|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2026. március
A Kolibri Színház Micimackójáról, visszafogottan. A debreceni szállodában Füzi laptopom nem tudta a vifijelszót, a mobilom viszont igen. Mivel elég régen jártam itt, rögtön értettem, hogy a telefonom nem tőlem tudja, hanem még Vajda Mártától, mert az övé volt ez a mobil. Rámosolyogtam, köszi, Márta. Barátságos késő délelőtti időpontban kezdődik a szakmai beszélgetés, elértem. Mispál Attila kérdezi Kricsfalusi Beatrix, Jászay Tamás, Lőkös Ildikó és Markó Róbert hozzászólókat és az alkotókat, tegnap Csató Katát és Fodor Orsit a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Tono című előadásáról (amit nem láttam. Hallom örömmel, hogy nagyon erős a bábelőadások mezőnye), valamint a Katona Jóccakátjáról Horváth Pétert és Ascher Tamást. A délután a Térkép a túlvilágról című Szkéné – Trafó – MASZK produkcióval kezdődött, Kárpáti Péter mesélésével a dédapjáról, Jászai Mariról, Lőw Immánuelről, Szent Péterről. Hevesi László, Jenővári Miklós (kellemes meglepetésként ért, hogy itt találtam az előadásban, nyíregyházi kora óta csak Madách színházi musicalekben láttam), Tóth Ildikó, Zsótér Sándor. Otthonosnak találtam. Olyan volt, mint egy sült alma. Meleg, finom. Gyerekkorízt és -illatot idézett. A Miskolci Nemzeti Színház Vasgyári eklógák című előadása következett, Zemlényi Attila és Kabai Lóránt írták, Fandl Ferenc rendezte. Szcenírozott felolvasószínház a neve, de én komplett színháznak mondanám. Olyan erős, hátszőrállító hatással volt rám, hogy most bele sem fogok az elmesélésébe – majd holnap talán. Nehezemre esett utána átvágtatni a plázaszerű Fórum Színház másik termébe, a szabadkaikra. A Kosztolányi Színház játszotta O. Horváth Sári Bolond világ, avagy The Marx Brothers (a Marx testvérek életútjáról és családtörténetéről)-t, ami arról szól, amit a zárójelek bezárnak. A világ megy előre, az öt szereplő közül már csak kettőt ismerek, a régebbieket, Verebes Andreát, Búbos Dávidot. A többieket, Hodik Annabellát, Ágyas Ádámot és Kőműves Csaba Bencét még nem láttam. (De esküdni mernék rá, hogy melyik fiú Ádám és melyik Csaba Bence.) A Bélai Marcel rendezte bő két óra sok energiával és ötlettel zúdult, támadt ránk, és messze nem minddel talált el. Székely Csaba Az igazság gyertyái című színdarabját két éve mutatta be a marosvásárhelyi színház. Azóta volt a darabnak még egy bemutatója Budaörsön. Ez idő alatt kétszer rendezték meg Debrecenben a Deszkát, a kortárs magyar dráma fesztiválját, és egyiken sem volt ott egyik Az igazság gyertyája-előadás sem. Ceterum censeo jelleggel megjegyzem, hogy ez nonszensz szerintem. A Fandl Ferenc rendezte Vasgyári eklógák, amit hátra hagytam mára, hároméves miskolci előadás. A mű a miskolci színház 200. évadának tiszteletére kiírt drámapályázatra született. Már az első percekben érződik – amikor a falra kivetítve Zemlényi Attila Kabai Lóránt 1977-2022 feliratú pólóban bejárja a néhai Lenin Kohászati Művek elhagyott épületét –, hogy ez valami különleges, erőteljes, borzongató produkció. Néha az ilyesmit azonnal lehet tudni. A történet alapja, magja az az eset, amikor 1973-ban ott egy gyárlátogatáson borzalmas balesetet szenvedett Vályi Péter pénzügyminiszter. (Gyerek voltam, de emlékszem erre. Talán mert ritkán esnek miniszternek folyékony acélba. Még az a szép szó is megragadt bennem, hogy kokilla. Azt is tudtam, hogy a gyár igazgatója Vályi Péter után ugrott vagy esett, de azt csak most fedeztem fel, utánanézve, hogy ő túlélte, mert hamar ki tudták szedni, valamint hogy a miniszter nem ott halt meg, hanem három nappal később a kórházban.) A mű verses, a költőiség szlenggel keveredik benne, nem is könnyű füllel követni, úgy zsong. Időnként erős, székig hatoló zene társul hozzá. Plusz a színpadi gomolygás: a falra vetített élet- és állóképek*, a fejlámpát viselő, kivehetetlen arcú, felolvasó színészek – többek közt Rudolf Szonja, Szegedi Dezső, Harsányi Attila, Fandl Ferenc –, a fekete varjaknak öltözött szereplők mozgó csoportja, a történet misztikus poézise (a gyár asszonyával, az itt nemzett beteg gyerekkel), mindez gyengéden agyonnyomja a nézőt. Miközben a konkrét tragédián túljutva városidentitásdrámává is nő az egész, egyfajta rekviemmé Miskolcért. *Egy régi Híradó részlete is megy: megróják az öntőmunkásokat, amiért csak 70%-ra teljesítették a tervet. Megdöbbentően vékony, gyenge fizikumúnak látszó férfiak. Gondolná az ember, hogy az itt dolgozó martinászok nagyok és erősek. Kik lehettek a proletárállam „elitje”, ha nem ők? Amikor olyan, modern Rómeó és Júliát látok, amiben ének és tánc is van, általában nem értem, hogy akkor miért nem inkább a West Side Storyt adják. (Csak nem a jogdíj miatt – biztatom magam.) Számos egyebet is nem értettem a nyíregyházi Rómeó és Júliában, amit Horváth Illés rendezésében láttam tegnap este a Móricz Zsigmond Színház társulatától. Magamban kényszeres rendezésnek szoktam nevezni az ilyet, amikor a színrevivő olyan ötletekkel, gesztusokkal él, amelyek nem látszanak rendszert alkotni. De nemcsak egészében nehezen értelmezhetők, hanem egyenként is. Például az, hogy a veronai ifjak – akik itt történetesen egy Verona nevű vendéglátóipari egységhez köthetők – némelyikét miért 14-16 körüli fiúk, gyerekek játsszák. Pláne hogyan helyezzük el az egész történetet, ha az első utcai kakaskodáskor fekete fóliával letakart halottak maradnak a színen. Vagy mire véljük azt, hogy Capulet apuka cipősdobozban pénzt ad a lányát kérő Parisnak. Vagy hogy a Mab monológ úgy hangzik el, mintha Mercutiót őrületbe kergető rémálom lenne. Vagy hogy Tybalt véres szelleme megjelenik Júliának. Eddig ez úgy hangozhat, mintha Horváth Illés egy bűnös város gengszterhétköznapjait tárná elénk, de az előadás különben sem képileg, sem tartalmilag nem felel meg ennek. Egy kókadt fa forog a színes fényekben, meg a Verona cégjelzéssel ellátott bár kockatömbje, a tetején magaslati erkéllyel Júliának. Capuleték techno zenés bálja nyitószámaként Capuletné revüszámot ad elő tánckarral. A fiatalok évődő ismerkedő jelenetét jól meghúzták, alig pár sor maradt belőle, szinte csak a csók. A színészekre nézve látszik igazán, hogy a rendező elképzelései mennyire nem vonatkoznak rájuk. Hozzávetőleg ugyanúgy játszanak, mint más körülmények között tennék. Mély együttérzés fogott el a fiatalok iránt. Kerék Benjáminnak – aki az előadás plakátján még rövidhajú és simaarcú, most meg loboncos és szakállas – van egy kedves, a szerepbe vágó, nagy szemű arckifejezése a meglepetésekhez. Mosolygó Sára, akit eddig ahányszor láttam, mindig gyönyörűnek, izgalmasnak, titokzatosnak mutatkozott, most lényegében elvész a szavalásban. Na jó, fel a fejjel, még két előadást nézek itt. Különben is: az előttem ülő ötvenes nézőnő a vége felé letörölt egy könnycseppet az arcáról.
