|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A hó fehérrel borította az év végét. Éjszakára mintha eltűnt volna minden, ami alatta van, a teljes múlt évvel bezárólag. Beüzemeltem volna a mosógépet épp, egy nagymosással, de kiderült, hogy az babonailag tilalmas. Tévénk nincs, még nem hoztuk vissza a lakásba, nem is hiányzik. A hideg és a hó otthon tartotta a tömegeket, a belvárosban kevesen bóklásztak, és a környékbeli erkélyeken-teraszokon-háztetőkön sem szilvesztereztek most a népek. Tehát a szokottnál sokkal szűkebb körben üldögéltünk éjfél után az erkélyen forralt boros bögrével a kezünkben, nézegetve a hiába betiltott tűzijátékokat. 2026. Maga az év szimpatikus, nincs a számaiban semmi hegyes, szúrós. Boldog új évet kívánok minden kedves Olvasónak, továbbá mindenki másnak is. Bár hogy a boldog alatt mit lehet érteni egyáltalán, arról fogalmam sincsen, de ezt találjuk ki magunknak öntevékenyen! Olyan legyen. A karácsonyra kapott cirmos rózsáim és a tulipánjaim is megérték az újévet a két ablak között. Azt akartam mesélni, évtizedekig az volt a gyakorlat, hogy november végétől elkezdtek az emberek özönleni a belvárosba. Vásárolni, vagy korzózni, vagy valami nyugtalanságból, mindenesetre december hónapban mindig ki lehetett tenni a megtelt táblát, az autós és a gyalogos közlekedés is bedugult a környékünkön. December 24-re azonban beállt a csend, a nyugalom, a béke, az emberek megültek otthon. Na ennek mostanra vége. Már a teljes ünnepi szakban, karácsonytól szilveszterig (és tovább) hömpölyög az emberfolyam, a külföldi turisták hadai. Nem, ezek nem azok a turisták, akiknek O. Ráhel koncepciója jegyében ötcsillagos szállodákat építünk. Hanem azok, akik airbnb-znek, gurulós kisbőrönddel, lármás csapatokban róják a belvárost, és december 24-én este 8-kor felháborodottan, hangosan méltatlankodnak az Aranykéz utcai Meki előtt, amiért be van zárva. Általában véve is az jött szokásba, úgy látszik, hogy az emberek nem otthon töltik a karácsonyt, hanem elutaznak, aztán idegenben, családosan vagy közösségileg mulatéroznak. Különböző okokból karácsony minden napján transzferáltam a lakásunk és a kölcsönlakásunk között, átvágva a Váci utcán, és úgy találtam, ideje lenne ott is felszerelni közlekedési lámpát, hogy ne kelljen erővel átvágni keresztbe az embertömegen, hanem kapjak néha zöldet. Készültem az ünnepeken két nyugodt órára, amikor majd megnézem a Partizánon Molnár Piroskát, amint Gulyás Márton beszélget vele. Elém került az előzetes: ül Molnár Piroska virágvázás nagyfotelben, virágmintás föliben, és beszél. Láttam, hogy ezt nem lesz elég végig hallgatnom, hanem néznem is kell, mert látni Piroska szemén, hogy látja, amit mesél, és akarom látni. Láttam. Készséggel elismerem, hogy jól nézhető, kellemes film a Hogyan tudnék élni nélküled? Kicsit meglepett, hogy 800 millió adóforintot költöttünk az elkészítésére, de legalább behozta az árát, nézőcsúcsot és nagy bevételt ért el. Vajon mi lenne, ha tényleg jó film lenne? Még több nézője? Vagy éppen hogy kevesebb? Demjén Ferenc dalaira filmet tenni fel, ez tuti ötletnek tűnhet, de maga az alkotás nem feltétlenül igazolja ezt vissza. Egyrészt mert Demjén Ferenc dalainak legfőbb erénye egyértelműen a Demjén Ferenc hangja és éneklése. Másrészt mert bár a film szereplői jól énekelnek – de énekelhet Törőcsik Franciska bárhogy, a Demjén-dalok női szólamban jellegtelennek hatnak itt –, a betétszámok unalmas, egysíkú feldolgozások, és egyszerűen nem szólalnak meg. Nem szárnyalnak fel a film helyzeteiben, a szereplők nem mindig alakhelyes (szájszinkronizált) előadásában. Orosz Dénes rendezését, nekem úgy tűnt, alapvetően a Mamma Mia ihlette, bőséggel merített abból ötletet, helyzetet, hatást. A nagyszabású szabadtéri tánckoreográfiáktól kezdve – a stégszám is megvolt –, a három nő- három férfi leosztáson át Demjén két másodperces bevágásáig. Meglepetéssel, finesszel, egyéni invencióval, imponáló kreativitással nem szolgált ez a film, hacsak annyi meglepetéssel nem, hogy a végefelé kiderült: a főhősnő mindössze 20 éves (a történtek idején), és nyilván a fiú sem sokkal több. Megbocsáthatatlan mulasztásnak érzem, hogy a főszerepeket nem húszegynéhány éves színészekre vagy színinövendékre bízták, hanem harmincasokra. Törőcsik Franciska és Ember Márk jók persze – azt külön nagyra értékeltem, hogy a bizarr eredménnyel ötvenesnek öregített Törőcsik Franciska a film megfelelő jelenetére kiiktatta az életet a szeméből –, de nincs meg bennünk a tomboló fiatalság heve, lendülete. Nyilván nemcsak a színészi formátumuk, hanem az ismertségük, a húzónevük is kellett az alkotóknak. Ami arra utal, hogy talán Demjén Ferencben sem bíztak eléggé. A fentiekkel szemben a Kék Pelikan című film – amelyet szintén most abszolváltam – csupa kreativitás, ötlet, lelemény. Csáki László első egész estés animációs dokumentumfilmje vizuális és szellemi gyönyörűség. Az összes gondos részlete, minden pillanata, valamennyi rajzvonása lenyűgöző, a pályaudvartető alatt szárnyalgató galambtól a lakások falán lógó Munkácsy-reprókig. Eleve jogos és találó, hogy nagyrészt az animáció a műfaja, ez ugyanis biztosítja a meginterjúvolt bűnelkövetők inkognitóját. A rendszerváltás utáni évek híres MÁV-vonatjegy-hamisítási ügyéről van szó. Gondolhatnánk, hogy csupán egy briliáns módon elénk tárt érdekes sztori, de hát több annál. Maga a történet és az egész film szívfájdítóan sugallja ennek az országnak a nyomorultságát, csalafintaságát, beszorultságát, vágyait, tehetetlenségét, túlélőképességét. Az adott korszakban persze. De azóta is múlhatatlanul. Megnéztem Sós Bálint Dániel Minden rendben című elsőfilmjét is. Szintén több mint figyelemreméltó munka. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy vajon a Hogyan tudnék élni nélküled? 800 milliós támogatásának hányadrészének megfelelő összeget szánt a Nemzeti Filmintézet erre a filmre? Ha többet kapott volna ez az alkotás, lett volna-e kicsit színesebb a főszereplők világa? Ugyanakkor nem kifogásolom a fekete-fehért, itt a lényegre koncentráltak. És ez a film a nézőjét okvetlenül utánagondolásra készteti, amihez mi dialógus formájában haladéktalanul hozzáfogtunk. Te mit tennél a Hajdu Szabolcs apafigurájának helyében? Ennek kapcsán aztán rátértünk saját gyerekkori ügyeinkre. Valós bűnökre és alaptalan vádakra. Én például lopkodtam a bátyám csokiját, amikor az enyémet már megettem. Egyszer lebuktam, arra emlékszem. Anyukám takarítás közben megtalálta a rökamié mögött a Rosina csoki gombóccá gyűrt papírját, amit gondatlanul hátra hagytam stikaevés után. Most azt talán hagyjuk is, hogy tegnap miért nem. Nemrégiben olvastam a neten egy alapos interjút Nagypál Gáborral, amelyben példaképpen említette Bodó Viktort, aki „továbbra is érvényes, erős, pontos színházi alkotó, de elmúlt ötven*. Óriási pálya áll még előtte, de ő már nem fog tudni 40-es energiákkal budapesti színházat vezetni.” Annyiban jutott eszembe ez a Mester és