|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2026. szeptember
„Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszél, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.” Nádas Péter: Párhuzamos történetek. Bár számomra a sokat jelentő, nagy horderejű Nádas-mű az Emlékiratok könyve. Abból kettő van, és már biztosan beleírtam valahol ebbe a kockás füzetbe, hogy miért is van belőle két példány. Hiszen épp ma huszonkét éve írom. Ennyi idő alatt egy ember már felnő és elvégez valamit. Jó, hát én is elvégeztem közben egy egyetemet. Kicsit korainak bizonyul most a naplófolytatás, amit szeptemberre ígértem, korainak színházi szempontból is. De ha mondtam, hát mondtam. Majd igyekszem. Allons enfants! Annamarinkat a nyár folyamán behívták: állampolgári kötelesség gyanánt esküdt volt egy súlyos perben a portlandi bíróságon! Négy napig tartott a tárgyalás (az esküdtválasztással együtt). Minden szempontból nagy élményt jelentett számára. Többet, azt hiszem, nem szabad mondanom róla. Büszkék vagyunk rá, és a tiszteletére gyorsan megnéztük a 12 dühös ember című, 1957-es Sidney Lumet-filmet. Mindig is szerettük ezt a Henry Fonda-filmet – annyira, hogy egyszer régen New Yorkban utánacsináltam a lejövetelét a bíróság lépcsőjén –, de sok-sok év eltelt, amióta legutóbb láttam. Úgyhogy most ért némi kellemetlen meglepetés. Úgy találtam, hogy mindkét-három fontosabb szereplő, akinek dramaturgiailag nagyjából pariban kellene lennie Henry Fonda 8. esküdtjével, sok, sok, sok! Túlzóak, indulatban, állapotban, de főleg mimikában. Kicsit úgy hat, mintha Fonda lenne közülük az egyetlen avatott filmszínész, a többiek ordítóan színpadiasak. Ezt a főbb szereplőkre értem, mert a kisebb feladatú, kevésbé jelentős szereplők jó figurák, korrekt alakítások. A film legjobb pillanataként momentán azt éltem meg, amikor Henry Fonda végigment a tárgyalóasztal mellett a képernyőn balról jobbra, pontosan a Volt egyszer egy Vadnyugat Frankjének délceg-merev járásával. Még ezt őrizgettem Nádas Pétertől, egyrészt mert témámba vág és legalább felerészben egyetértek vele, másrészt mert ezen a nyáron nem ment az olvasás. Jószerével egyetlen kortárs magyar irodalmi művön sem sikerült túljutnom (legfeljebb egy Krusovszkyn), bár könnyen lehet, hogy ez nem igazán a könyveken a múlt. Szóval ezt mondta Nádas Péter egy interjúban: Rossz színház is jó színház. A rossz színházban is bőven van mit nézni. A valódi rossz film, az rossz film, nincs mit nézni rajta. A rossz színházon látom, hogy a rossz színész az rossz színész, ami valódi, hiszen ott a szemem előtt bontakozik ki a gyengesége. Vagy látom, miként hamiskodik a hiánnyal, mert azt csak képzeli és reméli az ember, hogy a hamiskodásait leplezheti. Elfogadjuk, hogy a másik úgy csinál, mintha, nem tudunk mit tenni ellene, elfogadjuk. De hát a szemünk lát és a fülünk hall. Színházban el tudom fogadni, irodalomban nem. Nem tudom magam átrágni a rossz mondaton. 35 évvel ezelőtt, az esküvőnk után nálunk, itthon tartottunk ünneplést, pezsgőzést a vendégekkel. Tíz évvel később évfordulósan megismételtük. Azután több ilyen alkalomra már nem került sor. Két tényező játszott ebben ellenzéki szerepet. Egyrészt én az évtizedek múlásával sokat veszítettem a társasági lénységemből, másrészt a lakásunk egyre csak pukkant lefele. Hanem a tavalyi-idei elhúzódó lakásfelújítás után kedves férjem azt mondta, itt az ideje, hogy megünnepeljük az esküvői vendégeinkkel a legutóbbi, 10. házassági évfordulós összejövetelünk 25. évfordulóját. (Majd arra lehet, kitérek még valamikor, hogy a szervezés kapcsán háromféle szolgáltatást vettem igénybe interneten, és mennyire nem találtam megnyugtatónak és fennakadásmentesnek egyiket sem.) Az egykori vendégek egy része sajnos már nem lehet velünk, ugyanakkor ennyi sok év alatt lettek új rokonok és barátok is, úgyhogy voltunk úgy kéttucatnyian. Jól elfértünk, mivel megfelelő napon házasodtunk annak idején, még a nyár végét elcsípve. Most is szép idő volt, az erkélyünket „mindenki egyfelé néz” típusú, francia kávéházi terasznak díszleteztem be, lehetett kint akár gyertyafénynél üldögélni, beszélgetni. A vendégek közül számosan nem ismerték egymást, de akadtak, akik naplómolvasóként simán azonosították a többieket. Engem azonban jól meg lehetett ismerni, hiszen ugyanazt a ruhát vettem fel, amit az esküvőre. (Egy zöld-fekete szettet. Hogy a hozzá tartozó fekete kalap és csipkekesztyű hol van, azt most nem tudnám megmondani. Egy dobozban valahol.) Jó néhányan kedves ajándékot is hoztak, dacolva a kérésünkkel, hogy ne, de nincs mit a szemükre vetni; örömet szereztek. Ennek kapcsán azt is megtudtam, hogy a 35. házassági évfordulót korall lakodalomnak nevezik. Mondtam kedves férjemnek, ne számítson arra, hogy én még egy ilyen bulit megszervezek a „hátranövő életemben” (by kiskori Annamari). Mondta, jó, majd ő fogja intézni, és én vendég leszek rajta. Pillanatnyilag ebben maradtunk. /\ / \ / \ / \ /___________ \
