Fél tucat Prozorova

Csehov: Három nővér (veszprémi Petőfi Színház). Fordította: Kosztolányi Dezső. Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Rátki Erzsébet. Zenei munkatárs: Rossa László. Rendező Árkosi Árpád Mv. Szereplők: Sashalmi József, Kolti Helga, Bajcsay Mária, Tordai Teri, Oravecz Edit, Benczédi Sándor, Joós László, Kőrösi Csaba, Soltis Lajos, Bősze György, Pintér Tibor, Langer Soma, Lukács József, Spányik Éva, Pap Lívia

Szegedi Nemzeti Színház. Fordította: Kosztolányi Dezső. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Tresz Zsuzsa. Dramaturg: Faragó Zsuzsa. Rendező: Telihay Péter. Szereplők: Szerémi Zoltán, Létay Dóra, Müller Júlia, Czifra Krisztina, Balogh Cecília, Andorai Péter, Derzsi János, Seress Zoltán, Quintus Konrád, Király Levente, Mészáros Tamás, Kancsár József, Jakab Tamás, Tímár Éva, Janik László, Czeglédi Eszter, Gömöri Krisztián.

Nincs abban semmi meglepő, hogy csehovos évadokat élünk. Mióta a színházak nagyjából végeztek a politikával – gondolván, hogy okafogyottá vált a bíráló üzenet, legalábbis az előző korszaké, az újról pedig egyelőre nemigen sikerül érvényesen, hatásosan és idevágóan szólni –, azóta a privát szféra költözött be a színpadokra. Mindenekelőtt a (magán)emberi drámák, a nagy érzelmek, szenvedélyek és kudarcok foglalkoztatják ma a rendezőket. Hát hogyne lenne ilyenkor keletje a hatalmas tudású Anton Pavlovics doktornak, aki oly nagy biztonsággal mozgott az emberi kapcsolatok út- és lélekvesztőiben. Ványa bácsik és Három nővérek jönnek tehát sorban, hogy boldog-boldogtalan megélhesse a boldogtalanságot, azonosulva Ványa, Asztrov, Szerebrajakov, Szonya, Andrej, Mása, Irina, Versinyin és a többiek sorsával. Csehov ma kétségkívül kézre áll. Annál különösebb, hogy mégis akad most rendező, aki érintés nélkül viszi színre. (Mármint úgy, hogy ő nem érinti a darabot, és láthatóan a darab sem érinti őt.) Márpedig Árkosi Árpád olyanképpen fordult a Három nővérhez, mintha az színháztörténeti műtárgy lenne. Csak nézegeti és nézetteti, akár egy muzeális értéket az üvegtárló mögött. Ennek következtében a veszprémi Petőfi Színház előadása nem több, mint a Csehov-játszás közhelytárának retrospektív kiállítása.

A Khell Csörsz tervezte kellemes környezetben – harmonikus házbelső, zárt veranda, modern vonalú székek – már az első pillanatban melankolikus szenvelgésbe kezd a három Prozorova. Rátkai Erzsébet az obligát fazonú és színű ruhákat tervezte rájuk: Oravecz Editre (Irina) fehéret, Tordai Terire (Mása) feketét, Bajcsay Máriára (Olga) szürkét-kéket. S mivel a hölgyek komótos pedantériával eljátszanak minden egyes szót, tökéletesen függetlenül egymástól s a lehetséges (ámde kidolgozandó) szituációktól, az ember hirtelen gyanakodni kezd: tán Csehov-paródiát adnak itt elő. Végtére is a szöveg összefüggéstelen olykor. Különösen az első felvonásban, ahol a szereplők gyakran úgy szólalnak meg, hogy mondandójuknak (látszólag) semmi köze nincs ahhoz, amiről éppen folyik a szó. (Bár feltehető, hogy a darab minden mondatának megvan a maga oka, magyarázata, nyílt vagy rejtett értelme. Alighanem valamennyi megszólalásnak meg lehetne "ágyazni" színpadi helyzettel, akcióval, reakcióval.) Ha azonban a szereplők "csak úgy" beszélnek el egymás mellett, akkor a textus már-már mulatságosan abszurd dialógussorozattá válik. S csak erősíti a komikus-parodisztikus jelleget, ha a játszók szólamaik elzengése közben nagy igyekezettel elővezetik a szerep-sztereotípiákat. Irina szoknyalibbentő forgásait, Mása primadonnisztikus elomlásait, Olga kinyújtott karú odamenését, ahol segédkezet kell nyújtani.