Margarita vasárnapi előadása alatt a Katonában, hogy a rendezései alapján Bodó Viktor nyugodtan letagadhat két-három évtizedet. Alkotói értelemben remélhetőleg sosem fog benőni a feje lágya. Felsejlettek bennem ezúttal más munkái is; kicsit olyan, mintha az Örkény, a Katona és a Tamási Áron Színház társulata valósággal vetekedne, közülük hányan képesek a legteljesebb erőbedobással belevetni magukat a színpadi őrültségekbe. Annyiból most talán a Katona állt nyerése, hogy a Mester és Margarita némiképp úgy (is) hat, mintha a Mefisztóland Tasnádi Bence játszotta rendezőszereplője rendezte volna. Van magával ragadási potenciálja a bemutatónak, főleg az első résznek. Bulgakovot is tartalmaz, bár a regény legfontosabb mondandóját („a legnagyobb bűn a gyávaság”) nem feltétlenül adja vissza. (A gyávaság bűnébe biztosan nem estek az alkotók.) Nem hallgathatom el azt a hiányosságot (sajátomat), hogy bár a trágárság gyakran humorforrás a színpadon, én szinte soha nem találom viccesnek. Itt sem nagyon. Eltelt egy nap, aludtam rá kettőt, visszajár bennem néhány kép, például Keresztes Tamás, ahogy a füstben lassított felvételben helyben fut, hegedűvel a kezében. Milyen gyönyörű sziluett ez az ember. Vagy a leölhetetlen Kiss Eszter. Vagy Fullajtár Andrea élete legkisebb szerepe. Vagy Mészáros Béla malrbrolós betétje. Vagy Vajdai Vilmos mint telibe talált wolandi jelenség. Az estét végigtakarító Ónodi Eszter. (Amikor a Chicagóval indított, rögtön azt gondoltam: igen, ez a megfelelő nézői távolság a musicaltől.) Egyet még tudok: színházat felgyújtani, nézőket lelocsolni – nem jó. Aztán tegnap is a Katonában voltam, a Sufniban, és az most csúszik, mint a járda a házunk előtt. *Update. Nem múlt el ötven. Még 48 éves sincs. Megrág, kiköp – ezt néztem a Sufniban, korábbi mentorprogramos bemutató, még 2024-es, most pótoltam. Rujder Vivien és Béres Bence játsszák, az ő improvizációikat felhasználva írta Biró Zsombor Aurél, rendezte Kizlinger Lilla. Rosszul kezdődött: a szobaberendezésben elhelyezett nagy monitoron Rujder Vivien premier plánjával, akit próbafelvételen instruálnak hosszasan, és én semmit nem látok az arcán, hiába meregetem a szememet. Legfeljebb azt, ahogy néha egy fény lefut a nyaki erén. Persze praktikusan is alig láttam valamit, mert a Sufni második-harmadik sorából az ülő, fekvő színészeket – vagy ülőmagasságban a monitort – nem lehet látni. Hátrább végképp nem tudom, mi lehet láthatásilag. Kialakult aztán a színpadi darabhelyzet: egy színészpár ők, a fiú a Katonában vezető fiatal színész, és a kormánypárt iránt elkötelezett művész apa nehezíti az életét. A lány jó civil foglalkozást talált, de most főszerepet vállalt egy független művészfilmben. A röpke másfél órás darab felöleli a lehetséges párkapcsolati nehézségeket úgy emberileg, mint szakmailag. A végére erősen, érzékenyen, drámaian kikerekedett az egész. (A „korabeli” kritikákból úgy tűnik nekem, hogy akkor egy reményt engedő öleléssel zárult a játék. Hát mostanra, úgy látszik, eldőlt, hogy nem. Ennek vége.) Rujder Vivien érdekesen összerakott színésznő: az alkata sugallja a dívát, sőt a tragikát, miközben az arca és a szeme egy naiváé. És megvannak a finom színészi eszközei bármelyikhez. Béres Bence mintha minden eddigi szerepében lassú, nyugodt, egykedvű, sőt blazírt, enyhén talán cinikus vagy világmegvető fiatalembernek látszott volna. Most is lefojtottnak hat, de a végén kicsit kiborul, a maga temperált módján. Kedveltem a két színészt ezen az estén. Tegnap aztán elfogott a szomorúság Tarr Béla halálhíre hallatán. Megnéztem este a Kárhozatot. Mindig is szerettem volna ott ülni a Titanik bárban. Van az a jelenet Víg Mihály Esője alatt (1 óra 16 után), amikor végigmegy lassan a kamera a házfalakon, a házfalak közt az embereken. A falaknak több szeme van, mint az embereknek. Ha egyszer eljönnek a bolygónkra földönkívüliek, és megnézik csak ezt a pár percet ebből a filmből, mindent tudni fognak rólunk, mindent megértenek. Azonnal el is hagyják a Földet. Vagy újrakezdik itt az egészet, nem tudom. Simányi Zsuzsannának körülbelül minden rendezését láttam. Nem volt olyan sok, amióta bő tíz éve Lukáts Andor és Horváth Csaba osztályában elvégezte a főiskolát. Ez volt az első munkája a Stúdió K-ban. Most pedig Elengedni nehéz címmel rendezett ott egy előadást, amely „a szüleinkről és nagyszüleinkről, az idősgondozásról, a demenciáról, a halálhoz vezető útról” szól. Úgyhogy elindulni is nehéz volt a Ráday utcába. A színpadon egy kerevet, horgolt terítők, bőrönd-, könyv- és falevélhalmok, koporsó, pirosas gyertyák, pianínó. A társulat három későközépkorú színésze lép fel, Hommonai Katalin, Nyakó Júlia, Spilák Lajos. Nem világos, hogy amit látunk és hallunk tőlük, az személyes-e vagy szerep, vagy a kettőnek milyen mértékű vegyüléke. Spilák Lajos a szülei elvesztését meséli el, Homonnai Katalin pedig mint pesti tanárnő a vidéken egyedül élő, demens anyja halálba hanyatlását játssza el Nyakó Júliával. Van egy dramaturgiai pont a másfél órás estben, amely olyan zavarba hoz, hogy nem is tudom pontosan, mit kezdjek evvel az előadással. Mármint írásilag. Úgyhogy most csak két részletet dokumentálok itt. Az elején Nyakó Juli felolvas egy legendáról (vagy régi népszokásról), amely szerint 70 éves korára a japán öregasszonynak fel kell zarándokolnia a Narajama-hegyre. A fia viszi, vissza nem hozza. Az elbeszélés hősnője 69 évesen derűsen, büszkén készülődik: próbálja kiverni a saját, híresen szép fogait, mert így nem vághat neki az útnak. Csúnya, foghíjas öregasszonyként kell elindulni. Na, elégedetten megállapítottam, hogy ez legalább nem okozna gondot nekem. A másik: a zongorázó Darvas Kristófnak van egy kis kabinetalakítása: ő játssza a háziorvost, akit a kétségbeesett Homonnai Kati felhív a durván romló állapotú anyja ügyében. Elirigyeltem ezt a háziorvost hősnőnktől. Igaz, hogy a doktor úr modora érdes és kioktató, viszont hasznos és értelmes tanácsokat adott „most mit csináljak?” tárgyban. Az én szüleimnek egy nagyon kedves asszony volt a háziorvosa, aki aztán a kritikus helyzetekben semmire, de tényleg semmire nem volt jó. A budapesti Thália Színházra irgalmatlanul sok közpénzt költünk – elég megnézni az előadó-művészeti többlettámogatás éves listáit, hogy lássuk az adószázmilliókat hozzájuk rendelődni –, már csak ezért is gondolom állampolgári szakmai kötelességemnek, hogy időről időre szemrevételezzem a munkájukat és tudósítsak róla. (Nemritkán csábítanak is a bemutatóik, hiszen abban a társulatban is dolgoznak jó színészek, és olykor jó rendezők is velük.) Ez idáig kielégíthettem az érdeklődésemet. Tudom, hogy a kollégáimnak nem volt olyan jó dolga, mint nekem – és még Urbán szaktársnak –: kaptam lehetőséget megnézni az előadásokat, amikor akadt meg nem vásárolt hely a nézőtéren. Akartam már menni az idei szezonban is, de azt válaszolta az egyébként valóban kedves művészeti főtitkár (Balázsnak is), hogy ettől az évadtól kezdve