Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2026. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Reggel Veszprémben még megnéztem a Kabócában A tenger ünnepe című előadást, Gulyás Anna és Danny Bain zenés bábos meséjét Szántó Viktória rendezésében. Régebbi előadás, avval a mondvacsináltnak ható interaktivitással, amivel már az első három percben tapsoltatták a közönséget. Még egy s más nem passzolt az ízlésemmel, de joggal ellenem vethető, hogy az interaktivitás abban a jelenetben remekül működött, amikor a nézőcskéknek vissza kellett lopniuk az istenek hangszereit, és hogy a kisgyerekes családos közönség lekötve és élvezettel vett részt a játékban.

     Este a B32-ben a Felnőtt emberek című bemutató. Jól látszott rajta, hogy ez egy regény – Sándor Júlia adaptálta és rendezte. Nem hallottam még róla, Marie Aubert írta, nem ismerem, de érdemes lehet ismerni. Nevéből ítélve franciának gondolhatni, de nem az, hanem norvég, és a skandinávság érződik is valamiképpen a művön. Független színházi előadás lévén nem a látványos kiállítás a fő erény – egy fa mászókavár a díszlet, tengernél vagyunk, vagy nem is, tengerszorosnál, fjordnál, áttételesen a Balatonnál –, hanem a történet, a szereplőgárda, és ami a kettőből együtt kihozható. Az ki is van hozva. A főszereplő elbeszélő negyvenéves szingli építészcsaj, Ida, aki a gyerekkori nyaralójukban tölti a hétvégét az anyjuk 65. születésnapját ünnepelendő. Ott van még a húga, a férjével és a mostohagyerekével (de most megtudtam, hogy – helyesen – leváltották már a mostoha elnevezést bónuszgyerekre, bónuszanyára, bónuszunokára), valamint az anyja pasija (bónuszpasi). Támadnak érzelmi, sérelmi, kapcsolati bonyodalmak. Nincs néző, akinek ebből ne lenne meg ez-az. Ida darabbeli magánykorszaka negyvenhány évvel ezelőtt nekem is megvolt egy akkor véglegesnek tűnő időre, Tinder nélkül.

     A szereposztás nyerő. Csábi Annát különösen izgalmas tónusú színésznőnek látom. Pallagi Melittánál pedig senki nem tudná pompásabban elővezetni az önzésen alapuló pihepuha kényeskedést. Vlahovics Editet, Temesi Zsoltot látni ritka ünnep. Hajmási Dávid is rendben. Élvezeti este.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Nálam majdnem minden nap halottak napja van, mert a gerinctorna után biciklizem is (általában), és a Horvát Teki nevű szobabicikli mellett a könyvespolcon ott állnak pici fényképek, a szüleim, Frédike, apósom, ilyenek. A másik oldalon pedig, a szoba túlfelén a falon nagyban a többiek, a feljebb valók is, dédszülőkig minden vonalon. És a biciklizés erre való szabad perceiben elnézegetem őket.

     Nem említettem még, hogy a múlt héten moziban is voltam, a Mommy Blue című filmen. Nem először fogott el elsőfilmes rendező munkája láttán az az öröm, hogy pályakezdő létére szakmailag milyen felvértezett, mennyire szaktudós az alkotó. Most is így éreztem, Mayer Bernadette rendező és forgatókönyvíró, Nagy Zoltán forgatókönyvíró és Csepeli Eszter operatőr teljesítménye alapján. Jól szabott, rendesen kitalált, szépen megcsinált film. Emlékszem például arra, ahogy Für Anikó egy híd vagy felüljáró alatt ment gyalog és a teret átlósan kettévágta a híd árnyéka. Olyan éles és gyönyörű volt a kép, díjnyertes fotónak is elmenne. Végül és elsősorban életes színészeket vonultattak fel a vásznon, Vilmányi Benettel az élen. Még a kávás Takács Gábort is ismerik, megnéztem gyorsan, ki volt a kasztingos: Dér Zsolt.

