Stuber Andrea

Aha, szóval ilyen vagyok!

Méhes László

interjú

Népszava 1992.VII.13.

 

Aha, szóval ilyen vagyok!

 

          Méhes László nem lelkesedik ezért az interjúért. Azt mondja, egy beszélgetés hangulatát, körülményeit, metakommunikatív jelzéseit papíron nem lehet visszaadni. A cikkben csak mondatok lesznek, s esetleg ex chatedra kijelentéseknek fognak hatni. Másrészt úgy véli, ő unalmas alak, mivel panasza egy szál se.

          – Halljuk a jó közérzet okait!

          – Tagja vagyok a Vígszínháznak, mely talpon maradt úgy, hogy nem engedett művészi igényességéből. Az igazgatóm rendesen megfizeti a színészeit, s kiváló rendezőket hoz házhoz. Az öt legjobb magyar rendezőnek biankó megbízása van: akkor dolgozik nálunk, amikor akar. A színházamban bizalmat kapnak mindazok, akik megérdemlik. Rudolf Péter például sikert aratott a Dühöngő ifjúsággal, s máris újabb rendezésre készülhet. Eszenyi Enikő a nagyszerű Leonce és Léna után most a West Side Storyt viszi színre, mely a Vígszínház legújabb kori történetének legnagyobb költségvetésű produkciója lesz. A fiatal Korognai Károly – aki kis szerepeket is alig játszott még – kitalálta, hogy a pincében előadást csinál A lepkegyűjtőből, s megkapta hozzá a pénzt.

          – És Méhes László?

          – Nekem nincsenek rendezői ambícióim. De a színészeknek is megadatik az előrejutási lehetőség. Körülnézek, látom, hogy tehetséges fiataljaink – Seress Zoltán vagy Szarvas József például – nagy feladatokat oldanak meg nagyon jól. Úgy érzem, működik nálunk egy reális értékrend, s ez nyugalmat ad mindenkinek.

          – Önnek az elmúlt évad egy nagy sikert és egy kisebbet hozott. Az Óz Bádogemberét és a Két úr szolgájában Pantalonét.

          – A Két úr szolgájában egy hatvanéves embert kellett megformálnom, s ezt realista módon nemigen tudtam megoldani. Csak néhány pillanat sikerült úgy, hogy azt mondhattam magamnak: aha, szóval ilyen leszek harminc év múlva! A Goldoni után elkezdtük próbálni a West Side Storyt; Ladányi Andrea jött koreografálni és táncot tanítani, s teljesen lenyűgöz a tudása és a gondolkodása. De a West Side Story előtt még vár egy főszerep: nyáron, Szegeden, a La Mancha lovagjában. Néhány éve már játszottam Don Quijotét. Akkor Nagy Viktor rendezte a musicalt, s alaposan átrágtuk a szerep minden sorát. (Úgy gondolom, egy rendező köteles tudni a közepesnél jobb megoldást minden mondatra: mi miért hangzik el. Ehhez rendkívül felkészültnek, elmélyültnek, koncentráltnak kell lennie.) Most Iglódi István viszi színre a darabot, s én szeretek vele dolgozni. Alkati hasonlóság van köztünk, ezért ha előjátszik, s én látom, hogy jól áll neki, mindjárt tudom: nekem is jól fog állni.

          – Elmélyültséget, koncentráltságot említett. Ez a követelmény nyilván a színészekre is vonatkozik.

          – Természetesen. Állandóan agyalni kell. Többek között ez a magas szakmai karrier ára. Aki harmincévesen nem képes minden idegszálával a pályára koncentrálni, az tíz-húsz év múlva aligha lesz benne az első tizenötben. Eszembe is jut néha, hogy én – meglehet – valamelyest le fogok maradni. Nekem ugyanis nem csak a színházról szól az életem. A családom ugyancsak fontos számomra. Szeretek a játszótéren lenni a három és féléves kislányommal. Szeretek a feleségemmel diskurálni a gyerekről, a világról, az emberekről. A szakmáról még véletlenül se. Nem minden gondolatom a színház.

          (A beszélgetéshez tartozott egy-egy korsó sör, néhány sóhajtás, pár tétova mosoly, némi kuncogás, több cinkos összenevetés és fél doboz elszívott cigaretta.)

Stuber Andrea