már csak teljes árú jegyet tud adni. Mondanom sem kell talán, hogy a teljes árú jegy számomra nem opció. Elszakadok tehát a Thália Színháztól – sajnálattal egyébként, legalább féltucat színész jövőbeli fájó hiányára gondolva –, és ezentúl a kedves Olvasók menjenek a Tháliába helyettem is, saját écából, saját felelősségükre. Alan Ayckbournről mint másod- vagy harmadvonalbeli Neil Simonról azt hittem, hogy rég meghalt. Hiszen már gyerekkoromban játszották Budapesten. Lehet, hogy tényleg meghalt, és a nevében a fia vagy az unokája írt Igazából komédiát, amelynek magyar nyelvű ősbemutatóját a Pesti Színházban tartották Szabó Máté rendezésében. Meglepő is, hogy a szerző, aki – amennyire ezt átlátom – hagyományosnak mondható társalgási darab jellegű vígjátékokról ismerszik meg, kinézett a jövőbe, és ott olyan tévéstúdiót látott, ahol lecsúszott filmművész (Méhes László) robotszínészek (ún. aktoidok) szereplésével rendez soha véget nem érő kórházi szappanoperát. Mi lehet ebből? Love story. A vígszínházi jegylottó ezúttal a 12. sorba sorsolt. Erősen izgultam a nézőtércsukás előtti utolsó pillanatig, hogy sikerüljön előrébb slisszolnom. Sikerült. Még nem tudom, mit írok a Mozgónak, úgyhogy kellett jól látnom. Az előadás világa elég ügyesen futurisztikusan látványos, sok érdekes színes fényforrással. Az az egy béna részlet van talán, ahogy leereszkedik egy vetítővászon. Tihanyi Ildi minden bizonnyal élvezettel öltöztette jövőbeli extrémbe a szereplőket. Bár azt nem hinném, hogy kényelmes viselet lehet az a sok kemény, merev műanyag a nőkön, aminek csúcsa egy ruhavédő huzat mint koktélruha. A gyönyörű aktoid, Varga-Járó Sára feneke meglepően nagynak hat a mini nővérruhában, de idővel kiderül a műviség természete. Varga-Járó Sára játéka bravúrosnak mondható, mert tökéletesen adja a gépit, és szinte végig némi bizonytalanságban hagy afelől, hogy valóban kifejlődtek-e benne személyiségjegyek, emberi vonások. Színészi kiugrással felérő alakítás. A többiek rutint, szakszerűséget vagy sémát működtetnek, mint például Petrik Andrea, aki körülbelül Szörnyella de Frászt adja, bunda és kiskutyák nélkül. Még hangoztatnám, hogy egy ilyen bulvárdarab igenis érjen véget fél tízre. Esetünkben sem indokolja semmi, hogy majdnem tízig tartson. Amikor a nagyon hosszúnak érződő első rész végén jött egy pazar zenés-táncos finálé – Varga-Járó Sára Novák Eszternél végzett, képesített zenész színésznő –, akkor hirtelen egyáltalán nem értettem, hogy ebben a tévéstúdióban miért szappanoperát forgatnak, miért nem revüt vagy musicalt. Feltettem a tavalyi cikkeket a honlap Cikkek évenként 2025 rovatába, legalábbis amiket szabad feltennem, nem fizetős tartalom lévén. Évről évre csökken a publikációim száma, de nem direkt csinálom. Feljött emlékként ez az épp aktuális, tíz évvel ezelőtti naplóbejegyzésem. Hatos Pál Hideg polgárháború – Csonka Magyarország születése 1919-1922 című könyvét olvasom. Szeretem, ahogy ez a történész a történelemről ír. A tudomány – ahogy a történeti valóság is – eredendően nemzetközi jellegű, de a nemzeti történelem korántsem halott, ahogy a történetírás nemzeti látószöge sem feltétlenül vak. Főként ha a nemzetben nem a homályos ragyogású és baljós árnyékú törzsi bálványt látjuk, hanem az esendő emberek által ránk hagyott esendő sorsú nyelvi és kulturális közösséget. Amelynek részesei vagyunk, de amely nincs a birtokunkban. Amelynek történetei sohasem lesznek a történelem egyszer s mindenkorra leszögezhető egyetlen igazságává. Mindent el lehet mesélni máshogy is. Kalandvágyó típus vagyok, úgyhogy Győrbe mentem tegnap részint a Vaskakasba, részint pedig a Nemzeti Színházba. Az előbbiben a Pass Andrea írta-rendezte Tücsök panziót láttam, amely a Házasodik a tücsök kezdetű népdal két különböző szövegverziójára alapozott félreértéses házassági komédia, rovarászati (entomológiai) keretek között. Helyesek a színészek. A tejfölt a giliszta urat játszó Vitányi-Juhász István viszi el, bár azt nem tudom, hogy a kukac visz-e, esz-e tejfölt. Megírom a Spirire. Majd, mert most jó előre vannak kész cikkeim. Megcsináltunk egy év Spirituszt egyébként, a 2025-ös folyamatos működést NKA- (vagy bármi más állami) támogatás nélkül, hősiesen. Köszönet kedves szerzőinknek, akik pénzt, ha nem volt, nem kértek, ha volt, elfogadtak. Délután a Mona című előadást néztem a Nemzeti Színház Kisfaludy termében. A cím a Monarchia rövidítése, így nevezik a darabban szereplő győrasszonyfai kiskocsmát. A tulajdonos – akárcsak a Mindent belében (sic) – egy vendéglős dinasztia sokadik Lajosa (Nagy Balázs), akinek a fia (Gyimesi Ádám) nem akarja tovább vinni a boltot. A szerző és a rendező a társulat fiatal színésze-rendezője, Móczár Bence. (Itt említettem őt egyszer.) A produkció a meglepetés erejével hatott rám. Annyira átütően vegyes – könnyűkezű, piszkosszájú, színes, nosztalgikus, súlyosan dramaturghiányos, ambiciózus, vicces, gátlástalan, groteszk, sugallatos, megalkuvó, szabad és szabados, hogy arra gondoltam, esetleg erről írnék ebben a hónapban a Mozgó Világnak. Ahogy a Győri Nemzeti Színház repertoárját elnézem, mikor máskor lenne alkalmam írni győri valamiről. Színházban nem lehet azt prompt tudni, hogy mi fog az emberben erősen, hosszú távra megragadni. A Caspar Hauser például majdnem három évtizede ment a Stúdió K-ban Fodor Tamás rendezésében, és máig előttem van Casparként Tzafetás Roland. Pedig nemigen láttam a színészt az elmúlt évtizedekben, valahogy kikerült a pályáról. – Evvel kezdtem volna a tegnapi naplóbejegyzésemet, miután hétfő este megnéztem a Trafóban a Sahin-Tóth Sára rendezte Kaspart. Gondoltam tegnap reggel, hogy majd a vonaton írom meg ezt, Pécsre tartva, ahová a Rómeó és Júlia délutáni előadására készültem. Félórát fagyoskodtam a Kelenföldi pályaudvar 6-os peronján a Mecsek IC-re várva, de amikor 20 perccel az indulási idő után még mindig semmiféle információ nem jelent meg a táblán, hogy ez a járat létezik-e és elindul-e valaha, feladtam és hazajöttem. Tehát a Peter Handke Kaspar című darabjából (alapján) készült Kaspar a Trafóban – tudtam, hogy nem lesz nézői méznyalás. De kicsit sem veszem rossz néven egy pályakezdő rendezőtől, hogy olyan darabbal foglalkozik, amely után nem kapkodnak sem a színházak, sem a rendezők, és feltehetően a közönség sem. Sőt én sem. Ez olyan mű, ami nekem inkább olvasva csúszik jól, kiélvezni a mondatait. Nem úgy értem persze, hogy az előadás nem produkált hozzáadott értéket, mert de. Mindenekelőtt Hevesi Lászlót, akit örömmel láttam (Thália Szín)házon kívül, ezt az izmos, zömök, magas szinten mozgásművelt színészt, aki kicsit olyan, mint a nagymamajelmezes farkas a mesében: nagy a feje, nagy a szeme, nagy a szája – pláne a maximumra kitátva –, hogy jobban lássuk, hiszen jó látni. Színészi elegancia jellemezte a másik három szereplőt – az eredetiben: a sugalmazókat –, Juniki Noémit, Laboda Kornélt, Forrai Áront. Le a kalappal a szövegteljesítményük előtt. Voltak guruló