Ez egy elakadásjelző háromszög. Kicsit kurzívra sikeredett. Megnéztem az Érzelmi értéket, Joachim Trier gazdagon díjazott filmjét. Ámbár a 2 óra 14 perces hossza csöppet sem lelkesített és biztatott fel rá. Meg is erősítette azt az empirikus alapú véleményemet, hogy nem, nem kellene a filmeknek ilyen hosszúnak lenniük. Ebben a műben is túlzottan, pazarlóan ráérősnek találtam a rendezőt. Szerintem áldozhatott volna valamivel kevesebb időt és energiát arra, hogy filmjének természetes játékmodorát és mélységét sulykolja. Ráadásul úgy két óra múltán már a giccsességtől sem tartotta a távolságot. A színészek kiválóak, mindenekelőtt a filmrendező apát játszó Stellan Skarsgĺrd. (És milyen jól áll neki Máté Gábor szinkronja!) Két jelenet miatt írok, azok magasiskola jellegűek. Az egyikben a tíz év szünet után, utolsó filmjére készülő hetvenéves filmrendező elmegy a megszokott operatőrjéhez, hogy felkérje a forgatásra. És ez alkalommal szembesül avval, hogy rég nem látott alkotótársa már nincs olyan fizikai állapotban, hogy a feladatot, amelyre szívesen vállalkozik, elvégezhetné. Ül a két férfi egy dohányzóasztalnál, pohárral a kézben. Egyetlen igaz szót sem ejtenek a problémáról – lekommunikálják a helyzetet. Fájó szívvel, de értik egymást. Csodálatos. A másikban főhősünk egy részeg éjszaka után arra ébred, hogy mindjárt jön a főszereplő színésznője, márpedig nála a házban teljes a rumli. Az asztalon ételmaszat, szemét, kiömlött vörösbor. Stellan Skarsgĺrd megragad egy teljes tekercs papírtörlőt, odafogja a mosogató csapja alá, ráereszti a vizet, majd evvel áll neki letakarítani az asztalt. Azt hiszem, ebből a képből meg lehetne alkotni a takarító férfi szobrát. (Jó, legyen csak határozatlan a névelő. Egy takarító férfi szobrát.) Kedves férjemet benyeli az egyetem. Én tüzet oltok. Épp abszolváltam a Maszat-hegyet. Kerestem valamit az Ahol hely vanban, egykori műsoromban a Rádió Q-n (2010–2017). Végigtekertem az adások listáján, közben észleltem, hogy húszan haltak meg a vendégeim közül azóta. Na ezt nem kellett volna. Voltaképp csak ezt a beszélgetést akartam hozni ma. Érdekes is, de ami végképp ellenállhatatlan benne, az Jánossy Lajos zakója hajtókáján a kis falihőmérő-kitűző! Munkahelyi jegyajándék vagy jegykedvezés révén kerültem tegnap este a MüPába, a Fesztivál Színházba, a Recirquel Paradisum című cirkusztánci vagy tánccirkuszi (leírva ez utóbbi néz ki jobban) előadására. Sosem láttam még Vági Bencétől és társulatától semmit, csak ismerem a történetüket. Mondjuk amikor olyanokat olvasok a színlapon, hogy „a Paradisum az elpusztult világ elcsendesedését követő újjászületés mítoszát kutatja, ahol a kommunikáció eszköze a test, az egyetlen közös nyelv a mozdulat, az idilli létezés teremtményei a körülöttük lüktető ’életanyag’ folyamatosan alakuló, örvénylő természeti erejéből bontakoznak ki”…stb., akkor hajlamos lennék a kardomért nyúlni, de különben tudom értékelni azt a komoly, fegyelmezett és erőteljes munkát, amit a hat gyönyörű, fiatal, formás táncos/artista (négy fiú, két lány) végez füstben, fényben. Azt például direkt szeretem látni, tudni, hogy van, aki minden porcikája, izma, csontja, szőrszála fölött fölényesen tud uralkodni. Ahogy az első számban mutatkozó fiatalember a rúdon. Kisvártatva azonban eluntam az előadást, jóllehet csak egyórás. Az intellektuális tartalom, vagy amit annak igyekeztek eladni, nem jutott el hozzám, formailag pedig bár mutatósnak, de egysíkúnak találtam a produkciót. Fáradt lévén az alig elviselhető nagy hangerő ellenére is képes lettem volna elaludni (a zsongás-bongás-zene hatására), ha nem jön végül a létrás csávó, aki felébresztett. Egy szál támaszlétrája volt, avval táncolt, mászott fel rá, állt rajta, ment vele, kislabdákat dobált és kapott el a tetején. Tulajdonképpen elhibázta Vági Bence, hogy bevette a műsorba a létrás csávót*. Őt látva rövid úton nyilvánvalóvá vált, hogy lehetne ezt a műfajt nemcsak ilyen mélyen artisztikusan, hanem szellemesebben, izgalmasabban, eredetibb módon is csinálni. *Az AI szerint Andrii Maslov a neve. Nem jártam még a MOM Park mozijában, most először, sajtóvetítésen. (Alig bírtam megtalálni, áttekinthetetlennek tűnt az épület.) Nem kifejezetten hagyományos plázamozi: már-már túlzó kényelem, fotőj, szeparéhangulat. Nekem bőven elég, ha az ülőhely hagy távolságot a szomszédtól és átvethetem egyik lábamat a másikon, de itt még zsámoly is van, lábfeltevéshez. A 10éjszakás kalandot néztem meg, Kalmár Péter produkcióját Novák Erik rendezésében. Az előzetes anyagban nem láttam sehol azt, amire hamar rájöttem, és aztán a vége stáblistán jelzik is, miszerint a forgatókönyv Arthur Schnitzler Körtánc című színdarabja nyomán készült. Abszolút helyénvaló egyébként, Kornis Mihály Körmagyar címen a Vígszínháznak megírta az első magyar verziót a nyolcvanas években az akkori korszakról, most Kalmár Péter pedig a 2020-as évek Körmagyarját. (Arra tippelek, hogy ezt ő még a NER-ben, a NER-nek találta ki. Az sem lehet véletlen, hogy Thuróczy Szabolcs az első név a főcímlistán. Nyilván kellett kicsit alkalmazkodni a váltáshoz, no problem, nem tűnik úgy, mintha a NER ripsz-ropsz eltűnne. Megbukott, de nincs vége.) A film lendületes, illúziótlan, egyszerre szórakoztató és taszító. Az alkotó humoráról, képi fantáziájáról és technikai ügyességéről is árulkodik. A szitáros fiúnál némiképp elengedett engem a mű – annyira gyengének találtam a színészi jelenlétet, a felbukkanó újabb színésznők is halaványodtak ott már –, de pár ásítás után gond nélkül visszatértem. Egy független filmről van szó, amelyet 80 moziban kezdenek vetíteni szeptember 17-én. Bravó és hajrá. Este aztán színházban voltam, arról majd holnap nem írok. Az Átriumban voltam kedden este az Alíz – engedd szépen, hogy megegyelek premierjén. Orlai-Füge-Gergye produkció, mintegy folytatványmunka a MILF után. Pető Kata, Rohonyi Barnabás, hozzá Hernádi Judit és Gergye Krisztián. Az volt a tervem, hogy ezt írom a Mozgó Világnak ebben a hónapban, de elbizonytalanodtam és -szontyolodtam az előadás végére. Aztán eszembe jutott régről Koltai Tamás kérése, hogy írjam meg akkor is, ha nem akaródzik, ha tanácstalan vagy ötlettelen vagyok, ez a feladat. Úgyhogy nem vetettem el. Volt Alíznak, vagyis a megbízhatóan csodálatos Pető Katának egy mondata, amely arra utalt, hogy találhatok én ővele közösséget. Úgy szólt, hogy „nekem nem igazán megy ez az itt és most szitu, inkább az ott és akkor embere vagyok.” Avval is biztattam magamat, hogy a Mozgóban talán esszéisztikusnak nevezhető (bár én