán.” Strukturálisan emlékeztet egyébként az előadás a legutóbbira, a Katonában látottra, Bodó Viktor rendezésére, amennyiben itt is a moszkvaiak karából válnak ki a főbb szereplők. Annyi biztos, hogy nagy vállalás, nagyszabású produkció a szatmáriaké, megmozgatja a társulatot és a színpadot alaposan. (Különös, hogy még a szájamat is megmozgatta, mert amikor a szovjet himnusz ment, akkor önkéntelenül is énekeltem némán a szöveget.) Woland szerepében jól érvényesült Rappert-Vencz Gábor színészi eleganciája – bírtam a kaján, ördögi nevetését –, és valamennyi szereplő energikusan nyújtott szolgáltató színészetet. Akadtak szép pillanatok Sosovicza Anna Margaritájának, Frumen Gergő Mesterének vagy Szabó János Szilárd Hontalan Ivánjának köszönhetően. Impozáns Sós Beáta nagy, forgó díszlete, és kiemelkedő, megdöbbentően impresszív Jesua megjelenítése, akit Erdei Máté alakít. Három előadást láttam Szatmáron, mindháromban elszívtak több szál cigarettát a szereplők. Orral megállapítva rendes cigarettát. Engem mint olyan dohányos embert, aki 27 éve megtartóztatja magát és nem gyújt rá, kifejezetten zavar a cigifüst. Most nem tudom, ez a friss tapasztalatom azt jelenti-e, hogy cigaretta visszajött a színpadokra. Vagy arrafelé el sem ment? Haza utazva, a határ felé tartva lágy, kopasz dombocskákat láttam. Az ilyenek mindig a koreai királysírokat juttatják eszembe. Bár az elég nagy különbség, hogy ezekbe vélhetően nincs bele temetve senki. A Kolibri Színházban jártam délelőtt. Van folytonosság: a nézőtér melletti folyosón a tárlókban régi előadások összefoglalója látható, Bors nénik, ifjúságiak, ilyesmik. Portréképeket a színészekről vagy társulati tablót nem láttam. A nézőtéren hideg volt, és teltház kisiskolás csoportokból. A Háda János írta és rendezte Micimackó avagy mi lesz a százholdas pagonnyal című előadást adták, ott maradt és a Magyar Színházból ide menekült színészekkel. Ezt írták a színház honlapján a novemberi bemutatóról: Tomboló sikerrel indult a Micimackó a Kolibri Színházban Zsúfolásig telt nézőtér, vastaps és meghatott gyerekek – ilyen fogadtatása volt a Kolibri Színház legújabb bemutatójának, a Micimackó – avagy mi lesz a Százholdas pagonnyal? című előadásnak. Ez volt a Zalán János vezette színház első önálló új produkciója, amely látványvilágában és előadásmódjában is új, minőségi irányt jelöl ki a Kolibri számára. Ehhez, ennek majd' minden szavához lesz néhány szavam a Spiritusz hasábjain. (Ah, ez a hasáb szó… ezt a papírújságok idejében mondtuk, de végül is online is értelmezhető.) Minden, ami létezik, igazságos és igazságtalan, és mindkét létezésében egyaránt jogosult – írta Friedrich Nietzsche. Felteszem, úgy értette, hogy ami igazságos, az egyben igazságtalan is, nincs mit tenni. (És a mindenbe értelemszerűen beletartozik a színikritika is.) A komáromi Jókai Színházban jártam. Matusek Attila írta-rendezte előadás szerepelt műsoron (akit még szombathelyi színészként ismerhettünk meg régebben). Azt mondja a színlap: Hogyan öröklődnek sorsok? Hogyan adjuk tovább álmainkat – vagy épp kudarcainkat – a következő nemzedéknek? A Szívritmuszavar egy énekesnő és zenekara történetét meséli el, aki egyetlen éjszaka alatt szembenéz múltjával, családi terheivel és önmagával. Így indulhattak neki, gondolom, de nem lett ez ennyire koncentrált; majdnem végig az első rész alatt úgy éreztem, hogy még csak az expozíciónál tartunk. (Annyiban talán igen, hogy a második rész jobb az elsőnél.) Közben akadtak bizonytalan pillanataim, amikor nem feltétlenül volt világos számomra, hogy Hostomský Fanni, illetve Szvrcsek Anita épp a főszereplő Adélt játssza, vagy Adél anyját, vagy Adél lányát. Szvrcsek Anita egyébként igazán ilyen zenés dívának termett. Koncert-színház műfaji elnevezést kapott a bemutató, de inkább nevezném zenés játéknak. Abból a fajtából, amikor dalok köré írnak darabot, avval a mérsékelt dramaturgiával. Mint például a Mamma Mia vagy a Hogyan tudnék élni nélküled. Csak itt nagyon különböző szerzőktől származnak az énekszámok, felvidéki együttesektől (mint hallom), például Víg Mihályig és tovább, Nyugatra. Akár koncert-színház, akár zenés játék, szerintem egyik sem indokolja, sőt nem engedi, hogy több mint három órán át tartson. (A szerintemet azért tettem bele, mert amikor tíz után véget ért, 4-6 nézőnő felállt tapsolni, és magukkal húzták a felállásba a fél házat. Tehát a produkció minden bizonnyal sikeres. Szép nagy munka ez zenélő színészekkel, kétségtelen.) Ha engem kérdeznek, a Szívritmuszavar a féltehetség drámájáról szól. Akadtak olyan percei az előadásnak, amikor enyhült, oldódott a nézői szívritmuszavarom. Például amikor a két lány – Hostomský Fanni és Bencsík Stefánia – a közös jövőjükről énekeltek, és hogy nem olyan lett. Vagy amikor Kalocsányi Gábor – akit vidéki bábszínházak előadásaiból ismerek – kiállt a színpad elejébe