és fogyatkozó káposztafejek, álarcok, tengerszerű műanyag folyóméterben, barátságos mentesítő sötétek, és úgy 15 perc kedvezmény az előre jelzett 120 percből. Kifigyeltem a szemközti közönséget: sok fiatal, fiúk is, lányok is. Becsültem a nyitottságukat, a türelmüket, a toleranciájukat. Biztos lesznek majd előbb-utóbb olyan idők, amikor reggel nem kábelezés, internethuzal-csatornázás lesz a program, hanem a tegnap esti színházról szóló naplóbejegyzés megírása és feltevetele, de most még nem tartunk ott. Úgyhogy egyelőre annyit: az Ex című Orlai-bemutatón jártam a 6színben, Marius von Mayenburg írta, Dömötör András rendezte, Járó Zsuzsa, Schruff Milán és Péter Kata játsszák, meleg színpadi színekben, hideg empirikus és egzisztencialista tényanyagalappal. (Ezt kicsit felülfogalmaztam itt siettemben.) A közönség viszonylag sokáig igyekezett vígjátéknak felfogni a darabot, élénk nevetgéléseket hallatva, de ez idővel tarthatatlanná vált, és kénytelenek voltunk elszomorodni vagy egyenesen megrendülni. Az a Molnár Ferencnek tulajdonított mondás kívánkozik első hozzászólásnak a bemutatóhoz, miszerint eddig még nem sikerült eldönteni, hogy mi nehezebb: együtt élni azzal, akit szeretünk, vagy szeretni azt, akivel együtt élünk. Szóval az Exet Marius von Mayenburg írta, aki nem szerepeket ajándékozni kívánó, e célból színdarabokat koholó színész, hanem valóban drámaíró, ami – az én személyes megnyugtatásomra szolgáló módon – különbség. Két nő és egy férfi a szereplőgárda, amint az gyakran előfordul a kortárs társalgási színműveknél. (Legutóbb, ugye, a Gyerekek volt ilyen.) Ahogy a 6szín előadását Járó Zsuzsa és Schruff Milán elkezdték, elsőre azt hittem, hogy elvált szülők, és az apa most besunnyogott a közös lakásba, hogy gyerekezzen egy kicsit. De rosszul ítéltem meg, mert ők egy egzisztáló kétgyerekes házaspár (a folyamatos veszekedés stádiumában). Tehát én tulajdonképpen azt vettem le az első jelenetből, hogy a Járó Zsuzsa alakította feleség már nem szereti a férjét. Ennek ellenkezőjéről nem is tudott engem meggyőzni az előadás során, akárhogy harcolt is a férfiért. Lehetnének talán kicsit konzisztensebbek a figurák – gondolom. Járó Zsuzsa alakja a határozottságához képest mégiscsak többfelől motivált, helyenként ellenkező irányúan. De hát Schruff Milán meg örökösen alámenni látszik a nők akaratának, jóllehet az élete fejezeteiben végül az ő szándékai szerint történtek a dolgok. Péter Katát láttam a legkomplettebbnek, talán mert élt egy pici, reflektált, ironikus túlzással a nőies kiborulásaiban. Érdemes és hathatós produkciónak találtam ezt az Orlai-bemutatót. Egyrészt mert könnyed, szórakoztató kezdés után végül is épp úgy ránk borította a társas életformánk, a családos életünk végzetes, kiábrándító és kétségbeejtő reménytelenségét, mint bármelyik rendes, kíméletlen, hidegen racionális vagy abszurd szerző. Másrészt mert úgy tűnt, hogy Járó Zsuzsát most erősebb, szenvedélyesebb játszhatnék fűti, mint az utóbbi szerepeiben. Péter Kata – hát ő mindig igazi számomra. Dömötör András pedig, remélem, időről időre hazajön dolgozni. A Rendezői változat Borgula András második önálló estje – az elsőt nem láttam –, és az a tárgya, amit nem számoltam ki, de most rácsodálkoztam: húszéves a Gólem Színház. Az est kicsit olyan, mintha Egyéletem lenne, amely egy élet Borgula Andrásé, egyben a Gólem Színházé. Avval kezdődik – de csak ezt az egy konkrétumot spoilerezem el az elhangzott sztorikból –, hogy amikor Borgula András a húszas évei végén diplomás színházrendezőként hazajött Izraelből, akkor írt az összes budapesti színháznak, elküldte az önéletrajzát és ajánlkozott. Három igazgató reagált, érdeklődtek iránta: Kerényi Imre (Madách Színház), Vámos Miklós (IBS) és Kőváry Kati (Éjszakai Színház). Nem lett ugyan ezekből a kapcsolatfelvételekből semmi, Kőváry Kati éppen vidékre készült, hívta magával Borgula Andrást, aki nem akart vidékre szegődni. (Utóbb eszembe jutott, jobban is tette. Veszprémbe ment akkor Kőváry Kati művészeti vezetőnek, és ahogy emlékszem, nem lett az hosszú és sikeres korszak). Tehát Pesten maradt Borgula András, és kitalálta a főváros első és egyetlen zsidó színházát. Meg is csinálta a társaival. A prezentációból csekkoltam, hogy az első, bolyongó korszakukból még alig láttam valamit, aztán a jurányis időkből már sokat, a Csányi utcában pedig szinte mindent. A Csányi utcai Gólem Központot öt éve építették irdatlan munkával, és többször rezgett a léc, hogy sikerül-e, bírják-e. A színháznyitó premier előtt egy héttel például úgy nézett ki, hogy egy váratlanul felmerült katasztrófavédelmi előírás miatt dugába dől az egész, de sikerült végszóra megoldaniuk a problémát. Értelemszerűen azóta is folyton forráshiánnyal küzdenek, és úgy fest, mintha az előre menekülés, a bemutatósűrítés lenne a stratégiájuk. Borgula András ezt nem említette, de én emlékeztetnék arra a rendkívüli, nagyvonalú gesztusukra, hogy befogadták a k2 társulatot, vagyis már Apertúrát a Gólem Központba. Egyszóval érdemes volt ezt a történetet végighallgatni. És még a közönség volt érdekes, sok idős ember, akik többségükben talán a Gólem Egyesület támogatói, de lehet, hogy most majd nézőként is rákapcsolnak. Ez még egy Szombathelyről szóló cikkem. Elolvastam az ÉS-ben, mit írt Tarr Béláról Báron György, Cserhalmi György, Krasznahorkai László és Víg Mihály. Báron György nekrológját találtam a legvigasztalóbbnak Eszembe jutott közben, hogy ki akartam keresni Margócsy István laudációját Krasznahorkai László Nobel-díja alkalmából, mert akkor is többen írtak, és Margócsyé nyert nálam. De ha én lennék a szerkesztő (Margócsy tanár úr szerkesztője, ha-ha-ha), akkor a legutolsó bekezdésről igyekeztem volna lebeszélni. Azt épp elég lett volna elküldeni Krasznahorkai Lászlónak. Még annyit mondhatok máma, hogy a slukker Woody Allennél egy hanyagul írt instrukció bankrablásnál (Fogd a pénzt és fuss!), dánul viszont azt jelenti: kikapcsolni. Úgyhogy a dánok biztosan nem slukkerrel fordították a fegyver van nálamot. Felújították a Bethlen Téri Színházat. Nem panaszkodom, de azért sóhajtottam egy mélyet, mert mindörökre eltüntették a gyerekkori mozimat. Eddig meglehetősen olyan volt, mint régen, mármint nem az állapota volt olyan, mint 50-60 éve, hanem csak a külleme, kifejezetten barátságosan, most meg modern lett, letisztult és sötét. SZFE-előadásra mentem, Vasicsek Botond negyedéves rendezőhallgató (Tompa Gábor és Szabó K. István osztálya) vizsgarendezésére, Tévedések vígjátékára. Odabent a nézőtéren is múltba révedtem az első pillanatokban, mert Aegont Tűzkő Sándor játssza mélázó szomorúsággal, akivel együtt voltunk Nyíregyházán harminc éve, ő stúdiós, én dramaturg, ugye, és nem mondom, hogy azóta nem láttam, mert több színházban megfordult, de nincs különösebben szem előtt, pedig mostanra lett belőle egy nagyon is hasznosítható, szép orgánumú, jó kiállású, őszülő, jó kondíciójú későközépkorú férfiszínész. No de az