Persze a néző előbb-utóbb sanyarúan belátja, hogy a veszprémi előadás nem viccel, hanem igenis komolyan gondolja magát. Csak éppen úgy képzeli, hogy csupa egyjegyű hőssel van dolga. Natasa például nagyon közönséges (és semmi más), Szoljonij nagyon gonosz (és semmi más), Tuzenbach nagyon szerelmes (és így tovább.) Ennek megfelelően a szereplők szépen ki is domborítják azt az egy jegyüket. Kőrösi Csabának (Tuzenbach) majd' kifolyik a szeme, úgy bámulja Irinát felvonáshossziglan. Soltis Lajos (Szoljonij) a zord durvaságot váltogatja a durva zordsággal. Kolti Helga (Natasa) karikaturisztikusan sipítozik. Benczédi Sándor (Kuligin) szobrot emel az ostobaságnak, Joós László (Versinyin) megjeleníti a nyársatnyeltséget. S ezenközben az értelmezetlenség lassan a teljes érdektelenségbe fullasztja a produkciót. A legodaadóbb nézőt sem fogja megrendíteni, hogy a Prozorov-lányok könny nélküli zokogásokkal elsiratják az életüket.

Árkosi – még biztonságinak sem nevezhető – kűrje lefutása közben néhány apró hibát is vét. Gondatlanság például, hogy amikor Kuligin az ebédlőben megjegyzi: épp tizenhárman vagyunk, akkor történetesen épp tizennégyen vannak. Vagy az, hogy Natasa elnézést kér Szoljonijtól, amiért pongyolában mutatkozik előtte, jóllehet egész este ezt a slafrokot viselte. Vagy az, hogy a társaság kineveti Natasát, amikor franciául próbál társalogni, de történetesen Csebutikin sem beszél helyesen, amikor a "Venez ici!"-t liaison nélkül ejti.

És hát van itt még valami, amiről nem illendő szót ejteni, de muszáj. Nevezetesen, hogy a veszprémi előadás címszerepét játszó három színésznő idősebb a kelleténél. Ha éveik számát összeadjuk, az több mint a duplája annak, amennyi esztendőt a Prozorov-lányok összesen megéltek az első felvonásig. (Némi előre-hátrakutakodás a darabban, néhány szöveges példa megoldása, s az ember máris tudhatja, hogy Olga huszonnyolc, Mása huszonkettő, Irina pedig húszéves a darab elején.) Ez a túlkorosság egyébként nem lenne gond, ha volna valami (rendezői) oka és okozata. De semmi nem következik belőle, azon kívül, hogy a darabból tapintatosan kihúzták az életkort emlegető mondatok zömét. Ám ettől még a néző ugyanolyan értetlenül szemléli e három érett hölgy várakozását és vágyakozását. Mit akarnak? Hiszen amikor tizenegy évvel ezelőtt eljöttek Moszkvából – ez az adat elhangzik az előadásban –, már akkor túl lehettek azon a korszakon, amikor még minden nyitott és ígéretes egy nő számára. (Végtére is a női fénykor – mélyen igazságtalanul – sokkal hamarabb véget ér, mint a férfiaké.) És mit várnak még Moszkvától, ha ugyan nem a békés öregkort? De hát az egy másik probléma, nem kifejezetten a Prozorov-lányoké.

Telihay Péterről – Árkosival ellentétben – egyáltalán nem állítható, hogy nincsenek "szemmel fogható" képzetei a Három nővérről. A szegedi Kamaraszínház Csehov-előadásának rendezője – Menczel Róbert díszlettervezővel együtt – kifejezetten eredeti (látvány)világot kerített a dráma köré. Telihay még a nézőtérre is fákat telepített – mondhatni, egy Asztrov veszett el benne –, a színpadot pedig piros plüssbe bugyolálta. Friss vér színű az alapszőnyeg, a zongora számára épített emelvény, de még a babakocsi is, melyben Andrej a gyerekét tologatja. A színpadon meredező hatalmas, ferde képkeretek ("Andrej csinálta!"), üresek, csak a leghátsó nem az. Abból Anton Pavlovics néz ki szigorú, töprenkedő arccal. Ráláthat két tükörfelületű falra, egy lejtős sávra, amelyen Prozorovék hosszú étkezőasztala nyújtózik el, továbbá megszámlálhat a játéktérben elhelyezett tárgyak között három-négy faládát, négy-öt szamovárt és öt-hat vekkerórát és sok bőröndöt.

