|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Távirati stílusban, mert mindjárt hazaindulunk, véget ért a miniévad. (Távirati stílus? Hamarosan lesznek nemzedékek, amelyek nem tudják, mi az a távirat. Analóg mail szódíjjal?) Délelőtt filmvetítés zajlott, Bicskei Zoltán Bolondmese című pusztai balladáját láttuk: költői, népies történet a pusztában. Zentai és szabadkai színészek zömmel, de Galló Ernő is benne volt mint meglepetésvendég, és a főszerepet Szarvas József játszotta. Én az egésszel nem tudtam mit kezdeni, fogékonytalannak bizonyultam. Igaz, a hangtechnika eleve nehezítette, hogy a szokatlan szöveget megértsem egyáltalán. Nincs kétségem, hogy művészi tettet láttam. Délután szakmai beszélgetés a Nem félünk a farkastólról, amelynek során a színészek jogos elismerésnek vettettek alá. Este az Éjidő Pilinszky János művei alapján. Jellegezetesen Mezei Kinga-munka: vizuálisan gazdag, költői, zenei és mozgásszínházi, nehéz színpadi terepen, megyei válogatott szereplőgárdával. (A szövegértés itt sem ment csont nélkül a kórusok esetében.) Vendégszereplők: Verebes Andrea, Mészáros Gábor, Pálfi Ervin és Hajdú Tamás. Nagyszerű ez, hogy szabadkai színészek évente-kétévente eljönnek ilyesfajta előadást csinálni Mezei Kingával. Lenyűgözőnek találtam a kettőst Mészáros Gábor – hatalmas, lapáttenyerű, gyönyörű férfiszínész – és egy kisgyerek között. Zárásul Égre házat címmel a társulat és barátai népzenei koncertet adtak, különböző tájegységek népdalaiból, Virág Gyuri volt a prímás, Pálfi Ervin a bőgős, plusz két zenész-zenész, és ott énekelt a teljes társulat. Hát ez isteni volt. Vérpezsegve mentem aztán aludni. Jöttünk haza mikrobusszal Szerbiából. A határon a határőr kinyittatta a hátsó ajtót, ahol a csomagok hevertek. Hallottam a hangját, amint gyermeki örömmel fellelkesült a Márkos Berci csellójának formás doboza láttán. Egy hangszer! – mondta. – Mindig arra vágytam, hogy mint a filmeken, kinyittatok egy hangszertokot és tele van fegyverekkel! De hát ez most nem sikerült neki, mert csellóval volt tele. Délután Székesfehérvár, Vörösmarty Mihály darabja, a Czillei és a Hunyadiak (amire néha hajlamos vagyok Czilleiek és a Hunyadi címen emlékezni), Rusznyák Gábor rendezésében. Az első jeleneteknél bajban voltam, mert alig sikerült elkapnom ezt-azt a szövegből. Gondoltam, talán megromlott a fülem vagy a beszédértésem. De hamarosan bejött Czillei Ulrik szerepében Sarádi Zsolt, akinek minden szavát értettem, úgyhogy megnyugodtam. Sokat erről az előadásról itt most nem mondhatok, mert elvállaltam a kritikát a Revizornak. Annyit csak, hogy szerintem jól össze lett rakva. A díszlet, a jelmezek, a zene (egyetlen dobos), a színészek. Soha ne lássak ennél rosszabb klasszikus történelmi darabot! (Illetve annak szolid, értő átirata ez Spiró Györgytől.) A Belvárosi Színházban jártam, pótoltam egy Orlai-premiert, a Vadító éjszakákat. Cesc Gay katalán mindenes írta (író, rendező, színész, zeneszerző, azt hiszem). Egy este, két házaspár. A szomszédok jönnek ismerkedő látogatásra. Ebből aztán lesz, lehet ez-az. Péter Kata főhősnőjének arcáról azt olvastam le, hogy szomorú a vége. (Eleve nem jól választott férjet, ez meggyőződésem.) Úgy sejtem, hogy a szokásosnál fiatalabb közönséget célozza a produkció, vagy hát legalábbis el tudom képzelni, hogy a (nálam) idősebb nézőket esetleg megbotránkoztatja. Én a magam részéről kompakt, rövid, szórakoztató esteként írnám le. Paczolay