inkább csak csapongónak mondanám) cikkeket szoktam írni, és a főszerkesztő szereti ezeket, szinte mindig szépszavúan megdicsér. Az ilyen mailjeit általában irigykedve olvasom, hogy mennyiféle pozitívumot tud felhozni, mert én szinte sosem szoktam megdicsérni a Spiri-szerzőimet. Alighanem úgy vagyok vele, hogy csak akkor szólok, amikor valami gondom van. (Mint kiskorában Gárdonyi Géza a sótlan leves miatt.) A Dunánál leledzem, magamban, mert van két dolog, amit itt tudok legjobban. Írni és aludni. Úgyhogy amíg fázni nem kezdek, szívesen kitartok. De jövő héten már kezdődnek a menések ide-oda. 1909-es Nyugatot olvasok, összevont szám, rengeteg cikk Adyról. Mind írtak róla: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Babits, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért stb. Aztán van Karinthy Frigyestől egy írás Vers és szavalás címmel. Hitetlenkedve még és csodálkozva, de fel kell jegyeznünk: nagy Magyarországon aktuális lett a költészet. Azt mondják – én nem tudom, igaz-e – az emberek vesznek már verses könyveket, beszélnek versekről és – némelyek szerint – már disztingválni is kezdenek. Akárhogy van is, nekem már az is nagy dolog, hogy íme, szabad és lehet beszélni versekről, hogy például megírhatom ezt a cikket és nem kell szégyellenem magamat érette, sőt talán lesznek, akik el is olvassák. Lesznek, lesznek – ha némi spéttel is. Van egy mágikus tulajdonságom. Szinte minden boltban besípol rám a rajtacsípésjelző a kapunál. Befelé is – bár az sosem kelt érdeklődést –, kifelé is. Megszoktam már, rá sem hederítek. Hanem legutóbb egy elegáns lakberendezési boltból távozva utánam szaladt a Bajcsy-Zsilinszky útra egy fiatal eladólány, és zavartan mondta, hogy jelzett a kapu, és a csomagomat meg kell néznie. Mondtam, persze, bocsánat, mindig így van, nekem ez már természetes, azért nem álltam meg. Belenézett a szatyromba, felkínáltam neki aztán készségesen hátat fordítva, a hátizsákomat is, nyugodtan nyissa ki, de csak megrázta a fejét, ezt már restellte volna. Nem tudom… Jó ez az én tulajdonságom valamire? Hasznosítható az emberiség vagy a magam javára? Csak úgy lekerült a polcról (alátétnek papíron íráshoz) a drámák részlegből egy kötet. Kiss Irén Kémopera, 1988-as kiadás. Az első színdarab benne A haza bölcsessége című történelmi dokumentumdráma, Tisza Kálmán miniszterelnök bukásáról szól. 1888-89-ben játszódik, van előtte egy bevezető: politikai helyzetkép, „nemzetlélektani” helyzetkép, Tisza Kálmán pályája. A bevezető utolsó sorai: Bukását, kortárs visszaemlékezők és az utókor történészeinek egybehangzó véleménye szerint, a saját korlátlan hatalmába vetett mértéktelen és csalóka hit okozta. Jó, felfrissítem magamnak ezt. Még életemben ilyen hézagmentes autós ember nem voltam, mint tegnap. Beültem a kertben a kocsiba – mert ez lett az idei nyár egyetlen munkálati eredménye, a gombnyomásra nyíló-csukódó autóskapu –, elhajtottam Pestre, kiszálltam a Müpában, megnéztem a Fesztivál Színházban egy előadást, aztán vissza ua., légmentesen. A Salzburgi Marionettszínháztól láttam A varázsfuvola rövidített változatát. Elbűvölőnek találtam. Megírom a Spirire. Volt az előadás alatt egy megrázó pillanat. Miközben mozgatták a játszók a sokzsinóros, kecses, hihetetlenül finom kifejezőképességű bábokat, véletlenül feldőlt valahogy egy kisebb díszleteleme a színpadképnek. Épp nem oda néztem, tehát nem láttam, hogyan történt, csak a következmény tűnt fel: ott hevert a színpad elejében, a rivaldánál az oda nem illő, sőt kifejezetten zavaró tárgy. Csak hevert és hevert. Ekkor fel kellett ismernem, hogy váratlanul beleütköztünk a műfaj korlátaiba. Itt vannak ezek a szépséges, bonyolult bábok, amelyekkel ezek a kiváló bábszínészek csodákra képesek. De nem tudják megfogni és kivinni a problematikussá vált tárgyat. Legalábbis a bábjáték szabályain és keretein belül nem tudják. Felteszem, odafenn, a takarásban dolgoztak, gondolkodtak a megoldáson. Eltelt huzamosabb idő, mire egy félsötétben a torlasz hátsó részét eltüntették. Később a Tamino báb takarásában az elülső elemet is lesöpörték a mélybe. Zenével leplezte Mozart. Odahagytam a nyári lakot. Kicuccoltam, rendet raktam, fel is mostam – aztán pláne csábított a hely a maradásra. Hétvégén lesz az idei kritikusdíj-átadó. (Megjegyzem, amikor nyáron kiderültek a hármak, a kategóriák díjvárományosai, akkor eléggé elcsodálkoztam azon, hogy a legjobb női és férfi főszereplő kategóriában a három-három legjobb közül négyen monodrámával jeleskedtek. Tulajdonképpen helytelenítem ezt a fordulatot. Úgy értem, számomra a legjobb főszereplő feltételezi, hogy más szereplők is vannak, akikkel a főszereplő kapcsolatban áll, együtt játszik. Jó, persze valid ez is, a győztes szólózás, de nekem mégis fura.) Nagyra értékelem az elnökség dolgosságát: kritikusdíjas beszélgetéseket szerveztek erre a hétre esténként a Freedomban. El is mentem tegnap arra, amelyen a posztumusz életműdíjat kapott Nádasdy Ádámra emlékeztek. Nem bántam meg, érdemes bő egy óra volt. Turbuly Lilla kérdezte Pikli Natáliát és Török Tamarát. Felkészültek és tudásosak voltak a három nők. Két helyeset elmesélek: Amikor Nádasdy Ádám a Hamletet fordította az Örkény Színháznak, tudta, hogy Csuja Imre játssza majd Poloniust. Valószínűleg azért lett nála Polonius kicsit kedvesebb, mint az eredetiben – mondta Natália. Tamara pedig felidézte, hogy lekéste a virrasztást, amit Nádasdy Ádám halálakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban szerveztek. Mire odaért, már bezárt a PIM. De nem ő volt az egyetlen, aki így járt: emberek nagyobbacska csoportja gyűlt össze a kapunál kitett fénykép és a mécsesek előtt. Nem ismerték egymást, álltak ott, aztán egyszer csak elkezdtek mesélni Nádasdy Ádámról. Ki-ki elmondta