Stuber Andrea

Róma, 1994

Shakespeare: Julius Caesar

Debreceni Csokonai Színház, Katona József Színház

színikritika

Színház 1994.IV.

 

Róma, 1994

 

        Shakespeare: Julius Caesar (debreceni Csokonai Színház)

Az előadás szövege Vörösmarty Mihály és Áprily Lajos fordításának felhasználásával készült.

Díszlet, jelmez: Ilia de Riska. Dramaturg: Duró Győző. Zene: Barabás Árpád. Rendező: Lengyel György.

Szereplők: Miske László, Szalma Tamás, Bregyán Péter, Tóth Tamás, Kőrösi András, Sárközy Zoltán, Gerbár Tibor, Molnár Erika, Oláh Zsuzsa, Dánielfi Zsolt, Bakota Árpád, Basa István, Németh László István, Szinovál Gyula, Porcsin László.

         Shakespeare: Julius Caesar (Katona József Színház) Fordíttotta: Illés László. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Fodor Géza. Zene: Sáry László. Rendező: Zsámbéki Gábor.

Szereplők: Jordán Tamás mv., Máté Gábor, Benedek Miklós, Mácsai Pál mv., Debreczeny Csaba, Ujlaki Dénes, Schramek Géza fh., Naszlady Éva fh., Bodnár Erika, Dengyel Iván, Végvári Tamás, Gazdag Tibor, Lengyel Ferenc, Kun Vilmos, Szacsvay László, Vajdasi Vilmos, Somody Kálmán mv., Stohl András, Szabó Győző mv., Kaszás gergő, Horváth Virgil mv., Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Tóth József.

 

Banális álmélkodás, de mégis: az ember nem szűnik bámulni azt az aranybányát, amelyet Shakespeare hagyott ránk. Kincsestárat örököltünk az innen-onnan lenyúlt témákból, a nagyvonalú lazasággal, hevenyészetten, ámde tökéletes biztonsággal szerkesztett, zseniális remekművekből. Gondolt-e Shakespeare az örökérvényűséggel vagy sem, mindenesetre beletáplálta darabjaiba. Mintha kódolta volna bennük a leendő történelmet, az emberiség jövőjét — a jelenig tartót legalább. Drámáinak egyike-másika olykor megsápad, elgyengül, hogy azután újabb korokban ismét erőre kapjon. Az idők változnak, s közben a Shakespeare-művek időszerűsége — mint afféle jóféle szellemi energia — nem vész el, csak át-alakul.

Vegyük például a Julius Caesart. Az elmúlt négy-öt évtizedben tán kétszer, ha bemutatták Magyarországon. S mostani fordulatos korunkban kiderül, hogy e tragédia minden fordulathoz talál kapcsolódási pontot. Amikor 1988-ban Valló Péter rendezésében színre került a Radnóti Színházban, volt kritikus, aki úgy látta: a Julius Caesar az egyszemélyi hatalom demokratikus ellenzékéről szól; egy koncepciótlan, tétova és nem is egységes ellenzék veszít itt csatát, s választja az öngyilkosságot Philippinél. Azóta eltelt hat zűrös év, mialatt sokat tapasztaltunk, s most egyazon évadban két színház is műsorra tűzte a Shakespeare-tragédiát. Aki ezt látatlanban furcsállja, az vegye le a polcról a kötetet, és nyissa ki. De óvatosan, mert valósággal megégeti az ujját a drámából sütő napi politikai aktualitás. Első, önfeledt, gáttalan és szabad olvasatunk az lesz, hogy a Julius Caesar ma a rendszerváltás eljátszott esélyéről szól. Felelős férfiak úgy döntenek, hogy ami eddig volt, azzal le kell számolni. Soraikban akadnak sértettek, meggyőződésesek, karrieristák, idealisták, s olyan, közmegbecsülésnek örvendő személyek, kiknek részvétele eligazodásul és hitelesítő tényezőként szolgálhat a tömegek számára. Sikerül megdönteniük az addigi hatalmat, eufória, itt a szabadság! A győztesek előtt lehetőség nyílik egy új, szebb világ megteremtésére. És akkor elkezdenek marakodni, kapkodni, s rekordidő alatt hibát hibára halmoznak. Működésük nyomán a helyzet valamivel többet romlik, mint amennyit javult.

