Öt nap a fesztiválon

      Moszkvai mozimozaik

Tudósító — így nevezi magát, komolyan veszi a dolgot — megérkezik a Seremetyevo 2. repülőtérre. Megcélozza a XV. Moszkvai Filmfesztivál helyszínéül szolgáló Rosszija szállót. Felméri a kisebb falu nagyságú hotelt, melyben az egész fesztiválváros — vetítőteremtől sajtóközpontig — bennefoglaltatik, s tudja, hogy masszív távgyaloglásokra rendezkedhet be.

Tudósító edzett, tehát mosolyog, amikor nem akar szoba jutni az akkreditált újságírók tömegeinek. Az esti megnyitó ünnepségre azonban mindenki helyére rázódik. A színpadon száztizenöt zászló alatt, három asztal körül ülnek az ismert és ismeretlenebb világnagyságok: a játékfilmek, a rövidfilmek és a gyermekfilmek zsűrijét alkotják. Köztük van Jancsó Miklós, nem is lehet nem észrevenni, oly imponáló a bejövetele. Az első társaságnál Robert De Niro, a másodiknál Alesz Adamovics, a harmadiknál Parvati Menon az elnök. A legnagyobb tapsot De Niro kapja, a közönség kiéhezettnek látszik a lelkesedésre. A pazar csillároktól gyönyörű moziban egyébként nincs nagyszabású divatbemutató — demokratizálódott az esemény; a nappali viselet gyakoribb, mint a gálaruha. Maxiban szinte csak az indiai hölgyek lejtenek, de ők nem nagyestélyi célzattal.

Az üdvözlő szavak elhangzása után Eldar Rjazanov tűnik fel stábjával a színpadon, hogy bekonferálja az Elfelejtett dallam fuvolára című filmjét. A rendező néhány kedélyes szót ejt, bízik a sikerben. Optimizmusa a mű láttán érthetetlen: a film nem eleve rossz, de egy idő után egyenletesen és erőteljesen romlik.

A versenyművek vetítése másnap reggel kezdődik. Kettő közé általában beékelődik egy információs céllal bemutatott alkotás. Ilyen például — a jobbak közül — Arthur Penn Négy barátja, vagy a Robert De Niro főszereplésével készült Misszió, mely nem fontos mű, de gyönyörű. Kár, hogy egyidőben megy De Niro sajtókonferenciájával. Az érdeklődő döntse el, hogy vászonról vagy élőben tekinti meg a sztárt. A különböző programok természetesen és sajnálatosan folyton ütköznek, s az mindig utólag derül ki, hogy mi lett volna a leginkább érdemes a figyelemre.

A Tarkovszkij-retrospektív sorozat feltétlenül. Az Október moziban az első napi vetítés előtt többek között Vanessa Redgrave, Daniel Olbrychski, Margarethe von Trotta méltatja az idén elhunyt kiváló rendezőt. Majd Nyikita Mihalkov csak ennyit szól: nézzük inkább a filmeket. S a fesztivál két hete alatt lepereg Andrej Tarkovszkij minden filmkockája, a diplomamunkájától kezdve az utolsó, Olaszországban tavaly készített Áldozatig.

A város egy másik pontján közben megnyitják a filmművészek szakmai klubját. Itt aztán éjjel-nappal tartó nyüzsgés lesz — fotóriporterek, újságírók vernek tanyát, hogy el ne szalasszák a fel-felbukkanó nagyságokat. Az előcsarnok szinte egyfolytában reflektorfényben úszik. Az egyik sarokban Marcello Mastroiannit interjúvolják a szovjet tévések, a másikban Elem Klimovot az olaszok. A vetítőteremben rendszeresen találkozók, viták folynak. Például a glasznyosztyról, s ennek az eszmecserének rendkívüli következménye: pár nappal később ugyanitt levetítik a beszélgetés során szóba került Komisszár című, húsz éve készült és sohasem látott filmet. Rendezője, az akkor és azóta is elsőfilmes Alekszandr Aszkoldov megrendülten áll a színpadon — a bemutató közönségének ovációja közepette.