a maga történetét vele, róla. Az est végén, távoztamban még megkérdeztem Márkot (versből tudom a nevét), Nádasdy Ádám özvegyét. Vagyis mondtam neki, hogy amikor nemrégiben mindenki köztársasági elnökjelöltet válogatott, akkor mi kedves férjemmel arra gondoltunk, hogy ha Nádasdy Ádám élne, ő pont nagyon jó lenne köztársasági elnöknek, ráférne erre az országra. Kérdeztem tőle, hogy szerinte elvállalta volna-e. Hopp, de azt meg nem kérdeztem meg, hogy megírhatom-e a válaszát. Átlapoztam a kerületi képesújságot, a Mai Belváros címűt. Úgy tűnt, mintha mostanra valamelyest csökkent volna benne az egy lapszámra eső Szentgyörgyvölgyi polgármester fotók száma. Olvastam aztán a hirdetést arról, hogy a kisgyermekes szülők az önkormányzat 50%-os támogatásával 3 előadásos bérletet vehetnek a Vígbe vagy a Pesti Színházba (vagy mindkettőbe). Tényleg nem sokért. Bár én személy szerint nem sokért sem kérném a 19-20. sort, vagy az erkély 5-7. sort, amit kínálnak. Ennek kapcsán írják a bérletes előadásokat, az évad bemutatóinak szereplőit, ömlesztve. Nézem, kik játszanak az Alekszandr Bargman rendezte Cseresznyéskertben. Felsorolnak nyolc színészt, és nem látok köztük egy Lopahint sem. A Freedomban rendezett kritikusdíjas beszélgetések sorában tegnap este az életműdíjas Ascher Tamást kérdezte Csáki Judit. Ezúttal jócskán akadtak érdeklődők, szép számú jegyvásárló közönség jelent meg, plusz a fellépő felek növendékei a freeszfe-s Ascher–Forgács színészosztályból. Szerintem jól sikerült, élénk beszélgetés folyt. Judit a maga szuverén, karakteres módján bonyolította le, Aschert pedig mindig érdekes hallgatni, még akkor is, ha történetesen tudom a válaszát, folyton van benne valami új, friss. Jutott eszembe – mert szóba került ez ott –, hogy amilyen könyvet Judit csinálna Ascherral, én olyat biztosan nem, pontosabban biztosan nem olyat. Nem feltétlenül jobbat, nem feltétlenül rosszabbat. Másmilyet. Például nemigen hagyva benne nyilvános teret saját magamnak, magamra. Viszont olyan könyvet sem szeretnék csinálni, aminek a felét Ascher kihúzza. Mert ami könyvnek a felét ki lehet húzni, annak bízvást ki lehet húzni a másik felét is. Akkor pedig nincs is könyv. Visszatérve még a Mai Belvároshoz, a lap fő értéke, legalábbis alkalmanként, a viccrovat. Ott néha közölnek olyat, amin nevetek. Például most ezt: – Miért visz a víziló a szájában vizet a tó egyik sarkából a másikba? – Fészket rak! Tegnap is a Freedomba vezetett az utam, mert az esedékes beszélgetős programon kritikusügyeletesként én helyettesítettem Papp Timit, aki a céhünk mindent szervező-rendező-csináló talpköve. Hamar odaértem, úgyhogy kicsit sétáltam a környéken, a közelben. Van ott egy termetes ház, Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ a neve. Az udvarán találtam ezt a szobrot, amit azóta sem sikerült értelmeznem. Nem tudom összeegyeztetni a lábak, fejek, mellek számát. A Freedomban Puskás Panni beszélgetett az idei Jövő-díjat kapó Baltazár Színház tagjaival, Kováts Kriszta rendezővel, Keresztes Anna és Kovács Panka színészekkel. Évek óta nem láttam tőlük előadást, úgyhogy szívesen meghallgattam az élményeiket, tájékozódván a produkcióikról. Nem voltunk sokan, csak annyian, hogy körbeültünk a színpadon. A végén Pannival feltekertük a kritikuscéhes rollupot, hogy elhozzam, mert a Freedomban lejátszott, legközelebb vasárnap a díjátadón lép fel. Van egy hosszú, keskeny tokja, abba gyömöszöltük bele, aztán felszálltam vele a buszra. Titkon reméltem, hogy az utasok azt hiszik, valami szép hosszú fúvóshangszert szállítok, ami az enyém és játszani tudok rajta. Mondjuk egy didzseridut. Vagy egy ilyen hosszú tokban talán kettőt is viszek, duplán, didzsedidzseriduridut. Hetyke évadnyitány a Katonában: a Proton Színház Parallax című előadása. Ahogy megláttam a kétoldali vetítés között a gondosan be- és lelakott konyhát és Monori Lili matatását, rögtön tudtam, hogy én ezt már láttam. Ha nem ezt, akkor épp ilyet. Csak Láng Annamária volt Monori Lili lánya, nem pedig Kiss-Végh Emőke, mint most. (Az az Evolúció volt.) Ezt egyáltalán nem panaszképpen mondom, mert szerintem Kiss-Végh Emőke az előadás legjobbja, bár a legizgalmasabb Fekete Ernő. Persze nehéz legeket nevezni meg Monori Lili mellett, aki egyszerűen félelmetes. Úgy értem, konkrétan veszélyesnek hat: bármit megtehet, bármi kitelik tőle. Mindenféle eszembe jutott róla, a kivetített, gazdag, sokat megélt arcáról, a szétszórt fölényéről, a rezdüléseiről, az elesettségéről. Hol Castellucci előadását idézte fel bennem, hol pedig anyukámat – most lesz mindjárt 15 éve, hogy meghalt. Az egyrészes Parallax-produkció második felét nem láttam soha. Emlékeznék rá, ha igen. Van egy hosszas, merész, naturalista szakasz, amely kicsit sem passzol össze a nézői igényemmel és ízlésemmel, de hát a nemzetközi sikerű rendező, Mundruczó Kornél nálam nyilván sokkal jobban tudja, hogy mi megy ma jól a színházakban. Rafináltan korszerű. Volt egy pillanat, amikor Rába Roland Márkja azt mondta a szerelmének, Fekete Ernő Lacijának: 22 évvel ezelőtt milyen hamvas voltam, amikor először találkoztunk. Valami ilyesmit mondott. Rögtön láttam is magam előtt a fiatal, vékony, hajas Rába Rolandot kezdőként, a Katona Zsámbéki rendezte Tartuffe-je címszerepében, amit aztán a fiatal Fekete Ernő vett át tőle. Végül is van előnye annak, ha az ember öreg – addigra már mennyi sok kép gyűlt össze a fejében… Már a tavalyi évadban is szokatlanul szűkös volt a Shakespeare-kínálat – nem is tudtunk Gábor Miklós-díjat adni. Igaz, abban annak is szerepe volt, hogy Nádasdy Ádám már nem szavazott, és a további négy tag nem jutott dűlőre. Az idei szezonban még kevesebb Shakespeare-bemutatót terveznek. Az első mindenesetre lezajlott tegnap, a Rómeó és Júlia