     A film egy pontján Für Anikó, a már megvakult vagy vakuló anya arról beszélt, hogy a fájdalomtól csillagokat látott, de szó szerint, és talán mintha még örülne is annak, hogy legalább lát valamit. Ismerem az érzést, mármint nem a vakulást persze, de egyszer nekem is fájt így, ennyire, és én is erősen elcsodálkoztam, hogy aki ezt a kifejezést kitalálta, az voltaképp nem talált ki semmit, csak pontos leírását adta annak, ami történt vele.  

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Úgy van meg nekem gyerekkoromból az Irma, te édes! film, hogy tudom, láttam, de nem emlékszem rá. Csak egyetlen kép ragadt meg belőle, Shirley MacLaine a mosolyos szemével. Most akkor megnéztem Orlainál a Belvárosi Színházban, mi is ez. Voltaképp olyan történet, mint Molnár Ferenc A testőrje. Bár annál skizofrénabb és alsóbb osztályú, utcai verzió. Több benne a test, mint az őr.

     Darvay Botond tervezte a díszletet, ügyes azon a kis színpadon. Falak és színházi célú, kerek hirdetőoszlopok, sok plakáttal. (Les livres changent la vie – mondja az egyik, eltérítő célzattal.) És minden, de minden össze van graffitizve, még a pianínó hátulja is. (Háromfős zenekar muzsikál, a The Brooklyn Trio.) Összeszorult a szívem, mert ez a színpadkép felidézte Párizst, meg azt is, hogy lassan két évtizede jártunk ott utoljára. Igen, könnyen lehet, hogy azóta már ilyen: összegrafitizett.

     Szabó Máté rendezte az előadást, Bíró Panna Dominika és Rohonyi Barnabás a Shirley MacLaine – Jack Lemmon páros, helyesek, ügyesek. Mészáros Martin, Németh Áron Valentin és Sipos László Márk adnak szintén helyes, ügyes, dolgos segédtriászt. Nekem ebből tulajdonképpen az első rész elég is lett volna. Lehet, hogy az alkotóknak is, mert a szünet után belecsaptak egy kicsit talán izzadságos, de bátor és rokonszenves, már-már szürreál őrületbe. Abban igazán volt spiritusz. Nem említettem még az előadás vezérlő csillagát, Hernádi Juditot a maga Hernádi Juditságában. Hozzá is fűzöm, hogy személyes, önéletrajzi elemként említette azt, amikor A velencei kalmár Portiájaként fiúruhában játszott.

     Az előadás legérdekesebb pillanatát tőle kaptam el. Árnyékban állt éppen, háttal, takarva az elöl ablakkeretben éneklő Bíró Panna Dominika és Rohonyi Barnabás mögött. Várt a végszavára, és mielőtt kifordult volna a közönség felé, tett egy sikkes, ívelt kézmozdulatot. Ezt nyilván senki nem látta, én is csak véletlenül. Azt a kecses akcióindító mozdulatot minden bizonnyal magának csinálta. Belső indíttatásból, önbecsülésből, stílusérzékből vagy játékkedvből talán. Szép volt.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Tegnap belinkeltem Párizst 2007-ből, és ilyenkor néha elolvasom az egész hónapot, ami volt akkor. Ezt azóta ascherilag kábé leokéztam.

     Van a Facebookon egy Csak a színház! (musical nem) csoport, amelyben a reklámozókat és jegyárulókat le- vagy beszámítva feketeöves színháznézők gyülekeznek és osztják meg egymással a megosztanivalókat. Közülük egy ember minden hónapban ajánlólistát állít össze független színházi előadásokról, hol mi mikor látható. Mivel én a független színházi területet eléggé esetlegesen fedem le (a táncszínházit meg jószerével semennyire), ezért az ő listáját mindig áttanulmányozom, és olykor merítek belőle. Legutóbb a felsorolása egyik tételéhez odaírta, hogy az egyik legkatartikusabb élménye, amit valaha színházban átélt. A Hodworks és az ArtMenők közös előadása ez, az Idol. Hadd lám – gondoltam –, tisztában léve avval is, hogy a katartikus élmény forrása lehet éppenséggel személyes dolog, emlék, tapasztalat, helyzet vagy állapot is. De hozzá az előadásnak is – bármi legyen az – okvetlenül tudnia kell valami fontosat, erőset. Az Idol tud is. Különlegeset, a merészből a természetes felé vivőt.