Ebben a fura, vonalaiban hideg, színében meleg térben játszatja Telihay a Három nővért, illetve – az előadás alcíme szerint – a Három húgot. Az átkereszteléssel a rendező nyilván arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a néhai Prozorov ezredes nem három, hanem négygyermekes apa (sőt atya) volt, s a három lánya mellett van itt egy negyedik testvér is, akinek drámája nem kevésbé súlyos, mint a nővéreké.

Mármost a Három húg cím nem feltétlenül pontos. Arra nézve ugyanis nincs utalás a darabban, hogy Andrej hány éves. Még az eredeti szövegben sincs erről adat. (Ezt azért teszem hozzá, mert a Kosztolányi-fordítás tartalmaz néhány apró hibát, félrefordítást.) Tény, hogy az orosz nyelvben a "brat", illetve "szisztra" szó önmagában nem fejezi ki: öcsről, bátyról, illetve húgról vagy nővérről van szó. Tehát csak találgathatjuk, hogy Andrej vajon mind a három lánynak bátyja-e, vagy Olgának esetleg öccse. Végtére is mit tudunk mi Andrejről? Annyit biztosra vehetünk, hogy egyetemet végzett Moszkvában. De nem egyértelmű, hogy mikor. Ha több mint tizenegy évvel a darab kezdete előtt diplomázott – még mielőtt a család vidékre költözött volna –, akkor rögtön felmerül a kérdés, hogy ugyan mit csinált ebben a porfészekben bő egy évtizedig? Ha egész idő alatt arra készült, hogy visszamegy Moszkvába professzornak, és mindeddig mégsem tette meg, akkor szándékának komolyságát rég megkérdőjelezhették volna a lányok. Ez esetben Olgáék már az első felvonásban sem hihetnének abban, hogy Andrejből tudós lesz. Elképzelhető tehát, hogy Andrej nem tespedt itt a lányok mellett az elmúlt tizenegy esztendőben. Esetleg ez idő alatt járta ki az egyetemet, s ez esetben fiatalabb lehet Olgánál. Annyiból érdekes ez, hogy talán némileg megmagyarázza, miért is nincs Andrejnek tekintélye ebben a városban. Az ugyanis feltűnő, hogy a házban megforduló emberek mennyire nem respektálják a család egyszem férfitagját. (A katonák mindig csak a hölgyekhez jönnek látogatóba, Versinyin pedig három művelt embert emleget, amikor a "sok felesleges tudás" perspektívájáról beszél, nem pedig négyet.) Ha Andrejt a helybéliek nem is igen ismerik, mivel sokáig távol volt, akkor talán érthetőbb, hogy negligálják.

De visszatérve a szegedi elgondolásra, Telihay nyilván Andrejre kívánt rávilágítani. Ez már jó előre érdekesnek tűnt, különösen a szereposztás (félre)ismeretében. Én ugyanis a fellépő színészek ömlesztett felsorolása láttán jóféle kíváncsisággal vártam, milyen lesz Andorai Péter Andreje. (Az meg sem fordult a fejemben, hogy Andorai Kuligint játssza majd, s Szerémi Zoltán lép színre a Prozorov-sarj szerepében.) A jóvágású, sudár, szolidan feszengő Szerémi azonban nem képes magára vonni annyi nézői figyelmet, amennyit Telihay feltehetően szánt volna a hősnek. Legyenek tehát akár húgok, akár nővérek, ez az előadás (is) a három lányról szól. Hogy általuk pontosan miről – az általánosságokon túl –, az számomra nem vált világossá. Úgy találom, a produkciónak inkább csak felépítmény darabjai vannak, mint alapja. Több benne az ötlet, mint a gondolat. Szép részletei akadnak, de nincs érdemi egésze.

