|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2026. június
Néztem Rokonokat is a Hevesi Sándor Színházból, Hargitai Iván rendezésében. Milyen meglepően vagány rendszerkritika – gondoltam – bemutatni a korrupciót, a helyi maffiát, az urambátyámot, Besenczi Árpáddal a Polgármester szerepében, 2026. március 27-én. Aztán visszatértem Csehovhoz: Ványa bácsi Sopronban, Szabó K. István színrevitelében, Széles Tamással a címszerepben. Ez is egykamerás felvétel, tehát csak totálokat látni. Megállapítható, hogy Horesnyi Balázs díszlete megteremti a kellő atmoszférát; lepukkant, nagy ajtók és ablakok. A monológok alatt melankolikus zongorafutamok szólnak. Az előadás kiemelkedő, megejtően oroszos hangulatú jelenete, amikor a második felvonásban a részeg férfiak egyike, Szabó Sipos Barnabás Asztrov doktora gitárt ragadott és rágyújtott egy orosz dalra, majd lassan mindenki csatlakozott hozzá. Kórusban, több szólamban énekeltek szépen össze-vissza, úgyhogy a szövegből jobbára csak annyit értettem, hogy kavo ti ljubis – akit szeretsz. Kovács Frigyes Szerebrjakovja tekintélyes, erős hangú, igazán öreg. Dienes Blanka Jelenája mint egy fehér hattyú. Tary Patrícia kislányos Szonya, rászorult Horváth Zsuzsa megnyugtató Dadájára. Mint említettem, a felvétel közelről nem mutatta a színészeket, így azt az előadás fényképeiről azonosítottam, hogy Széles Tamás Ványája fekete macskafej mintás, kapucnis sárga fölit visel, nyakába kötve hordva Jelena elvesztett fél pár magassarkú fehér cipőjét. Távolabbról nézve Széles Tamás alkatilag, fejileg és mozgásilag, gesztusaiban Zsótér Sándorra emlékeztetett. Aha – gondoltam. – Szóval ilyen lett volna Zsótér abban a szerepben, amelyet kiosztott magára, amikor tizenhány éve együtt zsűriztünk Kisvárdán. Azt hittem, hogy végignézem tegnap az utolsó táv-Csehovomat? A nagyváradi Cseresznyéskertet? Hát nem. Csak az első felvonás végéig jutottam el. (Tóth Tünde rendezte, akitől láttam már viszonylag könnyebb rendezéseket itt-ott, és most egyelőre meglepett, alapjában véve kellemesen, hogy víziója van a darabról.) Nem tudtam tegnap tovább nézni, mert rájöttem, hogy ideje van az Elektrának: beküldeni az adatlapot a KSH-nak a Gábor Miklós Alapítvány tavalyi húsfeldolgozói teljesítményéről. Avval töltöttem, töltögettem az estét. Ma, egy hét után, újra élő színházba megyek. Évoé! Az üvegház a Kamrában. Harold Pinter korai darabja. Olyan jó ascheros. Az ember nem feltétlenül tudja, hogy mit is akar vele-tőle a rendező, mert az előadás egyszerre titokzatos, horrorisztikus, humoros, misztikus, abszurd, politikai parobola, blőd, szatirikus, a hatalomról és az emberi természetről szólván. Finom, minuciózus az egész. Egy egészségügyinek tűnő intézményben vagyunk – talán diliház, esetleg öregotthon, elfekvő vagy szanatórium. Az egyik helyiség az igazgató irodája, amely ugyanúgy lepukkant, mint a többi. Giliga Ilka díszlete rögtön levett a lábamról a részletgazdag lepusztultságával. Szemben a falon tájképszerű festmény, kicsit ferdén. (Rámosolyogtam, mert náluk otthon szinte minden ferdén áll a falon: kapcsolók, konnektorok, képek.) A falakon futó hámló csövek, maszatos radiátorok. A villanykapcsoló körül (és mindenhol máshol) elkoszolódott fal. Az első jelenetben, amikor Mészáros Béla bement Kocsis Gergely igazgatóhoz, kis ideig volt a kezében egy keményfedeles füzet, amilyet gyerekkorom óta nem láttam. Azóta nem láttam, hogy volt ilyenem, titkos dolgokat jegyeztem fel benne, és nem tudom, hová lett. (Talán ez az.) Az előadás gyönyörűsége a színészi játék, a szereplők gazdag, árnyalt, rétegzett viszonyulása egymáshoz. Mindenekelőtt a Kocsis Gergely – Mészáros Béla kettős. Kocsis Gergely kopaszodó, haját szolidan átfésülő, szemüveges, vékonybajszú férfi. Kis vacak emberből növesztette naggyá az egóját a helyzete, a környezete, a beosztottjai. Mészáros Béla fegyelmezett alkalmazott. Főnökének megfelelni akar, egyben megveti, fél is tőle, folyamatos fedett stresszben van, amit úgy leplez és tart kordában, hogy halszemmel néz a távolba, a nézőtér sötétjébe. Ott van aztán harmadik elemnek Vizi Dávid, akinek nincs egyetlen egyenes pillantása sem. Folyton oldalra néz, a szeme sarkából sandán figyel, a három-négy darab frufruvá összeálló hosszú haja mögül. Itt dolgozik még nőies nő státuszban Pálos Hanna lassú iróniával elrajzolt figurája, Pásztor Dániel lelkes balek munkatársa és Béres Bence bamba üzemeltetési melósa. Úgy tűnt, több vége is van az előadásnak. Szerintem az a legjobb, amikor Kocsis Gergely hollywoodi nagyzenébe olvadó karácsonyi beszédet mond. Igaz, ha itt ér véget, kimaradtunk volna Elek Ferenc tip-top miniszteréből. Szerencsére nem vittem magammal kedves férjemet. Nem bírt volna helyet foglalni a nézőtéren, leülni az iszonyú szűk széksorban. Lehet, hogy a nézőtér rémes kényelmetlensége direkt része az előadás fojtogató hatásának. Szóval ott tartottam, hogy a nagyváradi Cseresznyéskert Tóth Tünde rendezésében. Valami színpadszéles fémes ferde lapon folyik a játék, dobognak rajta a léptek. Mögötte a háttér feketeségében világító pöttyök – képernyőről a látvány micsodaságát nehéz megítélni, de úgy nézem, talán a cseresznyéskert fái kezdenek jelzésszerűen virágozni ott. Van pillanat, amikor nagy zenére ki is virul, szinte lángba borul az egész – impozáns az előadás látványvilága (díszlet: Golicza Előd, jelmez: Bajkó Blanka Alíz.) A ferde padlat mögött valahol hátul felvonáshossziglan ül egy asszony, csomaggal az ölében. (Ahogy annak idején Lázár Kati ült némán a Nemzetiben a Sárga liliomban.) Ő az anyja Jásának (Nagy László Zsolt), aki nagy párizsiasságában, piros napszemüvegben, tangóharmonikásan nem is akar találkozni vele. Kocsis Anna Dunyasája úgy kering Jása körül, mint egy fehér holdacska. A házbeliek közül mindenki fehér ruhát hord (Firszen kívül), a harmadik felvonásbeli estélyhez