Aha, szóval ilyen vagyok! |
Méhes László |
interjú |
Népszava 1992.VII.13. |
Aha, szóval ilyen vagyok!
Méhes László nem lelkesedik ezért az interjúért. Azt mondja, egy beszélgetés hangulatát, körülményeit, metakommunikatív jelzéseit papíron nem lehet visszaadni. A cikkben csak mondatok lesznek, s esetleg ex chatedra kijelentéseknek fognak hatni. Másrészt úgy véli, ő unalmas alak, mivel panasza egy szál se.
– Halljuk a jó közérzet okait!
– Tagja vagyok a Vígszínháznak, mely talpon maradt úgy, hogy nem engedett művészi igényességéből. Az igazgatóm rendesen megfizeti a színészeit, s kiváló rendezőket hoz házhoz. Az öt legjobb magyar rendezőnek biankó megbízása van: akkor dolgozik nálunk, amikor akar. A színházamban bizalmat kapnak mindazok, akik megérdemlik. Rudolf Péter például sikert aratott a Dühöngő ifjúsággal, s máris újabb rendezésre készülhet. Eszenyi Enikő a nagyszerű Leonce és Léna után most a West Side Storyt viszi színre, mely a Vígszínház legújabb kori történetének legnagyobb költségvetésű produkciója lesz. A fiatal Korognai Károly – aki kis szerepeket is alig játszott még – kitalálta, hogy a pincében előadást csinál A lepkegyűjtőből, s megkapta hozzá a pénzt.
– És Méhes László?
– Nekem nincsenek rendezői ambícióim. De a színészeknek is megadatik az előrejutási lehetőség. Körülnézek, látom, hogy tehetséges fiataljaink – Seress Zoltán vagy Szarvas József például – nagy feladatokat oldanak meg nagyon jól. Úgy érzem, működik nálunk egy reális értékrend, s ez nyugalmat ad mindenkinek.
– Önnek az elmúlt évad egy nagy sikert és egy kisebbet hozott. Az Óz Bádogemberét és a Két úr szolgájában Pantalonét.
– A Két úr szolgájában egy hatvanéves embert kellett megformálnom, s ezt realista módon nemigen tudtam megoldani. Csak néhány pillanat sikerült úgy, hogy azt mondhattam magamnak: aha, szóval ilyen leszek harminc év múlva! A Goldoni után elkezdtük próbálni a West Side Storyt; Ladányi Andrea jött koreografálni és táncot tanítani, s teljesen lenyűgöz a tudása és a gondolkodása. De a West Side Story előtt még vár egy főszerep: nyáron, Szegeden, a La Mancha lovagjában. Néhány éve már játszottam Don Quijotét. Akkor Nagy Viktor rendezte a musicalt, s alaposan átrágtuk a szerep minden sorát. (Úgy gondolom, egy rendező köteles tudni a közepesnél jobb megoldást minden mondatra: mi miért hangzik el. Ehhez rendkívül felkészültnek, elmélyültnek, koncentráltnak kell lennie.) Most Iglódi István viszi színre a darabot, s én szeretek vele dolgozni. Alkati hasonlóság van köztünk, ezért ha előjátszik, s én látom, hogy jól áll neki, mindjárt tudom: nekem is jól fog állni.
– Elmélyültséget, koncentráltságot említett. Ez a követelmény nyilván a színészekre is vonatkozik.
– Természetesen. Állandóan agyalni kell. Többek között ez a magas szakmai karrier ára. Aki harmincévesen nem képes minden idegszálával a pályára koncentrálni, az tíz-húsz év múlva aligha lesz benne az első tizenötben. Eszembe is jut néha, hogy én – meglehet – valamelyest le fogok maradni. Nekem ugyanis nem csak a színházról szól az életem. A családom ugyancsak fontos számomra. Szeretek a játszótéren lenni a három és féléves kislányommal. Szeretek a feleségemmel diskurálni a gyerekről, a világról, az emberekről. A szakmáról még véletlenül se. Nem minden gondolatom a színház.
(A beszélgetéshez tartozott egy-egy korsó sör, néhány sóhajtás, pár tétova mosoly, némi kuncogás, több cinkos összenevetés és fél doboz elszívott cigaretta.)