|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A Bethlen Téri Színházban jártam Ahogy tetsziken. A Tompa Gábor – Szabó K. István rendezőosztályában tanuló Kepics Mihály rendezte zömmel a Funtek Frigyes – Quintus Konrád osztály színinövendékeivel, akiket már láttam a Három nővérben. (Meg például előző nap Tabajdi Annát a Nemzetiben Marxék lányaként, milyen szépnek.) Még az előtérben kezdődött, sajtóinterjúval. Orlandót kérdezték riporterek a nagy birkózóval, Charles-szal (angolosan ejtették) folytatott mérkőzés előtt. Volt egy ilyen érdekes vonulata az előadásnak, hogy a sajtót agresszívnak, manipulatívnak és voltaképp nem is sajtónak, hanem propagandának mutatta. A hatalmat pedig, a száműző Frigyest egyenesen agresszornak, sőt gyilkosnak. (Nem is nagyon akart a kisszámú közönség tapsolni a végén, elfogadni a befejezést.) Tipikus vizsgarendezésnek láttam a produkciót. Nem különösebben masszív a szerkezet, de élvezetes, játékos, ötletes, lendületes előadás rokonszenves fiatalokkal. Amikor a csajok már leléptek, a mozierkélyen leskelődtek az erdőben, Próbakő bohócuk nézett egyet felénk tágra nyílt szemmel, akkor megálltam ültömben: upsz! Ez a fiú nem tudom ki, de úgy fest, hogy Szűcs Nelli és Trill Zsolt gyerekének kell lennie. Úgy rakták össze darabonként belőlük. Az alkata, az arca, a színe Szűcs Nellié, a szeme, a nézése, a mimikája Trill Zsolté. (És tényleg. Trill Bertalan, Vidnyánszky Attila integrált osztályába jár, és nem fog elveszni a pályán, megvan benne a szülei talpraesettsége a színpadon.) Orlandót is, ahogy néztem, nagyon emlékeztetett valakire. Beletelt félórába, mire beugrott, hogy Kocsis Gyurit idézte fel a nevetős szemével és a griberlijével, aki színész volt, még csak 63 éves lenne, de már húsz éve meghalt. Orlandónkat, mint utóbb néztem, nem Kocsisnak hívják, hanem Horváthnak, Horváth Gábrielnek. Nem tudhatom, mi zajlik az SZFE-n, de ha esetleg az lesz, hogy a diákság megbuktatja a vezetőséget, az érdekes. Hiszen ma már mindenki, aki oda jár, Vidnyánszky Attila pecsétjével nyert felvételt, és abban a szabad, nemzeti szellemben tanul, amit ő meghirdetett. De sikerült? Kedvesen hívtak, mentünk tegnap este a Vígszínház 130. születésnapi ünnepi előadására. Ott voltunk annak idején a 100. születésnapon is. (Amelynek alkalmából ezt írtam.) Elnéztem a színpadon ülő társulatot – már alig akadnak köztük néhányan, akik szintén ott voltak a századikon. Vígszínházi színészek, igazgatók leveleit olvasták fel, a kezdeti időktől az 1970-es évekig kábé. Presser Gábor balra elöl ült a zongoránál és olykor eljátszott egy-egy dalt. A kedvencemet, az Az legyél, akinek látszolt – amit a Tilos Rádióban csinált műsoromhoz elkértem és megkaptam szignálnak, Lukács Sándor felkonferálásával – Medveczky Balázzsal énekelte. A levelek csúcsa szerintem az volt, amikor Horvai István a ferde színpad divatkorszakának közepén arról folytatott levelezést a díszlettervezőjével, hogy a tó vize is legyen ferde. Mire Éberwein Róbert kedvesen, türelmesen, több körben bontva ki az igazság összes részletét, elmagyarázta, hogy a víz nem tud ferde lenni, a víz olyan, hogy róla van elnevezve a vízszintes. Az este végén Rudolf Péter jubileumi érmet adott át azoknak a vígszínházi tagoknak, akik legalább ötven éve dolgoznak itt. A legrégebbi színész Halász Judit, 60 vígszínházi évvel a háta mögött. Elgondolkodtam közben, hogy nekem ugyancsak több mint ötvenéves a nézői múltam ebben a színházban. Az 1968-as A csókkal kezdődött, ezt onnan tudom, hogy amikor a Vígszínház Várkonyi-korszakáról írtam pályaművet, akkor annak kapcsán Marton Lászlóval azonosítottuk a gyerekkori emlékemet. [Kedves férjem vígszínházi múltja is több mint ötvenéves, az 1974-ben látott Popfesztivállal kezdődően.] Úgy voltam vele, hogy számomra meghitt, kicsit megható estének bizonyult. Hazafelé megállapítottuk, hogy a 150. születésnapon már aligha leszünk ott. De majd akkor is gondolni fogunk a Vígszínházra szeretettel. Láttam Pécsen Rómeó és Júliát. Még a Vígszínház kapcsán: Fáy Miklós ült előttem, a hetedik sorban, és színházi gukkert használt. Úgy képzelem, hogy ez talán valami olyan modern darab, amibe arcfelismerő is bele van építve, hogy félhomályos színpad esetén is tudja, pontosan kik ülnek ott. Amikor a Vígszínház halottjainak fényképei sorjáztak egymásra úsztatva, Börcsök Enikőnél majdnem feljajdultam, Kaszás Attilánál pedig arra gondoltam, hogy ha élne, fent lenne a színpadon. Már rég eljött volna a Nemzetiből, és Rudolf Péter hívására visszatért volna a Vígbe. Rick Zsófi kedvesen elküldte, hogyan zajlott pontosan a Horvai–Éberwein levelezés, mert megjelent a 100 éves Vígszínházról kiadott könyvben: Robikám! Mivel az egész díszlet ferde, szeretném, ha a tóban a víz is – ami igazi víz persze, tudod a Darvas Iván abban fürdik – szóval a víz is legyen ferde. Horvai Pista bácsi! Ez nem fog menni. A víz a gravitáció miatt egyenesen akar majd állni, ezt nevezik másként vízszintesnek. Öleli: Éberwein Robi. Robikám, éppen elég baj van azzal, hogy az Iván felesége nem akarja engedni a férjét fürödni, a víz LEGYEN FERDE! Az Omniában vagyok, Horvai. Pista bácsi, tessék inkább az Iván feleségével beszélni, az talán fog menni, a másik nem; beszéltem a vízzel. A Lipóton vagyok, 203-as kórterem. Éberwein Robi. Belefutottam a Netflixen a Beléd estem című magyar romkomba, Tiszeker Dániel filmjébe. Nekem ez nem zsánerem, de elismerem, hogy szakszerűen alkalmazza a rendező a műfaj paneljeit. A színészek közül Mészáros Mátét, Pokorni Liát, Kovács Lehelt bírtam legjobban. Volt egy pillanat, amikor szinte megsértődtem, mert leretrózták, lekilencvenesévekezték a blue curaçaót, pedig én még ma is azt használom koktélhoz, ha nagy néha koktélt csinálok. Volt aztán egy másik pillanat, amikor színészhőseinknek igaziból kellett eljátszaniuk a kilencvenes éveket, a trauma következtében a korszakban ragadt kolléganőjük, Rujder Vivien miatt (ŕ la Good bye, Lenin!) Ekkor Gellért Dorottya ráhelyeselt a Szomszédokra, és némiképp eltévedve a tárgyban ezt találta mondani: Kíváncsi vagyok, mi van a Gábor Gáborral meg a Feri Ferivel. (Rezes Judit figyelmeztetőleg odasúgta: nincs mindenkinek két neve.) Nem tudom pontosan, miért, de ezen én úgy röhögtem, hogy már rég vége volt a filmnek, de még mindig, amikor eszembe