rang és mérték szerint szoliduló oroszos pártát viselnek a nők. Szigyártó Johanna Ányájának végtelenül kedves a nevetése. Trabalka Cecília (akit itt nem Várjának, hanem Varjának neveznek) másban van. Tasnádi-Sáhy Noémi Ranyevszkajája pihepuha, selymes nő, aki minden férfiban vágyat kelt. Ebből az erotikus fűtőelemből is adódik, hogy igen erőteljes az előadás, a harmadik felvonás különösen: csupa szenvedély. Szotyori József Lopahinja, Balogh Attila Petya Trofimovja, Szabó Eduárd Gajevje, Csatlós Lóránt Szimeonov-Piscsikje – valamiképpen mind az asszony bűvkörében. Jepihodov (Tőtős Ádám) kínjában gitározik, Viszockijt énekel oroszul: Mentsétek meg a lelkünket! A legszuggesztívebb figura Dimény Levente Firsze, lesimított ősz hajjal, fehér arccal, halott tekintettel, lassú mozdulatokkal, reszketegen, meggörbedve (akárha úgy maradt mint Kerekes Ferkó a Csárdáskirálynőből). Egyszer meglepő módon azt mondja: Most minden össze van kavarodva. Nem tudjuk, hogy erek közt szelektálunk vagy szelek közt erektálunk. Valami olyan katasztrófa lengedezik, sejlik, borong az egész előadás mögött, mint például a jobbágyfelszabadítás. Megnéztem erről a linkről a Székely Kriszta rendezte Cosě fan tuttét az Operából, pontosabban az Eiffel Műhelyházból. Szórakoztatóan modern, színes, divatos, már ami a szereplők műanyag outfitjét illeti. Kortárs olvasat – mondja a színlap, és hát tényleg, felfoghatatlan mai fiatalok a szereplők, mármint tényleg fiatalok az énekesek és ígéretesek, illetve sikeresek. Kálnay Zsófia, Megyimórecz Ildikó, Pál Botond, Dobák Attila, plusz Kovács István. Jó nézni őket. Volt egy pillanat, amikor belewagnereztek a Mozart-műbe. A két szerelmespár férfitagjai megkapták a kamubehívójukat, és harctérre indultukban a walkürök lovaglása harsant fel. Meglepődtem. Ez olyasmi lehet – gondoltam –, mint az irodalomban a posztmodern intertextualitás. Talán posztmodern intermuzikalitás a neve. Most egyébként Szombathelyen vagyok, ahol ma zajlik a II. Nemzetközi MonoBáb Fesztivál. Megnézek öt-vagy hat előadást estig, aztán holnap elégedetten távozom, felteszem. Hat előadást néztem meg a Csató Kata igazgatta szombathelyi Mesebolt Bábszínház II. Nemzetközi MonoBáb Fesztiválján tegnap. Pechemre a friss Mesebolt-bemutató már csak úgy fért bele a nap programjába, hogy egyidőben tartották a Turlututu című ljubljanai csecsemőszínházi előadással. Nagyobbacska csecsemőknek, azt választottam, nem is bántam meg. Akadt aztán néhány olyan produkció is, amit már láttam, de korántsem volt haszontalan újranéznem. Mert például a Griff Bábszínház Matola Norbert játszotta Autósmeséjéből megtudhattam, hogy egyáltalán nem érdemes egy ilyen monodarabra elmennem Pesten valami nagyobb művházba, mert ott körülbelül meghal – nem tud kapcsolat teremtődni a színész és a sötétben ülő több száz gyerek között. (Látom, tudtam is.) De még Fabók Mancsinak sem használ mondjuk a strandszínpad a Dunakanyarban, noha neki aztán igazán semmi nem árthat, mégis emel a játék hőfokán a kisteremben a közönség fókuszált figyelme. Czéh Dániel Bohus hentesében, vagyis A kisgömböcben pedig az volt az érdekes két évvel a kecskeméti bemutató után, hogy a kisgömböc kidurrant. A Duna fenekén fekszik és reméljük, senki nem tölt még egyszer gömböcöt. Stekbauer-Hanzi Réka Rénszarvasasszonya és a most végzett Barabás Bíborka Itt vagyok, hát élek című Frida Kahlo-előadása is szolgált tanulságokkal, de legyen elég itt most ennyi, mert cikket szánok a fesztiválnapról a Spirire. Eredetileg egyébként szabadtéri lett volna az előadások egy része, de a kedvezőtlen időjárás a Mesebolt Bábszínház művház-épületébe zárta a napot. Nem ártott neki. A ház egyik folyosójának falára kiakasztották az összes díj, elismerés oklevelét, amit a színház kapott. Jé, két aláírás tőlem is van, a 2015-ös Marczibányi téri gyerekszínházi szemléről. Közönség minden programra jutott. Láttam igaz fesztiválgyerekeket is, akik több előadást is megnéztek egymás után. A manzárdszobámban az ajtó és a szekrény egymás mellett állt, ugyanabból a fából készült ugyanabban a színben, úgyhogy ahányszor elhagytam a szobámat, előszörre mindig betévedtem a szekrénybe. Várkonyi Esztert még az internetes blogszféra hajnalának korszakából ismerem. (Valószínű egyébként, hogy ő volt a naplóm egyik első megtalálója és olvasója.) Azóta eltelt egy-két évtized, és most megjelent egy regénye a Gabo Kiadónál, Nem néma a többi címmel. A kilencvenes években játszódik, és feltehetően gazdag önéletrajzi elemekben. (A feltehetően szó itt elvárhatóan neutrális, de valójában tudom, hogy gazdag.) Egy gimnazistalány, aki színésznő szeretne lenni, ezért elmegy egy színjátszó csoportba, ahol az idősebb rutinié vezető és rendező mellett ígéretes, ambiciózus fiatalokkal is találkozik. Aztán jön, ami jöhet: munka, gátlások, érzelmi zűrzavar, fiúügyek, kudarcok – lényegében önmaga egyéniségének és képességeinek keresése, feltérképezése. Eleinte olyan volt, mint egy csíkos könyv. Mint ilyet, jóleső, nosztalgikus érzéssel olvastam, mert szerettem a csíkos könyveket. Némelyiket – leginkább a Kertész Erzsébeteket – évtizedek múltán is újraolvastam. Kicsit olyan is Eszter könyve, hogy talán párba állítható mondjuk Janikovszky Éva Szalmalángjával, annak amolyan mai, kortársi verziója lehetne. Hanem ahogy haladtam a történetben és a cselekmény idejében, a főszereplő, Dalma nőtt, tapasztalt, fejlődött, érettebb lett, és maga a mű is vele együtt kupálódott és csiszolódott. Mire eljutottunk a regénybeli Re-Aktor nevű színházi csoport Hamlet-bemutatójáig (erre utal a cím is), úgy éreztem, mindent érdemes volt. Dalmának végigjárnia az utat – amely egyébként akár egy szerény, személyes lábjegyzet is lehetne a most újra fellángolt, „mit tehet meg a rendezői és/vagy vezetői pozícióban lévő színházi alkotó a munkatársaival” témában –, Eszternek megírnia a