Stuber Andrea

Vegyeskereskedés

Goggin: Apácák

Madách Kamara

színikritika

1993.I.5.

 

Vegyeskereskedés

 

          A Madách Színházban az utóbbi időben úgy alakult a munkamegosztás, hogy Mácsai Pálra bízták a művészetet. Huszti Pétertől és Szirtes Tamástól inkább a könnyű műfaj művelése: vígjáték, illetve musical színre ügyködése telik, Kerényi Imre rendező viszont olyannyira alárendelte magát Kerényi Imre igazgató üzleti szempontjainak, hogy mostanában már tőle sem várható semmi komolyabb. Így aztán Mácsai Pál lett felhatalmazva, hogy fiatal, fantáziadús és igen intellektuális rendező lévén olykor meghökkentse valami szokatlannal a Madách Színház nézőit. S Mácsai szemlátomást készséggel tesz eleget a kívánalomnak. Tavaly a Pisti a vérzivatarban előadásával fricskázta meg a Madách-közönség orrát, most pedig a Téli regéből készített olyan produkciót, mely holtbiztosan nem az, amit a körúti publikum egy Shakespeare-darabtól elvár.

Mácsai lemondott a díszletről, s ezzel együtt a közönségigény kielégítéséről is. Csupaszra rendezte a Téli regét a hatalmas színpadon, mindössze a Lear királyból itt ragadt, oktaéder padlózatot használta fel. Szemtelenül szűkmarkú vizualitást kínál, miközben a nézők türelmetlenül és mindegyre várják, hogy látványban legyen részük. Nem lesz. Márpedig az érdeklődésüket nem köti le a fiatal, számukra ismeretlen színészek szűk, szikár játéka. Csupán Vikidál Gyulát értékelik egyfelől, Mensáros Lászlót másfelől. Még méltatlankodnak is, hogy szegény Mensárosnak pár mondat kedvéért előadáshossziglan a színpadon kell ülnie, háttal mindenkinek. (Bár nagyon valószínű, hogy nem személyesen üldögél ott végig.) De az a pár mondat Mensárostól, az valóban lenyűgöző, emlékezetes perce egy hosszúra nyúlt estének.

A közönségigényt, melyre Mácsai fittyet hány a nagy Madáchban, maximálisan figyelembe veszik a kis Madáchban. Még alá is kínálnak az Apácák című szilveszteri bemutatóval. Dan Goggin musicalselejtjében zárdaszüzek show-műsort adnak, hogy a bevételből eltemethessék gombamérgezésben elhunyt társnőiket. S ez nem a cselekmény kezdőpontja, hanem maga a darab. Öt apáca két részen át, revüileg táncol, dalol. (Feleannyi – egy részben két és fél apáca – hangyányival sem volna kevesebb.)

Ha már e zenés semmit színre viszik – ami elég érthetetlen, még Madách színházi viszonylatban is, hiszen az igazgató többször hangoztatta, hogy musicaljaik igen jól mennek, ezért újabbakra nincs szükségük –, akkor a műfaj kiválóságai kellenének hozzá. De hát profi musicalszínészből nálunk elég kevés akad. Speciel a Madách színházi apácák nincsenek köztük. Az itt fellépő színésznők – Bencze Ilona, Hűvösvölgyi Ildikó, Kiss Mari, Kökényessy Ági, Psota Irén (tán csak az utóbbi kivételével) – a műfaj lelkes amatőrjeinek hatnak. Énektudásuk egyenetlen, tánctudásuk kezdetleges. (Nyilván nem véletlen, hogy koreográfus helyett Szerednyei Béla koreografált.) Főként odaadás van. Aki valaha tanult némi spicctáncot, most balettozhat kicsit. Aki szeret énekelni, kieresztheti a hangját. Akiben féktelen a komédiázhatnék, itt elengedheti magát. A végeredmény dermesztő.

Az Apácákban nem történik az égvilágon semmi, mégis szól valamiről az előadás. Arról, hogy a szereplők a pénzszerzés érdekében olyasmire is kaphatók, ami – hivatásukat tekintve – egészen méltatlan hozzájuk. Ha így vesszük, az Apácák Kerényi Imre legszemélyesebb rendezése a János király óta.

Stuber Andrea