     A Trafó nagytermében kétoldali tribünön ülünk, köztünk a színpadon kört alkot öt táncos és öt kerekesszékes fiatal (nem tudom, mennyi idősek lehetnek, hozzám képest biztosan fiatalok, feltehetően idegrendszeri bajból eredendően élnek talán többszörös fogyatékkal is), valamint két Down-szindrómás lány. A tizenharmadik szereplőről sokáig nem tudom eldönteni, hogy ő hová tartozik, nem „troll”-e. Szolid gyakorlatokkal kezdenek, azután zenére egyre mozgalmasabbak a színpadi események, olyan hatást keltve, mintha a spontaneitás és a koreográfia közötti határvonalon járnánk. Egyszer a két, elektromos kerekesszékben ülő férfi fogócskázni kezd, szinte dodzsemezik. A táncosok játszanak, táncolnak a kerekesszékesekkel, s egyre tisztábban látszik, hogy voltaképp a fellépő partnereik mozgását transzformálják tánccá. Egymásba mossák magukat. A néző érzelmi hullámvasúton ül a 80 percen át. Számomra csak azok a pillanatok voltak zavarba ejtőek, amikor néha nem tudtam, hogy az arcokon a szétnyíló száj mosolyt jelent vagy erőfeszítést. A taps mint feloldás hozta a megoldást. Megrázó előadás.

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Először persze beírtam a keresőbe, hogy Stuber. Három jött ki, de egyik sem a mi családunkból. Hhhhhuh. Aztán beírtam az összes rokont. Aztán az összes volt pasimat (meg a jelenlegit). Nincs találat. Örültem ennek. Aztán a nap folyamán jöttek nevek az ügynökaktákból. És hát akadnak köztük szomorúak, fájdalmasak.

     Este Budaörs, a Magyar Copperfield, Bereményi Géza gyerek- és ifjúkora, Máté Gábor rendezésében. (Előfordulhat az előadás alatt, hogy az ember egy-egy szereplő helyén az adott jelenetben, az adott szöveggel hirtelen az Eldorádó film azonos szereplőjét látja-hallja maga előtt, de ezt jobb elkerülni.) Engem tulajdonképpen már az első pillanatban megvettek, a díszlettel, a mozival, amely kábé olyan, mint gyerekkoromban a Tiszta meg a Honvéd mozi a Rákóczi úton. (Kétoldalt egy-egy karfája vesztett, kiszuperált ülés.) Ráadásul kiderül, hogy Khell Zsolt díszlete remekül működik. Ha például a mozinézőtér két sora között Juhász Vince letérdel és Kaszás Gergő kezét fogja, az a mi nézőterünkről pont úgy fest, mintha ott a nagyapa a kisunokájával indulna valahová. De szőnyeget is lehet porolni prakkerral a széksorokon. És akkor még ott van az a csokibonbonos doboz, amiben Takács Kati nagymama fényképeket tart, én meg általános iskolai órákon zajlott levelezések cetlijeit őrzöm benne. És persze megvan az A svéd király kötet, amelyet a fiatal Bereményi Géza felmutatni tud és akar.

     Az előadás finom, érzékeny és sem nem nosztalgikusabb, sem nem súlyosabban drámai a kelleténél. Juhász Vince a főszerepben tiszta, egyszerű, sallangtalan, hibátlan. Ráadásnak a szöglettelen arcával, a világos szemével, a színeivel, a haja hullámaival még hasonlít is kicsit a fiatal Bereményi Gézára. Legalábbis könnyen egymásra tudom vetíteni őket. Mind jók a színészek, nekem főleg Hartai Petra tetszett minden pillanatában.