regényt, nekem pedig elolvasnom. Szeretem, ha művészek 80. születésnapját színpadon ünneplik, és én ott lehetek a nézőtéren. Tegnap, Darvas Ferenc 80. születésnapja a Radnótiban persze úgy nézett ki, hogy az ünnepelt a pianínó mögött ült a színpadon, és játszotta a dalait, amelyeket a köszöntésére érkező vendégek énekeltek. (Például Molnár Piroska, Katona László vagy Závada Pál. Bár Pogány Judit nem énekelte el azt a Darvas-dalt, amit sok évtizeddel ezelőtt egy kaposvári előadásban mostohakislányként dalolt, épp csak az egyik soránál esedékes szökkenést mutatta be csodálatosan.) Mások nem énekeltek, hanem verset mondtak, mint Bereményi Géza vagy Müller Péter Sziámi, és akadt, aki zongorázott, például Selmeczi György. A zenei kíséretet és hozzájárulást egyébként is biztosította egy kis zenekar a színpad jobb szélén, Darvas Kristóffal az élen. Számosan meséltek, beszéltek Darvas Feriről szépeket, kedveseket élőben vagy felvételről, Kováts Adéltól Lázár Katin át Mácsai Pálig. Ő lényegében egy ufó – az ország összes színházában dolgozott és mindenki szereti. Mikor is volt a kilencvenes években az a szegedi országos színházi találkozó, amikor minden éjszaka ott ült egy nagy, romos, hodályszerű fesztiválklubban és reggelig zongorázott? Járt egyébként az Ahol hely van rádióműsoromban. És végtelenül kecsesen tudja felemelni a kezét a zongorabillentyűkről az utolsó hang után. A Bognár Éva szerkesztette estnek három csúcsjelenetét szeretném megörökíteni itt. Az egyik az volt, amikor a három Darvas (isteni lehet, amikor egy jó zenésznek mindkét fia jó zenész lesz!), Feri, Kristóf és Bence forgóztak a pianínó körül. Pont úgy csinálták, mint a pingpongasztalnál, csak ők közben zongorázták-variálták a Megy a gőzöst. A másikban Presser Gábor érkezett, leültek egy kis asztalhoz, és számolgatták, hogy 73 évvel ezelőtt találkoztak először, szolfézsórán, amikor egyikük ötéves volt, másikuk pedig hét. És erről Darvas Ferinek az jutott eszébe, hogy neki némi lelkiismeret-furdalása van, mert szolfézsórán böködte, piszkálta, bántotta az ötéves kis szaktársat. A harmadik: amikor már lement a végetaps, fél tizenegy tájban – mert az ilyen ünnepi estek mindig elnyúlnak attól, hogy a közönség többet tapsol a vártnál és kiszámíthatónál – visszajött Darvas Feri a színpadra, odaült még a hangszeréhez és zseniálisan eljátszotta-elénekelte gyorsan Kazal László Százlábú-számát. Én ott kész lettem. Nem tudom nem avval kezdeni, hogy bemutatót tartani a Stúdió K-ban júniusban – embertelen eljárás. Felteszem, színészek és nézők számára egyaránt nehéz bemenni abba a kicsi, fekete, meleg terembe próbálni, játszani és nézni. Lehet persze, hogy nincs igazam, de én a fizikális állapotomnak erősen kitett nőszemély vagyok, ami csökkentheti a nézői teljesítményemet. A Legkisebb Jégkorszak című (nem tudom, miért nagybetűs minden szó) új előadásukról például látom, hogy jó, csak nemigen éreztem át tegnap este. Térey János regénye 2015-ös, és épp most olvasom, úgyhogy e pillanatban jóleső izgalmat jelent számomra, hogy meg fogom tudni: vajon ennyire profetikusan a mába visz, vagy főleg a rendező, Sándor Dániel Máté munkájának köszönhetően ilyen friss és gyorsreagálású. Mindenesetre úgy hat, mintha a közelmúlt-jelen-közeljövő tengelyen játszódna, miközben szügyig benne áll Térey János elveszett (vagyis persze megmaradt) írói világában, ám nemcsak a szerző hősei köszönnek vissza az Asztalizenéből, a Protokollból, hanem minapi tüntetések résztvevői is. Az előadás struktúrája nagyrészt filmes alapokra épül. Síkok egymás mögött, üvegfalak, képkivágatok, snittek, vágások, gyors váltások, füstköd, vetítések – pörög, siklik az egész. (Kicsit Tarnóczi Jakob-osnak is érzem.) Mit ne mondjak, nyolc színész táncol a tenyérnyi üvegdobozban karácsonyi revüszámot. És nagyon kedvelem az olyan finom apróságokat, mint hogy a legkisebb jégkorszakban megállapíthatatlan, hogy Lovas Dániel szájából e-cigi füstje jön ki vagy pára a hidegben. Samudovszky Adrián játssza Mátrai Ágostont, Váradi Gergely a miniszterelnököt, Pallagi Melitta a fő nőket. És jólesett a Stúdió K-s színészek mellett olyan, remek fiatalokat látni, mint Rezes Dominika (az a manökenalkat… megfelelő parókában Kiss Mari-fejjel!) vagy az ironikus vénával is felvágó (khm) Cseke Lilla Csenge. Denevér Ernőnk régebben nem zavartatta magát attól, ha olykor óvatosan benéztem hozzá. Helyesen lógicsált alvtában (? vagy aludtában). Legfeljebb kicsit lengedezett, forgolódott magában vagy a menetszéltől, amit a pinceajtó lassú nyílása esetleg kavarhatott. Ilyenkor le is lehetett fényképezni. Idén nyáron azonban már kétszer is felzavartam érdeklődő vizittel, mire rögtön lerepült a mélybe. Talán ahogy idősödik, rosszabbul alszik. Márpedig nem szabad a denevért nappal vagy pláne télen felriasztani, mert hirtelen megzavarodhat, nekirepülhet valaminek, nem tud visszaaludni, ilyesmi. Ezért aztán fájó szívvel lemondtam a látogatásáról. De azért látni szeretném, úgyhogy tegnap este, sötétedés előtt a laptoppal a hasamon kifeküdtem a teraszon a hintaágyra, szemben a pincekapu boltívével, amely fölött az Ernő kis ki-bejárata lyuklik. Az Újvidéki Színház A balkáni kém című előadását néztem, és úgy képzeltem, hogy majd valahol Balázs Áron feje fölött fog felbukkanni a mi kis háziállatunk, amikor szürkületkor az éjszakai portyájára indul. (Elor Emina és Balázs Áron egy kicsit Spiró-szerű házaspárt játszanak remekül a darabban. Nem annyira Prah-féle házaspárt, mint inkább Kvartett-szerűt.) Csakhogy aztán elkezdett esni az eső. Kénytelen voltam figyelőfekvésemet feladni és bemenni a házba. Lehet, hogy ilyen időben Ernő sem ment sehová, hanem inkább rendelt valamit. Ha írtam volna tegnap a tegnapelőttről, akkor kábé ugyanazt, mint tegnapelőtt a tegnapelőttelőttről. Eltekintve a takarításnyi, a Spiri-cikkírásnyi és a színháznézésnyi