Hol vannak a Ljubimovok?

Pályakezdő monológ

Ternyák Zoltán, az ismeretlen katonás

        Egyenesen Párizsból jövök – dicsekedett Kirill Glagoljev a Katona József Színház színpadán, a Platonov előadásában. – Nyílegyenest francia földről. Pfű… nem hiszik?

          El kellett hinnünk. Hiszen a Katona József Színház valóban Párizsból érkezett, hogy az Odéon színházi premier után a Petőfi Sándor utcában is bemutassa Csehov művét. Kirill Glagoljevet különben Ternyák Zoltánnak hívják, s a legifjabb színésznemzedék nagy ígérete. Egyébiránt nemcsak Párizst, de Moszkvát is megjárta. De beszéljen ő maga:

          Két éve fejeztem be a főiskolát, Kazimir Károly osztályában. Végzés után szerződést kínált a Madách Színház, ahol játszottam már egy nagyobb szerepet A női partőrség szeme láttára című darabban. S Kaposvárra hívott Babarczy László, aki a Bolha a fülbe vizsgaelőadásunkat rendezte. Az utóbbi lehetőség nagyon vonzott. Több pesti színházban megfordultam korábban gyakorlaton, láttam, mi az, amikor minden hiteltelen. A kaposvári produkciókat azonban meggyőződés is fűti, nemcsak energia és szaktudás. Az ő előadásaikban az utolsó statiszta is hisz abban, amit csinál. S a hit abszolút piacképes ebben a mai hitetlen világban. Ezért csábított a Csiky Gergely Színház ajánlata. Mégis visszariadtam amiatt, hogy ott a közös színházcsinálás már-már együtt lakást is jelent. Kaposváron semmi más nincs, csak a színház; az együttlét reggeltől estig és azon túl, mert még az éjjeli menedékhely is a színház. Ilyen körülmények között nagyon könnyű egymás agyára menni. Nekem szükségem van arra, hogy olykor egészen egyedül legyek.

          A főiskolán folyton lázadtam. Egyszerűen dühös voltam: nem én rontottam el a színházi életet, hát miért én bűnhődöm miatta-benne? Nem akartam beletörődni, hogy ez már így van, el kell fogadni. És azt az utat sem akartam választani, hogy csak magamért vállaljam a felelősséget; azért az időért, amíg én vagyok színpadon. Többet akartam. Tele vagyok hittel, energiával, nem akarok még cinikus lenni. De hát hol kezdje az ember a világmegváltást?

* *

          Elhatároztam, hogy Moszkvába megyek tanulni. Dúlt a peresztrojka és a glasznoszty, s arra számítottam, hogy pezseg a szellemi élet, ledőltek a falak, felszakadnak a dolgok az emberekből. Úgy éreztem, saját magam rendben vagyok, futja arra is, hogy másokat „fertőzzek”. Itthon tespedtséget láttam, töppedt nihilt. A Grósz-korszakban valahogy senki nem akart semmit, csak várt. Moszkvában viszont történnek a dolgok, gondoltam, lehet kezdeni valamit. S borzalmas volt látni, hogy ott sincs semmi. Nagy szerencséje – vagy szerencsétlensége – az ottani színházaknak, hogy a közönség mindenre vevő. Így nincsenek kitéve annak, hogy a nézők érdektelensége a létüket fenyegesse. Nemrégiben jelentősen megemelték az oktatásra és a kultúrára fordított állami támogatást. Van tehát pénzük a színházaknak, különben is mindig minden jegy elkel. A moszkvaiak megtöltik a nézőtereket, mert még egy rossz előadásban is több történik, mint az utcán, a hétköznapi életben. Lesújtott, elkeserített, amit a színházakban láttam. Pedig rengeteg a tehetséges színész. Ám a főiskolán második vonalbeli színházi emberek tanítanak, a vizsgaelőadások csapnivalóak. Minden főiskolás osztályban akad két-három Viszockij, de hol vannak a Ljubimovok, akik gondozzák őket? Moszkvában értettem meg, mekkora zseni lehetett Suksin vagy Tarkovszkij, hogy ez egyáltalán kiderült róluk!

          Az egyéves ösztöndíj lejárta előtt hazajöttem, még mielőtt teljesen elkoptam volna. Moszkvában az ember tempója lefeleződik: átveszi a ritmust, a nagy „szicsaszt”. Hazajöttem, mert kezdett elhatalmasodni rajtam a nyugi: ne siess, ne kapkodj, ne ugrálj. Csak meghülyülhet ott az ember, ha folyton túráztatja magát.

Mi volt a nyereség? Forgattam egy filmet Lóránt T. Tamással, aki rendező szakon tanul kint. Együtt írtuk a történetet, egy ghanai fiú játszott benne még. A tanári kar csodájára járt a vizsgadolgozatnak. Olyan jól sikerült, hogy Tamásnak felajánlották: csináljon egész estés játékfilmet a Goszfilm Stúdióban.

Az is hasznomra vált, hogy rengeteget olvastam: Csehovot, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. A Bűn és bűnhődést most értettem meg, amikor megihletett a hely szelleme. Szinte hallottam a jajkiáltásokat a falakból. S mit ad isten, hamarosan eljátszhatom Raszkolnyikovot a Pinceszínházban, az Andrzej Wajda-féle változatot, Balkay Géza Porfirijének társaságában.

* *

Zsámbéki Gábor mondta, ha hazajövök, keressem meg, szeretettel várnak a Katonában. Hát itt vagyok. Az első évadban két kisebb feladatom volt, a Vízkeresztben és a Kutyaszívben. A Játékszínben Az ismeretlen katona főszerepében léphettem fel. Aztán a Platonov, aminek a kiíráskor nagyon örültem, később kevésbé, mert a húzások súlyosan érintették a szerepemet. Sorstalanná vált a figura, alig maradt benne eljátszanivaló. Ez persze nem tett boldoggá; szerettem volna nagyobbat harapni Glagoljevből. Vigasztalódhattam azzal, hogy fergeteges sikerünk volt az Odéonban. Igaz, a párizsi közönség kissé sznob, s valószínűleg egy kevésbé sikeres Katona-előadásért ugyanígy lelkesedett volna. Végtére is ott inkább filmek vannak, mint színházak. Én nem jutottam be a Belmondo játszta Cyranóra, de aki látta, azt mondta, rettenetes. Pocakos színész ágál a színpad közepén, hatalmas statisztéria rohangál fel-alá körülötte. Szóval ott se… Hát hol van színház?!

Lejegyezte: Stuber Andrea