Babérok Brusconnak

Sinkó László

interjú

Népszava 1992. X. 7.

 

Babérok Brusconnak

Beszélgetés Sinkó Lászlóval

 

Kiosztották a kritikusok díját. A színibírálók voksai alapján Sinkó Lászlót akár abszolút győztesnek is tekinthetjük. Mondhatni, két kézzel szavaztak rá a kritikusok A színházcsinálóban nyújtott alakítása láttán. Thomas Bernhard darabjában Bruscon állami színészt játssza Sinkó. Szerepe majdhogynem monológ: egy kókler vagy egy zseni — ez briliánsan eldöntetlen marad — vallomása a színházról.

Régóta várt egy ilyen szerepet? Ekkora falatot?

Régóta nem vártam. Ha vártam volna, talán meg sem tudtam volna birkózni vele. Egyébként nem ismertem a darabot, Tolmár Tamás érdeme, hogy megtalálta és színre hozta a Kamaraszínházban. Amikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy elvállalom, mert a szakmámról szól. Nincs benne egyetlen olyan szituáció sem, amelyet meg ne éltem volna a pályámon. Vagy legalább látni ne láttam volna hasonlót. Végtére is — bár nem szeretem a jubileumokat, de tény —: pontosan harminc éve vagyok színész. Három évtized alatt elégséges tapasztalatot gyűjtöttem Bruscon megformálásához. Vonzott a feladatban az is, hogy vendégségbe mentem a Kamaraszínházba. Már régóta csak a Katona József Színházban játszom, s kíváncsi voltam, hogyan boldogulok ,;idegenben", a megszokott alkotótársak nélkül. Kellemes benyomásokat szereztem az ottani munkatársakról, akiknek egyébként részük van a díjamban, amelyről biztosan megkérdezi, hogy örülök-e neki.

Inkább azt kérdezném: mióta tudja, hogy ezért az alakításért feltétlenül díjakat fog kapni? A darab elolvasása óta? A próbáktól kezdve? A bemutató után?

Egyáltalán nem gondoltam rá — bár a premier után többen mondták. De az ember nem azért csinálja, hogy díjakat kapjon. Ugyanakkor nagyon örülök az elismeréseknek, amelyek most csőstül jöttek. Brusconért elnyertem az országos színházi találkozó díját, most a kritikusok díját, és még Erzsébet-díjra is jelöltek érte. Engem elég későn értek a kitüntetések, negyvenéves korom után. Évtizedek teltek el úgy, hogy nemigen kaptam visszajelzést a munkámról, s nem éreztem, hogy benne lennék a köztudatban. Most boldogan fogadom a „kárpótlásomat”. Egyetlen bánatom, hogy A színházcsináló az egyeztetési nehézségek miatt mindössze havi 3-4 estén szerepel műsoron.

Ez az előadás az öné. Két órán keresztül gyakorlatilag magányos a színpadon, kizárólag önön múlik, mi történik velünk, nézőkkel aznap este. Ez milyen érzés?

Mindenesetre nem ismeretlen. A régi Nemzetiben néha olyankor is egyedül éreztem magam a színpadon, amikor tíz szereplővel voltam körülvéve. A színházcsinálóban kitűnő partnereim nem hagynak magamra, no és a nézők sem. Nyolcvan-száz ember szeme kameraként rám irányul, s ez inspirál.

Volt szerencsém látni, hogy az is inspirálja, ha a „nézőkamera” nem működik. A színházcsináló amszterdami vendégjátékán befuccsolt a tolmácsberendezés, s negyedóra telt el úgy, hogy a közönség egyetlen szót sem értett, tehát pusmogott, zajongott, mászkált a nézőtéren. Ön nem tudhatta, mi történt, csak azt érzékelhette, hogy a publikumról minden visszapattan. S furcsa módon a kínos kudarctól valósággal szárnyakat kapott. Magam is sejtettem, de többen megerősítették: talán minden eddigi Színházcsináló-előadás legnagyszerűbb alakítását nyújtotta azon az estén.

Vészhelyzetek esetére vannak még tartalékok. S ebben is szereztem már gyakorlatot. Emlékszem az Übü király bemutatójára, amikor a nézőtér első 4-5 sora dermedten bámult rám. Zsámbéki megnyugtatott a szünetben: azok ülnek ott, akik Übüben magukra ismerhetnek.

Végül is mennyiben Brusconnal, és mennyiben Sinkó Lászlóval beszélgettem itt?

Hasonlítunk egymásra, persze. Ilyen is, olyan is az ember. Néha jóban van magával és a világgal, máskor nem. Mindenesetre a növendékeim — második éve tanítok a főiskolán — megnézték az előadást, s azt mondták, pontosan olyan vagyok Brusconként, mint az óráinkon.

Stuber Andrea