különbségről. (Két Leenane szépe is szerepel az online programomban, egy nagyváradi és egy miskolci, ezek alapján immár kétség nélkül megállapíthattam, hogy nem szeretem én ezt a darabot). Az volt az ugyanaz, hogy kiköltöztem koraeste a teraszra a hintaágyra, látni szürkületkor Ernő kirepülését. És tíz perccel később megint esni kezdett az eső, ami beűzött a házba. Tegnap azonban bementem a városba, hogy kicsit legalább, egy előadás erejéig beleszagoljak a budaörsi Latinovits Színház Sifty Fesztiváljába. Ezt egy színházszerető egyiptomi vállalkozó találta ki tizenévvel ezelőtt: legyen egy magán- és vándorfesztivál, amelyen különböző országokból egy- vagy kétszemélyes produkciók szerepelnek. Az előválogatást a fesztivál szervezőbizottsága végzi, azok közül választanak, akik jelentkeznek. (A budaörsiek minden magyarországi színházat hívtak nevezni.) Így állt össze az ötnapos program, amelyet öttagú nemzetközi zsűri néz végig és jutalmaz (magyar részről Török Tamara, Upor László, továbbá román színésznő, grúz színháztörténész és egyiptomi sorozatszínész). A marosvásárhelyi Yorick Stúdió fellépését néztem meg. Sebestyén Aba ezúttal is Székely Csabát rendezett, A diktátor születése című monodrámát, amelyet a szerző a kitűnő vásárhelyi karakterszínésznek, Galló Ernőnek írt. A darab címének mintha sietős lenne a dolog: mindenesetre rögtön elvisz valahová, a történet végére, pedig addig egy nehéz sorban felnövő, színész szakra jelentkező, színésznek kitanuló ember életéről szól. Magán a nagyszínpadon zajlott az előadás, a játékteret kétoldalról keretező három-három sornyi közönség előtt. Néztük egymást is, nézők, idősek voltunk, tapasztaltak. Nem találtam átütőnek a dolgot. Vagy mondjuk engem nem ütött át. Egy súlyos kérdés felmerül. Ha ez egyiptomi fesztivál, akkor miért nem lehet piramist kapni a büfében, ami „én a kedvencem”? Kicsit sokáig tartott a cikk megírása is, a megjelenése is, de tudtam, hogy лес. (Lefordítható szójáték.) Paulo Sorrentino A kegyelem című filmjére csak azért nem mentem el tavaly a Puksinba, mert két és negyedórás, és erős kétségeim voltak, hogy képes lennék egy mozi zsúfolt, vagy akár csak félig teli nézőterén ennyi időt eltölteni, különös tekintettel a rágcsáló nézőkre. Roppant mód megörültem, amikor tegnap elém került a film a videáról. Igaz, még tovább tartott végignézni, mint a moziban, mert a videa olyan, hogy megáll közben, újra kell indítani, akkor reklámot ad, de ágyban fekve bírtam. (Hajlok arra, hogy az emberiség találmányai közül, a keréktől az antibiotikumig és vissza, talán az ágy a legnagyobb.) Az egy dolog, hogy a film fiktív olasz köztársasági elnökről szól, aki egy aláírandó törvénnyel és két kegyelmi kérvényről való döntéssel néz szembe. Kicsit olyan is, mint egy komment a mi közügyünkhöz. (Toni Servillo játssza az elnököt természetesen, aki az egyik MITEM-en szerepelt a Piccolo Teatróval, és a budapesti közönség úgy örült neki, majdnem szétverte a házat.) De egyébként nem olyan a film, mintha hozzánk köze lenne. Hanem pont olyan, mint amilyet Paulo Sorrentino csinál. Gonddal, derűvel, ráérősen, gazdagon, harmonikusan, humorral, életismerőn, életszeretőn. Minden képét, percét, cseppjét élveztem. Az Ifjúságot időnként megnézem újra. Ezt sem utoljára láttam, azt hiszem. (Milyen csodálatos jelenet például az, hogy a köztársasági elnök egyik napi programja szerint kapcsolatot teremtenek az űrben hosszabb időre ott ragadt űrhajóssal, kis beszélgetésre. A kép meg is jön, de a hang nem, ráadásul a kozmonauta nem tudja, hogy képben van. Így az elnök némán nézi, hogy a férfi az űrhajóban libegve várakozik hiába. Egy idő után sírva fakad, aztán elneveti magát, látva, ahogy egy csepp könnye elkóborol a súlytalanságban.) A szombathelyi kisfesztiválról. De most már Kecskeméten vagyok, a bábszínházak (kétévente) szokásos találkozóján. Az esemény részben az NKA-botrány áldozatává vált – amennyiben odaveszett egy már megítélt pályázati összege –, de nem egészen, így a program, komoly erőfeszítéssel, szinte ugyanolyan gazdagnak és teljesnek hat, mint máskor. Reggel jöttem, szerepelt tegnap öt előadás, a késő este kezdődővel az a szerencsém, hogy már láttam. Sok a menés a helyszínek és a szállás között, estére 6 km fölött jártam. De csak azért adtam össze a távot, mert egy idő után észrevettem, hogy fáj. Ettől beugrott, hogy jajaj, a gerinctorna az utóbbi zűrös időkben elmaradt a mindennapjaimból. Úgyhogy gyakorlatilag azonnal nekiláttam felújítani a praxist, épp csak nem az utcán feküdtem le a földre, hanem megvártam, míg hazaértem a szállodába. Személyes számításom szerint láttam tegnap egy nagyon jó előadást, egy jót, egy elég jót és egy nem jót. Evvel a napi eredménnyel elégedett voltam. A bábszakma valószínűleg szigorúbb nálam – vontam le a következtetést az esti szakmai beszélgetésből. Mert ez a rokonszenves társaság – amely egyébként a nézőtéren rendkívül befogadó, nyitott, barátságos, drukker, és szeret jókedvűen, támogatón, elismerőn nevetni – változatlanul erős szándékkal keresi, kutatja és gyakorolja az őszinte és hasznos szakmai beszélgetés módját, formáját. Ilyenkor én persze nem tudom még, mit fogok írni a Spirire, ezért spórolok itt a szavaimmal. De azt már csak megmondom, hogy a nagyon jó előadás, az egészen pazar előadás, amit láttam, a Griff Bábszínház Piroska és a farkasa volt, amely Szabó Attila librettójából és dalszövegeivel, Rab Viki zenéjével, Bartal Kiss Rita rendezésében készült, Keller-Dénes Emőke m.v., Matola Norbert és Stekbauer-Hanzi Réka játsszák magával ragadó, abszurd stílusbravúr gyanánt. Olyan, mintha gyerekopera lenne Pintér Bélától. Jó, hát olyan itt Kecsón az iram, hogy nincs mikor átgondolni és írni. Momentán ebédszünetben vagyok. Tegnap jött a veszprémi Kabóca Bábszínház Az ember tragédiájával Kocsis Pál rendezésében. Egy gazdag szövésű