gitárral, Brian May-frizurával és énekelt. Azt tiszta Amerikának éreztem. Amikor a Trafó lenti játszóhelyére belépek és meglátom a fehér oszlopokat, mindig a Földi paradicsom című előadás jut eszembe. Úgy tűnik, az a pincehelyi etalonom. De most Kárpáti Péter és barátai Rühes kutya című előadására mentem. (Én biztos rühösnek mondanám, ami ahhoz képest meglepő számomra, hogy a fel igekötő helyén sosem mondok-írok fölt.) Olvasom most, így utólag, ahogy szoktam: a darab a bűnről szól („látomásos bűnfolklór”). Hát inkább groteszken, ironikusan, mint mitikusan – én legalábbis így fogtam fel. Értetlenséggel kezdődött a dolog, mert nekem úgy tűnt, hogy az előadás-indító monológ egyszerűen nem érte el a színpadi megszólalás szintjét. A hang és az artikuláció is hibádzott. (Nézem a színlapot, látom, hogy foglalkozását tekintve nem színész a szereplő, hanem dramaturg. Az egy másik szakma.) Aztán jöttek íróilag magabiztos, erős, drasztikus párbeszédek férfi és nő párosok között. Jól működő szereplőkkel: Stork Natasa és Téri Gáspár, Barna Lilla és Boda Tibor. Stork Natasa volt az én nagy szerencsém. Ezt a színésznőt régóta és mindig is elragadtatottan bámulom. Szép, talányos, vonzó, titkokat rejtő. Egyszer csak kutya lett belőle, elátkoztában. Kutyának is tökéletes volt: rezervált, életszerű, lustán figyelő, és hogy úgy mondjam, nem túllihegő. Szóval az Átriumban sikeres színházat teremtett és azt sokáig fenntartott exkollégák, kultúrbrigádék új játszóhelyet gründoltak a Dob utca elején, a Vörös Neont. Ez egyszerre vendéglátóipari egység, szórakozóhely, mulató, kabaré, koncert, színház és még ki tudja, mi minden. Tegnap jártam ott először. A Hogyan legyünk NER-feleség? című előadás vonzott oda. Vagyis Fülöp Tímea, akit vajdasági színésznőként ismertem és becsültem meg, aztán már Pestre költözvén eljött egyszer beszélgetésvendégemnek a Tilos Rádióba. Sötét falak, rajtuk aranyszínű drapériák, vörös neon, kis kerek asztalok, egyszerű műanyagszékek, szorgos pincérek, sok vendég, zömmel párok. Ők várták a programot: egy elvált, kétgyerekes, üzletasszonnyá avanzsált NER-feleség tart gyorstalpaló tanfolyamatot az érdeklődőknek, akiket beavat és nekibuzdít: miként kell az ő és a hozzá hasonlók nők életmódját megteremteni és fenntartani. A kis tanfolyam értelemszerűen hozta magával az interaktivitást, amit én mint megfigyelő státuszú, nyugdíjaskorú egyedülülő néző, természetesen nem tartottam magamra nézve hatályosnak. Ügyes a koncepció, nem rossz a szöveg sem, és hát a színésznő a talpköve a nem rövid előadásnak. Különleges a feladat, sokat követel, sokféle tudást, képességet és határozott színészi személyiséget. Könnyedén, bájosan, magabiztosan, sőt lehengerlőn teljesítette Fülöp Tímea. Kicsit talán énekelhetett volna többet, mert az is igen jól megy neki. Arra gondoltam azután, hogy ez a figura talán túl jó is NER-feleségnek. Úgy értem, hogy az igazi NER-feleségek valószínűleg nem szeretnék ilyen jószívűen, őszinte közvetlenséggel átadni az értékes tudásukat. A velencei kalmár bemutatója a veszprémi Petőfi Színházban – ehhez volt szerencsém tegnap este. A közönséget kis kiállítás fogadja: tablókon ismertetnek adatokat a darabról, Shakespeare-ről („Rejtélyes élet, titokzatos halál”), a falakon velencei karneváli maszkok, és van egy gondola nevű csónak is, amibe bele lehet ülni fényképezkedni. A veszprémi színház, amely „több mint színház” szlogennel hirdeti magát, marketingben dolgosnak látszik. Az előadás előtt beszédet tart az igazgató és az igazgatóhelyettes az előcsarnokban. Ez a negyedik bemutató az évadban (egyben a második Oberfrank-rendezés). Mondja az igazgató, hogy ez a produkciójuk ugyanolyan büszke és rangos, mint az eddigiek, csak ez nem zenés, úgyhogy Shakespeare-re kell hagyatkozni meg a színészekre. Az igazgatóhelyettes, a kreatív menedzser előre bocsátja, hogy az előadás remek. Úgy tűnik, a veszprémi társulatban nincs Shylocknak megfelelő színész. A zalaegerszegi színházigazgató-kolléga, Besenczi Árpád besegített: jött vendégként eljátszani a szerepet. A produkció hozzávetőleg igazolja a döntést, mert bár Besenczi Árpád alakítása satnya és érdektelen, de még mindig ő hat a leginkább színésznek a színpadon. A többiek inkább csak szavalnak. Akiknek nem erősségük a színpadi beszéd, azok a rivaldánál állva. Akik jobbak ebben – mint például az Antoniót játszó Keresztes Gábor –, mozoghatnak is. A rendezés arra utal, hogy a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Oberfrank Pál tudja, mik vannak ma divatban a színházban: vetítés, füst és szövegre eresztett zene. De egyébként az előadás gondolati tartománya, játékmódja, stílusa, vizualitása körülbelül olyan, mintha az 1970-es évek színházát reprezentálnák a pirossal, zölddel, lilával megvilágított szereplők. Igaz, az 1970-es években kultúrpolitikai tilalom alá esett A velencei kalmár