Ha otthon lennék, most levenném a
könyvespolcról a García Lorca-kötetet, mert régen olvastam a Yermát és
régen láttam. (Megtaláltam,
ez
volt a legutóbbi.) Nem emlékeztem arra, hogy ilyen nehezen viselhető darab. Ezt
most nem az előadásra mondom, amit tegnap láttam a nyíregyiektől, mert az
helyénvaló a maga nemében. Keresztes Attila rendezte, meg is van rendezve, és
szembeötlően A kép tiszta, a jelek erősek, a stílus szabott. Csillogó fekete színpad, kis kancsó tej, földbe állított kés, fa kisszék. A fonott hajú szőke asszony, Szabó Nikolett, és a földön félmeztelenül, nyugodtan fekvő férj, Illyés Ákos, aki nagyszerűen tud szikár és kiszáradt lenni. Szabó Nikolett Yermája elszánt, tüzes, megkeseredett és reménytelen egyszerre. Körülbelül belegolyózik a gyerek iránti hiábavaló vágyakozásba. Vagy az egymás meg nem szeretésébe a férjével. Nem tudni, ki a hibás. De könnyebb vele tartani, mint a kisminkelt helyi parasztasszonyokkal, akiknek sikerült fiúkat hozniuk a világra (mert csak a fiú számít), vagy nem. Szépen dolgoztak a színészek, hozzávetőleges átütő erővel. Ez még tavalyi előadás, ritkán játsszák – épp most megy majd Pestre, a Nemzetibe –, és beugrás is bonyolította az estét. A Második fiatalasszony szerepébe Fridrik Noémi lépett be, akinek van iróniája és pikírtje, amit én mindig kedvelek. Amit ma néztem volna, az elmarad. Ezért holnapra hagyom a beszámolómat a nyíregyházi sóstói állatkertről, amit gyönyörű napos időben végigcsodáltam tegnap. Évek óta nem jártam a sóstói állatparkban (kikerestem: 2022-ben láttam legutóbb), látványosan fejlődött azóta is: például egy egész jégvilágot építettek a jegesmedvék nagyobb szeglete köré. Jelzésszerű nyári vidám parki részleg is lett: száguldó folyó – vagyis egyfajta vízihullámvasút –, sőt dinópark, dinószobrok között lehet úgy autókázni, mint a Jurassic Parkban. Az állatok jól vannak. Máskor is tűnődtem már azon, hogy vajon a nagyragadozók rokonszenvesnek találnak engem vagy vonzó zsákmánynak. De mindig az van, hogy érdeklődést tanúsítanak irántam. Odajönnek, akkor én odahajolok és szemezek velük. Általában az állatkerti vendégek úgy sétálnak, hogy ha első pillantásra nem látnak semmit vagy nem veszik rögtön észre az állatot, akkor már mennek is tovább. Lehet, azt honorálják a lakók, hogy türelmes vagyok, nem sietek tovább – megtisztelnek a közeledésükkel. A jegesmedvecsaládnál apa ellen talán távoltartási végzés van: lustán és melankolikusan feküdt egyedül egy elkerített nagyobb földrészen. A mama szemmel tartotta a két gyereket, akik fetrengtek a sárban, mint a malacok. Náluk kisebb gyereket is láttam, egy újszülött tevét. Még születésmaszatos volt és kilógott belőle a köldökzsinór. Alig lehetett észrevenni az anyukája hasa alatt, ahol próbálgatta a szopást. Aztán az anyja hirtelen mozdulata elsodorta és felborította őt. Ott ült a földön a lábai kupacán, nyüszögött, hogy vajon mit kell ezekkel a lábakkal csinálni. Bent a téli házban két királypingvin úgy állt háttal, mozdulatlanul az üvegnek, hogy a nézők azt hitték, szobrok. De idővel megmozdultak és elindultak a víz felé a chaplines járásukkal. A kis királypingvineknek még rózsaszín a lábuk, gyors a totyogásuk és a szemöldökük mintha összenőne a fülükkel. A heringsirályoknál borzalmas heringszag van. A közel jött barnamedve vadul elkezdte belülről feszegetni a falat, és amikor a hangok alapján egyre eredményesebbnek tűnt az igyekezete, jobbnak láttam távozni. Az aktuális építkezések által kissé takart párducoknál találtam egy üvegfolyosót. Mihelyst belesétáltam, azonnal felugrottak fölém a párducok, így sétáltunk együtt, egymás alatt. A színészháztól a 8-as busz visz ki Sóstóra, van Dohány utca megálló, csak seriffje nincs, gondolom. A veszprémi helyi buszjáraton Oberfrank Pál mondja be a következő megállót és az átszállási lehetőségeket. A színházban is ő mondja be azt, hogy „több mint színház”, és „minden helyzetben közösségben a közönséggel”. És rendez is. Az általa jegyzett István a királyt láttam tegnap napközben, középiskolás nézők társaságában. Még csak az István király nyitány ment, de már eljátszottak a szereplők szinte mindent. Még nem hangzott fel a Mondd, te kit választanál, már lezajlott a választás. Jött Asztrik és más díszpapok, átadták a dokumentumokat az eleve halottnak sminkelt Géza fejedelemnek, és kereszteltek. Koppány lánya Rékát is rögtön homlokon rajzolták. A színen két kisgyerek, almafa, a rivaldánál keskeny vizesárok. Hátrább tologatható, ívelt, lépcsős állványzatok, leghátul vetítőfelület. De mindenekelőtt azt akartam leszögezni, hogy egy-két apróbb kilengéstől eltekintve a szereplőgárda magabiztosan el tudja énekelni a rockoperát. Bár az nem igazán áll jól sem Koppánynak, sem Istvánnak, ha enyhén affektált musicalstílben énekelnek. István (Nemes Tibor) mint egy operaénekes, odaáll, széttárja a karját és kiereszti erős, szép hangját. Horváth Dániel Koppánya ugyancsak teljesíti a szólamát, és gyakran összenéz az övéivel: nem tetszik nekik a rendszer, helyből rosszallják Géza egyházi temetését. („Pogány itt mindenki, ha velem van és nem Istvánnal.”) Miután felnégyelik, négy részkoporsóban hozzák be a testét. Oberfrank Pál, ahogy A velencei kalmárban, úgy itt is illusztrációkat vetít a hátsó falra. Vizet csobogtat a magyarok bejöveteléhez a lábuk elé. A Szállj fel, szabad madár alatt rovásírásos szövegek futnak. Az Adj békét, Uram! alatt a csillagos égben imára összetett kezeket láthatunk. Végül a megkoronázott István a karját emelve jelzi, hogy fel kell állni a Himnuszra. A tapsban felhangzó Felkelt a napunkat a diákközönség – amely elejétől kezdve koncertviselkedést tanúsított – világító mobiltelefonnal integetve kísérte. Működőképes az előadás, célját betöltötte. Mellettem egy tanárnő sírt kicsit a végén. Én is sírtam, csak én vissza. Drámaian visszazokogtam magamban Bubikot, Götz Annát, Vikidált, Ivánka Csabát, Funteket, Kováts Adélt 40 évvel ezelőttről. Valamikor decemberben hirtelen felindulásból rendeltem egy internetes oldalon DNS-vizsgálatot. Meg is jött postai úton a pakk, lebonyolítottam, visszaküldtem. Rendszergazdám, amikor megtudta, erősen rosszallotta, hogy ezt a legszemélyesebb személyes adatomat kiadom a nagyvilágnak, ki tudja, kik kezére, de már akkor erre én csak a vállamat rántogattam. Nemrégiben megérkezett az eredmény. Túlnyomó részt kelet- és közép-európai a mivoltom, és van még további öt összetevőm. Ezek többnyire megmagyarázhatóak, tudni vagy sejteni lehet, hogy melyik honnan, mely ágról jött. Egy meglepetés azonban ért: 1,0% dél-olaszt tartalmazok! Ennek nagyon megörültem! Mindig is el akartam menni Szicíliába – most már muszáj lesz. Genetikai kötelességemnek tekintem. Nekem hiányozni fog Máté Gábor a Katona József Színházból, és hiányozni fog a Máté Gábor Katona József Színháza. Másfelől viszont örülök annak, hogy szabadúszóvá válván elmegy mindenfelé dolgozni, és rendez olyasmiket, amilyenek a Katonában nem kerülnek színre. Most például szolidan megfrissített XIX. századvégi francia bohózatot a Vígszínházban, vagyis a Pestiben, Az államtitkár úr címűt. Mindent meg tud adni, ami kell ehhez a műfajhoz: stílust, ízlést, ritmust, humort, szakértelmet. A színészek pedig meghálálják a törődést, többségükben virulnak. Hegyi Barbara például egészen pompázatos, minden szava, poénja, hangsúlya, gesztusa, mozdulata a helyén van, a lehető legjobb helyen.