bábelőadással, amely főként az emberiség egyre inkább körvonalazódó balvégzetére, a klímakatasztrófára gondolva tulajdonképpen az eszkimó színt tette a leghangsúlyosabbá. Legalábbis én így értettem. (Pár másik színtől meg eltekintett.) Aztán láthattuk a csodálatos, bátor győri Vaskakas Bábszínházat, amely a nagyszínpadán szöveget alig tartalmazó, stilizált, mozgásszínházi formában játssza szépen a Bambit, Kovács Domokos rendezésében. Az Illaberek Bábszínház egy volt kolibris páros, Nyirkó Krisztina és Nizsai Dániel, 1+-os korosztálynak mutatta be A dobozt. Kartonbozokkal játszanak kedvesen, színesen, ötletesen, lényegében teljesen úgy, mint a kisgyerekek. De még a színházművészeti szempontból az élvonalba aligha sorolható miskolci Csodamalom Bábszínház is olyan előadást hozott Szilner Olivér rendezésében, a Graffaló, az óriásfaló kisegér címűt, amelyben nemcsak dolgosan, de kreatívan álltak hozzá tárgyukhoz, még ha a kreativitás nem tartott is ki sokáig, csak az első öt-tíz percre. (Onnantól kezdve jobbára az ismétlésből élt az előadás.) A szakmai beszélgetés úgy néz ki, hogy van öt-hat nagy asztal, mindegyiknek egy fő témája, az asztalvezető annak kapcsán beszélget az előadásokról az asztaltársasággal, mígnem végül egy-egy kérdést fogalmaznak meg együtt mindegyik produkcióról. A második órában a teljes plénum előtt tevődnek fel ezek a kérdések az alkotóknak és a közönségnek. Az első este vacilla nélkül leültem a humor tárgyú asztalhoz. Mondta az asztalfőn Székely Andrea, érdekes, hogy kétfélék a reakciók. Van aki rögtön visszahőköl a témától, más meg azonnal tudja, hogy itt a helye. Tegnap a kölcsönhatás nevű asztalhoz ültem, amely a báb és a tér funkcionalitása témát jelölte meg. Vezette Michac Gábor, mellette Boráros Szilárd. Gondoltam, ez a szakmai tárgyalás biztosan hasznomra válik majd. És tényleg. 23 hákor még kezdődött egy színiegyetemista előadás, de addigra már sajnos odalett az álló- és ülőképességem. Délelőtt a Ha már lúd című kedves, könnyed, vicces, bulvárhíradó-tudósítás jellegű mesét láttuk Kenéz Ágoston rendezésében, a Dante Casino rokonszenves csapatától: Podlovics Laura, Vizi Dávid, Messaoudi Emina, Georgita Máté Dezső, Hrisztov Toma. Szabadtéren adták elő tűző napon, szőrös-bundás Róka-, Farkas-, Medve-szerepben, együttéreztünk. (Bábszínházfesztiválon értelemszerűen sok az állatfigura a színpadon.) Azután a Fekete gólya, fehér gólya, szürke gólya – Nagy Orsolya, Nagy Petra és Kovács Domokos munkája. Ez egy régebbi előadás, talán már a két évvel ezelőtti bábtalálkozó műsorán is szerepelt. Nekem most sikerült megnéznem ezt a kortárstáncmesét. A következő bemutatkozás – két SZFE-s, Reiter Zita és Simon András maga rendezte-játszta produkciója, A lepkegyűjtő – kicsit rosszul esett, függetlenül a fiatal alkotók méltányolható teljesítményétől. Nem értettem, miért terhelték rá az amúgy is méretes napi programra ezt az egyetlen elemében és semmilyen szempontból sem ideillő előadást. A negyedik nézendő a Vojtina Bábszínház Kovács Domokos rendezte Sárkánykirálya volt. Erről eleve tudtam, hogy magával ragadó előadás, online is átjött, laudáltam is tavaly. Élőben pláne kiteljesedett az élmény. (A tapsot nem várhattam ki, indulnom kellett haza.) Érdekes, három nap alatt három produkcióját láttam Kovács Domokosnak, az a benyomásom, hogy az ő mozgáshangsúlyos munkássága megtermékenyítő hatással van az egyébként is innovatív és progresszív magyar gyerek-, ifjúsági, illetve bábszínházművészetre. Most azért csak ennyi mára, mert két nap óta képtelen voltam behatolni az ügyfélkapun át oda, ahová kell. Mivel az e-mailes ügyfélkapu +-ban nem bírt megérkezni sehogysem a mailes kódom. Végül az automata chatben – amivel soha nem szoktam hasznavehető eredményre jutni – odakerültem egy videós, élő ügyintézőnőhöz, akivel egyórás küzdelem során sikerült regisztrálnom másik mailcímet és jelszót. Hol az volt a gond, hogy homályos a befényképezendő személyim, hol az, hogy az igazolványképemen nincs rajtam szemüveg, a laptopnál ülve pedig van, hol az, hogy a kamerába kellene néznem, de ha oda nézek, akkor nem látom alul a gombot, amivel a fényképezéshez klikkelnem kellene, pláne szemüveg nélkül. Na mindegy, a kormányablakban is eltölthettem volna ez ügyben egy órát, így meg mégiscsak a konyhában ülhettem hálóingben. A MüPában Wagner-napokon jó régen voltam. Egyáltalán: 2020-2021-ben, a járvány alatt (és jóvoltában) néztem végig legutóbb a Ringet, MET-ből, San Franciscóból, többször is. Na most bepróbálkozom – gondoltam pár hete –, és beírtam magam a sajtójegyigénylés oldalra, az orgánum rubrikában szerény stuberandrea.hu-t jelölve. Izgatottan nézegettem naponta, hogy elbírálták-e már. Az utsó napokban, és igen, A Rajna kincsére és a mai A walkürre is kaptam jegyet, juhé! A lehető legjobb helyre szólt számomra, első emeleti oldalerkélysor, minden irányban a színes közönségre láttam rá, azon túl bele a zenekari árokba, a karmester Fischer Ádámra, a zenészekre (a nagybőgősök milyen szépen hullámoztak együtt a hangszerükkel a tuttiban!), azon túl a színpadra, de még három magaslati hárfás hölgyre is. Amolyan félig rendezett, dekorativizált előadás. (Ha van ilyen szó. De ha nincs, úgy is jó.) Az elegánsan öltözött énekesek kivonulnak a rivaldánál elhelyezett székekhez, leülnek, aztán felállnak és belépnek a jelenetükbe. A színen padlat, lépcső, töltésszerű emelkedés – sokszínűen világíthatók –, keskeny járás, mögötte széles tükrös-üveges vetítőfelület. És hát van abban valami ironikus vagy groteszk, hogy jön Wotan fekete frakkban, lakkcipőben, dárdával a kezében. Vagy hogy Fasolt és Fafner, akiket nagy bábfejek és egy óriás kéz is megjelenít az énekeseken kívül, amikor durván összebalhéznak a szajrén, vér és agyvelő fröccsen a üvegfalra. De például a sellők estélyije több mint elegáns: a felsliccelt szoknya alatt olyan a