előadás. Jó kézzel nyúlt Vasicsek Botond a Shakespeare-darabhoz. Meghúzta Pálfi Zsófia dramaturggal, és stílust, formát talált hozzá. Kifaragták, tömörítették, célirányosították a komédiát, olyannyira, hogy a két ikerpárt egy-egy színész játssza (Antipholust Horváth Róbert, Dromiót ezúttal beugróként a rendező). Akadt elég ötletes megoldás arra is, amikor a végén az ikrek megtalálják egymást és a párjukat, tehát négyen mutatkoznak egyszerre. Fekete térben zajlik a játék, a színpad szintjén és az emeletén, egy-két kellékkel és zongorista közreműködővel. A művet áthelyezték a múlt századi Amerikába, ezt mindenekelőtt onnan lehet tudni, hogy helymegjelölésekként Bostont, Miamit, New Orleanst emlegetnek. Meg aztán ott az az igen kellemes jazzes zene is, amit a zongorista játszik, és a szereplők néha dalra fakadnak. (Szeretem az ilyen színészi rivalizálást: a két lány egymás után énekel, és a Lucianát játszó Tóth Nikolett ad arra, hogy kivágja a rezet másodikként, miután előtte Szalay Ágnes is épp belejött az éneklésbe.) A két Antipholust alakító Horváth Róbert ugyancsak kedvező adottságokkal rendelkezik, és az ügyes komikus karakterformálás mellett talán az abszurd szellője is meglegyinti majd. Lehet, megfogadtam már – Kern András énekhangján –, hogy én nem megyek moziba többé. Mert ha mégis, akkor hiába hogy lehetőleg napközben, és nem olyan moziba, nem olyan filmre, ahol tolong a közönség, mégsem tudom elkerülni soha azokat a nézőket, akik beszélgetnek, vagy rágcsálnak, vagy pláne a kettőt egyszerre. Ráadásul a film sem jött be nekem. Olasz Renátó Minden csillagja. A Pesten élő testvérpár (Waskovics Andrea és Olasz Renátó) karácsonykor visszamegy a vidéki kisvárosba, az étterembe (inkább csehónak mondanám), ahol felnőttek a gyerekkori társaságukkal együtt. Értem én ezeket a hősöket – gondoltam –, a kilátástalan életüket, csak nem értem, hogy mit segít rajta, rajtuk, a részegségtől részegségen át a részegségig ivás, a verekedés, az „akkor legalább dugjunk”. Eleinte, azt hiszem, azért unatkoztam, mert szinte semmi információt nem kaptam a hősökről. Kik ezek. Miért ilyenek. Mit akarnak egymástól. Persze a film sugallja, hogy nem tudnak mást tenni, transzgenerációs dolog ez, már az apák is ugyanebben a csehóban voltak részegek és lettek hiszemre szerelmesek. Nem tudtak művészileg meggyőzni arról, hogy ennek így kell lennie. Ezért a kezdeti érdeklődésemet felváltó unalom idővel enyhe ingerültséggé fejlődött. Érezni véltem a filmen Tarr Béla hatását. Nem is pusztán a ló, meg ahogy a kamera szelte hosszan az utat vagy a pocsolyák, hanem a kietlenség. De hát Tarr Béla költészet. (És ontológia.) Ez meg szűk rétegpróza. Volt azért jó pillanatom. Amikor Waskovics Andrea megkérdezte Gedő Zsoltot (akit de szívesen láttam!, kolozsvári, korábban gyergyói színész), hogy tud-e már dánul. (Mert Gedő Zsolt figurája Dániába ment dolgozni). Hogy mondják dánul, hogy szeretlek – kérdezte a lány. Nem tudta a fiú. Én tudom. De súgni csak színházban lehet, moziban nem. Már régóta szerettem volna Bödőcs Tibort élőben színpadon látni. Úgy gondoltam, ennél jobb sanszom nem lesz, mint hogy a 6színben lép fel az Innen már csak gurulunk című új estjével. A 6színesek kedvesek – hátha befogadnak engem a nézőtérre. És tényleg. Nem tudtam, hogy az ilyen programoknál előzenekar is van, mint a koncerteken. Tóth Edu volt az első fellépő, akit még sosem láttam, és kicsit abszurdnak találtam, hogy evvel a beszélőkével ilyen kenyérkereső foglalkozást lehet űzni, ugyanis egyszerre hadar és dadog. A szövege harmadát-negyedét úgy kell kitalálni, mert érteni nem lehet. Érdekes módon nem áll neki rosszul ez a sváda. Az egész ember rokonszenves a humorával és a témáival együtt. Főleg az, ahogy magáról, a saját esetlenségeiről, bénaságairól beszél. Nem Kabos Gyula-i szinten – jé, jut eszembe, hiszen Kabos Gyula is hadart és habogott is –, de kisemberi az attitűdje. Aztán jött Bödőcs Tibor. Az volt az első (két) szava, hogy 81 nap. Nem folytatta aztán ezt a két szót, nem is lehet. Úgy értem, én nem is bírok elgondolni oda, a választásokra, mert hogy mi lesz, azt vagy nem tudom elképzelni, vagy nem akarom elképzelni. Bödőcs Tibornak nemcsak a humora pazar, de az előadói képességei is, könnyed volt, szellemes, egyszerre hatott spontánnak és jól szerkesztettnek a műsora, és szépen pendült egy húron a közönséggel. A politikai poénjait is értékelem, de talán annál is jobban szeretem, amikor a családjáról beszél. Különösen kedveltem a tegnapi estében azt, hogy David Attenborough vissza-visszatérő szereplőnek bizonyult, mert sok szó esett a természetről, állatokról. Az abszolút kedvencem az a rész volt, amikor Bödőcs Tibor eljátszott egy fókát, amint pingvinre vadászik. Nehéz a szívem, Vajda Márta halálhíre váratlanul ért – bár tudtam a betegségéről az utóbbi években –, és fájdalmasan érint. Hiszen csak a napokban kérdezte messengeren, hogy… de ez egy diszkrét szakmai kérdés volt. Talán még el sem fogyott a kocsonya, amit létrára tett ki hűlni a folyosójukra, és most már örökre ott marad mindegyik teli tányér a Facebookon. Amikor ősszel leköszönt a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkári posztjáról, amelyet évtizedek óta töltött be – bár a betöltés aligha megfelelő kifejezés, túl szűk, túl hivatali –, akik a búcsúünnepségét szervezték, kértek néhány sornyi üdvözlést vagy jókívánságot kritikusoktól is. (Egyébként pártolt bennünket Márta, kritikusokat, mindenféle értelemben.) Ezt küldtem róla: Amióta a színházi zsöllyéket koptatom, azóta nekem Vajda Márta egyszemélyben a színházi társaság. Nézőtárs, akire számíthatok, akinél tájékozódhatom, mert adok a véleményére. Soha nem tapasztaltam tőle, nála a jóindulat vagy a jóhiszeműség hiányát. Az ügyvezető titkári állásából talán visszavonul most, de remélem, hogy a budapesti és vidéki színházak nézőteréről nem marad el a kicsi, törékeny asszony, aki mellett (és mögött) is jó ülni. Ha a munkán túl a színházat is leteszi, akkor pedig őrizni fogom az emlékét, valamint alapbeállításként a mailcímét a mobiltelefonomban, amelyet tőle kaptam, amikor az enyémet ellopták. Alighanem úgy leszek Mártával, mint Koltai Tamással: néha látni vélem majd színházi nézőtereken. Dunaújvárosban jártam tegnap Ahogy tetsziket nézni, tekintettel a Gábor Miklós-díjra, amelynek mezőnye ebben a ciklusban nem számottevő, számszerűleg. Erről majd holnap. De előrejelzem, hogy minden szempontból elég rémes élmény volt az előadás. A dunaújvárosi Ahogy tetsziket Keresztes Attila rendezte. A színpadra épített játéktéren zajlik, három oldalról üljük körül, és ahogy elfoglaljuk a helyünket, már vad zene szól. A színen a feketébe (talán emósnak, talán rockernek) öltözött, tetovált, kék hajfürtös Rosalinda és Célia szívnak, vonaglanak. Ezúttal nincs ardennes-i erdő, csak valamiféle hippitanya, szivárványos-színesre festett fal előtt. Nincs száműzött herceg sem (tehát nem szól az előadás a hatalomról), csak modern