jutott. Tegnap az Örkényben A Trójában nem lesz háború bemutatója. Jean Giraudoux keserűje a két világháború közti időből. Nem tud nem lenni háború – mondja a darab –, mert mindig akadnak, akik ilyen vagy olyan okból háborút akarnak. Kicsit átírva a mű jobban hasonlít a mostra, mint az akkorra. Itt-ott bele is énekelnek dramatikusan. Kovalik Balázs rendezte, Antal Csaba díszlettervezte. Elegáns, fölényes, nem humortalan, okos, hűvös – elég hűvös ahhoz, hogy hidegen is hagyjon. Nem fáj. Gálffi Lászlót jegyeztem meg magamnak mint Kasszandrát, vele voltam. Ráadásul még a gyerekszereplő, a kisfiú is gálffis volt: ahogy állt, a válla ejtett tartása, a szálegyenesen lógó karjai. Lehetne még ide írni ezt-azt, a tárgyak és a szavak jelentéséről, színészekről, Patkós Márton hangjáról, Für Anikó elképesztő áldozatszám-monológjáról, Borsi-Balogh Máté zebranadrágjáról, Tenki Réka küzdelméről, vagy Máthé Zsoltról, aki annyira más karakter hajasan, hogy majdnem nem ismertem meg, de most elmegyek Nyíregyházára. Az aulában a társulati tablókép. Rajta van Kövesi Zsombor. Örülök neki. Nyíregyháza, Az ajtó a Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamarájában. Két eleve jó: a nézőtér olyan zsúfolt, hogy pótszéknek is alig jutott hely. A főszerepet két, kedves „régi színésznőm” játssza, Pregitzer Fruzsina és Szabó Márta. Fruzsina kemény, egyenes, arcán időnként leplezhetetlen gyengédség, például amikor kap egy vékonyka dedikált kötetet. Egy példányt az írónőtől, akinek a munkásságát, munkáját, nem is hogy fölöslegesnek, de lényegében nonszensznek tartja. Márti szabatos Szabó Magdája emlékeztet kicsit Szabó Magdára: van benne némi negéd és mórika. Nem nézem ezt különösebben szívesen, de tagadhatatlanul jogos. Horváth Margit szép, költői alakot csinált Polettből, és Törő Gergely Zsolt kutyaalakítása is formás, markáns. Problémáim inkább a rendezéssel akadnak. Szabó K. István egyszer már színre vitte Az ajtót, a Nemzetiben Udvaros Dorottyával és Söptei Andreával. Ezt írtam róla, látom, nem pontosan értettem, mit akar vele. A mostani munkája más; tovább ment a szürreál felé. Itt a helyi kisközösség voltaképp egybeolvad Emerenc macskaállományával, és egyéb furcsaságok is akadnak, egy nagy fényképkeretbe foglalt „halálsor”, eklektikus zenei bejátszások (ez vidnyánszkys: a sok, nagyon különféle muzsika, Bartóktól Kovács Katin át Piafig). Az az érzésem, hogy ebből az új verzióból két, vagy három fontos alapelem is kikopott, kifogyott, kijelentéktelenedett. Az egyik Emerenc háztartó munkájának mibenléte, az íróházaspár működésének oszlopa. A másik a férj és feleség kapcsolatának dinamikája Emerenc mindent eluralásának idején. A harmadik a legfontosabb: a két nő viszonya. Az előadás közel három órájában jószerével csak a konfliktusok és a meg nem értések elevenednek meg előttünk. A kötelék, a viszonyuk bensőségessége alig sejlik fel. A közönség mindazonáltal remélhetőleg követni tudta a történetet. (Ezt már az elején nem könnyítette meg a kórházi keret, ami nemigen válik el az utána induló flashbacktől.) Érzelemgazdagon, szeretettel álltak a nézők az előadáshoz. Tegnap A dzsungel könyvét néztem napközben nyíregyházi kisiskolásokkal, Rák Zoltán rendezésében, Kerék Benjámin szeretetreméltó Mauglijával. Erről majd a Spirin, ide csak annyit, hogy a majomcsapatnak volt egy tagja, akit a főnök kutyába vett, és mondta neki, hogy ül, ül! Majd: na jó, áll! Feltételezem, hogy ez nincs benne az eredetiben, hanem helyi szövegváltozat. És az alkotók talán nem tudják, honnan van, de én tudom, hogy Kerekes Laci szokta volt mondani harminchány évvel ezelőtt a Morton nevű kutyájának itt a színházban. Nyilván valahogy megragadt ez, fennmaradt, névtelenül, vagy eltűnt, aztán előjött, mint egy búvópatak. És ez így van rendjén. Én egyébként A dzsungel könyvéhez hasonló állatok közül jöttem az előadásra, hozzájuk is mentem vissza, és ezt rendkívül élveztem, nagy nevetgélések közepette. Ugyanis az állatkerthez tartozó szállodában, a Hotel Pangeában szálltunk meg. Tóra néző cápaszobát kaptunk. Cápa vetítve az ajtónk elé, cápakép a falon, még a zuhanyfülke üvegén is cápa. Elefántszobának kicsit jobban örültem volna. De nem panaszkodom, mert oroszlánszoba is juthatott volna, ahol biztosan oroszlánszag van. A szobánkhoz állatkert is jár: a szobakulcs nyitja a kiskaput az állatkertbe, és én két napon át mindig ott voltam, amikor nem a színházban vagy nem ettünk éppen, mert ettünk is jókat. A legtöbbet a jegesmedvéknél időztem. Ha most lenne kisgyerekünk, vagy kisunokánk, biztosan elhoznánk ide. Nagyszerű hely. Az egész intézmény arra van kitalálva, hogy itt jó legyen. És jó is, a magamfajta nagyobb gyereknek is. A kiskapunkhoz legközelebb a szurikáták esnek, mögöttük pedig a keselyűk laknak. A kertjükben oldalára fekve hevert egy lyukas zebra. Távolabbról azt hittem, az ő lakása ez és épp alszik, de nem. Egy műzebra, terült terülj asztalkám szerepben. A has alját kivágták, a helyén egy nagy üreg, és minden bizonnyal oda teszik a gondozók etetéskor a keselyűk ennivalóját. Zebratál. Haláli. A Spinozában jártam tegnap este, Az ötször született fiú című előadáson. (A meghívót olvasva rögtön azt gondoltam: jó a cím.) A darabot Majorfalvi Bálint és Téglás Márton találták ki és játsszák. A műfaj nem ismeretlen: két színész fregolizik, végigvisz egy történetet, azon belül megjelenít vagy egy tucat figurát, egy-egy perdüléssel váltva egyikről a másikra. Tapasztalt színészekkel van dolgunk, hasonló alkatúak, vagy talán inkább hasonló alkatok különböző etapban. Lendületesek, humorosak, bravúrosnak is mondható a teljesítményük. Voltaképp egy színházi produkció születését játsszák el, kortárs magyar szerző stúdiószínpadi bemutatóját, mindenestül: megrendült kalapos szerzőt, a zenés műfajra esküsző (esküdő? esküvő?) rendezőt, odaadó asszisztenst, nyegle producert, nevetge büfést, pozőr nagy színészt, roggyant öreg bölényt, ifjú titanillát és így tovább. A karakterek karikaturisztikusak, és csipkelődőek a színház minden résztvevőjével. (A közönséget leszámítva.) Több éve játsszák, de frissnek hat, és mindig friss is bizonyára, most például valakinek (talán a producernek, ha jól emlékszem) színházi teendői mellett még luxusautók Dubaiba szállítását is intéznie kell, ha jól vettem ki a telefonálásából. Szellemes