„Tizenöt éve nem jártam itt”

          Amikor először láttam Bregyán Pétert színpadon – a Csillagok a hajnali égbolton miskolci előadásában –, akaratlanul azonosítottam a hőssel, akit játszott. Olyannyira hitelesen formálta meg a jó szándékú, tétova, sodródó értelmiségit, hogy tökéletesen meggyőzött önmagáról. Ez Bregyán Péter – gondoltam. Később alig ismertem rá, amikor a Cseresznyéskertben erőszakos, erőteljes, földszagú Lopahinként egészen más vonásokat mutatott. Utóbb az egri Pygmalion láttán már meg sem lepődtem, hogy Bregyánról ezúttal az úriember szobrát lehetne megmintázni, hiszen Pickeringje maga volt a megtestesült arisztokratizmus és elegancia. Ez mind Bregyán Péter – gondoltam. Átalakuló-képességgel rendelkezik, s ez a legritkább és legbecsesebb színésztulajdonságok egyike.

          – Ha valaki sosem önmagára, hanem mindig a szerepre hasonlít, ha ennyire szereti magára húzni mások bőrét, akkor bizonyára nem a magamutogatás vágya vezette a színészethez.

          – Gyermekkori színházélmények vonzottak erre a pályára. Kiskunfélegyházán nőttem fel, a kultúrházban, ahol édesanyám gondnokként, édesapám büfésként dolgozott. Ott is laktunk. Ha színészek jöttek fellépni, a konyhánk volt az öltözőjük. Emlékszem, ahogy tébláboltam Latabár meg Gobbi körül. Aztán mikor elkezdődött az előadás, elfoglaltam a helyemet a színházterem hátsó fertályában, egy szekrény tetején, s bámultam előre. Valami fényességre emlékszem, az volt elöl. Nagyon csábított. Iskolás koromban titkoltam ezt a vonzódást, nem voltam szereplős gyerek. Egyszer verset kellett mondanom a november 7-i ünnepségen. Úgy éreztem, mindenki a lábamat figyeli, a remegéstől harmonikázott a nadrágom. Mindenesetre nagy sikert aratott a szavalat. De azért továbbra is jobb’ szerettem meg sem szólalni. Nyelvi tagozatos gimnazista lévén olykor mégis fel kellett lépnem különböző jelenetekben, a többiekkel együtt. A legszívesebben arra emlékszem, amikor Solohov Emberi sorsából adtunk elő részleteket oroszul. Én németet tanultam, ezért egy német tisztet játszottam. Egyetlen szava sem volt, csak ült az asztalnál és evett-ivott.

          – Ha előbb nem, a felvételin csak megszólalt végre…

– Nem mondhatnám… Teljesen készületlen voltam, ki is rúgtak mindjárt az első rostán. Hazamentem, s egy ideig a vágóhídon dolgoztam, majd kikerültem a nagymamámhoz, tanyára. Szerettem az ottani életet. Pirkadatkor keltem, elláttam a jószágot, bevittem a tejet, azután az egész nap az enyém volt: készülhettem a főiskolára. Az öreg kántorhoz jártam énekelni tanulni, a legelőn pedig messzehangzó beszédgyakorlatot intéztem a Virág nevű tehenünkhöz. Kérdezték is az emberek a nagyanyámtól: nem bolond a maga unokája? Nem, csak még fiatal szegény – mondta.

          – Mit tett volna, ha a második felvételi sem sikerül?

          – A második próbálkozással egyidejűleg jelentkeztem teológiára is. A váci püspök úrral való beszélgetés – mely a felvételinek felelt meg – éppen egybeesett a harmadik rostával. S akkor már úgy éreztem, nekem inkább a Vas utcában a helyem. Igaz, nagyon járatlan voltam a színház dolgaiban, s nem ismertem senkit. Például ha Marton-osztályról hallottam, azt gondoltam, Marton Frigyes növendékeiről van szó. Ádám Ottót, az osztályvezető tanárunkat se láttam soha még, ezért mikor Szirtes Tamás kezdett helyette órákat tartani szeptemberben, én hónapokig váltig állítottam, hogy ő Ádám Ottó.

          – Azért előbb-utóbb nyilván mindenkiről kiderült, hogy kicsoda. Bregyán Péterről mikor?

          – Elég későn. Sokáig bizonytalan, szorongós, gátlásos voltam. Harmadévben A vihar kapujában című vizsgaelőadásban a férjet játszottam, s akkor éreztem először igazolva azt a bizalmat, amit Várkonyi Zoltán és Nádasdy Kálmán tanúsított irántam. Ugyanis ők tartottak bent a főiskolán. Még negyedikben is gond volt velem: mindig úgy festettem, hogy nem készülök el időre a szereppel. Mert amíg a fejemben nem állt készen a figura, addig semmi nem látszott belőle a színpadon, a próbákon. Ez pedig antikollegiális: nehezíti és gátolja a többiek munkáját. Le is hordott ezért a vizsgaelőadásunkat rendező Zsámbéki Gábor. Egyúttal közölte, hogy szerződtettek Kaposvárra. Másnap már kaptam is a telefont, hogy menjek Piros bugyellárist próbálni. Semmit nem tudtam még erről a mesterségről, abban az előadásban mégis varázslatos dolog történt velem. Egy kesergőt énekeltem, s hirtelen úgy tetszett, hatalmas mélységek fölött járok. Úgy éreztem, sikerült egyetlen körbe vonnom valamennyi nézőt, s uralkodom az érzelmeik felett. A nevetésükkel, a könnyeikkel rendelkezem. Ha akarom, talán most is ott vagyunk mindannyian abban az estében. Az ilyen pillanatokat keresi az ember egész életében.