Mondjuk az elején azt hittem, hogy egy
olyan családi jelenetet látok, amelyben Hegyi Barbara és Fesztbaum Béla a szülők
és a gyönyörű Szász Júlia a lányuk. Ebből idővel kibillentettek. Élvezettel
szemléltem az előadás kinézetét, a Khell Zsolt tervezte lefalazott polgári
miliőt, Szűcs Edit komplett szettjeit. Imádtam a vízhullámos frizurákat és a
férfiszereplők ragasztócsillogású, dús arcszőrzetét. Mindenki szakállas, aki
férfi, de sőt hódító alkalmi viseletben még Hegyi Barbarán is hosszú, rezgő
Szórakoztató előadásra mentem, és jól szórakoztam. Értékeltem Wunderlich József játékát – egyáltalán, azt, hogy egy rendes főszerepet kapott –, mert komolyan vette a figurája helyzetét. Ő így volt komikus, ellentétben Fesztbaum Bélával, aki vicceseket mondott meg viccesen nézett. Szerettem Kőszegi Ákos alakítását is, amelyben egyébként mintha felsejlett volna némi személyesség rendezői részről. Nemcsak amiatt a harmadik felvonásbeli monológ miatt gondolom ezt, amelyet a minisztériumi hivatalából öt napja távozott friss nyugdíjas mesél az üressé vált napjairól, hanem azért is, mert neki adományozta Máté Gábor a „reccsenős” zsebkendős poénját a tizenhat évvel ezelőtti, katonás A szerelem diadalából. Láttam életemben huszonvalahány Ványa bácsit, és eddig még soha nem fordult elő, hogy untam volna. Kellemetlen meglepetésként ért, hogy erre most került sor, amikor Budaörsön néztem Keresztes Tamás rendezésében, Ivánka bácsi címmel. (Kicsit örülök a cím megváltoztatásának. Így mégis jobban idomul a szöveg átírásaihoz és a trágárságokhoz, még ha a szerző neve megmaradt is.) Nagy várakozással jöttem, és súlyosan unatkoztam az első két felvonás alatt, hogy lehet ez? – kérdeztem magamtól bánatosan a szünetben. Talán a „második előadás” szindróma – gondoltam –: a bemutató kiszippanthatta, átmenetileg elfogyaszthatta az energiát, az erőt, életet. De nem találtam ezt kielégítő magyarázatnak a dinamikai problémákra. Meg hát némely színészellenes rendezői megoldások elevenebb estékre is ugyanezek maradnak. Például hogy Horesnyi Balázs zátonyra futott hajó díszlete semmivel sem látszik többet tudni annál, mint hogy zátonyra futott életeket szimbolizál. Egy kedves ötlet ered belőle: Jelena és Asztrov szélfútta, titanicos pozíciója a hajóorrban. Aztán ott van például az, hogy a második felvonás éjszakai vihar jelenetét Szerebrjakov, Jelena és Szonya között csak úgy látjuk, hogy homályosan kivetítik egy építkezési takarófüggönyre. (Mertz Tibor professzora a közvetítésben elmenne Leninnek archív felvételen.) Vagy hogy Jelena és Asztrov búcsúja is csak annyiban megy élőben, hogy Hartai Petra és Nagypál Gábor tátognak az előre felvett, kihangosított dialógusukra. Vagy hogy minek jön be egy vízihulla küllemű statiszta Asztrovot riogatni. (Ha már halott lép fel, miért nem inkább Szonya édesanyja jelenik meg?) De a harmadik felvonás robban, ahol kell: Alföldi Róbert Ványájának fellázadásakor. E valahol és valamikor játszódó előadás színészeiről nem tudnék és nem is akarnék rosszat mondani. A Ványát/Ivánkát adó Alföldi Róbert ahogy megjelenik hunyorgó szemmel, barna gyerekfrizurával, hálózsákban totyogva, olyan, mint egy kedves álommanó. Magába dőlve is szeretnivaló figurának látszik. Nagypál Gábor megfáradt dzsigolónak hat, és átütően tud nézni a nagy barna szemeivel. Hartai Petra Lénája mintha még nem nőtt volna fel a kistérségi femme fatale-sághoz. A leghatékonyabb alakításnak Bartos Ági Szonyáját és Böröndi Bence Vakarcs nevű Tyeleginjét láttam. Utóbbi nyúlfogú kulcsfigura, akinek úgy adnak elő monológokat a szereplők, mintha ott sem lenne. Ő egyszerűen nem számít. Vele éreztem némi közösséget. Changes – gondolom, lefordíthatatlan című német színdarab, Maja Zade berlini vezető dramaturg írta. Ez az első rendezése Székely Krisztának a Katona igazgatójaként, a Sufniban játssza Fullajtár Andrea és Rajkai Zoltán. Alapjáraton egy házaspárt adnak, és aztán még sok-sok különböző szerepet, mindig azt, akivel a feleség vagy a férj épp találkozik, reggeltől estig egy munkanap során. Kálmán Eszter tervezte natúr, pasztell, skandinávos szobabelsőket ülünk körül, nézők. Reggelivel indul, amit a férj készít el a mobiltelefonba mélyedő, elfoglalt politikusfeleségnek. Ahogy elnézem a reggeljüket, hol igaznak, hol hamisnak találom. A legerősebb benyomásom az, hogy egy ilyen férfitől, aki hosszan, végeláthatatlanul reszeli a pirítósról az égett részt, egészen biztosan megbolondul egy feleség, ha kicsit is mizofóniás. (De lehet, hogy anélkül is.) Színészkényeztető feladatsor ez, Fullajtár Andrea meg Rajkai Zoltán profin és minden bizonnyal élvezettel váltanak szerepről szerepre. Néha egy parókát, egy bajuszt vagy szakállt, sapkát, szemüveget felkapnak, a móka kedvéért, mert különben anélkül is jól boldogulnak a figurák, a hangok, a testtartások, mozgások, gesztusok elkülönítésével és egyéniesítésével, pláne ha ellenkező nemű az illető. Fullajtár Andrea mindenekelőtt egy amerikai iskolaigazgató szerepében pazar, Rajkai Zoltán pedig különösen míves és finom ábrázolását nyújtja egy szorult helyzetéből zsarolással kikerülni kívánó asszonynak. A nem hosszú este fénypontja az volt számomra, amikor Fullajtár Andrea Ninája az apjával (Rajkai Zoltán) találkozott az állatkertben. És míg a papa elvonult a mosdóba, Nina ismerkedett egy elefánttal (Rajkai Zoltán). Társalgásba elegyedni is megpróbált vele. Csak egy nagy, világos, beborító takarója volt mindehhez Rajkai Zoltánnak, de kiköpött elefánt volt. Úgy éreztem, ismerem is ezt az állatot. (Fogadni mernék, hogy afrikai, nem ázsiai.) A Káva Szülőjavító című színházi nevelési előadását még a tavalyi kritikusdíj-szavazási ciklusban dobták be kollégák mint nézésre ajánlottat (akkor még Káva-Kolibri produkció volt). Gondoltam, jobb későn, mint soha: megnéztem tegnap egy hetedikes osztály társaságában. Róbert Júlia írta, Vidovszky György rendezte. Egy nyolcadikos fiúról szól, Benedekről (Benkő-Kovács Gergő), akinek a mamája hat éve meghalt, az apja (Gyombolai Gábor) pedig Ausztriában dolgozik, hogy mindenük meglegyen. A fiú tehát jobbára egyedül lakik, és az iskolai közegéből csak egy lánybarátját, Jankát (Nyirkó Krisztina) ismerjük meg. Nehezen boldogul a gyerek, csúszik ki a kezéből minden. (Rögtön eszembe jutott, hogy kedves férjem is épp ilyen korától élt egyedül Fehérváron. De ő egyrészt életrevalóbb volt, másrészt az ismert okból nem volt módja naphosszat videójátékot játszani meg pizzát rendelni.) Jó a történet, még csavarra is futja, és a színészek játéka is elégedettségre adott okot. Hanem volt egy pillanat, amikor iszonyú erőfeszítésembe került, hogy ne szóljak bele a tárgyalásos részbe. Ugyanis a lány lebukott, miután elbliccelte az angol különórát, mert helyette a fiúval vett részt valami videójátékversenyen. És ezért az apja megbüntette, eltiltotta két hétre a barátjától. Ekkor Nyirkó Krisztina megkérdezte a nézőgyerekeket, hogy vajon miért csinálja ezt az apja. Elhangzott ez-az. Viszont egyetlen szó nélkül átsiklottunk afelett, hogy Janka ebben a jelenetben az apja (Kardos János) arcába hazudott. (Minthogy elsőre azt állította: ott volt az angolórán.) Azt szerettem volna mondani mezei tapasztalati pedagógusként higgadtan és hevesen, hogy mi a kedves férjemmel mindig úgy gondoltuk: a szülő-gyerek kapcsolat két alapköve a szeretet és a bizalom. Márpedig a hazugsággal kezdeni kell valamit, mert megrendítő hatással lehet a bizalomra. (És persze mi is sokszor csak szerettük volna jól csinálni ezt a gyerekneveléses dolgot.) A vége felé, a másik apa-gyerek viszony kapcsán, az Ausztriába ingázó apukának odamondta a bízni szót egy cserfes nézőlány (akit a tanárai bizonyára nagyszájúnak neveznek), de akkor már késő lett volna ebbe belemenni. Benedek apukájából nem hiányzott a bizalom a fia iránt. Ő a szeretet hasznavehető formáját nem találta még meg, de szerintem érdemes keresnie. A zalaegerszegi Griff Bábszínház Pimpinella kisasszony különös boltja című előadását láttam. Írta