Erőteljesnek mondható a három címszereplő játéka. Müller Júlia Olgája olyan, mint az általa viselt kék és szürke kosztümök: elegáns és visszafogott. Ugyanakkor egy szűk midiszoknya merészen felvágott slicce is tud mesélni arról, hogy viselője mennyire szeretné, ha valaki végre kíváncsi lenne rá mint nőre. Balogh Cecília Irinája ruháját tekintve a fehértől a vajszínűn és a bézsen át jut el a fekete-szürkéig (jelmeztervező: Tresz Zsuzsa), s ennek megfelelően sötétülnek el játékának kislányos színei. A legtöbb szépet és jót számomra Czifra Krisztina (Mása) és Derzsi János (Versinyin) kettőse nyújtja. Például amikor Mása zavartan elvonja a kezét a bókoló Versinyintől, s csak akkor nyúl szinte önkéntelenül a férfi keze után, amikor az a feleségéről beszél keserűen. Ez a pillanat megértő megértést teremt: hirtelen rájövök, hogy Mása miért választotta éppen Versinyint a kínálatból. Azért, mert ő az a férfi, akinek égetően szüksége van valakire. Párosuk meghitt és bensőséges, akár a nevetgélősségük, miután rájönnek, hogy szerelmesek egymásba. Derzsi Versinyin ezredese meglepő érzékenységet és értő, férfias tapintatot mutat akkor is, amikor úgy búcsúzik el Olgától, hogy voltaképp elnézést kér – ki nem mondva ugyan –, amiért nem hozzá fordult szerelemért. További vonzó vonása Derzsi Versinyinének, hogy humora is van. Míg például Tuzenbachnak nemcsak humora nincs, de még szemöldöke se. Felteszem, hogy a túl kellemes külsejű Seress Zoltán szemöldökét azért tüntették el (tán szőkítővel), hogy – a Prozorov-lányok állításának megfelelően – csúnya legyen. De nem lett csúnya, csak kicsit űrlényes jelleget öltött az arca. A játéka viszont emberi.

Ami a rendezői ötleteket illeti, azok az érdekestől a fölöslegesen át a felfoghatatlanig terjednek. Érteni vélem például az impozáns befejezést, amikor a pirosból fehérre váltott térben (plusz rózsaszín esőben!) mindenki magára marad a mondókájával, míg Protapopov fölébük magaslik zsebre dugott kézzel, győztesen. Ezenközben pedig a gyerekkocsi "patyomkinosan" legurul a lejtőn. De azt már meg nem fejtem, mi oka lehet annak, hogy Telihay a II. felvonás elején egy majdnem négy oldalas textust kétszer mondat el a szereplőkkel. Tetszetősnek találom az előadás nyitóképeként megjelenő kompozíciót – Mása, Irina és Olga ül velünk szemben kis széken, napszemüvegesen, időtlenségben, feszes nyugalomban, s egy dohányfüstös női hanggal együtt énekelnek valami olyasmit, hogy "el kell menni, meg kell halni". Ellenben rossz szemmel nézem, hogy a második felvonásban Király Levente (Csebutikin) tapsos táncoskomikusi betétszámot ad elő (s az jut eszembe, Balunak helyes lehet.) Méltányolom az ironikus gesztust, miszerint Andrej napszemüveget vesz fel ahhoz, hogy a derűsebb jövőbe nézzen. Ámde azt nem látom be, miért kell Létay Dóra Natasájának viszketős-hiszterikus görcsben fetrengenie, amikor összeszólalkozik Olgával. Nem zavar, hogy az előadás végén Strauss-keringő szól katonazene gyanánt (az ember szinte látja lelki szemeivel, ahogy valcerezve elvonul a dandár!), viszont nem fogadom el, hogy Irina beleszédül-beleomlik Szoljonij szerelmi vallomásába. Nem mintha kizárt lenne, hogy Irinát esetleg nemcsak taszítja a modortalan tiszt, hanem egyszersmind vonzza is, de akkor tessék ezt érvényesen eljátszani, ne csupán egyetlen jelenetben felvillantani. És elutasítom azt, hogy Mása előre megfontolt szándékkal meztelenre vetkőzik, amikor elbúcsúzik Versinyintől, ráadásul ettől a szeme se rebben senkinek. Czifra Krisztina színpadi akciója látványos és hatásosan meglepő, csak nem igaz. Mert vagy ezt hiszem el Másáról, vagy pedig minden mást, amit hinnem kell róla az előadás láttán. Komolyan vehetem-e, hogy míg a közönségessége és laza erkölcse miatt megvetett Natasa a szalonban Protapopovval kettesben szolidan udvaroltat magának – mert ezt is megmutatják –, addig Mása odakint nyilvánosan pucérkodik? Nem tudom komolyan venni. Viszont azt gondolom, hogy ez a meghökkentő effektus ugyanolyan jellemző a legújabb divat szerinti rendezői törekvésekre, mint az elhíresült orális aktus Alföldi Róbert Sirály-rendezésében. És annyit is ér, szerintem.

Stuber Andrea