Stuber Andrea A négyszög kétszögesítése

Pinter: A szerető

Budapesti Kamaraszínpad

színikritika

Criticai Lapok 1997. VI.

 

A négyszög kétszögesítése

 

Harold Pinter: A szerető

Shure Színpad

 

Harold Pinter színdarabjaiban általában kevesen szerepelnek, azok is egyetlen helyszínen mozognak – többnyire egy szobában. Ez anyagi córesz idején kifejezetten csábítóvá teszi a szerzőt a színházak számára. Kis színpad, kis alkotógárda, kis költség – s mégis egy bemutató. Nem mintha Pinter efféle megfontolásból tette volna szűkkörűvé a műveit. Sokkal inkább azért, hogy hősei bezártságát érzékeltesse, s a falak mögött valami külső veszedelmet is sejtessen. Majdnem minden drámájában felfedezhető az abszurdok kedvenc témája: kiismerhetetlen hősök elmosódott konfliktusa, rejtélyes félelme egymástól és a titokzatosan fenyegető külvilágtól. Plusz a verbális kommunikáció csődje.

Pinter általában kicsiben dolgozik: kis cselekménnyel, kis szavakkal sertepertél a nagy igazságok körül. Gyakran egyetlen ötletre épít. Ha szerencsénk van, az ötlet viszonylag teherbíró, mint az Ételliftben vagy a Szobában. Ha pechünk van, akkor csak olyan lestrapált, mint A szerető című egyfelvonásosban. Ez utóbbi mű halovány komédia – eredetileg tévéjátéknak készült –, mely egy végelgyengülésben lévő házasságot mutat be. A felek mesterséges lélegeztetéssel igyekeznek újraéleszteni a kapcsolatukat. Megcsalják egymást – egymással. Kisded játékukban a férj a feleség szeretőjeként szerepel és vice versa. A pikáns alakításokra nem annyira a nemi ösztönök késztetik őket, mint az, hogy az újdonság varázsára áhítoznak. A darab voltaképp ama tétel végpontja – ad absurdum –, mely szerint az emberek gyakran a házastársukhoz hasonló szeretőt keresnek-találnak maguknak. A mű írói gyengéje, hogy a szereplők a jelenetek során mégis inkább színészi hajlamokat látszanak kiélni, mint a változatosság iránti vágyat.

A mű harmincnégy éves. Ha "kiskorában" színre került volna Magyarországon, a hivatásos nézők bizonyára levezetik belőle a polgári házasság válsága című tételt. A nem hivatásos nézők pedig bosszankodtak volna, hogy ezek a kapitalisták jódolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak. Minden hülyeséget kitalálnak, csak hogy ne unatkozzanak. (És lenne ebben a véleményben igazság. Az unalom valóban nem idegen ettől a tautologikus színdarabtól.)

De A szeretőt nem mutatták be sem 1963-ban, sem később. Legalábbis az intézményes színházakban nem. Érdekes módon a főiskolán játszották el kétszer is, 1975-ben, majd 1983-ban. Mintha éppen a húszéveseknek lenne személyes mondandójuk a harmincasok-negyvenesek házasságáról.

Most is egy fiatal ember fordult Pinter művéhez: Almási-Tóth András végzős rendezőhallgató. A Babarczy-növendék darabválasztása méltányolható abból a szempontból, hogy ő A szerető kapcsán nyilván az életről akar színházat csinálni. (Ellentétben más ifjú rendezőkkel, akik mostanában inkább a színházról csinálnak színházat.) Másfelől viszont szerény igényű ez a vállalkozás: a darab színrevitele nem követel sem látomást, sem hallomást a rendezőtől, nagyon sok elemezgetnivalót sem rejteget a textus.

A rendező és Böhm György dramaturg mindenesetre megdolgozott a szöveggel. Ők ketten jegyzik a magyar változatot, mely a lehető leghűségesebben igyekszik követni Pinter hőseinek köznapi nyelvezetét. Almási és Böhm munkája – fülhallásilag megítélve – nem tűnik sem rosszabbnak, sem jobbnak a drámakötetben megjelent fordításnál.