csillogó harisnyájuk, hogy pikkelynek is elmenne. Néha jönnek táncosok, akik a Nibelungokat kicsi, fürge gyíkocskáknak ábrázolják. Én ugye egy amatőr Wagner-rajongó vagyok, tehát annyit tudok mondani az énekesekről, hogy Tomasz Konieczny Wotanként igen jó kiállású ember, és Wotanja mindenében: az állásában, a járásában, a gesztusaiban benne van ez a jó kiállás. A feleségét, Frickát játszó Schöck Atala olyan képet vágott, amikor a férje elindult sógornőjét, Freiát megmenteni, mint aki egyáltalán nem hisz abban, hogy ez a pali képes ezt a vállalkozást véghezvinni. (A Walhalla építési munkálatainak befejezésekor támadt elszámolási vita Wotan és az óriások között, ezért kellett nekiállni a rajnai sellőktől ellopott kincset megszerezni Alberichtől, Freia váltságdíjaként.) Voltaképp igaza is volt Frickának, mert Wotan lényegében semmit nem maga csinál, hanem másokkal intézteti el a dolgokat. (Hartmut Schörghofer az előadás rendezője, tehát aligha arra gondolt, hogy M. Györgynek azért kellett kirabolnia az MNB-t, hogy O. Viktor kiválthassa a feleségét a H.pusztát kivitelező M. Lőrincnél.) Nagyon élveztem az estét. A müpások mintha kitalálták volna a gondolatomat: ezúttal közel ültem a színpadhoz a földszinten, kifigyelhettem az énekeseket. Nahát, A walkürt négy éve láttam legutóbb Stuttgartban. De mindig hátborzongat a sztori, miszerint egy Wotan nemzette ikerpár tagjai elszakadnak egymástól, aztán egyszer csak összeakadnak, felismerik egymást, egyben rögtön szerelembe is esnek, perfektuálják, és azonnal gyermek fogan a nászból. (A leendő Siegfried.) Szép kis családi ügyek. (Shakespeare kicsit lájtosabb.) Lenyűgözően hatalmas (kissé bőbeszédű) kettősök: Siegmund és Sieglinde, Wotan és Fricka, Wotan és Brünnhilde. A MüPa-beli előadás díszlete a már (régóta) ismert, a tegnap leírt. A töltés fehér megvilágításban jégkásának látszik. Kicsit talán túltengtek az állatok, amitől enyhén ódon bábszínházi stichje is volt az előadásnak. A táncosok hol kutya- vagy farkasfejjel mutatkoztak, hol lófejjel adták elő a walkürök lovaglását, hol meg amerikai fehérfejű rétisasként jelentek meg (szerintem), de legalábbis madárként. Wotan és Fricka házastársi vitája kedvenc részem. Fricka a maga erkölcsi és feleségi tisztaságára hivatkozva elvárja férjétől, hogy ne pártolja a csatában a házasságtörő szerelmes ikerpár férfitagját. Tomasz Konieczny Wotanja egy darabig ellenállt, aztán megtört. Mit kívánsz? – énekelte az asszonynak, mire Schöck Atala egy fölényes, elégedett, kaján mosolyt villantott. (Lehet, Hermes táskát fog kérni.) Na, megérték mind a pénzüket. Az Elisabet Strid játszotta Brünnhilde az egyetlen karakán, vagány figura a történetben. Megy a saját feje és az igazságérzete után, szembe az apja akaratával. Amikor Wotan kilenc, valkür beosztású lánya már rettegve várta a lovon feléjük száguldó, feldühödött apát, aki Brünnhildét jött büntetni, akkor az érkező Tomasz Konieczny hiába hadonászott a dárdájával, mégiscsak úgy hatott inkább, mint egy zaklatott könyvelő. És említenem kell még Magdalena Anna Hoffmann Sieglindéje mellett Bryan Register Siegmundját. Egy termetes, pocakos, ritkuló hajú, deres szakállú koros ifjú harcos. Akinek az ellágyuló, boldog mosolyában volt valami gyermeki. Na, szóval bírtam ezt is. A tegnapot a debreceni országos színházi találkozó utolsó napján töltöttem. Amikor kihirdették a programot, nem tudtam értelmezni, hogy ez egyszerűen szemle, vagy a valamilyen szempontból legjobbakat, legjelentősebbeket vagy legmiket válogatták össze, de kapásból azt gondoltam, hogy például a Katona némacsendjének vagy a szatmári Soprónak itt kellene lennie. Amiket meghívtak, azok közül amiket láttam, nem érdekelnek, amiket nem láttam, azok sem. Egyedül ez az utolsó nap, két hatuma előadással meg a szolnoki sikerrel, a Cyranóval, ez vonzott, így jöttem. A szabadkai Kosztolányi Színház a Horváth Panna és Szenteczki Zita által írt, Zita által rendezett A szépség meggyilkolása című előadást játszotta el, amely az 1985-ös magyarországi szépségversenyt, a győztes Molnár Csilla halálát és Iphigénia feláldozását mosta-dolgozta össze. Most ebbe nem megyek bele, mert alighanem írok róla. Volt egy tökéletes pillanat, egy tökéletes kép az elején. A Molnár Csillát játszó szőke Hodik Annabella összeszorult arccal, felemelt manccsal, táncikálva riadozik a színpadon őzikeként. Három táncikáló vadász, Pálfi Ervin, Kucsov Borisz és Búbos Dávid űzi öntelten, önfeledten. Utána a Bocsárdi László rendezte Rinocéroszok jött, amelyet születésnapi-ünnepi közös produkcióként hozott létre a gyergyói Figura és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Jól indul igazán, jó színészek, jó ritmusban, szinte zeneműszerűen, jól megcsinált jelenetben, de hát nem tudok eltekinteni attól, hogy ez a Ionesco mennyire laposan, faéknyien tézisszerű. Aztán ahogy a darabban az orrszarvúság terjedt, úgy bennem meg az unalom. Ki is halnék az előadás alatt, ha nem Kónya-Ütő Bencét, Pálffy Hobót, Tamás Boglárt, Derzsi Dezsőt, Göllner és Bartha Borókákat lehetne nézni.
A szolnoki Cyrano címszerepét
Barabás Botond alakítja. (Két hálás főszerep jutott neki a saját színháza
