Ki kinek a micsodája?

    Feydeau: Osztrigás Mici (Budapesti Kamaraszínház)

Béldy Izor fordítását átdolgozta: Heltai Jenő

Díszlet:Székely László. Jelmez: Schaffer Judit. Rendező:

 Gábor Miklós.

Szereplők: Ujvári Zoltán, Vass Éva, Kránitz Lajos, Kerekes Éva, Rudolf Teréz, Kocsó Gábor, Cs.Németh Lajos, Jakab Csaba.

Georges Feydeau él és virul – jelentem lakonikusan. Fittyet hány például rám, aki már száz éve is aktuálisnak találtam volna, ha elfelejtik őt az összes bohózatával együtt. (Jó, talán a Bolha a fülbe című opuszt meghagynám muta­tóba, az úgyis elpusztíthatatlan.) De hát Feydeau szívós szerző. Hiába látom mindig sápatagnak, haloványnak, gyen­gécskének a színpadon, mégis túl fog élni valamennyiünket.

       Legújabban a Budapesti Kamaraszínházban ütötte fel a fejét. Gábor Miklós segítette színre, aki tavaly Oscar Wilde-dal szórakozott és szórakoztatott el kellemesen a Kálvária téren, most pedig a múlt századi mondén Párizsra vetette szemét. Az Osztrigás Micit – más címén: Egy hölgy a Maximból – rendezte meg szigorú szakszerűséggel, Székely László meglehetősen szerény díszletében. (Tessenek elkép­zelni két, különböző helyszínt, amelyek közül az egyik olyan, mint a másik.) A művet az 1899-es vígszínházi ősbemutató idején még borsosnak ítélték, később viszont nemcsak a bors  íztelenedett el benne, de szerintem már sótlan is.

A darab egy ágyra és néhány rosszkor nyíló ajtóra épül, melyen mindig épp az lép be, akinek nem kéne. Az ágyban kakukktojásként fészkel egy bártáncosnő, őt kell szegény Petypon orvosprofesszornak titokban vagy legalább inkognitóban tartania. Megjegyzem, orvosprofesszorban ilyen rövideszűt még nem láttam. Tetteinek legrövidebb távú következményeivel sem képes számolni. Persze nem az ő hibája. Valójában a szerző nem állt a helyzet magaslatán, amikor eme bohózata szerkezetét konstruálta. Min­denesetre addig csűrte-csavarta a történetet, míg néhány zűrös helyzetből már csak egy fantasztikus altatógép segítségével tudta kikecmeregtetni hőseit. Ez az altatógép nem kifejezetten briliáns dramaturgiai megoldás, viszont egyre csábítóbb. Ahogy a nézőtéren ülve vánszorog velünk az idő, mind hívogatóbb az a fogorvosiszék-szerű masina. Ha beleülhetnék... Alunni. Talán álmodni. Jóllehet közben tréfás félreértések zajlanak a színen. Osztrigás Micit az orvosprofesszor feleségének nézik, ő kioktatja a vidéki úrihölgyeket modern párizsiasságból, pofonok csattannak, ilyesmi. Mellesleg a tisztes korú Petyponnét, a derék polgárasszonyt bolonddá teszik, megfosztják személyazonosságától, porig alázzák, de mindez természe­tesen elhanyagolható a mókás históriában.

Mit is mondhatnék magáról az előadásról? Olyan amilyennek lennie kell, amilyennek lennie lehet. Mindenki szépen teszi benne a dolgát. Kerekes Éva kedves természetességgel, hetyke ordenáriával kacérkodja végig a címszerepet. Ujvári Zoltán vehemensen izzadva kapkod fűhöz-fához, hogy kikeveredjen szorult helyzetéből. Vass Évának mintha jobban állt volna a fölényes nagyasszonyiság a Bunburyben, mint Petyponné komikus célzatú kiszolgáltatottsága. Kránitz Lajos nagy kedvvel feszít tábornoki egyenruhában, s újra meggyőz arról. hogy színészeink között ő a legkiválóbb rajzfilmfigura. Hangjával és alkatával Walt Disney stúdióba termett. Magam a legtöbb örömöt Kocsó Gábor játékában lelem, aki egészséges derűvel és bájos szolidaritással asszisztál a barátja kalandjaihoz. Továbbá értékelem Somfai Éva hercegnéjének meggyőző, nagyúri finomságát.

Összefoglalás: nézhető előadás, de ráférne némi összefoglalás. Kevés olyan vígjátékot ismerünk, amelyikből kitelik több mint három óra szakadatlan mulatság. Fél tízre még Feydeau-nak is lejár a szavatossága.

Stuber Andrea