Szabó Attila, rendezte Bartal-Kiss Rita, én meg írom a Spirire. Hát kicsit olyan volt ez, mintha a választási kampányhoz kapcsolódna, vagy esetleg az sem kizárt, hogy épp április 13-i megnézésre való. Odakint az emberek szürkék és fantáziátlanok, bent az üzlet viszont egy buborék, vagy zárt kert (művelendő), vagy menedék, ahol az emberek nevetgélnek, sőt röhögnek, de ehhez előbb betépnek valami szájban robbanós bonbontól. Ez nem feltétlenül maga az előadás, hanem az én személyes felnőtt olvasatom persze. Moziban is jártam, a Mambo Maternica vetítésén. (Képtelennek bizonyultam megjegyezni ezt a címet, minden alkalommal ki kell keresnem, amikor gondolok rá vagy beszélni akarok róla.) Jaj, milyen szomorú film ez is! Székely Rozi egyedül akar gyereket, donorral, mesterséges megtermékenyítéssel, Sipos Vera örökbe fogadna, Török-Illyés Orsolya meg abortuszra készül épp. Nem tudom, talán van egy Nagy Könyv, amelyben meg vagyon írva, hogy aki magyar asszony, akár Budapesten, akár Berlinben, akár Párizsban, az -talan és -telen. Boldog-, remény-. Nincs ebben itt semmi túlzás: Nagy Borbála rendező érzékenyen, jól fogja a világot, a sorsokat, a családi és társas viszonyokat, és pontosan ábrázol. Szép munka, jeles elsőfilm. A Sipos Vera-szálban van egy briliáns dramaturgiai fordulat, amely levilágít a történet mélyébe, és egyébként is – miközben minden szereplő nagyon helyénvalóan játszik – színészileg is Sipos Vera lett a favoritom a filmben. Kassát céloztam meg tegnap, a Thália Színház Nők az idegösszeomlás szélén című, Pedro Almodóvar filmje alapján készült musical-előadását, Gardenö Klaudia rendezését. Kassa lakossága 220-240 ezer fő, és hát nem olyan város ez, mint az erdélyiek, itt a 2-3 százaléknyi, fogyatkozó magyarságot talán alig lehet észrevenni. De van színházuk, 12 tagú színésztársulat, évi három bemutató plusz egy átmenő (az előző évadról áthozott produkció). Havi néhány előadás. Csodálatos teljesítmény tőlük ez az élő zenés, lendületes, hars musical, és nem is csak relatíve az. De ezt most nem részletezem, mert beugrással mentem a Revizor-kritikát. Legutóbb valószínűleg akkor jártam Kassán, több alkalommal, amikor kisvárdai fesztiválogató voltam, annak pedig több mint tíz éve. Nem emlékszem, hogy akkor elmentem/elmentünk-e Márai Sándor szülőházához. Lehet, hogy nem. 2019-ben nyitottak az épületben emlékszobát, kiállítást. Mire Kassára értem tegnap, az már bezárt aznapra, szóval nem találtam otthon Márait. Mindenesetre tiszteletemet tettem a háznál. Aztán a színházba menet jutott eszembe, hogy voltaképp miért is nem Márainé Lola szülőházát kerestem fel. Naplóilag ő közelebb áll hozzám, mint a férje. Ohó! Az internet tudja, hol lakott, úgyhogy előadás után elsétáltam oda is. Szintén tekintélyes kétemeletes polgári ház, középen erkéllyel. Emléktábla nincsen, de a kapu előtt botlatókő emlékeztet (szlovák nyelven) Lola apjára, Matzner Sámuelre, akit 76 évesen vittek el 1944-ben Auschwitzba, ahonnan nem jött haza. (A kassai főtéren emléktábla hirdeti, hogy 1944 májusa és júliusa között 134 vasúti szerelvényben 401439 magyarországi zsidót szállítottak Kassán át Auschwitz-Birkenauba.) Matzneréktól pár perc alatt hazaértem a lószobros kis téren álló, lóhoz címzett kis panzióm helyes manzárdszobájába. Egy fél délután meg egy fél este is milyen impresszív tud lenni máshol! Pláne egy ilyen elegáns történelmi városban. Kassán a főtér mellett egy pizza/restaurantban ettem, szalonnás káposztás sztrapacskát. Meglepett, mert savanyú káposztával csinálták. Isteni! Határ már nincsen, de ha az ember az autóúton tart Szlovákiából Magyarországra, szinte rögtön lehet tudni, hogy átért: egyszer csak szembe jönnek a plakátok. (Ekkor legszívesebben visszafordulna.) Hidasnémetin csak egy borsodi sör cégérű kocsma kínálkozott. Olyan hely, hogy ha tudnám a Portugál című színdarab szövegét, valószínűleg rögtön belekezdtem volna. Egy asztalnál, műbőr széken férfiember sörrel. Kértem kávét a pultnál, elkészítette a kocsmáros asszony. Ilyen pohárban legutóbb 25 éve kaptam kávét, az anyósomtól – mondtam neki meghatottan. Nevetett. Mielőtt távoztam, még egyszer körülnéztem. Minden olyan, amilyennek lennie kell. S hozzá a falakon képek kb. az 1950-as évek Manhattanjéről. Csuda! Itthon a Radetzy-induló című regényt olvasom. 1932-ben jelent meg osztrák szerző, Joseph Roth tollából. Egyes vélemények szerint ez érzékelteti legjobban a Monarchiát és bukását. 1957-ben fordította magyarra Boldizsár Iván. Amikor az első egzercíroztattal találkoztam a szövegben, azt gondoltam, sajtóhiba. De később még egyszer így írja, egy fölös r-rel. Nem kekeckednék, de furcsállom. Elvittem kedves férjemet és Erzsi barátnőmet a Katonába az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte némacsendre, hogy megkapják azt az előadást, amely a legerősebb hatást gyakorolta rám ebben az évadban (eddig). Sok volt a fiatal a nézőtéren, középiskolásoknak látszó kisebb csoportok is. Feltételezem, hogy a tanáraik nem olyan tájékozatlanul mennek színházba, mint én szoktam, hanem felkészítették a diákokat a Hamletből. Ennek kapcsán felmerült a kérdés, hogy vajon mit kezdenek evvel az előadással azok a nézők, akik nem ismerik Shakespeare darabját. De ezt a problémát egyrészt nem tudom a magamévá tenni, másrészt úgy gondolom, a produkció annyira erőteljes, zsigeri, és eszközeiben oly gazdag, színes, hogy az is sok mindent – helyzetet, viszonylatot – fog belőle, aki nincs tisztában a történettel. Ezt igazolta is a tegnap este oly módon, hogy a nézőtéren semmilyen feszengés, értetlenség, tanácstalanság nem érződött, hanem azt lehetett hallani, hogy a közönség a megfelelő mértékben reagál a játék humorára. (Talán még az is direkt van, késleltetés céljából – gondoltam –, hogy Lengyel Benjámin Horatiója sokáig meglehetősen zárt szájjal énekel, ezért időbe telik felfedezni, hogy az ének nem felvételről szól, hanem ő adja elő a zenei alapra.) Ezt írom a jövő havi Mozgó Világba. Úgy gondoltam, erről a bemutatóról okvetlenül tájékoztatnom kell a folyóirat olvasóit. Olyannak képzelem el őket, akik nem feltétlenül járnak színházba, de érdeklődő, gondolkodó értelmiségiek és hajlanak a jóra. (És ismerik a Hamletet.) Voltam ünnepi felvonulni. Természetesen idén sem a Fidesszel, hanem a Tiszával, ahogyan tavaly. Lassan eltotyorogtam a tömeggel az Andrássy útra, de mivel nem bírom az ilyen zsúfolódást, ezért még az Opera előtt, a Székely Mihály utcánál mint menekülő útvonalnál megálltam. Odaékelődtem egy megfelelő, magaslati sarokpontra és néztem a lassan, hosszan hömpölygő emberfolyamot vagy egy órán át. Jó volt nézni az embereket. Nyilvánvalóan mindkét meneten nagyon sokan vettek részt, és biztos, hogy a másikon lévőknek is jó érzés volt nézni az embereket. Gondolom, egyik helyszínen sem csak hazaárulók tízezrei vonultak, de mást és mást hisznek, és ebben egyre nagyobb köztük a különbség. (A kormánypárti békemenet élén „Nem leszünk ukrán gyarmat!” molinó… Goszpogyi bozse moj!) A hangszórók jóvoltából az egész Andrássy úton hallani lehetett a műsort, a zenét, a verseket és Magy. Péter beszédét. Ígéretes, biztató beszédnek találtam. Nemrég írtam ide: nem tudom, hogyan fogjuk ép ésszel kibírni a választási kampányt április 12-ig. Hát utána még rosszabb lesz. Orb. Viktor, a mi nagy harcosunk 24 év alatt (2002-ben kezdve) nem is frontárkot ásott, de szakadékot a magyarok milliói közé, akik normális demokráciában, parlamenti váltógazdaságban pusztán teljesen hétköznapi módon kormánypárti vagy ellenzéki szavazók. Nálunk viszont ellenségek, pokolra valók, renegátok, háborúpártiak, poloskák, zsoldosok, ukránbérencek, stb. azok, akiknek nem tetszik a regnáló hatalom. A 16 éves Fidesz-kormányzás vívmányaként mostanra eljutottunk oda, hogy a 2026-os parlamenti választásokon csakis olyan eredmény születhet, amit az ország egyik fele nem akar és nem tud majd elhinni, elfogadni. Hogy ezt a szándékosan kiélezett megosztottságot miként fogja a társadalom