Béla rendezte az előadást, ért hozzá, és négy szakavatott Máté Gábor-növendék játssza: Péter Kata, Schruff Milán, Járó Zsuzsa, Száraz Dénes. Rögtön tetszett nekem a Péter Kata–Schruff Milán házaspár lakása, pedig lyukas, majdnem jelzésszerű, de mégis: a formák, a színek – talán a szintén katalán Miró kicsit beleihletett Zöldy Z Gergely díszlettervező munkájába –, a pasztellbe beleharsított piros, kék. A nők ruháit is értékeltem, és egyáltalán, a színészeket. A legfőbb gyönyörűségem Péter Kata játékában telt. Ahogy ő mint kissé elnyomott és elhanyagolt asszony kivirágoztatta magát erőnek erejével. Ahogy felvett egy dekoltált piros fölit, és ahogy aztán a rá vett slafrokot mindig összehúzogatta magán. Ahogy zavarba jött. Ahogy leplezte a zavarát. Ahogy felvillanyozódott. Ahogy lelombozódott. Ahogy nem mert kérdezni. Ahogy meg akart felelni. Ahogy viselte a férjét és ahogy nem tűrte. Ahogy felbátorodott és ahogy elgyávult. Soha nem fog részt venni semmilyen orgiában. Viszont örök életében sajnálni fogja kicsit, hogy nem. A marionettbáb-színházas Varázsfuvoláról. Egész nap abban a hiszemben voltam, hogy este az Örkény Stúdióba megyek fél 8-ra az Állampolgári Tehetségkutatóra. 18.51-kor észleltem, hogy a jegyem a nagyszínházba szól 19 órára, A nő, aki saját magát kerestére. Spuri. Két jó hírrel szolgálhatok: a színház előcsarnokában ülő- és támaszkodnivaló állóalkalmatosságokat helyeztek el, ami nagyon is ráfért arra a térre, pontosabban a közönségre. A másik, hogy a feljárati lépcsőkhöz vezető lépcsősor közepére korlátot tettek, aminek szintén meglesznek a haszonélvező nézői. A darabot Szilágyi Eszter Anna írta, Polgár Csaba rendezte. Zene, sound design: Szabó Sipos Ágoston, zene: Szép András – teszem hozzá, mert egy izlandi buszos társasoperáról van szó. Nagyon sokan játsszák, mindenki parókában. Akit ismerek, sem ismertem fel feltétlenül vagy azonnal. (Utóbb kiolvastam: az ismeretlen fiatalok Bodó Viktor Budapesti Színészképzőjéből kerülnek ki, ahol Polgár Csaba is tanít.) A tapsnál kivetítették a hátsó falra a díszletezők, kellékesek, fodrászok nevét, amit szívesen fogadok, amikor ilyen történik, de most a szereplők nevére inkább lettem volna kíváncsi. Még nem mondtam semmit az előadásról. Nem unalmas és nem humortalan. El is szeretném olvasni a darabot, mert biztos, hogy költői. De kicsit úgy éreztem, mintha egy nagy katyvaszmadár szállt volna el a fejem fölött kiterjesztett szárnyakkal. Nem irigyeltem a színészeket, az elleplezett, egyformított figurájukkal. Sokszor beszéltek kórusban, amit többször problematikusnak találtam. Ha nem halálpontosan mondják egyszerre, nehéz megérteni. Pláne ilyen ünnepi (a. m. nem hétköznapi) szöveget. Kétszer fogtak meg engem egy időre. Amikor Csákányi Eszter a vízesésnél énekelni kezdett. És amikor egy táncos tömegjelenetben Kövesi Zsombor táncolt velem szemben. Arra gondoltam, hogy ha a következő félórában más nem történne, mint hogy Kövesi Zsombor táncol*, elégedett lennék. De nem avval telt a következő félóra. Hazafelé egy félnehéz sóhajjal azt latolgattam, lehet, igen, hogy az Örkény Színházban lassan meg fogják szüntetni az én célközönségstátuszomat. *Eszembe jutott ez, kikerestem. Hát nagyon tud. Tegnap nem voltam színházban. Nem mindig csak szórakozásból áll az élet, dolgozni is kell. Az írandó Czillei és a Hunyadiakra tekintettel megnéztem a Nemzeti Színház 1975-ös előadásának felvételét. Bár lehet, hogy