Villámfény az éccakában

  Darvas Iván: ötven éve színpadon

Néhány hétig a Furcsa párt játszó Darvas Iván "furcsa párja" lehettem a Játékszínben. Egyszerű interjúnak szán­tam a tisztelettel kért randevút – az is lett, egyszerű interjú –, mégis folytatásos beszélgetéssorozattá terebélyesedett.

*

Darvas türelmes és készséges – az ötödik alkalommal sem kérdezi meg, hogy ugyan, regényt írok-e róla. Teljes figyelmét ideszenteli – ha megzavarják, szavát nem felejti. Választékosan beszél, szinte nyomdakészen fogalmaz. El is várja, hogy amit mond, azt szó szerint vessem majd papírra. (Nyilván a tapasztalatai tanították erre, gondolom, s némi bűntudat fog el, mundérilag.)

– Rosszat és jót is bőven kaptam a sajtótól – mondja. – Volt idő, amikor nyíltan ellenségesen írtak rólam a lapok, mintegy előkészítendő azt, hogy nem sokkal később börtönbe zártak. Szabadulásom után négy évig segédmunkásként dolgoztam, majd Aczél elvtárs megengedte, hogy visszatérhessek a színpadra. De még ekkoriban is sok rosszindulatot tapasztaltam az újságírók részéről (is). Később azonban elkezdtek dícshimnuszokat zengeni rólam. Mármost ha az ember úgy értesül, hogy bizonyos időkben minden, de minden színészi feladatát rosszul oldja meg, más időkben pedig az összes szerepében remekel, akkor ez igenis kelt benne némi bizalmatlanságot. Mindazonáltal nem minősítem a kritikusokat, egyszerűen tudomásul veszem őket. El kell tudni viselni a legtehetségtelenebb, leghozzánemértőbb kritikusokat is, mint ahogy nekik szintén el kell viselniük a legtehetségtelenebb, leghozzánemértőbb színházi alkotók produkcióit is. A közönség sem tehet mást. Amely közönség egyébként, érdekes módon, néha jobban ráérez a színházi produkcióba fektetett – minek is nevezzem – szellemi energiamennyiségre, mint a színibírálók. Jóllehet az egyszeri néző jellegzetesen laikus. Ha megkérdezik tőle, miért tetszett ez vagy az az előadás, őszintén csak annyit mondhat: "csak". Mégis előfordul, hogy jobb érzékkel igazolja vissza a színészi "ráfordítást", mint a kritika. Nekem volt részem ilyesmiben, amikor a közönség tizenegy évig tartotta életben egy szerepemet, s csak betegség miatt hagytam abba végül az előadássorozatot.

– Az őrült naplója című monodrámára gondol, amit majd­nem ötszázszor játszott el. Tudja még a szövegét?

– Nem, dehogy. Nagyon nehezen tanulok szöveget, viszont percek alatt el tudom felejteni. Azóta sok más szerepet ját­szottam, jött rengeteg újabb premier, újabb rettegésekkel. Különös módon, minél régebben vagyok színész, annál job­ban félek a bemutatóktól.

Egy amatőr félelmei

– Mitől tarthat egy professzionista, akinek ötvenéves, gyö­nyörű színházi múlt van a háta mögött?

– Attól tartok, nem vagyok professzionista. Inkább hobbifé­lém a színjátszás. Még azt is megkockáztatnám, hogy amatőr vagyok. Hiszen a szó azt jelenti: kedvtelésből foglal­kozni valamivel. S hogy mitől félek mindig? Nem kevesebb­től, mint hogy egyszer visszamenőleg is megbukom. Ötven évig ellavíroztam valahogy a pályán, de hátha a következő alkalommal kiderül, hogy tehetségtelen vagyok.

– Nem mondja komolyan...

– De, igenis ettől rettegünk. S hogy e félelem ellenére és öreg ember létemre még mindig itt lábatlankodom, az azért van, mert vágyom a szent pillanatokra, amelyekkel ez a já­ték olykor megajándékoz. Amikor titkot tudok meg önmagamról vagy a partnereimről. Olyasmit, ami nem feltétlenül és nem automatikusan derül ki. Csak a kegyelmi pillanatokban. Ilyenkor mintha villám hasítana bele a sötét éccakába, megvilágítja a tájat, s rádöbben az ember, hogy hol is van. Utána újra sötét lesz, de a világosság emléke megmarad és segít a tájékozódásban. Vannak játszótársak, akikkel sűrűbben jönnek létre ilyen pillanatok. Én ezért szerettem a Vígszínházat, mely az egyetlen fix pont volt az életemben. A Várkonyi Zoltán köré szerveződött társulatban töltött 19 évet színészi pályám legszebb és legjelentősebb korszakaként tartom számon. Akkor és ott olyan játszótársaim voltak, akikkel sok titkot megtudtunk a bennünk rejlő és a körülöttünk lévő világról. Ilyen partnerem mostanában Garas Dezső. Szerintem sokkal jobban megismertem őt, mint a felesége vagy a gyerekei. És persze ő is alaposan a vesémbe láthat. A színpadon minden kiderül.