Koncentráltabb, második olvasatunkban alaposan szemügyre vesszük a sokszorosan vitatott és sokszorosan elismert főszereplőt, Marcus Brutust. S mivel már nemigen tudjuk naivan és fenntartások nélkül bálványozni a népboldogító vezéreket, a szokottnál kritikusabban nézzük őt. Felfigyelünk arra, hogy az utolsó pillanatban csatlakozik az összeesküvőkhöz, viszont azonnal átveszi az irányítást. Nyomban dirigálni kezd, minden felmerülő kérdésben letorkollja az értelmi szerző Cassiust, rákényszeríti akaratát a többiekre. Azon az alapon, hogy ő a legerényesebb, legtisztább, legalkalmasabb, s ilyenformán küldetést és hivatást kell betöltenie a közjó érdekében. Csak sajnos, a döntési helyzetekben rendre rosszul dönt. Ne tessék senkit behelyettesíteni sehová! Általános politikai, hatalmi és emberi játszmákat taglal az antik témájú darab, igaz, máig ható érvényességgel.

A harmadik olvasat már a nézet; a debreceni Csokonai Színház és a budapesti Katona József Színház Julius Caesar-előadásának tanulsága. Az előbbi, Lengyel György rendezése, nem tesz hozzá semmit a darab keltette gondolatokhoz, sőt, maradéktalanul el is veszi azokat. Lengyel amolyan zengzetes klasszikusként játszatja a művet, nagyszabású díszletben, súlyos zenével, baljós villámlással és mennydörgéssel, gomolyfüsttel, összeverődő pajzsokkal és kardokkal, inaknak feszülésével, hangszálak erőltetésével. A teátrális és statikus előadás mögött mélyen hallgat a dráma. Shakespeare síri csöndbe burkolózik, s ha néha kikukucskál láthatatlan köpönyege mögül, szemügyre veheti a szunyókáló nézőket.

Ellentétben a debreceni Julius Caesarral, a Katona József Színház produkciója tartalmas. Természetesen Zsámbéki Gábor tartózkodóbb és fortélyosabb rendező annál, semhogy a drámát élesen aktualizálja, s akkurátusan megfeleltesse napjaink eseményeinek. Helyenként finom eszközökkel mégis azt a benyomást kelti, hogy errefelé járunk mostanában. Antal Csaba szürke kövekből épült fala — mely ráomolni képes a széttépett Cinnára! — nemcsak általános és baljós teret ad a műnek, de még olyan képzetet is kelthet, mintha a Népstadion oldalában játszódnék. Nem tűnik ismeretlennek az sem, ahogyan a második színben, a látványos és tömeges köztéri események árnyékában Brutus, Cassius és Casca kamarillapolitizál. S amikor a Caesarhoz kérvénnyel forduló Artemidorust a derék rómaiak lerohanják és ellökdösik a megzavarodott imperátortól, az ember úgy képzeli: riporterek is lehetnek a közelben, s este a hírműsorban majd leadják a kellemetlen incidensről készült felvételt. (Itt jegyzem meg: de jó lenne tudni, hogy Caesar vajon miért száműzte Publius Cimbert. Zsarnoki önkényből vagy igazságosan büntette az egyik összeesküvő testvérét? S mi történt volna, ha Caesar adandó alkalommal megbocsát? A merényletre készülők ez esetben elégedetten szétszélednek, avagy tanácstalanul vakarják a fejüket, hogy most aztán mi a csudát találjanak ki ürügyül a támadáshoz?)