inkább ’74-es. Mindenesetre az 1966-os Marton Endre-rendezés 1972-es felújítása, valamikor. Láttam ám ezt az előadást gyerekkoromban, tudom. Bár konkrétan csak Sinkovits Imrére emlékszem belőle, aki Czilleit játszotta. A fekete-fehér felvétel alapján nem dönthető el, hogy ősz volt a haja vagy szőke. Hasonlított így fehéren Sinkó Lászlóra. Nagy arcokat vágott és élvezkedve zengette-döngette-búgatta a hangját. Háttal állva, középen lett leszúrva, ugyanabban a pózban, amiben ő behúzott egyet Váradi Hédinek. Halála után még hat percig hevert a rivaldánál. Felvonultak orgánumok a színen, annyi biztos. Lukács Margit, Váradi Hédi, Gelley Kornél. Hunyadi László és Hunyadi Mátyás szerepében Szersén Gyula és Sztankay István még hasonlítottak is egymásra. A szögletes arcuk, a száj vonala, az áll hasadéka. Érdekes, hogy egy átmeneti életképben épp úgy tollasoztak, mint a mostani fehérvári előadásban. Még a közönség volt érdekes. Mihelyst egy picit lehetett, máris nevettek a nézők. Mégpedig magasnak hallatszó hangon, mintha gyerekek lennének. Talán valóban gyerekek voltak. Talán pont ott ültem én is. Bár én biztos nem nevettem szerintem. Kecskeméten a Ciróka Bábszínházban tegnap a két új bemutató szerepelt műsoron, ott volt a helyem. Délelőtt a Barátom a sötét ment, kicsiknek való árnyszínházi előadás, Kuthy Ágnes szerzői-rendezői munkája Dupák Fannival és Fülöp Józseffel, valamint jobbról-balról két zenésszel, Kuzsella Ákossal és Révész Tamással. Kuthy Ági az árnyjáték legnagyobb kedvelője, kutatója és tudósa, úgyhogy ebben az előadásban láthattunk jószerével mindent, amit árnnyal csinálni lehet, vagy legalábbis amit el tudunk képzelni. De olyat is, amit nem. Például hogy egy színész a vetítőfelületen, árnyalakban egyedül tudjon két emberként kő-papír-ollót játszani egymással, vagy inni adni egyik a másiknak. Amikor felhúzták az őt takaró vetítővásznat, vagyis leleplezték Dupák Fannit, amint ül egyik kezében üveggel, másikban pohárral, akkor egy nézőkrampi diadalmasan felkiáltott: tudtaaam! Eleinte egy köralakú vetítővászon mögött színes fényekkel játszottak a színészek. Az óvónők kezdetben hangos cssss-kkel kísérték az előadást, de idővel maguk is arra juthattak, amire én rögtön: ugyan miért ne visítozhatnának a felismerés örömétől a kölkök az újabb és újabb érdekes alakzatok láttán egy szavak nélküli, zenére zajló előadásnál? Utána fordult, nem a kocka, hanem a fókusz, és a játszók mögött a mozgó környezetet alakították az árnyak. Arra is sor került, hogy a színészek a függőleges vagy a vízszintes tengelyük mentén félbe vágódtak az árnyékképükben. Szóval láthattunk mindenféle csodát. Mikor már egyetlen néző sem volt a teremben, azt is megnéztem, milyen az az árnylámpa, amivel a színháznak most aggasztó gondjai (hiányai) vannak, emiatt minden előadás merő veszedelem, bírják-e a buheralámpák meg a kölcsönlámpák vagy befuccsol az árnyékvilág. Tegnap nem volt nagyobb probléma, mindössze egy apró veszteség ért bennünket, amiről nem tudtunk. Délután A kisfiú meg az oroszlánok volt látható, eggyel nagyobb korosztálynak. Szenteczki Zita rendezte, barátságosnak találtam az előadás színvilágát, kedvesnek a színészek játékát – Bednarek Magdalena, Horgas Ráhel, Kedves Csaba, Lendváczky Zoltán, Szekeres Máté –, ugyanakkor az egészet, mi tagadás, meglehetősen fantáziátlannak. Amikor a lakásfestés után kidobozoltuk a könyveket, akkor csak egy részét – a szépprózát meg a drámákat – raktuk fel betűrendben a polcokra, a többi sajnálatosan össze-vissza lett behányva. Arra várnak, hogy rendezzük őket, egybekötve a számítógépes katalógus aktualizálásával. Ehhez sajnos hiányzik egy ember, egy harmadik, aki fent áll a létrán. Én ugyan tudnék létrázni, de a pakolásnál a könyvek pora kinyírná az ujjaimon a bőrt, úgyhogy a laptopolásra vagyok csak jó. Szóval nem tudom, mikor lesz ez a munka elvégezve. Addig viszont nem találok meg könyveket, amik kellenének, másrészt pedig kezembe akadnak meglepő kiadványok. Például Szerep nélkül címmel a „Szó és színpad” sorozat első kötete, az Uj Hang kiadótól, 1943-ból. 11 színész írt a könyvben a mesterségéről, a szakmai világnézetéről. Zömmel fiatalok, Tolnay Klári, Benkő Gyula, Kiss Manyi, Bulla Elma, Egri István, Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán... A szerkesztő, Horváth Árpád* előszavából neheztelés érződik, mert a szerzők közül számosan hiányoznak, akiknek benne kellene lenniük. Idősebbek, sztárabbak, felteszem. 1943-at írtak, háború zajlott és zsidótlanítás, a színházak működtek, de nem annyira művészettel csábították a közönséget. A szerkesztő előszava sokkal sötétebb tónusú, mint a színészek dolgozatai: Ami e kötetben összetevődött, a közös nevező: elégedetlenség a mával, a termékeny sarkallás, hogy az üzletté züllött üzem, a cinikus nembánomság, kizárólagos olcsó szórakozás, a dilettánsok uralma, a még csak nem is dilettánsok szélhámoskodása, az írótlan színpad, a színpadiatlan szerző, a kóros szenzáció- és pletykatenyészet, a színházhoz odaragadó botrány-atmoszféra, a mesterségbeli tudatlanság és készületlenség, a fiatalság alázattalan pökhendisége, a kritika és közvélemény sokszor egész más célokat takargató cégére ne maradjon az, ami. (…) Ne színházválságról beszéljünk, ami csak következmény. Az alapokról: közönségválságról, ember- és tömegválságról, lélekválságról van szó. A színház körül is, azon túl az egész világon is. S a színház és munkásai nem tehetnek egyebet, mint saját portájuk körül igyekeznek rendet tartani, fenntartással fogadni a mindennapokat, várni amíg a mindennapból ünnep lesz s becsülettel űzni a mesterséget, amíg az újra hivatássá válhat. *Kritikus, rendező, tanár, színházigazgató. Halálának körülményei ismeretlenek, a nyilasok vitték el 1944 telén. Róla nevezték el 1947-ben a budapesti népi színészkollégiumot. Májusban mutatta be a Radnóti Színház az Angyalok Amerikában 2. részét, a Peresztrojkát, és már akkor nem láttam abban az évadban. Lehetséges, hogy nem is nagyon siettem nézni, mert az első részért sem voltam oda, bár színvonalasnak találtam. Tudtam most is, hogy hosszú az előadás, türelmesnek kell lennem és nyitottnak. (Bármit jelentsen is ez. Mondjuk esetünkben például azt is, hogy készségesen segédkeztem felállva és utat adva, amikor a szomszédom szomszédjának csörgött a mobilja, felvette, halkan válaszolt, majd felállt, kiment a sorból, aztán pár perc múlva visszajött. Lehet olyan telefonhívás, amire muszáj azonnal reagálni.) Semmi gondot nem okozott kedvvel, érdeklődéssel, élvezettel nézni végig az előadást. Egyrészt ugye ezt a részt nem láttam eddig már többször, ellentétben az elsővel. Másrészt kifejezetten jól összefűzöttnek hatott, tónusában keserűnek, dühösnek és humorosnak. Nagy Péter István rendezése jól szabott, eleven, dinamikus. Színészileg pedig az ember a Radnótiban igazán el van kényeztetve. Az a szépség például, ami Tóth Ildikó