premierje Dunaújvárosban, Őze Áron rendezésében. A híres veronai párost Jankovics Katalin és Vrabecz Botond játsszák. Alig pár hete láttam őket a Maszat-hegyben Muhi Andrisnak és Maszat Jankának. Nem ígéretlenek – gondoltam –, Jankovics Katalinon a tavalyi Ahogy tetszik Rosalindájában is látszott, hogy van benne spiritusz. Drukkoltam nekik. Az előadás mintha egy felújítás alatt álló városban játszódna, fém állványok, fekete fólia, a színpad négy sarkában színesre világítható műanyag víztartályok. (Vagy nem azok, csak annak látszanak.) A jelmezeket, a színésznőkét hivalkodóan ízléstelennek találtam, szóval nem a látvány az erőssége a produkciónak. Hanem talán inkább valami fiatalos esetlenség, a sutaság bája. Akadnak szép pillanatok és sok bénaság. Az erkélyjelenet például a lehető legalkalmatlanabb helyre lett téve, a színpad bal hátsó sarkába, ahol az elülső oszlop takarja, Júlia hangja elszáll fölöttünk, Rómeó pedig eleve háttal áll nekünk, úgy beszél. Júlia az álhalálos méreg bevételéhez fekete ruhát vesz fel, majd kilép a képből, megfigyelővé válik. Ez pillanatnyilag szép, jó ötletnek tűnt, aztán azonban hosszan nevetségessé tette, hogy Capuleték az ágyon hagyott fehér kombinét gyászolják, azt rázzák, afölött siránkoznak, zokognak zajosan. Viszont megható volt az esküvő – a Kiss Attila Lőrinc barátjával játszódó jelenetek gyorsak, élénkek, tempósan és kedvesen viharosak –, szép a nászéjszaka lepedő borította hancúrja, és értékeltem, hogy ezúttal Rómeó anyukájával is foglalkoztak, ráadásul a mindig finom Nagy Enikő játssza. A zenehasználat hatásos. A bálban és a fináléban is lebonyolít a szereplőgárda egy közös koreográfiát. Érdekes megfigyelni, mert jellemző a társulat egyenetlennek mondható színvonalára, hogy bár mindannyian ugyanazokat a mozdulatokat végzik, mégis: ahogy Jankovics Katalin vagy Vizkeleti Zsolt csinálják, úgy az tánc, ahogy mások, az meg csak lépkedés. Remélem, hogy a dunaújvárosi diákokat megérinti majd az előadás, ennél többet rokonszenvem jegyében nem kívánok. Nagyon is készültem színházba, hogy megnézzem Tózsa Mikoltot, akit ezóta nem láttam. Már egyszer volt jegyem az It’s a MATCH – or will be – maybe-jére, amit játszott tegnap az Artusban, de akkor elmaradt. Tegnap pedig el kellett végeznem valami időigényes dolgot mára, amire ráment az estém is. Míg a kezem dolgozott, meghallgattam Gulyás Márton kétórás Partizán-interjúját Krasznahorkai Lászlóval. Nagy önfegyelemmel, amennyiben az idő múlásával egyre sűrűbben, az utolsó etapban már jószerével kétpercenként szóltak közbe a reklámok a youtube-on. Lefegyverzőn tiszta, józan és higgadt, ahogy ez az ember gondolkodik a munkájáról, az emberekről, a világról. Egy sajtpapírra közben gyorsan felírtam ezt, amit egy ponton mondott: Egy villamoson egy gazember elég. Egy villamoson egy jó ember nem elég. A kritikusdíjak átadása zajlott tegnap az Eötvös10-ben. Színházcsinálóék csinálták a műsort, vagyis Urbanovits Krisztináék, konferált Martinkovics Máté és Lestyán Attila. Profi, pergő, flott, jól szabott volt az egész. Szépen passzoltak hozzá az ügyesen hozzá varrt Thomas Bernhard-szövegek. Lett helyük azoknak a díjazotti érzelmeknek is, amelyek itt-ott helyet követeltek maguknak. A díjlista, amely idén 17 kritikus szavazataiból kerekedett ki, nekem teljesen rendben van. Mondhatom talán, mert mindent láttam, ami a listában szerepel, és a díjak nagy többségének személy szerint is igen örültem. (Négy első helyezettem nyert a szavazólapomról, azt hiszem. Voltaképp öt.) A normál méretű, egyrészes est végére Sahin-Tóth Sára rendezett egy performanszt Ascher Tamás életműdíja kapcsán, amiben részt lehetett venni. Úgy képzelte el, hogy a színpadon ott lesz Ascher bódhiszattvává lágyított, indákkal körülölelt portréja, amelyhez thereminszó kíséretében áldozók járulnak és elhelyeznek ott mindenféle tárgyakat a díjazott boldogságára. Én időt áldoztam, vittem jó sokat és sokfélét Aschernek egy nagy üvegvázában. Evvel egyidejűleg kipipáltam egy gyerekbakancslistás tételt. Kislánykoromban elképzeltem ugyanis, hogy bár katona nyilván nem leszek, de egyszer majd szeretnék komolyan, ünnepélyesen és jelentősen tisztelegni, és ezt az igényemet az úttörőség nem igazán tudta kielégíteni. Itt volt a pillanat. Végezetül bejött Székely Kriszta, és távirányítóval elindított egy természetfilmet, amelyben katonás színészek az Ascher nevű egyedet mutatták be pompásan. Külön gyönyörűséget jelentett, hogy ebben a filmben újra láthattam Keresztes Tamást Ascher Tamásként. (Keresztes Tamásnak a kisujjában vagyok – mondta utána Ascher.) Ezúttal, gondolom, nem volt pénze már a céhnek vendéglátásra, pezsgőre vagy tortára, de a művház büféje működött, a kis forgalmú utca járdája-útteste idén is jól bevált dohányzónak, azután pedig bizonyára minden alkotócsapat és csoport megtalálta a megfelelő vendéglátóipari egységet az este folytatásához. Kiss Judit Ágnes: Halloween Ha egy évben egyetlen napra visszajönne, kitakarítanám a házat, valami diétásat főznék, aztán a kávé mellé mégis muszáj volna süteményt enni, megnéznénk egy Karády-filmet, sétálni mennénk és kikötnénk egy turkálóban, nem engedném el a kezét, aztán pár év után elmaradna a takarítás, nem lenne időm főzni, se kedvem a turkálóhoz, unnám a Karády-filmeket, kihúznám a kezem az övéből, hogy valami mást fogjak meg vele, megszoknám azt az egy napot, ahogy a többi háromszázhatvannégyet megszokom. A magyar dráma napja volt tegnapelőtt, ilyenkor Székelyudvarhelyen szoktam lenni a kortárs dráMA fesztiválon. Most is ott vagyok, illetve itt. Rutinos udvarhelyi vendég lévén rávettem elsőbbségileg kisbőröndöt a repülőjegyre, mert tudom, hogy itt pár nap alatt is képes sűrű évszakváltást produkálni az időjárás, strandpapucstól hócipőig