levezetni, feloldani, kiheverni, azt elképzelni is nehéz. A Velem mindig történik valami című előadás a SICC és a budaörsi színház közös produkciója, és az akváriumi bemutató után a budaörsit tegnap délután tartották. Janikovszky Éva műveiből készült egyrészt, másrészt belekerültek a budaörsi művház hagyományos gyerekverspályázatának némely darabjai, megzenésítve. Hiszen ezek a sicces fiúk – Novák Eszter legutóbbi osztályának tagjai – zenélnek is. Meg gördeszkáznak (ámbár lehet, hogy ennek nem is gördeszka a neve, mert csak feleannyi kereke van), Krasznai Vilmos pedig remekül bánik a focilabdával, sőt focilabda sem kell hozzá, eldekázik a szájából előkerülő cukorkával vagy rágóval is. Na, szóval a kisgyerek- és a kamaszkor keservei hangzanak el, és akadhat is felnőtt néző, akiben bűntudatot kelt a szülőkritika e színes, humoros, lendületes megnyilvánulása. Novák Eszter rendezésében az öt fiú – Kerek Dávid, Fülöp Kristóf, Liber Ágoston, Krasznai Vilmos és Sas Zoltán – csupa kedv és báj. (Főleg szeretem, amikor négyen egymás mögé térdelve tacskót játszanak, vagy amikor Sas Zoltán egyedül alakít talált kutyát.) A közönség gyerek- és felnőtt tagjai beosztották maguknak az előadást: volt, amit a gyerekek nem értettek (mert lehet, hogy Janikovszky Éva szókincse fölött néhol eljárt az idő), a felnőtteknek pedig nyilván kínaiul hangzott az az angol, amit a kiskamaszok videójátékozás közben használtak. Az meglepett kicsit, hogy a körbenézőtér első soraiban ülő 9-10 év körüli lányok mennyire nem mutatkoztak kooperatívnak, amikor közös éneklésre hívták a nézőket a szereplők. Nem lehetetlen, hogy túlságosan, zavarba ejtően tetszettek nekik a fiúk. Este végre eljutottam az Örkény Színházba az EgyÉletem sorozat Csákányi Eszter-előadására. Tasnádi István írta össze, Znamenák István rendezte, és Csákányi Eszter lakja be az (okos) színpadot. Öltözőtükör, fotel, ruhatartó állvány, állólámpára rádobott textilnemű, üveg Martini, az öltözködési stílusát jelző csíkos, vállszabadító föli, bő szoknyanadrág. És mesél magáról, az életéről. (Kettőt énekel is.) Az elején és a végén megjelent a kivetítőn az édesapja felvételről, akire az évek múlásával egyszer csak jólesően emlékeztetni kezdett. (Lehet, ez a pont a Titkaink volt.) Megtiszteltetésnek éreztem, hogy beavat bennünket Csákányi Eszter az életébe, a pályája csomópontjaiba. Sok mindent tudtam abból, amit elmondott, sok mindent meg nem. (És olyat is tudok, amit nem mondott el.) Kiderült valami, ami 56 év múltán most kisebb poszttraumát okozott nekem, de ezt mint folytatványt már csak holnap mesélem el. Szóval említette Csákányi Eszter az EgyÉletemjében, hogy apukája volt a parlamenti ünnepség Mikulása, vagyis akkoriban inkább Télapója, a hatvanas-hetvenes években. Minden decemberben óriási fenyőfát állítottak a Parlamentben, és meghívtak sokfelől az országból több száz iskolás gyereket, kitűnő tanulókat. Egyszer az én Gorkij fasori általános iskolám is sorra került, és tagja voltam a csapatnak. Úgy 1970 körül történt, olyan 9-10 éves koromban. Egy buzgó tanár kísért el bennünket az Országházba, aki azt találta ki, hogy lepjük meg a díszes ünneplő tömeget. Mégpedig avval, hogy bemutatjuk az iskolánkat. Olyanformán valósult meg, hogy az iskola története fel lett írva kartonpapírokra, amelyeket spárgával összefűzve úgy lehetett ránk adni, mintha hirdetőtáblás szendvicsemberek lennénk. A tanár hozta magával a kartonokat, és amikor a ruhatárban lekabátoltunk, ránk aggatta. Mondta, hogy ne lőjük el rögtön ezt a nagy poént, hanem várjuk ki a megfelelő pillanatot a színre lépésre, úgyhogy egyelőre maradjunk itt a ruhatárban. És természetesen állva, mert ha leülnénk, meggyűrődne vagy összeroppanna a mű. Hát nem jött el a megfelelő pillanat. Akkor derült ki ez, amikor egyszer csak jöttek nagy csapatokban gyerekek, hogy felvegyék a kabátjukat és távozzanak. Így jártunk a Parlamentben. Nem tudtam eddig, hogy Csákányi Lászlót nem láttam akkor Télapónak, most már tudom. Jelentős spéttel, de fáj ám ez nekem! A Nemzeti Színházban Jelen/lét fesztivál zajlik; nemzetiségi színházak lépnek fel jobbára. Nem tudom, mennyire kíséri érdeklődés az eseményt. Amit én láttam tegnap, az kábé félházat vonzott, nem a nagyszínpadon, hanem a Gobbiban. A Cervinus Teátrum Olej Tamás három lánya című előadását néztem meg, gondolván, hogy Szarvasig aligha fogok elmenni valaha is ezért a színházért. Pozsgai Zsolt írta (Mikszáth Kálmán Tót atyafiakja ihletésére, annak elbeszéléseiből egy párat összemixelve) és rendezte. Ha úgy vesszük, új kortárs magyar dráma. Bár ez nem látszik rajta. Kicsit hasonlít a Hegedűs a háztetőnre, csak nem énekelnek és nem zsidók, hanem népies felvidéki magyarok. Olej Tamás (Szemán Béla) három lánya sem a papa kedvére való párt választ, aztán baj lesz belőle. Hát mit mondjak. Nem volt könnyű komolyan vennem. De ártatlan, ártalmatlan, becsületes színészek munkája, jóravalók, szépemlékűek is akadnak köztük. Spiró György új könyvét olvasom, a Repedt kályhámon macska ül címűt. Remek cím, annyira jó, hogy a kedvéért a szerző most lemondott arról a szokásáról, hogy egyszavas, névelő nélküli címet ad, mert azt könnyebb írásba vagy beszédbe foglalni meg toldalékolni. Az 1986-os naplója ez, kiadásra kikészítve. Az én 1986-os naplóm izgibb, de az övé sokkal érdekesebb. A bölcsészkaron, Kaposváron, a Katonában mozog, dolgozik. Nehéz időszak ez számára, sokat támadják, lengyelek Az Ikszek miatt, gondjai vannak, bizonytalan a Csirkefej sorsa, borús, egyedül él. Egy egészen kicsi külső segítség is feldobna. Mindegy, micsoda. Ha lenne kinek írnom, ha lenne egy társam. Nem lesz. Olyanok a nők, amilyen az ország. Olyanok a nők, amilyen az ország – ezt írta. (Persze lehet, hogy a férfiak is olyanok.) Id. Vidnyánszky Attila már többször rendezett Csongor és Tündét, és most készített egy olyat, amit kifejezetten gyerekeknek, kis- és nagyobb kamaszoknak szán a Nemzeti Színház. (A Lázár Ervin Program keretében láttam tegnap délelőtt.) Ehhez a bemutatóhoz a rendező Vörösmarty társszerzőjének fogadta a ghymeses Szarka Tamást, meg további ismeretlen prózabetoldókat. Nem mondanám, hogy a mű sokat nyert a népies-popos-musicales betétek dalszövegeivel, de a rap például nem áll rosszul Vörösmartynak, és maga a háromórás, modern küllemű produkció megérzékít valamit a Csongor és Tündéből: a keresést főleg. Vágyódást, téblábolást, zarámbolást. Az előadás látványos. Nagy, házfalakat formázó állványok magasodnak és mozognak. Balra ÖRDÖG PINCE PUB & STEAK, jobbra BALGA NON-STOP bolt. Középen kis szoba egy magában ülő Csongorral. (Emlékeztet a kezdés Czukor Balázs fehérvári rendezésére.) Az aranyalmafa cserepes ezüstbonsai a sarokban. Balra játszótér, amelyen a rugós falovacskák olykor kollegiálisan a zene ütemére billegnek. Szinte folyamatosan működik a hidraulika, süllyedők járnak fel-le, sok a szereplő – gyerekek is, ahogy Vidnyánszky Attilánál szinte mindig. Két szép fekete nő mászkál a játszók körül, és az ugye időbe telik, mire kiderül, hogy Ledér, illetve az Éj, már ha helyesen sikerült identifikálnom a hölgyeket az adott jelenetekben. Végig zene szól, és a színpadfenéki nagy falon gyakori a vetítés. Nemritkán vérillusztratív képek jelentek meg ott hátul – például olló, amikor Mirígy egy ollóval levágja Tünde aranyhaját, vagy „millió szem” említésére sok-sok szem, „mennyi ország”-ra pedig autópálya-csomópont felülről –, akkor elmosolyodtam: lehet, hogy ezt Vidnyánszky Attila Oberfrank Pál rendezőtől tanulta? A szöveget nem mindig az élő szereplők mondják – olykor tátognak egy régi hangoskönyv felvételére Husztival, Gobbival, Kállaival stb. Játszóink közül a Mirigyet megformáló Katona Kingának sajnos senki nem hívta fel a figyelmét arra, hogy ha kiabál mikroporttal és némi visszhangosítással, akkor nem fogjuk érteni a szövegét. A Tündét adó Battai Lili Lujza éneklését hallottam kiemelkedően jónak, szépnek. Valamint Séra Dánielt találtam igen figyelemreméltónak gördeszkázó Balgaként, aki