és László Zsolt kettősét jellemezte Roy M. Cohn halálakor... Vagy Berényi Nóra Blanka és Lestyán Attila táncai. Vagy Major Erik figurájának végletes és végzetes átszellemültsége. Krisztik Csaba szerelmi vergődése. De a kedvencem Pál András volt. Az ő Louisának bája mindenestől, az eszmefuttatásaival, a gőgjével, a kuncsorgásaival. Tulajdonképpen ennyi az egész, ami egy jó színházi estéhez kell. Hasznavehető színdarab, tehetséges rendező világteremtő képességű tervezőkkel és zenésszel (Devich Botond, Szabados Luca, Bocsárdi Magor) és harcedzett, jelentős színészek érzékelhető mértékű játékszenvedéllyel. Most volt két hónapja annak, hogy Ildikó sógornőm meghalt. Ugyanakkor lett beteg, mint amikor Radnai Annamari. Csak neki a műtéttel és kezelésekkel teli évek során született két unokája, ami hatékonyabb ellenszer vagy legalábbis halasztóbb hatály volt, mint a kemó. Súlyosan igazságtalan és méltánytalan az egész. Nem szűnő fájdalom gondolni rá. A Kamrában a Gépnarancs előadásának egy pontján színre lép Vajdai Vilmos, és a néző nevében mintegy kikéri magának, ami itt folyik. Hogy egy szót sem ért az egészből, és hogy ezen a színpadon Gobbi Hilda, Major Tamás, Haumann Péter játszottak (és folytatja a sort máig), most meg ez megy itt, egy ilyen ez mi ez. Valami ilyesmit mondott. Ettől az állásponttól én elhatárolódom. Speciel az orosz szavakat értettem. (Sőt, még azt is gondolom merészen, akár Anthony Burgess ellenében is, hogy a vígyel helyett több helyütt a szmotrélt kellene használni, például a kinéző fröccs esetében.) Valamint esküdni mernék, hogy Gobbi Hilda és Major Tamás nem játszottak ezen a színpadon, mert még a Kamra nyitása előtt meghaltak. Amit eddig írtam, az tökmindegy különben, mert most itt belátom a belátandómat: ahogy az alapműhöz nincs közöm, úgy ehhez a feldolgozásához sem. De értem a dühöt és a csömört, ami feltáplálta. Nyilván ez a villogó, rohanó, sistergő, kapkodó, suhanó, zúduló előadás nem is a magamfajtákra számít (akik, felteszem, az utalásokból sem pont azt értik, amit a fiatalok), hanem talán az olyan nemzedékekre, amelyek mondjuk pergő, túlvágott klipeken nevelkedtek (ha létezik még ez a szó és műfaj), és radikálisak a világ állása és az erőszak mint adekvát válasz tárgyában. Kicsit fáj nekem, hogy még az előadás humorát sem igen tudtam értékelni, pedig van neki. Sándor Dániel Máté rendezte a produkciót, lényegében avval a technikával, amivel a Stúdió K-ban A legkisebb jégkorszakot. Több sík, azokban, között, előtt, mögött vetítések. Ilyenkor velem könnyen előfordulhat, hogy az jut eszembe: de miért nem nézhetem pl. Tasnádi Bencét inkább élőben, mint hangelcsúszott vetítésben? Elismerésre méltó teljesítményt nyújtanak a színészek és az összes alkotó. Dankó Istvánt muszáj kiemelnem, mert úgy láttam, hogy ő valahogy pontosan tudja, érzi, mi fér be ezek közé a keretek közé, miként lehet kitölteni. És Csoma Judit az este bónusza, aki Lady Catet és dr. Brodskyt játssza élénken, kedvvel, a közönséggel való találkozás kölcsönös örömével. Ahogy szokta. Még szeptemberben kérdezték a Revizortól, vállalok-e évados cikket a szolnoki színházról. Kapásból rávágtam, hogy igen. Aztán amikor láttam a Szigligeti idei programját, akkor kicsit vakartam a fejemet, mert konkrétan egyetlen olyan bemutató sincsen benne, ami engem egyedileg és egyénileg idecsábított volna. Lehetséges, hogy ebben a szezonban nézetlenül hagytam volna ezt a színházat. De