módon kezdődik a játék. Két kritikusként ülnek színészeink a színpad felé nézve, és várják a kezdést. Közben megbeszélik, hogy melyikük melyik orgánumnak ír a produkcióról. Később az események menetében lett még további (két) jelenetük, ekkor megtárgyalták az addig látottakat. E dialógus hitelességét egyébként nem tudom megerősíteni. Tapasztalataim szerint nem szoktak beszélgetni az előadásról azok a kritikusok, akik írnak róla. Nem cserélünk véleményt, hogy ne befolyásoljuk egymást, és hogy nehogy elírjunk egymás elől gondolatokat, észrevételeket vagy poénokat. Ha mégis szót váltunk a látottakról, akkor legfeljebb konkrétumokról, kendőzetlenül. Fennkölt frázisokkal, esztétikai humbugokkal nem fárasztjuk egymást. Persze az előző bekezdésemnek nincs jelentősége. Csak hozzátettem a magamét tárgyunkhoz, amely egy rövid, kellemes, könnyed színházi este. A Nem én vagyok című film sajtóbemutatóján jártam, amelyet egy kínai-magyar rendező, Zhang Ge készített. 21-én lesz a bemutatója, úgyhogy kérték, addig lehetőleg ne publikáljunk kritikát róla. Mondjuk én utána sem fogok, de teljesen eleget téve a kérésnek csak annyit írok ide, hogy szerintem érdemes megnézni. Akinek van ideje is, pénze is, kedve is mozihoz, ne hagyja ki. Különös műfaji film, amely tulajdonképpen dokumentaristának is nézhető, amennyiben egy Budapesten élő kínai családról szól, a piacon élnek, a bolt felett, az apa gyerekruhát árul, fia meg a lánya pedig alighanem itt nőttek fel. Egy olyan világ ez, amely itt van mellettünk, köztünk, velünk, mégsem ismerjük kicsit sem (én legalábbis). Nemrég láttam a miskolci Bányavirágot – ej, de jó az –, és amikor jött a meghívó a pinceszínházi Bányavirág 300. előadására – ej, de jó volt az is –, gondoltam, elmegyek megnézni. Így lettem tegnap részese, nézője a jubileumi alkalomnak. Nem mondom, picit azért fogott az idő valamennyiünkön – mióta is játsszák? 2012-ben láttam először, akkor még Széles Lászlóval, később Epres Attilával is megvolt nekem –, de a Csizmadia Tibor rendezte produkció ma is biztosan áll a pálinkavedelő férfiszereplők bizonytalan lábán. Szeretem azt, hogy Epres Attila eleinte majdnem úgy reagál Kaszás Gergő (illetve Székely Csaba) szövegeire, mint mi nézők: mosolyog, nevet, amikor hősünk, Iván, vicceset mond. És azt is szeretem, hogy a női szereplők esetében valóságos cipzárdramaturgiáról beszélhetünk: ahogy Bozó Andrea és Vándor Éva zavarukban vagy hódító szándékukban hol le-, hol felhúzzák a fölijük cipzárját. Tóth József Illésének mosolya pedig egyszerűen tűrhetetlen. A tapsnál váratlanul eszembe jutott, hogy a meghajló öt színész közül négy járt abban a réges-régi rádióműsorban, amit még a 2010-es években vittem egy réges-régi rádióban Q néven, Ahol hely van címmel. Barátnőm elvitt színházba, a Bajor Gizi Színészmúzeumba a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház Kötélen a Niagara felett című bemutatójára. Azt nem tudom, mi dunaújvárosi a produkcióban, Irsai Farkas László rendezte, Seress Zoltán és Kovács Dominik Róbert játsszák nem éppen Dunaújvárosban, hanem Budán, egy alkalmatlan játszóhelyen. (Még szerencse, hogy nem volt teltház, mert úgy aztán nehéz lett volna kibírni a nézőtéren.) A darab nem ismeretlen számomra, perui szerző műve, benne van a nyolcvanas években megjelent azonos című, Mai latin-amerikai drámák alcímű kötetben, itt-ott játszották is. Jó történet, egy középkorú kötéltáncos és fiatal rajongója, vagy inkább megszállottja, követője találkozója. Jól sikerült párost hoztak össze: Seress Zoltán játékintelligenciája, józan profizmusa és Kovács Dominik Róbert egyenessége, komoly, számon kérő tekintete. Úgy kezdődik, hogy a fiú felkeresi az artistaművészt és közli vele, hogy csalás a mutatványa, miszerint egy tucat tojást süt meg és fogyaszt el kötélen a Niagara felett. Ő ugyanis látta, hogy tizenkét tojás helyett csak nyolcat csinált meg. És most protestál. Ha úgy hirdették meg, hogy egy tucat tojás, akkor annyinak is kell lenni – mondja. Ha hősünk nem tartja be, amit ígért, akkor legközelebb senki nem nézi meg, mert előbb-utóbb rájönnek, hogy becsapta őket. Amennyiben nem jönnek rá, akkor majd ő megmondja nekik. Az előadás színlapján egyébként három szereplőt tüntetnek fel, a harmadik, a Sportriporter nevű Hajdu B. István. De ő nem lép fel, csak hangfelvételről halljuk, amint tudósít pár percet a kötéltáncos mutatványáról. Ez, hogy ő valójában nem szerepel, végtére is pont olyan, mint a nyolc tojás a tizenkettő helyett. Sőt voltaképp az is pont olyan, amit a színházba menet olvastam a buszon: a mától volt miniszterelnök azt mondta a publikumnak, hogy szuverén, önálló Magyarországot húsz év alatt tudott volna létrehozni, ennyi időre lett volna szüksége átépíteni a gazdaságot, a közigazgatást. Ejnye, no. Már tényleg nem sok kellett volna neki ahhoz, hogy elégedett legyen velünk, és erre tessék, nem tudtunk történelmi távlatokban gondolkodni vele. A sírjunk-e vagy nevessünk tárgyában én határozottan az utóbbi mellett állok. Cikket kellett volna írnom. Nem írtam. Színházba készültem. Nem mentem. Ültem/feküdtem estig a tévé előtt, néztem a Partizánt, a parlamentet. Egy élmény volt. Több élmény. Sokak szerint túl hosszan tartott Magyar Péter miniszterelnök székfoglaló beszéde. Én ezt nem rovom fel neki. Fontos dolgokat mondott el, a legfontosabbakat többször is, nyíltan, egyenesen, megfontoltan, ugyanakkor a pillanatra is érzékenyen. Először szólalhatott fel ezek között a falak között, és korszakváltó beszédet mondott. Arról is kaphattunk némi képet, hogy mennyire felkészültek az országgyűlési helyzetre a Tisza képviselői és politikusai és mennyire a maradvány Fidesz-frakció. Színes, érzelemgazdag esemény volt, szélsőséges pillanatokkal, a felháborítótól a mulattatón, a meghatón és a megrendítőn át a felemelőig. Népünnepéllyé váló, emlékezetes, nagy nap. A választások előtt nehezen viselhető volt számomra az a gondolat, az a valószínű eshetőség, hogy Orbán Viktor megint nyer, és mi már nem fogjuk tudni kibekkelni az ő uralmát. Vannak persze sokan most olyanok is, akik számára Orbán Viktor veresége nehezen viselhető. Én úgy gondoltam, hogy ha csak egy kicsit jobb jön, már az is nagyon jó. De hosszú katarzist élek meg április 12. óta. Örülök ennek a változásnak azok helyett a kedves