Chicago

Ismét több helyütt ütötte fel fejét a Chicago. Fred Ebb, Bob Fosse és John Kander musicalje legutóbb 1981-ben volt látható Magyarországon, akkor Kaposváron, Pécsen és a Fővárosi Operettszínházban egyszerre. Most a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical tanszakos végzős osztálya és a szolnoki Szigligeti Színház társulata játssza egy időben. A börtön hátterű zenés karriertörténet bemutatása természetesen más célt szolgál az Ódry Színpadon és mást Szolnokon. A főiskolás előadás igyekszik megmutatni a színinövendékek képességeit – s konstatálhatjuk is, hogy a produkció résztvevőinek vannak bizonyos adottságaik. Kinek a megjelenése, kinek a hangja s énektudása, kinek a mozgáskészsége, kinek a prózai játéka figyelemreméltó. (Minden tekintetben meggyőzőnek egyedül Malek Andrea mutatkozik.) Sík Ferenc rendező és stábja tisztes erőfeszítésének eredményeképpen a kopott kis színpadon revüvé szorgalmasodik a látvány, s vélhetően kis költségvetés ellenére is. Szerény, de igyekvő csillogás-villogás keretezi a végzősöket, akik olyanféle alkalmasságot mutatnak, melynek birtokában bízvást elkezdhetnék az operett-musical műfaj alapos megtanulását. De erre már nem lesz idejük, hiszen holnap megkapják a diplomájukat.

A szolnoki Szigligeti Színház alapvetően prózai társulata nyilván nem elsősorban musicalből vizsgázik a Verebes István rendezte előadásban. A Chicago műsorra tűzése inkább arra szolgálhat itt, hogy a szolnokiak kielégítsenek két igényt: a közönségét és a sajátjukat. Egyrészt könnyű műfajjal, zenés darabbal szórakoztassák az arra vágyó nézőket, másrészt színházat csináljanak magukról, maguknak és az erre vágyó nézőknek.

Verebes István erős keze nyomán átalakul némiképp az alapanyag, s a Broadway-darab otthonra lel a Tisza-parti színházban. A fináléban már nem is Chicago-feliratot villódznak a színes villanykörték, hanem ezt: Szolnok. S hogy mitől lett helyivé és maivá Roxie Hart és Velma Kelly összefonódó története? Alighanem attól, ami Verebesnek eszébe jutott róla. (És itt nem arra gondolok, amit a műsorfüzetben nyilatkozik a rendező, mert olyat élő ember aligha mond: „Semmilyen darabot nem szabadna a saját lokális konvenciók szerint játszani. Az ortodox formális jegyek annyiban fontosak, amennyire ide szóló, provinciális mondanivalót hordoznak.”) Ez a Chicago a show-businnesről, pontosabban annak sajátosan magyar és kényszerű válfajáról szól öniróniával, önkritikusan és önmarcangolón. A szolnoki előadás éppen abból az erőfeszítésből hoz létre színházat, sőt, szinte drámát, amellyel az Ódry Színpadon imitálják a színházat. Az egyik produkció leplezi a szegényességét, a másik pedig a hiányosságokat teszi főszereplővé. Verebes és társai (át)értelmezésében ez a mű arról mesél, hogy milyen rettenetesen nehéz show-t és/vagy színházat csinálni olyankor, amikor se pénz, se posztó. A közönség gondtalan és gondolattalan kikapcsolódást igényel. A harsány, felszínes és olcsó – egyben drága, vagyis sokba kerülő – kommersz iránt nagy a kereslet, s kevesen kíváncsiak a komolyabb, gazdagabb, értékesebb teljesítményekre. Márpedig ki kell szolgálnia a publikumot annak, aki talpon akar maradni – ahogy Roxie Hartnak is ez a teendője, ha kedves az élete. A közvélemény figyelméért vetélkedik itt az összes férjgyilkos rabnő, mint ahogyan a nézők kegyeiért küzd a Konferanszié (Czibulás Péter) is, napi aktualitásokkal poénkodva, improvizálva, a szegénységtől szerénykedve. Semmi kétség: egy vidéki színházban vagyunk, az 1988/89-es évad végét járva. A színpadon a chicagói lányok – valójában a hajlandó művészek – talán még felhasználhatók e szomorú, össznépi revüben, de sikereiknek se mélysége, se hosszúsága nem lehet jelentős. Mire a fináléban lemossák a sminket, addigra kifakultak, megöregedtek, s nem lesz már rájuk szüksége senkinek. Morton mamával és Roxie-val * együtt énekelhetik valamennyien, hogy „lószar van, nincs más”. (Verebes István új dalszövegeket írt a darabhoz, ezek a korábbinál jóval nyersebbek és szellemesebbek.) A zene szűkebben hangszerelt Szolnokon, mint az Ódry Színpadon, jól alkalmazkodik a prózai színészek dramatikusabb, „sanzonosabb” előadásmódjához. Egri Márta szép, hosszú combú Roxie, aki hatalmas adag női rafinériát porcióz ki jobb sorsa érdekében. Spolarics Andrea Velma Kellyje behozhatatlannak tűnő hátránnyal indul: vetélytársnője sokkal bájosabb és kecsesebb nála. (Viszont Spolarics olyan élvezettel és élvezetesen énekel, hogy az már szinte jazzparódiának hat.) Igen kulturáltan dalol és játszik a Morton mamát alakító Meszléry Judit s az ügyvédet domborító Mertz Tibor, valamint szimpatikus igyekezettel kartáncolja és karénekli végig az előadást a társulat számos tehetséges, fiatal színésznője.

Stuber Andrea

*  Évekkel későbbi helyesbítő megjegyzés: nem Roxie-val, hanem Velmával.