     Most elmegyek Gyergyószentmiklósra a Figura Stúdió miniévadára.  

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Még azt akartam dokumentálni a szerda estéről, hogy amikor Budaörsről jövet a Szilágyi Erzsébet fasoron hajtottam és megálltam a piros lámpánál, akkor a zebrán a zöld jelzésnél szabályosan átkelt egy róka. Közben világított a szeme, mint egy (két) lámpa.

     A vásárhelyi repülőtértől Gyergyóig két óra az autózás. Szép, napos időben, mint tegnap, különösen szép út. Este a Bányavirágot adták, amit már láttam, meg is írtam róla nem túl kedvező kritikában, amit gondolok, azt most nem ragoznám. (Annyit talán: Barti Lehel András egy jobb előadásban jó Iván lenne.) Az előadást követő szakmai beszélgetés után levetítették a Figurások – Negyven év a Figuránál című filmet, Csíki István Zsolt rendezését, amely szépen összefoglalja a Bocsárdi László által 1984-ben létrehozott színház történetét. Románia leghidegebb pontján egy 15 ezres kisvárosban egy kis művészszínház, amelynek a léte, a fenntartása mindig is kérdéses vagy megkérdőjelezett volt, mindig is nehéz körülmények között dolgoztak itt elhivatott, már-már őrült alkotók és segítő munkatársaik. Ebből lett egy különleges minőség és státusz: figurásnak lenni. (Ha valamihez, talán a Stúdió K-hoz hasonlíthatnám, amennyiben az szintén egy zárt, ugyanakkor újra és újra megújuló, szoros társulat nagy múlttal és egyéni arcéllel.) A film akkor készült, amikor az utóbb nagy sikert aratott, remek Liliomot csinálták az előző igazgató, Albu István rendezésében. Megszólal benne szinte mindenki, aki tagja volt a színháznak és itt maradt, miután Bocsárdi László hat színésszel átment Sepsiszentgyörgyre, meg aki vele ment, meg aki azóta jött ide. (Sajnálatos, hogy a filmben nem írják ki a beszélők nevét.) Bocsárdi óta különböző igazgatók és korszakok voltak, Szabó Tibortól Béres Lászlón, Barabás Árpádon, Czegő Csongoron át a mostaniig, Kolozsi Borsos Gáborig. Korom és az időmúlás feletti megdöbbenéssel bár, de örömmel konstatáltam, hogy Bocsárdi idejében ugyan még nem jártam itt, de a későbbi mindegyik vezető személyéhez, időszakához és munkásságához volt szerencsém itt valamilyen mennyiségben. Érdekes, gazdag, teljes, tanulságos és érzelemátvivő a film.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Gyergyószentmiklóson mindig nagyon szép az alkonyi ég. Vagy legalábbis olyankor, amikor én itt vagyok. És mindig jól látszik is az öntödei színház környékén a pusztában a naplemente.

     Tegnap A mester és Margarita előadását játszotta el a társulat, amely Bulgakov nyomán készült, szabadon, Florin Vidamski rendezésében. Stúdió-előadás, egy kisvizes medence két oldalán ülünk egy-egy sornyi nézők. A víz csillog, tükröz, és lassan mintha elfolyna, elfogyna. Szépek a képek, a vetítések, gyönyörű a papír égése, izgalmas a hangkulissza, a jelmezek, valamint a színészek lecsupaszított, koncentrált játéka. A regény legfeljebb töredékesen, epizodikusan jelenik meg a produkcióban, a szöveg válogatás és toldozás egyben. Eleve nem könnyű eligazodni, hogy ki kicsoda, Margaritát ketten játsszák, a többi színész több szerepet is ad. A mester és Margarita-előadásokban mindig azt várom leginkább, hogy milyen lesz Woland műsorszáma és bálja. Itt Dávid A. Péter lépett fel sátánként-mágusként, és igazán szuggesztív nézőbűvölést hajtott végre. Azon gondolkodtam a vége felé, hogy ha az előadás nem a regényt próbálja megjeleníteni, értelmezni, át- vagy tovább gondolni, akkor miről is szól voltaképp. Arra jutottam, hogy bár Máthé Annamária nem szó szerint idézi a könyvből „a legnagyobb bűn a gyávaság”-ot, hanem leegyszerűsítve csak úgy, hogy „A gyávaság bűn”, de ez lehet a lényeg. A Figura kísérleti színház. Nem gyáva, annyi biztos.

