Kézzel, zöld tintával

            Fejes Endre 75 éves

75 évesnek lenni önmagában sem kis teljesítmény ezen a tájékon. Aki ma ennyi idős, az már egészen biztosan szép kort ért meg, sok csúnya korral a háta mögött. Vegyünk egy átlagos magyar hetvenöt évest. Gyerekkorának sajátos (sötét) színezetet adhatott a nagy gazdasági válság, ifjúko­rába beletrafált a háború. Azután jött 45, 48, 56, 68, 90. Egy növekvő számsor csupán, számunkra mégis mennyi fordula­tot jelent. Nézzük csak az elmúlt évtizedet: micsoda váltáso­kat-változásokat hozott! Kiábrándulásokat és új hiteket, átér­tékeléseket és lenullázásokat, elmúlásokat és újjászületése­ket. Ki tudta mindezt követni? És aki követte, mennyiben azonos még önmagával?

Tudok valakit, aki ma is ugyanaz, aki volt. Fejes Endrének hívják, és szerencsénkre író.

Amikor egy író ünnepli a 75. születésnapját – persze nem is ő ünnepli, hanem inkább mi, többiek –, akkor megemlékezések, tisztelgő üdvözlések hangzanak el és vetődnek papírra. Kar- és kortársak értékelik, méltatják az életművet, szem- és fültanúk elevenítenek fel kávéházi emlékeket, idéznek régi sztorikat. És én is, én is abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bővíthetem a Fejes Endréről szóló élménybeszámolót. Irodalomtörténetileg ugyan a világon semmi jelentősége sincs, de azért elmondok egy esetet, ahogyan Fejes meséli. Nagyjából így szól az ő szájából:

Egy téli estén becsöngetett hozzám az akkor még Szabadság nevű hegyen egy fiú vagy lány. Pontosan nem látszott rajta, hogy melyik, mert usánka volt a fejébe húzva.

– Maga a Fejes Endre? – kérdezte.

– Én.

– Akkor csomagoljon, viszem Moszkvába, mert a magyar egyetemisták beszélgetni szeretnének magával az Angyalar­cúról.

– Fiam vagy lányom, maga nincs eszénél – mondtam. – Én ezt a hegyet sem hagyom el szinte soha, nem hogy Ferihe­gyet!

Mivel jómagam voltam az a fiú vagy lány (jelentem: az utóbbi), aki az írót Moszkvába akarta hurcolni, állíthatom, hogy a fenti párbeszéd korántsem volt ilyen rövid és célra­törő. Novellisztikus tömörségét és humorát már Fejestől kapta. Aki a mai napig is jól szórakozik a moszkvai író-ol­vasó találkozó ötletének képtelenségén. Pedig korántsem protokolláris meghívásról volt szó. 1983-at írtunk, s a Moszkvában tanuló magyar diákok körében ronggyá olvasó­dott A fiú, akinek angyalarca volt című regény. Furcsa és fontos könyv volt számunkra, kicsit nyugtalanító is. Hozzánk hasonló korú fiatalokról szólt, akik máshol és máshogyan élték egészen másféle világukat, mint amilyen a miénk volt. Fejes munkája beszélni, vitázni kényszerített bennünket ar­ról, hogy vajon miben mennyi a valóság: a regényben és az életünkben.

A találkozás végül is léttrejött: nyáron az egyetemista csapat felmehetett a hegyre az íróhoz, hogy egy délutánon át hallgathassa őt kíváncsian, eleinte kicsit tartózkodóan, majd mindinkább lenyűgözve.

Én meg képletesen ottragadtam náluk. Bandinál és Éva asszonynál.

Ha az ember Fejesékhez jár, az egyebek mellett felér egy XX. századi irodalomtörténeti szemináriummal. A legváratlanabb pillanatban szóba kerülhet egy tanulságos anekdota Kassákról vagy egy Camus-mű értelmezése, esetleg egy talányos Pilinszky-verssor. Bizsergető érzés hallgatni Fejest, amint rég elhalt írókról, költőkről beszél, akiknek élete nekem éppúgy tananyag volt, mint Aranyé vagy Adyé. Ő pedig egykori ismerőseit, barátait, ellenségeit tiszteli vagy nem tiszteli bennük. Persze ennek a tág ismeretségi körnek is megvan a maga nemkívánatos hozama. Fejes ma éppen azért nemigen áll szóba egy sor kollégájával, mert ismeri őket. Emlékszik rájuk ötvenvalahányból, hatvanvalahányból, akárhányból. Jó a memóriája. Lássuk be, ez néha kellemetlen. Akadályozhatja a kapcsolatok fenntartását. Mindenesetre tény, hogy Fejes az elmúlt negyven évben be nem tette a lábát az Írószövetségbe. Nem jár össze senkivel, nem vesz részt semmiben, nincs irodalmi és társadalmi közélete. Mégis értesül mindenről, ami fontos lehet. Megtudható tőle, ha Szegeden egy professzor a minap nagyszerű tanulmányt publikált Márai Sándor életművéről, vagy ha megjelent a héten egy névtelen szerző ígéretes első kötete. De épp ilyen jól informált akkor is, ha színházról van szó vagy az aktuális társadalmi, politikai izgatottságokról. Alighanem Fejes Bandi a világ legtájékozottabb remetéje. Hogy hogyan csinálja, rejtély.