fiatalok vannak. A láthatólag nagyon rosszkedvű Rosalinda felveti a láthatólag nagyon unatkozó Céliának, hogy „ne legyünk szerelmesek?”, és kis híján le is smárolja barátnőjét. Aztán jön a birkózópárbaj. Két pehelysúlyú versenyző küzd meg egymással, és közülük a középkorú Orlando (Hajnal János) csak menekül kínosan a közelharcban. Azért győz, mert ellenfele elesik és bevágja a fejét. Ebbe az alakba kell beleszeretnie Rosalindának, Jankovics Katalinnak, aki komoly orgánumával és feltűnően szép beszédével kiemelkedik a mezőnyből. Amikor Le Beau (Vizkeleti Zsolt) az egyik kedvenc mondatomat mondja: „Remélem, hogy később, egy jobb világban megismerjük és megszeretjük egymást”, az itt nem egyéb, mint a hercegi udvar meleg piperkőcének bepróbálkozása Orlandónál. Az is egy tréfa, hogy Próbakő (Kiss Attila) az esküvésről példálózik és azt mondja a lányoknak: simítsátok meg az állatokat! Ekkor a két színésznő odalép a közönség első sorához, hogy simogassa a nézőket. Célia Rómeója embernagyságú ágymackó, másik verzióban pedig Rómeó mackójelmezben érkező Olivér (Jerger Balázs), aki vehemensen Shut the fuck up!-ot kiált, amikor csókolózni akar. Értem én, hogy azért ilyen ez a bemutató, mert Keresztes Attila meg akarja szólítani és hódítani a fiatalokat. Hát tegnapelőtt délután ez csúfos kudarcba fulladt. Középiskolások társaságában néztem az előadást, akik hihetetlenül ellenállónak bizonyultak. Akik nem beszélgettek vagy nem a néma mobiltelefonjukat nyomkodták, azok faarccal nézték a színészek erőfeszítését. Minden lepattant róluk, jószerével csak erőszakkal lehetett bevonni őket az interaktív akciókba. A produkció január 21-én elbukott. Nem jártam a Csányi utca 5-ben, amikor romkocsma volt, most jártam ott először, amikor szépen felújított egyemeletes gangos bérház, üvegtetővel fedett udvarral (sejtem, hol lehetett a poroló), és az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár székel benne. Tulajdonképpen múzeum: a régi lakásokban XIX. századvégi, XX. század eleji zsidó családok otthonát rendezték be. Itt zajlik a Lélekrejtély című program, amely részint tárlatvezetés, részint ismeretterjesztés és -megosztás, részint színház, és mindezekkel együtt az alkotók, Simor Ágnes és Simor Péter Dániel személyes családtörténete. (A Gláser Jakab Emlékalapítvány és a Simorág TánCirkusz koprodukciója.) Két vezetővel két kis csoportban jártuk be a házat, és nem is ugyanazt az utat tettük meg. (Akárcsak az Örkény színházi Anyeginnél). Olykor „szellemekkel” találkoztunk: a korabeli ruhába öltözött, halottfehérre sminkelt szereplők részleteket mondtak el az életükből, a különböző évtizedekből. A férfi (Vincze Márton) – a későbbi apa, nagyapa – 1898-ban született, ahogy az én nagyapám is. Megjárta az első világháborút, majd a numerus clausus miatt nem mehetett egyetemre, így lett ingügynök. Azután munkaszolgálatos (ahogy az én nagyapám is). A nő (Simor Ágnes) 15 évvel fiatalabb, és 1944 nyarán született meg a lánya, akivel aztán túléltek egy vöröskeresztes menhelyen. A történet nem tért ki külön a nyilas korszakra, amit hőseink megúsztak. (Az én nagyapám meg nem. Néha a Dunáról eszembe jut. A rakparti cipőkről meg mindig, mert nagy valószínűséggel a Dunában végezte.) Érdekes, tanulságos és melankolikus élmény volt végigjárni ezt az interaktív tárlatot. Ráadásul szert tettem két konkrét új ismeretre. A tágas konyhában, ahol az ablak alatt áll a cseléd vaságya, azt tudtam meg, hogy a színes edényeket a kóser konyhák kedvéért kezdték gyártani Bonyhádon. Piros lábasokat a húsos ételnek, kékeket a tejesnek. A másik az, amikor a vezetőnk, Fris E. Kata említette, hogy a háború előtt magas volt nálunk a nagykorúság határa, de aztán levitték 16 évre, hogy lehessen gyerekeket is frontra meg munkaszolgálatba küldeni. Rövid úton összeszorult a szívem, mert apukám – aki megszökött a gettóból és bujkáló rokonoknál bujkált – 1944 novemberében lépett a 16. évébe. A Budapest Bábszínház A sárkányfutó átka című előadásáról. Bal 3. sor 1-re szólt a jegyem a Vígszínházban tegnap. Isteni hely, mindig ott szeretnék ülni! Körülnéztem, kicsit furcsálltam, mennyi gyerekes család látható a nézőtéren. Mintha családi előadásra jöttünk volna, pedig hát Arthur Schnitzler nem egy családbarát szerző (inkább csalásbarát), semmi móka és kacagás, semmi illúzió, ellenkezőleg, az illúziók lehántása. Az Ismeretlen táj című darabját adják a Vígben Valló Péter rendezésében. Azonos avval a Távoli vidékkel, amelyet Máté Gábor vitt színre a Katonában 24 (!?!) évvel ezelőtt. Emlékszem belőle az akkor még nem ősz, hanem őszített, gyönyörű Szirtes Ági figurájának hidegségére. A színpadon (a Vígben) vagy egy tucat fenyőfa, mögéjük vetítve alpesi táj. Ahogy felment a függöny, ködös pára bolyongott, és én önkéntelenül vettem egy nagy levegőt, mert szerettem volna beszívni azt, ott, eső után a fenyőillatot – magas hegyek között másként lélegzik az ember: szabadabban, tágasabban. Egy nívós szálloda kertjében voltunk, jött és társalgott mindenféle ember, vendégek, hoteltulajdonos, alkalmazottak. (Az előadás mennyi szép fiatal és növendék színészt-színésznőt vonultat fel! Szép emberpéldányok.) Nagyra értékeltem Kovács Patrícia körültekintő figyelmességét a közönséggel szemben: ő az első jelenetben minden szerepnevet hangosan és érthetően ejtett ki, számolván avval, hogy a nézők nem tudják, ki kicsoda, és időbe fog telni, míg eligazodnak abban, hogy kinek mi a neve és kinek a kicsodája. A mű a Víg színpadán sima társalgási színdarabnak hat jó ideig, bár már az elején megütközhetünk azon, hogy milyen indolencia kísér egy váratlan öngyilkosságot. A megcsalásos komédiák mintájára megcsalásos tragédiának is nevezhetjük ezt, de itt mintha csehovi figurákat vágynának oda a színészek a hősök mögé. Talán megirigyelték azt a skandinávított Platonovot, amit Bodó Viktor rendezett Az ember, aki elvesztette az időt címmel. Elegáns produkciónak mondanám az Ismeretlen tájat, de nem lepne meg, ha megakadna a közönség torkán. Vígszínházinak nem elég puha és kellemes, Schnitzlernek nem elég kemény és nyers. Ha már szóba (gondolatba) jött apukám 1929-es születése, kiolvastam az Arcanumon az 1929. november 22-i Az Estet. Például ez történt: A Magyar Színház igazgatósága körülbelül két héttel ezelőtt engedélyt kért a belügyminisztériumtól, hogy a vilnai Jiddisch színház november 11-től 21-ig terjedő időközben, összesen tíz napon át a Magyar Színház színpadán vendégszerepelhessen. Az ügyben maga Scitovszky Béla belügyminiszter döntött és miután a színház igazgatósága azzal érvelt, hogy az utóbbi idők válságos helyzetbe sodorták a színházat és nincsen darab, amelyet hirtelen előadhatnának, megadta az engedélyt abból a célból, hogy mialatt a vilnaiak játszanak, a színház egy új magyar darabra készülhessen. Időközben a Magyar Színház bemutatta Faragó Sándornak a Piroska és a farkasok című darabját. Ez a bemutató nem járt azonban nagy eredménnyel, ellenben a vilnaiak