Oleg Kosevoj és a többiek

Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy a színikritikusok már kifejezetten vágynak dicsérni a Nemzeti Színházat. Végtére is kínos folyton csepülni az ország első színházának teljesítményét. Bemutatótól bemutatóig gyűlik a bírálóban a jószándék – na, talán most ejthetünk néhány elismerő szót! –, aztán az esedékes premier rendre alulmúlja az előzőt. Így persze nehéz…!

Itt van például a Fehér Ló című történelmi hogyhívják – a műfaji megjelölés a szerzőtől, Czakó Gábortól származik –, mely a Várszínházban került az immár korántsem gyanútlan nézők elé. A mű címszereplője egy szimbolikus kocsma, ahol a szimbolikus törzsvendégek két részen át szimbolikusan szövegelnek. Jól tetszik sejteni: a darabnak nincsenek rendes drámai hősei, csak szóvivői, akik szót visznek cselekmény helyett. Maga a szöveggyűjtemény közhelyek, lilaságok és politikai bonmot-k kusza egyvelege. A premier közönsége – legalább a fele hivatalból is drukkere a Nemzetinek – udvariasan, ámde alig leplezhető döbbenettel nézte végig az egész estés tévedést. Itt kell közölnünk (sajnálattal), hogy a rendezést Kozák András vállalta magára. Ő szólította színpadra a peches szereplőket, akik heteken át próbáltak, hogy hiábavaló fáradozásuk eredményeként a publikummal szenvedjenek át néhány estét. Három előadást még megérnek talán, azután nem lesz nézőjük. Nem is csoda. Ha őseink ezt a Fehér Lovat kínálták volna fel Szvatopluknak, még mindig kereshetnénk a hazát.

De lépjünk tovább, hiszen nem Czakó Gábor az egyetlen hazai író, aki meghajolt a színpadon a múlt héten. A Játékszín szintén magyar ősbemutatót tartott: Moldova György Az ifjú gárda című komédiáját adta elő. Mai tárgyú darabot, melyben egy mai színház – dollármilliomossá lett volt színésze végrendeletét teljesítvén – felújítani készül egy 1949-es előadást, Fagyejev Ifjú Gárdáját. (Volt ilyen. A Játékszín büféjében a régi plakát hirdeti az egykori szereposztást, Gábor Miklóstól Horváth Terin át Kéry Editig.) Most összegyűlnek a kiöregedett színészek, hogy újra életre keltsék Oleg Kosevojt és a többieket. S amint az Moldovától várható, a történet csupa fricska, éles irónia, jobb és rosszabb poén. A színrevivő Bezerédi Zoltán – lassan rendezővé avathatjuk őt – elsősorban avval szerez érdemeket, hogy kallódó színészeket halászott elő s ragyogtat fel. Remeklő Lehoczky Zsuzsához, sziporkázó Miklósy Györgyhöz, imponáló Bárdy Györgyhöz van szerencsénk e kellemes estén.

Félreértés ne essék, Moldova műve aligha lesz ércnél s a Czakó Gáborénál maradandóbb darabja a drámairodalomnak. Egyik sem nagy horderejű alkotás, de Moldováé legalább profi. Van fazonja, bája és humora. A két mű nem eszmei értékét, hanem használati értékét tekintve különbözik erősen. Az ifjú gárda ugyanis ízes falatnak bizonyul, míg a Fehér Ló fogyasztásra alkalmatlan.

Stuber Andrea