évadában.) Megy is neki, érti a csíziót, hatás Debrecen feltűnően életteli városnak látszott szombaton, amikor ráadásul múzeumok éjszakája is volt. Rengeteg vendéglátóhely, csupa terasz, csupa ember, csupa italos pohár. Pont az ellentétének látszott a legutóbbi fesztiválvárosomnak, Szombathelynek, ahol meg sehol senki. Úgy mondják, az egy alvó város. A felnőtt lakosság 80%-a Ausztriába jár dolgozni, és csak aludni megy haza. Ezért nincs ott esti élet. Pesten meg az a helyzet, hogy néhány hónapja lett egy új családtagunk. Viktor, a takarító. Egy kerek robot. Horvát Viktor. A mázolás heteire elpakoltuk, bezártuk egy szekrénybe. Lehet, hogy ezt nem kellett volna. Ott történhetett vele valami. Mostanra visszakerült a helyére, és váratlanul önálló életre kelt. Hiába nincs bekapcsolva sem ő maga, sem a dokkolója, amikor nem vagyunk otthon, nekiindul. Arra megyünk haza, hogy nem a házában tartózkodik, hanem a lakás valamelyik másik pontján áll hallgatózva, mozdulatlanul. Különös. Talán poszttraumás stressz. Talán elszabadulva vesz elégtételt a börtönbüntetésért. Esetleg beszervezték ügynöknek, pegazust raktak rá. Ki tudja. Titokzatos jószág. Csak annyit akartam írni ma, hogy elolvastam David Szalaytól a Testet. Nem tudom osztani a lelkesedést ezért a nagy sikerű regényért. Erősen olvastatja magát a történet, az kétségtelen, de valahogy… nincs lelke a könyvnek. Az író megtagadja tőlünk a főszereplő lelkét. Vagy konkrétan azt mondja, hogy nincs neki olyanja. Lelkemre vettem, hogy meghalt Nyakó Juli. Jól emlékszem rá akkorról, amikor tizenévesen filmvásznon megismerte az ország. Vasárnapi szülők, Köszönöm, megvagyunk, Adj király, katonát. (Elmentek az emberek moziba a magyar filmekre.) Aztán színésznő lett belőle nem egyenes ágon, és végül évtizedekre összefonódott a Stúdió K-val. Független színésznő volt. (Járt az Ahol hely vanban.) Utoljára a Jurányiban a Petra von Kant keserű könnyeiben láttam Török-Illyés Orsolya anyukájaként. A Stúdió K-ban az Elengedni nehézben játszotta az utolsóvá lett szerepét, és úgy is érzem most, hogy elengedni nehéz. Nem láthatjuk többé ezt a telivér nőt, nem hallhatjuk többé a pajkos alt hangját. Nagyon sajnálom. A hétvégén lezárom az idei (élő) színházi évadomat. Kritikusdíj-szavazatilag még sehol nem tartok, egy kósza gondolatnál sem. Aztán most már biztos nem jut majd minden napra írnivalóm ide. (Pláne ilyen melegben.) Nádasdy Ádám Milyen nyelv a magyar? című könyvét olvasom. A Milyen nyelv az angol?-t is olvastam – szerény nyelvi felvértezettséggel –-, de ez persze sokkal érdekesebb számomra. Olyasféleképpen idomult a magyar [nyelv] a némethez, ahogy a denevér idomult külsőleg a madarakhoz, miközben belső felépítése, működésmódja teljesen más maradt. Csendes éj. Nem tudtam erről a filmről egyáltalán, nem is hallottam róla. Dettre Gábor készítette 2024-ben, közösségi finanszírozással. (Aki a Felhők a Gangesz fölöttet annak idején.) 119 perc. Persze hogy nem kellene ilyen hosszúnak lennie. De ettől függetlenül: szép tett. Bátor és szikár. Csupasz, de költői is. Földhöz ragadt, egyben filozofikus. Értelmes és érzelmes. Tegnap láttam a videán. Karácsonykor játszódik, a covid idején, amikor egy kutyás öregasszony (csipkés szegélyű pamutbugyiból varrt maszkban) befogadja a lakásába a meghalt fia barátját. Kettejük közös estéje vagy közös álma, mindenesetre dialógusa a film. Egy darabig szorongtam kicsit, nehogy az legyen, hogy a kétségbeejtő helyzetű fiatalember meglopja vagy kirabolja vagy agyonüsse az öregasszonyt, mint egy pesti Raszkolnyikov. De ezt megúsztuk. Molnár Piroska játssza Rózsika nénit, Vilmányi Benett Balázst. Csodálatos kettős. Molnár Piroskáról tudjuk, olyan színésznő, hogy ha akarna, sem tudna hibázni. Vilmányi Benett filmvászonra termett. Meg színpadra. De a vásznon egészen különleges tapasztó ereje van. Muszáj az embernek az összes szemével, teljes erőbedobással őt nézni. A lakásban a falon családi fényképek lógnak, köztük néhány az öregasszony Janika nevű fiáról, aki öngyilkos lett. Az ott a fotókon Ternyák Zoltán. Nem olvastam a film kapcsán, hogy ezt valaki leírta volna, de legyen meg itt: Ternyák Zoltán néz le a falról Vilmányi Benettre mint egykori barát. Őrülten szuggesztív színészpárosként tudnám őket kettejüket elképzelni. Kacskaringós úton, Attalán és Balatonfenyvesen keresztül, délután megérkeztem Veszprémbe, ahol a Kabóca Bábszínház miniévada kezdődött, amin itt vagyok egy kicsit. A Táncoló festmények című sorozatuk első darabját pont két éve láttam Kecskeméten. Abban A. Tóth Sándor festményeiből kreáltak színpadi világot sok szereplővel. Most a sorozat második részében Fernando Botero művészete ihlette meg az alkotókat, újra Ladányi Andreát, valamint a vezető színészpárost: Markó-Valentyik Annát és Czéh Dánielt. Botero munkáit kicsit ismerem. (Egy vaskos lószobrát láttam is valahol Európában egy repülőtéren, megvan, Barcelonában. Található Barcelonában egy nagy bronzmacskája is.) De keveset tudok magáról a festőről. A veszprémiek előadása némiképp szétszórt engem: nem tudtam mindenre egyszerre figyelni. Egyrészt ott van a két, Botero-figurának beöltözött-felpumpált színész. Másrészt a szövegük: számos információ az alkotóról. Harmadrészt a fejük fölött vetítések, mozgóképesített festményhősök. Némi zavarodottság és elkalandozás után a színészeknél kötöttem ki a figyelmemmel, akiknek egymáson kívül két, embernagyságú báb volt a partnerük. A gondosan kimunkált, szögletes mozdulataikon. A fegyelmezettségükön. A megterhelésükön. A dolgosságukon. Vagy azon, ahogy néha szinte önálló életet élt a testük a kitömött jelmezben. Ahogy a női ruha tripla fenékbőségén belül saját ritmusban ringott Anna hátsója. Vagy ahogy Czéh Dani vékony nyaka kiágaskodott felül a dundi zakóból és az ingnyakból. Utána a színház előtti szabadtéri színpadon Ladányi Andrea mutatta be Underground Princessa című produkcióját. Enyhén pszichedelikus élmény volt a nyáréjszakában, a kivilágított vár alatt, egy észt művész szemüveglencsékből készült installációja előtt-mögött, Borlai Gergő szerezte zenére, vetítéssel. A fehér ruhás, fehér hálóval eltakart arcú Ladányi Andrea, amint táncban átment a világosból a sötétbe. Ahogy hajladozott, eszembe jutott egy mozdulatsor, amit a legjobb férfi főszereplő címmel kitüntetett Kónya-Ütő Bencétől láttam a múlt héten a debreceni OSZT-on a Rinocéroszokban. Védekezésül (vagy támadásul) megragadott és felemelt egy széket. Egészen a feje fölé, annyira, hogy hátrahajlott ívben a teste, odáig, hogy végül a széket a háta mögül