A naprakész asszociációk sorolása után ismét nyomatékosítanom kell, hogy Zsámbéki nem játszik rá az aktualitásokra. Hűvösen értelmes rendezésében sokkal inkább a hősök és a Text Box:  
helyzetek igazságait keresi, mégpedig valami rátarti racionalizmussal. Talál is elegánsan hiteles megoldásokat. Ilyennek vélem például a negyedik felvonás harmadik színét, melyben Cassius Brutus sátrába látogat. A két harcos veszekedése, majd kibékülése közben Máté Gábor Brutusa alaposan a pohár fenekére néz, s enyhén illuminált állapotban kardoskodik amellett, hogy Philippinél csatába bocsátkozzanak. Messala és Titinius ellentmondana, de Benedek Miklós Cassiusa némán leinti őket. Még a józan Brutussal sincs értelme vitázni, nemhogy a részeggel! S Cassius már tudja: úgyis kudarcot vallottak. Amikor Brutus egyedül marad, csetlik-botlik, s felrúgja a poharat. A bor szinte ugyanott és ugyanúgy ömlik ki, mint Caesar vére egy felvonással ezelőtt. Máté Gábor révülten most is beletenyerel a tócsába — micsoda lélektani ínyencség ez! —, s a háttérben máris felbukkan Caesar szelleme. Nem kevésbé rafinált elgondolás teszi teljessé Bodnár Erika Portia-alakítását. Brutussal való kettősében az aggodalom, a szemrehányás mozgatja. Mikor férje nem avatja be a bizalmába, Portia hirtelen felindulásában a kandeláber forró parazsába nyomja a tenyerét. Az asszony e váratlan mozdulata megelőlegezi későbbi öngyilkosságát, sőt, talán sugallja is neki a halálnem megválasztását. A szolgával folytatott indiszponált dialógusa ugyancsak előjátéknak tekinthető megőrüléséhez.

Jordán Tamás bájos, duzzogásra hajlamos, kicsit infantilis, de a nagyságra emlékeztető Caesar. Benedek Miklós katonásan fegyelmezett, taktikus, karriervágytól tagadhatatlanul fűtött Cassius. Máté Gábor puhán gyermeki, sima arcú Brutus, el nem simuló függőleges ráncokkal a két szemöldöke között. Mácsai Pál Antoniusa eleinte mezítlábas, szolgálatkész nyikhaj, aki azonban hamar felnő a felismert alkalomhoz. Talpraesett lesz, majd ravasz, fölényes és kissé cinikus. Brutus felett mondott búcsúbeszédében félreérthetetlenül jelzi, hogy megvan a véleménye a Brutus által megcélzott közjóról. S ott van még Debreczeny Csaba Octaviusa, aki csak annyiból tűnik biztatónak, hogy őt még nem volt módunk kiismerni. Valamennyien levegősen és okosan játszanak, ha a bemutatón még nem mutatkozott is minden szavuk mögött megérlelődöttnek a gondolat.

Nem volt még szó a népről, amely— aligha véletlenül — nem is tömeg itt, mindössze néhány manipulálható, veszélyes indulatra ragadtatható ember. Az első rész végén szétverik a költő Cinnát és Rómát. Kő kövön nem marad a színen, csak egyetlen harsányan és vadul röhögő csőcsele. A káoszba zuhanó második rész folyamán valamennyien visszatérnek, hogy ezúttal katonaként vegyék ki részüket az öldöklésből. A tapsnál látjuk őket először világosan; elénk állnak véresen, kormosan, mocskosan. Randalírozásuk közepette eltűnődhettünk azon, hogy hol járhat, mit csinálhat ilyenkor a nép nagyobbik része. Persze tudjuk: behúzódik. Otthon van, figyel, él, dolgozik.

De nem is ez a fő kérdés, hanem az, hogy legközelebb vajon miről szól majd Shakespeare Julius Caesar című színdarabja.

Stuber Andrea