most akkor nem így lesz, hanem ellenkezőleg: mindent látni fogok. Bizakodom, hogy rám cáfolnak és meglepnek majd. Bele is fogtam a feladatba, mert tegnap estétől ma délutánig két előadás szerepel műsoron, amit most egy utazással abszolválhatok, mivel a színház segítőkészen megaltatott. Egyébként is jólesően kedvesek itt hozzám mindig, a jegypénztárban például egy olyan figyelmes hölgy dolgozik, aki olvasóm, pontosan tudja, hol szeretek ülni a nézőtéren, és oda szóló jeggyel vár. (Természetesen ha arra kerülne a sor, hogy kedvezőtlen véleményt kell megfogalmaznom az előadásokról, akkor majd gondosan eltekintek a szolnoki színháziak kedvességétől – ez ilyen.) Tegnap este A semmi ágán, avagy hagyj el, mert szeretlek! című előadást láttam a stúdiószínházban. Ez a Szigligeti és a Nézőművészeti közös előadása, Gyulay Eszter rendezte, Pertics Villő és Kovács Krisztián játsszák. Kneszl Beáta Carmen Én, a megbélyegzett és a Szeretetlenek című művei nyomán, Feldmár András, Karafiáth Orsolya és dr. Németh Attila írásaiból vett részletekkel, társíró Szabó Máté – hát igen… ennyi szerző láttán én már gyanakodnék. Pertics Villő egy pszichiátriai kezelésre szoruló lány, Kovács Krisztián a pszichiáter, aki inkább József Attila betegségét kutatja, mint a lányét. Többet most ne mondjak. Majd ha írni kell az előadásról, az sem lesz könnyű, részint az anyag szerénysége miatt, részint mert láttam már pszichózist és jobb’ szeretném elfelejteni. Elnéztem Kovács Krisztiánt a szüntelen szeretetemmel és megbecsülésemmel. Őszül. Eljátszotta Trepljovot? Liliomot? Baalt? Húber Vilmost? Nem. Hol lehet reklamálni? Délután a szolnoki Szigligeti Színházban A muzsika hangja ment pótszékes teltházzal. Nincs kifogásom a musical mint műfaj ellen, vannak musicalek, amiket értékelek és szeretek, de alapjában véve nem értem, mit esznek rajta az emberek, főleg egy ilyen avíttas, nyálas, közhelyes, élet- és mindenidegen darabon, mint ez. Maga az előadás rendben van, olyan, amilyennek lennie kell. Jószerével minden dal többször elhangzik a darabban, a slágerszorgalmazás szándékával, de végül innen alighanem csak egy sláger lett, a dó-ré-mi-szós. Méltányolom, Kodály eltűnt országában, hogy számottevő ideig szolmizálnak a szereplők. Pányik Tamás rendezte a produkciót, Molnár Nikolett játssza Mariát, akit talán nem láttam egy-két éve, azóta telt, érett asszony lett belőle, Trapp kapitány Barabás Botond, jól végzik a dolgukat. A többiek is szakszerűek, Dósa Mátyás, vagy Ónodi Gábor, aki bejött – egy pillanatig gondolkodott a közönség a belépőtapson, aztán nem –, és mindent úgy csinált, ahogy Székhelyi József csinálta volna, ez volt a benyomásom. Nagy siker, ez elkerülhetetlen azért is, mert a számvégek és a tapsrend is hosszú tapsra van rendezve. Arra értem haza, hogy a tévében Kurtág-zene szólt, majd ült egy ember zongora mellett – nem tudtam meg, ki ő –, aki Kurtágról és a Zenekadémiáról közvetítendő opera-bemutatójáról beszélt, bele a kamerába (közben az operatőr néha orvul profilból mutatta). Odaszögezett kisbőröndöstül a tévé elé. A felvezetések után megnéztem a művet is, a Stechardin című monooperát, amelyet Kurtág Márta emlékére, Maria Husmann hangjára írt a zeneszerző. Nem volt könnyű nézni, nem a zene miatt, mert az izgalmas, hanem mert van az előadói átszellemültségnek az a foka, ami a színpadra méretezett, nem arra, hogy premier planban közvetítsék az előadó arcát. Ebben az esetben, amikor