ismerősök, rokonok, barátok helyett és nevében is, akik nem érték meg, bár ugyancsak szerették volna. Orlai Tibor a Szkénében tartott bemutatót, Könnyű nekem a föld címmel. Igen, gondoltam utána, olyan darab ez, amilyet szeret Máté Gábor, aki rendezte. Kortárs szerző, mai emberek, mai család, megterhelő kapcsolati háló. A mű írója, Biró Zsombor Aurél is szeretheti az ilyet, felteszem, mivel hozzávetőleg ugyanezt a fiú, lánytestvér, szülők viszonylatot írta meg a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma című előadáshoz, amit az Átriumban láttam. Kicsit olyan is, mintha ez most a szerző még jobb kezű második kísérlete lenne. De ez történetesen Koppenhágában játszódik, odáig ment a fiú (Katona Péter Dániel) a famíliája és a megemésztetlen problémája elől. Az előadás voltaképp többnyelvű, mert a magyar szereplők magyarul beszélnek egymással, másokkal viszont angolul, de olykor dánul, és akadnak, akik oroszul. Jóllehet szinte mindent értettem – részben a dánt is –, kicsit berzenkedem ez ellen, hogy az alkotók eldöntötték a nézők nevében: nem kell fordítani vagy feliratozni, majd leszünk szívesek mindent pontosan érteni. (Ha meg nem, így jártunk.) De persze nem nehéz eligazodni a szituációkban és a dialógusokban, már csak azért sem, mert a színészek igazán jól dolgoznak. Mindenekelőtt a szülőpáros villog, Péterfy Bori meg Pataki Ferenc, és én a lánytestvért adó Gellért Dorottyára is vevő vagyok. Bíró Panna Dominika és Márfi Márk figurájával teljes a kép, amely képnek egyébként a szülők nehezen viselhetősége a legfrappánsabb és legmarkánsabb jegye. (A szülők elviselésének nehézségei a kamaszkorban kulminálnak, de ez nem jelenti azt, hogy később teljesen elmúlnak, legfeljebb formai változáson esnek át. Jut erről eszembe az a bájos pillanat, amikor a parlamentben az új miniszterelnöknek gratulált az anyukája, és a két puszi után óvatlanul a fia hajához nyúlt. De szorult is emiatt rögtön, úgy tűnt.) Felteszem, eredetileg nem képezte tárgyát a színdarabnak a NER vége, de azért igyekeztek kicsit beledolgozni. Melegen, hosszan kitartó tapssal fogadta a premierközönség az előadást. Úgy volt, hogy tegnap elviszem kedves férjemet a Budapest Bábszínházba a Frankensteinre, de ehhez valami gurulós fekvőkocsi kellett volna, mert idegbecsípődése támadt, úgyhogy most még csak gyakoroljuk egyáltalán a felkelést. Evvel itt rövidre is zárhatom a tegnapi napról szóló beszámolómat. Éjjel azonban néztem egy bűnügyi sorozatot a Netflixen. Hatrészes, tegnap értem a harmadik részhez, amelyben egy lövöldözésnél egyszer csak meghalt a főszereplő nyomozó. Ilyet asziszem még nem pipáltam. Dollár Papa Gyermekei: let’s go japan with the kids, Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás műve a Trafóban. Úgy kezdődik, hogy bejön a nagyterem közepére egy teljes színházi stáb, az asztal köré, amilyet az olvasópróbák fotóin szoktunk látni. Az egymástól távol ülő Ördög Tamás (rendezői szerepben) és Kiss-Végh Emőke (mint színésznő) házas- és szülőpárként veszekedni kezdenek. Ez a hosszú dialógus, amelyet a többi szereplő velünk együtt figyel érdeklődéssel, egészen pazar. Az a dollárpapagyermekeis stíl, amely nyersen életes, hétköznapi, egyszerű, mégis mintha lenne valami zeneisége is. Az általános trágársága mellett utalásokat tartalmaz előadásokra, hősökre, Nórára, Bovarynéra például. A zsúfolt problematikájú szöveg egyik lényeges eleme, hogy Ördög Tamás kiégett, nincs kedve és nincs mondanivalója egy új előadáshoz, amit pedig létre kellene hozni. Ráadásul reménytelen az egész, a helyzetük független színházi alkotóként. A másik lényeges elem az, hogy ők kisgyerekes szülők (valóban), és a család élete nehezen menedzselhető, folyton tűrni kell a nagyszülői beavatkozásokat vagy az iskolai helyzetet például. Egyébként is: Emőke Japánba akar menni, vagy ha oda nem, akkor máshová, otthagyva Tamást és a gyerekeket. Utóbb bekapcsolódnak az asztal körül ülők – Izsák Lili, Zsótér Sándor, Cuhorka Emese, Kerekes Éva és Kövesi Zsombor, színházi próba jelleggel. Papírról olvasnak fel szöveget, talán szintén személyes elemekkel. Zsótér például arról beszél, mi a fő különbség a színésznő és a színész színészete, játéka között. De a fel-felolvasás nem különösebben magával ragadó. Az első óra végén épp unatkozni kezdek, amikor Emőke ruháját ledobva kiül oldalt egy székre és elmond egy lírai-drámai monológot – nem is tudom pontosan, miről. Később mindenféle kavalkád, újabb szövegek, aztán beszállnak fiatalok – kimis növendékek, felteszem –, táncolnak, Caramelt énekelnek, utóbb Vivaldira szülés, és én elfelé gondolok. Például hogy az Örkény Országkórusa mennyivel validabb, hatékonyabb. Vagy hogy remélem, Kövesi Zsombor nem lesz az új Nagy Zsolt, vetkőzésileg. Vagy hogy amióta ezt a produkciót novemberben bemutatták, azóta megbukott az Orbán-rendszer, Kerekes Éva eljött az Örkényből, Kiss-Végh Emőke viszont odaszerződött. Mindösszesen pedig – némiképp csalódottan megállapítom magamban – az elején felütött téma, a produkciókényszer megtette hatását; ez lett az előadás. De nem luxus-e, nem aránytalan-e ez az igénybe vett alkotók és nézők számát és idejét tekintve. Még ilyet nem tapasztaltam a Vígszínház Házi Színpadának mindig oly kényelmetlen, szűkszékű nézőterén: a székek között legalább húsz centi szünetet tartottak. Nosztalgikus covid-érzetet keltett a látvány. Rögtön érteni lehetett, hogy nem várnak itt rettenetesen sok nézőt, Tasnádi István Apa szeme fénye – Gold digger című darabjának a szerző rendezte előadására. Tavalyi bemutató, és úgy tűnik, már nem tart számot nagyobb érdeklődésre. A ritkásan elhelyezett széksorok sem mind teltek meg nézőkkel. Igaz, május közepe van, és ilyenkor már kevésbé színházba járósak az emberek. (Ismerem az érzést.) Voltaképp nem tudom, miért nem kell, vagy miért nem nagyon kell a közönségnek ez az előadás. Attól még, hogy én nem vagyok elégedett vele, a többieknek nyugodtan tetszhetne. Hiszen van történet, érzelmek, szenvedély, bonyodalom, balhé, összetűzés. Egy idős, nyugdíjas jogász (Kőszegi Ákos) hirtelen elszegényedik, mert sokat költ a fiatal lányra (Rigó Mária e. h.), aki vele van, akit megszeret és pénzel. Az öregúr fiai (Horváth Szabolcs és Dino Benjámin) most szembesülnek evvel a helyzettel, amely veszélyt jelent az örökségükre. Kapcsolati