Közben odaát, a Rosszija fesztiváltermében konokul peregnek a versenyfilmek. Jó a visszhangja a lengyel Feliks Falk Az év hőse című művének, s sokaknak tetszett Rudolf Thome filmje (Goethe Vonzások és választásokja alapján), a Tarot. Jancsó Miklós a brazil Sergio Rezende alkotására (A fekete köpenyes férfi) hívja fel a figyelmet; a rendező Bunuel asszisztense volt.

Az első esték egyikén látott Oktoberfest (Dragon Kresoja rendezése) egyre inkább felértékelődik, mert a mezőny mindinkább gyengülőnek látszik. Az Oktoberfest hosszú ideje az első olyan jugoszláv film, mely napjainkban játszódik; munkanélküli, vendégmunkáslétre vágyó fiatalok a főszereplői. A bemutató másnapján, a sajtóértekezleten a rendező óvatosan, taktikusan válaszol a hősök kiúttalanságának tipikusságát firtató kérdésekre.

Üdítő irodalmi fuvallatot hoz a Lawrence-mű nyomán készült ausztrál Kenguru (rendező: Tim Burstall), s figyelmet kelt az NDK-beli Günther Scholz Tanúkihallgatása is. Az angol versenyfilmet, a Charing Cross Roud 84-et óriási érdeklődés kíséri. A terem zsúfolásig tele, aztán az első tíz perc után megállíthatatlan a menet: sorban távoznak azok, akiket nem köt le az amerikai „kékharisnya” (Anne Bancroft) és a londoni antikvárium dolgozói között zajló meghitt, finom levelezés története. A végén a rendező, David Jones feláll a félemeleti páholyban, s udvariasan meghajol a megmaradt félháznyi közönség tapsára. E leglátványosabb bukás után csalódást okoz az olasz pályamű is. Gabriel García Marquez ott ül a teremben. Francesco Rosi az ő regényéből készítette az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című filmjét. A kemény történet azonban lágy, lassú giccsé válik a vásznon. Alighanem az ifjú Delon velőtrázó szeme az egyetlen, amiért érdemes megnézni.

A kínai Szépségszalon (Szu Tong-jung mai témájú alkotása) és a mexikói Fő, hogy élünk (rendező: Louis Alorisa) vetítése között a vásárcsarnoknyi méretű büfé nyeli a tömeget. Közben a filmpiacon Abuladze máris világhírű Vezeklését, majd Gleb Panfilov új filmjét, A témát mutatják be. Sok szó esik a fiatal szovjet filmművészekről is: Karen Sahnazarov (a szovjet versenyfilm, a Küldönc rendezője) a filmművészeti főiskolán folyó képzés megreformálásának szükségességéről nyilatkozik, a klubban pedig ifjú tehetségek munkái láthatók, például egy Sinarbajev nevű növendék figyelemre méltóan hatásos, feszes rövidfilmje, a Nővérem, Ljuszja.

A moszkvaiak napok óta izgatottan várják Mihalkov filmjét, az Ocsi csornijét. Főszereplője, Marcello Mastroianni a cannes-i zsűri különdíját kapta — teljes joggal. A film profi munka, kedves, kellemes, nem több. Viszont nagy siker. Amikor kivilágosodik a terem, s megindul az ünneplés, megindul a rendező és az olasz sztár is. Könnyes szemmel ölelgetik egymást az alkotók páholyában. A kopaszodóra borotvált Szmoktunovszkij veregeti a vállukat, Ludmilla Gurcsenko egy csokor virágot hajít fel a meghatott Mihalkovnak. A taps nem akar szűnni.

Tudósítónak még módja van megnézni a franciák cannes-i nagydíjas filmjét, aztán jön a váltás. Veszi hát a kalapját, s elindul Seremetyevo 2. felé. S mert kicsi a világ, a taxiban olyan alkalmi útitársa akad, aki megmagyarázza, hogy a Sánta dervis című magyar—tadzsik koprodukció mitől nem lett jó film. Az úr egy török mozivállalat vezetője. Film az egész világ.

Stuber Andrea