az opera egy tizenhat-hét éves lány szólama, akit idős énekesnő játszik, ez zavarba ejtően tud hatni. Evvel együtt szép volt. Mondta a beszélő férfi, kérdezték Kurtág Györgyöt, hisz-e a túlvilágban. Azt válaszolta, hogy ateista, nem hisz a túlvilági találkozásban. De azért ír ilyet, mert ameddig írja, addig hisz benne. Egyéb irányú színháztörténeti kutakodásom közepette botlottam bele a Minitaxi szolgáltatásba, amire nem emlékszem, de most megtudtam, hogy 1969-ben indult Budapesten. A kis Fiatról koppintott Zastavákat vetettek be, nappali szolgálatra, mellékfoglalkozású, miniszoknyás egyenruhás női sofőrökkel. Tulajdonképpen az okozta a vállalkozás vesztét négy-ötévi működés után, hogy a kuncsaftok hajlamosak voltak tévesen értelmezni a miniszoknyás sofőrnők munkakörét, és ebből nemegyszer támadt konfliktus. Férfiak… pfff… gondoltam. Rajtuk bukott el a dolog. Nekünk akkoriban pont olyan, Zastava 750-es autónk volt, Fityónak neveztük. Anyukám nem ugorhatott volna bele ebbe az üzletbe, mert nem tudott vezetni. (Apukám egyébként hamar alapított gmk-t a ’80-as években, amikor már lehetett olyat csinálni.) Rám azonban várhattak volna öt-tíz évet, a jogosítványomig, mert én biztosan szívesen beszálltam volna. Legalábbis az az első félreértésig. Utánagondoltam a tegnapi, kicsit talán könnyelmű, mindenképpen pontosítandó kijelentésemnek. Az én minitaximba csak az ülhetett volna bele, aki pontosan megmondja az utat az úticéljához. Csak nem várhatja el, hogy 1979-ben a friss jogosítványommal gugli vagy waze nélkül magamtól odataláljak bárhová! A másik lehetősége az utasnak, hogy mindegy neki, hová viszem, mert akkor oda viszem, ahová ismerem a járást, vagy ahová sikerül, aztán jónapot. Az Erkel Színházban néztem tegnap este a Lakógyűlés című új magyar musical bemutatóját. Furák Péter, Hujber Szabolcs, Svraka-Gévai Juli és Ember Márk a szerzők, Ember Márk a rendező is. Hét szereplő meg a nézők. Most latolgatom itt, mondjam vagy ne mondjam, mert ilyenkor van az, hogy ki kell találnom, mit írjak meg a Mozgó Világnak a napokban látott előadások közül. És esetleg lehet ezt. Hiszen ami musicaleket az Erkel Színházban láttam, azokhoz képest ebben van innováció. Tartalmilag is, formailag is. A színpadon játsszák, mármint ez persze nem meglepő, de a színpadon ülnek a nézők is, nem kis számban, a játéktér körül. Nekem a hátsó színpadra épített tribünre szólt a jegyem, elég magasra, úgyhogy szépen beláttam az Erkel Színházat kompletten: a színpadot a duplaforgóval, a két oldalszínpadot és szemben a nézőteret. Az előadásról annyit, hogy játszadozik az interaktivitással – a pogácsa- és cukorkadobálást ellenzem –, a zenéje kompetens, a humora mindent megpróbál; irtózatosan széles skálán mozog (két enyhén abszurd poén erejéig az én humorérzékemmel is találkozott). A közös képviselőt játszó Brasch Bence a legbiztosabb pont, de a többiek is biztosra vannak menesztve. Amikor Kasimir és Karolinét nézek, utána bizonyára fel szoktam emlegetni itt a naplómban a leghathatósabbat, amit ebből a drámából láttam, 36 évvel ezelőtt Zsámbéki Gábor rendezésében az Ódry Színpadon a Bertalan Ági, Stohl András, Kaszás Gergő, Söptei Andrea, Vajdai Vilmos, Majzik Edit, Ilyés Róbert (és így tovább) osztállyal. Most, amikor a Katonába menve tudtam, hogy egy német rendezőnő, Amélie Niermeyer munkája lesz ez, nagyjából felkészültnek éreztem magam arra, amit vélhetően látni fogok. És körülbelül azt is