Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei

          Úgy intézte Jordán Tamás rendezőileg, hogy a Merlinbe látogatván, a Petra von Kant lakásában foglaljunk helyet. Felcsapunk voyeur-nek, ha már úgy alakult, hogy az ismeretlen német divattervezőnő otthonától egy áttetsző függöny választ el bennünket. Azt is hamarosan elhúzza a házvezetőnő-munkatárs-alattvaló Marlene (Horváth Barbara), aki odabent sertepertél. Petra ébredezni kezd az egész estét betöltő ágyon. Még épp csak ismerkedünk a kócos, nyűgös, negyvenes asszonnyal, amikor az őt megformáló Lázár Kati váratlanul beleránt minket – nem a hajunknál, hanem a lelkünknél fogva – az életébe. Amelyről szinte azonnal kiderül, hogy a mi életünk is. Petra ugyanis elmeséli a látogatóba jött barátnőnek, Sidonie-nak (Bodnár Erika), hogyan ment tönkre a házassága, minekutána nemrégiben elvált. A történet ama másik, igen életszerű históriához fogható, miszerint Kareninnak egy napon túl nagy volt a füle. S kénytelenek vagyunk felismerni – olyan ez a felismerés, mint egy gyomorszájon rúgás – hogy Petra rólunk beszél, a házasságainkról, a múltbeli, jelenbeli vagy (legjobb esetben) esetleges jövőbeli énünkről. Egyszerre varázslatos és kínos színházi pillanat ez.

          Frissen támadt valóságosságérzetünket erősíti, hogy ebben a szabálytalan négyszög alakú térben (díszlet: Farády István) minden nagyon igazinak látszik. A tálca a tányérral, a tányéron a morzsák, az összegyűrt szalvéta – mindez a legkevésbé sem hat kelléknek. Esküdni mernénk, hogy a ház asszonya majszolt el valamit, mielőtt jöttünk. Az odavetett ruhák, a kiszűrődő hangokat hallató telefon, Petra levélborítékja – csupa apró hitelességi tényező. A szereplők nem imitálják a színpadi cselekvéseket, hanem precízen abszolválnak telefonálást, evést, gépelést. S mindenekelőtt ott van Lázár Kati a maga drabális életszerűségével.

          Amikor Sidonie vizitál nála, Petra szinte meghatóan esendőnek és sebezhetőnek látszik. Ha barátnője – tőle szokatlan módon – elemi őszinteséget tanúsítana, talán ki is takarná előtte fájdalmát. De Sidonie megbízhatóan csupa konvenció. A két nő az egymást vonzó ellentét. Sidonie unalmas, kiszámítható, nyárspolgári. Ruhája elegáns és divatos, ámbár előnytelen. (Milyen gyötrelem lehet a látvány az öltözetszakértő Petra számára!) Petra rapszodikus és szélsőséges, mint minden átlagos nő, pláne a rendkívüliek. Olykor babusgatásra szorul, máskor keménységével tűnik ki. Okos, ilyenformán tökéletesen tisztában van azzal, hogy néha ostoba liba. Csapongva gyengéd és brutális, közönséges és finomlelkű, kegyetlen és érző szívű. E szélsőséges kaotikussá válásának lehetünk tanúi az előadás során.

          Furcsa, hogy a Petra von Kant keserű könnyei című színdarab írója, Rainer Werner Fassbinder a férfiakat szerette, s mégis milyen bensőségesen ismerte a nőket. Vagy talán nem is furcsa. Ennél sokkal kevesebbet nem várhatunk egy rakoncátlan zsenitől. Ráadásul Petra történetében a főszereplőknek nem annyira a neme bír jelentőséggel, hanem az azonos neme. Vagy talán az se. Végtére is Petra drámája abból adódik, hogy aláválaszt. Beleszeret egy egészen hétköznapi, nyegle, léha, csinos csitribe. (Bozó Andrea szinte tökéletes a szerepben.) Kettejük ismerkedési jelenete csak annyiban ad magyarázatot e szerelemre, amennyiben indokolható bármely érzelmi fellángolás egy – lényegileg – ismeretlen személy iránt. Lázár Kati e percekben úgy viselkedik, mintha tapasztalt és intelligens férfi volna. Felkeltette érdeklődését a lány, de visszafogott marad. Nem oktrojálja Karinra a maga feltámadó rokonszenvét, nem puhatolózik a fogadtatása felől. Halkan, tűnődve ébredezik benne a vonzalom. A második találkozás pillanatnyi zavarral indul – kézfogás vagy ölelés legyen-e az üdvözlő mozdulatból –, s eszmélő örömbe torkollik. Karin hagyja szeretni magát. Győzelem.