          – Gyakran találja meg?

– Ritkán. Kell hozzá olyan színház, mint amilyen a kaposvári volt. Abban a társulatban a takarítónőtől kezdve a műszakig, az utolsó statisztáig mindenki a pillanat létrejöttén fáradozott. Később felbomlott az együttes, amikor Székely és Zsámbéki átvette a Nemzetit. Én épp katona voltam, s Zsámbéki meghívott a Nemzetibe Vaszka Pepel szerepére az Éjjeli menedékhelyben. Rettenetes nagyot buktam. Már az első próbán begörcsöltem a megfelelési kényszertől. A dolog sürgős volt és nyomasztó, úgyhogy rövidesen mindenki engem instruált. Ettől még rosszabb lettem. Akkor ültem le, amikor fel kellett volna állnom, akkor álltam fel, amikor le kellett volna ülnöm, és akkor jöttem be, amikor már rég ki kellett volna mennem. De azért a tizenvalahányadik előadáson egy pillanat mégis sikerült. Kállai Ferenc – aki Lukát játszotta frenetikusan – úgy meglepődött, hogy nem tudott megszólalni. Ha Agárdi-Bubnov meg nem menti a helyzetet, talán még mindig ott állunk némán. Ennyi eredménye volt a nemzeti színházi produkciómnak.

– Közben Kaposvárról Kecskemétre szerződött.

– Sok fiatal gyűlt ott össze, de a színház egyáltalán nem épített ránk. Inkább összehoztak két bukást vendégművészekkel. Úgyhogy továbbálltam Pécsre, ahol sokat játszottam, sokat tanultam. Ám omladozó társulat volt akkor a pécsi, én pedig ismét összetartásra, közösségre vágytam. Ezért elfogadtam Csiszár Imre újbóli hívását, s Miskolcra mentem. Ott megtaláltam a közösséget és a helyemet. Tökéletesen elégedett voltam a szerepekkel, amelyeket játszottam. Szerettem az Agóniát, az Aki a pofonokat kapja előadását, a Mindenkit megnyúzunkot, a Csillagok a hajnali égboltont. A miskolci korszak hattyúdala a Cseresznyéskert volt, ez lett az utolsó közösségi játék. A bomlás külső okok miatt kezdődött, de az utolsó évben a belső válság is nyilvánvalóvá vált. A hét bűvös számnak látszik: ennyi év alatt egy társulat összeérik és csúcsra jut, majd elkezd atomjaira hullani. Az atomok önálló életet élnek. Amikor ki-ki az egyéni érdekeire ügyel, az egységnek vége.

– Csiszár Imre távozása után Egerbe szerződött, több miskolci kollégájával együtt.

– Egerben hihetetlen közegbe kerültem. Az a város szereti a színházát, a színészeit. Én ilyet korábban soha nem tapasztaltam. Egészen újszerű élmény volt, hogy megyek az utcán, s az emberek köszönnek nekem, odajönnek hozzám és kedveseket mondanak. A szerepeimben is örömömet leltem Egerben, de mikor egy év után Csiszár Imre – már a Nemzeti igazgatójaként – újra hívott, nem sokáig gondolkodtam a válaszon. Vonzott a lehetőség, hogy megint közösségi színházat hozzunk létre. Újabb próbatétel vár ránk, hogy ebben a széteső világban lehet-e még együtt működni. Tudunk-e alkotni egy kicsi szigetet, ahol értékeket lehet kihalászni abból a szennyáradatból, amely körülvesz bennünket.

– Vajon a Nemzeti Színház társulata azonosul-e a Csiszár-csapat céljaival? Hogyan fogadták a régiek az újakat?

– Semmiféle ellenérzést nem tapasztaltam. Miért is állnánk szemben egymással? Mindannyian szeretnénk megteremteni a színházban valami olyasmit, amihez igazodni lehet erkölcsi, művészi, etikai, de akár politikai értelemben is. Erre most nagyobb szükség van, mint valaha.

*

Közben lezajlott Osztrovszkij Erdő című művének premierje, melyben többen is debütáltak a Nemzeti színpadán. Bejött Bregyán Péter (legújabb) képében Szomorov, a színész, körülnézett, s így szólt: Tizenöt éve nem jártam itt. S az előadás láttán a közönség arra jutott: jó, hogy itt van. 

Stuber Andrea