nehézségek, múltbeli szülői vétkek és mulasztások, ilyesmik. A magam részéről kicsit sablonosnak éreztem a sztorit és némiképp sematikusnak a szereplőket. Hiányérzetet keltett bennem az egész. Legfőképpen a szerzői fineszt hiányoltam belőle. Hacsak nem tekintem annak azt, hogy végül is nem tudom, mi lett a vége. Ha jól értettem, úgy lett befejezve az előadás, hogy magamnak kell eldöntenem, mi történt. De lehet, unortodox módon értelmeztem, mert bennem Rigó Mária e. h. Hajnalkája több bizalmat keltett, mint Horváth Szabolcs Kristófja, akit láttunk itt aljas módon hazudni. Igó Éva játssza a meghalt feleséget, a fiúk anyját. Finom és elegáns volt, a szobatapéta-mintás kosztümjében. Szerettem a hangját. Fénye és melegsége volt a hangjának. A fehérvári Tótékról. Egy szombat délelőtt mentem épp a Felszab tér felé, és sort láttam a Katonánál. Hamar rájöttem, hogy Rekviem nyílt próba lehet. Visszafelé jövet bementem a színházba és beálltam a nézőtér ajtajába öt percre, ránézni a dologra. Üvegfalak, zenélés, kamerázás – tudom is már, hogy milyen lesz, gondoltam melankolikus sóhajjal. Jutott eszembe aztán: vajon fognak-e még a Katonában nekem való előadások születni, legalább néha. Eleve Máté Gábor távozása körkörös veszteség számomra: se rendezni nem fog, se játszani, se járni errefelé, ahol néha összefutottunk. De tegnap megnéztem a Rekviemet, és nem igazolom vissza a melankolikus sóhajomat. Bízhattam volna jobban Tarnóczi Jakabban. Az első felvonás alatt kifejezetten hálás voltam a vetítésért-közvetítésért, mivel olyan nő ült előttem, ráadásul a partneréhez bújva, akinek a rengeteg, szanaszét haja egyszerre volt irigyletes és bosszantó. Csak a színpad két szélét láttam a fejétől, de legalább oda vetítettek. Magának a darabnak – amelyet a rendező írt – kicsit későn jöttek a parlamenti választások. Reagál rá egy-két hősünk, de boldoggá tenni már nem tudta őket. Tarnóczi Jakab, úgy tűnik, jól ismeri és érzékenyen ábrázolja a fiatalokat. Tanácstalanságot, keresést, céltalanságot, ide-oda vetődést, vágyakat, hiábavalóságot, bódulatot, boldogtalanságot. És eközben írt egy remek szerepet Szirtes Áginak (vagy -val). Majdnem ugyanolyan jót Pelsőczy Rékának is. Plusz a többiek, ab ovo milyen élményszerűek. Pálmai Anna, ahogy táncol. Mint egy istennő. A tánca edzőtermi élgyakorlattal mosódik össze. Vagy Simon Zoltán, akinek figurája igyekvően idegen a közegben, és egyik alapembere az előadás humorának. Vagy amikor Keresztes Tamás és Lengyel Benjámin a harmadik felvonás kitáruló díszletében zajló gyászösszejövetel közepén odaülnek a zongorához. Vagy a csellós lány, Naszer Tamara, önmagában mint jelenség. Három és fél óra az előadás, de egyetlen percemet sem sajnáltam tőle. Mintha egy lelki töltőállomáson tankoltam volna tegnap este. A színházi társaság, a színházi dolgozók szakszervezete, a színészegyesület és a függetlenek szövetsége szervezett egy fórumot, szakmai egyeztetést. Kábé az összes színházi szervezet regisztrált rá, vagy huszonöt delegált szólalt fel. Problémadetektáló és javaslattevő kis beszédek hangzottak el, remélhetőleg összehozható lesz belőlük egy koncepciócsomag, amellyel az új kormány illetékeseihez lehet és kell fordulni. (Pusztán az, hogy adjatok pénzt, nyilván nem megoldás.) Gáspár Máté avval kezdte, hogy úgy húsz éve vett részt legutóbb ilyen fórumon. Erről eszembe jutott, hogy én még régebben. Valami nagy előadóteremben zajlott a színházi társaság közgyűléseként talán. Az 1990-es évek elején lehetett, onnan tudom, hogy a szünetben találkozván MGP-vel, állt mellette egy lányka, bemutatta, ő volt Novák Eszter. A tegnapi gyűlésről, Zsigmond Andi módra, jó mondatok: A színészképzés egyszerre szétesett és túlpörgött. A színészi szerződés megvitatásának már a szándéka is feketelistához vezetett. Decentralizálás, a hatalomkoncentráció felszámolása, transzparencia, szakmai alapú döntések, művészi autonómia. Ahogy Lábán Rudolf mondta: a mozdulat soha nem hazudik. Tizenhat évet töltöttünk az anakonda szorításában. A dramaturg szó még felsorolásban sem szerepel az előadó-művészeti törvényben. Seneca: Semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart. Átlátható, kiszámítható, szakmai alapon nyugvó, ideológiai elvárástól mentes finanszírozást. A visszaszerzett NKA-pénzt a Hankó-árvák között kell szétosztani. A zenés színházak monopóliumát meg kell szüntetni – elemi érdeke az intézménynek, hogy legyen konkurenciája. Soha többé ne történhessen ilyen, mint az Erkel Színház átjátszása. Szijjártó elkaszálta az összes magyar pályázatot, ellehetetlenült, hogy európai uniós pénzt nyerjünk. Szabadtéri színházak szövetsége: Nyáron mi vagyunk a színház. A zenész olyan, mint régen a Trabant: lelke van. Gabnai Kati dicsérte a Spiritusz hasábjaimon a Kuckó Meseház Hívj egy szörnyet uzsonnára! című előadását, úgyhogy elmentem én is a KuglerArt Szalonba megnézni. Jól áll ennek a produkciónak ez a lakás, a zegzugaival, a zsúfoltságával, az otthonosságával. A nagyszoba közepén a szőnyegen ültek a gyerekek, a falak mentén mindenféle ülőalkalmatosságokon a szülők-nagyszülők. A történet Lázár Ervin A manógyárán alapul, abból ihletődik. A csíkos pólós, kantáros farmernadrágos Nagy Dóra gyermekkollégai bemutatkozása után in medias res a félelmet kezdte el firtatni. Egy kisfiú rögtön el is mondta, hogy ő este, lefekvés után akkor szokott félni, amikor hallja, hogy moszotkál valami (ha jól hallottam). Azután szóba kerültek a mumuselképzelések, boszorkányok, hasonlók. Nagyon aktívnak bizonyultak a gyerekek, ilyenkor vigyázni kell, mert hajlamosak szétbeszélni és eltéríteni az előadást, de Nagy Dóra és a minden szörnyeket játszó Soltész Bözse elég jól kezelték a helyzetet. A csodálatos Soltész Bözse rendre előbújt valahonnan, hozzávetőleg fürdőszobaszőnyeg alapú, háztartásilag feltunningolt jelmezekben, először mint bákász, aztán mint szőrös mumus, majd rettenetesen félénk, alig hangocskájú zöld lificként. (Volt egy kisfiú, aki korrekten magázta őt az eszmecserében.) A zöld lific ládából történő kimentéséért a Van mersze expedíciónak el kellett vándorolnia, át a lakáson, egy sötét szobába, ahol teljesítette vállalását. Az előadás több pontján gyorstalpaló félelemelűző kurzuson vettünk részt. A bákász bemutatta varázsszatyorszerű félelemzsugorító