Böskéjét keresve a nézőteret is bejárja. (Már A revizorban is feltűnt egyébként a fiatalember.) Könnyed, laza, játékos a kedélye, és az ifjú Gulyás Hermann Sándorra emlékeztet, ami jó pont neki. (Az este látott vígszínházi Frankenstein átgörög holnapra.) A Törőcsik Mari díszpáholyba szólt a jegyem tegnap délelőtt. Mindig ott ül a miniszterelnök, ha a Nemzeti Színházba megy, gondolom. Most csak én ültem ott. Főúri kényelemben néztem a Csongor és Tündét. Hanem a páholyt elhagyva feltűnt nekem a mostani két látogatásomon a női vécéket felkeresve, hogy talán bizony nincs pénze a Nemzeti Színháznak fenntartásra, megfelelő karbantartásra? Lelakottak a mellékhelyiségek. A 2. emeleten a három női vécéből egy üzemen kívül, és ott is meg az elsőn is a falakon több helyütt lejött a glazúr, a mosdók környéke elkopva, ilyesmi. Nem jól néz ki. A Vígszínházban a Frankenstein láttán elcsodálkoztam magamban azon, hogy vajon mitől ilyen érdekes ez a történet a színházi alkotóknak. Öt éven belül ez a harmadik Frankenstein, amit látok, unom. (Nekem elég lett volna a bábszínházi.) A vígszínházi kezdőkép, az igen, az emlékezetes Hegymegi Máté rendezéséből. Ahogy egy matróz sötét, viharos éjjelen, villámlások közepette felmászik a színpadon terpeszkedő nagy vitorláshajó árbócára. Aztán azon mosolyogtam, hogy a itteni férfiszínészek számára szakállas szezon az idei – ezúttal is szakállt visel a szereplők zöme, aki tengerész. Sok vetítést, kamerázást, premier plánozást alkalmaz a rendező. Ennek az a hátulütője, hogy folyamatosan el van csúszva egymástól a hang és a kép, a szájmozgás.
A legérdekesebbnek, a figyelmemet
leginkább lekötőnek ifj. Vidnyánszky Attila bizonyult, aki Orosz Ákos
Frankensteinének névtelen teremtményét alakítja. Amikor még a műtőasztalon
feküdt élettelenül, fehér lepellel letakart fejjel, akkor annyira aprócskán vett
levegőt, hogy szinte nem is látszott lélegezni. Aztán amikor életre kelt, az
első hangja hasonlított Fekete Ernő furcsa, ki nem fejlett ordításához a
némacsendből. (Áthall A második rész elején, az első beszédes jelenetében számon kérte alkotóját. Akkor magával húzott a zaklatottsága. A végén, a tapsnál (túl azon, hogy egy darabig zenére tapsoltattak bennünket), éreztem, hogy a többi nézők nálam sokkal lelkesebben fogadták ezt az előadást. Ami színházat tegnap néztem volna Fehérváron, betegség miatt elmaradt. Amit ma néznék a Tháliában, az is. Nem tudom, mi van mostanság. Valami vírus talán? Ha már megtaláltam a neten, elindítottam az Egyik csata a másik után című, friss Oscar-díjas filmet. El nem tudom képzelni, hogyan képesek az emberek megnézni a moziban 2 óra 42 perces filmet. (Ahhoz már az sem tűnik teljesen indokolatlannak, ha élelmiszercsomagot is visznek hozzá meg bilikét.) Nekem itthon is nehezen ment. Ráadásul úgy éreztem, nem érte meg az időt. Dacára annak, hogy többé-kevésbé értem a film mondandóját, üzenetét (ellentétben a humorával, mert azt nem értettem), csak hát ezt a két és háromnegyed órát a cselekménye tette ki, ami sokkal inkább taszított, mint vonzott. Hogy Sean Penn nagyszerű színész, azt meg régóta tudni lehet, és ezt most a végletekig kihegyezte. Na, így jártam. Miközben az ébredező dunaszéplaki kertben kék ibolyák meg kék jácintok nőnek. A valamelyest megmetszett fügefa egyelőre baljósan hallgat. Embernek lenni állandó küzdelem, belső feszültség, állandó kérdés és válasz, szellemi és lelki tevékenység. Embernek lenni, az dinamikus valami. Ezek erről mondtak le, és másokat is erre a lemondásra kényszerítenek. Aki pedig nem mond le róla, azt kinyírják. Tévedhetetlen ösztönnel. Ez még megvan nekik. De hát ez az ösztön állati, ezt még ők sem tudják leépíteni magukból. Semmi különbség egy magatehetetlen alkoholista és őközöttük. Ez az egész ország idült alkoholista, akkor is, ha még vannak, akik nem isznak. Ezek a hatalmat nem gyakorolják, hanem birtokolják. Ezt az egészet már gyűlölni sem lehet. Ezzel már nem lehet vitatkozni. Ezt már csak negligálni lehet. (Spiró György 1986-os naplójából, a Repedt kályhámon macska ül című kötetből.) Elterveztük jó ideje, kritikusok, hogy egy kocsinyian meglátogatjuk Zappe kollégát, aki Gödöllőn él egy idősotthonban. Aztán amilyen idők járnak most, ketten kibetegedtek az utazásból, így végül ketten mentünk, vittem Urbán kollégát. Valamint Gabnai csodaasszony frissen sült, fokhagymás pogácsáját, amelyet jól ismernek a céhtagok. Laci nagyon megörült nekünk (és a pogácsának). Már csak azért is, mert – mint mondta – unalmas itt az élet: csupa néni meg bácsi. Igaz – tette hozzá –, amióta itt van, javult a véleménye az emberekről. Mert itt már senki nem akar semmit elérni, nem könyököl, nem törtet. Vajda Márta halálhírével lesújtottuk őt – jóban voltak –, de később, mire eljöttünk, már egészen felvidámodott (némi kedves kajánsággal) attól, hogy neki már nem kell megnéznie azt a sok színházat, előadást, amiről beszámoltunk neki. Kérdeztük, hiányzik-e a színház. Azt felelte, ezen már ő is tűnődött. Furcsa, de nem. Nem hiányzik neki. Hát… végül is láthatott eleget, 60-65 év alatt. Ha már Gödöllőn jártunk, odafordultam a kastélyhoz megnézni, hogy’ áll a lovarda mellett a ház az egykori cselédsoron, ahol anyukánk gyerekkorában élt a családjával. Nyolc éve láttam legutóbb, akkor úgy festett, mint amit a kastélyfelújítás keretében le fognak bontani. De nem tették. Felújították – láthatólag nincs még kész –, egybenyitották a szolgálati lakásokat, és ha jól tudom, valami erdészeti oktatási központ fog működni az épületben. A falakban talán ott van még valahol három nővér sóhaja, félelme, éhsége és nevetése az 1940-es évekből. Az a különös gondolatom támadt tegnap az Erdőszellem, avagy a Föld az őrült, amely még a hátán hord benneteket előadása alatt a Radnótiban, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer meg kellene vennem itt a nézőtér összes jegyét. (Ahogy a Magy. Péter-dokumentumfilmet szeretik „nézni a hívek”.) Vagy legalább az első sor közepét. (Sosem ültem az első sorban.) És akkor egyszer, egyetlenegyszer látnám egészében a színpadképet, és a színészeket is szabadon, fesztelenül nézhetném, nem ágaskodva ülve és hol jobbra, hol balra tekeregve, hogy kikerüljem az előttem ülők fejét. Mondjuk esetünkben a színpadkép nem vonzotta különösebben a szemet. Kicsit olyannak hatott, mintha Valló Péter egy nagy jutazsákban játszatná Csehov A manó címen ismert darabját, a szerző ellenében egyébként, mert ezt az elő-Ványa bácsiját elvetette Csehov, és nem akarta, hogy bemutassák. De hát Valló Péternek és a Radnótinak a Ványa bácsi már megvolt emlékezetesen, ahogy a többi nagy Csehov is, csak a Három nővért nem Valló Péter rendezte, hanem Verebes István. És A manóban mindig érdekes az, ahogy a szereplők összeérnek meg elkülönböznek a Ványa bácsiéitól. A lábakat nem nagyon láttam, de azt érzékeltem, hogy a színészek, a székek, a bútorok olykor botlanak, megsüppednek. A játék végére alighanem elnyelt mindent és mindenkit a mocsár. Ezeket az inkább szürreális kis baleseteket hanghatással kísérte a színpadszéli hegedűs, aki – ezt most látom, ó! – Bocsárdi Magor is lehetett volna, de most éppen nem ő volt, hanem Tésik László. Ez a társulat sok jó színészből áll, szeretem őket, Pál Andrástól Krisztik Csabán át Gazsó Györgyig (aki játszotta magát a manót egyszer régen Szegeden) és tovább. Az új lány, Major Irma megnyerő Julja az éles, határozott, picit Borbély Alexandrá-s hangjaival. Kis meglepetésemre Porogi Ádámot találtam a legátütőbbnek. Az ő Fegyája már lazán beleitta magát a minden mindegybe. Amúgy az előadás elszállt mellettem. Remélem, nem az van, hogy idén ilyen korán, március végén jelentkezik a színházteltség, amikor már kicsit türelmetlenebb, indolensebb néző vagyok. Lett volna egy kételőadásos turné Szombathelyre valamikor januárban talán, de azt elvitte a havazás. Most privátim pótlom, mert nem akartam, hogy kimaradjon nekem a két produkció, amit most nézek, a színház pedig fogadott kedvesen, szobára jöhettem.
