|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2026. július
Elolvastam Vida Kamilla Demográfiai csúcs című verseskötetét. Hát… Nem vett le a lábamról. De van benne valami. Valamik. Az egyiket, amit itt hozok, felolvastam kedves férjemnek, aki végighallgatta és szkeptikusan azt kérdezte: Ez vers? Nem válaszoltam, költői kérdésnek tekintettem. A kritikusok forradalma Az Élet és Irodalom kritikusa az első kötetemről szóló recenziójában azt írta: én vagyok az egyetlen költő, aki bármikor rá tudná beszélni egy forradalomra, és milyen kár, hogy én ezt már nem akarom. Amikor a második kötetem megjelenik (tehát ez a könyv), két napra rá kiderül, hogy vége lesz-e az Orbán-rendszernek. Két napra rá kiderül, hogy választásokon leváltható-e a Fidesz kormányzata, vagy végre én következhetek, hogy megszervezzem a forradalmat az irodalomkritikusokból. Akiket erre (talán ez a legérdekesebb) b á r m i k o r rá tudnék beszélni. Mámoros érzés, hogy hatalmam van. Ülünk egy kávézóban, nem is hétfő reggel, hanem b á r m i k o r és csak beszéllek rá a forradalomra, beszéllek és beszéllek, olyan könnyen megy, mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna. Rohanjunk a Szabad Sajtó útján, tollal és karddal, vagy karddal és tollal: elég volt a szar a verseskötetekből, elég volt a szar honorokból – a Petőfi Sándor utcánál csatlakoznak a színikritikusok*, transzparensükön: a vidéki színház halott! A budai hegyekből kígyóznak a filmes folyóiratok vezércikkírói – pár nap múlva pedig érkeznek amerikai kollégáink is, „ígérjük, most tényleg nem baszunk át titeket”! Talán nem így lesz. (Sosem gondolkodtam még ennyit az adekvát smiley-használaton.) Vajon mire tudnék még rábeszélni egy irodalomkritikust, ha a forradalomra b ár m i k o r? Jó lenne tudni, hogy pontosan mikor olvasod ezt a verset: hogy gyors voltál, és költő és olvasó egyszerre áll a történelem nyitott ajtaja előtt (kézenfogva), vagy görcsbe rándul a gyomrod, és mindez már fekete humorrá változott: soha többet nem fogunk rábeszélni senkit semmire, esetleg mosolyogsz, mert szerencsénk volt basszameg, most pedig ki tudja mi vár ránk. *Jól gondolja a költő, hogy pont ott csatlakoznék, bár valószínűleg nem lenne nálam transzparens, ha mégis, akkor nem ez lenne ráírva. Egy 2011-es bűnügyi sorozat a Netflixen, A célszemély a címe, és biztosan nem fogom végignézni öt évadát, mert nem elég jó, nem elég változatos, nem elég fantáziadús. De az első pár rész után rájöttem, hogy a főszereplő, a sármos igazságtevő szuperhős Tasnádi Bencére emlékeztet*. Aztán rögtön az jutott eszembe, hogy színesebb, ironikusabb, könnyedebb és kópésabb lenne ez a figura, ha ő játszaná. Amerikai Netflix-sorozat akcióhős főszerepét Tasnádi Bencének! (Lehet, ez lenne a transzparensemen a Vida Kamilla-féle felvonuláson.) *Megnéztem, ki a színész. Jim Caviezel. Ó, ő volt Jézus Mel Gibson Passiójában, barna szemmel. Nem tudtam volna azonosítani. Cikk a kecskeméti bábtalálkozóról. Mérsékelt érdeklődéssel és nem egészen folyamatosan, de azért figyelemmel kísérem a focivébét. Kicsit túl hosszú, kicsit túl sok a csapat, a meccs. (Ugyanakkor ha az ember látta minap a futballnemzetnek aligha nevezhető Zöld-foki szigetekieket nagyszerűen játszani, küzdeni, felmerülhet benne a kérdés: vajon 48-ról hány csapatosra kellene még tovább bővíteni ezt a versenyt, hogy a magyar válogatott is beférjen?) Mindig érdekelnek a világbajnokságon a trendek. Mármint ami a focistafrizurákat és a mezdivatot illeti. Meg kell mondanom, hogy a mostani, erősen elharapózott hajdivatot – a fül fölé is bőven felnyírást – elég utálatosnak találom. Volt olyan, afro-amerikai