láttam. Nem a müncheni octoberfesten játszódik száz éve, hanem a jelenünkben Magyarországon, és zeppelin helyett űrhajó száll, és talán más az ital meg a zene is, és mozgásszínházi beütése van a játéknak, mégsem hatott semmi sem darabidegennek az előadásban. Baljósan morajló hangkulissza, vastag, durva felületű, forgó falak, szebb felüket mutatva tükrös-ezüstösek, sötétségbe vágó éles fények, magukat modernnek és divatosnak láttató, furcsa alakok, férfiak és nők, férfiak vagy nők. Esélytelen emberek, elveszett lelkek egy kietlen, rideg világ őrült és szánalmas bulijában. Ez engem már nem üt meg – gondoltam. De aztán valahogy a színészek mégis elintézték. Vizi Dávid elsősorban és Tóth Zsófia. Másfelől Simon Zoltán és Bach Kata (aki úgy somolygott, mint akinek ez a Franz a zsebében van, én meg örültem neki, hogy itt látom, mármint Bach Katát, mert amikor végeztek az egyetemen, és abból az osztályból a Katonába szerződtették Mészáros Blankát, akkor én azt gondoltam magamban, hogy ehh, miért nem inkább Bach Katát…), valamint a Schürzingert már-már karikatúraszerűre játszó Pásztor Dániel és a könnyedén szökkenő Elek Ferenc, Kocsis Gergely mint szikár alkotmánybíró, szóval ők mindösszesen tettek arról, hogy mégiscsak megszületett itt valami fájdalom. A hideg formából kitüremkedett néhol az árva lélek melege. Annak bágyadt szépsége fog bennem megmaradni, ahogy a forgószínpadon a földön ott hevertek-forogtak vegyesen a virágszirmok és a popcorn. Lear királyra mentünk csoportosan a komáromi Jókai Színházba. Mondta a büfés fiú, reméli, a büféről jót írunk, mi kritikusok. Nem tudom, mit válaszoltam. De jót írok: kedvesek voltak és ettem egy finom, félzsömle szendvicset. Az előadást Roman Polák rendezte, aki a Vígben csinálta az Anna Kareninát pár éve. A címszerepet Mokos Attila játssza, aki azért tulajdonképpen felépít egy ívet a szerepben, a hangos dühöstől a csendes békés őrültig. Egy nagy, több méteres, rozsdaszínű kocka a díszlet, amelynek két lapja nyílik, és amikor csatára kerül a sor, akkor kicsit meg tud rongálódni. Modern zene szól, néha egyesek énekelnek és táncolnak is, kábé pont mint Kasimir és Karolinéék előző este a Katonában. Viszonylag az elején van a rendezőnek egy erős állítása: Goneril (Kiss Szilvia) házában Lear 100 fős kíséretének két tagja a szemünk láttára megerőszakol egy lányt, aki Lukrécia néven ez alkalomból került be a darabba. (Az előadás nem szenved hiányt szexuális aktusokban.) Ez a brutalitás felvetette azt a lehetőséget, hogy Lear talán egy önkényúr, zsarnok, netán egyenesen katonai diktatúrát gyakorolt. Mindenesetre indokoltnak mutatta a királylányok határozott fellépését az apjuk személyes hadserege ellen.
Volt az első résznek egy huzamosabb
szakasza (több mint háromórás az előadás és hát vannak ritmusproblémái), amikor
meglepően erős hasonlóságot fedeztem fel a hatalmát vesztett király és a mi volt
miniszterelnökünk között. Ez a király egyszerűen nem vett tudomást a valóságról,
és az ellenvetést nem tűrte. Vele maradt néhány embere, szánalomból vagy
számításból, és az ő színük előtt ontotta szitkait, vádjait és átkait, durván
elrugaszkodva az igazságtól, a jóízléstől és a józan észtől. Egy rozsdás kádban
állva szónokolta a Fújj, szél! kezdetűnek ismert monológot, és a De lehet, hogy ez az én konkrét befogadói észlelésem a rendező szempontjából a Gondolta a fene! tipikus esete.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