színre vitele. Ilyen értelemben tehát azt is mondhatjuk, hogy hiánypótló a veszprémi bemutató. Megér ez egy Mozgó Világ-cikket. A végén egy néző állva tapsolt az első sor közepén. Szombat reggel kihaltnak tűnt Veszprém. Míg a csendes, békés, néptelen utcákon, dimbeken-dombokon áthajtottam, csak egyvalaki mutatkozott, egy szürke mókus. Átspurizott előttem az úton. Jó reggel volt, jó délelőttbe tartva, a Kabóca Bábszínházba, Markó-Valentyik Anna Padlizsánkrém székelymenyecske módra című előadására. (Ide azért kedves férjemet is elvittem.) A székely menyecske és az ördög meséjét mondta-játszotta el a színésznő konyhafelszerelési eszközökkel (tárgyanimációval), egy tekerőlantos zenész, Legeza Márton tarsaságában, s közben főzögette-kevergette az éppen nem is padlizsánkrémet, hanem cukkinikrémet. Amikor odaért a mesében, hogy a székely menyecske olyan feleség, aki mindig pont az ellenkezőjét csinálja annak, amit a férje kér tőle, akkor a kedves férjem megböködött engem, és meg is kérdezte előadás után, hogy nincsenek-e székely felmenőim. Fogalmam sincs, miről beszélt. Egy másik alkalommal is böködőztünk: amikor Anna elénekeltette a közönséggel a Töröm, töröm a mákot kezdetű dalt, kézmozdulatokkal kísérve, egyre gyorsabb tempóban. Élmény volt nézni a szorgosan hadonászó kisgyerekeket és szülőket. Mi ezt a dalt olyan szövegváltozatban ismerjük, hogy töröm, töröm a mákot, dagasztom a kalácsot. Ezt kiskorában Annamari a maga elragadó félrehallásával, avagy költői szabadságában úgy énekelte, hogy ragasztom a kalácsot. Kedves, laza, családias, jó hangulatú programnak bizonyult a színházlátogatás. Megírom a Spirire. (Remélem, tényleg megírom, nem csak mondom mindig.) Az jutott eszembe, milyen nagyszerű lehet a veszprémi kisgyerekes családoknak az, hogy biztosra mehetnek. Három nővérre mentem a Bethlen Téri Színházba. SZFE-vizsgaelőadás, negyedéves Funtek Frigyes–Quintus Konrád osztály. Megláttam Quintus Konrádot a bejáratnál, rögtön eszembe is jutott, hogy Andrejt játszotta szintén főiskolás vizsgában, úgy negyven éve, Ruszt József rendezésében. Tablóképpel indult az előadás, és akkor találgatni lehetett, ki lesz kicsoda. Csak a lányok esetében siettek a segítségünkre „segédruhák”: Irina fehérben, Mása feketében, Olga zöldben. (Natasán otromba zöld spanyolövszerűség.) Ügyesen használta fel Funtek Frigyes rendezése a teret: jól áll a darabnak a volt mozi erkélye. Ott játszódtak a félreeső, illetve a szimultán jelenetek. Ilyenkor azok a szereplők megmerevedtek, akikre épp nem kellett figyelnünk. Egy érdekes szándék mutatkozott a figurák viszonyrendszerében: Versinyin az első vizitnél Olgát szúrta ki magának, akiben nagyon is megvolt a hajlandóság. Nem is tudom, hogy lett ebből végül Mása. Talán attól, hogy az egyik mozdulatlan állóképben Mása épp egy borosüveget tartott a száján. Mindenesetre elhappolta az ezredest a nővére elől, akit erősen megviselt ez a testvérietlen gesztus. (Zárójelben megjegyzem, szerintem Kuliginnak tudnia kellene, hogy a tisztek leendő lengyel szeretői majd nem cs-vel ejtik a kochane {kedves, szeretett} szót.) A színinövendékek fiatalok és szépek. Nagyon furcsa volt köztük látni Funtek Frigyest. Fiatalon ment el Magyarországról, tehát nem láttuk őt öregedni. Aztán hazajött, de nem láttuk színpadon. És most egyszer csak ott van mint ősz Ferapont. Alig akartam felismerni. Ábrahám Kíra tetszett a legjobban. Az ő Irinájának hangja, finomsága, gyengéd lénye. Minden igaz, amit Tuzenbach és Szoljonij mondanak róla a darabban. Pénzügyek: Egy hónappal ezelőtt, amikor a havas hidegben Pécsre készültem vonattal, de a vonatnak se híre, se hamva, dúltan levelet írtam a MÁV-nak, hogy adják vissza a helyjegyem árát oda-vissza. Tegnap válaszoltak, hogy köszönettel vették a levelemet, és visszaküldik, a megérkezésig szíves türelmemet kérik. Na azért. AZ NKA előadó-művészeti kollégiuma kiírt pályázatot a hazai és a határon túli színházi orgánumok idei működésére, nyomtatott sajtó 15 millió, online 15 millió. Ez kevesebb mint fele annak az összegnek, amit legutóbb, 2024-ben hirdettek meg. Remélem, a Magyar Teátrum című lapra van valami külön keret, mert lehet, hogy ez az összeg nem is lesz elég a Teátrumi Társaság lapjának. Még mindig nem olvastam végig Hatos Pál Hideg polgárháború – Csonka Magyarország születése 1919-1922 című könyvét, mert néha meg kell állnom kipihenni kicsit a rossz érzést, hogy mindig minden ugyanúgy van. Nézzük a bethleni konszolidációt: Sipos József találó kifejezése nyomán ez lett a „bethleni kétharmad”. Amelynek logikája: lehet demokrácia, de csak a kormányfőhöz való lojalitás – pontosabban engedelmesség – megszabta határokon belül. Működhet ugyan szociáldemokrata és liberális ellenzék, de csak olyan választási rendszer keretében, amely lehetővé teszi, hogy a kormányfő által irányított közigazgatás döntő befolyást