Már nem vár csodát

Békés, boldogtalan hősnő

Amikor a Mielőtt befejezi röptét a denevér című, szokatlanul sikeres magyar filmet láttam, arra gondoltam, hogy a szerencsétlen sorsú asszonyok megformálásában Bodnár Erika verhetetlen. Remekbe szabott alakítások követik egymást a pályáján; egy sor elhagyott, kifosztott, magára maradt nő figurája idéződik fel bennem. Már-már elképzelni sem tudom a színésznőt másként, mint megtört tekintettel. De vajon mitől van az, hogy a rendezők mindig az „örök vesztes” megjelenítőjét látják benne?

— Talán érdemes lenne megkérdezni tőlük — mondja Bodnár Erika. — De az igaz, hagy az úgynevezett küzdőszellem hiányzik belőlem. Ha valaki piszkál vagy megbánt, nem veszem a fáradságot, hogy az „ügy” végére járjak. Ma már makacsul ra­gaszkodom ahhoz, amiben hiszek, és nincs kedvem fölöslegesnek tűnő vitákhoz. Ha úgy tetszik: rendben vagyok magammal. Az életemben már nem várok csodákra. Minden újnak, ami rólam — még a magam számára is — kiderülhet, a színház a tere. A Petőfi Sándor utcában, a Katona József Színházban telik az életem java. Az itt történteket — ha éppen kellemetlenek vagy nyugtalanítóak is, ha netán kudarccal végződnek —, nem tartom vereségnek. Értelmes csatákban szívesen veszek részt. A színházban sokkal többet követelnek, várnak el tőlem — és én is magamtól —, mint az életem bármely más területén. Az életben például hajlamos vagyok a lustaságra, könnyelműségre, de a színházban nem, mert ott ez az állapot azonnal bemérhető, s végzetes következményekkel járhat.

— A színházon kívül nem történhetnek csodák?

— Negyvenéves koromra számot vetettem azzal, hogy mi jöhet még, és mi az, ami végleg elmúlt. Tisztába jöttem önmagammal, s ez kellemetlen dolgokkal való szembenézést is jelentett. Ha valaki felismeri a hibáit, az már a megbékülés kezdete. Lassan elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok. S ekkor azt is felméri az ember, hogy meddig juthat el a pályán. Ez persze nem feltétlenül egyezik meg azzal, hogy milyen színésznek tartja magát. Az utóbbiban nagyot lehet tévedni. Az előbbiben reálisan megítélhetők az esélyek.

Amikor A mizantrópot műsorra tűzte a színház, nem kellett rágni a körmöm, hogy Céliméne én leszek-e. Addigra már végiggondol­tam a koromat, az adottságaimat, a lehetőségeimet, s tudomásul vettem a tudomásul veendőket. Ha ezt valamiféle békének lehet nevezni, nevezzük annak.

— Ezt a békét nem „eszik” a szerepek? Nem rontja a közérzetét, hogy boldogtalan asszonyokkal kell azonosulnia szinte minden nap? Hogyan viselte például, amikor látta magát a Mielőtt be-fejezi röptét a denevérben?

— Nem láttam a filmet.

— Az hogy lehet?

 — Nem néztem meg, mert úgy éreztem, a film csak megérinti azt a súlyos témát, amelyet felvetett. Nem voltam boldog a forgatáson. Legjobb tudásom szerint végrehajtottam valamit, amitől a lelkem mélyén berzenkedtem. S nem volt erőm harcokat vívni, ezért minden este azzal a rossz érzéssel mentem haza, hogy ma megint nem csináltam semmit. S húsz-huszonnégy film után már ismerem annyira az arcomat, hogy puszta kí­váncsiságból ne menjek el a moziba megnézni. De, hogy visszatérjek a kérdésre, ezek a boldogtalan szerepek persze ártanak a békességnek, mert az ember nem vonhatja ki magát a hatásuk alól, hiszen az idegrendszerünkkel is dolgozunk. Ugyanakkor segítik, amennyiben lehetőséget nyújtanak rossz lelkiállapotok kifejezésére, kimondására, kiélésére. Ezekben a szerepekben le‑

vezethetők a feszültségek. Így végül is lelkileg és fizikailag karbantartanak.

— Lehet, attól harmonikus, hogy a színpadon kijátssza magából a diszharmóniát?

— Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor én holnaptól olyan jó színész lennék, amilyen szeretnék. És emberként sem követnék el hibát, mindig jól és helyesen cselekednék. A korrekt és tisztességes embernek ma különösen nagy a hitele. De a színész csak attól válik igazán hitelessé, ha a színpadon irgalmatlan ereje van. Ha korlátlanul és pazarlóan tehetséges.

Stuber Andrea