Horváth Csaba az elmúlt években
rendezett itt két kitűnő előadást múlt századelős regényirodalomból, a Kivilágos
kivirradtigot Móricztól, aztán A Noszty fiú esete Tóth Marivalt Mikszáthtól.
Most pedig újra Móriczot vett elő, a Nem élhetek muzsikaszó nélkült. Ez az
alapanyag kevésbé erőteljes és jelentékeny, mint a másik kettő, de a rendező tud
mit kezdeni vele, a színészek pedig nemcsak kitesznek magukért, hanem – mint itt
általában – öröm nézni őket. A történet két hőse egy minden bizonnyal hamarosan
tönkre menő és elbukó fiatal dzsentri (a történelem süllyesztőjébe fog kerülni,
legalábbis hosszú időre, sok évtizedre) és ifjú, önérzetes felesége, aki a
névnapi ünnepség harmadik napján egy veszekedés után otthagyja a férjét és hazamegy
az őt felnevelt nénikékhez. (Három viszonylag hasznavehető koros női szerep.) A
megoldás, a nem pusztán duzzogó, hanem elkeseredett fiatalasszonyka álságos és
manipulatív kibékítése, haza Az első félóra voltaképp egy hosszú, nyitó(népi)tánc. Aki volt már elnyúló buliban másnap vagy harmadnap reggel (ó, Moszkva!), az tudja, milyen ez: a fáradtság, a nekibuzdulás, a kidőlés, a folytatás. Ehhez itt rendelkezésre áll három, piros-fekete népiesbe öltözött „cigányzenész”, vonósok: prímás, kontrás, bőgős (az utóbbi színész, Szabó Róbert Endre, a prímás, Horváth Dániel Dudu pedig – nem biztos, hogy ez a helyes kifejezés, de nagyon édes). Balázst Gyulai-Zékány István játssza, akiért már akkor odavagyok, amikor táncolni kezd, Pólika pedig a szép és mindig izgalmas Herman Flóra. A nénikék Németh Judit, Csonka Szilvia és Bálint Éva. És a többiek: Horkay Barnabás, ahogy brékelni kezd a néptáncban vagy Kisvicákné öregasszony képében nekiáll kötni a saját vállán lévő kendőt, vagy ahogy Widder Kristóf szintén öregasszonyként szerintem lisztet fúj ki a pipájából, vagy ahogy Orosz Róbert és Horváth Ákos decens úriasszonyként bulizik az elején (és ott marad a tapsra), és folytathatnám. Szóval az az őrült, fáradt, fékevesztett, megrészegült, tomboló félóra az elején zenével, tánccal, gajdolással. „Magyar a magyar ellen” felhorgadásokkal meg Abcúg Tisza (István)! kórusokkal. Az vagyunk mi, ma. Amikor a k2 Színház Benkó Bence – Fábián Péter szerző- és rendezőpárosa szétment, akkor annak az okát – ha jól rémlik –, épp úgy nem tudtuk, mint a Székely-Zsámbékit. De mostanra úgy látszik, mintha Benkó Bence és Fábián Péter osztódással szaporodtak volna. Úgy értem, mindketten dolgoznak, írnak, rendeznek. Helyenként olyasmit, mint amilyeneket régen együtt csináltak. A Tisztítótűz, avagy ki a lángokhoz közel áll, hamar megpirul című darab, amelynek színrevitelére a szerzőjét, Benkó Bencét Szombathelyre hívták, kicsit olyan, mintha az említett alkotópáros kezdeti korszakából való lelkes, szertelen, jópofa, katyvasztikus színpadi mese lenne. Van benne skandináv mitológia, szombathelyi színházi jövő, videójáték (ez nekem persze nem mond semmit), időutazás, kétkezi harc, sok szép, szoros aprófonásos női frizura, színes neonok, füstgomolygás, félzubbonyszerű jelmezek, ágas-bogas fejű sorsfonó nornák, Walhalla, Solvejg, Bródy János-dalszöveg-idézetek, keresztényhit-térítés és a magyarok megosztottsága ellenszerének kutatása… hamarjában ennyi jutott eszembe belőle. (Ragnarök és Wagner kimaradt, azt hiszem.) Ha spoiler, már mindegy, a produkció lefutott, a tegnapi volt az utolsó előadás, olyan háromnegyed ház előtt. A darab és az előadás mind cselekményében, mind időtartamában túlzó, széteső, elfolyó. Meséből mese nő ki, a történet kusza, szinte követhetetlen, az alkotóelemek nem szervesülnek. Hasznára vált volna egy rigorózus dramaturg. Ráadásul nincs különösebb tét: biztosra vehetjük, hogy hőseink nem fogják felfedezni a magyarok boldogságának spanyolviasz(k)ját. Baj nincs: a Tisztítótűz vicces, markáns a képi világa, és jóravaló színészi energiák tartják folyamatos mozgásban. A helyi erők mellett kedves vendégként Bán Bálint is itt húzta épp az igát. Azt rögzíteném még, hogy Tarjányi Lizát most, ezen a két szombathelyi estémen vettem meg. Nem múlhat el úgy a március, hogy ne írjam le a füzetembe Szabó Bence százados nevét. Mert nemcsak példát adott, hanem reményt is. (Itt lehet üzenni neki.) Most persze az Örkény Színház tegnapi Országkórus bemutatóját kellene ecsetelnem, de nem fogok bele, mivel mindjárt indulok Pécsre Rómeó és Júliát nézni. Egyébként ezt a premiert (a csupasz, fehér Merlinben) két naplóbejegyzés illetné voltaképp, hiszen két különböző előadást néztünk négy és fél órában, amelyeknek összekapcsolása nem feltétlenül indokolt (meg sok is ez egyszerre). Mindkettő megér egy estet és egy misét. Úgyhogy majd. Viszont akartam Szombathelyről mesélni még valamit. A motel forma helyes kis szállodáról, ahol két éjszakát töltöttem. A közös helyiségekben könyvespolcokra lettem figyelmes. Könyvek sorakoztak rajtuk, szépirodalom. Nem ám azok a hetvenes-nyolcvanas évekbeli prózakötetek, amelyek bizonyos életkor fölött mindannyiuk könyvtárában ott állnak – meg a kerületi és a kisvárosi-falusi könyvtárakban –, hanem régebbiek. Múlt századelősök, Révai-kiadások, egyebek, mindenféle szépek, érdekesek. Amikor megláttam az Erdélyi Szépmíves Céh 1934-es jubileumi szőrös fehér sorozatának néhány darabját – a nagyapám is vett belőlük számosat annak idején –, közöttük régi kedves Karácsony Benőmet, a Napos oldalt, akkor hátrakötöttem mindkét kezemet, nehogy valamelyik véletlenül lenyúlja. Aztán másnap odavittem a könyvet az üres recepcióhoz, kijött erre hozzám az irodából készségesen egy fiatalember. Megkérdeztem: nem lehetne, hogy én ezt a könyvet megvegyem? Hiányzik nálunk otthon a sorozatból. Kicsit csodálkozott, kicsit nevetett és azt felelte: lehet. Mennyit fizessek érte? – kérdeztem. Semennyit – felelte –, használja egészséggel. Talán nem látszik rajtam – mondtam –, de nagyon boldoggá tett, köszönöm. Úgyhogy hazajött velem a könyv. Levettem itthon a polcról a magam 1982-es kiadású Napos oldalát. Ha legközelebb Szombathelyen járok, elviszem nekik cserébe. Hátha egyszer mégiscsak hiányozna ott valakinek Karácsony Benő. Annyiban összefüggőnek tekinthetjük az Örkény Színház két részből álló Országkórusát, hogy a Gáspár-Polgár vezette új korszak emblematikus bemutatója lehet. Az első felvonás az a brutális… minek is nevezzem, talán neoralista, vagy fokozott életszaghatású színház, ami Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás Dollár Papájának sajátja, a másik pedig részvételi színház lévén eleve az életből vétetett. Ez utóbbiban a család, gyerekvállalás, gyerek-nem-vállalás, örökbefogadás, szülés, nevelés tárgyában tematikus színházcsinálásra jelentkező civilek egy nagyobb csoportjával dolgozott Neudold Júlia. Installációk kísérik a produkciót a Merlin Színház földszinti termeiben: interjúk, monológok felvételei és papírra írt vallomások kiállítása. Picit meghintették az egészet performatív