     Előadás után a szakmai beszélgetésen a színészek úgy beszéltek erről a munkáról, a próbaidőszakról, a rendezőről – akivel már akkor is dolgoztak, amikor még román rendező volt, de már egy ideje Németországban működik, s úgy érzékelik, ez változtatott a színházlátásán és a munkamódszerein –, olyan hittel, megelégedettséggel vagy elbűvöltséggel, hogy az javította a véleményemet erről az érdekes előadásról. Nem kósza, ad hoc rendezői ötletek halmazát láttunk, hanem koncepciózus, szisztematikus játékelképzelés megvalósítását. Az olyan produkciók közé sorolom, amelyeknél az elvitathatatlan haszon, a profit talán inkább a színészeknél jelentkezik, mint a nézőknél. A nők jobbak voltak a férfiaknál. A színésznők általában képlékenyebbek, ambiciózusabbak és dolgosabbak, mint a színészek, már bocsánat.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     A Salamon Ernő Gimnáziumba mentünk, vagy jártunk tegnap színházba, tantermi előadásokra. Ha jól értettem, akkor a Figura ebbe a műfajba nemrég vágott bele, még csak mostanában ismerkedik, próbálkozik vele. Úgy érzem, a számomra legideálisabb időben és formában volt szerencsém hozzájuk. Mértékkel drámapedagogizálnak. Egyszerűen színész-színészek játszanak középiskolásoknak olyasmit, ami joggal tarthat vagy tartson igényt a kamaszok érdeklődésére. Először interaktív alternatív irodalomórát láttunk Az ember tragédiájából, hárman, Szilágyi Míra, Moșu Norbert-László, Kolozsi Borsos Gábor adták elő Deli Szófia rendezésében. Végigfutottak összefoglalólag, fiatalosan, szellemesen a színeken, érintve vagy megpendítve olyan gondolatokat, amikhez kortársilag lehet csatlakozni. Üde, elég színes játékot produkáltak, ez beválhat kedvcsinálónak, noszogatónak a mű elolvasásához. Végül négy csoportra osztva azon dolgoztunk, hogy kitaláljunk magunknak egy-egy olyan várost, ahol szívesen és boldogan élnénk. Egy közös vonása volt az elképzelt városoknak: mind akartunk tengert, sok zöldterületet, és hegyet is.