játékos, aki úgy nézett ki tőle, mintha fekete pásztorkucsmát csapott volna a fejébe. Ennél a frizuránál talán még az is jobb volt, amikor a hetvenes években a labdarúgók is Suzi Quatro-fejjel rohangáltak. A mezekkel elégedett vagyok. Volt korábban olyan időszak, amikor kitalálták – talán az olaszok –, hogy egészen szoros, testhez simuló mezt viselnek, majdnem mint a gyorskorcsolyázók, vagy a bobosok*, hogy ne lehessen a mezüknél fogva rángatni őket. Azt hiszem, ez nem vált be – talán az ellenfél kifejlesztett ellene valami szoros mez alá benyúló technikát –, mert viszonylag hamar leszoktak róla. A jelenlegi mezek szellősek és kreatívan tetszetősek. Az elefántcsontpartiakénál a narancssárga alapszínén mintha kisebb izzadásfoltok lennének a minta, a kanadaiakén pedig taknya-nyála mintát véltem felfedezni. A norvégokén a tipográfia izgalmas: talán skandináv rovásírással írták rá a számokat és a neveket. Egyébként is: a norvégok! Mit Messi?, mit Ronaldo?, amikor itt van Haaland, az oroszfejű csodacsatár, aki ráadásul úgy vezényli a közös evezést a stadionban, mint egy viking isten. Csodálatosak a norvégok, a játékosaikkal és az összes evező szurkolójukkal együtt. Mindazonáltal most, hogy az amerikai elnök kérésére a FIFA-elnök a kiállított amerikai játékos egymeccses eltiltását lényegében annullálta, tulajdonképpen vége van a focinak. *Igaz, a gyorskorcsolyázók és a bobosok áramvonalas sisakot is hordanak, ami a focistáknak fejelésnél kevésbé lenne előnyös. Bár ki tudja. Amikor várom a peronon a Pestre tartó vonatot, onnan lehet tudni a mindjárt érkezését, hogy ciripelni kezd a vasúti sín. Igaz, olyankor már látszik is a közelgő szerelvény, de az igazi jel akkor is ez: a síncirip. Ezúttal nem mulasztottam el megnézni egy kiállítást, amit szerettem volna látni: a Kieselbach Galéria Budapest a festők szeméveljét, amelyet az azonos című szép, nagy kötet kiadása kapcsán rendeztek. Öt-vagy hat terem, közel száz kép Molnos Péter válogatásában, még három napig látható (szabadon, ingyen), és hát érdemes. Kompakt élvezet. 150 évet ölelnek fel a festmények Budapest történetéből, Rudolf von Alttól, Barabás Miklóstól, Vaszary Jánoson, Márffy Ödönön, Kmetty Jánoson át Kontuly Bélán át Mácsai Istvánig. Egyben felöleli az életem számos helyszínét, a hétker Csikágójától (ott születtem én, azon a tájon) a Garay téri piacon át a Nagykörútig, a Rákóczi útig, vagy a Nyugatiig, ahová érkeztem (Perlrott Csaba Vilmos Budapest látképe a Nyugati pályaudvarral, 1910-es évek) vagy budai vendéglőig (Vaszkó Ödön, 1933). Van XIX. századvégi látkép a Dunával, amelyen látom, hol fogják hamarosan, a XX. század elején felépíteni a házat, ahol lakunk. Vaszary János dunakorzói képeiről nem is beszélve. Akad olyan, amelyikre simán oda lehetne festménysopolni Frédit a többi sétáló kutya mellé. Télűznek Fábián Péter Wass János – avagy több is veszett – című tragikus komédiájában, amit a Loupe mutatott be, és még nem láttam. BUSÓNŐ Ha Mohácsnál győztünk vóna Akkor minden rólunk szólna De Mohácsnál jól kikaptunk Azóta egy gólt se rúgtunk! BUSÓ Lajos király lova zabos Csele-patak vize habos Ha az a ló mégse zabos Mohácson ma nincs kebabos! Jó. Megnézem ősszel, ha egy mód van rá. Tegnap volt az a kiejtős meccs a focivébén, az angol-norvég, aminek garantált volt a végeredménye: szívfájdalom az egyik csapatért. Egyébként nem hagytam még mindig abba A célszemély-sorozat nézését. Ennek két oka van. Az egyik, hogy az egyik főszereplő (nem a Tasnádi Bencé-s) barátnője, szerelme arról mesélt lelkesen, hogy milyen volt látnia Velencében Giorgio de Chirico A vörös torony című festményét. Ekkor