letette a feneke alá, és azt hiszem, rá is ült. Ha nem ültem volna, ettől leültem volna én is. A Kabóca Bábszínház másfél órás Az ember tragédiája-előadását láttam már ebben a hónapban Kecskeméten. Dús és energikus anyag, kitart egy második nézésre is. Hogy pontosan miért az a rendező Kocsis Pál verziójának szerkezete, ami, miért azok a színek hiányoznak, amelyek, azt nem látom át, és a szöveg-beletöltelékek sem mindig hatnak okvetlenül szükségesnek, de hat színész nagy erővel, lendülettel tolja, keveri, passzírozza, tálalja kedvesen, játékosan. Nyersfa pódiumon, sok csapóajtóval, kerekes szőnyegporoló jellegű díszletelemmel és sok szép, lábközpontú marionettbábbal. Éva jelzésszerűen nőies bábját ketten, felváltva kapják kézhez, alapjáraton Szakács Nadiné a szerep, de olykor, a tapasztaltabb változathoz Markó-Valentyik Anna váltja, és aztán mindig egy pillanatnyi nehéz szívvel érzéssel adja vissza. A bábváltásoknak dramaturgiája van, akárcsak a csapóajtók, a „pincelejáratok” használatának, ahonnan gyakran fókafejek kukkantanak ki. Jó, ne többet erről, mert a kecskeméti bábtalálkozóról szóló cikket még nem írtam meg, és ez oda való. Annyit talán, hogy Czéh Dániel Luciferének van valami haverian diabolikus jellege, a modern szabású bordó öltönyében, amelynek hiányzik a hónalja. (Az összes zakónak-blézernek-kabátkának hiányzik a hónalja, a báboknak pedig mindössze ingujja van – tetszett a tervező Boráros Szilárd textilhasználata.) Délután Markó-Valentyik Anna Billenések című babaszínházi előadásán vehettünk részt, amely a csecsemők látásfejlődésének fázisaira épül, a fény és árnyék érzékelésére olyan, teátrális módon, hogy egy fémszerkezet tart, kifeszít egy kerek vásznat, amely felett a színész megnyugtató zenére árnyjátékszerűen használ különböző csendes vagy hanghatásos tárgyakat. Nyilván nem tipikus alkalom volt ez a fesztiváli, mert össze-vissza három kisbabanéző akadt, kettő karon ülő, akik azért óvatos duhajok színházban. Viszont a szakmai felnőttnézők némelyike boldogan befeküdt a célközönség helyére a vászon alá, hogy onnan szemlélje a „színpadi eseményt”. Mi többiek a nézőtéren csak irigyelhettük őket. Veszprémnek más részein vagyok járatos, így most kicsit meglepett, hogy a Belvárosában mennyi sok a lépcső. Folyton felfelé kell caplatni. (Aztán meg le, de az a jobbik eset.) Egy nagy sziklára épült a várnegyed, amely lenéz a Kabóca Bábszínházra. Talán nem is várnegyed, hanem várnyolcad – egy utca, barokk épületekkel. A színházhoz képest átellenben, a várhegy túloldalán, a Szikla nevű vendégházban aludtam. Tágas, komfortos tisztaszoba. Van a vendégek számára egy fehér bútorokkal berendezett közös étkezőkonyha, és a helyiség egyik fala maga a szikla. Rücskös, durva, természetes. Az ember nekivetheti a hátát, vagy papírokat dugdoshatna a lyukakba. Különös szemben állni a hegynyi sziklának a konyhánkra eső tekintélyes részével. Inkább le is ültem. Tudom én azt, hogy a nagy Wagner-szerepeket nem énekelhetik tejfelesszájú énekesek. De azért amikor győzedelmes, ifjú, hős harcos fog színre lépni, akkor mindig drukkolok kicsit, hogy sok kiváló énekes közül ne éppen olyannal legyen dolgom, aki idős, nagyhasú, kopasz, ősz. Akármilyen erősen és szépen énekel is. Tegnap Az istenek alkonyánál e tekintetben nem volt szerencsém. (Tudom, hogy a Siegfriedet kellett volna látnom Magnus Vigiliussal, tudom. Mindig az a legjobb előadás, amit pont nem látok.) Mindazonáltal egyáltalán nem vagyok panaszos, sőt. Hét órát töltöttem a Müpában, az első felvonás lassan telt, azután ki- és beteljesített a zene. Az ilyen hosszan hömpölygő, nagyszabású zeneáradat átmossa az embert. (Kedves vonása a Ring utolsó darabjának, hogy felidéz motívumokat az előző háromból – enyhén, jólesően, szolid gólösszefoglaló jelleggel.) Csak a Wagner-operák librettóján szoktam időnként fennakadni, a cselekmény durva fordulatain. Nem szeretem például az olyan italokat, amiktől egy férfi nemcsak elfelejti a szerelmét, asszonyát és azonnali hatállyal átszeret másba, hanem még kötelességének érzi azt is, hogy a hirtelen idegenné lett nőt sunyin és erőszakosan átjátssza másnak. Gyönyörűnek találtam a nornák sötétszürke-fekete ruháját, és színészileg is elfoglalkoztattak valamelyest az énekesek. Például hogy Daniela Köhler Brünnhilde felháborodásához eleinte nem talált más kifejezési módot, mint hogy folyton hátraszorította a két karját. Viszont a harmadik felvonásra leegyszerűsödött a játéka, és egyszerűségében nagyra nőtt a drámai ereje. A Gunthert éneklő Birger Radde pedig üdítően ambicionálta a színészetet. Hőse kínos helyzetében még a tarkómasszírozás drámai férfiszínészi eszközével is élt. Az előadás vége nagy ünneplés, elsősorban Fischer Ádámé, aki ezen az estén búcsúzott karmesterként, húsz év után a Ringtől. Varázsos törékeny ember a színpad közepén nagy, kerek virágcsokorral. Befejeztem a színházi évadot. Élőben legalábbis. Online azért nézek még. Egyben átállok másnaplóra. Rövid gyorsösszegzést végeztem, mielőtt (előbb-utóbb) nekifogok a kritikusdíjas szavazásnak. Elégedetten megállapítottam, hogy nyugdíjasként azért valamelyest visszavettem: csökkent az előző évekhez képest 20-40-nel az előadásszámom. Bár így is majdnem kétszázszor mentem színházba (198), 78 különböző színház/társulat előadására. A látottaknak majdnem a negyede gyerek, illetve báb. 62 vidéki előadás. 61 független. Fogyatkozott a megjelent kritikáim száma is. Alig akad megrendelés. A honorárium, az meg a legkevesebb. Érdekes évad volt. Én a türelmes bizakodás pártján állok, minden értelemben. Például úgy is, hogy a színházművészet értelemszerűen nem rám és nekem dolgozik már, hanem fiatalabbak csinálják fiatalabbaknak, de mindig meg fogom találni a színházban azt is, ami hozzám szól, engem érint, nekem ad. Ilyen nap nincs ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*