Egyéb rejtélyek oszladozóban. Tizenöt évnyi láthatás-hallhatás alatt lassan összeraktam az életútját, mint egy gazdag mozaikot. Szinte úgy érzem, mintha ismertem volna az édesanyját, Osztrovszki Rozáliát, a fegyverneki paraszt­asszonyt. Látok magam előtt egy alacsony, jóképű fiút – Po­coknak hívták a haverok a Tisza Kálmán téren –, aki tud szépen, puhán beszélni és keményen ütni, ha kell. Elképze­lem Yvonne-t, a francia táncosnőt, aki a Párizsban együtt töltött két évük után Magyarországra jött, ám kiutasították az országból. A lány elment, Fejes megpróbált utánaszökni, el­kapták, irány Kistarcsa. Az internálást követően segédmun­kásként fúrta a betont, s nagy utat tett meg addig, mire újra esztergályos lehetett Angyalföldön. Talán az volt a legjobb – mondja még ma is néha –, esztergálni. Vasárnap leülni a viaszosvászonnal letakart asztalhoz, csendesen beszélgetni a káposztás cvekedli fölött.

Mindazonáltal ő novellákat írt a viaszosvászon asztalnál. (Az elbeszélések első kötete A hazudós volt 1958-ban, legutóbbi a Lemaradt angyalok 1993-ban). Sorra születtek a regények (az Angyalarcú a kedvence közülük) és a színdarabok (például a legendás Rozsdatemetőből készült dráma.) S ezekből a művekből megismerhető és elképzelhető a valaha volt (vagy tán ilyenformán soha nem is létezett?) mitikus Józsefváros összes költői figurája. Pillangólányok és bűvös szavú csavargók. Mindent kibíró asszonyok és gyönge-gyöngéd munkásemberek. Tiszta szemű nők és igaz lelkű, erős öklű férfiak. Vitok Pali, Élő Klára, Hábetler Jani, Cserepes Margit, Pék Mária, Viktor (aki lenni görög diplomat), a Hazudós, a Mocorgó, az Angyalarcú, Zimonyi a Szerelemről bolond éjszakán-ból (az meg az én kedvenc regényem.) Talán Zimonyi a legfejesebb Fejes-hős. Hiszen ez a mű örökítette meg az író legsajátabb kalandjait: az "ezerszer áldott nyolcadik kerületből" jött (ment) barátok csavargását Nyugat-Európában. Rósz Gyuri például színigaz figura – Ausztráliában halt meg jóval később, rabkórházban –, Taniszter Laci viszont a képzelet szülötte. A Szerelemről bolond éjszakán egyébként trilógiának indult, de "politikai-gazdaságtani" okokból nem készültek el a további részei. Amikor ugyanis betiltották és bezúzták Fejes esszékötetét, a Gondolta a fenét, akkor a kiadó ki sem fizette a szerzői honoráriumot. Mit volt mit tenni, ilyenkor nincs mód regényfolyamba merülni, állfelkopás ellen gyorsan egy-két tévéjátékot kellett írni. A Szerelemről bolond éjszakán érzése, állapota elmúlt, a folytatás nem született meg, s ez már valószínűleg így is marad. (Amitől nekem lakik egy kis csendes szomorúság a lelkemben.) Fejes már csak egy-két novellát szeretne megírni, olyat, ami neki magának is igazán tetszik. És esetleg eljutni annak a színdarabnak a végéig, melynek az első felvonásával készült el eddig.

Van Fejes Endre életművének egy titkos kulcsfigurája; a felesége. Tudniillik valószínűleg Éva asszony az egyetlen ember a földön, aki képes kisilabizálni férje mikroszkopikus betűkkel rótt sorait. Márpedig Fejes világéletében kézzel írt – zöld tintával –, bár amióta hüvelykujjában megkopott a porc, tönkrement az ízület, azóta minden egyes betű leírásért har­colnia kell, leküzdve a fájdalmat. Most éppen rosszkedvűen szemez az íróasztalán csábítólag elhelyezett számítógéppel. Egyelőre a legcsekélyebb barátságosságot sem mutatja a masina iránt. Maradnak tehát a miniatűr tollvonások, ame­lyeket azután Éva varázsol olvashatóvá az írógépen.