gyakoroljon rá, s csak ott engedjen ellenzéki jelölteket diadalra jutni, ahol az ezt megakadályozó hatósági erőszak országos eszkalációval fenyegetne. Bethlen István konszolidációja nem azt állította vissza, amit a háború és a forradalmak leromboltak, nem hozta vissza a békeidők rendszerét, csak ahhoz hasonlót, a lezajlott polgárháborúval megterhelten, egy látens módon legitimációs deficittel küzdő, de ennek nyilvánvalóságát sikeresen elodázó, a társadalommal nem tartós békét, hanem időről időre megújított fegyverszünetet kötő, antidemokratikus, de parlamentális rendszert. A Petra von Kant keserű könnyeit néztem a Jurányiban. Meglepett az előadás. Amennyiben nem egészen ilyennek emlékeztem a darabra. Nem mintha nagyon át lenne írva, de Bagossy Júlia rendező másképp láttatta velem, mint amilyennek eddig láttam. Többször láttam (alighanem az összes eddigi magyarországi bemutatót), többször írtam róla kritikát is, és úgy fogalmaztam, hogy Petra aláválaszt a szerelemben, meg hogy Karin a vágy inadekvát tárgya. Most azonban az volt a benyomásom, hogy nem Karinnal van gond, hanem Petrával. Gellért Dorottya Karinként az első percekben kicsit olyan, mintha még a Sirály Nyináját folytatná. De aztán elmúlik a lány lámpaláza, természetes, nyitott, és megpróbálna egy élhető párkapcsolatot kialakítani evvel a vonzó, formátumos asszonnyal, akinek szerepére Török-Illyés Orsolya ideális választás. Csak hát az ő 45 éves Petrájából olyan szerelmi hisztéria tör ki, amit az ember lánya utoljára bakfiskorában, vagy mondjuk huszonévesen enged szabadjára. Csupa remek nő hozta létre ezt a produkciót, bár az egyikük férfi. Marlenét, Petra munkatársát, odaadó házi cselédjét (úgy van kezelve Petra által, cselédként) Martinkovics Máté játssza elegáns női öltözékben. Egy csöppet zavar, hogy nem tudom, mit jelent ez. Színész játszotta nőt, vagy transzvesztita alkalmazottat, vagy olyan, meleg férfit, aki nőnek öltözik, és nőbe szerelmes. De talán mindegy is. Az biztos, hogy Martinkovics Máté szépen, érzékenyen adja. Simkó Katalin alakítását is módfelett figyelemreméltónak találtam. Ő a barátnő, aki érdeklődik, együttérez, támogat, és ő hozza Karint. Az az izgalmas a színésznő játékában, hogy nem lehet pontosan megállapítani, mi az aránya ebben a sikkes, mosolygós nőben az alakoskodásnak, kajánságnak, megjátszásnak és az őszinteségnek, aggodalomnak, szeretetnek. De látszik a tekintetén a cezúra, amikor magába nézve végigfuttatja lelki szemét a saját házasságán, az oly büszkén emlegetett „Lester és én”-ek igazságtartalmán. Nyakó Julinak és Bukovszky Orsolyának lehet még örülni. Na és hát ott van a tér, Radetzky Anna díszlete, textilekkel, hímzéssel, csipkékkel és horgolt széklábakkal. Azonnal el is határoztam, hogy be fogom horgolni az Öcsi ülőke nevű hokedlinket. Elolvastam Barnás Ferenc Most és halála óráján című regényét. Hasznavehetetlen olvasmány volt számomra. Egy (még) nem publikus projekt keretében meglátogattam tegnap Molnár Piroskát. Kis piros eprek mintájú fölit viselt otthon. Mesélt mindenfélét, kettőt megosztok itt. Többször idézte egykori osztályfőnökét, tanárát a főiskolán, Pártos Gézát. Aki a tanulmányaik vége felé (1968) ezt mondta nekik: Maguk vidékre fognak menni, és ott a közönség azon fog röhögni, ha maguk seggre esnek a színpadon. De mindig lesz a nézők között két olyan, aki elhúzza a száját a seggre esésük láttán. Annak a kettőnek játsszanak! (Talán azt is gondolta Pártos Géza, hogy idővel majd négyen lesznek, aztán nyolcan, és egyszer ők lesznek a többség.) Mondta Piroska, hogy most a havas-csúszós napokon nagyon nehezére esett kimenni a lakásból, elindulni a színházba, legszívesebben lemondta volna az esti előadást. Aztán a színházban látta, hogy az időjárás, a havas-csúszós utak ellenére zsúfolt háznyi néző eljött, és akkor kicsit elszégyellte magát. Lefényképeztem azt a magaslati polcot, amelyen Piroska a díjait tartja. Azt teszem fel a Facebookra a mai naplóbejegyzés posztjához. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban tegnap délután a Hamupipőke ment Jankovics Anna rendezésében. A Gimesi Dóra-féle verzió, amit már ismerhetünk (szerettem a Vaskakasban Tengely Gábor színrevitelében). A kecskeméti előadás is betölti a hivatását, de egyébként azt gondoltam, hogy minden túlzó benne egy kicsit, túlságosan megpakolt a díszlet, a jelmezek, a világítás, a játékstílus. Hamupipőke Vajda Boróka, őt viszont különösen helyénvalónak találtam: egy friss hang, üde, szeles alakítás. Az előadás remek betétje, hogy a borsó és lencse szétválogatásához arany meg zöld színű idomok hullanak a nézőtérre, olyanok, mint a strandlabdák, csak nem gömbformák. Ezeket a gyereknézők segítenek összeszedni és rendezni, nagy hálóba dobálni. (Most látom a cikkemben, hogy ez már Győrben is így volt, de itt most sikerült az akciót gyorsan, frappánsan, rendezetten, káoszmentesen