bármire szükség lehet. Esőre és 11-12 fokra érkeztem, valamint a kolozsvári Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület Lalele, păsări și beton című előadására, Leta Popescu rendezésére. Elvileg lett volna angol feliratozás, gyakorlatilag viszont elmaradt. Négy testszíndresszes fiatal lány játszotta egy félig épült falon. Annyiban mindenképpen különlegesnek tetszett számomra, hogy beszéltek, mozogtak, pózoltak, helyezkedtek, interakcióztak, és ezenközben másfél óra alatt még csak segédfogalmam sem támadt, hogy hol vagyunk és miről lehet itt szó. (Ilyen még nem fordult elő velem külföldön sehol.) Utóbb megtudtam, hogy a szöveg bonyolult és költői, és hogy a lányok a világon mindent játszottak, váltogatva karaktereket, tárgyakat, testrészeket, érzeményeket, ezen túlmenően feminista és proklamáció jelleggel bír a produkció, szolidarít a nők elleni erőszak áldozataival. Az előadást ugyanaz a nő rendezte, aki tavaly is nagy sikert aratott itt Az éjszaka királynőjével, aminek akkor szintén nem jutott fordítás. Utána a gyergyói Figura lépett fel a Bányavirággal. Gondoltam, talán megint félrevezet a programfüzet, mert az írta, hogy két és fél óra egy szünettel. Miközben tudhatjuk, mert népszerű, sokhelyütt játszott darab Székely Csabáé, hogy egyben szokott menni, bő másfél órában. Nem tévedés, Faragó Zénó rendező és társai, a színészek – Barti-Lehel András, Fodor Alain Leonard, Pascu Tamara, Moșu Norbert-László és Mezei Gabriella – kibővítették a darabot úgy verbálisan, mint stilárisan. Nem éreztem ezt múlhatatlanul szükségesnek. De erről most ne többet, mert Bánya-jelentéseket vállaltam a Revizornak. (Kettő lesz.) A program szerint egybeestünk Sebestyén Aba Bohócöröklét című, Kovács András Ferenc alapú koncertelőadásával. De aztán lehetséges, hogy későbbre tették, bele az éjszakába, talán erre utalt a vacsorahelyszín, amikor rogyadozva hazaindultam. Ha így volt is, számomra az két perccel a beájulás előtt már sajnos teljesíthetetlennek bizonyult. Tegnap délelőtt a szakmai beszélgetésen a gyergyóiak elmondták, ők annyira tudják a Bányavirág világát, hogy akkor most ehhez az általuk eddig nem ismert darabhoz hozzátették a maguk szövegeit, hogy elmélyítsék a karaktereket. Tegyük fel, hogy jobban értenek a darabíráshoz Székely Csabánál, akinek munkáját sikeres Bányavirág-bemutatók tömege igazolta vissza. Tegyük fel, hogy a székely szereplőket nem locsogóvá tették, hanem gazdagították. (Bár ha feltettük, én le is venném.) Akkor még mindig van valami, amit nem értek. Hogy miért azt írják a színlapon, Székely Csaba: Bányavirág. Miért nem azt, hogy Székely Csaba műve nyomán. Vagy hogy Székely Csaba Bányavirágát átdolgozta, továbbfejlesztette, feljavította a társulat. Az Ivánt játszó Barti Lehel-András elmesélte, hogy a nagymamája minden nap imádkozik érte, amikor tudja, hogy az unokája aznap ezt a káromkodós szerepet játssza. Szeretettel mosolyogtam. Két román előadás szerepelt tegnap műsoron. Délután a kolozsvári Pivot Táncszínház Camera de vizionare előadása ment (magyar felirattal), amit fiatal, világjárt film- és színházi rendező, Jasmina Cloșcă írt-rendezett. Rövid távon utópisztikus: a nézőteremben vagy vetítőteremben játszódik, ahol az emberek médiafogyasztását tesztelik, elemzik, manipulálják. Három egyforma külsejű, csinos, hostess-szerű munkatársnő szőke parókában, rövidnadrágos rózsaszín szettben, piros tűsarkúban, pontos tánckoreográfiával. Egyszerre ijesztő és szórakoztató látomás. Este a bukaresti Metropolis Színháztól a Frank világa című előadás, amit ugyanaz a népszerű román szerző, Alexandru Popa írt, akinek tavaly is szerepelt egy darabja a kézdivásárhelyiektől, amelyen bosszankodtam. A mostanit előre elolvashattam magyarul. Háromszereplős, és az apa-fiú kapcsolat érdekesen, figyelemreméltóan indul benne, aztán idővel a fordulatok nyomán éppen hogy ellaposodik a dolog. Az apát egy színészbölénynek látszó nagy, magabiztos, orgánumos ember játssza, Adrian Titieni. A fiú szerepét adó Vlad Zamfirescu rendezte az előadást: végül egy bulvármelodrámát csinált belőle. A harmadik szereplő a pszichológusnő, akinek – szélen ülvén – rendezői figyelmetlenségből kifolyólag 55 percen át nem láttam az arcát, csak a hamis fényű parókáját. Fél tíztől Cári Tibor és zenésztársai – Koszorús Krisztina, Szabó J. Attila, Kiss Attila és Magyari Etelka – adtak elő megzenésített Shakespeare-szonetteket, amiből erőm végén még vettem egy nagyobb darab ízelítőt, finom volt. Tegnap a Csíkszeredából jött másik Bányavirágot láttuk, Bordás Attila rendezését, amely megelégedett Székely Csaba szövegével (én meg az előadással). Este pedig Tasnádi István Nézőművészeti Főiskolájának lokalizált verziója szerepelt műsoron Nézőművészeti mesterkurzus címmel, Sárosi Áron rendezésében. Kolozsvári függetlenek adták elő, a Váróterem Projekt, úgy, hogy magától értetődően és szellemes módon magukra és a helyi viszonyokra alakították. Erről most nem is mondok többet, mert ma van az a nap – mindig van itt egy olyan nap –, amikor nekem kell beszámolót írnom az előző nap eseményeiről a fesztivál honlapjára. Mára tehát csak annyit ide a naplómba, hogy van újdonság Székelyudvarhelyen: idén felavattak egy holokauszt-emlékművet, egy elnyúló emléktáblát a református kollégiumnak a főtérre nyíló boltíves kapualjában. 