időközben sem jöttek meg. Besszarábiából, majd Bukarestből küldtek táviratokat, hogy közbejött akadályok miatt néhány napi késedelmet szenved vendégjátékuk. Csak tegnapelőtt érkeztek meg, úgyhogy a belügyminiszteri engedélyt, amely 21-ig szólott, természetszerűen meg kell volna hosszabbitani 31-ig. Dr. Tordai Ottó, a Magyar Színház igazgatója tegnap délben meg is jelent a belügyminisztériumban és Scitovszky Béla belügyminiszternél kihallgatást kért, hogy az engedélyt meghosszabbíttassa. A miniszter nagy elfoglaltságára való tekintettel nem fogadhatta az Igazgatót, ellenben Boér Aladár miniszteri tanácsos referálta azonnal az ügyet. Negyedhárom óra tájban kapta meg a választ a Magyar Színház igazgatója, amely elutasító volt. (…) (Többen próbálták aztán rábeszélni a minisztert az engedély megadására, de hiába. /Lehet, apukám is szót emelt volna értük, de még korlátozottak voltak a verbális képességei./ Az Est tudósítója felkereste Scitovszky Bélát, aki egyebek közt ezt „mondotta”): A mai gazdasági viszonyok között ez [a vendégjáték] édeskeveset segíthet a színházon. Itt sokkal mélyebben fekszenek a bajok: a gazdasági helyzet az oka annak, hogy a közönség nem favorizálja a színházakat, mint azelőtt. Nekünk is vannak kiváló rendezőink, nagyszerű színészeink, semmi szükség sincsen tehát arra, hogy még azt a kevés pénzt is, amelyet a közönség a színházra ad, külföldre vigyék innen. A vilnaiak ma este még a múlt engedély értelmében játszhatnak, holnap azonban el kell hagyniok a fővárost. Adtam még egy sanszot a mozinak. Mivel egyszer régebben, amikor a Puksinra panaszkodtam, akkor egy kedves olvasó hozzászólásban ajánlotta az Art + Cinema mozit, mint csendes, normális helyet, ahol ráadásul igen gálánsak a nyugdíjasokkal: hétköznap 1000 forintért adják a jegyet. A Chloé Zhao rendezte Hamnetet néztem meg – csalódást okozott. Tudtam Hamnetről (mármint a gyerekről és a sorsáról), valamint a Hamlettel való lehetséges összefüggésről, tehát abban a hiszemben ültem be, hogy Shakespeare-ről szóló filmet nézek. Ehhez képest egy korabeli vidéki család nehéz és mérsékelten érdekes életét mutatták. A házaspár igen szerette egymást, csak a dialógusíró nem szerette őket eléggé, legalábbis nem adott a szájukba talán két figyelemreméltó mondatot sem. A férj és apa történetesen William Shakespeare (aki egymaga a teremtés fele – mondta Petőfi Sándor), de ez itt semmilyen jelentőséggel nem bírt. Tulajdonképpen ki sem derült, a nevét sem tudtuk meg, úgy zajlott le másfél óra a filmből. Jó, igaz, írt a szemünk előtt pár sornyi Rómeó és Júliát, a gyerekeinek pedig betanította kicsit a Macbeth boszorkányait anyának meglepetésül, nagyjából ennyi. Folyton otthagyta a családját a férfi, elment Londonba, de mi nézők sajnos nem mehettünk vele, hanem ott maradtunk azon az unalmas tanyán, ahol egy furcsa, karakán, nagyon elszánt asszony nevelte, ápolta minden fizikai, szellemi és spirituális erejével a gyerekeit. (Jessie Buckley: kiváló színésznő, kiváló alakítás, aláírom.) Amikor aztán másfél óra múltán mégis elmentünk Londonba, akkor majdhogynem visszasírtam a korábbiakat. Onnantól kezdve, hogy betettük a lábunkat Shakespeare-rel a színházba, a Hamlet próbájára, majd előadására, szemérmetlen kulisszahasogatásba fogtak a film alkotói. A megindító befejezést (de már az előadás díszletét is) penetránsan hazug asszonyvigasztaló fogásnak találtam. Számat húzva távoztam a valóban rokonszenves és hívogató filmszínházból. Megtartom. Amikor bent jártam az Arcanumban, ránéztem az Esti Hírlapra. A legtöbb orgánum, ahol vagy ahová dolgoztam, fent van az Arcanumon. Hanem az Esti Hírlap-gyűjteményből pont 1990-1995 hiányzott, amely időszak elején közel két évig munkatársként tevékenykedtem ott, újságíró-iskolai osztályfőnököm, Bernáth Laci bácsi, azután a drága Bársony Éva rovatvezető keze alatt. Mostanra felkerültek azoknak az éveknek a lapszámai is. Gyorsan elkezdtem letölteni a cikkeimet. Az írógépes érában született cikkeim kézirataink két nagy stósza megvan a Dunakanyarban a padláson, dehát nem láttam ezeket évtizedek óta, és persze kevésre emlékszem közülük. Remélem, érdekes lesz elolvasni. (Mármint számomra.) A Tv-notesz rovatot szerettem. Vetésforgóban szignálták ki ránk az esti tévéműsort, reggelre le kellett adni róla egy flekket (ami akkor 1500 leütés volt). 1990. április 8-án zajlott az országgyűlési választások második fordulója. Ezt írtam másnap a Tv-noteszbe: Lefogadom, hogy két hete többen éjszakáztak a képernyő előtt, mint tegnap. Az elővigyázatosak — és az álomszuszékok – bizonyosan azt gondolták: őket még egyszer nem palizza be senki emberfia televíziós! Nem akartak újra ásítozva, leragadó szemmel menni munkába reggel, miközben az eredményhirdetők még mindig a számítógépekkel bíbelődnek. Most azonban megtáltosodott a rendszer: már 9 óra előtt helyi végeredményekkel szolgált, s azután megállás nélkül ontotta a számokat-százalékokat. Tíz óra körül a részeredményeket már le is fitymálták a műsorvezetők. Hiszen percenként újabb és újabb mandátumok sorsáról értesültünk, s gyors ütemben népesült be a leendő parlament. Éjfélkor már a győzelmi himnuszok zengtek. Ha múltkor a hírszűke hozta nehéz helyzetbe a választási monstre műsort, ezúttal a hírbőség okozott némi zavart. Megállíthatatlanul zúdult ránk az információk özöne, az ember már szinte elunta. Jótékonyan hatottak viszont a betétszámok: az utcai riportok, a pártkörképek, az 1947-es és 1949-es választások archív felvételei, a győztesek pengevillogtatásai. A műsor legnagyobb vesztese egyébként a Jutalomutazás című film lett. Az szegény egyre reménytelenebbül csúszott mind hátrább a műsoridőben. De hát ennek az izgalmas éjszakai show-nak nem a művészet jegyében kellett telnie. A politikáé volt a szó, netán egyenesen a történelemé. Választottunk. Színes parlamentünk lesz, annyi biztos. Amint a Közvéleménykutató Intézet kedves rajzai mutatták, az Országgyűlés sötétzöld és világoskék demokratákkal, sárga szocialistákkal és lila kereszténydemokratákkal lesz teli. (Nem tudom, miként volt evvel a cikkel, de sem a parlamenti pártok száma, sem a színe nem stimmel. Talán így akartam kifejezni játékosan, hogy fogalmam sincs, mi lesz.) Esti Hírlap, cikkem 1990 májusából: Abszurd színházi konferencia Hatvan percig tartott az egész napos program Nem mi voltunk az egyedüliek, akiket „beugratott” a Magyar Kulturális Kamara meghívója. (Tegnapi számunkban közöltük, hogy a szervezet Színházi Vezetők Országos Találkozójára invitálta a szakma képviselőit: igazgatókat, gazdasági vezetőket, színházi szakértőket.) Sok-sok csodálkozó színházi ember gyűlt össze a Kulturinnov Budavár-termében. Nem tudták, ki szervezte ezt a tanácskozást és miért. Bevezetésképpen a vitavezető, dr. Koncz Gábor kamarai alelnök hosszasan ecsetelte az értekezleti szabályokat. Az első jelentkező – mihelyt szóhoz jutott – mindjárt fel is rúgta a szigorúan előírt napirendet. Marton László, a Vígszínház