kicsit beszélgettek Chirico festészetéről. (Némiképp úgy, mint a Macskajáték Paulája – vagy én! – Wagnerről.) Aztán a főszereplő, aki milliárdos, megvette a képet, és névtelen adományozóként a New York-i Guggenheimnek adta, hogy a nőci helyben nézegethesse. No, ez igen! – nyugtáztam elégedetten a sorozat burkolt képzőművészeti vénáját. A másik ok a múlhatatlan nosztalgiám New York iránt. (Főhőseink az országot behálózó számítógépes megfigyelőrendszer révén kapnak neveket, leendő áldozatokat, akiket ők nem sejtett halálos veszedelmükből kimentenek. Szinte mindig New Yorkban, ami jelzi, hogy messze ez a legveszélyesebb város az USA-ban, mert a jótevőknek soha nem kell túl távolra utazniuk.) Ez a sorozat 2011-2013-as, én pedig jártam 2012 nyarán New Yorkban a sydney-i Ványa bácsi örvén. Kiderül a filmből, hogy akkor csinálták, mivel látszik a képeken, hogy a One World Trade Center még nem készült el. Ugyan áll már teljes magasságában az épület, de a fényes, tükrös-üveges burkolata még csak a nyakáig ér. Pont ilyennek láttuk mi is, a New Jersey-i nappaliból, az erkélyről meg bárhonnan Manhattanben. Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása. Eleget mondani a legnehezebb. Ha lassan beszélek, talán tovább tart a nap. És ha tovább tart a nap, talán megkezdődik a huszonötödik óra is. Talán igen, talán. De ha nem, ha nem és nem, ha mégsem, akkor beköszönt a téli napforduló. És elmarad idén a karácsony Prágában, elmarad a vizsgaidőszak a bölcsészkaron, és elmarad a szénszünet is, mert a jászolérzés és a névadó emléke helyett már én akolmelegítem át majd a Jan Palach teret az ünnepekig, az ünnepek alatt és a holtidény maradéknapjaiban. David K. – ez lesz a névalakom, amíg tart a nyomozás. Amíg tart ez az írás. Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása. Van négy-öt olvasnivaló könyvem, melyiket válasszam, megnéztem az első mondatokat. Ezt kellett választanom, Fehér Renátó A merénylők kora című regényét. (Apropó bölcsészkar, volt egy vagy két szeminárium, amire együtt jártam a szerzővel. Mármint nem együtt, hanem egyszerre.) Nem tudok. Most sem tudok. Azon vagyok, hogy leadjam, amit le kell: kritikusdíj-szavazatot, gyerekelőadás-laudációt, Mozgó Világ-cikket. Legyetek jól. Ahogy múltkor írtam: amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása. Rájöttem, hogy nekem az olyan focimeccs való, aminek nincs nagy tétje. (Meg nem is „a nemzetükért harcolnak minden eszközzel” vagy ilyesmi.) Mert akkor a csapatok játszanak, támadnak, gólokat akarnak rúgni, nem pedig eredmény vigyázni, kibekkelni, várni, remélni. A bronzmeccset, az angol-franciát élvezettel lehetett végignézni, vagy elégedetten belealudni 4:0-nál – mert későn kezdődött –, aztán izgatottan felébredni 4:3-nál és nem lenni csalódottnak a 6:4-nél, bár esetünkben egy 4:6-ot is kedvvel és elismeréssel nyugtáztam volna. (És az angoloknak ez a teljesítménye felvetette a gyanút, hogy a szövetségi kapitányuk totálisan elszúrta az argentinok elleni elődöntőjüket.) Evvel szemben a tegnapi döntőbe kár volt három órát belefeccölnöm. Bár azt nem bánom, hogy végül a spanyolok nyertek. (Akiknek olyan volt a mezük, hogy mindegyikük csapatkapitánynak látszott benne.) De a 2026-os vébédöntőről a legjobb, legszebb képként az fog megmaradni a közemlékezetben, amelyen Messi dajkálta 19 évvel ezelőtt a csecsemő Yamalt. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A szépség meggyilkolása című előadásáról írtam a Mozgó Világ-cikket, és azt vettem észre, hogy leírtam benne az alkalmasint szót. (Ami, ugye, nem alkalmankéntot vagy alkalomszerűent jelent, hanem valószínűt, feltehetőleget.) Fiatal újságíró koromban nagyon szerettem ezt a szót, gyakran használtam. Aztán modorosnak találtam és évtizedekre leszoktam róla. Most egyszer csak előkerült. Lehet, hogy visszafiatalodom. De nem biztos. Másik első mondatokhoz értem: Terék Anna Jég című kötete. Születtem ezerkilencszázhúsz januárjában, mondta anyám, jeges nap volt, félt, hogy elcsúszik velem a hasában, összetör, aztán darabokban kell majd kihúzni belőle. Még egy kicsit óvakodom a továbbolvasástól. Most, hogy eloldódott a kötés az intézményes magyar futball és Orb. Viktor között, talán hajlandó leszek normalizálni a viszonyomat vele. Mármint a magyar focival. Arról jutott ez eszembe, hogy az utóbbi időben gyakran elhajtok a Fáy utcában az Illovszky Rudolf Stadion mellett, és mindig rácsodálkozom. Sosem jártam benne. Vagyis hát voltam én ott sokszor, a Fáy utcában Vasas-meccsen, csak akkor még nem ilyen puccos volt, hanem egy egyszerű focipálya, körben nyitott tribünnel, majdnem teljesen tetej nélkül. És akkor a Rudi bácsi még nem a neve volt, hanem az edző, a padon. Megkérdeztem kedves férjemet, mi van most a Vasassal. Mondta, hogy épp beesett az NB1-be. Jó. Akkor szeptemberben jöjjünk majd el ide egy meccsre – kértem. A másik a Felcsút. Kedves férjem néhányszor felvetette az elmúlt évtizedben, hogy menjünk el Felcsútra, nézzünk meg egy meccset ott, a stadiont, a csapatot, a játékot. De én makacsul ellenálltam. Oda nem. Ott én nem fogok jegyet váltani, pénzt adni nekik önként, azokon a milliárdokon túl, amelyek a közös pénzünkből kerültek oda. Ennek a bőkezűségnek azonban vége, és csodálkoznék, ha Orb. Viktor a jövőben a saját pénzéből tartaná el a kedvenc kis csapatát, hiszen eddig is inkább a közös pénzünket szerette költeni rá. Szóval most már oda is elmehetünk egyszer. Ha másért nem, katasztrófaturistának. Mindig szerettem volna egyszer leugrani ejtőernyővel. Amikor először szerettem volna, még fiatal voltam, és akkoriban nem ment ez olyan egyszerűen, nem is jött össze. Aztán teltek-múltak az évek, évtizedek, és egyszercsak feltűnt, hogy időközben ez létező szolgáltatássá, működő iparággá vált. De én már erről lemaradtam, gondoltam kis szívfájdalommal. Hanem a múlt hónapban kedves férjem jobban utánanézve a dolognak talált olyan helyet, ahol nincs 60 éves korhatár, és haladéktalanul be is fizetett engem tandemugrásra. Tegnap jött el a napom. A Siófok-Kiliti repülőtéren fogadó Ugrani jó rendkívül profi, kedves, rendezett, szervezett csapatával volt dolgom, azon belül is Tibi volt az ember, akivel a hátamon kivetődtem a levegőégbe, vagyis persze ő vitt engem, a hasán. Amikor mentünk a helikopter felé, egyenként, beöltözve, sorban 10-15-en, majdnem mint az űrhajósok, amint vonulnak az űrhajóhoz. A gép (Mi-8) kiszolgált orosz katonai vagy polgári helikopter lehet, talán még sza znakom kacsesztva, talán régi tartozékokkal: oroszul beszélt a pilóta, belül a burkolat itt-ott hámlott. A felszállás nem kifejezetten szolid hullámvasútra emlékeztetett. Nem féltem, megbíztam bennük. De mielőtt a helikopter nyitott hátuljából utolsóként kidőltünk, akkor azért beleéreztem a tátongó mélységbe a lábaimnál. (Balra a Tihanyi-félsziget mintha épp bele akart volna döfni a déli partba.) 4000 méterről ugrottunk, két és fél kilométeren át zuhantunk szabadesésben, 180-200 kilométeres sebességgel, illetve gyorsulással. Hát az durva volt. Egyrészt úgy tűnt, hogy az arcomat le fogja hántani a szél a koponyámról, és nagy erőfeszítéssel tartottam kitárva a karjaimat, mert ha nem, akkor a levegő ereje fel fogja csapni, úgy véltem, összegöngyöl engem és hozzávág a helikopter aljához, amely már rég nem járt fölöttünk persze. Ez a lefelé zúdulás nem tartott egy percig sem, 1500 méternél Tibi kinyitotta az ejtőernyőt – kérdezte aztán, nem akarom-e irányítani, ó, nem, inkább szakembert alkalmazok –, és onnantól kezdve csendesen, szolidan, szépen tekeregtünk lefelé, élvezve a látványt, amely pont olyan volt, mint repülőgépről, csak nem volt ablak, vagy ha volt is, kiszippantam rajta. A végén egy darabig felemelve kellett tartanom a kinyújtott lábaimat, mert fenékre landoltunk, nem az enyémre, hanem Tibiére, és meglepően hosszan, gyorsan csúsztunk a gyepen, akárcsak a repülőgépek. Kérdeztem Tibit, hányszor ugrott már. Mondta 7000-nél többször. Reggel volt, várt még rá tegnap újabb öt vagy hat ugrás. Tibi tud élni – gondoltam. Jó, azért kicsit én is, mégiscsak. *Hozzáfűzés alant. *Ha valamely kedves olvasóim kedvet kaptak az ugráshoz Ugrani jóéknál (merem ajánlani őket), mielőtt jelentkeznének-megrendelnének náluk, írjanak nekem, mert mint kiderült, hozzá tudok segíteni a kuponommal 10%-os árengedményhez. Amikor jött Tibi, kérdezte, hogy első ugrás-e, és születésnap vagy bakancslista. Hát… nem is tudom. Leginkább talán házassági évforduló (35.), bár nem most tartjuk. De aztán elgondolkodtam ezen, hogy noha nincs bakancslistám, ha volna, mi minden lehetne rajta kipipálva. Búvárkodtam a Vörös-tengerben, utaztam repülőgéppel, TGV-vel, helikopterrel. Jártam a világ építészeti tetején több helyütt, Párizstól Chicagón és Londonon át Pétervárig. Álltam legalább hét tenger és óceán partján, a New York-i Szabadság-szobor fejében, a Sagrada Familiában, a szöuli Nagy Déli Kapu előtt. (Tíz nappal később leégett, ám azóta újjáépítették.) Néztem Három nővért a Tagankán (a falelhúzósat), Kékszakállút az Opera Garnier-ben, Ascher rendezte ausztrál Ványa bácsit New Yorkban. Lekövettem Jézus útját a kereszttel Jeruzsálemben, átmentem biciklivel a Golden Gate-en, busszal a Hídon Koppenhágából Malmőbe. Láttam Nápolyt, Rómát, a bayeux-i faliszőnyeget, az Éjjeli baglyokat, a Vezúvot, a Hargitát, koalafarmot és grizzlymedvét állatkertben. Vezettem trolibuszt, fociztam a Central Parkban és a Champ-de-Marson, korcsolyáztam a moszkvai Park Kulturiban, szálltam hőlégballonnal, ugrottam ejtőernyővel. Szóval sok-sok különleges élményben volt részem. A bálnák még várnak… A bálnanézés lehet, hogy már kimarad. De evvel majd meg tudok békélni. (Szicíliával még talán kalkulálok.) (A legalább hét tengert/óceánt a hasamra ütve írtam, de utánaszámoltam, és jól saccoltam: nyolc. Köztük három színes tenger: Fekete, Vörös, Sárga.) De különben azt akarom mondani, hogy július vége van, és én már tudom, hogy augusztusban sem lesz semmi érdekes, se színház (legfeljebb egy vagy két nyárias gyerekelőadás), se kultúrprogram, se utazás, se egyéb, tárgyunkhoz (?) illő esemény, téma. Ezért megragadom az alkalmat, hogy egy hónap nyári szünetet iktassak be. Aminthogy erre már volt példa máskor is – akartam írni, de előbb ránéztem az elmúlt huszonévek táblázatára, és nem találtam egyetlen üres, linkeletlen augusztust sem. Csak egy íratlan júliust meg egy decembert. Akkor lehet, hogy csak akartam augusztust kihagyni. Most van itt az ideje. A franciáknál az augusztus a nyári szabadságok időszaka, a fővárosi lakosok ilyenkor kirajzanak (elrajzanak) otthonról. Ennek örömére Párizsban augusztusban ingyenes a parkolás – írom, de most látom, hogy ez a gyakorlat, amivel éltünk korábban, azóta már megszűnt. Augusztusban is fizetni kell. Hát akkor evvel a bekezdéssel sem tudtam kedvező hírt hozni. Jó pihenést, mértéktartó kánikulát kívánok! Szeptemberben jövök.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