381 név szerepel rajta, az Udvarhelyről elhurcolt zsidók névsora. Érdekes helyszín, kicsit eldugott, mégis bizonyára sokan járnak arra, mintegy sorfalat menve az áldozatok előtt. Tegnap volt a napos udvarhelyi nap. Csak este fordult hidegre az idő, de már az is relatív. Mostanra ugyanis lett egy viszonyítási pont: semmi nem lehet annyira hideg, mint tavaly a Jégcsarnok. Persze a nap is relatív, hiszen a fesztiválnap voltaképp nem ér véget az esti utolsó előadással. A vendégek és házigazdák közül sokak számára utána jön a java. De aki hamar nyugovóra tér, az is visszatér reggel az előző napi előadásokhoz. A róluk való tájékozódásra, gondolkodásra, eszmecserére való a szakmai beszélgetés 11-től a Szarvasban. Két román előadás szerepelt napirenden, a lehető legeltérőbbek. Az egyiket, a Camera de vizionare címűt fiatalok csinálták, kolozsvári függetlenek, Magyarországon fizikai színháznak nevezett műfajban friss, kortársi energiákkal. A másik, a bukaresti Metropolis Színház Lumea lui Frank című előadása a vérprofi bulvárnak az a típusa, amelyik mélyre hatoló drámának igyekszik kiadni magát. Mindkét produkció megtalálhatta Udvarhelyen a maga nézőit, a számítását, a kedvező fogadtatást. A beszélgetésen Adrian Titieni, aki a Popa-darabnak nemcsak húzóneve, de húzószínésze is, azt mondta, hogy ez a színdarab örökérvényű, több száz év múlva is játszani fogják. Ezen eltűnődtem kicsit. Nem fogok nagyon örülni, amikor majd több száz év múlva ülök a nézőtéren, és még mindig vagy megint ilyen, magát halálosan komolyan vevő melodrámát kell néznem, statikus szószínház formájában. Aztán este a Nézőművészeti mesterkurzuson rájöhettünk, hogy több száz év múlva talán már nem is lesz színház. Hiszen 2031-ben bezárják az összeset, és erősen kétséges, hogy utána valaha is sikerül az újranyitáshoz szükséges nézőmennyiséget kitermelni, kiképezni és munkába állítani. A délelőtti szakmai beszélgetés és a második esti előadás között megnézhettük a Csíki Játékszín Bányavirágát. Magyarországon van olyan kortárs drámafesztivál – lehet, hogy idővel a tiszai szél meglegyinti majd –, amelynek programjába Székely Csabát nem szokták beválogatni. Tartom szerencsénknek, ha az udvarhelyi kortárs drámatalálkozó ellensúlyozza az ottani hiányt, és idén három Székely Csaba-előadás is vendégeskedett itt: A diktátor Galló Ernővel, valamint két Bányavirág. Ez utóbbiak tézis és antitézis szerepben is felléptek. A gyergyóiak Faragó Zénó rendezésében duzzasztásnak vetették alá a művet, a csíkiak maradtak az eredetinél, s lám, Bordás Attila rendezői irányításával milyen szépen megszólaltatták s működtették. Kozma Attilának a kisujjában van az egész, Kányádi Szilárd készségesen tántorog mellette, Dálnoky Csilla tévedhetetlenül találja meg a szöveg ritmusát. Tatár Zsuzsa figyelemreméltó Ilonka-alakításában mintha ott lenne valahol a remény is a reménytelenség mellett. Ráadásul ő tudja a legpompásabban kérdezni, hogy „Igazán?” A kolozsvári Váróterem Projekt Sárosi Áron rendezte Nézőművészeti mesterkurzusa szellemes találmány. Ez a saját képre és helyzetre formált Nézőművészeti Főiskola jól bevált az est fénypontja programnak. Összepasszoltak a dolgok, minden és mindenki illett mindenhez és mindenkihez. Csepei Zsolt, Dimény Áron és Gáspár-Barra Szilárd kivágták a rezet, és hát mi nézők is kitettünk magunkért valamelyest. Volt egy pillanat, amikor az erdélyi színháztörténetről mindent tudó színházi szülöttet tesztelve megkérdezték Gáspár-Barra Szilárdot, hogy 1985-ben a frissen megalakult Figura mit mutatott be legelőször Gyergyóban. És én egészen véletlenül, Haraszti Bálint Ildikónak köszönhetően pontosan tudtam, hogy a Tutyi-mutyi mókát. Gondolkodtam is az előadás végén, hogy erre való tekintettel ne kérjek-e a kapott és a jövőben nagy becsben tartott nézőművész igazolványból még egyet. Szívesen tudnám magamat kétplecsnis hivatásos nézőnek. Akkor tehát ez a fenti volt a beszámolóm a tegnapelőtti fesztiválnapról. Tegnap jött egy kolozsvári független színházi bemutató, a Shoshintól az Overtime, amely művészi dokumentarizmussal foglalkozott a kiégéssel, aztán pedig két monodarab, a jó című Románia következő elnöke Jakab Tamással és a személyes jellegű Szakadás Lajter Márkó Ernesztótól. Ezekre majd vagy visszatérek még, vagy nem, mert elutazóban vagyok, és holnap már másik ország másik magyar színházát nézem. A Pintér Béla-premier már itthon talált. Úgy képzelem, hogy az idei bemutatót még a rendesnél is nagyobb várakozás előzte meg: mit csinál, mit mond, mit mutat most Pintér Béla. Részint úgy jár az esze, ahogy szokott. Részint pedig összegez, történelmi távlatba helyez, korszakos emberminőség-vizsgálatot tart. Szomorú, keserű, fájdalmasan rezignált előadás a Flashback. Most kevesebbet lehet nevetni. Elképzelhető, hogy a kissé göcsörtösnek ható első jelenetek után ugyanúgy megállna a lábán a történet akkor is, ha nem kötnék évszámokhoz. Áttételesen vagy áttéttelenül is pontos, utalásgazdag. Pintér Béla munkásságából legutóbb Az imádkozóról írtam kritikát. Annak már négy éve. Azért írtam arról, mert nagyon erős hatással volt rám. Úgy éreztem, ez esetben elemezhetek, írhatok a hatásról meg a hatáskeltés módjáról és eszközeiről, vagyis nem muszáj szpojlerezni. Van egy ilyen fixa ideám: nem akarom szpojlerezni Pintér Bélát. Ez valamiféle altruista hajlam bennem, nem szeretném hátrányos helyzetbe hozni azt, aki nem látta a premiert és óvatlanul olvas. Erről a bemutatóról nem fogok kritikát írni. Szerettem a parókákat, mindegyiket. A sztoriról, a hősökről az jutott eszembe, amit Krasznahorkai László mondásaként hoztam ide pont egy héttel ezelőtt. Adorjáni Bálint figurája a gazember a villamoson. A többiek pedig nemcsak kevesek, de nem is elég jó emberek. Annyira legalábbis nem jók, hogy tudomást vennének a gazemberről. Inkább nem néznek oda vagy elhazudják maguknak a valóságot, és gondolják, hogy akkor fel sem merül a felelősségük. Talán az történt, hogy a programom szervezésekor spontán letagadhattam magamnak a koromból húsz-harminc évet. Úgy terveztem, hogy szombaton délután hazaérek Udvarhelyről, és vasárnap reggel elindulok Zentára a Mezei Kingáék színházának miniévadára. Vagy a másik