igazgatója meglepetésének adott hangot a meghívás kapcsán. Véleménye szerint ezt az eszmecserét a színházi szakmának kell megszerveznie, előkészítenie és lebonyolítania. Felvetette, hogy a szakmai körökben nemigen ismert kulturális kamara talán csak önigazolás céljából vállalkozott e gyülekezet összehívására. Dr. Koncz Gábor vehemensen bizonygatta szervezete és a maga illetékességét e tárgykörben. Egyrészt hozzáértésére hivatkozott, sűrűn emlegetve bizonyos általa írt színházügyi tanulmányokat. (Bár szakmai tájékozottságát illetően egyesekben kételyt ébresztett, hogy a vitavezető megkérdezte Marton Lászlót: ő melyik színház igazgatója.) Másrészt konferenciaszervezői gyakorlatát és tapasztalatait emlegette dr. Koncz, de ezzel sem sikerült meggyőznie a résztvevőket arról, hogy hivatott lenne létrehívni és lebonyolítani a szakmai tanácskozást. Ezután Kerényi Imre, a Madách Színház igazgatója vívta ki a soron kívüli hozzászólás jogát. Úgy vélekedett, hogy az itt megtárgyalandó kérdések három szervre tartoznak: a Színházi Dolgozók Szakszervezetére, a Színházművészeti Szövetségre és a Magyar Színész Kamarára. Kerényi megköszönte a meghívást, majd dolgára sietett. Többen csatlakoztak a távozóhoz. (11 óra felé járt ekkor az idő, szerencsésebb színházi emberek ilyenkor próbálnak.) Schwajda György szolnoki direktor – az egyik előre felkért előadó – abszurdnak minősítette a helyzetet. Kifejtette, hogy a szakma súlyos problémáinak megvitatását nem lehet hatperces felszólalások keretei közé szorítani, s mivel az értekezlet sorsa bizonytalanná vált, elállt előadásának megtartásától. A vitavezető hevesen cáfolta azt az elhangzott vádat, miszerint a találkozó megszervezésében személyes ambíciók vezették, s további kísérleteket tett a tervezett program elindítására. Ám a soron következő előadó, Szabó István, a minisztérium színházi osztályának vezetője szintén nem vállalkozott a felszólalásra. A színészkamara képviselői, Törőcsik Mari és Balázsovits Lajos kértek szót, hogy elmondják, korainak tartják az ilyen széles körű tanácskozást, hiszen egyelőre a kamarán belül sem tudták egyeztetni véleményüket, álláspontjukat, javaslataikat. Lengyel György, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója higgadt összefoglalót tartott: a helyzet nem érett meg az országos szintű találkozóra, a konferencia nincs kellően előkészítve, s a véleménynyilvánításnak nem ez az illetékes fóruma. Arra kérte az alelnököt – nem vonva kétségbe sem az ő jó szándékát, sem a kulturális kamaráét, hogy rekessze be az ülést. Dr. Koncz erre nem hajlott, ám az egész naposra tervezett tanácskozás mégis befejeződött délelőtt; a hallgatóság rövid úton elhagyta a termet. Valahogy mégis nehezen távoztak az emberek az épületből. Sokáig álldogáltak a büfében, az előcsarnokban. Csoportokba verődve beszélgettek, vitatkoztak. Ami feltétlenül azt jelzi: ha nem is itt és így, de van mit megtanácskozniuk. Egyfelől vicces volt ez – így emlékszem. Másfelől viszont: az aggodalom vitte oda a színházi embereket. Minden bizonytalannak érződött. Nem lehetett tudni, mi lesz a színházakkal. Mostanra megtudtuk, mi lett a színházakkal, és van ok az aggodalomra. Az Art+Cinema mozi túljutott a második fordulón is. Igaz, a 8-10 néző egyike rágcsált valamit, de hamar elfogyott az ennivalója. Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjét néztük. (Eszembe jutott közben, talán azért csendes jelző van a címben, mert Enyedi Ildikó tudja, hogy Füst Milánnak van egy A néma barát című darabja.) Nem tudtam előre szinte semmit, úgyhogy menet közben kellett megfejtenem, hol vagyunk és mikor. De minden kiderült: egy német egyetemen, három különböző korszakban, egy 1832-es eredetű ginkgo biloba fa, vagyis páfrányfenyő körül. (Szedünk egyébként egy ideje ginkgo biloba tablettát, agyműködésre. Hadd működjön.) Szép film, mindenféle értelemben. Lassú film. Ez nem gond, ez ráhangolódás kérdése. De kicsit sokáig tart. Úgy értem, ha csak két óra lenne, úgy is lehetne lassú. Egyéb kifogásom nincs, sőt. Csodálatos gondolat kommunikálni próbálni még növényekkel is. Szeretem ennek az asszonynak, Enyedi Ildikónak a lelkét és az eszét, ami kiszüremlik a filmjeiből. Talán senki nem tudja a filmvásznon olyan elbűvölően összekeverni a reálist a metaforikussal, mint ő. Szívfájdalommal gondoltam utána a mi kis platánfánkra, amely véletlenül született, az erkélyünkön nevelkedett, aztán miután kiültettük a Duna közelébe, letarolták. A Csendes barát univerzális vigaszfilm. No, ennyit mára, indulok Szatmárnémetibe nézni kicsit. Tiago Rodrigues (portugál színházi ember, az Avignoni Fesztivál igazgatója) Sopro – Suttogás a sötétben című darabját rendezte a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatában Bocsárdi László. Csönddel, köhögéssel és füsttel indítva. A mű egy súgónőről szól, aki évtizedek óta dolgozik a színházban, és most az igazgató róla akar előadást csinálni. E fiktív darab születését meséli el a súgónő, narrálva a történetet, bemutatva a társulatot és a munkát, színészek életét és halálát, színpad és színpadon túl összemosódását. (Van például egy Három nővér-rész a negyedik felvonásból: Versinyin és Olga, majd Mása és Versinyin búcsúja – Nagy Csongor Zsolt, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn –, attól az ember megvágyja ezt a Három nővért, szeretné látni ától cettig. Jön aztán Antigoné-jelenet is, amelyben Antigoné és Iszméné összeverekednek egymással Kreón színe előtt – Moldován Blanka, Budizsa Evelyn és Diószegi Attila. Egyszóval a súgónőnek figyelemreméltó színházban van szerencséje dolgozni, annyi biztos.) Méhes Kati játssza, aki tősgyökeres szatmári dali színésznő, és nyugdíjkoron túl fedezték fel drámai színésznőként is. Nagy teljesítményt nyújt az előadásban pontosan és visszafogottan. Úgy, hogy takarásban dolgozó súgónőhöz illően a fényt a partnerekre tereli. Például Moldován Blankára, aki Gertrudis típusú színésznő, miközben a sajátja egy Csákányi Eszter-es bohócéria is. Moldován Blanka uralja a színpadot. Diószegi Attila meg milyen ügyesen és hihetően tud eliminálni egy tévesen indított megszólalást! Ő adja a Csehovban Kuligint, és úgy viszi haza, vállára vetve Mását, mint a Mesél a bécsi erdő hentese Mariannt. A többiek is, például az eddig említetteken kívül a hatásos monológban kiteljesedő Szabó János Szilárd, szépen, erőteljesen dolgoznak. Az egész előadás (2 óra 20 egyben, Csendes barátnyi ülés) voltaképp szemérmes szerelmes vallomás a színháznak, a színházról. Bocsárdi László rendezte, úgyhogy az érzelgősség el van kerülve. De az érzelmességnek azért adnak egy kis teret. Elültették a játékban a katarzis magvát. Hogy átérezzük, amit mondanak: meg kell őriznünk azokat a helyeket, ahol életben lehetünk. (A doboz miatt, amibe beleírok, látom, hogy mi volt a 10 évvel ezelőtti naplóbejegyzésem. Ez. Ah! Tíz éve vagyok-lehetek tagja a Gábor Miklós-díj bizottságnak!)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