elemekkel, kórusban énekléssel (két kórus is összeállt, a fiataloké és a szépkorú nőké), művészi szándékú hatással, de a lényeg az, hogy a résztvevők kiállnak a közönség elé, és elmondják, amit fontosnak tartanak megosztani az élettapasztalatukból. Ezekről az emberekről, akik vállalkoztak a közösségi próbafolyamatra és a fellépésre, eleve feltételezhetjük, hogy rokonszenvesek, nyitottak, őszinték és jószándékúak, kooperatívak és kommunikatívak. Nem is tévedünk. Ki a gyerekkoráról beszél, ki a szüleiről, más a gyerekeiről, vagy a szülésről, a lombikprogram-sorozatáról, az örökbefogadásról, a nőgyógyászati hányattatásokról, a gyermektelenség társadalmi megítéléséről. Meleg férfiak pedig arról, hogy az állam 2020 óta miként lehetetleníti el, hogy meleg párok örökbe fogadjanak, miközben roma újszülöttek százai maradnak a kórházakban, és mostanra már igazán tudhatjuk, hogy ma egy egyedülálló kisgyereket annál rosszabb aligha érhet, mint hogy bekerül és ott marad az állami intézményrendszerben. Egy másik férfinak és a férjének még sikerült időben örökbe fogadni, ő arról mesél, milyen az élete egy kétgyermekes kétapás családnak. Felcsillantotta a reményt bennünk. Azt mondta, soha semmilyen rossz tapasztalat nem érte őket az emberek részéről, akikkel találkoztak. Ők tehát meg vannak győződve arról, hogy a magyarok nem homofóbok. Nem Magyarország homofób, hanem a törvényei. (Irreleváns privát megjegyzés: az asszonykórus még be sem fejezte az első dalmű eléneklését, már tudtam: a lehető legteljesebben kizárt, hogy én ilyesmiben benne lennék, noha bizonyára nagy élmény egy ilyen folyamatban részt venni. De Dömötör Adrienne kolléganő szerepel a produkcióban, tehát vehetjük úgy, hogy mi kritikusok is képviseltetjük magunkat az országkórusban.) (Azt hittem, hogy először az este első, fikciós részről fogok beszámolni, de így alakult. Csúszásba kerülök most a naplómban, tekintettel a tegnapi pécsi Rómeó és Júliára is, de majd pár nap alatt helyretolódik a kizökkent idő.) Az Országkórus Örkény és Dollár Papa Gyermekei bemutató első részének A remény a címe – aminek a hiánya tárgyunk –, Kiss-Végh Emőke írta, Ördög Tamás rendezte. Vajda Milán, Hajduk Károly, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor, Csákányi Eszter, Kövesi Zsombor és Bíró Kriszta játsszák. A Merlin mint tér ezúttal nagy, fehér, világos hodály, széltében ülünk néhány hosszú sorban, előttünk-alattunk széles játszóhely a színészeknek. A díszlet jobbára csak annyi, amire okvetlenül emlékszünk: bevetetlen ágyként egy nagy matrac a földön. A jelenetek többnyire kettősök, néha hármassá bővülnek. Eleinte úgy tűnik, nincs köztük összefüggés, csak váltják egymást – az épp lejátszott színészek udvariasan helyet adnak következőknek. Van egy meleg pár: Hajduk Károly uralós és fortyogós, Vajda Milán meg folyton neheztel, sértődik, aggódik (és hát egyszerűen elragadó a megbántott nézése). Takács Nóra Diána eladó egy élelmiszerboltban, ahová Terhes Sándor bemászkál, álldogál a piros kosárral a kezében és bátortalanul ismerkedik. Ez talán az első olyan jelenet, amelyből a két hős bizonytalanságból fakadó dermedtsége ellenére is, vagy épp azért, csak úgy süvít ki a valódiság. Znamenák István egy köznapian undorító masszőrt ad. Csákányi Eszter pornófilmrendezőnőt játszik – képzelhetni, milyen élvezettel, milyen pazarul –, Kövesi Zsombort kasztingolja, akinek a nője…, nem mondom tovább. Jól szabott, erőteljes jelenetek mentén érnek össze idővel a szereplők. Kiss-Végh Emőkét amikor 13 évvel ezelőtt először láttam, azonnal hatott. Azóta fejlődött és gazdagodott, s amióta ír és rendez is, pláne feltűnő, milyen éleslátóan nézi és közvetíti mindegyik minőségében az életet. Ritkán nyúlok a zseniális jelzőhöz, de Kiss-Végh Emőke esetében már nemigen kerülhetem meg. (Ez itt huszonéves múltú napló, megnéztem gyorsan, hányszor zseniálisoztam benne. Pintér Bélát és Sinkó Lászlót kétszer. Keresztes Tamást, Stephan Hawkingot és Stefanovics Angélát. Phoebe Waller-Bridge-et a Fleabagért, Katharina Thalbach Kurázsi mamáját. Vári Évát a Kvartettben, Tóth Jocót a Kolibri Semmiségjében. A Gólem Kiválasztottakjának, a Katona Illaberekjének, a Tünet együttes Alibijének egy-egy jelenetét. Az igazság gyertyái történetét és Az éjszaka nem érhet véget című Loupe-előadás falujának nevét: Végendet. Csányi Sándort Az ember, akit kihagytak című filmben és a Szerelem három színészi alakítását: Törőcsikét és a két Darvasét. Kábé ennyi.) Orlai Művészet-bemutatóját, amit tegnap láttam a 6színben, bekészítettem a spájzba a pécsi Rómeó és Júlia mellé. Nádasdy Ádámnak olvasója voltam, és az utóbbi években kuratóriumi tagtársa a Gábor Miklós-díj bizottságban. E nemben egy-két közös színházlátogatás során volt módom megtapasztalni és élvezni, milyen kellemes, szellemes, élénk és derűs ember. Közben rájöttem, hogy a pécsi Rómeó és Júliát megírom a Spirituszra. Ha ma egy vidéki színház bemutatja ezt a Shakespeare-darabot, akkor az ifjúsági előadás funkciót tölt be (de sőt, Pécsen a közeles páholyban egy 7-8 éves kislány is ült), így helye van a szakfolyóiratunkban. (Hiszen a Magyar Színház Eperjes Károly rendezte előadását is oda írtam.) Tehát szabad az út a Művészet felé. Ez az egyetlen olyan Yasmina Reza-darab egyébként, amit szeretek. Sipos László Márkot ez idáig, a pályakezdése óta szombathelyi színészként ismertük, de most, úgy látszik, váltott, amennyiben rendezőként debütál Orlainál a 6színben. Az előadás kezdése kicsit megijesztett, mert az árnyjátékos állóképek valami gyermekdedséggel fenyegettek, de aztán ez elmúlt. Attól majdnem felnevettem, hogy a színpadképben minden fehér – a díszletek, a jelmezek –, mert ez azonnal ad egy releváns választ arra az égető kérdésre, hogy dr. Serge (Pataki Ferenc) vajon miért vette meg 50 ezer euróért egy kortárs festő teljesen fehér festményét. Miért, miért… hát mert passzol a teljesen fehér lakásához. Jól mutathat a falon. A dolog persze nem ilyen egyszerű, hiszen e műalkotás megvásárlása válságba taszítja Pataki Ferenc (Serge) és Mészáros Máté (Marc), valamint Ágoston Péter (Ivan) barátságát. (Ivant Ivannak mondják a szereplők, így, ahogy visszafelé meg Navinak mondanák.) A rendező szellemesen kezeli a teret: el-elszór benne egy-egy váratlan geget. Hol a párna érkezik meglepő irányból, hol pedig szereplő távozik lehetetlen módon. Ez a fajta játékosság jót tesz az előadásnak, amely szabályos, működőképes, eleven komédiává kerekedik. A három színész közül Mészáros Máté viszi a prímet, viszi, viszi, de Pataki Ferenc ott liheg ám a nyakába! Az előadás kedvenc pillanatai azok voltak számomra, amikor Pataki Ferenc Serge-e nézte a festményét (mi nézők alakítottuk a festményt) – büszkén, kíváncsian, szemével falva a látványt, várva a barátai odalevését. P. s.: Ivan esküvője 12-én lesz. Véletlen lenne? Aligha.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