lebonyolítani, irányítania a címszereplőnek a színpadról.) Este a Kelemen László Színpadon a Büszkeség és balítéletet adták, Perczel Enikő és Pelsőczy Réka alkalmazták színpadra – mérsékelten használva narrációt –, Pelsőczy Réka rendezte, nagy számú színészcsapattal és kedves, atelier hangulatú rávezetéssel. Nem mesélem el most itt az előadást, mert kritikát vállaltam. De annyit mondok, hogy szépen kitaláltnak, ügyesen összerakottnak, jól sikerültnek találtam. Azt meg egyáltalán nem gondoltam volna, hogy Orth Péterben ilyen komfortosan benne lakik egy igazi Mr. Darcy. Élvezetes estém volt. A végén a ruhatárnál a mögöttem álló pár férfi tagja épp ezt mondta a nőnek: Én meg azt nem értem, hogy te miért nem értékeled A piszkos tizenkettőt. A Hogyan tudnék élni nélküled? bemutatója az Erkel Színházban. Hívtak, mentem, nem nagyon bizakodóan. De jócskán felülmúlták a várakozásaimat. Amondó vagyok, hogy ez a verzió a maga nemében messze jobb, mint a film. A Hogyan tudnék élni nélküled? zenés romkom műfaji filmként igen szerény erényekkel rendelkezik. A színházi Hogyan tudnék élni nélküled viszont egy nagyszabású, látványos, lendületes, munkás musical-előadás, mondhatni, nívós Broadway-show. Az alkotók zömmel ugyanazok, a különbség mégis hatalmas a színház javára. Több oka is lehet ennek. Például a műfaj mássága. A színház fókuszáltabb és stilizáltabb – könnyebb összetartani. Az is biztos, hogy Szente Vajk ért ehhez, a szórakoztató zenés színházhoz. (És megállapítottam, hogy gyerekelőadásokban is erős lehetne. Itt éppúgy ütögethettek nagy és kis labdákat a nézők, mint előző nap Kecskeméten a Hamupipőkén.) Ember Márk és Törőcsik Franciska sokkal meggyőzőbben, szabadabban léteztek és énekeltek a színpadon, mint a filmben. Még bizonyos szakmai bátorságot is mutatott a rendezés. Például hogy az első rész lendületes fináléját követő hosszú szünet után a második részt Fehér Tibor merésznek mondható közönségénekeltetéssel kezdte. De ez is bejött nekik. A nézők „azok a férfiak, akik csak a feleségük miatt jöttek el” részhalmaza olyan dübörgő kórusként szólaltatta meg a Lepihenni mellettedet, hogy csak úgy zengett a ház. Bizonyára nem én voltam a legideálisabb néző, mert nem feltétlenül akkor nevettem, amikor poént adtak. Hanem például amikor a halott és gyászolt férj Csoboth Adél-mintás libegő slafrokban zongorázott. Vagy amikor a Vonat nem vár (vagy a Ha elindul a vonat?) szám alatt egy vasutasjelmezbe öltözött táncos a koreográfia alapján simán elment volna a Parasztopera részeges állomásfőnökének. Vagy hogy a Fekszem az ágyon számban annyira nem feküdtek az ágyon, hogy az őrjöngő tánckaron túl még énekelni is trambulinon ugrálva énekeltek. Nem ironizálnék, de most már késő. Vagyis nincs mit ironizálni: ez az előadás méltán lesz óriási siker és tombolóan boldog, felszabadító este a nézők tömegei számára. Felkerült a Netflixre a Szenvedélyes nők, megnéztem. Talán moziba is elmentem volna érte előbb-utóbb, jóllehet nem vagyok vígjátékfogyasztó (pláne nem tévésorozatban, Família Kft, A mi kis falunk stb., egyiket sem láttam, ezt most egy, alkotókat-nézőket egyaránt megsemmisítő filmkritika miatt mondom), de van bizalmam Herendi Gáborban. (Nagyjából a Magyar vándor óta.) A Futni mentemmel is jól elvoltam, de ezt a filmjét egy fokkal jobban élveztem. Legalább háromszor-négyszer nevettem, nálam az már szinte rekord. Ez az egy centrumú történetet közelebb áll hozzám, meleg szívvel néztem végig, ami döntő részben nyilván a színészeknek köszönhető. Balsai Mónit különösen kedvelem, nagyszerű benne Básti Juli, és igyekszem bizakodni, hogy Varga-Járó Sárát nem fogják gyorsan le- vagy elhasználni, aztán elfelejteni. A férfisort is bírtam, Lengyel Tamás kitűnő, Lengyel Benjámin (Lengyel-film) igen szeretnivaló. A mellékszereplők sorában egészen pazar a Fodor Annamária–Mészáros Máté házaspár a terápián. Az olyan pillanatokat is szerettem, amikor Csányi Sándor kapott tíz másodpercet, hogy plakátot ragasszon az utcán és mondjon két szót, vagy amikor Balsai Móni képeslapot olvasott, Ujj Mészáros Károllyal a címlapon. Kizárólag a film végén éreztem rosszul magam, a sztori lezárásakor, a megoldásnál. Azt egyszerűen méltatlannak találtam, minden szempontból méltatlannak, de elsősorban a férfi főszereplővel szemben. Weöres Sándor: 66 Most vagyok hatvanhat éves. Csak azért nem járok óvodába, mert köhögést kapnék. Csak azért élek, mert még nem haltam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom életem végét. Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni, belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan. (Na ennyire azért nem rossz még a helyzet.) Tudom, hogy harminchány évvel ezelőtt a Ruszt József vezette Független Színpad játszotta a Dybukot, csak nem tudom, láttam-e. Felteszem, igen. De emlékezni nem emlékszem rá. Arról jutott ez eszembe, hogy elmentem a Gólem Színházba tegnap a Borgula András rendezte Dibuk-előadásra. Gondolom, Kanyó Kata neve volt a hívószó számomra. A többieket – Dajka Szúra Szerénán és Ficsor Milánon kívül – nem láttam még, azt hiszem. Fiatalok és a színésszé válás útjának elején járnak. Talán új tanodások. Az eladás nem tudott a fáradtságom fölébe kerekedni. Vagy én nem tudtam a fáradtságomat leküzdeni. (Fogom jelezni, ha már tényleg kész a lakásunk.) Hiba volt elmenni színházba tehát. De ha tudnék mit írni az előadásról, akkor sem tudnék, mert mostanra már három cikkel vagyok adós, és legalább az egyiket muszáj ma. Egy kritikusban mindig legyen csöppnyi kétség, amikor határozott kijelentéseket tesz. Én viszont azt írtam itt a Petra von Kant keserű könnyei előadása után a napokban, hogy be fogom horgolni Öcsi ülőkét. Mármost a kötési és horgolási életművem nem mondható különösebben gazdagnak: sálak, mellények, Frédi kutyának téliholmi. De kör alakút még nem horgoltam soha. Márpedig Öcsi kör alakú. Megcsináltam egy kis kezdőkört, aztán elkezdtem bővíteni. Először hurka akart lenni. Aztán valamennyit visszafejtve más módon szaporítottam, akkor nagyjából a Horvát Micír fejére való, széles karimájú kovbojkalappá kezdett alakulni. Ez egyébként nem lett volna rossz perspektíva, de némi újabb fejtegetés után újrapróbálkoztam a folytatással. Most már lassan eléri a hokedli ülőfelületének méretét, de eléggé hullámos. Pillanatnyilag arra tűnik a legalkalmasabbnak, hogy egy nagyobb méretű befőttesüveg tetejére kerüljön díszes fedőelemként, de nem vagyok befőzős típus. Hiába próbálkozik a mű – néha úgy hallom, halkan énekli a Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni című dalt –, nem alkuszom, előbb-utóbb Öcsi-huzat lesz belőle. (Megkérem a kedves olvasókat, a legjobb szándékkal se küldjenek horgolási tanácsokat, mert úgysem fogom érteni, hogyan kellene csinálni.) Tegnap megírtam 2 és Ľ cikket, úgyhogy ma egyetlen betűt sem vagyok hajlandó vetni, kiraktam a SZÜNET táblát, jó napot kívánok. Levettem a polcról a cikk miatt a Büszkeség és balítéletet. (Szenczi Miklós fordítása.) Azt mondja az egyik fiatal hölgy, Miss Charlotte Lucas: A boldog házasság tisztán véletlen dolga. Bármilyen jól ismerték a jövendő házastársak egymás természetét, bármennyire hasonló hajlamaik voltak a házasság előtt, az csöppet sem mozdítja elő boldogságukat. Később mindig ellentétek fejlődnek köztük, s ez elég ok a súrlódáshoz. Legjobb, ha az ember minél kevesebbet tud a másik hibáiról, akivel az életét le kell élnie. Mulatságos elveid vannak, feleli erre Miss Elizabeth Bennet, de én tudom, hogy Miss Charlotte miről beszél. Mondta pár éve a háziorvosunk, hogy most már mi csináltassunk évente laborvizsgálatot. Szófogadó lévén elmentem idénre, csütörtök reggel. Néztem aztán este a leletet. Szeretettel köszöntöttem amilázaim tömegét, nyugtáztam a koleszterin rendben levetelét (szedünk rá tablettát), hanem hökkenten láttam, hogy a fehérvérsejt az egekben: majdnem négyszerese a normál tartomány tetejének. Ez gyulladásra utal – gondoltam, mert leukémiára csak nem –, de hát semmi bajom. Péntek reggelre azonban már tudtam, hogy a labor jobban tudta: alig aludtam a torokfájástól, és takonypóccá lettem. Aztán írta a háziorvos, miután megnézte a lelelet, hogy a képlet hólyaghurutra utal. Szóval fel- és lefázhattam. Ennek ellenére nem állt szándékomban lemondani a mai szombathelyi színházi turnét. Egyrészt mert szeretném látni a két előadást – Vadászjelenetek a határ mellett és Tisztítótűz –, másrészt mert felelősséggel viseltetek a vidéki kritikusutaztatás iránt: a lemondások, a nem teli mikrobuszok esetleg elvennék a színházak kedvét az ilyen utak szervezésétől, amit nagy veszteségnek tartanék. Úgyhogy arra gondoltam, majd maszkot viselek egész nap, a kollégák védelmében. Hanem Nyugat-Magyarország a tegnapi havazásban elesett, és ezért a színház érthető módon lemondta a mai utat. Némi megkönnyebbüléssel fogadtam ezt a hírt az ágyamból. De azért lélekben a kritikustalanul maradt szombathelyi előadásokkal leszek délután és este. A ma reggeli gyerekszínházat elengedtem. Az esti előadásra igyekszem feltunningolni magam. Elkészült az Öcsi sapkája. Kedves férjem megkért, hogy adjak rá zoknikat is. Elmentem a Belvárosi Színházba, Orlaihoz, szűz nézőnek. Én vagyok az a különös alak, aki soha életében egyetlen percet sem látott a tévében a Csengetett, Mylord?