A darabnak és a színrevivőnek a Budapesti Kamaraszínház adott teret: az egyik Asbóth utcai miniterét. A helyszínt Kentaur díszletezte be, csupán a legszükségesebb tárgyakra szorítkozva: ajtó, ablak, étkezőpult, ülőpárnák, fotel, televízió. A nyáriasan sárga terepen nem az életszerűséget szolgálják a tárgyak, hanem a demonstrációt. Jelzésértékűek Bartha Andrea kontrasztos jelmezei is: Richard hivatalos öltönye és a kék munkásoverall, melyben pásztorórára jár a saját házába, valamint Sarah bézs otthonka-kimonója és erotikus fogadóruhája, a rövid piros esőkabát fekete harisnyával, tűsarkú cipővel.

A leegyszerűsített térben nem is próbál senki úgy tenni, mintha ebben a színpadi lakásban lakni lehetne. (Például egyetlen szék van csupán az étkezőben.) Ez itt egy napszítta laboratórium, ahol szerepjátszó színészek kísérleteznek szerepjátszó hősök kísérleteivel.

Almási jó színészeket kért (vagy kapott) de nem virtuóz színészeket. Újváry Zoltánt és Egri Mártát rendezi. Újváry "gürizős" típus: mindig erőteljes és sosem könnyed. Most is nagy ívűen és pontosan dolgozik Richárd szerepében. Minden pillanatban lehet tudni, hogy éppen mit játszik el. Alakítása tüchtig és kiszámítható. Hibátlan és izgalommentes. Egri Márta Sarah-ja jólesően titokzatosabb. Lusta mozgású, unatkozó házimacskának látszik, de nincs kizárva, hogy valójában veszélyes ragadozó. Enyhe, szalonképes flegmája mögött fortyoghatnak elementáris szenvedélyek. Egri Márta frappáns a replikákban, jók a fanyar hangjai, az unottsága, a zártkózottsága, de a szerepváltásokban lehetne színesebb.

A darabnak harmadik szereplője is van, ami számomra azt jelzi, hogy Pinternél színésznyúzóbb szerző aligha akad a drámairodalomban. Ő ugyanis képes minden este munkába küldeni egy színészt kizárólag a színlap miatt, a gyanútlan közönség megtévesztésére. Tudniillik a néző a plakát láttán azt hiszi majd, hogy John lesz a címszereplő szerető. Aztán jól meglepődik, amikor kiderül, hogy ennek a szerelmi négyszögnek voltaképp két szöge van csupán: Richard és Sarah. E poén kedvéért kell a John alibiszerepével sújtott színésznek – jelen esetben Pindroch Csaba főiskolai hallgatónak – fullasztó koranyári estéken bevonulnia az Asbóth utcába; átöltözni, sminkelni, várakozni, majd színpadra lépni és elmondani tizenegy mondatot. Negyvenegy szót.

Az előadás a maga desztilláltságában inkább hat kisegítő tandrámának, mint komédiának. Almási-Tóth még erősíti is némiképp az iskolás jelleget a maga rendezői eszközeivel: a zenei ellenpontozással és a házaspár tévéképernyőjére bejátszott, didaktikus videofelvételekkel. A tévé olykor rövid képes összefoglalót ad a színpadi eseményekről. A "szeretővel" töltött kellemes délutánokat a tamtamdob képe idézi a képernyőn, a házaspár "hivatalos" óráit pedig a karikagyűrűk látványa jelzi. A végén, amikor a szerény hepiend jegyében egybeolvadnak a szerepek, a tévében is szépen összekerül tamtamdob és karikagyűrű .

A produkció egyébként mindössze egy és negyedóráig tart, az ember nem élvezi különösebben, viszont nem is nagyon szenved. Mármint ha csak úgy nézi. Ha viszont írnia is kell róla, akkor az üres papír fölött még kínlódhat egy sort. A markánsan rossz vagy markánsan jó előadásokkal könnyebb boldogulni.

Stuber Andrea