Ők ketten – író és asszonya – negyvenkét éve élnek együtt, szívderítő zsörtölődések közepette. Bandi gyakran nagyokat, egészségeseket veszekszik Évával, mire Éva egészségesen megsértődik és kivonul. Akkor Bandi megragadja az alkalmat, hogy suttogva elmondja, mennyire félti a felesége egészségét, csak el ne áruljam. Erre épp oly jólesően lehet bólogatni, mint amikor Évával kettesben maradván ő kér titoktartást, miután gyöngéden aggódott egy sort a férjéért. Továbbá az is szinte menetrendszerű, hogy ha az egyikük kimegy a szobából, akkor a másikukkal mindjárt kedves, hát mögötti meglepetésajándékok szervezésébe-rendelésébe lehet bonyolódni. Így élnek zűrösen, harmonikusan, időtlenül és kortalanul.

A Fejes-család egyébként rendszeresen háromtagú, minthogy mindig tartozik a házhoz kutya. Mióta a vénségesen csúnyaságos Berci kutya elpusztult, azóta jelentősen megfiatalodott a família. Mostanában ugyanis a Samu nevű rakoncátlan, szeleburdi kölyök veri részint fel a kert csöndjét, részint le a lábukról a gazdáit. De szegény Berci mementójaként ma is ott a hiány: a fotel belseje. Abban a karosszékben, amelyikben annak idején a kutyaóriás terpeszkedett (és rágcsálta szét a betétet), most űr tátong. A fotelnak csak a váza áll bent Bandi szobájában. Minek következtében nem nagyon akad ülőhely nála. De hát nem is vendégfogadásra van berendezkedve, sőt. Idejének és energiájának egy részét már évek óta az köti le, hogy eltanácsolja, elküldi, elzavarja azokat, akik meg akarják látogatni. Alig maradt pár ember, akit még beenged. Például Erzsike, az ápolónő. Vagy Jóska, az egykori birkózó. Tokárék, akikkel lakást cseréltek valaha. És Garas Dezső, akit Fejes Bandi alig titkolt szeretettel tud szapulni. Persze másokról is leszedi a keresztvizet. Ha arról van szó, virtuóz keresztvízleszedő. Ő ugyanis úgy ítél, ahogy ír: tömören, pontosan és kíméletlenül. Nem köntörfalaz sem írásban, sem szóban. Ha nagy ritkán interjút ad, óvatoskodás nélkül mondja a véleményét. Nyilatkozataiban nem osztogat szaloncukrot. Amikor beszéd közben hirtelen összeszűkül a szeme, tudni lehet, hogy valami gyilkos humorú, éles, kegyetlen megjegyzés következik. Kiapadhatatlan hévvel és fojtott indulattal nézi, kommentálja az élet ócskaságait, a hitványságokat, gyarlóságokat. Fáj neki a világ minden baja. Innen is tudni, hogy sok benne még mindig a szeretet.

Napjai barátságos egyhangúságban telnek. Amikor nem ír, akkor olvas. (Újabban még napilapot is, bár azt régebben nem tette. De amióta bekerült a digitális halhatatlanok közé – akiknek művei immár elérhetőek Interneten –, azóta újságokat is kap.) Én mindig úgy találom őt a szoba otthonos és eszelős rendetlenségében, hogy ül a sarokban, a könyvespolcok árnyékában. Sok ezernyi könyv keretezi őt mint látványt. Keze ügyében cigaretta, a fotel karfáján túlzsúfolt hamutartó, az asztalkán kiürült feketekávésbögrék serege. Ez a zug Fejes Endre helye, innen lát rá a világra és az emberekre. Már jó régen nem jár sehová, csak különböző orvosokhoz, amikor muszáj. És eddig még nem fordult meg olyan rendelőben vagy kórházban, ahol halkan meg ne szólította volna orvos, ápolónő vagy műtős, hogy legyen szíves dedikálja neki a Jó estét nyárt vagy a Rozsdatemetőt. Mert hát mindegyiküknek (sőt, talán mindegyikünknek) van Fejes-kötete, amit szeret. S jó érzés az embernek, ha bennetudja a könyvben azt a néhány olvashatatlan – legfeljebb nagyítóval olvasható – sort, amely személy szerint szól neki, a neki szóló nyomtatott sorok előtt.

Stuber Andrea