-ból. (De mesélte nekem Molnár Piroska, hogy Angliában nem volt különösebben sikeres, nálunk viszont imádta a közönség, hatalmas rajongótábor van, amit ő annak is tulajdonít, hogy csodálatos a magyar szinkron, nagyszerű munkát végeztek a kollégái.) Aha, szóval ez amolyan sitcom-sorozat – gondoltam a Kocsis Gergely rendezte előadás alatt –, mert lenge, sovánka, színpadi darabként se füle, se farka, se szabatos cselekménye. De ez különben nem von le az előadás élvezeti értékéből. Lehetne persze összeszedettebb, reflektáltabb vagy éppenséggel parodisztikusabb is a produkció, de hát nem olyan, hanem ilyen: flott, könnyed, kedélyességében szeretnivaló. Mindenekelőtt azt tartom becsülendő erényének, hogy jelentős méretű, tömegű, kiterjedésű színészi szakmunkát mutat be. Számos szereplő – Lass Beától László Lilin át Pataki Ferencig – rendesen, alaposan megdolgozik a figuráért, és az a figura meg is van csinálva karakteresen, jellegzetesen. Debreczeny Csaba láttán úgy fáj a szíve az embernek, hogy legszívesebben jajgatna: ezzel a hanggal, alkattal, fazonnal, dinamikával, poénkészséggel, formátummal miért nincs minden este színpadabbnál színpadon, szerepebbnél szerepben?! Értékeltem Rohonyi Barnabás tisztán tartott eleganciáját, a lányok – Bíró Panna Dominika és Rezes Dominika – szépségét és élénkségét, Cseh Judit és Ficzere Béla tűzhelymeleg otthonosságát a színpadon, Gyabronka József magabiztos műfajazonosságát (és táncát), Sipos László Márk fiús báját. Az est fénypontjának azt nevezném, amikor az elhunyt komornyik tiszteletére egyperces néma felállást hirdetett Lord Gyabronka, és Molnár Piroska mint kerekesszékes Lady Lavender a fejtartásával, az arcával, a szája ívével állt fel. Kalandosnak is mondható az életem. Reggel hidegnek találtam a radiátorok felét, ezért nekiálltam légteleníteni. Ám az egyik pucukánál szerencsétlenül jártam: folyni kezdett a víz, és sehogy sem tudtam elzárni. Sebesen igyekeztem összeállítani egy frappáns vízelvezető rendszert csőrös turmixolóedény, pohár és lavór beiktatásával, de folyamatos jelenlétet és rendszeres beavatkozást igényelt. Telefonos segítséget kértem, aztán félóra múltán megérkezett az árvízi hajós, és kimentett szorult helyzetemből. Délután nálunk járt Verebes István. Mondtam neki, milyen érdekes, hogy ezek szerint ő mindig lakásfelújítás környékén jön hozzánk. Csak nálunk ez sajnos olyan ritkán történik, hogy két látogatása között eltelt harminc év. De egyáltalán nem emlékezett az akkor szintén elhúzódott lakásfelújítási ügyletünkre. Eszébe idéztem, hogy az 1996-os munkálatok idején ő volt kedves lakhatást adni nekünk a pesti lakásában, amikor ő úgyis vagy Nyíregyházán időzött, vagy a Balatonon. Azon a nyáron legalább másfél hónapot boldogan, kényelemben csöveztünk nála, volt igazgatómnál. (Akkor, 1996-ban fejeztem be hároméves dramaturgi tanulmányutamat a Móricz Zsigmond Színházban.) A pipik imádták a feketecsempés fürdőszobája nagy sarokkádját. Az egész kölcsönlakás történet, amit most felelevenítettem neki, ismeretlennek hatott számára. Ez a legszebb – egyben a legtermészetesebb is –, hogy a rendes emberek nem hogy nem tartják számon, de egyszerűen teljesen el is felejtik a saját, rendkívül nagylelkű, nagyvonalú gesztusaikat. Vettem egy nagy levegőt, és elmentem a Westend Cinema Citybe. Gondoltam, egy délelőtti plázamozi-előadáson bizonyára nincsenek sokan. Reméltem, hogy lesz módom kellő távolságot tartani az olyan nézőktől, akik – legnagyobb megdöbbenésemre – tányérokon háromfogásos tízóraikat hoznak be magukkal a vetítésre. És valóban sikerült egy félreeső zugban eléggé egyedül maradnom. Természetesen az Itt érzem magam otthon című független magyar filmet néztem meg, Holtai Gábor rendezését, akinek nevét a főcím tipográfiája miatt egészen könnyű Koltai Gábornak olvasni, de az nagy tévedés lenne. Nem olyan film ez, ami feldobja vagy fellelkesíti az embert. Hanem olyan, ami kábé félnapos gyomorszűkülést garantál. Ezen túlmenően a mozi fényesen igazolja, hogy Lovas Rozi és Molnár Áron elsőrangú színészek. (Ezt persze a Loupe-előadásokból is lehet tudni.) A többi szereplőről is jókat mondhatunk. Én speciel úgy gondolom, hogy műfaji szempontból előnyösebb lenne, ha a Papa figurája nem ilyen totyakos könyvelő forma bácsi, hanem titokzatosabb, félelmetesebb, karizmatikusabb alak. Egészen biztos, hogy Szervét Tibornak az is jól menne. De hát ők tudják, ők csinálják, én csak nézem. Bárminek tekintjük is ezt a filmet – akár thriller, akár horror, akár allegória, akár disztópia –, bele kellene férnie másfél órába, ez határozott meggyőződésem. De üdvözlöm és köszönöm. Megcsinálták az alkotók. Művüket megőrzi a magyar filmtörténet mint egyfajta lenyomatát a korszaknak, amikor foglyul ejtődtünk. (Nem akartam személyes névmásról és ragozásról kutyafuttában dönteni.) A Lehel Csarnokban vettem egy szál elképesztően illatozó fehér jácintot, azt vittem Vajda Mártának. Ugyanott szórták szét a hamvait, mint a szüleiméit. Amint arra számítani lehetett, Wagner szólt. Színháziaknak való időpontú temetés volt, sok-sok emberrel és sok-sok virággal. Hegedűs D. Géza írta búcsúztató hangzott el, Lukács Sándor olvasta fel, ami a szerzőétől eltérő dinamikájú előadásmódot is jelentett. Elém került, amit egy éve írtam a naplómba, amikor Oroszország