A tárgyak rosszindulata

– És eltűnik a félelem?

– Igyekszik eltüntetni az ember. Hogy csak egy módját em­lítsem: például megpróbál uralkodni a kellékek felett. A kel­lékek ugyanis kifejezetten gonoszak. A maguk módján ki akarnak tolni a színésszel. Magam azt találtam ki ellenük, hogy előadás előtt én nyúlok hozzájuk utoljára. Akkor tudják, hogy itt a gazda és nem lehet pimaszkodni. Ha más teszi őket a helyükre, vagy a helyük mellé öt centivel, akár balesetet is okozhatnak. Számtalanszor előfordul például, hogy a régi, elhasznált kellék helyett újat adnak be, s amikor a színész a színpadon kézbe veszi, teljes sötétség borul az agyára. Hirtelen elfelejti, mit kellene mondania. Hát persze, hiszen ott a kezében egy új kellék, "aki" nem tudja a szöve­get! Vigyázni kell az ilyenekkel!

– Tehát babonás.

– Muszáj. Aki efféle pályára megy, ahol minden kiszámítha­tatlan, az legalább a babonákkal igyekszik számolni. Ter­mészetesen tudom, hogy ezek csacsiságok, de nem lehet nem hinni például a legújabb babonámban, amely kedves kollégámmal, Kállai Ferivel függ össze. Jött, hogy megnéz­zen bennünket Garassal. Amikor a Jacobowsky és az ezredest látta, azon az előadáson eltört a vállam. Amikor pedig a Godot-ra ült be, kificamodott a bokám. Hát csoda, ha megkértem, hogy be ne tegye a lábát a színházba, amikor Garassal játszom?! Nem hoz nekem szerencsét. Van ilyen. Én a Művész Színházaknak nem hoztam szerencsét. Kétszer voltam tagja ilyen nevű társulatnak, s mindkettőt megszüntették. Az elsőt 49-ben, a másikat 94-ben. (A számjegyek összege 13!). Meglehet, ha nem javaslom Törőcsik Mariéknak a Művész Színház elnevezést, akkor az a teátrum a mai napig is sikeresen működik, s nem szakad szét ilyen gyűlölködő módon, ahogy szétszakadt.

– Amikor a második Művész Színház bevégezte, önnek a Parlament volt a munkahelye. Színészként profitált-e abból, hogy négy évig az Országgyűlésben ült, s látta, amit látott?

Parlamenti árulkodó

– A szemem ott is úgy működött, mint a gyakorló színházi emberé. Ki tudtam szűrni, kinek a szereplése őszinte, s kié hamis. Ugyanerre a tévékamera is rendkívül alkalmasnak bizonyult. Akkoriban ezt még nem ismerték fel a képviselők. Nem sejtették, hogy a premier plan a titkos (a hátsó) gondo­latokat éppúgy leleplezi, mint a gondolatok hiányát. S mindaz, amit én – a közeli szemlélő – akkor felfedezni véltem a felszólalókban, többnyire igazolódott azóta. De nemcsak ezek a házilagos "pszichológiai tesztek" voltak tanulságosak, hanem a Parlamentben folyó munka is. Hallatlanul érdekes volt látni, milyen bonyolult véleményütköztetésből alakulnak ki a törvények, s milyen rettenetesen fontos tud lenni egy-egy szó, amelyről hetekig vita folyik. Látszólag talán feleslegesen. És mégis, utóbb mekkora jelentőségre tett szert például az a megfogalmazás, hogy "teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök"!. Amit én jogi csűrés-csavarásnak hittem, az néha élet-halál-kérdéssé vált a gyakorlatban. Mindez rendkívül izgalmas volt. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ott lehettem. Istenkém, hát néha még azzal is áltatom magam, hogy talán egy mákszemnyivel hozzájárultam a holnapi – vagy a holnaputáni – Magyarországhoz.

*

Mielőtt elköszönök, még egyszer megnézem magamnak Darvas Ivánt. Finom humorú, kellemes, nyugodt, megfontolt embert ismertem meg itt. Ő többször öregként, horribile dictu: vén trógerként emlegette magát, ezen nem szűnök furcsállkodni. Ránézek ősz hajára, melyet most is szőkésnek hiszek, fáradt vonásaiban még mindig felfedezni vélem a férfias sármot. Mit tegyünk, sokunknak ő már ilyen marad.

Stuber Andrea