szerkezetét, majd volt nyugtató hatású pillangódal. Apró, pici bátorságporszemeket gyűjtöttünk, és a félelem elfújására is tettünk sikeres kísérletet. Én is, én is olyan bátor lettem, hogy megfogtam a két, véletlenül mellém került marosvásárhelyi színész kezét, hogy együtt tereljük elfelé a félelmet. Olvastam a Telexen egy cikket A NER-nek vége, a kritikus színháznak nem – mi történik a rendszerváltás után a színpadon? címmel. Kicsit bosszankodtam rajta. Egyrészt mert azt a hamis benyomást kelti, mintha a színházak az elmúlt 16 évben mással sem foglalkoztak volna, mint a rendszer kritizálásával. És most mintegy be is zárhatnának, ha oda a mondanivalójuk és az ellenzéki közönségük. Másrészt éppen erről a témáról adtam le az esedékes cikkemet a jövő havi Mozgó Világba, A tavasz tizenhány pillanata címmel. Mert én nem megkérdeztem a színházakat, hogy mi van április 12. óta, hanem néztem, láttam, tapasztaltam és megírtam. Tegnap itt olyan nassolhatnék támadt, hogy hirtelen nekiálltam sajtos pogácsát sütni. Ilyen legutóbb úgy 25 éve jutott eszembe. Ahhoz képest jól sikerült. Most már lassan az az idő jön így az évad vége felé, amikor online nézek begyűjtött előadásokat. El is kezdtem a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Emberek és istenek című előadásával. Andrei Măjeri írta és rendezte, akitől már láttam előadást a kolozsvári Reactortól. Ez a mostani darab kicsit olyan, mint Spiró György Koccanása, csak itt nagyon súlyos a tömegkarambol. Roncsautóhegy a díszlet a forgószínpadon, a szereplők pedig mind meghaltak. Így mondanak monológokat, dialógusokat, olykor énekelnek is. Bírják. Elbírják. Érzem, hogy élőben igen hatásos lehet az egész. Mondjuk amikor a második rész elején kiderült, hogy a félbeszakadt mikrobuszban színházi bemutatóra vitt kritikusok ültek-ülnek és trafikálnak, az még képernyőről is elég átütő volt számomra. Az Újvidéki Színház 3nővér című Három nővérével folytattam a távszínháznézést. Urbán András Botond Nagyot hívta dolgozni a társulattal (így írja a nevét a fiatal erdélyi rendező, aki szép pályát fut be a román színházban). Saját adaptációt készített a műből. Igen impresszív módon kezdődik az előadás: egy repülőgép belsejét látjuk, ott ül a három nővér, Banka Lívia, László Judit és Figura Terézia. Köztük a folyosón Szalai Bence csinos, szakállas légikisasszonyként. A negyedik felvonás szövegét mondják, hátulról haladunk előre a történetben. A jelenet végén a három nő megfogja egymás kezét – és ugrik. (A sötétbe.) Ilyen egyébként volt már nemegyszer, fordított felvonássorrend, de Botond Nagy továbbmegy. Részint vendég-, illetve betétszövegeket alkalmaz – új monológok születtek, például az elsőre I love Dubai pólót viselő Natasa, Crnkovity Gabriella anyamonológja –, részint pedig betette itt a csehovi és a Csehov ótai Oroszországba a Balkánt, katonák közé háborút, fasizmust, Hitlerrel bezárólag. Valamint szerb (vagy jugoszláv?) popslágerek is tűzdelik a cselekményt. Konténerdíszlet és vetítések között mozognak a szereplők – nem mindegyik, Szoljonij, a kiskatonák, Anfisza, Ferapont kimaradtak. Viszont Protapopov egy nagy mackófej, lehet vele üzekedni. Andrej, Mészáros Gábor (mint kedves vendég) ezúttal nem professzornak készül Moszkvába, hanem filmrendezőnek, de csak esküvői fotós-videós lett belőle. Pongó Gábor kerekes székes Versinyinéből pedig rémisztő agresszor. A legkedvesebbnek azt találtam, hogy Kőrösi István dolgozni akaró, munkára készülő Tuzenbachja vízimentő szeretne lenni, és aztán a befejező, első felvonásra az is lesz. Vagy legalábbis úszómester egy üres strandmedence mellett. Van jelenet, amit elhülyéskednek, de nyilván ez is kell ahhoz, hogy az egész, összességében súlyos, átfogó és kietlenül drámai legyen. László Judit Másája a favoritom. A Versinyinnel való búcsújelenetében nem balhézik, nem kapaszkodik, nem sír, nem is néz a férfira. Csak mered előre, olyan arccal, amelyen rajta van a világ összes fájdalma. Szomorúsággal töltött el Scherer Péter halálhíre. Nem tudom az összes halált átélni. A kép, amely eszembe jut róla, az, hogy egyszer találkoztam vele a metróban, amint partnerével, A fajok eredete tyúkjával utazott. Amikor este 10-kor vagy utána érek haza metróval, a Deák téri állomás második, kisebb mozgólépcsője már takarékosan lassú, épp hogy menésre van állítva. Ha az ember rálép, akkor gyorsít fel normális sebességre. Lehet, hogy én pehelysúlyúnak számítok (gondolja elégedetten „a bennem élő kövér lány”), de nekem egyszerű rálépésre sosem szokott beindulni. Ezért aztán dobbantok, és ugrom. Mint az újvidéki Prozorov lányok. Élő színház, Fehérváron. Bányavirág – azt most csokorba gyűjtöm. Ráadásul Botos Bálint rendezése, erdélyi fiú, ő csak tudja Székely Csabát, székely harisnyát, szerruszt, hagyományt. Mondjuk nem lehetett jó kezdésnek tekinteni, hogy 19:02-kor még a folyosón szorongtunk sokaságban, beengedésre várva a Kozák András Stúdióba. De tanulom Annamarinktól a fegyelmet, a bosszankodás kizárását, nem engedését, hogy tisztán, üdén adjam át magamat a színházi élménynek. A díszlet stilizáltnak mondható, dobozban leegyszerűsített, szürke színű konyha, kevéssé valószínű asztallal, székekkel. Hanem két sok levelű faág beburjánzott a szobába, az egyik az ajtó felől, a másik az ablakon át. Jólesett odanézni. Az szépen elment életnek és reménynek, még ha száradtak is levelei. (Bányavirág nem volt, csak népies dalban.) Ahogy elkezdődött az előadás, sajnálatos módon szinte azonnal nem stimmel érzésem támadt. A ritmus, a szöveg dallama, íze. Úgy tűnt, nem találták el. Aztán a szereplők is. Miért nem fordítva? Nem inkább az Asztrov jellegű doktornak lenne jó Sarádi Zsolt és Kricsár Kamill meg Ivánnak? Oké, ne osszak szerepet, nem dolgom. De Kricsár Kamill orvosa bamba embernek hatott, Sarádi Zsolt Ivánja pedig csak kétféleképpen tudott beszélni: vagy a hangja alatt, vagy pedig kiabálva. Annyi szenvedélyes ordítást tanúsított, el sem lehet képzelni, hogy evvel az indulattal meg az öreggel él együtt már jó ideje, és az apját még nem ütötte agyon vagy őt a guta. Szinte csak a temetés után, vagy annál is később, a tévéseknek ütött meg normál hangot. Közben Kelemen István Illése meg jött folyton, vigyorgott, de nem természetes és együgyű mosollyal, hanem indokolatlanul rafináltnak látszóval. A