véglet jön szóba, a demencia. Hogy elfelejtettem, a fesztiválozás fárasztó dolog még akkor is, ha én sosem megyek bele az éjszakába. Mindenesetre már hazafelé, a 100E buszon rogyadozva felismertem, hogy ez nem fog menni, és szánva-bánva csúsztattam egy napot a Zentára induláson. A miniévad első estéjén műsorra tűzött Baalt szerencsére láttam már. Az is van a fesztivállal, hogy a délelőtti, délutáni és esti programok közötti időkben nehéz dolgozni – én legalábbis nem tudok vagy nem szeretek lyukakban cikket írni részletenként. Most azért könnyebb a más dolgom, megy az alkalmanként kétoldalnyi haladás. Megjegyzem, még sosem hallottam, hogy a kolozsvári színházat Kámsznak hívják. Mármint így emlegetik, így nevezik a Kolozsvári Állami Magyar Színház név rövidítéseként. Azt akartam még feljegyezni, hogy a vásárhelyi reptérről marsrutkával jutottam el Udvarhelyre. (Vajon mi a hivatalos neve. Esetleg iránykisbusz? Megy valahová, mész vele menetjeggyel, és a közbeeső városokban-falvakban községekben le- vagy fel lehet szállni. Oroszul marsrutka, Moszkvából ismerem. De van az USA-ban is, például a manhattani buszpályaudvar és Hoboken, New Jersey között.) Zötyög az ember a mikrobusszal Székelyföldön, és élvezettel eszi a szemével a helységneveket, Csókfalvától Kibéden át Székelyszentlélekig. Szóval a IV. Kamarafeszt zajlik a Mezei Kinga és Dévai Zoltán vezette Zentai Magyar Kamaraszínházban. Én úgy őrzöm a hagyományt, hogy erről Szűcs Kati Criticai Lapjának szoktam beszámolót írni. Nem biztos, hogy ez a legjobb választás, egyrészt mert nagyon soká tart, míg megjelenik, másrészt mert Kingáék nehezen jutnak hozzá a laphoz – volt már olyan, amikor hónapokkal az események után már annyira szerették volna látni a cikket, hogy majdnem elküldtem nekik a még meg nem jelent „példányomat” –, de hát ez már így van. És a Criticai Lapok esetében talán nem is kell itt vészesen spórolnom a szavaimmal, mert mire az újság kijön, ki emlékszik arra, hogy mit írtam itt, nemde? Dede. Két előadást láttunk tegnap, elsőnek az Ikrek címűt Árkosi Árpád rendezésében. (Az mindig érdekes és valamelyest árulkodó a továbbiakra nézve, hogy ki van itt nézőként. Most picit meglepett Csányi János vagy Szarvas József jelenléte.) Az Ikrek romániai magyar szerző, Bódi Attila műve, aki a Lázadni veletek akartam című regényt írta, amelyből Sebestyén Abáék készítettek sikeres színpadi változatot. Az Ikrek egy ikerpárról szól. A magzati létük kezdetétől fogva testvérien beszélgetnek az anyaméhben. Lírai szöveg, a vége fejcsóválásra késztetett. Az elején egyszer valami olyasmi hangzott el, hogy apa a várandós anya hasába belefújt és purcogott. Majdnem felnevettem. Még sosem hallottam ezt a szót, de rögtön tudtam, mit jelent. Az ikreket Szilágyi Áron és László Roland játsszák csecsemőszettben. László Roland két éve került ide frissdiplomás színészként, miniévadon akkor szerepelt először. Feltűnően szépen fejlődött azóta, ezt nemcsak az Ikreken lehet látni, de pláne a Vilmányi Benett rendezte, Parti Nagy Lajos féle Don Juanon, aminek ő játssza a címszerepét magabiztosan, vagányul. Azt láttuk este, Don Juan – A kívánás szenvedélye címmel. Don Juanunknak ezúttal levetett szeretőként nagyon is markánsan rosszalló-szemlélő Sganarellája van Szalai Verebes Judit személyében, valamint majdnem zakkant, lilás-bordó-kékes-fekete Donna Elvirája, aki Dedovity Tomity Lea. Játszanak az előadásban a többiek is: Szilágyi Áron, Mezei Kinga, Dévai Zoltán. Aki az előadást rendezte, az Valaki – ez egyértelmű. Szabadtéri, napsütéses szakmai beszélgetés zajlott. Részt vettek az alkotók, a szerb és a magyar kritikusok, szakmai vendégek és a pécsi egyetem elsőéves színésznövendékei, Mezei Kinga és Vidovszky György osztálya. Este Nem félünk a farkastól, László Sándor rendezésében. Amikor megtudtam, hogy ezt adják, rögtön úgy gondoltam, Mezei Kinga játssza Marthát, és hívtak hozzá George-ot, biztos Pálfi Ervint, igen, remélem, őt. De kiderült, hogy a fiatalabb generáció lép fel, amit abból a szempontból helyeselhetek, hogy a színházvezető lehetőleg tartózkodjon a magára kiosztott darabok műsorra tűzésétől. Szalai Verebes Judit kicsit fiatal a szerephez, de tekintsünk el ettől. Tekintsek el attól is, hogy herótom van a műtől, amely itt és most még súlyosan túlírtnak is hatott. Tekintsek el attól is, hogy a kamaraterem intim közelségű nézőterének első sorában ülve nehezen viselhetőnek bizonyult szinte minden, ami ért: a veszekedések és kiabálások hangereje, a cigarettafüst, a szereplők egymás közti agresszivitása. Akkor most mindettől eltekintettem. És meghajolok az előadás megcsináltságának foka és a színészi munka alapossága előtt. Beletették, amit kell, a kevésbé körvonalazott szerepeket, a fiatalabb párt játszó Dedovity Tomity Lea és Szilágyi Áron is. Általában nehéz érteni, hogy ők miért maradnak itt vendégségben ezen az egyre szörnyűbb éjszakán. De ez a két színész most okát adta: röhögősre részegedtek, és már azt is mulatságosnak találták, ami nem az. Dedovity Tomity Lea Honey-ja amikor megkapta Virág György George-ától az első pohár konyakot, a szoknyájával megtörölgette a pohár szélét, amin a házigazda ujja az imént még ott volt. Ekkor azonosulni tudtam Honey-val. Az előadás csillaga Szalai Verebes Judit. Született Martha. Egy gyönyörű, vörös ragadozó, világító kék szemekkel, griberlivel, svunggal, temperamentummal, a gonoszság keserűségével, valamint olyan szép, cigarettázó mozdulatokkal, amivel Bette Davisre emlékeztetett. Közben jól látja az ember a színésznő erősen gömbölyödő hasát, ami groteszk, de vigasztaló: nem lesz itt mindennek vége. Úgy dolgoztak, megszaladtak mind a női harisnyák. Nincs ilyen nap ebben a hónapban.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