          Mire újra látjuk a két nőt – a következő jelenetben (felvonásban) –, Petra már vesztésre áll. Kettejük kapcsolata túljutott a fordulóponton: a reménytelenségi szakaszba  érkezett. Karin lusta és fensőbbséges heverészése jelzi a fölényt, az erőviszonyok átalakulását. Petra szorongó kedvességgel törleszkedik a lányhoz, aki már nem is igen leplezi, hogy terhére van partnere rajongása. Petra igyekszik kedélyes és iróniával viselni saját kiszolgáltatottságát, s közben percről percre enged büszkeségéből és méltóságából. Rimánkodik Karinnak, körüludvarolja, megalázkodik. Mellé ül az ágyra, s legyűrve a visszautasítástól való (jogos) félelmét, simogatni kezdi a lányt, mert képtelen nem simogatni őt. Fokozatosan szabadulnak fel és el az ösztönei, szenvedélye magával ragadja, beszívja, elnyeli, mint az örvény.

          Amit Lázár Kati csinál, arra vélhetően kevés pályatársnője merne vállalkozni. Petra von Kantja olyan pőrére vetkőzik előttünk lelkileg, hogy a testi lemeztelenedés annak már csak gyenge lenyomata lehet. Nem kis teljesítmény, ahogyan a színésznő fekete kombinéban, a térd fölött véget érő harisnyából kitüremkedő combokkal, épp csak elő nem bukó mellekkel sündörög Karin körül, kiváltva a lány undorát. De mi ez ahhoz képest, hogy kiteszi elénk nyers ösztöneit, túlfűtött érzelmeit, szexuális kínját? Lázár Kati itt olyan mélységekbe ereszkedik alá, ahová követni is alig lehet pirulás nélkül. Alakítása egyszerre fegyelmezett és gátlástalan, taszító és imponáló, letaglózó és lenyűgöző. Ahogyan elterül a fotelban, ahogyan összehúzott szemmel figyeli a lányát (Pető Fanni) – keresvén benne önmagát –, ahogyan vinnyogva szűköl szerelmeséért, ahogyan a kötelező jólneveltségre fittyet hányva, ordítva szenved, az az emberábrázolás magasiskolája.

          Petra és Karin kapcsolatának kimenetele egy pillanatig sem lehet kétséges. Petra intelligenciában, korban és nemben hozzá nem illő partnert választott, az ilyesmiért fizetni kell. E szenvedély szenvedést hoz, az inadekvát érzelem pokoljárással jár. Petra a végső kétségbeesés és a hangos botrány után törvényszerűen megnyugszik, kifárad, elcsöndesedik kicsit. S e pillanatban hirtelen meglátja, észreveszi Marlenét, akit ez idáig tüntetőleg semmibe vett. Kinyílik a szeme a néma tanúra, felfedezi benne az odaadó társat. Maga mellé ülteti, először szól hozzá emberi hangon. Marlene nincs hozzászokva ahhoz, hogy asszonya érdeklődést tanúsítson a személye iránt. Döbbenetében lekapja orráról a szemüvegét, s úgy szorítja, hogy majdnem összetörik a kezében. Csend van, a két nő tekintete egymásba kapaszkodik. Petra e percben higgadt, bölcs, alázatos és mélán elégedett. Körülbelül ilyen kis nyugalmakra és boldogságokra számíthatunk.

Stuber Andrea