nőket, Ladányi Júlia Ilonkáját és Závodszky Noémi Irmáját rendben lévőnek találtam. Az a gond, hogy ha ebben a vékony jégen járó darabban csak a drámát növesztik, és közben nem működtetik bőkezűen, vagy legalábbis pontosan a humort, ha minden csupa dühödt önsajnálat és semmi könnyedség, semmi önirónia vagy szarkazmus, akkor a nézők, távozván az előadásról, fel fogják akasztani magukat, és ez esetben, félő, megcsappan a Vörösmarty Színház közönsége. Ámbár lehet, hogy csak én, mert mások kuncogattak és a végén elég hosszan tapsoltak is. Visszatértem Csehovhoz és az online színházhoz: egri Ványa bácsi, Blaskó Balázs rendezésében. Amikor felment a függöny, felnevettem. Jobbra kerti hinta. Mellette fehér kerti szék. Balra a Dadus (Sárossy Kinga) kötéssel a kezében. Tisztára mint Alfonzó Ványadt Ványadtovics Vinyov című remekében. Csak ez nem olyan vicces. A hinta tetején egy óra üres számlapja mutatók nélkül, de az óra üt. Hátrább a színpad széltében fehér ablakkeretek (Székely László a díszlettervező). Széles a színpad, pici rajta az ember. Nincs a színlapon se fordító, se dramaturg. A szöveg néhol meglepő. (Jelena Andrejevna ha akarná, egy nap alatt el tudná csábítani a fejemet – mondja Asztrov doktor.) A rendezésről nem sokat tudok mondani. Rég jártam az egri színházban, némely színészeket rég nem láttam, másokat meg soha. Örültem, hogy a két férfi, Reiter Zoltán (Ványa) és Nagy András (Asztrov) egyben vannak, jó fizikai kondícióban, készen a munkára. Feltűnően, dicséretesen jól beszéltek, beszédtechnikailag. Kár, hogy általában túl sok szót hangsúlyoztak minden mondatukban. Reiter Zoltán homlokán olyan ránc-sorozat tud képződni, mintha egy teleírt papírlap lenne. Amint az bármely olyan Ványa bácsi-előadásban előfordulhat, ahol a rendező nemigen véteti észre magát, Szonya bizonyult a legjobbnak. Nagy Barbara játssza. Őt láttam a legtisztábbnak, legsallangtalanabbnak és legigazabbnak. Elmulasztottam a tegnapi napot a naplóban, de mindenképpen van szériabefagyasztóm, mint a duolingóban. Nincs egyébként semmi gond, csak nem voltam-vagyok elég felkészült az előkészületekhez, ugyanis itt most mázolás lesz, ami elég macerás. Az őszi-téli elhúzódó lakásfestésnél meteorológiai és anyagi okokból nem jutottunk el az ajtók és az ablakok mázolásáig. Azóta kicseréltettük az utcai ablakokat, és most jött el az ideje a mázolásnak. Egyebet most nem is tudok csinálni és mondani, de majd… valahogy… valamit. Kicsit azért tudtam nézni színházat, ágyból Csehovot megint, egy röpke másfél órás (annyi sincs) szentesi Sirályt. A Szegedi Pinceszínház és a szentesi Tóth József Színház közös bemutatója. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mindkettőnek Kancsár Orsolya az igazgatója, aki egyben Arkagyinát is játssza. A szentesi Tóth József Színházat eleve viccesnek találtam, amikor megnyitott pár éve (szép, szecessziós épület, élőben nem láttam), mármint hogy Tóth József Színház, de nem a Tóth Jocóról van elnevezve, hanem az ismeretlen Tóth József színészről. A Sirály rendezője, Karo Balyan örmény. Talán örményből van a fordítás is, mert nem ezt a szöveget tudom, és itt sincs sem fordító, sem dramaturg feltüntetve. Nyina mintha táncelőadással indítana – itt abszurdnak hat, hogy magázódnak Trepljovval –, aztán a teázó társaság mintha szövegösszemondó próbát tartana, úgy szólnak a párbeszédek. De akad néhány szép ötlet is ebben a gyorstalpaló előadásban. Például egy nagy piros lepel, amely színházi függöny is, jelmez is, sirály is, asztalterítő is és csorgó, vöröslő fájdalom, amikor a háttérül szolgáló árnyékfa lelepleződik. Lázár Julianna játssza Nyina Zarecsnaját. Nem azt mondom, hogy egyértelműen jó, de lehet, hogy felejthetetlen. Még soha nem láttam ennyire ártatlan és öntudatlan Nyinát válni Trigorin martalékává. Bele is zakkant a negyedik felvonásra, kényszerbetegség tüneteit mutatva. (15-20 perces felvonásokat képzeljünk el, amelyeket a mikrofon környékén ülő nézők így sem bírtak pusmogás-röhincsélés nélkül.) Sodró Eliza jutott eszembe ennek a lánynak az alakításáról. Milyen kár, hogy nem játszotta el ezt a szerepet. Most egyébként Nagyváradon vagyok, de holnapra már Pesten leszek. Privát nagyváradi út, de a színház nem maradt ki belőle. A Novák Eszter rendezte Csárdáskirálynő lett megtekintve, amit több mint két éve láttam itt, azóta tartó szép széria. Nem dokumentálhatok teltházat, ám akik ott voltak tegnap este tömegesen, azokat lassan, de biztosan felfűtötte az előadás, amely a végén álló ovációba torkollt. (Akadt egy önkéntes tapsképző asszony a nézőtér jobbján, aki minden refrénbe beleindította a tapsot. Szerencsére Kálmán Imre gondolt az ilyen fixált nézőkre, és óvintézkedésként az összes dallam ritmusát hamar megtörte.) Ezúttal helyi fiatal, Nagy László Zsolt lépett fel Edvin szerepében. Elfogadom, érvényes leosztás, hogy itt ezúttal egy peckes, harcias kiskakas szerelmes elszántan egy gyönyörű, érett asszonyba. De azért jólesne echte bonvivánt látni egy olyan, első osztályú díva-primadonna mellett, mint amilyen Tasnádi-Sáhy Noémi. Meglepő módon előfordult némi bizonytalanság énekben a magas hangoknál. Sebestyén Hunor és Kocsis Anna táncoskomikus–szubrett párosa most is lefegyverzőnek bizonyult. Akadnak, akik ebben a sikersorozatban nemcsak megőrizték a játékkedvük et, hanem fejlesztették, erősítették az alakításukat. Például a Miskaként központibb alakabbá vált Kocsis Gyula. Vagy Dimény Levente, aki megvilágította Kerekes Ferkó reményét, elvárását. Hogy ugyanis Edvin tegye meg helyette azt, amit ő évtizedekkel ezelőtt nem tett meg: vegye feleségül a sanzonettet, aki élete szerelme. Jól látható leírhatatlan csalódást jelentett számára, amikor ez a frigy ellehetetlenülni látszott. A másik Tóth Tünde Cecíliája. Ahogy egy átlátszó fekete csipkeernyő jelentette szeparé rejtekéből figyelte Szilvia búcsúztatását az orfeumban. És mindent átélt újra, amit annak idején, amikor őt búcsúztatták. Egyébként is virult Tóth Tünde a szerepben. Még Molnár Piroská-s kaccantó hangocskái is vannak hozzá. Kijön az ember egy nyári estén a nagyváradi színházból a négyórás Csárdáskirálynő után, és ahogy körbe néz a tágas téren, a gyönyörűen megvilágított szecessziós házakon, mintha a monarchiába jönne a monarchiából. Jártam már Nagyszalontán a Csonka toronyban, az