épp három éve indult meg Ukrajna ellen. Az azóta eltelt röpke esztendő alatt még sokkal durvábbá vált nálunk a kormánypropaganda. A miniszterelnökünk ellenségnek nevezi a szomszédos országot, és még az is előfordulhat, hogy Ukrajna hamarosan már nemcsak Oroszországot támadta meg, hanem esetleg Magyarországot is. Honfitársaink tömegeiben nem fog felmerülni, hogy a hazájukat négy éve kínnal-keservvel védő ukránoknak mi szükségük lenne hadszíntérre a másik oldalról is. Amint addig sem gondolnak el a kormány tűrhetetlen háborús hirdetése kapcsán, hogy kik is azok, akik ebben a reklámfilmben magyar kislány magyar apját végezték ki az ukrán fronton. Az ukránok csak nem, hiszen nyilván az ő támogatásukra vonultunk harcba. A brüsszelek sem, hiszen velük szövetségben mentünk segíteni. Az oroszok sem, hiszen ők a barátaink. Akkor senki. Nem tudom, hogy fogjuk ép ésszel kibírni április 12-ig. És az még csak egy rövidtávú célkitűzés. Bő két éve mutatta be a Nemzeti A revizort, grúz rendezésben jó pénzért, és nem csodálom, hogy az már rég nincs műsoron. Most decemberben viszont ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a beregszászi színházzal közösen készített Gogolból „nyomán” előadást a Nemzeti, azt néztem tegnap a Kaszás Attila teremben. Rég nem láttam a beregszászi beregszásziakat, mármint azokat a színészeiket, akik nem a Nemzeti Színház tagjai, csak a háború kitörése óta itt játszanak. Látszik rajtuk az idő, bizonyos értelemben. Egy lepukkant, kárpátaljai, határmenti OKKO benzinkút a játék színhelye. Ott gyűlnek össze a helybéliek, talán mert ott van térerő. Hlesztakov haknizni érkezett művész (Déryné Program?), akit annyira leitattak, hogy a benzinkúti kukában ébred reggel, így akad össze a kisvárosi notabilitással. (Amelynek soraiban egyébként ott van a helyi szolid színházvezetőnő is, akin látszik, hogy nem bűnös és nem korrumpálja Hlesztakovot. Nem is nagyon akceptálják a többiek, mert Az ember tragédiáját készül bemutatni a színház, ahelyett, hogy valami zenés szórakoztatót.) Ami jön, az fékezetlen habzású szó- és zenezuhatag és fiatalos poénözön. Az ember csak a kapkodja a fejét, örül, ha hallja és érti. Más meg nem örül, ha hallja és érti – a szünetben látható a nézőfogyatkozás a zsúfoltan indult házon, és ezt a trágárságnak tudom be. A rendező meghajtja a színészeket, mint Singer a varrógépet. Minden van az energikus kavalkádban: musicalbetétek, rock, ABBA, Hol a színészünk?; grafit a tetőn; Gondolom, nem gyalog; Stohl Nagy Ő András, Latabárok és Törőcsik Mari. És van benne – nemcsak az ütős, gyomros befejezés miatt, hanem egyébként is: van benne fájdalom. Hlesztakovot vendégként Szabó Sebestyén László játssza (meggyőzően), aki most nyerte el Szarvas Józseffel az egri színházat. Ifj. Vidnyánszky Attila amúgy azt mondja most is, amit gyakran hirdet az előadásaival. Hogy a színház, a művészet mindenek fölött áll. Nem lehet legyőzni, elpusztítani, vagy mondjuk háborúba küldeni. Szeretem ezt a meggyőződést. Szívesen érzek vele együtt. Vonaton ülök, Debrecenbe tartok a Deszka fesztivál végére, úgyhogy csak jegyzetelek most itt a tegnap estéről. A Marczibányi téren jártam, a Loupe Társulat újabb előadásán, a Túl éles címűn. Valamiért kezdettől fogva mindig úgy olvastam, úgy értettem, hogy Túl élés a cím, csak blickfangból két szóba írják. Kortárs brit darab, alighanem színésznő írta – sóhajtottam a végén. De Nathan Ellis a szerző, bár én ezen a néven csak krikettjátékost találtam a neten. A díszlet úgy fest, mintha focistadion tribünjét ábrázolná. Lehet, megért ez egy célzást. Valójában az egészségügy a terep, kórház a helyszín. Kórházban dolgozik Anna doktornő, rezidens, akinek felemészti az életét a munkája. (Azt hiszem, senki nem gondolja egy percig sem azt, hogy könnyű dolog orvosnak lenni. Na jó, hát betegnek lenni rosszabb.) Anna 31 éves szingli nő, persze, hogy a főnöke – Gryllus Dorka – kihasználja mint munkaerőt. Nem problémamentesek a családi viszonyok, szülők, egy nővér – Földes Eszter –, egy mostoha-unokahúg, Szatmári Alíz. Aztán közeledik hozzá egy fiatalember, Brezovszky Dániel. Sodró Eliza játssza az orvosnőt. Ha csak a Hullámtörésre gondolok, mennyivel méltányolhatóbbnak találom ezt a színészi feladatot! Lehet, Horváth János Antal – aki a darabot fordította és rendezte – tudja, hogyan kell színésznők pályáját építeni. A stilizált illusztrációs jelenetektől kissé vakartam a fejemet. Vigyázni kell evvel a művel, könnyű elcsúszni vele. De hát a színészek nyerő tényezők. Odaadó játszók és odaadó nézők tették ki az estét. A taps végén Eliza kapott egy csokor virágot, mert most játszotta átmenetileg utoljára a szerepet. (Sztarenki Dóra áll be a helyére.) Már gömbölyödik. Legyen sokkal-sokkal boldogabb, mint ez a hősnője! További napok nincsenek ebben a hónapban.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
