Babérok Brusconnak |
Sinkó László |
interjú |
Népszava 1992. X. 7. |
Kiosztották a kritikusok díját. A színibírálók voksai alapján Sinkó Lászlót akár abszolút győztesnek is tekinthetjük. Mondhatni, két kézzel szavaztak rá a kritikusok A színházcsinálóban nyújtott alakítása láttán. Thomas Bernhard darabjában Bruscon állami színészt játssza Sinkó. Szerepe majdhogynem monológ: egy kókler vagy egy zseni — ez briliánsan eldöntetlen marad — vallomása a színházról.
– Régóta várt egy ilyen szerepet? Ekkora falatot?
– Régóta nem vártam. Ha vártam volna, talán meg sem tudtam volna birkózni vele. Egyébként nem ismertem a darabot, Tolmár Tamás érdeme, hogy megtalálta és színre hozta a Kamaraszínházban. Amikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy elvállalom, mert a szakmámról szól. Nincs benne egyetlen olyan szituáció sem, amelyet meg ne éltem volna a pályámon. Vagy legalább látni ne láttam volna hasonlót. Végtére is — bár nem szeretem a jubileumokat, de tény —: pontosan harminc éve vagyok színész. Három évtized alatt elégséges tapasztalatot gyűjtöttem Bruscon megformálásához. Vonzott a feladatban az is, hogy vendégségbe mentem a Kamaraszínházba. Már régóta csak a Katona József Színházban játszom, s kíváncsi voltam, hogyan boldogulok ,;idegenben", a megszokott alkotótársak nélkül. Kellemes benyomásokat szereztem az ottani munkatársakról, akiknek egyébként részük van a díjamban, amelyről biztosan megkérdezi, hogy örülök-e neki.
– Inkább azt kérdezném: mióta tudja, hogy ezért az alakításért feltétlenül díjakat fog kapni? A darab elolvasása óta? A próbáktól kezdve? A bemutató után?
– Egyáltalán nem gondoltam rá — bár a premier után többen mondták. De az ember nem azért csinálja, hogy díjakat kapjon. Ugyanakkor nagyon örülök az elismeréseknek, amelyek most csőstül jöttek. Brusconért elnyertem az országos színházi találkozó díját, most a kritikusok díját, és még Erzsébet-díjra is jelöltek érte. Engem elég későn értek a kitüntetések, negyvenéves korom után. Évtizedek teltek el úgy, hogy nemigen kaptam visszajelzést a munkámról, s nem éreztem, hogy benne lennék a köztudatban. Most boldogan fogadom a „kárpótlásomat”. Egyetlen bánatom, hogy A színházcsináló az egyeztetési nehézségek miatt mindössze havi 3-4 estén szerepel műsoron.
– Ez az előadás az öné. Két órán keresztül gyakorlatilag magányos a színpadon, kizárólag önön múlik, mi történik velünk, nézőkkel aznap este. Ez milyen érzés?
– Mindenesetre nem ismeretlen. A régi Nemzetiben néha olyankor is egyedül éreztem magam a színpadon, amikor tíz szereplővel voltam körülvéve. A színházcsinálóban kitűnő partnereim nem hagynak magamra, no és a nézők sem. Nyolcvan-száz ember szeme kameraként rám irányul, s ez inspirál.
– Volt szerencsém látni, hogy az is inspirálja, ha a „nézőkamera” nem működik. A színházcsináló amszterdami vendégjátékán befuccsolt a tolmácsberendezés, s negyedóra telt el úgy, hogy a közönség egyetlen szót sem értett, tehát pusmogott, zajongott, mászkált a nézőtéren. Ön nem tudhatta, mi történt, csak azt érzékelhette, hogy a publikumról minden visszapattan. S furcsa módon a kínos kudarctól valósággal szárnyakat kapott. Magam is sejtettem, de többen megerősítették: talán minden eddigi Színházcsináló-előadás legnagyszerűbb alakítását nyújtotta azon az estén.
– Vészhelyzetek esetére vannak még tartalékok. S ebben is szereztem már gyakorlatot. Emlékszem az Übü király bemutatójára, amikor a nézőtér első 4-5 sora dermedten bámult rám. Zsámbéki megnyugtatott a szünetben: azok ülnek ott, akik Übüben magukra ismerhetnek.
– Végül is mennyiben Brusconnal, és mennyiben Sinkó Lászlóval beszélgettem itt?
– Hasonlítunk egymásra, persze. Ilyen is, olyan is az ember. Néha jóban van magával és a világgal, máskor nem. Mindenesetre a növendékeim — második éve tanítok a főiskolán — megnézték az előadást, s azt mondták, pontosan olyan vagyok Brusconként, mint az óráinkon.