Arany János Emlékmúzeumban – jó hely. 2018-ban lefényképeztem ott a kávéfőzőt, amelyet Petőfi Sándor vitt ajándékba az Arany családnak. Kíváncsi voltam, mi van vele. Hát most is ott áll a vitrinben, azóta sem főzött vele kávét senki. Gyanítom, hogy Aranyék sem használták. Talán idegenkedett a masinától az asszony. Vannak ott kiállítási tárgyak, amikről nem lehet tudni, hogy eredetiek vagy pusztán illusztrációk. Például egy régi fotel, a felirat alatt, miszerint Arany János egy fotelba hanyatolva halt meg. Nem állítják, hogy pont ez az, meg azt sem, hogy nem. Egy öreg kalap, üveg mögött. Talán Arany János-i. Ezt Kányádi Sándor verse miatt gondolom. Pestről, az Akadémiáról Arany Laci ideszállíttatta az apja dolgozószobájának berendezését. Szép feladat lehetett felcipelni a torony negyedik szintjére szekrényt, ágyat, íróasztalt. Megoldották. Azt akartam még elmesélni, amit Sanyi barátunk mesélt. Hogy ugyanis ő április 12-én este a Radnóti Színházban volt, stílszerűen az Oidipusz előadása ment aznap. Két óra egyben, úgyhogy ők a nézőtéren nem tudtak a választások végeredményéről. Hanem az előadás végén, mielőtt a játszók bejöttek a tapsra, már pont megtudták, hogy eldőlt, és a véres végkifejlet után rögtön hirtelen öröm sugárzott a színpadról. Ezt a közönség is érthette. Mikor felálltak az ülésükből a nézők és indultak kifelé a színházból, már ismeretlenek is boldogan ölelgették egymást. Klassz lehetett ott is az az este. Erzsi barátnőm – aki színes kulturális és társadalmi életet él – olykor elvisz engem ide-oda. Tegnap például elvitt a B32-be, ahol rendszeres beszélgetőprogram keretében Ascher Tamás volt Gréczy Zsolt vendége, akinek sok dolga nem akadt a kérdezősködéssel, mert beszélt Ascher magától is, fehér ingben, élénken, lendületesen, bele a sötétbe, ahol zömmel érdeklődő idős hölgyek ültek, olyan 50-60 fős mennyiségben. Csak egy részt örökítek meg itt, azért, mert a kritikus életműdíja laudációjában azt írtam, hogy fontos képessége a színházi tehetség korai felismerése. Érdeklődött Gréczy Zsolt, honnan tudja, hogy valaki tehetséges. Mire (részben) azt válaszolta, hogy sokat felvételiztetett, és tulajdonképpen ő nem is olyan jó ebben, Máté Gábor például biztosabban és eredményesebben kiszúrja a tehetséget, vagy például Kerényi Imre is ilyen volt. De emlékszik olyan esetre, amikor csak ő pártolta az egyik jelentkezőt. Nézett csodálkozva a harmadik rosta végén, hogy egyedül ő emelte fel a kezét. Nem vették fel az illetőt. Aztán mégis remek színésznő lett belőle Nyíregyházán és Szabó Réka Tünet együttesében. Ez Szabó Márti. Nem tudtam erről eddig, de most akkor megörültem, hogy Ascher neki szavazója volt. A dunaszéplaki kertben olyan elvadult dzsungel nőtt, hogy fűkaszát kellett bérelni. Az olyan, mint egy leegyszerűsített, kezes, farmotoros raptorcsontváz. Két mellső lábánál fogva, fejét tekerve körbeharapja a füvet. Vannak színházak, amelyek ma már profi felvételeket csinálnak az előadásaikról, tévéjátékszerűeket szinte. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház sajnos nem ilyen. Mindazonáltal megnéztem a Mihály Péter rendezte Sirályukat. Egyetlen színészarcot sem lehet jól látni. Igazán kár, mert valami frissesség, elevenség is kiviláglik, kihallik a játékból. (Némi modorosság mellett.) Ezúttal szerepel fordító a színlapon: Radnai Annamária. Az ő szövege nincs meg a gépemben, de némiképp csodálkoznék, ha Annamari a kis színpadot (на этой маленькой сцене) picsányi színpadnak fordította volna, a kellemetlenségek mondását (Для тебя наслаждение говорить мне неприятности) pedig szarozásnak. Tehetségesnek hatott Kosztya (D. Varga Ádám) és Nyina (Kováts Dóra) debütálása a színpadi impozáns színpadon. Különösen a második felvonás színpadképe látszott (homályosan) festőinek. (Díszlet, jelmez: Kiss Borbála.) Vetítéses mozgásszínházi performanszt adott elő a két fiatal, Baj László Dorn doktora gitározott alá. Nagyívű figura az orvos, illik hozzá, hogy itt most nem is Genova volt a kedvenc városa utaztában, hanem Róma. Akadt egy-két kedves, illetve eredeti ötlet az előadásban. Legalábbis számomra eredeti, aki azért láttam már életemben több madárrajnyi Sirályt. Például hogy az első felvonás egyik csendjekor Trepljov valahol a távolban eldurrantotta a pisztolyát vagy puskáját: lelőtte a sirályt. Vagy hogy Trigorin (Ticz András) Nappalok és éjszakák című könyve – amelyből Nyina felkínálkozó idézetet ajándékoz – olyan nagy és vastag, mint valami lexikon. Amiből érthetjük, hogy ez a lenge ember vagy betegesen grafomán, vagy az az ambíciója, hogy lekörözze Tolsztojt. Szóval összességében abból, amit így-úgy, annyira, amennyire láttam, mégiscsak szeretnivalónak bizonyult ez a zalaegerszegi előadás. Némi rossz érzést kelt bennem az Eszenyi Enikő körül most zajló vihar. Visszakerestem, mit írtam annak idején. Nem nyilatkozott, nem magyarázkodott, nem mentegetőzött, nem exkuzálta magát és nem lett politikai mártír. (Kedves köszönöviszonyon túl nem álltam vele kapcsolatban sem akkor, sem azóta.) Hat év múltán, most kért bocsánatot. Ezt a sértettek, bántalmazottak és sokan mások nem fogadják el, nem tartják őszintének. Nem hiszik el a megbánását. Van valami megbánásmérőjük, amin Eszenyi Enikő levele nem érte el a szükségesnek ítélt mértéket. Csak érdekből írta, amit írt – mondják. Lehetséges, hogy érdekből: dolgozni szeretne. Ettől még nem válnak el nem hihetővé a szavai. Jól elképzelhető, hogy minden nap rágta őt a működése kudarca. Hat éven át mulasztásos elégtételadásban lenni – az sok. De talán megpróbálhatnánk elhinni, hogy végül elérkezett ide. Nem tudom, most mit kellene tennie. Mi az elvárás felé? Természetesen ne igazgasson. Ne rendezzen, ne legyen rendező, alkotó, hagyja el a pályát? Őt a magyar színház életfogytiglanra, le nem tölthető büntetésre ítélte? A színházi szakma nagyobb része kivetette magából, száműzte a fontosabb helyekről, terekről. Hat éve nagyjából a NER által finanszírozott pária. Nem lehetséges, hogy tanult ebből a szinte példátlan bukásból? Nem lehetséges, hogy változott? Vajon megkérdezték róla azokat a színészeket, alkotókat és színházi segéderőket, akikkel 2020 óta dolgozott? Kérdezem, mert nem tudom. Mit kíván a színházi szakma, mi legyen Eszenyi Enikővel?
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