     A második előadás, a Mozaik egy mozaikcsaládról szólt, Rosanna Clarteda írta, Szabó Máté rendezte. Barti Lehel-András, Bartha Boróka, Pascu Tamara és Faragó Zénó kerekítettek teljes értékű színháznak tekinthető előadást. Az utána következő interaktív reflektáló részt furcsán alakulónak találtam, de mielőtt csoportokban tanakodóvá oszlottunk volna, el kellett jönnünk. Mert elindultunk hazafelé oly módon, hogy Marosvásárhelyen megálltunk egy estére-éjszakára, megnézni a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Bodó Viktor rendezte CS.E.H.O.V. című előadását. A többes szám azt jelenti, hogy Papp Timi találta ki, nekem eszembe sem jutott volna ez a sansz, de amikor hallottam, hogy ez a terve, azonnal csatlakoztam hozzá. Hálás vagyok, hogy ilyenformán elvitt magával az előadásra. Amely olyan…, most nem is megyek itt nagyon bele, mert még a hatása alatt állok, még dédelgetem magamban. A mű összetevői, különböző mértékben: Csehov, Székely Csaba és Bodó Viktor, no meg a társulat. A történet az, hogy egy dúvad vendégrendező Sirályt rendez a színházban. Egyfelől atelier-darab tehát, másrészt elevenbe vágó szatirikus önvizsgálat, harmadrészt vádirat, negyedrészt tortúra, ötödrészt bántalmazássorozat, hatodrészt a színház katartikus győzedelme mindenek felett, és még sorolhatnám legalább tizenkettőig, hány rétegű, milyen komplex, gazdag, totális produkció. A színészek közül elsőre kettőt emelnék ki hirtelen: a fantasztikus B. Fülöp Erzsébetet, aki némiképp meglepő módon Firszet játszik ebben a Sirályban, odaadó oldschool színésznőként egy 95 éves, totyakos Firszet. És a csodálatos Kádár Noémit, aki megrendítően elsiratja Nyinát (mert nem ő kapta a szerepet), viszont egy leírhatatlan betétben őzként kell átszökellnie a színen.

     Ui.: Naná, hogy a minden bizonnyal önkritikát is gyakorló Bodó Viktor a rendező szerepét az impozáns és erőteljes Korpos Andrásra bízta, akit nem emlékszem, hogy láttam-e már ennyire kirobbanóan jónak.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Még azt akartam hozzátenni a tegnapihoz – megnyugtatásul –, hogy Kádár Noémi egyébként játszotta már Nyina Zarecsnaját. No, itt is van. És hogy a színészek nagyon szépen, ámulattal beszéltek Bodó Viktorról, a vele való munkáról. Jó volt ezt hallgatni.

     Hazaértem délután, aztán este a MU Színházba vergődtem el (miért nem járt a villamos a kiskörúton?!), Szabó Réka, Szász Zsófia és a Szünet együttes A szárny nélküli angyalokról című előadására. Nagyra tartom Szabó Rékát. Érdekes és meghitt produkció. Két nő, anya és lánya korúak, verbálisan táncolnak. Vagyis olykor táncolnak, de sokat beszélnek közben magukról, egymásról. És persze a tánc is közös nyelvük, folyamatosan ápolják, gondozzák, együtt használják az összes nyelvüket. Elmondják a bajaikat. Állapotot, gyászt, körülményeket, a kortárstánc minéműségét és helyzetét, az elmúlt 16 évnyi szakadékot. Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja – ez az előadás jutott eszembe róluk. Szász Zsófi egy ponton valami olyasmit mondott, hogy néha a néző nem érti, mit is akar a tánc kifejezni. Nem baj – folytatta –, mert még ha a néző nem érti is, őneki úgy kell táncolnia, hogy a néző teste átvegyen valamit a táncból és – nem is tudom, milyen szavakkal fogalmazta meg ezt – lazább testtel menjen haza.

     Rögtön tudtam, hogy ez lehet a megfejtés. Valószínűleg ez az én problémám. Nem reagál a testem a táncra.

vissza a lap tetejére

10. kedd

vissza a lap tetejére

11. szerda

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

vissza a lap tetejére

13. péntek

vissza a lap tetejére

14. szombat

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

vissza a lap tetejére

16. hétfő

  vissza a lap tetejére

17. kedd

vissza a lap tetejére

18. szerda

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

.vissza a lap tetejére

20. péntek

vissza a lap tetejére

21. szombat

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

vissza a lap tetejére

23. hétfő

vissza a lap tetejére

24. kedd

vissza a lap tetejére

25. szerda

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

vissza a lap tetejére

27. péntek

vissza a lap tetejére

28. szombat

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

vissza a lap tetejére

30. hétfő

vissza a lap tetejére

31. kedd

Ilyen nap nincs ebben a hónapban.

    vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra